KILENCEDIK RÉSZ – AZ ISTENEK BIRODALMA

 

1

A három Ransom élénken beszélgetve valamivel tizenegy után esett be az ajtón. Megnéztek két filmet – Biztos, hogy baleset volt? és Csókolj halálosan – azután még beugrottak a Jimmy's-be is egy italra. Ez volt az első alkalom, hogy láttam őket fesztelenül viselkedni egymás társaságában.

– Végre te is hazajöttél – szólított meg John. – Na és, mit csináltál egész nap, vásárolgattál?

– Csak nem szeret maga is bevásárolni? – huppant le mellém Ralph a kanapéra, Marjorie pedig mellé.

– Beszéltem néhány emberrel – feleltem John felé fordulva, hogy tudassam vele, szeretném, ha azután is fennmaradna, hogy a szülei lefeküdtek.

– Hadd intézkedjenek csak a zsaruk, azért fizetik őket – intett le Ralph. – Inkább jött volna velünk a moziba.

– Őszintén szólva, nem is tudom, miért kellett kivárnunk a végét – nyögött fel Marjorie, majd előrehajolt, hogy teljes közelségből csodálhassam meg kifestett szemeit. – Szomorú? Csak nem...

– Hé! – kiáltott Ralph. – Csak nem ment el a hotelbe, megnézni az öreg Glenroyt?

– Elmentél? – kérdezte John is.

– Elbeszélgettem egy kicsit vele, így igaz.

– És hogy van az öreg Glenroy?

– Elfoglalt – most épp készülődik Franciaországba.

– Minek? – Tényleg nem találta ki magától.

– Fellép egy zenei fesztiválon és készít egy lemezt.

– Szerencsétlen fickó. – Megrázta a fejét, nyilvánvalóan a szörnyű gondolatra, hogy egy olyan őskövület, mint Glenroy Breakstone, minek próbálja produkálni magát egy csomó francia előtt. Azután újra kigyúlt a tekintete, és rám bökött az ujjával. – Mesélte Glenroy, hogy egyszer bemutatott Louis Armstrongnak? Satchmónak? Nem volt semmi. Az a kis krapek, tudta ezt? Alig nagyobb Glenroynál.

Megráztam a fejem, ő pedig csalódottan ölébe ejtette kezeit.

– Ralph – szólalt meg Marjorie. – Késő van, és holnap utazunk.

– Elmennek?

– Igen – felelt John.

– Úgy gondoljuk, megtettünk mindent, ami tőlünk telt – felelte Ralph. – Nincs értelme, hogy tovább maradjunk.

Akkor ezért voltak annyira fesztelenek.

Marjorie megbökte férje karját.

– Ralph. – Mindketten felálltak.

– Oké, fiúk – köszönt el Ralph. Azután újra felém fordult. – Amúgy is csak az idejét vesztegette, tudja. Életemben összesen egyetlen embert rúgtam ki, és az se tartott sokáig. Bob Bandolier nagyon értett hozzá, hogyan intézze el az ilyen dolgokat.

– És ki volt az, akit személyesen rúgott ki?

Elmosolyodott.

– Akkor jutott eszembe, mikor ott ültünk a moziban. Olyan furcsa újra ilyen dolgokra gondolni.

– Ki volt az? – kérdeztem.

– Lefogadom, hogy maga is tudja. Csak két olyan ember volt a szállodában, akit nekem kellett kirúgnom, úgy értem, személyesen.

Hirtelen megértettem.

– Bob Bandolier és Dicky Lambert. Mert ők közvetlenül maga alá tartoztak.

– Miért olyan fontos ez? – kérdezett közbe Marjorie.

– John barátja érdeklődik, azért olyan fontos – felelte Ralph. – Kutatást végez, te is tudod.

Marjorie elhessegette magától a kérdést, elfordult és megindult felfelé.

– Feladom. Gyere te is nemsokára, Ralph, komolyan mondom.

A férfi figyelte, ahogyan eltűnik a hálószoba ajtaja mögött.

– Akkor jutott eszembe, mikor azt a filmet néztük. Mi is volt a címe? Biztos, hogy baleset volt? Eszembe jutott, hogy Bob Bandolier kezdett órákat lefaragni a műszakból, későn jött, korán ment, mindenféle hülye kifogásokat hozott fel. Végül teljesen elmaradt és közölte, hogy a felesége megbetegedett és neki kell ápolnia. Sikerült meglepnie, az biztos. Sose gondoltam volna, hogy nős. Micsoda gondolat. Bob Bandolier meg egy asszony. Képzelheti.

– Csak azért kezdett késni, mert a felesége megbetegedett?

– Akkor már volt, hogy majdnem egész napokat kihagyott. Mondtam Bobnak, hogy ezt nem teheti meg, erre nekiállt süketelni arról, hogy ő két órában is jobb nappalos, mint bárki más nyolc órában, meg ilyenek, és az lett a vége, hogy ott helyben kirúgtam. Nem maradt más választásom. – Feltartotta maga elé a kezeit. – Nem végezte el a munkáját. Régi bútordarab volt a cégnél, de felültetett, így a végén megkapta, amit akart. – A kezek visszavándoroltak a zsebekbe, és a váll megemelkedett, ahogyan oly sokszor láthattam a fiúnál és az apánál egyaránt. – Akárhogy is, néhány hét múlva visszavettem. Amikor Bob elment, a dolgok nem mentek maguktól. Komoly zűrök voltak a húsrendelésekkel, meg ilyesmi.

– És mi történt a feleségével? – kérdezte John.

– Meghalt, mielőtt még Bob visszajött volna. Dicky Lambert mondta nekem, aki egyszer belebotlott a városban. Bob magától soha nem mondta volna el.

– Mikor történt ez? – kérdeztem.

Ralph megrázta a fejét, remekül szórakozva állhatatosságomon.

– Hé, én se emlékezhetek mindenre. Valamikor az ötvenes évek elején.

– Amikor James Treadwellt holtan találták a szobájában, Bob Bandoliernek kellett elrendeznie a dolgokat?

Ralph eltátotta a száját és hunyorogni kezdett.

– Hát, azt hiszem, nem. Emlékszem, azt kívántam, bárcsak ő tenné, de akkoriban Dicky volt a nappalos, és korántsem végezte olyan jól a munkáját.

– Tehát Bob Bandoliert éppen a gyilkosságok idején rúgta ki.

– Nos, igen, de... – Metsző, hitetlenkedő pillantást vetett rám, majd újra rázni kezdte a fejét. – Nem, nem, ez minden alapot nélkülöz. Hiszen Bob Bandolierről beszélünk, egy gerinces, egyenes fickóról, aki még istentiszteleteket is szervezett a hotelben.

Eszembe jutott valami, amit Tom Pasmore mondott, nem is olyan régen.

– Volt gyereke? Egy fia, esetleg?

– Úristen, remélem, nem volt neki. – Ralph jóízűt mosolygott a felvetésen, hogy Bob Bandolier bíbelődött volna egy gyerek felnevelésével. – Reggel még találkozunk. – Esetlen mozdulattal búcsút intett és kapaszkodni kezdett felfelé a lépcsőkön.

John jó éjszakát kívánt apjának, majd hozzám fordult. Feszültnek és zaklatottnak tűnt.

– Oké, szóval akkor mit is csináltál egész nap?

2

– Javarészt Bob Bandolier nyomait kutattam – feleltem.

John kiadott egy utálkozó kis hangot és a kanapé felé intett. Még azzal se bajlódott, hogy rám nézzen – ehelyett egyenesen kiment a konyhába, majd nemsokára egy alacsony falú, vodkával és jéggel teli pohárral a kezében tért vissza. Odalépett a székéhez és nagyot kortyolt az italából, mindvégig barátságtalan pillantásokkal méregetve.

– És múlt éjjel mi a francot csináltál?

– Mi ütött beléd, John. Nem érdemlem ezt.

– Én pedig nem érdemlem ezt. – Újabb kortyot vett a szájába és vonakodott leülni, míg elő nem jött azzal, ami láthatóan nyomta a begyét. – Azt mondtad az anyámnak, hogy egyetemi professzor vagy! Ezzel is foglalkozol mostanában, belebújsz mások bőrébe?

– Ó, John, hiszen csak Joyce Brophy szólított Underhill professzornak, ez minden.

Meredten nézett, azután végre leült a székre.

– Mindent el kellett mondanom a szüleimnek erről a te illusztris tudományos karrieredről. Nem akartam, hogy hazugnak higgyenek, úgyhogy te most tanszékvezető professzor vagy a Columbián, aki eddig legalább négy könyvet publikált. A szüleim rém büszkék, hogy ilyen fickót ismerek, mint te.

– Azért ennyire nem kellene komolyan venned ezt a dolgot.

John ingerülten intett kezével.

– Tudod, mit mondott ma nekem? A saját anyám?

Megráztam a fejem.

– Azt mondta, egy napon még találkozni fogok egy csodálatos ifjú hölggyel, és ő még mindig nem adta fel a reményt, hogy egy napon nagymama lesz. Illő lenne emlékeznem rá, hogy egészséges fiatalember vagyok, csodálatos házzal és csodálatos munkával... Hát, akárhogy is, holnap elutaznak.

– Azt azért nem bánod, hogy eljöttek? 

– Hé, végig kellett hallgatnom, ahogyan az apám megvitatja az indián teológiát Alan Brooknerrel. – Felhúzta a szemöldökét és nevetni kezdett. Azután felnyögött és a halántékára szorította kezeit, mintha erőnek erejével akarna rendet vágni gondolatai közt. – Az a baj, hogy képtelen vagyok utolérni magam. Alan jól van, jut eszembe? Szereztél neki nővért?

– Eliza Morgant – feleltem.

– Fasza. Mindannyian tudjuk, milyen remek munkát végez... – A levegőbe csapott tenyerével. – Nem, visszavonom, visszavonom, tényleg. Nagyon hálás vagyok, tényleg, Tim.

– Nem várom tőled, hogy úgy viselkedj, mint akinek az a legszörnyűbb dolog az életében, hogy egyszer megbüntettek tilosban parkolásért.

– A probléma az, hogy állandóan dühös vagyok. Annyira, hogy egy ideje már észre sem veszem. Csak akkor jövök rá, amikor visszatekintve rájövök, hogy egész nap mást se csináltam, csak ajtókat csapkodtam.

– És kire vagy dühös?

Megcsóválta a fejét és újra ivott.

– Azt hiszem, az a személy, akire valójában dühös vagyok, nem más, mint April. De hogyan haragudhatok rá?

– Nem szabadott volna meghalnia.

– Ja, úgy látszik, nem elég az angol professzorság a Columbián, még agyzsugorítónak is elmentél. – Hátradőlt és a mennyezetre emelte a tekintetét. – Ami persze nem jelenti azt, hogy nincs igazad. Egyszerűen csak nem akarom elfogadni a tényt. Mindenesetre nagyon hálás vagyok, amiért elnézed nekem, hogy igazi seggfej módjára viselkedek. – Még jobban hátracsúszott a kanapén és feltette lábait a kávézóasztalra. – Most már elmondanád, mi történt veled egész nap?

Végigvezettem a napomon: Alan, Belknapék, Glenroy Breakstone, út az Elm Hillre, a dühödt öregúr a Fond du Lac Drive-on.

– Valami azért nem világos előttem. Végül is, mit kerestél annál a férfinál?

Anélkül, hogy Tom Pasmore-t említettem volna, beszéltem neki az Elvee Holdingsról és William Writzmannről.

– Az egyetlen Writzmann a könyvben Oscar volt, a Fond du Lac Drive-on. Így aztán elmentem hozzá, és amint közöltem, hogy William Writzmannt keresem, mindennek elmondott és próbált beledöngölni a pázsitba.

– Meg akart ütni?

– Azt hiszem, belebetegedett már, hogy állandóan William Writzmannről faggatják.

– És William nincs a telefonkönyvben?

– Csak az Expresspostnál, a South Fourthon. És akkor még ott van az Elvee két másik vezetője.

– Akik vagy léteznek, vagy sem.

– Pontosan – mondtam. – De volt rá még egy okom is, hogy meg akarjam találni William Writzmannt.

John Ransom mozdulatlanul ült a kanapén, lábai az asztalon, itala biztonságban az ölében. Így figyelt, kivárva a lényeget, melyről még nem igazán tudta, mennyire fogja érdekelni.

Elmondtam neki, hogy megláttam a kék Lexust a Green Woman mellett. Mielőtt még befejezhettem volna, máris levette lábait az asztalról és felegyenesedett,

– Ugyanazt a kocsit?

– Túl messze volt ahhoz, hogy biztosra mondjam. De ha már az Elvee Holdings után kutakodtam, egy füst alatt megnéztem azt is, kié most a Green Woman söntés.

– Nem mondd, hogy azé a Writzmann figuráé.

– Az Elvee Holdings 1980-ban vásárolta meg a bárt.

– Tehát mégis Writzmanné! – Lecsapta a poharat az asztalra, felnézett rám, azután vissza a pohárra, majd felkapta az asztalról és dobálgatni kezdte a tenyerén, mintha a súlyát próbálná megbecsülni. – Gondolod, hogy Aprilnek amiatt az átkozott helytörténeti ügy miatt kellett meghalnia?

– Beszélt neked erről?

Megrázta a fejét.

– Az igazat megvallva, annyira elfoglalt volt, hogy nem sok időnk maradt a beszélgetésre. Persze ez nem okozott problémát, vagy ilyesmi. – A szemembe nézett. – Bár, ha tudni akarod az igazat, talán mégiscsak probléma volt.

– Alan úgy tudja, hogy valami bűntényhez volt köze a kutatásainak.

– Valóban? – John láthatóan igyekezett visszaemlékezni a beszélgetésre, amit a kocsiban folytattunk. – Igen, neki talán többet beszélt erről, mint nekem.

– Inkább neki mondta el, és nem neked?

– Nos, én nem voltam túlzottan elragadtatva Aprilnek ezektől a kutatásaitól. – Habozott, láthatóan azon töprengve, mennyit mondhat el. Felállt és az ingét kezdte el tűrögetni a nadrágjába. Azután megigazította az övét. Az aprólékos manőverek azonban nem segítettek elrejteni kelletlenségét. Johnt lehajolt és felvette a poharát az asztalról. – Az idegeimre ment ezekkel a kutatásaival. Nem láttam be, miért kell elvonnia az időt a házasságunktól, hogy olyan dolgoknak szentelje a figyelmét, amiért senki sem fizet.

– Azt sem tudod, miért kezdett el érdeklődni a Kék Rózsa gyilkosságok iránt?

Összevont szemöldökkel meredt az üres pohárra.

– Nem.

– Vagy hogy mit sikerült megtudnia?

– Fogalmam sincs. Gondolom, Wheeler és Monroe ma reggel elvitte azt az iratot is, ahogyan minden mást. – Leengedte kezeit és felsóhajtott. – Maradj csak. Hozok magamnak egy másik italt.

Miután John tett néhány bizonytalan lépést a konyha felé, hirtelen megállt és megpördült, hogy mondjon még valamit. – Nem mintha gondjaink lettek volna, vagy ilyesmi – én csak azt szerettem volna, ha több időt tölt itthon. Nem veszekedtünk. – Egész testével elfordult és egyenesen a szemembe nézett. – De vitatkozni azért vitatkoztunk. De erről nem akartam beszélni a zsaruk előtt. Vagy a szüleim előtt. Nekik nem kell tudniuk, hogy nem voltunk éppen felhőtlenül boldogok.

– Megértem – vigasztaltam.

John előre lépett, poharával mutogatva.

– Tudod, hogyan lehet összeszedni egy olyan festménygyűjteményt, mint ez itt? Amikor April beleunt az üzletbe, egyszerűen csak felpattant egy gépre, és néhány napot eltöltött Párizsban, míg összevadászta a neki tetsző képeket. Tudod, őt ilyennek nevelték – soha nem voltak korlátok a kis April Brookner előtt, nem, uram, April Brookner megtehetett mindent, amit csak a fejébe vett.

– És azért vagy rá dühös, mert elhagyott – tettem hozzá.

– Még mindig nem érted. – Újra megpördült és kiviharzott a konyhába. Hallottam az üvegek zördülését és a loccsanást, a fagyasztó ajtajának csapódását. John visszatért és a szőnyegnek ugyanazon a pontján állt meg, ahol az előbb. A pohár oldalán átlátszó folyadékcseppek gördültek végig. – Aprillel nem volt könnyű együtt élni. Valami nagyon nem volt rendben vele.

John meglátta a sötét pettyeket a szőnyegen, megtörölte a pohár alját a tenyerével, és leivott egy kicsit a folyadékból.

– Én voltam a legjobb dolog, ami valaha is történt Aprillel, és valahol a szíve mélyén Alan is tudja ezt. Miután elvettem, végre megnyugodhatott – hatalmas szívességet tettem neki. Tudta, hogy csak én menthetem meg az elzülléstől.

– Tehetséges, okos nő volt – tiltakoztam. – Azt akartad volna, hogy egész nap itthon legyen és süteményeket süssön?

Nagyot kortyolt a vodkából és visszatért a székhez.

– És mi volt az ő hatalmas tehetsége? Tudta, hogy kell pénzt csinálni. Ez olyan fantasztikus érdem?

– Azt gondoltam, őt nem annyira a pénz érdekelte. Nem ő volt az egyetlen posztmodern kapitalista?

– Ne áltasd magad – intett le. – Menthetetlenül elkapta a gépszíj. – Ujjai végén táncoltatva feltartotta arca elé a poharat és mozdulatlanná merevedve nézte. Mély, függőleges vonal hasított a homlokába, a szemöldökei között.

John végül kiengedett egy óriási sóhajt és előrehajolt, hogy a hideg poháron pihentesse meg homlokát.

– Biztos vagyok benne, hogy hálás volt a stabilitásért, amit megteremtettél neki – mondtam. – Gondolj bele, milyen sokáig voltatok házasok.

Az ajkai megkeményedtek, és szorosan összezárta szemeit, még mindig homlokán tartva a hűsítő poharat.

– Mint egy szerencsétlen hadirokkant. – Felnevetett, minden jókedv nélkül. – Hogyan voltam képes végigcsinálni Vietnamot? Sokkal keményebb lehettem akkoriban. Pedig az igazság az, hogy nem voltam keményebb. Csak sokkal őrültebb.

– Ahogy mindenki más.

– Igen, de én már akkor is más vágányon jártam. Miután lediplomáztam, más vágyam se volt, csak hogy véget vessek a kommunizmusnak. Olyasmit akartam tenni, amit magam se értettem. – Szárazon elmosolyodott.

– És mi lett volna az?

– Azt hiszem, át akartam látni a világon – felelte.

John szinte egész lénye sóhajtani látszott, olyan hangot hallatva, mint Glenroy Breakstone szellős, utolsó taktusai.

– Nem akartam, hogy bármilyen fátyol is közém, és a valóság közé férkőzhessen. Úgy gondoltam, csak így érhetem el, hogy minden tiszta legyen körülöttem. – Újra kiengedte azt a hosszú, gyötrelmes hangot. – Értedi te ezt? Úgy gondoltam, hogy átléphetem a határt.

– Voltál valaha úgy, hogy közel érezted magad ehhez?

Felpattant a székből és lekapcsolta a hozzá legközelebb eső lámpát.

– Néha úgy gondolom, hogy igen. – Felkapta a poharát és lekapcsolta a kanapé túlsó végében álló világítást is. – Túlságosan világos van itt, nem bánod?

– Nem.

John megkerülte az asztalt és leoltotta a lámpát a kanapé felém eső végén is. Most már csakegyetlen fényforrás maradt aktív, a magas réz állólámpa az előtér bejárata előtt, és az öblös, harang alakú bura élesen metszett sárga fénykört rajzolt fel a mennyezetre. A szoba ablaktábláin keresztül ezüstös fény szüremlett be kintről.

– Voltak idők, hogy rengeteg kellett mennem, nehéz terepen, jobbára az ország belsejében. Egy Jed Champion nevű férfival utaztam, egy ragyogó katonával. Gyalogosan haladtunk, rendszerint éjszaka. Kaptunk egy terepjárót is, útban befelé, de hátrahagytuk, jól elrejtve, hogy amikor visszatérünk, akkor is ott legyen.

Szövevényes mintát követve mozgott a szobában, eljutva az ablaktól a kandalló párkányáig és a székig, majd elhaladva a festmények előtt a bejárat mellett álló magas állólámpáig, végül visszatérve az ablakhoz, testével egy nyílvessző alakját metszve ki a sötétségből.

– Két vagy három nap után már egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Tudtuk, mit csinálunk; nem kellett megbeszélnünk semmit. Ha döntenünk kellett bármiben is, egyszerűen csak együtt cselekedtünk. Olyan volt, mint a telepátia – pontosan tudtam, mit forgat a fejében, és ő is tudta, hogy én mire gondolok. Viszonylag elhagyatott terepen haladtunk, bár néha azért láttuk az ellenséges vietkongok ténykedésének nyomait. Nem szabadott senkivel sem kapcsolatba kerülnünk. Ha láttunk akárkit is, hagynunk kellett, hogy nyugodtan menjen tovább a maga útján. A hatodik éjjelen ráébredtem, hogy sokkal jobban látok, mint előző este – valamennyi érzékem csodálatos módon kiélesedett. Hallottam mindent. Éreztem, hogyan kapaszkodnak előre a fák gyökerei a földben. Egy vietkong őrjárat alig tíz méternyire vonult el tőlünk, mi pedig a csomagjainkon ülve figyeltük, ahogy elhaladnak előttünk – már több mint fél órája tudtunk a közeledtükről, pedig te is emlékszel rá, milyen csendben mozogtak. Mi mégis megéreztük a verítékük szagát, még az olajat is kiszagoltam a puskájukban. Ők pedig még csak nem is láttak bennünket.  Másnap éjjel már a madarakat is elkaphattam volna a csupasz kezemmel. Valami új hangot kezdtem hallani, és először azt gondoltam, ez a saját testem zaja – olyan bensőségesnek tűnt. Azután, valamivel hajnal előtt, ráébredtem, hogy a fák, a sziklák, a föld hangját hallom. Az azután következő éjjelen a testem már teljesen önállóan tett meg bizonyos dolgokat. Én meg csak figyeltem a szemem mögött lebegve. Még akkor sem tudtam egy rosszat lépni, ha akartam.

Ransom elhallgatott. Mostanra visszatért az ablakhoz, és amikor visszafordult a szoba felé, a sötétség elborította vonásait és egész testét. Hideg ezüstös fény rajzolta ki feje tetejét és vállait.

– Tudod, miről beszélek? Van ennek bármiféle értelme is a számodra? – kérdezte.

– Igen – feleltem.

– Helyes. Akkor talán a következő rész sem fog őrültségnek tűnni a szemedben.

Zavarba ejtően hosszú ideig csak állt, felém fordulva, egyetlen szó nélkül. Végül elfordult és odasétált a kandallóhoz. Az ablak hűvös fénye a hátára vetült.

– Talán soha többé nem akarok ennyire élő lenni. Közel jársz a halálhoz, amikor ennyire átérzed az életet.

Kinyújtotta kezét, és a szobába boruló sötétség mögött is láttam, ahogy gyengéden végigsimít a márványon.

– Nem, nem is jól mondom. Ennyire eltelni az élettel magában foglalja a halált is.

Elfordult a kandallótól és visszalépett az ezüstös fénytócsába. Olyan szenvtelennek tűnt most, mint egy banktisztviselő.

– Nem sokkal azelőtt rengeteg emberemet elveszítettem. Bennszülötteket. A tábort két csapatra osztottuk, az egyik alám volt rendelve, a másik egy Bullock nevű tiszt alá. Bullock és a csapata egyik éjjel elment járőrözni, és senki sem tért vissza közülük. Tizenkét órát kivártunk, mielőtt a csapatommal a keresésükre indultunk volna.

Belépett az ablakok közti feketeségbe.

– Három napunkba telt, míg rájuk bukkantunk. Az erdőben voltak, egy kis falu közelében, alig harminc méternyire a csapástól, az aljnövényzetben. Bullockot és öt emberét a fákhoz kötözték. Felvágták őket – felvágták a hasukat és hagyták őket elvérezni. És még egy dolog.

Áthaladt a távolabbi ablak előtt anélkül, hogy felém fordult volna, és a fény újra ezüstbe burkolta ingét és bőrét.

– Kivágták a nyelvüket is. – John megindult a réz állólámpa felé, és csak most fordult meg, félig kint, félig bent a sárga fényben. – Miután levágtuk a holttestüket és hordágyakat csináltunk, hogy visszavihessük őket, egy ruhába csomagoltam a nyelvüket és magammal vittem azokat. Kiszárítottam és kikészítettem a nyelveket, és azután, amikor csak lehetett, mindig viseltem őket.

– Ki ölte meg Bullockot és az embereit? – kérdeztem.

Láttam a mosoly gyors villanását a sötétben.

– A vietkongok vágták ki a nyelvedet, hogy megalázzák még a holttestedet is. Néha a yardok is csinálták, hogy néma legyél a túlvilágon.

Ransom megkerülte a lámpát és újra az ablakok felé vette az irányt.

– Szóval az volt a nyolcadik kint töltött éjjelünk. És akkor valami azt mondja, Ransom. Először azt gondoltam, hogy a társam, de hát ráhangolódtam a frekvenciájára, és ő annyi hangot sem adott ki magából, mint egy rovar. Ő biztosan nem szólhatott hozzám. Azután újra hallottam, Ransom. Elérkeztem egy legalább öt méter széles elefántpáfrány alá, és annak a teteje alatt, egyenesen felém fordulva, ott állt Bullock. Mellette az első számú embere, a bennszülöttek vezetője. Ruháik csatakosak a vértől. Csak álltak ott, rám várakozva. Tudták, hogy látom őket, és nem tűntek meglepettnek. Én sem voltam az.

Ransom ismét elsétált az ablakok előtt, és ezúttal is a kandalló előtt állapodott meg, a helyiség legsötétebb sarkában. Alig tudtam kivenni fekete alakját, amint ide-oda járkált a tűzhely előtt.

– Olyan helyre kerültem, ahol élet és halál egymásba folytak. Azok a parányi nyelvek, mintha falevelek lettek volna a bőrömön. Engedték, hogy áthaladjak közöttük. Tudták, mit csinálok, tudták, hová megyek.

Vártam a történet folytatását, de John néma csendbe burkolózva állt a kandalló mellett.

– Arról beszélsz, amikor visszahoztad Bachelort.

Hallani lehetett, ahogy elmosolyodik.

– Így igaz. Tudta, hogy jövök, és eltakarodott az utamból. – Puhán a kandalló márványához csapódott keze, mintha azt akarná büntetni. – Így éreztem én akkor. De ő mindig ilyen volt. Az istenek birodalmában élt.

Még mindig a történet végét vártam.

– Tapasztaltál valaha bármi hasonlót? Kiérdemelted, hogy megítélhess?

– Tapasztaltam hasonlót – feleltem. – De nem tudom, hogy megítélhetlek-e.

John ellökte magát a párkánytól, mintha függőleges fekvőtámaszt végezne. Felkapcsolta a lámpát az asztal végében, és a szoba megtelt élettel, színekkel.

– Hihetetlen, hogy éreztem magam – akár egy király. Mint egy isten.

Megfordult és rám nézett.

– És mi a történet vége? – kérdeztem.

– Ez a vége.

– Mi történt, amikor odaértél?

Összeráncolt homlokkal nézett rám és gyorsan témát változtatott. – Azt hiszem, holnap szeretnék egy kicsit bekukkantani abba a Green Woman söntésbe. Velem tartasz?

– Be akarsz törni oda?

– Hé, az öregem valamikor hoteltulajdonos volt – felelte John. – Egy csomó tolvajkulcsot hagyott rám.

4

Másnap reggel tudtam meg, hogy míg John Ransom és én az életet átszövő, látható halálról beszélgettünk, addig Mr. és Mrs. Sunchana az Elm Hillen kígyózó North Bayberry Lane-en kis híján életüket vesztették egy gázrobbanás során. Emlékeztem a propángáz tartályokra és eltűnődtem azon, hogy mi okozhatta a robbanást. A gondolat, ami ösztönösen felötlött bennem, szinte beteggé tett. Az a valaki, aki egészen az Elm Hillig követett, talán annyira meg akarta akadályozni Bob Bandolier egykori bérlőtársait abban, hogy beszéljenek velem, hogy még a gyilkosságtól sem riadt vissza.

5

Ralph és Marjorie reggeli után felment az emeletre, hogy összepakoljon a visszaútra, John pedig elment valahová. Ralph otthagyta a Ledgert a kanapén, a sportoldalon kinyitva, mely teli volt a Millhaven 9:4-es, Milwaukee Brewers felett aratott győzelmével. Ellapoztam a legelső oldalra és elolvastam a legfrissebb híreket az Armory Place-ről. Helybéli polgárok és vallási vezetőik fáradozásai eredményeként megszületett a „Törvényes Millhavenért Bizottság", mely egy füst alatt irodát is követelt magának a városházán, a hozzá járó titkári segédlettel együtt.

Clement Moore tiszteletes aznap délután háromra tiltakozó felvonulást hirdetett az Illinois Avenue-ra. A polgármester kiadta a szükséges engedélyeket, és minden szabadnapos rendőrt a helyszínre rendelt a biztonsági feladatok ellátására és a tömeg kordában tartására. Az Illinois Avenue-t egy-harminc és öt óra között lezárták a forgalom elől.

Az ötödik oldalon egy két bekezdéses rövid hír tudatta, hogy a Livermore Avenue-n meggyilkolt férfit immár kétséget kizáróan azonosították, a 31 esztendős Grant Hoffmann személyében, aki az Arkham College hittudományi szakának volt diákja.

Lapoztam egyet és egy szemcsés felvételen egy tűz által félig elpusztított farmházra találtam. A ház bal oldala belesüppedt a hamuból és salakból álló romhalmazba, melyből egyedül egy szabadon álló porcelán mosdótál maradt épen. A lángok feketére mázolták a ház homlokzatának épen maradt felét, és a szilajabb tartógerendák kivételével felemésztették a házhoz ragasztott tornácot is. A ház mellett ablaktalan garázs vagy fészer állt.

Nem ismertem fel a romokat, míg a fényképet kísérő szövegben ki nem szúrtam a Sunchana nevet. A lélegzet a torkomon akadt, és így olvastam végig az egész cikket.

Egy Elm Hill-i rendőr, bizonyos Jerome Hodges, a robbanás időpontjában éppen a North Bayberry Lane-en járőrözött, és késedelem nélkül értesítette a tűzoltókat a Clark járásbeli Elm Hill állomáson. Hodges rendőr a hálószoba ablakán keresztül jutott a házba, majd ugyanazon az ablakon keresztül vezette ki Mr. Sunchanát, miközben Mrs. Sunchanát a karjai közt hozta ki. A tűzoltók épp idejében érkeztek, hogy megmentsék a ház nagy részét és a bútorzatot; a Sunchana házaspárt pedig már ki is engedték a Western Hills kórházból, miután a vizsgálatok semmilyen károsodást nem fedeztek fel rajtuk. A robbanás kiváltó okait a rendőrség nem érezte szükségesnek megvizsgálni.

Odavittem a lapot a konyhapulthoz, megkerestem a millhaveni rendőrfőkapitányság számát a telefonkönyvben, és kértem Fontaine nyomozót. A telefonközpontos közölte, hogy egyenesen az irodájába kapcsol.

Nem kellett volna meglepődnöm, amikor felvette a kagylót, mégis azt tettem.

Miután azonosítottam magam, Fontaine megkérdezte.

– Jutott valamire Damrosch régi feljegyzéseivel?

– Nem, nem sokra. Visszajuttatom őket. – Azután valami felötlött bennem. – Nem maga mondta, hogy valaki más is átnézte a Kék Rózsa dossziét?

– Hát, ki tudja, mindenesetre legfelül volt a régi iratok között, az alagsorban.

– Nem vett ki a táskából semmit?

– Kim Basinger aktfotóiért extra felárat kell fizetnie.

– Az a helyzet, hogy úgy tűnik, a dossziét egy gumiszalag fogta egybe, amit valaki letépett róla – viszont gumiszalag nincs sehol. Ezért eszembe jutott, hogy valaki más is láthatta előttem ezt a dossziét, és bizonyára keresett benne valamit.

– Egy negyven éves gumiszalag még nem perdöntő bizonyíték. Van valami lényegbevágó információja is?

Beszéltem neki az Elm Hillen tett látogatásomról, és hogy valaki követett a Sunchana házhoz.

– Ezek azok a népek, ahol a tűz volt? 

– Igen, a Sunchana család. Amikor ott álltam a tornácon és hátrafordultam, egy fickót láttam, aki engem figyelt az utcai fasor mögül. Eltűnt, abban a pillanatban, hogy felfedeztem. Tudom, hogy ez sem perdöntő bizonyíték, de valaki mindenhová követ. – Nagy vonalakban azt is leírtam neki, mi történt az elmúlt éjjel.

– Eddig nem jelentette ezt az incidenst?

– Olyan gyorsan felszívódott. John szerint lehet, hogy egy mutogatós bácsi volt.

Fontaine ekkor kérdezte meg, hogy egyáltalán miért akartam beszélni azokkal a Sunchanaékkal.

– Valamikor ugyanabban a házban laktak, mint egy Bob Bandolier nevű fickó. Bandolierról akartam velük beszélni.

– Gondolom, erre is megvolt a maga oka.

– Bandolier a nappalosok főnöke volt a St. Alwynben, az 1950-es években, és talán emlékszik olyasmire, ami a hasznomra lehet.

– Nos, amennyire én tudom, semmi gyanús nincs abban a gázrobbanásban. – Kivárt egy pillanatot. – Mr. Underhill, mondja, gyakran képzeli azt, hogy életveszélyes fenyegetettségben él?

– És maga? – kérdeztem.

A hátam mögött a Ransomok cseverésztek, miközben Ralph kihúzott egy kerekes bőröndöt a nappaliba.

– Van más is?

Valamiért megmagyarázhatatlan viszolygást éreztem attól, hogy megosszam vele William Writzmann nevét is.

– Azt hiszem, nincs.

– A propántank nem a világ legbiztonságosabb üzeme – mondta. – Most hagyja egy kicsit Sunchanáékat. Odaszólok, ha bármi olyan a tudomásomra jut, ami magát is érdekelheti.

Élénk rózsaszín szabadidőruhában Ralph jelent meg a lépcsőn, egy újabb, kisebb utazótáskával a kezében, amit lerakott az ajtó és a kerekes bőrönd mellé. Azután visszafordult a konyha felé és megállt az ajtóban.

– Johnnal beszél?

– John visszajött? – kérdezte Marjorie. Rózsaszín Reebokot és ugyanolyan rózsaszín melegítőt viselt, mint férje. Úgy néztek ki, mint egy pár húsvéti nyuszi.

– Nem – felelt Ralph. – Nem, nem, nem.

– Ahogy bizonyára maga is tudja, itt egy kicsit kezdenek elszaladni a dolgok – mondta éppen Fontaine. – Élvezze gyönyörű városunkat. Csatlakozzon a tiltakozó menethez. – Letette.

Marjorie furakodott át Ralph mellett, és nézett rám szigorúan a napszemüvegén keresztül.

– Nem John az? – kérdezte jó hangosan. – Ha John az, emlékeztesse rá, legyen szíves, hogy még ki kell érnünk a repülőtérre.

– Mondtam már – torkollta le Ralph. – Nem Johnnal beszél.

– Azt mondtad, John nem jött még vissza – vágott vissza Marjorie. A hangja még magasabbra szökött. – Csak ennyit mondtál. – Úgy viharzott ki a konyhából, hogy szinte kondenzcsíkként húzta maga után illatfelhőjét.

Ralph a mosogatóhoz lépett egy pohár vízért, felemelte poharát, és félig színlelt harciassággal, félig teljes bizonytalanságban fordult felém.

– Kicsit ideges. Kimenni a reptérre, feljutni a gépre, tudja, hogy megy ez.

– Nem én tehetek róla – kiáltott be Marjorie a nappaliból. – Ha a fiam nem lesz itt tíz percen belül, taxival megyünk ki a repülőtérre.

– Szívesen kiviszem magukat – mondtam, de mindketten visszautasították az ajánlatot, mielőtt a mondat végére értem volna.

Ralph a nappali felé sandított, majd leült a konyhaasztal túlsó végén, velem szemben.

– Mindez amiatt a jogsi ügy miatt van. John nem az a fajta ember, akinek fel szokták függeszteni az engedélyét. Megkérdeztem tőle, hogy mégis mi ütött belé, hogy háromszor egymás után is elkapták ittas vezetésért. Pedig nem jó ilyen dolgokról beszélni. Senki sem szereti kiteregetni a dolgokat.

– Megjött – jelentette be Marjorie a nappaliból, vészjóslóan suttogva. Ralph és én is meghallottuk a bejárati ajtó nyitódását.

– Remélem, most már maga mögött tudhatja ezt az egészet – tette még hozzá Ralph.

John hangja, teli színlelt jókedvvel, bezengte a házat.

– Minden rendben? Készen vagytok?

Ralph megtörölte száját a kézfejével és visszakiáltott neki.

– Jó volt a séta?

– Nagyon meleg van – felelte John. Besétált a konyhába, nyomában Marjorie-vel, aki szélesen mosolygott, az összes fogát megmutatva. John bő, kopott farmert viselt, és sötétzöld sportkabátot, a hasán összegombolva. Arca verítéktől csillogott. Felém sandított, lebiggyesztve száját, hogy kimerültségét illusztrálja, majd azt kérdezte:

– Csak ez a két csomag van? 

– Ez, és az édesanyád kézitáskája – felelte Ralph. – Mindenki kész van, gondolod, hogy indulhatnánk?

– Még rengeteg időnk van – mondta John. – Ha húsz perc múlva indulunk, akkor is jó félórával a beszállás előtt kiérhetünk.

Leült az asztalhoz kettőnk között. Marjorie megállt mögötte és a vállára tette kezeit.

– Jól teszed, hogy ilyen sokat sétálsz – mondta. – De most már lazíthatnál egy kicsit, szívem. Olyan merevek a vállaid! – Mögé állt és dögönyözni kezdte az izmait. – Miért nem veszed már le ezt a kabátot? Olyan nyirkos vagy! – John felmordult és lerázta magáról anyja kezeit.

6

A reptéren Ralph ragaszkodott hozzá, hogy ne kísérjük el őket a kapuig.

– Nem olyan egyszerű a parkolás, legjobb lesz, ha mindjárt itt elbúcsúzunk. – Marjorie áthajolt a csomagok felett egy puszira.

– Próbálj meg egy kicsit lazítani, mielőtt újra elkezdődne a tanítás – kérte.

Ralph is magához ölelte merev, vonakodó fiát.

– Belevaló fickó vagy te. – Figyeltük, amint keresztül haladnak az automata ajtókon húsvéti nyuszi jelmezükben. Amikor az üvegajtó becsukódott mögöttük, John átült előre és letekerte az ablakot.

– Össze akarok törni valamit – jelentette be. – Lehetőleg valami nagy és szép tárgyat. – Ralph és Marjorie bizonytalan mozdulatokkal indultak meg a pultok előtt kígyózó sorok felé. Ralph kotorászni kezdett edzőruhája cipzáros zsebében, majd előhúzta a jegyüket és meggörnyedve vontatni kezdte a bőröndöt a sor felé.

– Azt hiszem, most már odaérnek – mondta John. Hátradőlt az ülésben.

Eltávolodtam az útpadkától és megkerültem a terminált, hogy ráfordulhassak a hátsó kivezető útra.

– El kell mondanom, mi történt a múlt éjjel – szólaltam meg. – A család, akit meg akartam látogatni az Elm Hillen, kis híján odaveszett egy tűzesetben.

– Jesszusom. – John megfordult az ülésben. – Láttam, hogy egész úton a tükröt figyelted. Gondolod, hogy valaki ide is követett bennünket?

– Nem hiszem.

Már-már feltérdelt az ülésben, a mögöttünk jövő autókat pásztázva tekintetével.

– Nem látom sehol a kék Lexust, de talán nem csak egy kocsija van, te mit gondolsz?

– Még azt sem tudom, ki lehet az, akinek ki tudja hány kocsija van – feleltem.

– William Writzmann. Nem ezt a nevet említetted az elmúlt éjjel?

– Igen, de ki ő valójában?

Elhessegette magától a kérdést.

– Beszélj inkább a tűzről.

Leírtam neki, amit reggel az újságban olvastam, majd beszéltem a Fontaine-nel folytatott beszélgetésről is.

– Torkig vagyok már ezekkel a zsarukkal. – John újra fészkelődni kezdett az ülésben, felhúzva maga alá bal lábát, és megigazítva magán a zöld sportkabátot. – Azután, hogy kiderült, Walter Dragonette vallomására nem lehet adni, az volt a legelső dolguk, hogy engem becitáljanak az őrsre. Mintha Aprilnek éppenséggel az én hanyagságom miatt kellett volna meghalnia.

Újra pepecselni kezdett kabátja gallérjával, és közben fél szemét szüntelenül a mögöttünk örvénylő forgalmon tartotta.

– Nem fogom engedni, hogy ez a Fontaine az utamba álljon – jelentette ki. – Még mindig úgy gondolod, hogy itt maradsz és segítesz nekem?

– Meg akarom találni ezt a Bob Bandoliert.

– Én pedig ezt a William Writzmannt akarom megtalálni – mondta John.

– Akkor nagyon óvatosnak kell lennünk – figyelmeztettem, mindössze annyit értve ez alatt, hogy semmiképp sem szabad összeakaszkodnunk Paul Fontaine-nel.

– Akarod látni milyen az, amikor óvatos vagyok? – kopogtatta meg John a vállamat. – Akkor figyelj. – Elfordítottam a fejem, ő pedig kigombolta a sportkabátot és félrevonta a szárnyát. A nadrágja derékrésze mögül egy pisztoly ívelt markolata türemkedett elő. – Miután te elvetted Alantől, én betettem egy széfbe. Ma reggel elmentem a bankba és magamhoz vettem.

– Ez egy rossz ötlet – ellenkeztem. – Hogy őszinte legyek, rettenetes ötlet.

– Tudom, hogy bánjak egy pisztollyal, az isten szerelmére. Ahogyan te is, úgyhogy légy szíves ne nézz rám ilyen szemrehányóan.

Erőfeszítésem, hogy legalább olyan szemrehányóan nézzek, mint ahogyan érzek, arra mindenképpen elég volt, hogy letöröljem azt az önelégült mosolyt az arcáról

– És most mit akarsz csinálni? – kérdezte tőlem.

– Ha megtalálom Sunchanaékat, beszélni akarok velük. Talán akkor is megtudok valamit, ha még néhány ajtón bekopogtatok a South Seventh Streeten.

– Én semmi okát nem látom, hogy visszamenjünk a Disznótelepre – mondta John.

– Emlékszel arra, hogy beszéltem neked arról az idős párról, akik egykor Bandolier mellett laktak? Az asszony, Hannah Belknap, elmondta nekem, hogy éjjelente egy férfit szokott látni, amint egymaga ücsörög a nappaliban. – Azután néhány mondatban ismertettem Frank Belknap reakcióját felesége történetére, és a bizalmas szavakat, melyeket második találkozásunkkor váltottunk.

– Ő Writzmann – jelentette ki John. – Ő égeti fel a házakat.

– Figyelj egy kicsit. Az a katona húsz évvel ezelőtt fenyegette meg Belknapet. És a propántankok Fontaine szerint sem a világ legbiztosabb üzemei.

– És te hiszel is neki?

– Nem – vallottam meg. – Én azt hiszem, hogy valaki követett egészen a házig, és meg akarta gátolni, hogy beszélhessek velük. Ez pedig azt jelenti, hogy valamit nem szabadna megtudnunk Bob Bandolierről.

– Szeretném én is meglátogatni ezt az Oscar Writzmannt, mielőtt bármi másba kezdünk. Talán én kiszedhetek belőle valamit. Megpróbálhatom?

– Nem, ha rajta akarod kipróbálni azt a pisztolyt.

– Csak annyit akarok kérdezni tőle, hogy nincs-e egy William nevű fia.

7

Legjobb meggyőződésem ellenére elhagytam az észak-déli gyorsforgalmit Millhaven belvárosa felé, azon a ponton, ahol az becsatlakozott a kelet-nyugati gyorsforgalmi útba. Újra nyugatnak fordultam. A gyorsforgalmi hurkától a Pforzheimer és Hepton hotelek olyannak tűntek, mint ősi monumentális emlékművek a Millhaven-folyótól keletre sorakozó új épületek tömbjei és csúcsai közé ékelődve.

John a panorámát szemlélte, miközben besoroltam a ritkás, nyugatnak tartó forgalomba.

– A városban ma délután mindenki a felvonulókkal lesz elfoglalva. Azt hiszem, darabjaira szétszedhetnénk a Green Womant, majd újra összerakhatnánk anélkül, hogy bárki is észrevenné.

A Teutoniánál ráhajtottam az átlós északi sugárra, keresztül a Piggly Wiggly szupermarketek, a tekepályák, és a franchise gyorséttermek között.

– Nem tudsz róla, Alan vajon engedte bárkinek is használni a garázsát?

– Talán hagyta, hogy Grant ott tároljon ezt-azt. – John úgy nézett rám, mintha egy olyan játékot játszanánk, amit ő még nem teljesen ért. – Miért?

– A szemközti házban lakó nő látott valakit a garázsában azon az éjszakán, hogy Aprilt megtámadták.

Kezei öntudatlanul is a pisztoly agyát keresték a kabátja alatt. Arca üresebbnek tűnt, mint bármikor, kivéve azt az egy lüktető idegrostot a jobb szeme alatt. – Egész pontosan mit látott?

– Csak a garázsajtót leereszkedni. Ő is azt gondolta, hogy Grant, mert őt többször is látta. Csakhogy Grant akkor már halott volt.

– Nos, azt hiszem, én lehettem az – mondta vonakodva John. – Nem tudtam, hogy bárki is meglátott, különben már korábban mondtam volna.

Odaértem a kereszteződéshez és kitettem az irányjelzőt.

– Odamentél aznap este, hogy April eltűnt?

– Azt gondoltam, talán Alannél van. Egy kicsit összeszólalkoztunk aznap. Akárhogy is, amikor odaértem, minden fényt lekapcsolva találtam és nem akartam jelenetet rendezni. Ha April ott akart tölteni egy éjszakát, hát legyen.

A lámpa váltott, én pedig megindultam Oscar Writzmann vigasztalan kis háza felé.

– Tartunk abban a garázsban mindenféle régi kacatot. Azt gondoltam, fogok néhány régi fényképet Aprilről, meg ilyesmi, azután hazamegyek, így azután bementem és körülnéztem kicsit, de a csomagot túl nehéz lett volna elvinni, és különben is őrültségnek tűnt az egész, ahogy kezdtem jobban belegondolni. – Az ideg a szeme alatt még mindig rángatózott, és John végigsimított rajta két ujjával, mintha próbálná visszailleszteni a helyére. 

– Azt hittem, az esetnek van valami köze a Mercedeshez – mondtam.

– Az a kocsi valószínűleg már rég átkerült Mexikóba.

Mintegy megszokásból ellenőriztem a visszapillantót. Writzmann kocsiját semerre sem lehetett látni a három sávban mögöttünk. Sem a néhány kocsi közt, mely előttünk fúrta be magát a sziporkázóan fehér napfénybe. Lehúzódtam a járda mellé, közvetlenül a sárga betonbörtön előtt.

John a kilincs felé nyúlt.

– Azt hiszem, hibát követsz el – próbáltam lebeszélni. – Csak felhúzod ezt a fickót. Nem fog mondani semmi olyat, amit hallani szeretnél.

John újra próbálta megcsillogtatni előttem azt a mindentudó pillantását, de az az ideg csak tovább pulzált a szeme alatt.

– Nem szívesen mondok ilyet, de te sem tudhatsz mindent. – Felém hajolt. Tekintete az enyémbe fúródott. – Hagyd, hogy úgy csináljam, ahogy nekem tetszik.

Meg kellett kérdeznem.

– Franklin Bachelorről van szó?

Megdermedt, kezeit a kabátja alatti dudorra szorítva. Lassan indult el kezével a pisztolytól az ajtókilincs felé.

– A múlt éjjel nem mondtad el nekem annak a történetnek a végét.

John szóra nyitotta a száját és vadul forgatta a szemeit. Olyan volt, mint egy csapdába esett állat.

– Nincs mit beszélni erről.

– Nem az számít, megtörtént-e, vagy sem – mondtam. – Hiszen ez Vietnam. Csak tudni akarom a végét. Bachelor valóban megölte a saját embereit?

John szemei is mozdulatlanná merevedtek.

– És te tudtad – folytattam. – Tudtad, hogy már nincs ott. Tudtad, hogy Benningtont viszed vissza magaddal. Csodálkozom, hogy nem ölted meg Camp Crandall felé, hogy azután azt mondhasd, megpróbált elszökni. – Azután azt is megérthettem, miért hozhatta vissza Benningtont. – Jed Champion nem látta át úgy a dolgokat, ahogy te. Ő tényleg azt hitte Benningtonról, hogy Franklin Bachelor.

– Két nappal Jed előtt értem oda – kezdett el beszélni John, ugyanazon a színtelen hangon. Megköszörülte a torkát. – Annyival gyorsabb voltam nála, a vége felé. Órákkal azelőtt megéreztem a hullákat, hogy a táborba értem volna. A hullákat, és... a hús szagát. A táborban mindenfelé hullák hevertek. Mindenhol kis tüzek pislákoltak. Bennington ott ücsörgött a földön. A halottakat égette, vagy legalábbis próbálta.

– Evett is belőlük?

John egy ideig némán meredt rám.

– Nem azokból, akiket égetett.

– Mi történt Bachelor feleségével? – kérdeztem. – A koponyája ott volt a terepjárótok hátsó ülésén.

– Felvágta a torkát, azután kibelezte. A haja ott lógott az egyik póznán. Megnyúzta és megtisztította, mint egy szarvast.

– Bachelor tette – mondtam.

– Feláldozta őt. Bennington még akkor is a húsát főzte le a csontjairól, amikor én odaértem.

– És te is ettél belőle.

Nem válaszolt.

– Tudtad, hogy Bachelor ezt fogja tenni.

– Akkor már megtette.

– Az istenek birodalmában jártál.

Felém fordult üres tekintetével, némán. Nem is kellett szólnia.

– Tudod, mi történt Bachelorrel?

– Néhány tengerészgyalogos talált rá a hullájára a demilitarizált zóna közelében. – Szemében ádáz dac villant.

– Valaki a te holttestedet is megtalálta – mondtam. – Csak hogy tudd.

– Kivel beszéltél?

– Hallottál már egy Beaufort Runnel nevű ezredesről?

Újra hunyorogni kezdett, és a dac eltűnt a szemeiből.

– Az a buzgómócsing hadtápos Crandallből? – Már-már álmélkodva nézett rám. – Hogyan találkoztál te Runnellel?

– Régen történt – feleltem. – Egy veterántalálkozón, vagy ilyesmin.

– A veterángyűlések épp a dumaládáknak valók. – Ransom kinyitotta az ajtót. Amikor kiszállt az autóból, kigombolt kabátja alá nyúlt, hogy megigazítsa a nadrágját. Amikor mindent eligazított, vélhetően Alan pisztolyát is, határozottan rendbe szedte magán a kabátot. Visszanyerte az önuralmát. – Hagyd, hogy a magam módján intézzem a dogokat – kérte.

8

Ransom úgy vágtázott keresztül Oscar Writzmann sörtés sárga gyepszőnyegén, mintha az elől menekülne, amit épp az imént mondott el nekem.

A küszöbnél értem csak utol, ahol viszont olyan pillantást vetett rám, hogy azonnal hátrébb tolattam. Megrántotta vállát és megnyomta a csengőt. Szörnyű katasztrófa előérzete telepedett rám. Helytelen dolgot cselekszünk, és rettenetes dolgok fognak kisülni belőle.

– Csak nyugi – figyelmeztettem, és a háta ismét megrándult.

A helyemről, egy lépéssel lemaradva John mögött, csak a bejárati ajtó tetejét láttam John feje felé mozdulni.

– Mit akar tőlem? – kérdezte Writzmann. Kissé fáradtnak tűnt a hangja.

– Maga Oscar Writzmann?

Az öregember nem válaszolt. Oldalt csusszant és kitárta az ajtót, egy lépéssel hátrébb kényszerítve Johnt. Writzmann arca továbbra is rejtve maradt előttem. Sötétkék melegítő felsőt viselt, cipzáros kabáttal – hasonlót Ransomék tréningruhájához, csak ez a darab, tartásából ítélve, már ezerszer is megjárhatta a mosógépet. Csupasz lába súlyos volt, szögletes, és ijesztően kék a szétdurrant erektől.

– Be szeretnénk menni – vágott a közepébe John.

Writzmann átnézett John válla felett és meglátott engem. Lejjebb szegte ágyúgolyónyi fejét, akár egy tenyészbika.

– Mi maga, a fickó gorillája? – kérdezte. – Nincs mit mondanom maguknak.

John megragadta az ajtót és nyitva tartotta.

– Együtt akar működni velünk, Mr. Writzmann. Úgy magának is könnyebb lesz.

Writzmann azzal lepett meg, hogy hátrálni kezdett az ajtótól. John belépett, én pedig követtem őt a sárga ház nappalijába. Writzmann megkerülte a négyszögletes faasztalt és megállt egy állítható támlájú szék mellett. A falon kakukkos óra, de kép egy darab sem. Kétszemélyes elnyűtt kanapé állt a konyhába vezető ajtónyílás mellett. A kanapé túlsó oldalán hintaszék, ívelt támláján jókora pecséttel.

– Nincs itt más, csak én – mentegetődzött Writzmann. – Nincs értelme, hogy felforgassanak mindent.

– Nem akarunk mást, csak információt – közölte John.

– Azért hozta magával azt a pisztolyt. Mert információt akar. – Mostanra felülkerekedett félelmén, és újra eláradt rajta az a megvetéssel vegyes viszolygás, amit korábban láttam nála. John nyilván láttatni engedte neki a pisztoly agyát. Az öreg leült a támlás székre, kemény pillantásokat lövöldözve mindkettőnkre.

Alaposabban is megnéztem a hintaszék pecsétjét. Sawmill Papírgyár, olvashattam a virágmintákkal és cikornyákkal tarkított díszes körben.

– Meséljen egy kicsit az Elveeről, Oscar – kezdte John. Talán ha másfél méternyire lehetett az öregembertől.

– Nincs szerencséje.

– Ki futtatja? Mivel foglalkozik?

– Fogalmam sincs.

– Akkor beszéljen William Writzmannről. Beszéljen a Green Woman söntésről.

Szikrákat láttam villanni az öreg szemében.

– Nincs William Writzmann – felelte. Előrehajolt és összekulcsolta kezeit. A súlyos kék lábak becsusszantak a szék alá.

John tett egy lépést hátrafelé, benyúlt a kabátjába, és előrántotta a pisztolyt. Nem úgy nézett ki, mint egy revolverhős. A pisztoly csöve egyenesen az öreg mellkasára szegeződött. Writzmann hangosan kifújta a levegőt, majd elernyedt és lebiggyesztette ajkait.

– Ez érdekes – folytatta John. – Beszélgessünk erről.

– Minek beszélgetni? Ha valaha is volt olyan, akit így hívtak, már halott. – Writzmann egyenesen belebámult a pisztoly csövébe. Lassan és gondosan előre csúsztatta lábait, míg a kékkel erezett sarok el nem érte a padlót, és az ujjak felfelé nem mutattak.

– Halott – ismételte John.

Writzmann levette tekintetét a pisztolyról és egyenesen John arcába meredt. Többé nem tűnt se dühösnek, se rémültnek.

– Az olyanoknak, mint maguk, meg kellene maradniuk a Livermore-on, ahová tartoznak.

John leeresztette a pisztolyt.

– Mi a helyzet a Green Woman söntéssel?

– Elég lepusztult hely volt, gondolom. – Writzmann hátrahúzta lábait és ismét felegyenesedett. – De eszem ágában sincs magukkal beszélgetni. – John újra felemelte a fegyvert és ezúttal a gyomortájékra célzott. – Nincs semmi mondanivalóm a maguk számára. – Writzmann felállt, és John tett egy lépést hátrafelé. Én is felemelkedtem a hintaszékből. – Úgysem fog lelőni, maga kis szaros.

Tett még egy lépést előre. John felkapta a pisztolyt, majd a csőből sárgás lángnyelv tört elő. A hirtelen hanghullám és a nyomás megnövekedése nekifeszült a dobhártyámnak. Tiszta fehér füstköd örvénylett John és Oscar Writzmann között. Arra számítottam, hogy Writzmann előrebukik, de ő csak állt, mozdulatlanul a csőre meredve. Azután lassan megfordult, hogy a háta mögé nézzen. A szék fölött a falon golflabda mérető lyuk éktelenkedett.

– Maradjon, ahol van – figyelmeztette John. Előrenyújtotta jobb karját, és bal kezével megmarkolta a csuklóját. A kitartó csengés a fülemben alig hallhatóvá tompította a hangját. – Senkinek ne mondja el, hogy itt jártunk. – John lassan hátrált, egyetlen pillanatra sem véve le a fegyvert Writzmann fejéről.

– Hallotta? Sosem látott bennünket.

Writzmann lassan felemelte a karjait.

John az ajtó felé hátrált, de én még előtte kioldalaztam. A hőség üllőként szakadt le rám. Hallottam, amint John azt mondja:

– Mondja meg a férfinak a kék Lexusban, hogy vége. – Próbált improvizálni. Legszívesebben megmarkoltam volna az övét, és magammal rángattam volna az utcára. Mindezidáig senki sem jött elő, hogy a dörej okát tudakolja. Két autó is végighaladt a széles úttesten. Most már az egész fejem csengett.

John kihátrált az ajtón, a pisztolyt még mindig lövő pozícióban tartva. Amint kiért, leengedte karjait, a járda felé fordult, és rohanni kezdett. Átvágott a járdán és kinyitotta a hátsó ajtót, miközben én is bevágódtam előre. Erősen verejtékezve kihalásztam zsebemből a kulcsokat és beindítottam a Pontiacot. Writzmann akkor tűnt fel az ajtóban, amikor kilőttem a járdaszegély mellől. John kiáltozni kezdett.

– Taposs bele, taposs bele!

Tövig nyomtam a gázpedált, és túlságosan is lassan gyorsulni kezdtem.

– Taposs bele!

– Már beletapostam! – kiáltottam neki vissza, és az autó, még mindig rémálomszerű lassúsággal mozogva, kezdett sebességre kapni. Writzmann komótosan indult át a kiszikkadt pázsiton. A Pontiac kilengett, mint egy hajó, majd végre száguldani kezdett. Amikor a következő saroknál befordultam, a kocsi kis híján kicsúszott, és a kerekek csikorogni kezdtek.

– Húúú! – rikoltott fel Ransom. Előrehajolt az első üléshez, kezében még mindig a pisztollyal. – Láttad ezt? Belefagyott még a szar is, mi? – Nevetni kezdett. – Elkezdett jönni felém, mire én felemeltem ezt a kis vackot – és BAMM! Most megkapta!

– Meg tudnálak ölni – mordultam rá.

– Ne légy már ilyen, mikor olyan jól szórakoztam – kapkodott levegő után John. – Láttad azt a tüzet? Láttad azt a füstöt?

– Szándékosan tüzeltél? – Néhány újabb jobb és balkanyart vettem, minden pillanatban a szirénákat várva.

– Persze. Persze, hogy szándékosan. A vén szaros el akarta venni tőlem. Csak nem hagyhattam, igaz? Másképp hogy értethettem volna meg vele, hogy komolyan beszélek?

– Azzal a vacakkal kellene kiverdesnem a fogaidat – morogtam.

– Figyelted, milyen fickó volt? Biztos hozzászokott már, hogy a csupasz kezével tépje szét az ellenfeleit.

– Huszonöt éven keresztül egy papírgyárban dolgozott – mondtam. – Amikor nyugdíjba vonult, adtak neki érte egy hintaszéket.

Hallottam, ahogyan John a revolvert forgatja a kezei közt, megcsodálva a részleteit.

Bevettem egy újabb kanyart és két tömbnyire előttem újra megláttam a Teutoniát.

– Mit akart azzal, hogy bár mennénk vissza a Livermore Avenue-ra, ahová tartozunk?

– Ne vedd sértésnek, de nem az a város legelőkelőbb része.

Nem is szóltam többet, míg rá nem fordultunk az Ely Place-re, és akkor se a megbocsátás vitt rá a beszédre, hanem a döbbenet. John háza előtt egy rendőrautó parkolt.

– Felírta a számot – súgtam oda Johnnak.

– Szart – felelte John. Előrehajolt, és hallottam, ahogy az ülés alá csúsztatja a fegyvert. – Csak nyugodtan menj tovább.

Túl késő volt már tovább menni. A rendőrautó ajtaja kivágódott, és egy hosszú kék láb tűnt fel mögüle. Egy óriási kék törzs követte, majd egy másik kék láb is előbukkant a kocsiból. Olyan volt, mint valami cirkuszi trükköt figyelni – a roppant ember sehogy se férhetett abba a kis autóba, pedig valahogy mégis csak abból szállt ki. Sonny Berenger felegyenesedett és kivárta, míg leparkolunk.

– Tagadj le mindent – súgta oda John. – Ez az egyetlen esélyünk.

Nyugtalanul szálltam ki az autóból. Nem hittem, hogy tagadással sokra mehettünk volna Sonny ellen, aki a járőrkocsi fölé tornyosult, és hűvös tekintettel méregetett bennünket.

– Hello, Sonny – szólítottam meg, és az arc megkeményedett, eszembe juttatva, hogy Sonnynak bizony jó oka van a neheztelésre.

Rólam Johnra nézett, majd vissza.

– Hol van? – kérdezte.

John nem tehetett róla, de muszáj volt visszafordulnia a Pontiac felé.

– A kocsiban?

– Mindennek megvan a maga oka – kezdte John. – Ne ítéljen elhamarkodottan, míg nem látta az érem másik oldalát is.

– Hozza ide, kérem. Hogan őrmester még ma vissza akarja kapni.

John vonakodva elindult a kocsi felé, de amint Sonny utolsó mondata is a helyére került, hirtelen lelassított.

– Ó, azt mondtam, hogy a kocsiban van? – Megállt és visszafordult felénk.

– Mit akar Hogan őrmester visszakapni? – kérdeztem.

Sonny rólam Johnra nézett, majd újra vissza rám. Még egyenesebbre húzta ki magát. Mellkasa legalább két baltanyélnyi széles volt.

– Egy öreg irattáskát. Volna szíves ideadni, akárhol is van?

– Áhá – próbálta meglepetését leplezni John.

– Igen. Nálad volt utoljára, ugye, Tim?

Sonny felém fordult.

– Várjon itt – mondtam, és megindultam a gyalogúton, a nyomomban Johnnal. Az ajtó mellett vártam, míg John a kulcsokkal pepecselt. Sonny összefonta maga előtt a karjait, és sikerült úgy nekitámaszkodnia a járőrkocsinak, hogy nem hajlította félbe.

Amint beértünk, John hisztérikus kacajt hallatott. Boldogabbnak tűnt most, mint millhaveni itt tartózkodásom során eddig bármikor.

– Arról szónokolsz, hogy tagadjunk le mindent, aztán meg kész lennél odaadni neki a pisztolyt.

– Bízz bennem – nyugtatgatott. – Már ki is találtam valamit. – Elindultunk felfelé a lépcsőkön. – Kár, hogy Hogan nem tudott még néhány órát várni, mielőtt ezt a gyászhuszárt ideküldte. Én is bele akartam volna nézni abba a dossziéba.

– Még megteheted. Készítettem róla másolatot.

John követett a harmadik emeletre és megállt dolgozószobája ajtajában, míg én benyúltam a kanapé alá és előhúztam a kopott irattartót. A kezemmel letöröltem a rajta felgyülemlett kevéske port, és kinyitottam a zárat, hogy előhúzzam a vaskos iratköteget. Odaadtam a másolatot Johnnak.

Rám kacsintott.

– Amíg én beleolvasok, miért nem tartasz egy kis szünetet és ugrasz át Alanhez?

Sonny még mindig az autónak támaszkodott, karba tett kézzel, amikor becsuktam az ajtót. Mozdulatlansága hatékonyan közvetítette az üzenetet, hogy egy olyan fickó, mint én, egyszerűen nem érdemel több figyelmet. Amikor felé tartottam az irattáskát, felhúzta magát és egyetlen célirányos mozdulattal kikapta a kezemből.

– Megköszönné Fontaine-nek a nevemben?

Sonny válasza abból állt, hogy bekászálódott a járőrkocsiba, és letette maga mellé a táskát az ülésre. Belökte a kulcsot az indítózárba.

– Hosszú távon – szóltam utána – mindenkinek csak használ, hogy szóba állt velem akkor reggel.

Mintha több mérföldnyi távolságból mért volna végig. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy az arcomra összpontosítson.

– Tartozom magának – folytattam. – És vissza is fizetem a tartozást, amint alkalmam nyílik rá.

A szemek a pillanat egy alig tört részére megenyhültek. Azután Sonny elfordította a kulcsot, megfordult az úton, és elviharzott a Berlin Avenue felé.

9

Halkan beszélve Eliza Morgan a nappaliban kísért.

– Csak most sikerült rávennem, hogy üljön le ebédelni a tévé elé. A Négyes Csatornán éppen a sajtó képviselői beszélgetnek, azután élő közvetítés is lesz az Illinois Avenue-ról.

– Szóval akkor ezért tűnt el az összes riporter. 

– Szeretne valamit ebédre? Gombaleves és csirkesalátás szendvics?

Alan hangja végigmorajlott a hallban.

– Mi a pokol folyik odakint?

– Majd éhen halok – feleltem Elizának. – Szívesen megebédelnék.

Követtem őt, egészen a nappaliig. Alan a bőrkanapén ült, felborulással fenyegetve az ölében tartott fatálcát, amint hátrafordult felém. Kerekes állványon apró színes tévékészülék állt a nappali közepén.

– Á, Tim – üdvözölt Alan. – Helyes. Ezt maga se hagyhatja ki.

Leültem, gondosan ügyelve, nehogy én borítsam fel a tálcát. A leves és az apró, összevágott csirkefalatokkal teli tányér mellett kicsinyke vázát is láttam, benne rózsaszín hajtogatott rózsával. Alan vakítóan fehér inge és makulátlan, sötétvörös nyakkendője elé vászon előke került. Felém hajolt.

– Látta azt a nőt? Elizának hívják. De nem kaphatja meg. Ő az enyém.

– Örülök, hogy kedveli.

– Bámulatos fehércseléd.

Bólintottam. Alan hátradőlt és nekilátott a levesének.

Geoffrey Bough, Isobel Archer, Joe Ruddler, és három másik riporter, akit nem ismertem, egy kerek asztal körül ücsörgött, Jimbo kitüntető figyelmétől övezve.

– ...rendkívül magas a brutális gyilkosságok aránya egy ekkora közösséghez mérten – dorombolta Isobel –, és nekünk be kell érnünk Arden Vass rendőrfőnök látványával, amint a tévékamerák előtt kelleti magát, megzavarva olyan emberek temetését, akiknek a gyilkossági ügyét mind a mai napig nem sikerült megoldani, annak ellenére...

– Minek ellenére, ideje lenne, ha leszállna a magas lóról – kezdett ordítani Joe Ruddler, akiknek vöröslő feje egyenesen fehér inge gallérjából robbant ki, nélkülözve a másoknál nyaknak nevezett átmenetet.

– ...annak ellenére, hogy egyes kollégáim nevetséges módon készek feltétel nélkül elfogadni minden egyes szavát – fejezte be a mondatot Isobel magabiztosan.

Eliza Morgan nekem is átadott egy tálcát, ugyanolyant, mint Alannek, csak épp rózsa nélkül. A leves a friss gomba felséges illatát árasztotta.

– Van még, ha kérne. – Elvonult előttem, hogy letelepedjen Alan mellé.

Jimbo próbálta megnyugtatni a kedélyeket, miközben Joe Ruddler tovább ordított.

– Ha itt nem tetszik, Miss Archer, talán próbálkozzon meg az oroszokkal, majd meglátja, meddig jut!

– Azt hiszem, ezen érdemes elgondolkodni – tette hozzá Geoffrey Bough, de ennél tovább nem ment.

– Valamennyiünknek gondolkoznia kellene, már aki képes erre! – üvöltötte Ruddler.

– Miss Archer – ragadta magához Jimbo kétségbeesetten a kezdeményezést –, a városnak már-már a működőképességét veszélyeztető polgári engedetlenségi mozgalmak fényében az ön véleménye szerint felelősségteljes viselkedés további kritikával illetni a...

– Pontosan! – kiabált közbe Ruddler.

– Vajon felelősségteljes-e, ha nem így cselekszünk? – tette fel a kérdést Isobel.

– Itt helyben agyonlőném magam, ha ezzel megmenthetném egy jó zsaru életét!

– Milyen érdekes felvetés – duruzsolta Isobel, végtelen kedvességgel. – De a lényegre térve és egy pillanatra félre téve a két legutóbbi Kék Rózsa gyilkosság ügyét, gondolkodjunk el mondjuk Frank Waldo, az ismert helyi üzletember meggyilkolásának körülményein, melyek...

– Attól tartok, ez nem igazán tartozik a témánkhoz, Isobel.

– Mindig elkapjuk és bekasztlizzuk őket! Mindig!

– Valakit mindig bekasztlizunk, ez igaz – fordult el Isobel, egyetlen pillantásával füstölgő romhalmazzá omlasztva Geoffrey Boughot.

– Kicsoda? – kérdeztem. – Mi volt ez?

– Végzett, Alan? – kérdezte Eliza. Felállt, hogy elvegye tőle a tálcát.

– Mit mondott, kit öltek meg? – kérdeztem újra.

– Egy Waldo nevű férfit – felelte Eliza, visszatérve a szobába. – A Ledgerben olvastam róla, az egyik hátsó lapon.

– A Livermore Avenue-n találtak rá? Az Idle Hour nevű bár előtt?

– Azt hiszem, a reptéren találtak rá – felelte. – Szeretné megnézni az újságot?

Reggel csak az Elm Hill-i tűzesetig jutottam. Azt feleltem, igen, szeretném, és Eliza már hozta is a lap összehajtott második részét.

Francis (Frankie) Waldónak, az Idaho húsnagykereskedelmi vállalat tulajdonosának és elnökének megcsonkított holttestére egy, a millhaveni repülőtér hosszabb időre kibérelt parkolóhelyén álló Ford Galaxy csomagterében bukkantak rá, ma reggel három óra körül. Az egyik reptéri alkalmazott figyelt fel rá, hogy a csomagtartóból vér csepeg. Rendőrségi források szerint küszöbön állt egy Mr. Waldo elleni bűnvádi eljárás.

Eltűnődtem azon, mit mondhatott Billy Ritz, amivel olyan boldoggá tette Waldót, és a későbbi megbeszélésen mi sikerülhetett mégis rosszul.

– Ó, Tim, jut eszembe, magát biztosan érdekelnék April kutatásai. Azzal a híddal kapcsolatban.

Alan reménykedve fordult felém.

– Tudja, szabadidejében szívesen foglalkozott azokkal az ősrégi Kék Rózsa gyilkosságokkal.

– És itt vannak az írásai? – kérdeztem elhűlve.

Alan bólintott.

– April sokat dolgozott az étkezőben, amikor ráért. Azt hiszem, otthon John nem hagyta nyugton, de azt bármikor mondhatta, hogy elugrik egy kicsit meglátogatni az öregét.

Eszembe jutottak a porral borított papírlapok Alan étkezőjének asztalán.

– Egyszerűen megfeledkeztem az egészről – folytatta. – Az a takarító is, biztos azt gondolta, hogy az én papírjaim, mert csak leporolta őket, és ott hagyta az egészet, ahol volt. Eliza hívta fel rá tegnap a figyelmemet.

– Idehozom őket, ha akarja – ajánlkozott a nővér. – Elég volt az ebéd?

– Igen, köszönöm – feleltem, megemelve a tálcát.

Alig néhány pillanat múlva Eliza már vissza is tért, kezében egy nagyméretű borítékkal.

10

A kézirat nem a Kék Rózsa gyilkosságok kronológiai sorrendet követő számadása volt, mint az sejtettem – élve a sztereotípiába hajló előítélettel, hogy egy tőzsdecápa legvalószínűbben efféle könyvet jegyezne. April Ransom munkája sokkal inkább vegyítette egymással a közelebbről nem körülírható műfajokat. A Híd tervezet nem a kényelmes referencia szerepére vállalkozott. Nyilvánvalónak tűnt, hogy April már műve címével is a könyv valóságos célját akarta hangsúlyozni – hidat kívánt verni a történeti kutatás és a zsurnalizmus közé, események és helyszínek, önmaga és A boróka című festményen látható magányos kisfiú, az olvasó és William Damrosch közé. Mindehhez Hart Crane mottóját választotta:

A partok közt sodrony feszül, roppant fémív tör felfelé,

megereszkedve a fénnyel, idegek pályája –

Mintha egy isten bocsátaná alá gyöngysorát.

April a Horatio Street-i híd történetének tanulmányozásával kezdte munkáját. 1875-ben egy helybéli polgár amiatt sajnálkozott a Ledger hasábjain, hogy a Horatio Streetet a Millhaven-folyó nyugati partjával összekötő híd a város egészséges negyedeibe is eljuttatja majd a bűnt és a fertőzéseket. Egy polgári vezető úgy fogalmazott, hogy a híd „rossz csillagzat alatt fogant szörnyeteg, mely feleslegessé tesz egy tisztes révészt". Alig végezték be az építését, a híd máris szörnyű bűntetthez szolgált helyszínül – egy vad, tépázott külsejű férfi elrabolt egy kisdedet. A férfi leugrott lováról, elragadta a gyermeket az őt kísérő dadától, majd újra lova nyergébe pattanva elviharzott, a folyó keleti partján fekvő nyomornegyed felé. Két napnyi kiterjedt kutatás után a rendőrök végül egy durván megformált oltáron találtak rá a tetemre, a Green Woman pincéjében. A tettest vagy tetteseket sosem sikerült elkapni.

April foglalkozott a jól ismert helyi legendával is, miszerint egy ősöreg embert, rozoga fehér szárnyakkal, a folyóparton halálra kövezett egy helybéli suhancokból álló banda, a teremtmény szörnyű, idegenszerű kiáltozását utánozva eközben. Én magam is hallottam már ezt a városi rémmesét, de Aprilnek sikerült fellelnie egy régi újságcikket is az esetről, és az angyali alakot összekapcsolta azzal a rettenetes influenza járvánnyal is, mely a híd közelében élő ír közösség mintegy harmadát kipusztította. Figyelemreméltó, jegyezte meg, hogy az 1911-es év rendőrségi statisztikáiban szerepel is egy bizonyos M. Angel, akit valóban halálra köveztek, majd ezt követően a város régi agyagbányájában temettek el (mely mostanra nyom nélkül eltűnt a kelet-nyugati gyorsforgalmi út pályája alatt).

A Green Woman söntés, eredetileg a révész kalyibája, gyakorta feltűnik a rendőrség jelentéseiben a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején. Eltekintve a rendszeres verekedésektől, késelésektől, és lövöldözésektől, melyek korántsem számítottak ritkának a város más kocsmáiban sem, a Green Woman szolgált nem hivatalos támaszpontul a Felvilágosultak, a város történetének legaljasabb bűnbandája számára. A Felvilágosultak vezetői, akik gyermekkorukban állítólag végeztek a szerencsétlen M. Angellel, betöréseket és gyilkosságokat szerveztek szerte Millhavenben, azon felül Millwaukeeban és Chicagóban is tevékenykedtek. 1914-ben a söntés gyanús körülmények között leégett, a Felvilágosultak öt vezetőjéből háromnak a halálát okozva. A megmaradt páros ettől kezdve legális tevékenységeknek szentelte magát – hatalmas házat vásárolt az Eastern Shore Drive-on, és aktív részt vállalt Millhaven politikai életében.

Az újjáépített Green Woman söntésnél történt az is, hogy egy munkájából kitett közhivatalnok rálőtt Theodore Rooseveltre; és hogy egy szintén közalkalmazásban álló pszichopata sikertelen kísérletet tett Dwight D. Eisenhower elnök meggyilkolására, lövésre emelt pisztolyával kilépve a Green Woman árnyékából.

Az istenség, aki, mint April Ransom utalt rá, oly gyakran bocsátotta alá gyöngysorát, még tisztábban nyilatkozott meg William Damrosch, eredeti nevén Carlos Rosario életén és halálán keresztül. A csecsemő Carlost a Horatio Street-i híd lábához édesanyja vitte magával, akit későbbi gyilkosa hívott oda találkozóra.

Hetekkel az épp csak élő csecsemő és a halott asszony megtalálása után, írta April, a szárnyas ember legendája ismét a felszínre került, csak most már igazodva Carmen Rosario halálának körülményeihez – ezúttal az angyal robosztus volt és egészséges, nem pedig koros és gyenge; aranyszín haja lobogott a fagyos februári szélben, és gyilkolt ahelyett, hogy őt gyilkolták volna meg.

Honnét tudhatta April, hogy az ősrégi legenda újjáéledt? A csecsemő felfedezését követő második vasárnapon, Millhaven két temploma is – a Matthias Avenue-i metodisták és Horeb-hegyi presbitáriánusok – ezzel kapcsolatos istentiszteletet hirdetett, „A Halál Angyala, Istentelenek Korbácsa" illetve „Uriel Visszatérte" címmel. A Ledger szerkesztőségi levele azt tanácsolta Millhaven lakosainak, hogy emlékezzenek: az erőszak eredete mindig nagyon is emberi.

Három héttel anyja meggyilkolása után a gyermeket útjára bocsátották számtalan örökbefogadóval és nevelőotthonnal szegélyezett útjára, mely öt éves korában egyenesen Heinz Stenmitzhez vezette, aki frissen házasodott fiatal hentesként épp ekkoriban nyitotta meg üzletét a Muffin Streeten, Millhaven azon részében, melyet akkoriban már mindenki csak Disznótelepnek nevezett.

Életének ebben a szakaszában, írta April, Stenmitz karizmatikus alak volt, aki hosszú szőke hajával és csinos szőke szakállával nagyon is emlékeztetett a hagyományos Krisztus ábrázolásokra, különösen annak fényében, hogy már ekkoriban is tartott informális vasárnapi istentiszteleteket üzletében. Sokkal később, amikor molesztálásért perbe fogták, a prédikátor-hentes makulátlan jellemének bizonyságaként említették, hogy híveit gyakorta vasúti pályaudvarokon és buszmegállókban szedte össze, és hogy különös figyelmet fordított azokra az ijedt és zavart, Dél- és Közép-Amerikából származó bevándorlókra, akiket a nyelvtudás hiánya legalább annyira kiszolgáltatottá tett, mint a mérhetetlen szegénység.

11

April Ransom a maga tárgyilagos módján úgy állította be az ügyet, hogy Heinz Stenmitz gyilkolta meg William Damrosch édesanyját. Meggyőződése volt, hogy azon a fagyos sötét februári éjjelen a könnyen rászedhető és illuminált szemtanúk a hentes repkedő szőke fürtjeiben és karizmatikus alakjában vélték felismerni az egykoron könyörtelen üldözésnek kitett angyalt.

Felnézve láttam, hogy Alan is lassan felébredt a szunyókálásból. Ujjai összekulcsolva a hasán, álla felvetve, szemei élénkek és csillogóak.

– Milyennek találja?

– Fantasztikus – feleltem. – Bárcsak be tudta volna fejezni. Nem is értem, hogyan volt képes ennyi adatot fellelni.

– Hatékonyság. Amellett, végtére is, a lányom volt. Értett a kutatáshoz. 

– Szeretném végigolvasni az egészet – mondtam.

– Csak tartsa magánál, ameddig jól esik – mondta Alan. – Valami oknál fogva nem érzek rá ellenállhatatlan vágyat, hogy rávessem magam.

Egy pillanatig képtelen voltam szabadulni a döbbenettől, amikor megértettem Alan szavainak lényegét. El sem olvasta lánya kéziratát, ami azt jelentette, hogy már egyáltalán nem tud olvasni. A tévékészülékhez fordultam, hogy palástoljam borzongásomat. A képernyőn az Illinois Avenue-n gyülekező roppant tömeget lehetett látni. Három-négy ember mélységű sorok keretezték az úttestet, együtt kiáltozva a megafon ütemére.

– Úristen – szólaltam meg végül, az órámra pillantva. – Találkoznom kell Johnnal. – Felálltam.

– Tudtam, hogy jó munkát végzett – biztatott Alan.