ÖTÖDIK RÉSZ – ALAN BROOKNER

 

1

A Ledger riporter-triója délután három óra körül futott be. Közöltem velük, hogy John alszik; magamat a család barátjaként azonosítottam; ők pedig cserébe felajánlották, hogy szívesen várnak addig, míg John felébred. Egy órával később újra megszólalt a csengő, a chicagói küldöttség érkezését jelezve. Velük is többé-kevésbé hasonló társalgást folytattam. Ötkor a csengő ismét megcsendült, miközben éppen telefonáltam. Színes sült krumplis zacskókat, jegyzetfüzeteket, tollakat és diktafonokat szorongatva ugyanaz az öt ember állt a lépcsőkön és azok körül. Nem voltam hajlandó felkelteni Johnt, és végül meg kellett ráznom a telefont, amin éppen beszéltem, a legakaratosabb riporter, Geoffrey Bough Ledger-tudósító orra előtt.

– Legalább maga hajlandó lenne nyilatkozni? – kérdezte még ekkor is.

Zengzetes neve ellenére, mely testes, középkorú fickót sejtetett, tweed zakóban és selyem mellényben, ez a Bough csontos huszonéves volt, kopott farmerben és összeráncolódott kockás ingben. Összevissza fekete haja elfelhőzte vastag szemüvegét, amikor lepillantott, hogy bekapcsolja diktafonját.

– Elmondaná nekünk, hogyan reagált Mr. Ransom a felesége halálára? Van róla bármilyen információja, hogy ismerte meg Dragonette Mrs. Ransomot? – Rávágtam az ajtót, és visszatértem Dick Muellerhez, April Ransom munkatársához a Barnett és Társánál, aki azt kérdezte.

– Úristen, mi volt ez? – Szinte komikusan tökéletes millhaveni akcentusban beszélt.

– Riporterek.

– Máris tudják, hogy... hogy, szóval...

– Tudják – feleltem. – És az sem tart nekik soká, hogy kiderítsék, ki volt Dragonette brókere, úgyhogy jobban teszi, ha felkészül.

– Felkészülök?

– Nos, biztos magára is kíváncsiak lesznek.

– Kíváncsiak lesznek?

– Mindenkivel beszélni akarnak, akinek bármiféle köze is volt Dragonette-hez. – Mueller felnyögött. – Ezért talán maga is el fog gondolkodni azon, hogyan tarthatná távol őket az irodájától, és talán nem akar majd egy-két hétig a főbejáraton át közlekedni.

– Oké, oké, értem – hadarta. Azután habozni kezdett. – Azt mondja, régi barátja Johnnak?

Megismételtem neki az információt, amit korábban elmondtam Geoffrey Boughnak és a többieknek, akik megszakították beszélgetésünket. A bejárati ajtó melletti keskeny ablakon keresztül láttam, hogy újabb kocsi érkezik a ház elé. Két férfi – egyikük magnóval, a másik kamerával – kászálódott ki az ülésekből és indult meg az ajtó felé, szélesen mosolyogva Boughra és két kollégájára.

– John hogy viseli? – kérdezte Mueller.

– Megivott néhány italt és lefeküdt aludni. Az elkövetkezendő néhány napban sok teendője lesz, ezért elképzelhető, hogy még mellette maradok egy kicsit.

Valaki egy metronóm pontosságával négyszer egymás után megdöngette az ajtót.

– John az? – kérdezte Mueller aggodalmas, sőt riadt hangon.

– Csak a sajtó emberei.

Mueller visszafojtotta lélegzetét, maga elé képzelve a csőcseléket, amint az ő nevét kántálja és az iroda kapuját ostromolja.

– Néhány nap múlva újra hívom.

– Amikor a titkárnőm megkérdezi, hogy milyen ügyben keres, mondja azt, hogy a híd tervezet miatt. Mostantól meg kell válogatnom a hívásaimat, és ez segít emlékezni rá, hogy ki is maga.

– Híd tervezet? – A kinti zaj erősödni kezdett.

– Később elmagyarázom.

Visszatettem a kagylót, kitártam az ajtót és ordítozni kezdtem. Mire mindenkinek érthetően elmagyaráztam, hogy John éppen alszik, a képemet többször is megörökítették. Becsuktam az ajtót anélkül, hogy a szó szoros értelmében becsaptam volna. A függöny résén keresztül figyeltem, ahogy visszavonulnak a pázsiton, a hallottakon rágódva, cigarettára gyújtva, és azon tanakodva, hogyan legyen tovább. A fényképészek készítettek néhány ötletszerű képet a házról.

A rövid összecsapás a bejárati ajtónál nem idézett elő mozgolódást az emeleten, úgyhogy John vagy végigaludta, vagy ügyet sem vetett rá. Felkaptam könyvemet az asztalról, bekapcsoltam a tévét, és leültem a kanapéra. Az „Értekezés a feltámadásról" című fejezethez lapoztam, egy Reginosz nevű tanítvány leveléhez, de csak néhány sort olvashattam el belőle, mielőtt felismertem volna, hogy – miként Millhaven egésze – a helyi televízió is kapitulált Walter Dragonette előtt.

Korábban reménykedtem benne, hogy a gnosztikus szófecsérlés és a délutáni talk-showk együttesen segítenek elvonatkoztatni a külvilágtól, míg John újra felszínre nem bukkan, de Phil Donahue vagy Ophrah Winfrey helyett egy bemondó tűnt fel a képernyőn, akire még a hatvanas évek elejéről emlékeztem. Hátborzongatóan érintetlen állapotban maradt fenn – ugyanaz a hátra fésült szőke haj, ugyanaz a sötét keretes, vastag szemüveg, ugyanaz a közönyös jelenlét és színtelen hang. A feltétlen szimpátia auráját árasztva magából, melyre oly jól emlékeztem, talán már huszadszor vagy harmincadszor ismételhette el, hogy a meghirdetett műsorral ellentétben a híradó stábjáé a képernyő, mely mindent elkövet, hogy „folyamatosan tájékoztathassa a nézőket a tragikus történet legújabb fejleményeiről". Hiába láttam éveken át ezt a fickót, amint az esti híreket felolvassa, nem tudtam volna megmondani a nevét – Jimbo vagy Jumbo Valaki. A férfi most megigazította szemüvegét. A híradó stábja folyamatosan ismerteti a Walter Dragonette ügy fejleményeit, amint azok a napvilágra kerülnek, egészen este hétig, amikor az esti programok megkezdődnek, neves kriminológusok és pszichológusok tanácsait kikérve, segítve abban, hogy megbeszélhessük a történteket gyermekeinkkel, és minden módon azon igyekezve, hogy közösségünk aggódó polgárai mindent megtudhassanak a gyászos esetről, fáradtságot nem ismerő riportereink jóvoltából. Az arc mögötti tévépanelen a North Twentieth Streeten összegyűlt tömeg némán figyelte a Különleges Osztag élénk narancsba öltözött technikusait, amint azok több súlyos hordót cipelnek elő a kis fehér házból.

Reginosz tanítója, az „Értekezés a feltámadásról" szerzője, szerint „ne gondold, hogy a feltámadás csupán illúzió. Ez az igazság! Valójában kijelenthetjük, hogy a világ sokkal inkább illúzió, mint a feltámadás."

A bemondó képe elúszott, hogy helyébe az Armory Place-en összegyűlt tömegről készült élő felvétel lépjen. Ezek az emberek dühösek voltak. Haraggal töltötte el őket az ártatlan áldozatok szenvedése. Mint azt Jimbo elmondta: „Máris híre ment, hogy leváltják Arden Vass rendőrfőnököt, a helyettesét, Roman Novotnyt, valamint a negyedik kerület két elöljáróját, Hector Rilkét és George Vandenmetert, illetve különféle találgatások láttak napvilágot a polgármester, Merlin Waterford alkalmatlanná nyilvánításáról is."

El tudtam olvasni néhány transzparens feliratát, miközben azok fel-le jártak a tömeg kántálásának ütemére: TE HOL VOLTÁL, MERLIN? és FELDARABOLNI HECTORT ÉS GEORGE-OT IS! A rendőrfőkapitányság kapujához vezető szürke gránit lépcsősor tetején ősz hajú férfi állt, kétsoros fekete öltönyben, és egy megafonba szónokolt: „... nekünk és gyermekeinknek jogunk van biztonságban leélni az életünket, lakjunk a város bármely részében... szemben a hivatal közönyével... szemben a hivatal alkalmatlanságával..."

Egy fiatal szőke férfi fej, éppoly szögletes, mint Jimboé, de egy verítékező nyakhoz és egy cserszínű szafari kabátba burkolt torzóhoz csatlakozva, elfedte a beszélő hangját azzal a bejelentéssel, hogy Clement Moore tiszteletes, a közösség szóvivője és ismert polgárjogi aktivista, minden részletre kiterjedő vizsgálatot követel a millhaveni rendőrség kebelén belül, ugyanakkor kártérítést Walter Dragonette valamennyi áldozata családjának. Moore tiszteletes azt is kijelentette, hogy a „tiltakozó és az elhunytak lelki üdvéért imádkozó nagy gyűlés" Vass rendőrfőnök, Novotny helyettes rendőrfőnök, és Waterford polgármester lemondásáig folytatódni fog. Moore tiszteletes úgy számította, hogy a tiltakozó-imádkozó gyűlés nemsokára megerősödik a New York-i Al Sharpton tiszteletes nyájával is.

Köszönöm a figyelmet, stúdió, Jimbo.

Jimbo előrevetette busa fejét és gondosan intonálni kezdett. „Most pedig hallgassák meg napi kommentárunkat Joe Ruddlertől. Joe, mi a hallottakról a véleményed?"

Újabb gigászi és ismerős arc úszott be a képernyőre, Joe Ruddler, a híradó újabb oszlopos tagja, aki egykor megingathatatlan önbizalmával és szenvedélyességével tűntetett. Arca, mely mindig is élénk vörösben játszott, mostanra már izzó lilába hajlott, és korábbi mérete kétszeresére duzzadt. Ruddlert azóta szemmel láthatóan kinevezték politikai kommentátornak.

„Hogy mi erről a véleményem? Megmondom, mi erről a véleményem! Azt gondolom, hogy ez szégyen! Mi történt azzal a Millhavennel, ahol az ember nyugodtan leugorhatott egy sörre és egy jó kolbászra anélkül, hogy levágott fejekbe kellett volna botlania? Ami pedig a külső agitátorokat illeti..."

Épp elejét vettem a további tirádáknak a távkapcsolóval, amikor megcsörrent a telefon.

Mint korábban is, gyorsan felkaptam a kagylót, hogy a csörgés fel ne ébressze Johnt, és mint korábban, most is azonosítanom kellett magamat, mint a család régi, nem a városban élő barátját, mielőtt a hívó felfedte volna saját személyazonosságát. Ezúttal azonban úgy éreztem, hogy máris tisztában vagyok a hívó kilétével, amint az szóra nyitott a száját.

– Mr. Ransom? Beszélhetnék Mr. Ransommal? – A név, amit az üzenetrögzítőn hallottam, azonnal megjelent előttem.

Közöltem, hogy John alszik, és elmagyaráztam, hogy miért egy idegen veszi fel helyette a telefont.

– Ó, oké – mondta a hívó. – Maga tehát vele marad egy ideig? A család barátja?

Ezt is elmagyaráztam neki.

Hosszú szünet.

– Nos, akkor lenne olyan szíves válaszolni egy kérdésemre? Tudom, mi történt Mrs. Ransommal meg minden, és nem akarom zaklatni Mr. Ransomot. Ő sosem... nem tudom, talán...

Kivártam, míg újra kezdte.

– Én csak azt szeretném, ha kitöltené itt ezt a hézagot, és ha lehetne...

– Nem maga Byron Dorian?

A hang hirtelen elakadt.

– Maga hallott már rólam?

– Felismerem a stílusát – feleltem. – Ma reggel hagyott üzenetet John rögzítőjén.

– Ó! Há! – Erőltetett, kotkodácsoló nevetést hallatott, mintha azon kapott volna, hogy megpróbálom szórakoztatni. – Szóval, mi történt Aprillel, Mrs. Ransommal? Tényleg szeretném tudni, hogy jobban van-e már.

– Nem haragszik, ha megkérdezem, milyen kapcsolatban áll a Ransom családdal?

– Milyen kapcsolatban?

– Maga is a Barnettnél dolgozik?

Újabb kényszeredett kacaj.

– Miért, van valami probléma?

– A család barátjaként – feleltem –, egyszerűen csak kíváncsi vagyok rá, hogy kivel beszélek.

– Persze, megértem. Festő vagyok. Mrs. Ransom felkeresett a stúdiómban, miután megismerte a munkásságomat, és tetszett neki, amit látott ezért megbízott, hogy készítsek két festményt a hálószobájába.

– A két aktot – mondtam.

– Látta őket? Mrs. Ransomnak nagyon tetszettek, ami rendkívül hízelgő rám nézve, talán maga is látta már a gyűjteményük többi részét, az a sok csodálatos festmény, tudja, olyan ez számomra, mint egy mecénásra találni, igen, egy mecénásra, aki egyben a barátom is...

A hang fokozatosan elúszott. A bejárati ajtó melletti üvegpaneleken át figyeltem, ahogy a tudósítók összegyűrt csokispapírokat dobálnak szerteszét a füvön és a sövényen. Öt vagy hat idősebb helybéli kényelmes testhelyzetben elhelyezkedett a szemközti járdán és lépcsőkön, kiélvezve az előadást.

– Nos – mondtam –, azt hiszem, rossz hírt kell magával közölnöm.

– Ó, nem – nyögött fel Dorian.

– Mrs. Ransom ma reggel elhunyt.

– Ó, nem. Vissza sem nyerte az öntudatát?

– Nem, sajnos nem. Byron, Mrs. Ransom nem a sérüléseibe halt bele. Walter Dragonette-nek sikerült kiderítenie, hogy a Shady Mountban fekszik, és hogy egyre javul az állapota, ezért ma reggel valahogy kijátszotta az őrséget és meggyilkolta az asszonyt.

– Azon a napon, amikor letartóztatták?

Egyetértettem vele, hogy ez szinte hihetetlennek hangzik.

– Mégis... mégis miféle egy világ ez? Mi történik itt? Tudott róla egyáltalán bármit is?

– Alig ismerte, csupán látta néhányszor – feleltem.

– Mert ő volt, ő volt a legcsodálatosabb nő, akit valaha ismertem, úgy értem, oly sok minden volt benne, olyan hihetetlenül kedves volt, nagylelkű és őszinte... – Egy ideig mást sem hallottam, csak ahogy zihálva lélegzik. – Ne aggódjon, mindjárt engedem, hogy visszatérjen a dolgához. Egyszerűen csak nem gondoltam...

– Nem, persze, hogy nem – nyugtatgattam.

– Olyan sok ez nekem.

A riporterek gyülekezni kezdtek az ajtó újabb ostromához, de addig nem tehettem le Byron Doriant, míg a gyász ennyire maga alá gyűrte, ezért csak kikukucskáltam a függöny nyílásán, miközben az elfúló nyögéseket és zihálást hallgattam.

Amikor ismét átvette az uralmat a hangja fölött, ezt hallottam:

– Lehet, hogy furcsának találja, amit mondok, tekintve a jelen helyzetet, de maga sohasem ismerte April Ransomot.

– Miért nem mesél róla valamikor? – kérdeztem. – Szívesen elmennék a stúdiójába, hogy egy kicsit elbeszélgessünk.

– Az talán nekem is segítene – mondta, és megadta a telefonszámát, meg egy címet a Varney Streeten, a város egy szomorú, egykor ukránok lakta részén, a stadion közelében.

Utánanéztem a riportereknek, akik közben letelepedtek, hogy nyugodtan élvezhessék harmadik vagy negyedik étkezésüket a ház előtt, az egyre növekvő számú szomszédok figyelő tekintete előtt. Az Ely Place egy-egy lakosa koronként keresztül gázolt az általuk gerjesztett szeméten, hogy beszédbe elegyedjen Geoffrey Boughval és a kollégáival. Figyeltem, ahogyan egy hajlott hátú öregasszony, kezében egy ezüsttálcával, lassan lemászik házának lépcsőin, hogy átkelve a Ransom-ház pázsitján kávéval kínálja meg az ott őgyelgőket.

Őrhelyemről figyelemmel követhettem Jimbót is, amint újra meg újra emlékezteti nézőit a Walter Dragonette ügy természetére és minden részletére, a társadalmi felháborodásra, és Waterford polgármester ígéretére, hogy minden lehetséges intézkedést megtesznek, amivel szavatolhatják a város polgárainak biztonságát. Egy bizonyos ponton – amit már csak azért sem érzékeltem, mert Bough és társai ténykedését figyeltem – April Ransom meggyilkolása közüggyé nemesedett. John annak sem lehetett tanúja, hogy a Ledger szemcsés fényképfelvétele a gigantikus trófea átadásától – mínusz az ő alakjával – megkezdte hódító útját a képernyőn. Csak megközelítőleg tudom, hogy ez mikor következett be – négy óra körül, amikor a tömeg az utca túlsó oldalán hirtelen a kétszeresére duzzadt.

Az egész délután azzal telt, hogy felváltva hol a tévét néztem, hol a gnosztikus szövegeken rágtam át magam, hol a tömeget és a várakozó tudósítókat figyeltem. Walter Dragonette áldozatai sorjáztak a képernyőn, a hintalovon ülő, cowboyöltönyös kis Wesley Drumtól az óriási, vigyorgó Alfonzo Dakinsig, kezében sörösüveggel. Huszonkét áldozatot azonosítottak, köztük tizenhat fekete férfit. Az utólagos bölcsesség valamennyiük fényképarcát ugyanazzal a végzetszerűséggel ruházta fel. Az alagútban talált Ismeretlen Férfi azonosságát továbbra is kérdőjel helyettesítette. April Ransom Ledgerben megjelent képéről csak a tündöklő arc érdemesült a bemutatásra. Egy pillanatra, míg az arc betöltötte az egész képernyőt, rájöttem, hogy míg ugyanazt a személyt látom, akiknek a képét John korábban megmutatta nekem, April Ransom már másmilyennek tetszett a szememben: okosnak, élettől lüktetőnek, és – miközben a korábban látott keménységnek és következetességnek nyoma veszett – olyan gyönyörűnek, hogy a meggyilkolása egy fokkal még szívtelenebb cselekedetnek tűnt a többiekénél. Valami történt azóta, hogy először láttam ugyanezt a fényképet: Johnhoz, Dick Muellerhez, és Byron Dorianhez hasonlóan én is túléltem őt.

Valamivel később John jelent meg a lépcsőkön. Ráncok hálózták be ingjét és nadrágját; a lepedő vagy a párna ráncai cserébe hosszú sebhelyekként hasították végig arcának bal oldalát. Nem hordott cipőt, és a haja összevissza állt.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Az egyik seggfej kavicsokat dobált az ablakomnak – felelte, és az ajtó felé indult.

– Várj egy kicsit – kértem. – Vetnél egy pillantást az ablakra, mielőtt kimennél? Tudod, mi folyik odakint?

– Nem érdekel, mi folyik odakint – heveskedett.

– Nézd – kiáltottam utána, a tévé képernyőjére mutatva. Ha bajlódott volna azzal, hogy visszanézzen, a tévében éppen saját háza homlokzatát láthatta volna az előkert felől, ahol egy jó megjelenésű fiatal riporternő – a csüggesztően színpadias és mondvacsinált Isobel Archer névvel – éppen karrierje következő lépcsőjére kísérelt meg felhágni, egyenesen a Hentes legsikeresebb áldozatának válláról.

John kitárta az ajtót

Azután egy pillanatra megkövült, meglepetten a kamerák, a tudósítók, a tömeg láttán. Olyan lehetett ez a számára, mintha egy szemébe villanó reflektorra ébredni. Meglepett, elégedett hörgés szakadt fel a járdán és a környező házak tornácain összegyűlt tömegből. Ms. Archer elmosolyodott és odalökte a mikrofont az arca elé. – Mr. Ransom, mi volt az ön közvetlen reakciója, amikor megtudta, hogy Walter Dragonette egy második, ezúttal sikeres gyilkossági kísérletet is végrehajtott a felesége ellen?

– Micsoda?

Geoffrey Bough és többiek körözni kezdtek, képeket elkattintva, a magasba tartva felvevőiket.

– Úgy érzi, hogy Millhaven rendőrsége mindent megtett azért, hogy megvédje az Ön feleségét?

John megpördült és elkeseredett tekintettel meredt rám.

– Mi a véleménye Walter Dragonette-ről? – kiáltotta Geoffrey Bough. – Van valami mondanivalója vele kapcsolatban?

– Szeretném, ha most azonnal összepakolnának...

– Ön épelméjűnek nevezné?

Más riporterek, köztük Ms. Archer is, szintén válogatott kérdésekkel bombázták.

– Ki az az ember maga mögött? – ordított Bough.

– Mi köze ahhoz magának? – üvöltött vissza John, végleg átlendülve a holtponton. – Maguk képesek kövekkel dobálni az ablakomat, előállni ezekkel a baromságokkal...

Odaléptem mellé, és a felvillanó kamerák valóságos géppisztolytüzet zúdítottak ránk.

– A család barátja vagyok – mondtam. – Mr. Ransomnak sok mindenen kellett keresztül mennie az elmúlt napokban. – A hátam mögött fojtottan hallottam a saját hangomat előszüremleni a tévékészülékből. – Egyenlőre csak annyit mondhatunk, hogy a vád Walter Dragonette ellen, legalább is ami Mrs. Ransom ügyét illeti, gyengébb lábakon áll, mint azt először gondoltuk.

Valamennyi riporter egyszerre próbált elérni kérdéseivel, miközben Isobel Archer az orrom alá bökte mikrofonját és annyira előrehajolt, hogy hideg kék szeme és homokszínű haja szinte elmosódott a szemeim előtt. Mintha meg akart volna csókolni, de ha én megcsókolhattam bármit is, akkor az csakis a mikrofon rácsos feje volt. A kérdés éles és kíméletlenül egyenes volt.

– Az tehát a véleménye, hogy nem Walter Dragonette ölte meg Mrs. Ransomot?

– Nem, nem hiszem, hogy ő tette – feleltem. – És meggyőződésem, hogy idővel a rendőrség is el fogja vetni vallomásának ezt a részét.

– Maga is osztja ezt a nézetet, Mr. Ransom?

A mikrofont gyakorlott kézmozdulatok juttatták közvetlenül John ajkai elé. Ms. Archer előre hajolt és kitágult szemekkel próbálta előbűvölni belőle a választ.

– Takarodjanak innen a pokolba, méghozzá azonnal – válaszolt John. – Vigyék a kameráikat, a magnóikat, az összes ketyeréjüket, és kotródjanak a kertemből. Nincs több mondanivalóm.

– Köszönöm – mondta Isobel Archer és küldött felém egy mosolyt. És ezzel vége is lett volna, ha valami abban a pillanatban le nem taszította volna Johnt arról a vékony kötélről, melyen idáig egyensúlyozott. A vörös ráncok lángra kaptak az arcán, és megindult lefelé a lépcsőn, a legközelebbi hímnemű zsurnaliszta felé, aki történetesen Geoffrey Bough és a fényképésze volt. Isobel jelzett operatőrének, aki máris John felé pördült kamerájával, amint az leszerelte Bough ellenállását, pontosan úgy, ahogyan engem is leszerelt azon a focimeccsen, 1960 őszén.

Az ösztövér riporter karjaival csapkodva hátratántorodott és meglepett kiáltást hallatva lebucskázott a lépcsőkön. A pillanatnyi döbbenetet kihasználva John máris Bough fényképészére vetette magát, aki rémülten hátrált előle, eközben teljesen automata fényképezőgépével elkattintva azt a sorozatot, mely a másnapi újság kettes szekciójának fejlécén meg is jelent. John megpördült és máris egy Chicagóból érkezett fotoriporter felé indult, aki próbált a közelébe férkőzni. John egyik kezével megmarkolta a férfi kameráját, a másikkal a torkát, és feldöntötte a fickót, egyidejűleg letépve a kamerát is a nyakából. John felhúzta magát, mint egy dobójátékos, és széles ívben az utca felé hajította a gépet. A kamera egy gépkocsinak vágódott, majd onnét kipattant az aszfaltra. John már meg is fordult, hogy célba vegyen egy Minicamet hordozó férfit. 

Geoffrey Bough eközben felkászálódott a földről, ezért John békén hagyta a Minicames fickót, aki pedig mutatott volna némi hajlandóságot a harcra, és újra visszalökte Bough-t a földre.

Újra installálva közvetítőállását az Ely Place kellős közepén, Isobel Archer ismét amerikai álomarcához emelte a mikrofont és odakiáltott valamit az operatőrnek, amivel zajos tetszést váltott ki a környező házak körül összegyűlt tömegben. John leengedte kezét és hátrébb lépett a földön fetrengő, köpködő riportertől. Bough nehézkesen talpra vergődött és követte a többi riportert az utcára. Lesöpörte mocskos farmerját és tanulmányozni kezdte a kiterjedt fűfoltot a jobb térdén, hiányolva a hozzá tartozó horzsolást a jobb könyökén.

– Holnap visszajövünk – fenyegetőzött.

John ütésre emelte öklét és támadásba lendült. Én ragadtam meg a karját és húztam vissza a lépcsőre – de ha nem működött volna együtt velem, aligha tartom vissza. Talán ha másodszor-harmadszor kellett őt megtartanom, de így is megérthettem, hogy minden elpuhultsága ellenére John Ransom még mindig jócskán erősebb nálam. Visszamentünk a lépcsőkön és kinyitottam az ajtót. Ransom átviharzott a küszöbön és szembepördült velem.

– Mi ez a szarság, amivel odakint előjöttél?

– Nem hiszem, hogy Dragonette ölte meg a feleségedet – feleltem. – Azt sem hiszem, hogy ő végzett volna azzal a férfival, a St. Alwyn mögött.

– Te megőrültél? – Ransom úgy meredt rám, mintha éppen most döftem volna hátba. – Hogy mondhatsz ilyet? Mindenki tudja, hogy ő ölte meg Aprilt. Még ő maga is azt mondja, hogy megölte őt.

– Mindent alaposan végiggondoltam, míg te odafent voltál, és rájöttem, hogy Dragonette egyszerűen nem tud eleget ezekről a gyilkosságokról ahhoz, hogy megtehette volna őket. Azt sem tudja, hogyan történtek.

Egy hosszú pillanatig meredten nézett, majd elkeseredett kifejezéssel elfordult, leült a kanapéra és éppen elkapta a tévében a helyi csatorna adását. Isobel Archer gyönyörű arca úszott be a képernyőre. – ...rendkívüli fejlemény az ügyben, hogy a Ransom család egy barátja gyanújának adott hangot a rendőrségi eljárással kapcsolatban. – Felemelte jegyzetfüzetét, éppen kívül a kamera látószögén. – A szalagot bemutatjuk önöknek, amint lehetséges, de addig is a jegyzeteim alapján idézem a szavait: „Nem hiszem, hogy ő tette. És meggyőződésem, hogy idővel a rendőrség is el fogja vetni vallomásának ezt a részét." Leengedte jegyzetfüzetét, és a beállt némaságban még a szúnyogok zümmögését is hallani lehetett.

Ransom lecsapta a távirányítót az asztalra.

– Hát nem érted? Engem fognak vádolni vele.

– John – mondtam halkan –, Dragonette miért szakította volna félbe amúgy is zsúfolt programját, hogy egy kicsit eljátssza a Kék Rózsa gyilkost? A te számodra nem tűnik úgy, hogy két teljesen különböző esettel van dolgunk? Két alapvetően különböző észjárással?

Elkeseredett pillantással fordult felém.

– Ezért mentél ki oda és vetettél véres húst azoknak az állatoknak?

– Nem egészen. – Odaléptem a kanapéhoz és leültem mellé. Ransom gyanakodva mért végig és néhány centivel arrébb húzódott. Alacsonyabb, takarosabb halmokba kezdte rendezgetni az asztalon álló könyveket. – Tudni akarom az igazságot – mondtam.

Felmordult.

– Mégis mi okod kételkedni Dragonette bűnösségében? Számomra ő a tökéletes elkövető.

– Rendben. Mondd el, miért.

– Oké. – Ransom, aki kezdett összecsúszni a kanapén, most egyenesen felült. – Először is. Vallott. Másodszor. Épp elég őrült ahhoz, hogy megtegye. Harmadszor. Ismerte Aprilt az irodából. Negyedszer. Mindig is bele volt csavarodva a Kék Rózsa gyilkosságokba, akárcsak te. Ötödször. Hogyan lehetne egy akkora városban, mint Millhaven, két olyan eszelős is, aki képes ilyesmire? Hatodszor. Paul Fontaine és Michael Hogan, akik merő véletlenségből nagyon jó zsaruk és egy csomó gyilkost elkaptak már, szintén bűnösnek tartják. Fontaine néha nagyon furcsa tud lenni, de Hogan egészen más eset – ő okos, körültekintő fickó. Azt úgy értem, hogy a legjobbakra emlékeztet, akikkel csak együtt szolgáltam annak idején. És ez nem csak süket szöveg.

Bólintottam. Akárcsak rám, Johnra is nagy hatást tett Michael Hogan.

– És végül, hányadszor is, hetedszer? Hetedszer. Mindent megtudhatott Aprilről és az állapotáról, az anyja régi barátnője, Betty Grable révén. 

– Azt hiszem, inkább Mary Graebel, másként is betűzve – vetettem közbe. – De egyébként igazad van, tudhatta, hogy April a Shady Mountban fekszik. Amikor ma reggel Fontaine-nel lejöttem a liften, egy idősebb hölgy a pult mögött majdnem elájult, amikor meglátott bennünket. Lefogadom, hogy ő Mary Graebel.

– Tudta, hogy segített megölni Aprilt – mondta John. – Az a hülye tyúk egyszerűen nem tudta befogni a pofáját.

– Azt gondolta, segített egy régi barátja fiának megölni Aprilt. Ez nagy különbség.

– És miből gondolod, hogy nem Dragonette tette?

– Dragonette állította, hogy nem emlékszik semmire abból, amit azzal a zsaruval művelt. Mangelottival. Meghallotta, amikor Fontaine azzal poénkodott, hogy Mangelotti halott – így hát állította, hogy őt is megölte. Amikor pedig Fontaine azt állította, hogy csak túlzott, akkor ő is csak túlzásnak minősítette, hogy megölte volna.

– Csak szórakozott egy jót – intett le John.

– Valójában fogalma sem volt róla, mi történt Mangelottival. Ahogy arról sem volt fogalma, hogy Aprilt megölték, míg ki nem hallgatta a rendőrségi rádiót. Ez a mozzanat az, ami mindig is nyugtalanított.

– Miért vallja be, ha nem ő tette? Ennek még mindig nincs semmi értelme.

– Te talán nem vetted észre, de Walter Dragonette nem racionális, ésszerűen gondolkodó fickó.

Ransom előrehajolt és egy ideig némán meredt a padlóra, a hallottakon rágódva.

– Szóval, van odakint még egy fickó.

Láttam magam előtt azokat a trükkös rajzokat, ahol a szem addig vándorol a falevelek között, míg a kard elő nem ugrik rejtekéből, vagy a ház téglafalán hirtelen megjelenik egy rohanó alak, egy trombita, egy ajtó.

– Te és a képzelgéseid. – Megrázta a fejét, most már szinte mosolyogva. – Meddig kell vajon majd hallgatnom, hogy meghurcoltam azt a riportert?

– Ez legyen a legrosszabb.

Egy centire megemelte az egyik könyvhalmot és fél centivel arrébb lerakta.

– Szerintem a szomszédok meg vannak róla győződve, hogy én öltem meg a feleségemet.

– Te voltál az, John? – kérdeztem rá. – Csak így kettőnk között.

– Te azt kérdezed tőlem, hogy én öltem-e meg Aprilt?

Az arc újra fellángolt, de ezúttal nyoma sem volt a kirobbanó erőszaknak, melyet akkor láttam, amikor Geoffrey Boughra vetette magát. Meredten nézett, próbálva minél fenyegetőbb külsőt magára erőltetni.

– Tom Pasmore mondta, hogy ezt kérdezd meg?

Megráztam a fejem.

– A válasz nem. És ha még egyszer felteszed nekem ezt a kérdést, kidoblak a házamból. Elégedett vagy?

– Tudnom kellett – mentegetőztem.

2

Az elkövetkező két napban John Ransom és én figyeltük, hogyan borul a város a helyi média lábai elé. Amikor a házon belül voltunk, ügyet sem vetettünk a riporterekre, akik hol a kemény magot alkotó hármasban, hol tizenöt fős csőcselékként elborították a pázsitot. Figyelmen kívül hagytuk minden erőfeszítésüket, hogy kicsalogassanak bennünket, pedig mindent megpróbáltak – nyomták a csengőt, az ablakoknak préselték arcukat, a nevünket kiáltozták, rendíthetetlen kitartással... Minden órában felállt egyikünk, hátat fordítva a képernyőn aznap ötödször, hatodszor, vagy tizenötödször végigsorjázó szerencsétlen áldozatoknak, hogy a függöny egy keskeny résén keresztül ellenőrizze az ellenség hadmozdulatait. Olyan volt, mint egy középkori ostrom, plusz a telefonok.

A tévé előtt ebédeltünk; a tévé előtt vacsoráztunk.

Valaki ellentmondást nem tűrően megdöngette a bejárati ajtót. Valaki ujjával felfeszítette a levélbedobó nyílás ajtaját, és bekiáltott: – Timothy Underhill! Ki ölte meg April Ransomot?

– Ki ölte meg Laura Palmert? – motyogta Ransom, jobbára csak magának.

Erre a napra, szombatra esett, hogy az Arkham dékánja üzenetet hagyott az üzenetrögzítőn, miszerint az Arkham igazgatósága, a felügyelő-bizottsági tagok, valamint az egykori diákok társasága külön-külön is felháborodásának adott hangot, és sérelmezte azt viselkedést, melyet a hittudományi tanszék professzora, John Ransom tanúsított a sajtó képviselőivel szemben. Lenne olyan szíves, Ransom professzor, felajánlani valamiféle biztosítékot, hogy az őszi szemeszter kezdetéig az ebből fakadó valamennyi jogi kérdés elintézést nyer? És mindez azután, hogy utat törtünk magunknak a csőcseléken keresztül, oda és vissza, a Trott testvérek ravatalozójához.

Szóval John nagyon is jól viselte, mindent egybevetve. A Trott testvéreknél a legkellemetlenebb tapasztalatunk a még élő Mr. Trott egyetlen gyermekének és lányának, Joyce „Maguknak csak Joyce" Brophynak a viselkedése volt – az ő modorát megtapasztalva már-már visszasírtuk a riportereket. A hihetetlenül kövér – ráadásul terhes – és a bánatra hivatásából fakadóan immúnis asszony már régen eldönthette magában, hogy úgy a legcélszerűbb bánni a megroppant emberekkel, akiket az útjába sodor az élet, ha a „jóérzés" zászlaja alatt egy pillanatra sem hagyja megfeledkezni őket gyászukról.

– Ragyogó munkát végeztünk a szíve hölgyén, Mr. Ransom, majd meglátja, maga is azt fogja mondani, hogy olyan gyönyörű, amilyen csak az esküvőjük napján lehetett. A gyászszertartás céljaira ezt a bemutató koporsót javasolnám, az urnát ráérünk később is megbeszélni, van néhány egészen kivételes darabunk, de nézze csak meg ezt a szatént, ezt a párnázást, ezt a csodálatos fényezést – tökéletes keret egy gyönyörű képnek, ha szabad így fogalmaznom. Nem is hinné el, milyen gyötrelem nekem ezt a páratlan teremtést ide-oda tologatnom a műhelyemben, uramisten, ha Walter Dragonette itt végezhetné, két koporsót is adnék neki egynek az áráért, az lehetne szegény elaggott atyám mesterműve, különösen ha gázosítják. Hallották már, hogy a gáz fáj a legjobban? Legjobb lesz, ha maga és a barátja leülnek ide, és megrágják a dolgokat, oda se figyeljenek rám. Uramisten, annyi mindent beszélnek mostanában, az ember már alig tudja, mit higgyen.

Legalább két órán át élveztük Maguknak-csak-Joyce társaságát, ami újfent ékes bizonysága annak, hogy hosszú időn keresztül megtapasztalva még a legnagyobb borzalom is átfordulhat az unalomba. Ez idő alatt John bérbe vette a „bemutató" koporsót, megrendelte a gyászjelentést és a halotti bejegyzést a városházán, időt foglaltatott a krematóriumba, megvásárolta az urnát és egy helyet a mauzóleumban, lefoglalta az időpontot a „Végső Nyugalom Kápolnájába" és kiválasztotta a lelki atyát az egyházi felekezethez nem kötött gyászszertartáshoz, felbérelte a kocsit a temetési menethez, virágokat rendelt, utasításokat adott az elhunyt sminkjét és hajviseletét illetően, megvásárolt egy orgonistát, egy orgonát és kilencven percnyi, felvételről lejátszott klasszikus muzsikát, és írt egy csekket egy tízezer dollár körüli összegről.

– Igen, az ilyen embert szeretem, aki tudja, mit akar – dörzsölte kezeit Maguknak-csak-Joyce. – Vannak, akik lejönnek ide, és úgy alkudoznak, mintha azt hinnék, hogy magukkal vihetnének mindent, amikor majd menniük kell. Jobb ha tudják, hogy én voltam ott, és nem vihetik magukkal.

– Maga volt már ott? – kérdeztem.

– Bármi is történjen a halál után, én előttem nem ismeretlen – jelentette ki. – Ha bármit meg akarnak tudni, csak kérdezzenek nyugodtan.

– Azt hiszem, ideje indulnunk – szólalt meg elkínzott hangon Ransom.

Aznap kora este Ransom ott üldögélt az egyre sötétebb szobában, az egyetlen fényes pontra, a képernyőre meredve, melyen ismét az Armory Place előtt kántáló tömeg vált láthatóvá. Maguknak-csak-Joyce-ra és a gyerekére gondoltam. Egy napon a gyerek átveszi majd a temetkezési vállalatot. Láttam magam előtt, amint a felnőtté cseperedett, immár negyvenes fickó szélesen mosolyogva az özvegyek hátát csapkodja, és vadvízi pisztrángozásról szóló anekdotákkal próbálja oldani a komor hangulatot (Uramatyám, ez volt legnagyobb francos hal, amit csak kiszedtek abból a folyóból, óó, jaj, megint az a fránya faridegzsábám, csak egy percet adjon).

Az elmém mélyén megnyílt egy ajtó és beengedte a fényárt. Anélkül, hogy Ransomnak szóltam volna, felmentem a szobámba és teleírtam vagy tizenöt lapot a jegyzettömbömben, amit az utolsó pillanatban jutott eszembe becsúsztatni az utazótáskám oldalzsebébe. A könyv szerencsésen öntudatára ébredt és rohamléptekkel megindult előre.

3

Ami megnyitotta az ajtót arra a határtalan, képzeletbeli térre, az Walter Dragonette összevetése volt azzal a bizonysággal, hogy Maguknak-csak-Joyce gyereke épp ugyanolyan lesz, mint az anyja. Amikor azon a reggelen megérkeztem a Shady Mountba, April Ransom halála egy elgondolást ültetett a fejembe – és azóta minden, ami csak történt, ezt az ideát hizlalta, így amikor kitártam rá képzeletem ajtaját, egy egészen új épületszárny terpeszkedett a szemem előtt, saját folyosókkal, lépcsőházakkal, és ablakokkal.

Úgy éreztem, felhasználhatom Walter Dragonette életének egyes elemeit Charlie Carpenter gyermekkorának megformálásához. Charlie több embert is megölt, mielőtt találkozott volna Lily Sheenannel: egy kisfiút, egy fiatal anyát, és két-három másik embert is, azokban a városokban, ahol hazatérte előtt élt. Millhaven lenne Charlie otthona, bár a könyvben egy másik nevet kellene adnom neki. Charlie tettei szoros rokonságot mutatnak Walter Dragonettével, de a gyermekkor körülményei sokkal inkább az enyémek, a végletekig kiélezve. Belépne egy olyan alak, mint Dragonette Mr. Lancere. Egész lényem megrázkódott, ahogy láttam Heinz Stenmitz hatalmas fejét közeledni az enyém felé – savókék szemek és a véres hús bűze.

Charlie kora gyermekkorában az apja több embert is megölt, nem más indokból, mint bosszúból, és az az öt éves Charlie mélyen magába temette apja titkát. Ha az egészet Charlie szemszögéből írnám le, akkor azzal is kezdhetném, hogy kitaláljam, mi tesz valakit olyanná, amilyenné Walter Dragonette vált. A maga tohonya módján a Ledger is ezzel próbálkozott, megkérdezve szociológusokat, papokat, és rendőrszakértőket; és én is pontosan ezt tettem, amikor feltettem Ted Bundy anyjának szemcsés fényképét a hűtőszekrényemre.

Aznap második alkalommal, a könyv újult erővel szökkent szárra bennem.

Láttam az öt éves Charlie Carpentert a saját hálószobámban a South Sixth Streeten, amint nyomorúságában és reménytelenségében a halványkék tapétára felkúszó sötétkék rózsákat figyeli, miközben az apja megint az anyját veri. Charlie próbál beleolvadni a tapétába, elmenekülni a biztonságba, a felfeslő bimbók és egymást keresztező szárak élettelen tökélyébe.

Láttam a gyermeket a Livermore Avenue-n sétálva a Beldame Oriental felé, ahol a hátsó sorban a Minotaurosz várta, hogy magával ragadja az emberi hitványságról és elfojtott érzelmekről szóló moziba. A Minotaurosz utasítására a realitás szövetté laposodott – a tettei által keltett valódi érzelmek véres cafatokká téphették szét a testet, ezért jobb volt megfeledkezni az egészről. Felapróztad az emléket és eltemetted milliónyi külön lyukba. A Minotaurosz élvezte az együttlétet, magához vont és karjai összezárultak körülötted, a világ pedig kihunyt.

Amiért is a számoszlopok nélkülöznek minden érzelmet, Charlie-ból könyvelő lett. Hotelszobákban élt, mert azok személytelenek voltak. Visszatérő álmai és megrögzött rutinjai azonban nem hagyták magára. Soha nem feküdt le asszonnyal, csak ha előtte megölte, gondosan és körültekintően végrehajtva a tettet; a fejében. Minden néhány hónapban egyszer rövid, személytelen közösülést folytatott férfiakkal, és úgy évente egyszer, amikor megengedte magának, hogy túl sokat igyon, azzal döbbentette meg azt a fickót, akit éppen valamelyik homokosbárban szedett fel, hogy hisztérikus gyerekcsacsogásba kezdett, miközben az idegen erekciót az arcához dörzsölgette.

Charlie járt Vietnamban.

Meg fogja ölni Lily Sheenant, amint bejut abba a tóparti házba. Ezért lopta a csónakot, ezért hagyta kisodródni a vízre, és ezért mutatkozott ilyen korán Lily házánál.

Vissza kellett térnem a regény első harmadához, hogy beilleszthessem a szükséges változtatásokat, utalva a háttérre, melyet csak az imént találtam ki Charlie számára. Amit az olvasó eddig láthatott belőle – gyengéd ragaszkodását unalmas munkájához, az intimitás kerülését –, nyilvánvalóan baljós érzeteket kelt. Az olvasó érzi, hogy Lily Sheenan komoly veszélybe sodorta magát, amikor megpróbálta elcsábítani Charlie-t, és olyan helyzetet akart kialakítani, ami engem Kent Smithre és Gloria Grahame-re emlékeztet. Te, drága kincsem, kedves Olvasóm, aki nélkül ez a könyv egyáltalán nem születhetett volna meg, aki elkezdted olvasni ezt a regényt a csapdába ejtett látszólagos ártatlanságról, sejtheted már, hogy az asszony, aki az ártatlant manipulálni próbálná, bizony csinos kis meglepetés elé néz.

A könyv első harmada Lily Sheenan meggyilkolásával ér véget. A második harmad adna számot Charlie gyermekkoráról – és itt ötlött fel bennem, hogy a gyermek Charlie-nak más nevet kell adnom, hogy te, drága Olvasóm, végig azon töprengj, mit akarok én ezzel a szánni való kisgyermekkel, aki láthatóan semmilyen kapcsolatban sincs a könyv első kétszáz oldalával! Az értetlenség a gyermekkor végével maga is véget ér, amikor hősünket tizennyolc éves korában besorozzák a hadseregbe, immár Charlie Carpenter néven. Charlie fogságba esése tenné ki a könyv utolsó harmadát.

A regény címe A mennyek királysága, utalván ezzel Tamás evangéliumára is, melyet a Central Parkban volt módon olvasgatni.

A mennyek királysága belső, rejtett motívuma a Minotaurosz keresése. Charlie vissza is térhetett Millhavenbe (vagy akárminek is neveztessék a könyvben), mert – noha csak futó pillantást vethetett rá – meg akarja tudni, ki zaklatta annak idején a Beldame Orientalban. A Minotaurosz emléke egész életét kísérteni fogja, és a könyv harmadik felében, egyetlen egyszer – anélkül, hogy tudná, miért –, ő is felkeresi a színházat és hasonló tapasztalatot él át, mint én tegnap reggel.

A Minotaurosz olyan lesz, akár egy félelmetes istenség, megbújva egy barlang mélyén, nyomait és tetteinek nyomait szétszórva mindenfelé a látható világban.

Még egy utolsó látomásom is támadt, mielőtt elindultam volna vissza a földszintre. A mozi, amit az öt éves Charlie Carpenter nézett, amikor a mosolygó szörnyeteg lecsusszant a mellette lévő ülésre, a Veszedelmes mélységekből volt. Nem számít, hogy én magam sosem láttam – noha láthattam, hisz elég sokáig éltem Millhavenben, – mert egyedül a címére volt csak szükségem.

Most már csak egy indok kellett, amiért egy ilyen fiatal gyermek több nap egymás után is betér a moziba, és az indok meg is érkezett, amint ráébredtem a szükségességére. A kis Charlie anyja ágyban fekve haldoklott a Carpenter házban. A közelmúltból ezúttal is felmerült a szükséges illusztráció. Láttam April Ransom sápadt, sebekkel borított, tudattalan testét a fehér lepedőkön. Újonnan támadt megértés is társult a képhez – tudtam, hogy Charlie apja az öntudatlanságig összeverte feleségét, azután ott hagyta meghalni. Egy hétig vagy még tovább, a kisfiú, aki felnőve Charlie Carpenterré válik, haldokló anyjával és apjával élt egy fedél alatt, és azokban a rettenetes napokban történt, hogy a Minotaurosz eljött érte és felfalta.

 

Letettem a tollat. Immár megvolt a könyvem, A mennyek királysága. Be akartam burkolózni a történetbe, mint egy takaróba. El akartam veszni benne, ahogyan a kis Charlie (akit még nem neveznek Charlie-nak) vágyakozott rá, hogy beleolvadjon a hálószoba falának tapétáin az egymásba fonódó rózsaszálakba –, hogy a Livermore Avenue szilfáinak göcsörtje legyen, egy cigarettától reszelős meleg hang a sötétségben, ezüstösen megcsillanó fénypászma egy sötét férfi fejen, poros fénysugár, mely a szinte üres filmszínházban a vászon felé száguld.

4

Két kivételtől eltekintve a hétvége éppúgy telt, mint az előző napok. Ransom javaslatára levittem magammal a földszintre a kéziratomat és az új jegyzeteimet, és az étkezőasztalon boldogan róttam a bekezdéseket és írtam át jegyzeteimet, egymás után felélve fekete Blackwing ceruzáimat, melyeket egy ügyes elektromos hegyező segítségével fentem borotvaélesre. A jegyzettömb sárga lapjain tovább sorjáztak Charlie gyermekkorának emlékei.

Ransom nem bánta, hogy megosztja velem jegyzettömbjét, elektromos ceruzahegyezőjét, és Blackwing ceruzáit, de az elképzelés, hogy néhány órát minden nap munkával töltsek, felváltva hol irritálta, hol nyomasztotta. A probléma szinte azonnal a felszínre került, ahogy felajánlotta, dolgozzam csak nyugodtan az étkezőasztalnál.

Gyanakodva méregette a jegyzettömböt, az elektromos ceruzahegyzőt, jegyzeteimet, és az egyre terebélyesedő papírlap halmokat.

– Megint rád jött a képzelgés, gondolom.

– Valahogy úgy.

– Gondolom, ez jó hír, legalábbis a számodra.

Olyan gyorsan ment át a nappaliba, hogy én is követtem. Levágódott a kanapéra és meredten kezdte nézni a képernyőt. 

– John, mi a probléma?

Nem nézett rám. Egy pillanatra felötlött bennem, hogy talán Aprillel is viselkedett néha így. Tekintélyesre terebélyesedett szünet után azt felelte:

– Ha mást sem akarsz csinálni, csak dolgozni, akkor akár vissza is mehetsz New Yorkba.

Vannak, akik azt hiszik, hogy írni csak két ital közt lehet, vagy miután az ember hosszú sétákat tesz Yorkshire dombjai közt. John Ransom épp most lépett be ebbe a kategóriába.

– John – kezdtem. – Tudom, hogy ez borzalmas időszak a számodra, de egyszerűen nem értem, miért viselkedsz így.

– Így? Hogy?

– Felejtsd el – feleltem. – Csak szeretném, ha fejben tartanád, hogy nekünk semmi bajunk egymással.

– Azt elhiszem – mondta. – Te meg hidd el, hogy hozzászoktam már az önző emberekhez.

John a nap hátralévő részében nem is szólt hozzám. Vacsorát készített magának, felnyitott egy üveg Chateau Petrust, és tévézés közben elfogyasztotta mind a kettőt. Amikor a Walter Dragonette show kezdett végtelenül unalmas önismétlésekbe torkollni, végigszörfözött a többi hírcsatornán; majd amikor ezzel is végzett, a CNN-re kapcsolt, míg a „Nightline" el nem érkezett. Az egyetlen érdekesebb momentum akkor következett el, amikor épp befejezte az étkezést, visszavitte a borospoharat a konyhába, majd felhívta a szüleit Arizonában, hogy közölje velük April halálhírét. Én az étkezőben tartózkodtam, szendvicset harapdálva és a kéziratot olvasgatva, és biztos voltam benne: John tudja, hogy minden egyes szót tisztán hallok, mialatt ő közli a szüleivel, hogy egy régi katonatársa, az író Tim Underhill, „egész New Yorkból eljött ide, hogy segítsen intézni a dolgokat. Tudjátok, felveszi a telefonokat, lerendezi a sajtót, segít a temetés előkészületeinél." .Azzal fejezte be a beszélgetést, hogy a reptéren majd találkoznak. A „Nightline" után Ransom lekapcsolta a tévét és felment az emeletre.

Másnap reggel tettem egy gyors sétát, mielőtt az újságírók megérkeztek volna. Amikor visszaértem, Ransom kiviharzott a konyhából és megkérdezte, hogy kérek-e egy kávét. Esetleg egy rántottát? Úgy gondolta, meg kellene reggeliznünk, mielőtt beállítunk az apósa házába az újsággal.

Valóban azt akarta, hogy vele menjek, amikor közli a hírt Alannel? Biztos, hogy ezt akarta; persze, hogy ezt akarta – hacsak nem akarok minden áron dolgozni. Őszintén, ő azt is meg tudja érteni.

Vagy nem voltam már önző, vagy megbocsátotta viselkedésemet. A magába süppedő, némán tűrő Ransom mindenesetre eltűnt.

– Kimehetünk a hátsó ajtón, és valahogy majd átmászunk a sövényen. A riporterek nem is tudják majd, hogy nem vagyunk itthon.

– Van esetleg valami, amiről nem tudok? – kérdeztem.

– Tegnap este felhívtam a dékánt a lakásán – felelte. – Végül nagy nehezen sikerült megértetni, hogy ebben a helyzetben semmi biztosat nem tudok neki ígérni szeptemberre. Azt mondta, megpróbálja megnyugtatni az igazgatóságot és a többieket. Úgy gondolja, sikerülhet kicsikarni belőlük a kedvező ítéletet.

– Akkor legalábbis a munkád biztonságban van.

– Úgy tűnik – gondolkodott el.

A hétvége másik rendkívüli eseményére azelőtt került sor, hogy elmentünk volna meglátogatni Alan Brooknert. John visszatért hozzám a konyhába, míg a reggelimet fogyasztottam, hogy közölje velem: Alannek láthatóan megint akadt egy „jó" napja, és fél óra múlva vár bennünket. – Mixel egy kis Bloody Maryt, így biztos jó hangulatban van.

– Bloody Maryt?

– Aprilnek és nekem minden vasárnapra azt csinált – szinte mindig nála ebédeltünk.

– Mondtad neki, hogy miért akarjuk látni?

– Azt akarom, hogy minél nyugodtabb legyen. Akkor talán megérti a történteket.

A csengő megcsördült, és öklök csapódtak az ajtólapnak. Egy alig hallható hang arra kérte Johnt, hogy nyissa ki, legyen szíves. A gyülevészhad nem szokott ilyen jólneveltségről tanúbizonyságot tenni.

– Tűnjünk innét a pokolba – mondta. – De előtte nézzünk ki, nehogy utánunk lopódzanak.

A telefon abban a pillanatban megcsörrent, amint áthaladtam a boltív alatt. Az ököl még kétszer megdöngette az ajtót, majd egy hang felkiáltott.

– Itt a rendőrség, Mr. Ransom, kérem, nyissa ki, beszélni akarunk magával.

Az odakint ácsorgó férfiak szintén az oldalsó ablakokon kukucskáltak befelé, és hirtelen azt vettem észre, hogy egyenesen Wheeler nyomozó arcába bámulok. Monroe detektív önelégülten vigyorgó, bajuszos arca a másik ablakban bukkant fel. Monroe vette át a szót.

– Nyissa ki, Underhill.

Paul Fontaine hangja csatlakozott hozzá az üzenetrögzítőn.

– Mr. Ransom, most kaptam a hírt, hogy nem hajlandó tudomást venni az ajtaja előtt álló nyomozókról. Ne legyen rossz fiú, és most már engedje be azokat a kedves srácokat, különben is a maga érdeke, hogy...

Kinyitottam az ajtót, intettem Wheelernek és Monroe-nak, majd felkaptam a telefont.

– Itt Tim Underhill – szóltam bele a kagylóba. – Azt hittük, riporterek. Épp most engedtem be őket.

– A rendőrök a maguk barátai. Legyenek jó fiúk, és beszélgessenek velük, rendben? – Letette, mielőtt válaszolhattam volna.

John robogott be dühödten a nappaliból az előtérbe, ujjával a három sötét alak felé mutatva.

– Azt akarom, hogy azonnal takarodjanak ki innét, megértették? – Előrébb lépett, majd hirtelen megtorpant. – Ó, bocsássanak meg.

– Semmi gond, Mr. Ransom – mentegetődzött Wheeler. Mindkét detektív megindult előre a nappaliba, de amikor John nem lépett előrébb, hogy üdvözölje őket, tanácstalanul egymásra néztek és megálltak. Monroe gyorsan zsebre vágta kezeit és tanulmányozni kezdte a festményeket.

John szólalt meg.

– Maguk voltak ott velem a kihallgatáson.

– Wheeler nyomozó vagyok, ő pedig Monroe nyomozó.

Monroe ajkai hűvös mosolyra rándultak.

– Azt hiszem, tudom, miért vannak itt – mondta John.

– A hadnagyot kissé meglepte az a kis megjegyzése a minap – közölte Wheeler.

– Én nem mondtam semmit – felelte John. – Ő volt az. Ha számít ez bármit is. – Összefonta karjait a mellkasán, felültetve őket hasának domborulatára.

– Nem ülhetnénk végre le? – kérdezte Wheeler.

– Ó, dehogyisnem – mondta John, és kibontva karjait letelepedett a legközelebbi székre.

Monroe és Wheeler kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, én pedig magam alá vettem a másik széket.

– Találkoznom kell April apjával – jelentette be John. – Ő még nem is tudja, mi történt.

– Fel szeretné hívni, Mr. Ransom, hogy egy kis halasztást szenved az ügy? – kérdezte Wheeler.

– Nem számít – felelte John.

Wheeler bólintott.

– Nos, maga tudja, Mr. Ransom. – Felnyitotta a jegyzetfüzetét.

John felvinnyogott, mint egy iskolásfiú, akinek ki kell mennie. Wheeler és Monroe egymással szinkronban felém fordult, és Monroe ajkain ismét felcsillant az a jeges mosoly.

– Azt gondoltuk, elégedett Dragonette vallomásával.

Ransom hangosan kifújta a levegőt és hátradőlt a székben.

– Javarészt így is volt, legalábbis akkor.

– Én is így éreztem – szúrta közbe John.

– Felmerült önben bármi kétely Dragonette szavahihetőségét illetően a kihallgatás során?

– Igen – feleltem –, de még azelőtt is megvoltak a magam fenntartásai.

Monroe meredt tekintettel bámult, mialatt Wheeler folytatta.

– Tegyük fel, hogy megosztja velünk a kételyeit.

– A kételyeimet úgy általában?

Bólintott. Monroe hátradőlt, lerázta magáról a zakót, és olyan pillantás vetett rám, ami felért egy ökölcsapással.

Elmondtam nekik, amit Johnnal is megvitattam két nappal korábban –, hogy Dragonette számadása az ismeretlen férfi elleni támadásról cseppet sem meggyőző.

– De ami ennél is fontosabb, úgy érzem, hogy az egész vallomás mondvacsinált. Dragonette csak azután kezdett el beszélni John feleségéről, hogy a rendőrségi rádión hallott a haláláról.

Monroe vette át a szót.

– Tételezzük fel, hogy elmondja, honnan veszi ezt a tündérmesét Dragonette-ről és a rádióról.

– Előbb szeretném tudni a látogatásuk célját – feleltem.

Egy pillanatig a két nyomozó nem szólt egy szót sem. Végül Monroe újra elmosolyodott.

– Mr. Underhill, van önnek bármiféle alapja erre a kijelentésre? Hiszen maga nem tartózkodott a kocsiban Walter Dragonette-tel.

John kérdő pillantást vetett rám. Ő nagyon is jól tudta, miről beszélek.

– Az egyik rendőr, aki egy kocsiban ült Dragonette-tel, elmesélte, mi történt – feleltem. 

– Az lehetetlen – suttogta Monroe.

– Meg tudná nekem mondani, hogy ki ült egy autóban Walter Dragonette-tel, amikor a központos hívását megkapták? – kérdezte Wheeler.

– Paul Fontaine, és egy Sonny nevű egyenruhás rendőr ültek az első ülésen. Dragonette hátul ült, bilincsbe verve. Sonny hallotta, amint a központos elmondta, hogy Mrs. Ransomot meggyilkolták a kórházban. Dragonette is hallotta. Reagált is rá. „Ha maguk csak egy kicsit is gyorsabban dolgoztak volna, megmenthették volna az életét", ezt mondta. Fontaine nyomozó ekkor kérdezte meg tőle, hogy bevallja-e Mrs. Ransom meggyilkolását is, amire Dragonette igennel felelt. Akkor és ott bármit hajlandó lett volna bevallani.

Monroe előre hajolt.

– És mit akar ebből az egészből kihozni?

– Egyszerűen csak szeretném, ha a megfelelő ember kerülne rács mögé – feleltem.

Felsóhajtott.

– Hogyan találkozott maga egyáltalán Sonny Berengerrel?

– A kórházban láttam, azután pedig a kihallgatás végeztével találkoztam vele.

– Gondolom, más azért nem hallotta a kijelentéseit.

– Egy másik személy is hallotta őket. – Nem néztem Johnra. Kivártam. A két detektív némán meredt rám. Némaságba burkolózva ültünk, nagyon hosszúnak tetsző ideig.

– Én is hallottam – szólalt meg végül John.

– Ezzel megvolnánk – mondta Wheeler.

– Ezzel megvolnánk – kontrázott Monroe is. Felállt. – Mr. Ransom, meg szeretnénk kérni, hogy fáradjon be velünk az Armory Place-re. Még egyszer át kell futnunk azon, hogy mi történt a felesége halának reggelén.

– Mindenki tudja, hol voltam csütörtök reggel. – John zavartnak és riadtnak tűnt.

– Meg kell ismernünk minden apró részletet – vágta rá Monroe. – Ez csak a szokványos rutin, Mr. Ransom. Egy-két órán belül visszaérhet.

– Szükségem van ügyvédre?

– Jelen lehet az ügyvédje is, amennyiben ragaszkodik hozzá.

– Fontaine meggondolta magát – mondtam. – Végigment a szalagokon és már korántsem olyan elégedett azzal a vallomással.

A két nyomozó nem bajlódott a válasszal.

– Nagyra értékeljük az együttműködését – mondta Monroe.

Ransom felém fordult.

– Gondolod, hogy szólnom kellene egy ügyvédnek?

– Én megtenném – válaszoltam.

– Nincs miért aggódnom. – John újra Wheeler és Monroe felé fordult. – Gyerünk, essünk túl rajta.

A hármas felállt, és egy pillanattal később jómagam is.

– Ó, Uramisten – kiáltott fel hirtelen John. – Úgy volt, hogy átmegyünk Alanhez.

A két hekus ide-oda járatta a tekintetét kettőnk között.

– Átmennél hozzá? – kérdezte John. – Elmagyarázhatnál neki mindent. Mondd meg, hogy nemsokára én is átmegyek.

– Hogy érted azt, hogy elmagyarázhatnék neki mindent?

– Aprillel kapcsolatban – felelte John.

Monroe lassan újra elmosolyodott.

– Nem gondolod, hogy ezt inkább neked kellene megtenned?

– Megtenném, ha tudnám – mentegetődzött John. – Mondd meg neki, hogy beszélünk, amint lehet. Így lesz a legjobb.

– Én nem hiszem – ellenkeztem.

John felsóhajtott.

– Akkor mondd meg neki, hogy be kellett mennem kihallgatásra, de amint kiengednek, átugrom hozzá.

Bólintottam és a nyomozók kikísérték Johnt. Geoffrey Bough és a többiek előreügettek, várakozó pillantásokkal, akár a kiskutyák. A kamerák kattogása géppisztolysorozattá erősödött. Amikor Wheeler és Monroe besegítette Ransomot a kocsiba, még véletlenül se felejtették el tenyerükkel lenyomni a fejét és beszíjazni őt a hátsó ülésre. Bough visszafordult a ház felé és a nevemet kezdte kiáltozni. Amikor szaladni kezdett a ház felé, becsuktam és bezártam az ajtót az orra előtt.

A csengő csak csörgött, és csörgött, és csörgött. Kiszóltam.

– Menjen innen.

– Ransomot letartóztatták?

Amikor nem feleltem semmit, Geoffrey nekipréselte arcát az ablaküvegnek.

Alan Brookner két vagy három percnyi kicsengés után vette csak fel a telefont.

– Ki az?

Megmondtam neki a nevemet.

– Együtt ittunk a konyhában.

– Na végre! Jó ember! Maga is átjön?

– Nos, úgy volt, hogy megyek, de valami közbejött, és John egy ideig nem tud átmenni.

– Mit jelent ez? – Mély, riasztó hangon köhögni kezdett, mintha a köhögések a mellkasa mélyéről szakadnának fel. – Mi lesz a Bloody Marykkel? – Újabb szörnyű roham. – Pokolba a Bloody Marykkel, hol van John?

– A rendőrség akart vele beszélni.

– Mondja el nekem, mi történt a lányommal, fiatalember. Épp elég ideig bolondítottak már.

Egy ököl újra verni kezdte az ajtót. Geoffrey Bough még mindig ott tátogott az ablaknál.

– Ott leszek, amint el tudok szabadulni – mondta.

– A bejárat nyitva lesz. – Letette a kagylót.

Visszasétáltam a boltív alatt. A telefon csörömpölni kezdett. A csengő megcsörrent.

Keresztül haladtam a konyhán és kiléptem John Ransom hátsó udvarára. A sövény itt karácsonyfa méretű tuják sorába torkollt. Felettük alig látszottak a szomszéd ház tetejének csúcsai és oromdíszei. A ház eleje felől locsogás fojtott hangjai értek hozzám. Átkeltem a pázsiton és lassan átpréseltem magam a sövény és az utolsó tuja közötti hasadékon. A fény elenyészett, és a sötétség kényelmes bugyrában körülölelt a levelek életteli, átható aromája. Azután a lombok szétnyíltak, és én egy üres, napsütötte udvaron találtam magam.

Kis híján hangosan felnevettem. Bármikor magam mögött hagyhattam az egészet, és most meg is tettem.

5

Az önfeledt szabadságérzet abban a pillanatban szertefoszlott, hogy megindultam a betonjárdán az elvadult fűcsomók közt.

Elfordítottam a bejárati ajtó gombját és beléptem. A rothadó szemét bűze nehéz parfümként ülte meg a levegőt, valamely más, sokkal nyersebb szag társaságában.

– Alan – kiáltottam. – Tim Underhill vagyok.

Előrébb léptem a vastag levélszőnyegen és behatoltam a társalgóba, vagy könyvtárba, vagy bármilyen célt is szolgált az a helyiség. A levelek, amelyeket John lökött a komódra, még mindig ott feküdtek, csak most alig láthatóan a jócskán sűrűbb sötétségben. A lámpákat lekapcsolták és a nehéz függönyöket összevonták. A szemét bűze erősödött, a másik szaggal együtt.

– Alan?

Próbáltam kitapogatni a villanykapcsolót, de csak a csupasz falat érintettem. Valami apró és fekete sprintelt át előttem a szőnyegen és lelt menedékre az egyik függöny mögött. Néhány félig elfogyasztott étellel teli tál feküdt szerteszét a padlón.

– Alan!

Mély nyögés szakadt fel a falakról. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy Alan Brookner itt haldoklik valahol a házban – talán szívrohamot kapott. Az a hihetetlenül önző gondolat is felötlött bennem, hogy talán meg sem kellene mondanom neki, hogy a lánya halott. Elindultam visszafelé a folyosón.

Poros papírlapok hevertek halmokban az étkezőasztalon. Olyannak tűnt, mint saját munkaasztalom John házában. A félbehagyott munka mögött üres szék ácsorgott.

– Alan?

A morgás ezúttal a folyosó mélyéről hallatszott.

A konyhában az ürülék bűze úgy lökött hátrébb, akár egy detonáció. Néhány pizzás doboz állt egymás tetején a konyhai pulton. Az összehúzott árnyékolók csak burkolt, sejtelmes fényt engedtek a helyiségbe, melynek láthatóan nem volt egyetlen forrása. Poharak pereme és tányérok éle türemkedett elő a mosogatóból. A tűzhely előtt nagyméretű fürdőlepedőkből és kisebb konyhai törlőruhákból rakott halom feküdt. A határozatlan alakú, mintegy harminc centi magas halom ezen magasodott, teljesen elborítva a rajta nyüzsgő legyektől.

Felnyögtem és a homlokomhoz préseltem jobb kezemet. Ki akartam kerülni abból a házból. A bűz beteggé tett és megszédített. Azután újra hallottam a morgást és megláttam egy másik teremtményt – egy teremtményt, mely nem az én fajtámból való volt és engem figyelt.

A konyhaasztal alatt meggörnyedt sötét alak térdepelt. A harag és gyötrelem koncentrált hullámokban áradt belőle. A feketeség közepén fehér szempár mozgott. A Minotaurosz előtt állottam. Állati ürülékének bűze minden oldalról körülvett.

– Bajban vagy – morajlott fel a Minotaurosz. – Öreg vagyok, de nem vagyok senki kapcarongya.

– Tudom – mondtam.

– A hazugság megőrjít. Megőrjít. – Testhelyzetet váltott az asztal alatt, és az anyag lehullott a fejéről. A tejfehér szőrzet megcsillant az asztal alatt. A dühödt tekintet engem vett célba. – El fogod mondani nekem az igazságot. Most azonnal.

– Igen – mondtam.

– A lányom halott, igaz?

– Igen.

Elektromos sokkhoz hasonló görcsös rángás futott végig a testen és rántotta félre az állát.

– Autóbaleset? Vagy valami ilyesmi?

– Meggyilkolták – feleltem.

Hátravonta fejét és a ruhaanyag visszahullott a vállára. Különös fintor áradt szét a vonásain. Úgy nézett fel rám, mintha oldalba döftem volna. Ugyanazon a rettenetes, suttogó hangon kérdezte.

– Mióta? Ki tette?

– Alan, nem akarna inkább kijönni az asztal alól?

A koncentrált harag újabb kilövellése. Letérdeltem mellé. A legyek zümmögése idelent még hangosabbnak tűnt.

– Mondd meg, hogyan ölték meg a lányomat.

– Nagyjából egy héttel ezelőtt az egyik szobalány talált rá a St. Alwyn egyik szobájában, megkéselve és összeverve.

Alan torkából újabb szörnyűséges nyögés szakadt fel.

– Senki sem tudja, ki tette ezt vele. Aprilt a Shady Mountba vitték, ahol egészen most szerdáig kómában volt. Már kezdte a javulás jeleit mutatni, amikor csütörtök reggel valaki belopózott a szobájába és meggyilkolta.

– Fel sem ébredt a kómából?

– Nem.

Újra megnyitotta minotauroszi szemeit.

– Letartóztattak valakit?

– Valaki tett egy hamis tanúvallomást. Jöjjön ki az asztal alól, Alan.

Könnyek csillantak meg az arc fehér szőrpamacsain. Ádáz indulattal rázta meg a fejét.

– John úgy gondolta, hogy túl gyenge vagyok meghallani a hírt? Már nem vagyok gyenge, fiam.

– Azt látom – mondtam. – Alan, miért ül az asztal alatt?

– Megzavarodtam. Eltévedtem. – Újra rám emelte a tekintetét. – Johnnak kellett volna jönnie. Úgy gondoltam, most végre kiszedem az igazságot abból a nyavalyás vejemből. – Megrázta a fejét, és minotauroszi szemek újra megnyíltak. – Hol van hát ő?

Alan Brookner még nyomorúságos állapotában is olyan méltóság birtokosa volt, amilyent korábban csak futó pillanatokra láthattam másoknál. A mérhetetlen gyász egy időre kibillentette tébolyából. Hirtelen szívszaggatóan szánni kezdtem ezt az öregembert.

– Két nyomozó bukkant fel, amikor már indultunk volna. Megkérték Johnt, hogy fáradjon be velük a kapitányságra, néhány kérdés erejéig – feleltem.

– Nem tartóztatták le.

– Nem.

Újra a vállaira vetette az anyagot, és egyik kezével a nyakához szorította. Olyannak tűnt, mint egy közönséges asztalterítő. Valamivel közelebb húzódtam. Szemeimet úgy csípte a bűz, mintha szappanhab ment volna bele.

– Tudtam, hogy meghalt. – Teljesen magába zuhant, és egy pillanatra újra visszanyerte azt a majomszerű megjelenést, melyet az első alkalommal láttam. Rázni kezdte a fejét.

Mintha kezdett volna eltűnni az asztalterítő alatt.

– Nem akar még kijönni az alól az asztal alól, Alan?

– Lenne szíves befejezni az atyáskodást? – A szemek újra felizzottak, de a Minotaurosz már nem lakozott bennük. – Oké. De igen. Ki akarok jönni az asztal alól. – Mászni kezdett előre és lábával beleakadt az anyagba. Kétségbeesetten igyekezve, hogy kiszabadítsa kezét, egyre inkább megfeszítette mellkasán az abrosz arra eső részét. Pánik csillant a szemeiben.

Közelebb léptem és benyúltam az asztal alá. Brookner még mindig az anyaggal küzdött.

– Micsoda vircsaft – nyögte. – Azt hittem, biztonságban leszek, erre megsérültem.

Kitapogattam az anyag szélét és magam felé rántottam. Brookner arrébb húzta a vállát, amitől az egyik karja végre kiszabadult. A kezében ott tartotta a revolvert.

– Végre megvan – mormolta elégedetten. – Hálisten. – Kirángatta másik vállát is a fogságból, és az anyag lehullott a derekára. Elvettem tőle a pisztolyt és letettem az asztalra. Azután együttes erővel lerángattuk az anyagot a lábairól, és Alan maga alá húzta előbb az egyik, majd a másik térdét is, és mászni kezdett kifelé. Az abrosz vele együtt jött. Végül elfogadta a kezemet és sikerült fél térdre tornásznia magát, majd megjelent egyik, babakék csőzokniba bujtatott lába is. Azután magam felé rántottam, és az abroszon megjelent a másik láb is, fekete zokniban.

– Na végre – mondta Alan. – Megy ez, mint a karikacsapás. – Előretántorodott és hagyta, hogy megfogjam a könyökét. Lassan elindultunk a konyhában a legközelebbi szék felé. – Az öreg ízületek könnyen merevednek – nyögte. Finom mozdulatokkal nyújtotta előre karját és emelte lábait. A fehér szőrszálakon még mindig ott ültek a könnyei.

– Majd én gondoskodom arról a mocsokról ott a padlón – mondtam.

– Tegyen, ahogy jónak látja. – A gyötrelem és harag hullámai ismét összeborultak fölötte. – Lesz valami temetés? Átkozottul remélem, hogy lesz, mert el akarok menni rá. – Az arc megmerevedett a gyűlölettől és az igyekezettől, hogy elfojtsa könnyeit. Minotaurosz szemei ismét felfénylettek. – Gyerünk, mondja már.

– Holnap lesz a temetés. Egy órakor, a Trott testvéreknél. Hamvasztják.

Az ádáz grimasz ismét ellapította a vonásokat az arcán. Göcsörtös kezei mögé rejtve arcát lassan előrehajolt és hangosan zokogni kezdett. Inge szürke volt a portól, a nyaka körül meg egyenesen fekete. Savanyú szag áradt belőle, a mosdatlanság szaga, alig elválaszthatóan az ürülék bűzétől.

Végül abbahagyta a sírást és ingujjában megtörölte az orrát.

– Tudtam – mondta újra, felnézve rám.

– Igen.

– Azért csavarodtam így be. – Letörölte könnyei javarészét selymes fehér szőrszálairól. A kín és zavarodottság árnyéka söpört végig rajta, már-már olyan rettenetet ébresztve, mint maga a gyász.

– Úgy volt, hogy April elvisz magával... volt az a hely... – A hirtelen támadt harag megint bánattá olvadt, és egész felső teste beleremegett az erőfeszítésbe, hogy ádáznak tűnjék, amikor legszívesebben sírva fakadt volna.

– El akarta vinni magát valahová?

Hatalmas kezével a levegőbe legyintett, félresöpörve az egész kérdést.

– Mi értelme ennek? – A törölközőn tornyosuló zümmögő halom felé intettem.

– Improvizáció. A lenti vécé eldugult vagy valami, szóval teljességgel használhatatlanná vált, és még sem járhatok állandóan fel. Ezért aztán leraktam néhány törölközőt...

– Van itt valahol egy ásója?

– A garázsban, ha jól sejtem – felelte.

Találtam is egy lapos szívlapátot a tölgyfák alatt megbújó garázs egyik sarkában. A beton padlózaton a hihetetlen kosz mellett egy ősi fűnyíróra, egy berozsdásodott gereblyére, néhány törött lámpára, és pár kartondobozra is bukkantam. A szemközti falon bekeretezett képek függtek, arccal befelé. Lehajoltam a lapátért. A földön, a régi olajfoltok felett, egy hosszú folyadékcsík húzódott, elég új ahhoz, hogy fényledjen a többi folt felett. Megérintettem a mutatóujjammal: még nedves volt, nem teljesen száraz. Megszagoltam az ujjamat és mintha távoli, de határozott fékfolyadékszagot éreztem volna.

Amikor visszatértem a konyhába, Alan a falnak támaszkodott, egy fekete szemeteszsákot tartva. Felegyenesedett és megzörgette a zsákot.

– Tudom, milyen szörnyen néz ki, de tényleg nem működött a vécé.

– Majd megnézem, miután kihordtuk ezt a mocskot a házból.

Kinyitotta a zsák száját, én pedig lapátolni kezdtem. Ezután elkötöttem a zsák száját, beletettem még egy zsákba, és az egészet begyömöszöltem a szemetesbe. Mialatt felmostam a padlót, Alan kétszer is elmondta, méghozzá ugyanazokkal a szavakkal, hogy amikor első éves volt a Harvardon, egyik reggel a mellette fekvő szobatársát holtan találta az ágyában. A két számadást talán ha öt másodperc választotta el egymástól.

– Érdekes történet – mondtam, attól tartva, hogy harmadszor is el fogja ismételni.

– Látta valaha is közelről a halált?

– Igen – feleltem.

– És hogyan került a közelébe?

– Az első feladatom Vietnamban hullák azonosítása volt. Mi ellenőriztük a halott katonák személyazonosságát.

– És milyen hatást gyakorolt ez magára?

– Nehéz leírni – feleltem.

– És John? – kérdezte Alan. – Nem történt valami különös dolog vele odaát?

– Én csak annyit tudok, hogy egy alkalommal csapdába esett egy földalatti járatban, ami teli volt a bajtársai holttestével. A hadsereg eltűntnek is nyilvánította.

– És hogyan viselte?

Feltöröltem a mocsok utolsó maradékát is a padlóról, a mosogatóba öntöttem a koszos vizet, azután forró vizet töltöttem és nekikezdtem a mosogatásnak. – Amikor az eset után találkoztunk – ez volt az utolsó alkalom, hogy Vietnamban láttam –, azt mondta nekem: A földön minden tűzből való, és annak a tűznek a neve Idő. Addig, míg nem felejted el, hogy a tűz közepén állsz, bármit megtehetsz. Minden egyes pillanat magában hordozza a halál magvát.

– Nem rossz – mondta Alan.

Az utolsó edényt is kitettem szárítani.

– Nézzük meg, hogy boldogulok-e azzal a vécével.

Addig nyitogattam a szekrényeket, míg nem találtam egy gumipumpát az egyikben.

Egy tiszta pillanatában Alan felitatta a kiömlött mocskot a padlóról, és legjobb képességei szerint fel is takarított. Összegyúrt papírfecnikkel volt tele a szemetes. Belenyomtam a gumipumpát a vízbe és pumpálni kezdtem. A szívóhatás idővel egy nagyobb csomót hozott felszínre, ami egykor vélhetően nagy csomó írógéppapír lehetett. A gumipumpával kihalásztam a vízből és beleejtettem a szemetesbe. – Csak tartsa itt kinn ezt a valamit, Alan, és ne felejtse el használni, ha legközelebb így jár.

– Oké, oké. – Kicsit javult a kedélyállapota is. – Hé, csináltam egy határ Bloody Maryt. Ne hozzak egyet?

– Egyet – feleltem. – És azt is magának, nem nekem.

Visszatérve a konyhába Alan elővett egy nagyobb kannát a hűtőszekrényből. Kitöltött valamennyit egy pohárba anélkül, hogy egy csepp is félrement volna. Azután lerogyott az egyik székbe és ivott, mindkét kezével megtartva a poharat.

– Elvisz a temetésre?

– Persze.

– Problémás nekem a kintlét – mondta, mogorva tekintettel végigmérve. Úgy értette, hogy sohasem hagyja el a házat.

– Mi történik olyankor?

– Negyven éve élek itt, és néha egyszerűen képtelen vagyok emlékezni rá, hogy merre vannak a dolgok. – Újra végigmért, majd nagyot kortyolt az italából. – Legutóbb, hogy kint jártam, el is tévedtem. Még arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán miért indultam el. Ahogy körülnéztem, nem ismertem rá még a helyre sem, ahol éltem. – Arcát kezdte elfelhőzni a harag és az önbizalom teljes hiánya. – Nem találtam meg a saját házamat. Órákig jártam a környéket. Végül kitisztult a fejem vagy ilyesmi, és rájöttem, hogy egyszerűen csak az utca rossz oldalán járok. – Reszkető kezével felemelte a poharat, majd gyorsan visszatette az asztalra. – Hangokat is hallok. Mindenféle emberek csúsznak-másznak odakint.

Visszaemlékeztem rá, hogy mit láttam a garázsban.

– Szokta valaki használni a garázsát? Kiadja valakinek?

– Folyton hallom őket magam körül. Azt hiszik, hogy bolonddá tehetnek, de én tudom, hogy ott vannak.

– Mikor hallja őket?

– Ez nem olyan kérdés, amire válaszolhatnék. – Ezúttal sikerült a szájához emelni a poharat. – De ha legközelebb megtörténik, fogom a pisztolyom és szétlövöm a francos seggüket. – Ivott két hatalmas kortyot, majd lecsapta a poharat az asztalra és megnyalta a szája szélét. – Ta-ra-ra-bumm-szti-dééé – kurjantotta. – Ma kirúgunk a hámból. – A torkából egy nedves hang tört fel, amit valószínű nevetésnek szánt. Azután végighúzta tenyerét arca alsó részén és megadta magát a hirtelen jött csuklásnak. Ez a méltóságán esett utolsó sérelem olyannyira felháborította, hogy a kiáltozás átadta a helyét a hosszú, visszafojtott zokogásnak.

Felálltam és átkaroltam a vállát. Egy darabig harcolt ellenem, majd elengedte magát és hozzám hajolva egyenletesen, kitartóan sími kezdett. Amikor abbahagyta, mindketten csuromvizesek voltunk.

– Alan, remélem nem sértem meg azzal, ha azt mondom, hogy egy kis segítségre van szüksége.

– Egy kis segítségre lenne szükségem – motyogta.

– Hadd mosdassam meg. Azután kerítenünk kellene egy jó takarítónőt is, aki rendben tartja a dolgokat. És nem hiszem, hogy minden pénzét a konyhaasztalon kellene tartania.

Alan felegyenesedett és olyan mogorván nézett rám, amennyire csak tőle telt.

– Majd kitalálunk egy helyet, amire vissza tud emlékezni – vigasztaltam.

Megindultunk a lépcső felé. Alan engedelmesen elvezetett a fürdőszobába és leült a vécére, hogy lehúzza zokniját és az alsóját, míg én megengedtem a vizet.

Miután sikerül kigombolnia az utolsó gombot is az ingjén, a fején keresztül próbálta lehúzni magáról az inget, akár egy ötéves. Amikor átküzdötte a fején a ruhadarabot, kihúzta karjait is az ujján át.

Brookner felállt. Karjai és lábai inasak voltak; a testét beborító ezüstös szőrzet valósággal lábtörlővé sűrűsödött lecsüngő pénisze körül. Szinte öntudatlanul lépett át a kád peremén és eresztette be magát a vízbe.

– Jól esik. – Elmerült a vízben és fejét a porcelánon nyugtatta.

Elkezdte szappanozni magát. A szappanhab lassan opálossá tette a vizet. Szemei újra engem fürkésztek.

– Nincs valami csodálatos magánnyomozó vagy ilyesmi ebben a városban? Aki házon belül megoldja a dolgokat?

Elmondtam, hogy igenis van.

– Egy csomó pénzt lesóztam magamnak. Bérelje fel.

– John és én beszéltünk is vele tegnap.

– Helyes. – Leengedte fejét a víz színe alá, majd feljött, szemeit törölgetve. – Sampont. – Megtaláltam a műanyag flakont és odaadtam neki. Samponozni kezdte a haját. – Hisz maga az abszolút jóságban és gonoszságban?

– Nem – feleltem.

– Én sem. Tudja, miben hiszek? Látás és nem látás. Megértés és tudatlanság. Képzelet és a képzelet hiánya. Ennyi. Legalább hatvan év tapasztalatát sűrítettem bele. Volt valami értelme?

Azt feleltem, hogy volt.

– Csak kitartás. Van még több is.

Alan Brookner még ebben a romos állapotában is olyan volt, mint Eliza Morgan – olyan személyiség, aki az emberi faj nagyszerűségét jutatta az eszünkbe. Újra a víz alá merítette a fejét és prüszkölve jött fel a felszínre.

– Szükségem van egy ötperces zuhanyra. – Előrehajolt, hogy kihúzza a dugót. – Hadd intézzem el magam. – Felhúzta magát, összevonta a zuhanyfüggönyt a kád körül, és megnyitotta a vízcsapot. Miután ellenőrizte a hőmérsékletet, átirányította a vízáramot a zuhanyba, és zihálni kezdett, ahogyan az lecsapott rá. Néhány másodperc múlva elállította a vízfolyást és félrehajtotta a zuhanyfüggönyt. Rózsaszín volt, fehér, és gőzölgő. – Törölközőt. – A tartó felé mutatott. – Van egy tervem.

– Ahogy nekem is – mondtam, a kezébe nyomva a törölközőt.

– Maga mondja elsőnek.

– Azt mondja, van valamennyi pénze.

Bólintott.

– Csekkszámlán?

– Egy része.

– Hadd hívjak fel egy takarítószolgálatot. Néhány alapvető munkát elvégzek magam, hogy ne rohanjanak el sikoltozva, amint beteszik a lábukat ebbe a házba, de higgye el, Alan, nagyon ráférne erre a helyre egy takarítás.

– Persze, hogyne – mondta, körbetekerve magán a törölközőt.

– És ha megengedheti magának, kellene valaki, aki minden nap eljön, hogy megfőzzön és a gondját viselje.

– Ezen még gondolkodom – felelte. – Most le akarok menni a földszintre és fel akarom hívni a Dahlgren Virágüzletet a Berlin Avenue-n, hogy rendeljek tőlük két koszorút. – Kibetűzte nekem a Dahlgrent. – Az se érdekel, ha száz dolcsiba kerül darabja. Egyiket a Trott testvérekhez küldjék, a másikat ide.

– És megpróbálom a takarítókat is.

A tartó felé lökte törölközőjét és merev lábain méltóságteljesen kisétált a fürdőből, egy pillanatra teljesen uralma alá hajtva testét. Kiért a folyosóra és lassan körbefordult. Azt gondoltam, talán képtelen visszaemlékezni, melyik irányban is van a hálószobája.

– Mellesleg – szólt vissza –, amíg itt van, felhívhatna valakit, hogy tegyék rendbe a kertet is.

Lementem a földszintre és üzeneteket hagytam a takarítóknál, majd a kertészeknél, hogy mielőbb keressenek meg John házában, azután újabb zsákot ragadtam és elkezdtem felszedegetni a szemét nagyját a nappali padlójáról. Később feltárcsáztam a Berlin Avenue-t és Alan nevében leadtam a megrendelést a két koszorúra, majd felhívtam az ügynökséget és megérdeklődtem, hogy alkalmazhatnám-e Eliza Morgant hétfői kezdéssel. A koszos edényeket betettem a mosogatóba, magamban megesküdve, hogy ez az utolsó alkalom, amikor elvégzem Alan Brookner házimunkáját.

Amikor visszatértem az emeletre, Brookner az ágyon ült és próbálta magára birkózni fehér ingét. Ősz haja csak úgy örvénylett a feje körül.

Akárcsak egy gyerek, kinyújtotta a karjait és kiegyenesítette az ujjait, majd az elülső rész két felét egyszerre húzta fel. Elkezdtem begombolni.

– Vegye elő a grafitszürke öltönyömet a szekrényből – utasított.

Besegítettem a lábait az öltöny nadrágjába és fekete selyemzoknit vettem elő a fiókból. 

Alan belelépett egy pár fekete kamáslis cipőbe, majd gyorsan és takarosan megkötötte a fűzőt, tanúságot téve a mechanikus emlékezet túléléséről egy olyan korban, amikor minden más emlékezet megrendül.

– Látott valaha kísértetet? Szellemet? Vagy nevezze akárhogy?

– Nos – feleltem és elmosolyodtam. Nem olyan téma volt ez, amit valaha is meg akartam vitatni.

– Amikor még gyerekek voltunk, a testvéremet és engem a nagyszüleink neveltek fel. Csodálatos emberek voltak, de a nagyanyám sajnos korán eltávozott közülünk, tíz éves koromban. A temetés napján a ház megtelt a nagyszüleim barátaival, valamennyi nagynénim és nagybácsim eljött – el kellett dönteniük, hogy mi legyen velünk. Teljesen elveszettnek éreztem magam. Felmentem az emeletre. A nagyszüleim hálószobájának ajtaja nyitva állt, és az ajtó mögötti tükörben a nagymamámat láttam az ágyon feküdni. Felém fordult és elmosolyodott.

– Megrémült?

– Dehogy. Tudtam, hogy el akarja mondani nekem, mennyire szeret, és hogy jó helyünk lesz. És később egy nagybácsi és nagynéni magához is vett bennünket. De attól a perctől fogva képtelen voltam hinni a keresztény ortodoxiában. Tudtam, hogy a szó szoros értelmében nem létezik menny vagy pokol. Néha a határ az élők és holtak között átjáratóvá válik. Ennek a tapasztalatnak köszönhetem ragyogó ívű karrieremet.

Ez emlékezetett valamire, amit Walter Dragonette mondott Paul Fontaine-nek.

– Azóta próbálom megfigyelni a dolgokat. Figyelmet fordítani rájuk. És ezért gyűlölöm annyira, hogy romlik az emlékezetem. Képtelen vagyok ezt elviselni. És ezért próbálom kiélvezni minden ízében az olyan pillanatokat, amikor saját magam öregkori énjére emlékeztetek.

Végignézett magán: fehér ing, nadrág, zokni, cipő. Felmordult és felhúzta a sliccét. Azután feltornászta magát a székből.

– Valamit muszáj csinálni ezekkel a szőrpamacsokkal is. Visszajönne velem a fürdőszobába?

– Mit csinál, Alan? – Felálltam, hogy kövessem.

– Készülődök a lányom temetésére.

– A temetés csak holnap lesz.

– A holnap, ahogy Scarlett mondaná, már egy más nap. – Kiment a fürdőbe, és leemelt egy villanyborotvát a márványpolcról. – Megtenne nekem egy szívességet?

Hangosan felnevettem.

– Azok után, amiken együtt átmentünk?

Felkattintotta a borotvát és a helyére illesztette a szakállnyíró toldalékot.

– Nyírja le azt a sok szőrt az állam alatt és a nyakamon. Sőt, nyírjon le bármit, ami túl hosszúnak tűnik ahhoz, hogy normálisan le lehessen borotválni. A többit majd én elintézem.

Felemelte állát, én pedig lekaszáltam a hosszú ezüstös szőrpamacsokat, melyek angyalhajként lobogtak a levegőben. Néhány szál felragadt az ingére és a nadrágjára. Végighaladtam az arcán, és újabb fehér gombolyagok váltak el. Amikor végeztem, hátrébb léptem.

Alan belenézett a tükörbe.

– Vannak jelei a javulásnak – mondta elégedetten. Végigdörzsölte a villanyborotvával egész arcát. – Megjárja. Nagyon is megjárja. Bár egy alapos hajvágás se ártana. – Talált egy fésűt a polcon és végigszántott vele a bolyhos fehér felhőn, amit a fején viselt. A felhő kettévált, és a bal oldala takaros hullámokban omlott le az ing nyakára. Bólintott magának, majd megfordult, hogy én is megnézhessem. – Nos?

Olyan volt, mint Herbert von Karajan és Leonard Bernstein keveréke.

– Megteszi – mondtam.

Bólintott.

– Nyakkendőt.

Visszamasíroztunk a hálóba. Alan kitárta az egyik szekrényajtót és tanulmányozni kezdte a nyakkendőket.

– Nem fogok úgy kinézni ebben, mint egy sofőr? – Előhúzott egy fekete nyakkendőt és az ing mellé tette, hogy láthassam.

Megráztam a fejem.

Alan felhajtotta az ing nyakát, átvetette a nyakkendőt a nyakán, és éppoly könnyedén megkötötte, mint az előbb cipőfűzőjét. Azután felgombolta az ingnyakat és a helyére illesztette a csomót. Leemelte az öltöny zakóját a fogasról és azt is magára vette.

– Néha gondjaim vannak az ujjakkal – mondta.

Feltartottam a zakót, ő pedig belecsúsztatta karjait az ujjakba. Eligazítottam a zakót a vállain.

– Íme. – Lesöpört néhány fehér szőrszálat a nadrágjáról. – Felhívta a virágüzletet?

Bólintottam.

– Mire kell a két koszorú?

– Majd meglátja. – Az éjjeli szekrényről magához vett egy kulcscsomót, egy fésűt, és egy fekete tollat, majd elosztogatta a tárgyakat a különböző zsebekbe. – Gondolja, hogy képes leszek ellenni odakint anélkül is, hogy eltévednék?

– Biztos vagyok benne.

– Talán majd kísérletezem egy kicsit, miután John felbukkant. Tudja, ő alapjában véve rendes fickó. Ha én is úgy megragadnék az Arkhamben, mint ő, én is boldogtalan lennék.

– Hiszen az Arkhamen töltötte az egész életét – mondtam.

– De nem ragadtam meg. – Követtem kifelé a hálószobából. – Johnt csak úgy ismerik, mint az én emberemet – több közös munkánk is volt, de soha semmit nem csinált a maga szakállára. Jó tanár, de nem vagyok benne biztos, hogy az Arkham meg fogja tartani, miután én elmentem. De nehogy említse ezt neki. Már régóta próbálom szóba hozni előtte a dolgot, anélkül, hogy megrémiszteném vele.

Elindultunk lefelé a lépcsőkön. Félúton lefelé visszafordult, hogy ismét végigmérjen.

– Minden jogom megvan hozzá, hogy részt vegyek a lányom temetésén. És mindvégig jelen is leszek. – Kinyújtotta kezét és megérintette a mellkasomat. – Tudok valamit magáról.

Kis híján megremegtem.

– Valami történt magával, amikor a nagymamámról meséltem. Gondolt valamire – látott valamit. Egyáltalán nem lepte meg, hogy láttam valamit, mert – és itt ujjával dobolni kezdett a mellemen – mert-maga-is-látott-valamit.

Bólintott felém és tovább haladt lefelé.

– Sosem gondoltam volna, hogy van értelme hiányolni bizonyos dolgokat. Tudja, mit szoktam mondani a tanítványaimnak? Azt szoktam mondani, hogy létezik másvilág, és ez az a világ.

Lementünk a földszintre és várakozni kezdtünk Johnra, aki csak nem került elő. Végül sikerült meggyőznöm Alant, hogy jegelje le az asztalon található pénzt öltönye különböző zsebeibe. A nappaliban üldögélve otthagytam, kimentem a konyhába, és magamhoz vettem a revolverét. Azután elhagytam a házat.

Visszatérve az Ely Place-re, a kávézóasztalra tettem a pisztolyt és felmentem az emeletre a kéziratommal. John üzenetet hagyott a konyhában, hogy túl fáradt volt átmenni Alan házába és hogy egyenesen elment lefeküdni. Minden rendben, azt írta.