TIZEDIK RÉSZ – WILLIAM WRITZMANN

1

Ransom ingujjra vetkőzve intett beljebb, és elindult a nappaliba, hogy lekapcsolja a tévét, mely ugyanazt a végtelen embersort mutatta az Illinois Avenue-n, amit az imént Alannél is láthattam. A könyveket félretolta a kávézóasztal egyik szélére, míg a maradékot a Kék Rózsa dosszié szétszórt lapjai foglalták el. A zöld vászonkabát a kanapé háttámlájára vetve. Épp mielőtt John elérhette volna a készüléket, a némiképp kifulladt Isobel Archer tűnt fel rajta, szájához tartva a mikrofont.

– Fordulópontjához érkezett az a megrázó dráma, melyhez hasonló eseményt városunknak legutóbb a polgárjogi mozgalmak hajnalán kellett megélni, és amely valószínűleg sokáig foglalkoztat még bennünket. Ahogy egyre növekszik a feszültség Millhavenben, a vallási és polgári vezetők követelik...

John előrehajolt, hogy elzárja a készüléket.

– Azt hittem, előbb visszajössz. – Észrevette a vaskos irattartót a kezemben. – Mi az, a dosszié egy másik része?

Letettem az irattartót a telefon mellé.

– April kézirata mindvégig Alan házában volt.

Leemelte a zöld kabátot a kanapé háttámlájáról, és belebújt.

– Akkor már biztos bele is olvastál.

– Persze, hogy beleolvastam – feleltem, felnyitva az asztalon színével lefelé fekvő iratköteget az utolsó lapnál. Mindeddig a Híd tervezet alig első negyedét olvastam át, és most eltűnődtem, mit jegyezhetett fel April utoljára. A papírhalom tetején fekvő íven egy sötét szövegtömb szüremlett át, én pedig, kíváncsian a tartalmára, leemeltem a lapot és magam felé fordítottam. Az ív April személyes fejlécét viselte, nevével és címével együtt. A levél mintegy három hónappal azelőttre datálódott, és Arden Vass rendőrfőnöknek szólt.

John elindult felém a nappaliban, a kabátját igazgatva.

A levél kifejtette, hogy írója, April Ransom, belekezdett egy kisebb helytörténeti értekezés megírásába, melynek során érintőlegesen a negyven évvel ezelőtti Kék Rózsa gyilkosságokkal is foglalkozni kívánna, és reméli, hogy Vass rendőrfőnök úr lehetővé teszi számára az eredeti rendőrségi feljegyzések tanulmányozását.

Átfordítottam a következő, két héttel későbbről származó levelet, mely ugyanezt a vágyat fejezte ki, valamivel erélyesebb nyelvi eszközökkel.

Ez alatt újabb levél következett, ezúttal Hogan őrmesternek címezve – a dátumozás szerint az Arden Vassnak írt második levéltől számított ötödik napról. April arról érdeklődött, hogy az őrmester hajlandó lenne-e támogatni kutatásaiban – a rendőrfőnök nem válaszolt ez irányú kérelmére, és ha Hogan őrmester érdeklődést mutatna Millhaven történelmének eme sötét fejezete iránt, mély hálára kötelezné vele Mrs. Ransomot. Őszinte híve.

Egy újabb, Michael Hogannek címzett levél jött ezután, sajnálkozva, ha tolakodónak tűnt volna az előző alkalommal, kifejezve abbéli reményét, hogy egy alkalmas időpontban betekintést nyerhet a negyven évvel ezelőtti ügy irataiba.

– Hogan tudta, hogy a Kék Rózsa gyilkosságok után érdeklődik – mondtam ki hangosan. John a vállam felett olvasta a levelet. Bólintott.

– Sikerült jól eltitkolnia, igaz?

John mellém lépett és fellapozta a következő papírlapot, szintén egy levelet. Ez Paul Fontaine-nek szólt.

 

Kedves Fontaine nyomozó!

Mintegy végső kétségbeesésemben fordulok Önhöz, miután sem Vass rendőrfőnök, sem Michael Hogan őrmester nem érdemesített válaszára. Amatőr történészként elsődleges kutatási területem a Horatio Street-i híd történelme és eredete, a Green Woman taverna, illetve – sok egyéb mellett –, a fent említett helyek kapcsolata az úgynevezett Kék Rózsa gyilkosságokkal, melyek 1950-ben történtek Millhavenben. Nagyon szeretném megvizsgálni a Kék Rózsa üggyel kapcsolatos rendőrségi iratokat, és kifejeztem már abbéli szándékomat is, hogy a kérdéses iratok felkutatását teljes egészében magam végezném el, mindennemű segítség nélkül, bárhol is legyenek azok megtalálhatóak.

Azért írok Önnek, Fontaine detektív, mert Ön híres elkötelezett nyomozómunkájáról. Remélem, azt is sikerült Önnel megértetnem, hogy jómagam is nyomozómunkát végzek, melynek szálai egészen a régmúltig nyúlnak vissza.

Bízom benne, hogy Ön legalább abban a kiváltságban részeltet, hogy választ küld levelemre.

Reménykedő híve:

April Ransom

 

– Megpróbálta bepalizni – jegyezte meg John. – Reménykedő híve? April az életben nem mondott volna ilyet senkinek.

– Gondolod, hogy esetleg ő is vetett egy pillantást a Green Woman belsejére?

Kiegyenesedett és a szemembe nézett.

– Kezdem azt hinni, hogy sosem voltam elég felkészült az ilyen kérdésekre. – Szétvetette karjait. – Még azt sem igazán tudom, hogy min dolgozott.

– Pontosan talán még ő sem tudta. Annyi bizonyos, hogy ez csak részben történeti értekezés.

– Nem volt elég neki semmi! – mormolta John, felém lépve. – Ez a lényeg. Nem elégítette ki, hogy a Barnett legfényesebb csillaga, nem elégítette ki, hogy megírjon egy olyan értekezést, amit bárki más megírhatott volna, neki... – Hirtelen szorosan összezárta száját és kedvetlenül a kéziratra nézett. – Menjünk be a városba, mielőtt még vége lenne ennek az átkozott felvonulásnak is. – Kivágta az ajtót és kiviharzott rajta.

Alighogy beültünk a kocsiba, John előrehajolt, kezét a combomra, fejét pedig a térdemre fektette, és kotorászni kezdett az ülés alatt.

– Ó, nem – nyögtem fel.

– De igen. – John felegyenesedett, a pisztollyal a kezében. – Nem szívesen mondom, de lehet, hogy szükségünk is lesz rá.

– Akkor rám ne is számíts.

– Oké, elmegyek én egyedül is. – Hátradőlt az ülésben, szétvonta a kabátját, és becsúsztatta a pisztolyt a nadrágjába. – Nézd, én nem gondolom úgy, hogy szükségünk van erre a pisztolyra, Tim. De ha találkozunk valakivel, szeretném, ha lenne nálam valami, amire támaszkodhatok. Nem azt mondtad, hogy te is meg akarod nézni magadnak azt a helyet?

Bólintottam.

– Ezt csak a biztonságunk kedvéért hozom.

Beindítottam a kocsit, de nem vettem le róla a tekintetem.

– Mint annál a Writzmannél?

– Hibát követtem el. – Elvigyorodott, mire leállítottam a motort. Azonnal feltartotta kezeit, tenyérrel felém. – Nem, komolyan gondoltam, nem kellett volna azt tennem, és sajnálom. Ugyan már, Tim.

Újra beindítottam az autót.

– Ne csináld többet. Soha többet.

Rázni kezdte a fejét, és közben a kabáton át végigsimított a fegyver agyán.

– Csak képzeld el, hogy egy fickó besétál, amikor épp ott vagyunk. Nem éreznéd könnyebben magad, ha lenne mögöttünk egy kis tűzerő?

– Ha az én kezemben lenne a pisztoly, akkor talán – feleltem.

John egyetlen szó nélkül szétnyitotta kabátját, kihúzta a fegyvert nadrágjából, és átnyújtotta nekem. Letettem az ülésre magam mellé és éreztem, hogy fájón a combomhoz nyomódik. Amikor egy lámpához értem, felvettem az ülésről és bedugtam a csövet az övembe, a bal oldalra. A lámpa zöldre váltott, és elindultunk.

– Egyáltalán, miért vett Alan pisztolyt?

John elmosolyodott.

– April szerezte neki. Tudta, hogy egy csomó készpénzt tart a házában. Hiába mondta neki, hogy majd ő beteszi a bankba. Azt hiszem, úgy gondolta, hogy ha valaki be is törne, Alannek mást sem kell tennie, csak hadonásznia ezzel az ágyúval, és a betörő máris világnak szalad.

– Ha csak hadonászni vette volna neki, akkor most nem lenne benne töltény.

– Nem is ő adta neki – ismerte el John. – Ő csak annyit mondott neki, hogy fogja rá a fegyvert bárkire, aki rátör a házában. Tavaly, egyszer, amikor April épp nem volt a városban, Alan felhívott, és tisztára ki volt bukva, hogy April nem bízik benne, nem ad neki még töltényt se, amikor pedig még nálam is jobban ért a fegyverekhez...

– Ez igaz? – Alan Brookner nem olyan embernek tűnt, aki sok időt töltött volna lőfegyverek társaságában.

– Most megfogtál. Szóval, nem hagyott addig békét, míg el nem vittem az egyik fegyverboltba. Két doboz töltényt vett a pisztolyába. Nem tudom, megmondta-e valaha is Aprilnek, de mérget vennék rá, hogy nem.

Ahogy végighajtottam a Horatio Streeten, embertömeg távoli morajlása ért el hozzánk az Illinois Avenue és átfolyó túlsó partja felől. A szövevényes éljenzéseket és pfujolásokat időnként a megafonok bömbölése vágta ketté.

A következő kereszteződésnél délnek fordultam, Illinois felé. Néhol a transzparenseket hurcoló vaskos embertömeg zárta el a sugárút elejét. Éppoly rikítóan és távolian, mint egy páncélba öltözött középkori lovag, egy rohamsisakos rendőr állta el utunkat. Ahogy átértem az utca túlsó felére, a menet már bele is olvadt a távoli morajlásba.

A bérházak a Horatio Streetnek ezen a részén teljesen elhagyatottnak tűntek. A parkoló kocsiknál néhány férfi sörözött és kártyázott.

– Átnézted a dossziét? – kérdeztem.

– Mulatságos, igaz?

– Hát, nem igazán jártak utána, ki távozott akkoriban a hoteltől.

– Tényleg nem vetted volna észre? Éppen te? Ugyan már. – Felegyenesedett a hátsó ülésen és úgy meredt rám, mintha csak színlelném a figyelmetlenséget. – Ki az a fickó, akivel mindenkinél inkább beszélniük kellett volna? Ki tudott többet a St. Alwynről, mint bárki más?

– Az apád – mondtam.

– Az apámmal beszéltek.

Erre emlékeztem, ezért megpróbálkoztam egy másik névvel.

– Glenroy Breakstone-nal, de mintha az ő tanúvallomását is olvastam volna.

– Nem gondolkodsz.

– Akkor szabad a gazda.

Oldalt fordult felém, ajkain vérlázítóan gunyoros félmosollyal.

– Nincs egyetlen tanúvallomás sem a híres Bob Bandoliertől. Te ezt nem találod kicsit különösnek?

2

– Biztosan tévedsz – ellenkeztem. Felhorkant.

– Biztos vagyok benne, hogy olvastam Bob Bandolierről azokban a tanúvallomásokban.

– Mások időről időre felemlítik a nevét. Pedig nem is dolgozott a hotelben akkoriban, amikor a gyilkosságok történtek. Úgyhogy ami a Damroscht illeti, neki talán meg sem fordult a fejében, hogy Bandoliert megkérdezze.

Elérkezve a hídfőhöz, balra fordultam a Water Streetre. Jó tíz méternyire előttünk, a bérházakkal szemközt ott állt betonlábain a Green Woman. Szürke galambok parádéztak és döcögtek a falfirkák között.

Alig három méternyire a bár mögött széles betonút csatlakozott az úttesthez. A galambok riadt szárnyverdeséssel menekültek a gumik elől. Lassan elhajtottam a bár bal oldala mellett. A taverna második, megemelt szekciója foglalta magába a favázas homlokzatot, a bejárati ajtóval.

Megkerültem az építményt és bekanyarodtam mögé. Az épület hátsó falát kátránypapírral burkolták. A hátsó ajtó felett két ablakszemet vágtak a magas, kihalt homlokzatba. Ransom és én halkan becsuktuk az ajtókat. A közeli Illinois Avenue-n, a folyó kanyarulatától és egy elhagyatott gyár börtönszerű épületétől elvágva, a polgári sereg tovább menetelt előre. Egy elnagyolt, durva hang épp azt ordította, „Igazságot mindenkinek! Igazságot mindenkinek!"

Hirtelen fehér villanásra lettem figyelmes, és odakaptam a szemem – a kíméletlenül nyers napfény szinte egyetlen sugárrá koncentrálódva vetült egy, a betonon teljes mozdulatlanságba merevedett galambra.

Ransom fehér, árnyékok nélküli arcára néztem a kocsi teteje felett.

– Talán valaki kiszedte azokat a lapokat a dossziéból.

– De miért?

– Így April sem láthatta. Így mi sem láthattuk. Így senki sem láthatja őket.

– Tegyük fel, hogy belülről is megnéznénk ezt a helyet, mielőtt véget érne a felvonulás? – morgolódott John.

3

John kinyitotta a külső ajtót és küzdeni kezdett a kilinccsel. Azután nekivetette a vállát az ajtónak.

Előhúztam a revolvert és mögé léptem. John újra nekiveselkedett az ajtónak. Közelebb mentem és láttam, hogy egy acéllakattal viaskodik. Félretoltam az útból és megcéloztam a lakatot. 

– Nyugi, Wyatt. – John a mutatóujjával tolta el a csövet. Visszasietett a kocsihoz és felnyitotta a csomagtartót. Gyötrelmesen hosszú idő elteltével, mely a valóságban bizonyára rövidebb volt, mint amilyennek tűnt, lecsapta a fedelet és egy emelőrúddal a kezében visszaindult a taverna felé. Félreléptem, míg John beillesztette a feszítővasat a lakat kengyelébe. Azután húzni kezdte a vasat, míg a lakat recsegve nem engedett.

Elengedte a rudat, kihajtotta a törött lakatot a kapocsból, és leejtette a betonra a feszítővas mellé.

– Mire vársz? – kérdezte.

Belöktem az ajtót és beléptem a Green Woman söntésbe.

4

Közel teljesen üres, talán ha háromszor három méter alapterületű helyiségben találtuk magunkat. A távoli falnál korlátos falépcső vezetett a felső szintre, mellette barna műanyag kanapé állt, felhasogatott huzattal. A bal oldali fal előtt egy kisebb íróasztal. A padlót viharvert, rongyos zöld szőnyeg borította. A szemközti falon egy másik ajtó nézett velünk farkasszemet.

John betette mögöttünk a külső ajtót, kirekesztve szinte minden fényt a régi irodából.

– Itt láttad, hogy Writzmann mindenféle kartondobozokat pakolgat? – kérdezte John.

– Az autó az épület oldalánál állt, a bejárati ajtó előtt.

Valami átsurrant a fejünk felett, és mindketten a himlőhelyes mennyezet felé kaptuk a fejünket.

– Körülnézel elől, amíg én felmegyek?

Bólintottam, és Ransom megindult a lépcső felé. Azután megtorpant és lassan felem fordult. Tudtam, mi jár a fejében. Előhúztam a Coltot az övemből és a kezébe nyomtam, markolatával előre.

Ransom kivont pisztollyal közelített a lépcsősor felé. Miközben feltette a lábát az első fokra, a következő helyiség felé kezdett hessegetni. Átkeltem az üres irodán és kinyitottam az ajtót az épület egy nagyobb, osztatlan terére.

A helyiség közepén hosszú, fából ácsolt munkaasztal húzódott; a túlsó fal mentén horpadozott bádog mosogatók és mocskos fémpultok. Valamikor a faliszekrényeket a durván megmunkált gipszfal fa tartógerendáihoz rögzítették, és a padlóból előtüremkedő törött ólomcsövek táplálták gázzal a tűzhelyeket. Krémszínű fénypászma vetült a szemközti falra. Odafent Ransom kinyitott egy nyikorgó ajtót.

Egy hasíték a falon magába a bárba nyílott. A lábam körül kövér porcicák kergetőztek.

Megálltam a nyílásnál és felmértem a régi bárhelyiséget. A szoba színezett ablaka a helyiségbe varázsolta a november egy borús, barátságtalan napját. Közvetlenül előttem ért véget a hosszú, ívelt bárpult, egy zsanérokon mozgó ajtóban, melyen keresztül egykor a csapos közlekedett. A magas, díszes rézcsapok különféle állat- és madárfejekben végződtek.

A jobbról sorakozó üres bokszok a tizenhetedik századi családi templomüléseket jutatták eszembe. A por vastag, puha szőnyegként ülte meg a padlót. Jól kivehetően, akárcsak a hóba metszett csapásoknál, egy pár lábnyom vezetett oda-vissza a padló egy adott, a bokszok közelében húzódó szekciója és a hasadék között. Átpréseltem magam a nyíláson. Amikor lenéztem, apró, hosszú lábujjú nyomokat láttam a porban.

Kezdett elborítani az az érzés, hogy életem egy korábbi szakaszában már szembe kellett néznem pontosan ugyanezzel az ürességgel. Tettem egy újabb lépést előre, és az érzés felerősödött, mintha az idő keretei pattanásig feszültek volna körülöttem. Valami távoli muzsika – amit egykor hallottam, de már képtelen voltam bármihez is kapcsolni – zengett elhalóan a fejemben.

Borzongás szaladt végig a testemen.

Azután még valamit megláttam az üres szobában és megdermedtem a rémülettől. Egy gyermek állt előttem a poros padlón, rettenetes, szívfájdító könyörgéssel nézve fel rám. Rohant a víztömeg, a Livermore Avenue halálra ítélt szilfái alatt, magával sodorva a halódók sikolyait a megcsonkított tetemek közé, a bűzlően zöldellő vadonba. Mindezt már láttam magam előtt, oly régen.

Azután pedig úgy tűnt, hogy egy másik gyermek, egy másik fiú is megáll mögötte, és ha az a gyermek csak egyetlen ujját felém nyújtaná, én is egy lennék a csonka tetemek sorában.

A Paradicsom Kertje, a Mennyek Királysága. 

Tettem egy újabb lépést előre, és a gyermekek eltűntek.

Az újabb lépés közelebb vitt az ablakhoz. Az ablak elé lerakott nemezpárnán két négyszögletes lenyomat rajzolódott elő.

Mögöttem nehézkes léptek vonultak végig a konyhán. Ransom szólalt meg. – Valami egy Nebraska méretű lyukat vágott fent az egyik falba. Megtaláltad a dobozokat?

– Eltűntek – feleltem. Kezdtem émelyegni.

– Francba. – Felzárkózott mellém. – Hát, itt voltak, az már biztos. – Felsóhajtott. – A patkányok kikezdhették a cuccot, Writzmann biztos azért vitte el.

– Talán... – Nem fejeztem be a mondatot, és ezért az úgy hangzott, mintha egyetértenék vele. Nem akartam kimondani, hogy szerintem inkább a felesége miatt vitték el a dobozokat.

– Mi van ott? – John követte a nyompárt addig a pontig, ahol azok visszafordultak önmagukba. A pisztoly ott himbálózott a kezében. Lehajolt és felmordult, bármit is látott a földön.

Mögé léptem és a deszkák végében egy fémkoronghoz erősített rézkarikát láttam.

– Rejtekajtó. Talán van odalent valami a pincében. – Lehajolt és megrántotta a gyűrűt. A padló jókora darabja nyílt fel a jól elrejtett zsanérok csuklópontján, felfedve a tetejét annak a falétrának, mely egyenesen a sötétbe vezetett. Vér bűzét éreztem, azután megráztam a fejem, és nem maradt más, csak a nyirkosság és a föld szaga.

Egyszer már átéltem ezt a pillanatot. Nem volt semmi a földön, aminek a kedvéért lementem volna oda.

– Oké, nem tűnik valószínűnek – mondta John –, de azért érdemes megpróbálni, nem?

– Nincs odalent semmi, csak... – Nem tudhattam, mi lehet odalent.

Hangszínem felkeltette John érdeklődését.

– Minden rendben?

Közöltem, hogy remekül vagyok. A pisztoly csövével a taverna alatti sötétség felé bökött.

– Van egy öngyújtód, vagy gyufád, vagy bármid?

Megráztam a fejem.

Kibiztosította a revolvert, előre hajolt, és a második fokra tette a lábát. Egyik kezével megtámaszkodva a talajon óvatosan leengedte a másik lábát is az első fokra, azután kis híján alábucskázott az alagsorba. Kiengedte ujjai közül a pisztolyt és mindkét kezét kapaszkodásra használta, amint tett néhány lépést előre a roskatag falétrán. Amikor vállával többé-kevésbé elérte a talaj szintjét, újra megragadta a pisztolyt, kihívó pillantást vetett rám, és végighaladt a létra hátralévő fokain.

A vér érett aromája újra elborított. Megkérdeztem, lát-e odalent valamit

– Eridj a pokolba – felelte.

Lenéztem rózsaszín, sebezhetőnek tűnő fejbőrére, és a rásimuló ritkuló hajzatra, miközben a jobb kéz hiábavaló erőfeszítéseket tett a pisztoly hasznossá tételére. Az egyik lába mellett elnyűtt műanyag bárszék állt. Ransom rálépett, amikor maga mögött hagyta a létrát.

– A túlsó falon van néhány poros ablak. Jobbról egy régi széncsúszda, meg egy csomó egyéb szarság. Maradj még. – Kezdett eltávolodni az ajtótól.

Előrehajoltam, kezemmel megtámaszkodva a földön, majd leültem és átvetettem lábaimat a mélység felett.

John hangja száz mérföld távolából ért el hozzám.

– Idelent is tartottak azokból a dobozokból. Látok itt néhány... – Belerúgott valamibe, ami üres, kongó hangot hallatott. Azután: – Tim?

Nem akartam rátenni a lábamat a létra fokára. Azok maguktól indultak meg lefelé. Én pedig lemondtam az irányításról, és hagytam, hogy vezessenek.

– Itt aztán van minden.

Amint fejem alábukott a padlószint alá, újra megcsapott a vér bűze.

Lábam elérkezett ugyanahhoz a bárszékhez, melyen Ransom kis híján keresztülesett, és félrerúgtam, mielőtt a döngölt földpadlóra érkeztem volna. John háttal állt nekem, jó tíz méternyire tőlem az alagsor legsötétebb pontján. Egy ablak poros téglalapja némi fényt engedett rávetülni az egykor használatos széncsúszdára. Mellette jókora fahordó feküdt. Jó egy méternyire tőle elfoszlott kartonlapokból és összegyűrt papírokból álló kompozíció. Félúton magam és John között druidisztikus téglakör jelölte a helyet, ahol egykor a taverna kazánja állt. A vérbűz egyre intenzívebb lett.

John hátrapillantott a válla felett, hogy meggyőződjön róla, leértem-e a létra aljára.

Felé indultam, és ő félrelépett előlem.

Egy fekete festékbe áztatott régi karosszék állt viharvert trónusként a döngölt földön. 

Fekete festék itatta át a talajt is előtte. Visszatartottam a lélegzetem. A festék megcsillant az elégtelen fényben. Odaértem John mellé, aki a Colt csövével a három, egyforma hosszúságú és vastagságú, véráztatta kötélre mutatott. Mindegyiket a felénél vágták el.

– Valakit itt lőttek agyon – szólalt meg Ransom. A szeme fehérje felém villant.

– Senkit sem lőttek le. – A hangomból kicsendülő kíméletlen tárgyilagosság még engem is meglepett. – Akárki is volt, ugyanazzal a késsel ölték meg, amivel elvágták a köteleket. – Ez csak fokozatosan tudatosult bennem, szinte szavanként, miközben kimondtam.

John nagyot nyelt.

– Aprilt egy késsel szurkálták meg. Grant Hoffmannt egy késsel ölték meg.

Ahogyan Arlette Monaghant, James Treadwellt, Monty Lelandet, és Heinz Stenmitzet is.

– Nem hiszem, hogy beszélnünk kellene erről a rendőröknek is, te mit gondolsz? Akkor arra is magyarázatot kellene adnunk, hogy miért törtünk be ide.

– Nem várhatjuk meg, amíg egy újabb holttest előbukkan – szögeztem le.

– Már megtörtént. Az a fickó a repülőtéren, abban a kocsiban.

– Egy biztonsági őr talált rá, mert a kocsi csomagtartójából vér csepegett – emlékeztettem. – Akárki is ölte meg, élve tették be abba a csomagtartóba.

– Akkor ez most más?

Bólintottam.

– Mi az isten történik ebben a városban?

– Már nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom – feleltem, és hátat fordítottam a véres trónusnak.

– Krisztusom, lehet, hogy visszajönnek – suttogta John. – Mi meg csak itt ácsorgunk, mint a balfaszok. – Megindult a létra felé, vad pillantásokat lövellve felém a válla felett.

– Mi az ördögöt csinálsz?

Tettem egy lépést a kartonok és az összegyűrt papírok felé.

– Megőrültél? Visszajönnek.

– Van pisztolyunk, nem igaz? – A számból feltörő szavak megint csak nem kapcsolódtak valós érzelmeimhez.

Ransom hitetlenkedve meredt rám, majd megtette a létráig még hátralévő távolságot és elkezdett felfelé kapaszkodni. Körülbelül akkor érte el a legfelső fokot, mikor én a papírhalmazt. John felült a nyílás peremére és kiemelte lábait. Hallottam, hogy talpra kászálódik. A súlyos léptek azután a konyha felé indultak.

A két doboz lenyomata, részben elfedve a papírszemét által, lábnyomként rajzolódott ki a pince padlóján. Az ételt vagy menedéket kereső patkányok javarészt érintetlenül hagyták, akármi is volt azokban a dobozokban, de a megtépázott kartonok között néhány papírfecni is hevert.

Leguggoltam, hogy átkutassam a szemetet. Helyenként egy kézírás darabjaira bukkantam, alig két-három egybefüggő betűre. Kisimítgattam a papírfecniket. Egy a betűnek tűnő forma láthatóan kapcsolódott egy jól felismerhető r-hez. ar. Arc? Harc? Arabeszk? Megpróbálkoztam egy másikkal, vu. Vulkán? Ovuláció? Egy valamivel nagyobb töredék hevert jó fél méternyire tőle. John zajosan az épület hátsó része felé tartott. Türelmetlensége, félelme, és dühe átsütött még léptei zaján is.

Kisimítottam a térdemen a papírdarabot. A többi fecnivel összehasonlítva felért egy könyvvel is. Felálltam és próbáltam kibetűzni az írást, miközben a létra felé hátráltam.

A papír tetején nagybetűk sorakoztak: ALLE (szünet) TO (szünet) N. Volt egy olyan érzésem, amolyan baljós előérzetem, hogy a betűk jelentenek valamit a számomra. Egy újabb hiányzó rész után az 5,77 számjegyek következtek. Alatta az alábbi, összefüggő szöveg: 5-10, 120, 26. Jane Wright. Könnyek, kihívó mosoly (szünet) feszes farmer, cowboy csizma, bő fekete felső. Szemrevaló fehér söpredék (szünet) próbál feltörni. Se kölykök, se férj (itt véget ért a papír).

Félbehajtottam a lapot és becsúsztattam az ingem zsebébe. Attól tartva, hogy John a végén tényleg itthagy, egyenesen a létrához léptem, majd a legfelső fokról felugrottam a padlóra.

Odakint John egymás után rótta a köröket a betonon, a kocsikulcsokkal csapkodva combját, és a revolvert lóbálva másik kezében. Odalökte nekem a kulcsokat, túlságosan is erőteljesen.

– Tudod, milyen közel jártál hozzá? – kérdezte, felemelve a földről a törött lakatot és az emelővasat. Értsd: milyen közel jártál hozzá, hogy itt hagyjalak. Tőlünk néhány tömbnyire keletre a tömeg zavartalanul kántált és ordított. John átvetette a lakat kengyelét a lyukon.

A rajtam is elhatalmasodó pánik ellenére nem éreztem sürgetést. Aminek meg kell történnie, az meg is történik. Már meg is történt. A dolgok maguktól alakulnak, és hogy jól vagy rosszul sülnek-e el a végén, annak semmi köze sem volt John Ransomhoz vagy énhozzám.

Amikor beültem a kocsiba, John már a műszerfalat csapkodta idegességében. Megkerültem a taverna sarkát. John próbált egyszerre két-három irányba is figyelni, mintha legalább tucatnyi fegyveres leselkedne ránk.

– Kivinnél végre bennünket innét?

– Akarod, hogy otthon kitegyelek? – kérdeztem.

– Mi az istenről beszélsz?

– El akarok menni az Elm Hillre, hogy beszéljek Sunchanaékkal.

John felmordult.

– Mi értelme ennek?

Azt feleltem, hogy nagyon is jól tudja, mi az értelme.

– Nem, nem tudom – morogta. – Csak az időnket vesztegetjük ezzel a régi szarsággal.

– Kiteszlek az Ely Place-en.

Összerogyott az ülésben. A lámpánál a Horatio Street felé fordultam és ráhajtottam a hídra. John a fejét rázta, de csak annyit mondott.

– Oké, pazaroljuk csak a drága benzint.

Megálltam egy kútnál és feltöltöttem a tankot, mielőtt visszafordultam volna a kelet-nyugati gyorsforgalmira.

5

A Plum Barrow Lane és a Bayberry sarkát magas, szürke koloniális épület uralta, mely sokkal inkább emlékeztetett komor ügyvédi irodára, mintsem lakályos otthonra. A tavernában látottak csúffá és fenyegetővé festették át még az Elm Hillt is.

A névtáblákkal, hatalmas postaládákkal, és takaros gyepszőnyeggel felszerelt épületek jellegtelenül sorakoztak a keskeny utcákon, akárcsak a bérházak a Horatio Streeten. Talán éppoly üresen is álltak, mint azok. A garázsajtókat távirányítókkal pecsételték le az aszfalt kocsifelhajtókhoz. Közel s távol a mi autónk volt az egyetlen mozgó tárgy. Ransomon és rajtam kívül senki sem járt az Elm Hillen.

– Tudod te egyáltalán, hová megyünk?

Ezt – az első mondatot azóta, hogy felajánlotta, nyugodtan pazaroljam csak a benzinjét – Ransom közvetlenül a mellette nyíló ablakhoz intézte. Egész felső testét kicsavarta, hogy a jobb vállán nyugtathassa a fejét.

– Ebben az utcában laknak – feleltem.

– Itt minden egyforma. – terjesztette ki indulatát a környezetünkre is. De persze igazat is kellett adnom neki – az Elm Hillen minden egyes ház közel ugyanolyan volt.

– Utálom ezeket az agyatlan játékvárosokat. – Egy pillanattal később: – Csak azért teszik ki a névtáblájukat a házuk elé, hogy éjszaka nehogy máshoz menjenek haza. – Újabb szünet után: – Tudod, mi a kifogásom az egész ellen? Túl csiricsáré.

– Hazaviszlek és visszajövök egyedül – javasoltam, és ezzel sikerült elhallgattatnom.

A lakótömb végéből nézve a ház szinte sértetlennek tetszett. Egy farmert és szürke pólót viselő asszony éppen egy kartondobozt pakolt be egy bárkányi öreg Volvóba, ami a garázshoz vezető göröngyös úton várakozott. Magas, ívelt, fehér üvegbuborékban végződő lámpa állt mögötte a füvön. Rövidre nyírt ősz haja megcsillant a napfényben.

Lehúzódtam a Pontiackal a földútra és leparkoltam közvetlenül a Volvo elé. John betolta az ülés alá a Coltot. Az asszony elindult az autó hátulja felől, és vetett egy pillantást a házra, mielőtt hozzánk fordult volna. Amikor kiszálltam a kocsiból, félénk, szinte gyászos mosolyt küldött felém. Azt gondolta, a tűzoltóságtól vagy a biztosítótól jöttünk, és a ház felé intett.

– Hát, ez lenne az. – Könnyed, bizonytalanul európai akcentusa különössé tette kiejtését. – Nem olyan szörnyű, mint amilyennek látszik, csak a robbanás felszakította a padlót egészen a hálóig.

A régi szomszédok által is felidézett megnyerő külső nyomai a mai napig fennmaradtak kerek, minden sminket nélkülöző arcán, melynek egyik felén fekete hamufolt sötétlett. Az asszony megtörölte a kezét farmerjébe, és előrelépett, hogy határozottan megmarkolja a kezemet.

– Tudom, hogy ijesztőnek tűnik, de azért jól megvagyunk.

A tornác felől szögletes arcú és szürke sörtefrizurát viselő ösztövér férfi közeledett, jókora halom ruhával a karján. Közölte, hogy mindjárt a miénk lesz, csak előbb ő is odalépett az öreg Volvo hátuljához, hogy a kartondoboz mellé begyömöszölje a ruhákat.

John is felzárkózott mellém, miközben Mrs. Sunchana megmutatta, mi történt az otthonával. A robbanás ledöntötte a konyha falát, és a tető beomlott a tűzbe. A tetőcserepek falevélként kunkorodtak össze, itt-ott megfeketedett gerendák meredtek elő az omladékból. A romba dőlt nappali túlsó fala mentén elszenesedett bútorok álltak; a kikövezett padlót összetört ablaküvegek és porcelánok cserepei borították. A romhalmaz megégett anyag súlyos, halotti bűzét és a nedves hamu szagát lélegezte ki.

– Reméljük, hogy a ház egyes részeit így is megmenthetjük – kapcsolódott be a társalgásba Mr. Sunchana. Ugyanazzal a könnyed, jellegzetes akcentussal beszélt, mint a felesége, de kevésbé választékosan. – Mi a véleményük?

– Jobb lesz, ha kimagyarázom magam – feleltem, és bemutatkoztam. – Tegnap itt jártam és hagytam egy üzenetet, hogy beszélni szeretnék magukkal az egyik régi lakótársukról, egy bizonyos Bob Bandolierről. Tudom, hogy nagyon rosszkor alkalmatlankodok, de tényleg nagyon hálás lennék minden információért, amit megoszthatnak velem.

Mr. Sunchana rázni kezdte a fejét és elindult a háza felé, mielőtt rögtönzött beszédem feléig elérhettem volna, de a felesége mindvégig mellettem maradt.

– Honnét tudta meg, hogy ebben a házban élünk?

– Beszéltem Hannah és Frank Belknappel.

– Theresa – hívta magához a férj. A romos veranda és az üszkös bejárati ajtó mellett állt, és a még hasznosítható tárgyak felé intett.

– Megtaláltam az üzenetét, amikor hazajöttem, de már tíz óra is elmúlt, és nem akartam olyan későn zavarni.

– Nagyra értékelnék bármilyen segítséget, amit csak nyújthatnak – folytattam. – Tudom, hogy lenne épp elég dolguk...

John nekitámaszkodott a Pontiac hűtőjének és a pusztulást szemlélte.

– Rengeteg a dolgunk – közölte a férfi. – Az nem annyira fontos, beszélni arról az emberről.

– Tegnap valaki egészen idáig követett Millhavenből – mondtam neki. – Csak egy pillanatra láttam. Amikor a reggeli lapokban olvastam a tűzről, eltűnődtem rajta, hogy valóban baleset történt-e.

– Mit akar ezzel mondani? – Mr. Sunchana sietősen megindult felénk. Kurta frizurája olyan volt, akár egy drótkefe; a szeme fehérjében vörös cérnaszálak tekergőztek. – Csak mert maga idejött, valaki ezt a szörnyűséget tette velünk? Ez nevetséges. Ki tenne ilyet?

Felesége egy hosszú pillanatig nem szólt. Azután odafordult a férjéhez.

– Úgyis azt mondtad, hogy pihenhetnénk egy kicsit.

– Uram – nézett a szemembe David –, mi évtizedek óta nem hallottunk Mr. Bandolierről. – Ujjaival végigsimított a haján, még merevebbé téve a felfelé meredező sörtéket.

Az asszony újra felém fordult.

– Miért érdeklődik utána?

– Emlékszik a Kék Rózsa gyilkosságokra? – kérdeztem. Felismerés villant a fekete szemekben. – Olyan információkat gyűjtök, melyeknek köze lehet azokhoz a gyilkosságokhoz, és Bob Bandolier neve is felmerült a St. Alwyn hotellel kapcsolatban.

– Mi maga? Rendőr? Magándetektív?

– Író vagyok – feleltem. – De az ügyben személyesen is érdekeltek vagyunk, a barátommal együtt. – Bemutattam Johnt, aki előrébb lépett, hogy odabiccentsen Sunchanáéknak. A házaspár alig nézett felé.

– És mi lenne a személyes érdeklődés tárgya?

Nem mondhattam el az egész történetet.

Theresa és David Sunchana most már közvetlenül előttem állt. David fáradt idegessége azt sugallta, mintha nagyon is jól tudná, mivel akarom kimagyarázni magamat. Felesége úgy figyelt, mint egy szagot fogott vadászkutya.

Talán David Sunchana tényleg tudta, mit fogok mondani, de hogy én nem tudtam, az biztos.

– Hosszú idővel ezelőtt írtam egy könyvet a Kék Rózsa gyilkosságokról – kezdtem. David a válla felett visszanézett a házra, Theresa pedig összevonta a szemöldökét. – Összevetettem mindazt, amit csak megtudtam a gyilkosságokról, és a végén én is a nyomozót tettem meg bűnösnek. Nem mondhatnám persze, hogy mindvégig hittem is a bűnösségében. Azután Mr. Ransom úgy egy héttel ezelőtt felhívott, miután valaki kis híján megölte a feleségét, és a Kék Rózsa szavakat írta fel mellé a falra.

– Á – sóhajtott fel Theresa. – Nagyon sajnálom, Mr. Ransom. Olvastam magukról az újságban. De az a Dragonette fiú meg is ölte a feleségét, nem? – Férje felé sandított, és a férfi vonásai megkeményedtek

Beszéltem nekik Walter Dragonette-ről.

– Nem segíthetünk – jelentette ki David. Theresa összeráncolt homlokkal fordult felé, majd újra vissza hozzám. Még mindig nem értettem, mi folyik itt, de annyit tudtam, hogy még valamit mondanom kell.

– Mindezen felül nekem külön személyes ügyem, hogy minél többet tudjak meg a régi Kék Rózsa gyilkosságokról – folytattam. – Okom van azt hinni, hogy ugyanaz a személy gyilkolta meg a nővéremet is. Öt nappal az első elismert gyilkosság előtt végeztek vele, és ugyanazon a helyen.

John eltátotta a száját, majd jó szorosan egymásnak préselte az ajkait.

– Tényleg volt ott egy kislány – bólintott Theresa. – Emlékszel, David?

A férfi bólintott.

– April Underhill – mondtam. – Kilenc évesen halt meg. Tudni akarom, ki ölte meg.

– David, az a kislány a testvére volt.

A férfi motyogott valamit, ami az én fülemnek úgy hangzott, mint a német, visszafelé lejátszva.

– Van egy hely itt az Elm Hillen, ahol megihatnánk egy kávét?

– Van egy kávézó a központban – felelte az asszony. – David?

A férfi az órájára pillantott, majd leejtette kezeit, hogy gondosan, sőt szinte tiszteletteljesen még egyszer tanulmányozza az arcomat. – Egy óra múlva itt kell lennünk, hogy találkozzunk a cég embereivel. – Felesége gyengéden megérintette a kezét, amire a férfi szinte észrevétlenül apró bólintással válaszolt.

– Beállok a kocsival a garázsba – mondta David. – Theresa, hoznád az egyetlen épen maradt lámpát?

A lámpa felé indultam, de a férfi megállított.

– Majd Theresa hozza. – Beült a kocsiba. A nő elmosolyodott és elindult az állólámpa felé. A férfi kínos lassúsággal betolatott a kocsival a fészer viszonylagos biztonságába. Az asszony követte, letette a lámpát a garázs egyik sarkába, majd a kocsi mellett a férfihez lépett. Egy ideig halkan sugdolóztak egymással, mielőtt a férfi kiszállt volna. Ahogy felénk közeledtek, Theresa egyetlen pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.

John kinyitotta nekik a Pontiac hátsó ajtaját. Mielőtt beültek volna, David előhúzott a zsebéből egy makulátlanul fehér zsebkendőt és letörölte a hamufoltot felesége arcáról.

6

Mintha csak megállapodtak volna róla, a Sunchana házaspár nem említette sem egykori lakótársát, sem a Kék Rózsa gyilkosságokat, míg a kocsiban ültünk, viszont Theresa megemlékezett róla, hogyan törte át a hősies rendőr a füstködöt, csak hogy őt kimentse a lángok közül.

– Az a férfi az életünket mentette meg, nem túlzás, úgyhogy David és én nem fogjuk fel tragikusan a történteket. Igaz, David?

Az asszony volt a család szócsöve, a férfi pedig bólintott beleegyezése jeléül.

– Sosem voltunk tragikusak.

– Egy lakókocsiban fogunk lakni, míg újjáépítjük a házat. A kertben élünk majd, mint a cigányok.

– Biztos nagy siker lesz, itt az Elm Hillen – jegyezte meg John.

– Addig is egy szállodába költöznek? – kérdeztem.

– A nővéremnél lakunk. Ő és a férje évekkel előttünk költöztek az Elm Hillre, ezért lakunk mi is itt. Amikor megvettük a házat, ez volt az egyetlen az utcában. Amerre csak láttunk, mindenfelé szántóföldek feküdtek.

Egy másik kérdés nyomán az is kiderült, hogy a család Jugoszláviából érkezett ide, ahol házasságuk első éveiben a turistáknak adták ki a házukat, miközben David egyetemre is járt. Közvetlenül a háború előtt költöztek ide, Amerikába. David értett a könyveléshez, és a Glax Corporationnél szerzett állást magának.

– A Glax Corporationnél? – Visszaemlékeztem rá, hogy beszélt Theresa arról a „Dragonette fiúról". A kocsi bal oldalán a napfény mozdulatlan, gazdag aranyozással vonta be a kis tó tükrét. Az arany felszínén tőkés récék lebegtek. – Akkor ismernie kellett Walter Dragonette-et.

– Egy évvel azelőtt vették fel, hogy nyugdíjba mentem volna – morogta David. Nem akartam neki feltenni a kérdést, amit bárki, aki futólag is ismeretségbe kerül ezzel a híres avagy hírhedt személyiséggel, számtalanszor újra és újra hallhatott. John is így volt vele. A kocsiban néhány pillanatig néma csend honolt.

Theresa törte meg a csendet.

– Davidet nagyon megrázta a hír, amikor a nyilvánosságra került. 

– Kedvelte? – kérdeztem tőle.

– Kezdetben nagyon kedveltem Waltert. – Megköszörülte a torkát. – Olyan volt a modora, mint egy udvarias fiatalembernek. De három vagy négy hónap után kezdtem úgy gondolni Walterre, mint nem létezőre. A teste ott volt, udvariasan viselkedett, elvégezte a munkáját, ha néha el is késett, de ő maga sosem volt jelen.

Elhajtottunk az alacsony, vörös városháza előtt. Az út kanyarulatán túl a dombok, melyek a nevüket kölcsönözték a lakónegyednek, buján zöldellve törtek a napfény felé. A nyirkosság csillámkőként ült a sötétzöld fák közé ékelődött szürke csapásokon.

– Gondolja, hogy magukban szenvednek, az ilyen emberek? – kérdezte Theresa.

A kérdés furcsamód egybecsengett saját, alig tudatos gondolatommal. Amint kimondta, máris tudtam, hogy egyetértek vele – hittem a szavai mögött megbújó rendezőelvben.

– Nem – felelt a férfi színtelen hangon. – Ő nem élt. Ha valaki nem él, nem is érez semmit.

Elfordítottam a fejem, hogy lássam Theresát a visszapillantó tükörben. Az asszony a férje felé fordult, és megdöbbentően tiszta, élesen metszett profilja úgy rajzolódott ki, mintha pénzérmébe verték volna. Tekintetünk találkozott a tükörben. Részvét hulláma ért el hozzám.

– Maga mit gondol, Mr. Underhill?

Levettem róla a tekintetem, hogy ellenőrizzem a forgalmat, mielőtt bekanyarodok a parkolóhelyre a kis bevásárlóközpont előtt.

– Jelen lehettünk a kihallgatásán – feleltem. – Azt vallotta, hogy gyerekkorában szexuálisan molesztálta őt az egyik szomszédjuk. Tehát igen, azt hiszem, egyszer igenis szenvedett.

– Az nem mentség – szögezte le David.

– Nem – sóhajtott fel Theresa. – Nem mentség.

Lehúzódtam egy parkolóhelyre, és David mondott valamit a feleségének a maguk nyelvén, amit a garázsban is használtak. Akármit is mondott, az utolsó szó az volt, hogy tresics (az egyetlen módon leírva, ahogyan tudom: fonetikusan). Az asszony talán az olyan emberek kedvéért angolosította a nevét, mint én vagy Belknapék.

Kiszálltunk a kocsiból.

John szólalt meg.

– Ha a kettejük közti beszélgetés magántermészetű volt, kérem nyugodtan mondják meg, de egyszerűen furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit mondott az imént.

– Nos... – kezdte David, majd széttárta karjait.

– A férjem épp azt említette, milyen borzalmas, hogy két gyilkost is ismernünk kellett. – A szánakozás erőteljes hulláma megint elborított. – Míg Mr. Bandolier felett laktunk, az a férfi megölte a feleségét.

7

– Nem tudtuk, mit tegyünk – kezdte Theresa. Kávéscsészék gőzölögtek közöttünk az ablak melletti hosszú faasztalon. Az asszony és én egymás mellett ültünk a parkolóra néző üvegtábla mögött, David és John velünk szemben. Két kisgyermek szaladgált az utca túlfelén nyíló tágas, zöldellő réten, időnként kitárt karokkal megpördülve a levegőben. – Rettegtünk attól az embertől. Davidnek van igaza. Olyan volt, mint egy náci, a magánélet nácija. Mi pedig annyira újak voltunk még Amerikában, hogy azt gondoltuk, börtönbe juttat bennünket, ha beáruljuk a rendőrségen. Az ő házában éltünk, nem tudtuk milyen jogokat gyakorolhat felettünk.

– Erőszakos volt – vette át a szót David. – Folyton kiabált, üvöltözött.

– Most már tudjuk, mit kellett volna tennünk – tette hozzá az asszony. – De akkoriban azt gondoltuk, senki sem hinne nekünk.

– Kétségük sincs abban, hogy ő ölte meg a feleségét?

David szánakozva rázta meg a fejét, és Theresa felelt.

– Bárcsak lehetne. – Felvette csészéjét és aprót kortyolt a kávéból. – A feleségét Annának hívták. Gyönyörű asszony volt, szőke, mindig csendes és félénk. Nem akart beszélni senkivel. Nem akarta, hogy az emberek megtudják, az ura állandóan veri. – Szemei újra találkoztak az enyémmel. – Különösen a hétvégeken, amikor éjjel részegen járt haza.

– Részeges volt – mondta David. – A hétvégeken meg még többet ivott, többet a szokásosnál. Azután elkezdett üvöltözni, és csak üvöltött és üvöltött. Aztán egyre hangosabb és hangosabb lett, míg el nem kezdődött a sikoltozás. 

– Sokszor láttam Annát az udvaron, amikor elmentem kiteregetni a ruhát, és mindig olyan sok seb volt a testén. Néha a karját is alig bírta emelni.

– Egyszerűen agyonverte a feleségét? – kérdeztem.

Az asszony bólintott.

– Egy éjjel, azt hiszem, októberben, hallottuk megint a kiáltozást, a káromkodást. Olyan szánalmasan zokogott az az asszony. A férfi elkezdte a bútorokat tördelni. A hálószobában voltak, éppen alattunk. Az a durva hang, ahogyan csak szidta és szidta az asszonyt. Sokáig hallgattuk, azután egyszer csak csend lett. – Férjére sandított, aki bólintott. – A veszekedéseik rendre úgy végződtek, hogy Anna zokogott, és Mr. Bandolier, Bob, miután lenyugodott... dudorászott neki. Akkor azonban semmit sem lehetett hallani. – Lenézett az asztalra. – Felfordult még a gyomrom is.

– De nem mentek le a földszintre? – kérdezte John.

– Nem – felelte David. – Bob nem engedte meg.

– Mi történt ezután, kihívta a mentőket? – kérdeztem.

Theresa hevesen rázni kezdte a fejét.

– Azt hiszem, Anna kómába esett. Másnap reggel biztos bedugta az ágyba és feltakarította a szobát.

A leírás annyira ráillett April Ransom halálának körülményeire, hogy John felé fordultam. John mereven előrehajolva figyelt, állát a kezein megtámasztva.

– Soha többé nem láttuk Annát. A férfi kezdett el mosni. Végül már minden este a lepedőit mosta, mert reggel, amikor felébredtünk, mindig ott száradtak a kötélen. És a szag is kezdett feljönni a lakásunkba. Az a szag egyre elviselhetetlenebb lett. Végül egy napon megállítottam és megkérdeztem tőle, hogy hol van Anna. Azt felelte, hogy beteg lett; és neki kell ápolnia.

David felélénkült.

– Theresa mondta, hogy Bob egész napra otthon maradt, engem pedig nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a feleségem egyedül legyen azzal az őrülttel a házban.

– Pedig engem soha nem próbált zaklatni.

– Bandolier egész nap otthon volt? – kérdeztem.

– Azt hiszem, kirúgták a munkahelyéről.

– Ki is rúgták – mondtam. – Később a főnöke mégis visszavette, annyira értett a munkájához.

– Képzelem – mosolygott gúnyosan Theresa. – Biztos pokollá tette mindenki életét. – Megrázta a fejét és megint kortyolt egyet a kávéjából. – Egy napon David és én nem bírtuk már tovább. Elgondolni is szörnyűség volt, mi folyhatott a földszinten. David bekopogott az ajtaján és amikor kinyitotta, mi egyenesen beláthattunk a hálószobába – és akkor tényleg megtudtuk az igazat.

– Igen – emlékezett David.

– Az asszony arcát elborította a vér. És a bűz – a rothadás bűze. Az volt. Az a vadállat még azt sem tudta, hogy meg kell fordítani az ágyban; mindenhol felfekvések borították. A lepedő mocskos alatta. Látható volt, hogy az az asszony haldoklik. Ő meg üvöltözve nekünk rontott és felzavart bennünket az emeletre.

– Valamivel ezután jött egy orvos – folytatta David. – Egy szörnyű orvos. Én tudtam, hogy meghalt.

– Azt gondoltam, végre megértette, hogy a felesége haldoklik, és orvost hívott hozzá. De Davidnek lett igaza. Nem sokkal azután, hogy az orvos elment, két férfi érkezett, akik elvitték az asszonyt. Lepedővel letakarva. Soha nem jelent meg a halálhíre, nem kapott egy temetést se, semmit.

Theresa kezére támasztotta állát, ahogyan John is, és elfordította a fejét, hogy kinézzen a hatalmas, fényes üvegen. Felsóhajtott, egyre inkább eltávolodva a rettenetes emlékektől, majd hátradőlt és kezével hátrasimította a hajfürtöket a homlokából.

– Nem tudtuk, mi fog történni. Borzalmas időszak volt. Mr. Bandoliernek lehetett valami munkája, mert eljárt a házból, és mindig öltönyt viselt. Azt gondoltuk, hogy a rendőrök majd csak eljönnek érte. Még annak a rettenetes doktornak is látnia kellett, milyen körülmények között halt meg Mrs. Bandolier. De semmi sem történt. Azután valami mégis, Mr. Underhill. Csak éppen nem az, amire számítottunk.

Egyenesen belenézett a szemembe.

– A maga nővérét meggyilkolták a St. Alwyn hotel mellett.

Noha a történet során minden a rejtett kapcsolat felé vezetett, még így sem voltam biztos benne, hogy jól értettem. Érdekelt ugyan Bob Bandolier, de elsősorban mint információforrás, és csak másodsorban mint gyanúsított, ezért a következő kérdésem kétkedően hangzott.

– Azt akarja mondani, hogy úgy gondolta, ő gyilkolta meg a nővéremet?

– Eleinte nem – felelte. – Eleinte nem gondoltunk semmi ilyesmire. De ekkor, talán egy hét elteltével... – Férje felé fordult, aki vállat vont.

– Öt nap volt – mondtam ki. A hangom hallhatóan nem működött megfelelően. Mindketten felém fordultak, mire megköszörültem a torkomat. – Öt nappal később.

– Öt nappal később, valamikor éjfél után, arra ébredtünk mindketten, hogy a bejárati ajtó kinyílt, majd becsapódott. Talán félórával később megint arra a hangra ébredtünk. És amikor másnap elolvastuk a lapokat – amikor olvastunk arról a nőről, akit ugyanazon a helyen öltek meg, ahol a maga nővérét, gondolkodóba estünk.

– Gondolkodóba estek – ismételtem. – És újabb öt nap múlva?

– Ugyanazt a hangot hallottuk – a bejárati ajtó kinyílt és bezárult. Miután David elment dolgozni, elolvastam a reggeli lapot. És ott volt. Egy újabb áldozat, egy zenész, akit ugyanabban a hotelben öltek meg. Bezárkóztam a lakásba és felhívtam Davidet a munkahelyén.

– Igen – vette át a szót a férj. – És akkor azt mondtam Theresának, hogy nem lehet csak azért letartóztatni valakit, mert éppen akkoriban ment el otthonról. – Úgy látszott, nagyobb nyomot hagy rajta a negyven évvel korábbi traumára való emlékezés, mint az a borzalom, ami alig huszonnégy órával ezelőtt az otthonában történt.

– És öt nappal később?

– Minden ugyanaz volt – felelte David. – Pontosan ugyanaz. Megint meghalt valaki.

– És még mindig nem mentek el a rendőrségre?

– Talán most már elmentünk volna, bármilyen rémültek is voltunk – felelt ezúttal Theresa. – Csakhogy a legközelebb, amikor valakit megtámadtak, Mr. Bandolier otthon maradt.

– És az azutáni alkalommal?

– Hallottuk elmenni, ahogyan addig is – válaszolt David. – Theresa megkérdezte, hogy mi van akkor, ha valaki más akarta megölni azt a fiatal orvost? Azt feleltem: és mi van akkor, ha ugyanaz a valaki akarta megölni azt a doktort, Theresa? Azután a hétvégén elkezdtünk keresni magunknak egy új lakóhelyet. Egyikünk sem tudott már nyugodtan aludni abban a házban.

– Valaki más próbálta meg megölni Mr. Lainget – mondtam. Érzelmeim még mindig próbálták utolérni értelmemet. Úgy éreztem, több száz kérdést is fel tudnék tenni ennek a két embernek. – Mit gondoltak, miután azt a nyomozót holtan találták?

– Hogy mit gondoltunk? Nem gondolkodtunk. Megkönnyebbültünk – felelte David.

– Igen, hihetetlen megkönnyebbülés volt. Mert akkor hirtelen, egy csapásra mindenki megtudta, hogy ő volt. De később...

Megint a férfira sandított, aki kényszeredetten bólintott.

– Kételyei támadtak?

– Igen – felelte az asszony. – Még mindig úgy gondoltam, hogy valaki más próbálta megölni azt az orvost. És az egyetlen személy, akit annak a szerencsétlen rendőrnek valóban volt oka gyűlölni, az a szörnyű hentes volt a Muffin Streetről. És akkor azt gondoltuk, David és én azt gondoltuk...

– Igen? – kérdeztem.

– Hogy Mr. Bandolier a hotel miatt ölte meg azokat az embereket, ahonnét kirúgták. Ő szívfájdalom nélkül megtehetett ilyesmit, tudtuk, hogy képes rá. Az emberek a számára semmit sem jelentettek. És persze ott voltak azok a rózsák is.

– Miféle rózsák? – kérdeztük Johnnal, többé-kevésbe egyidejűleg.

Az asszony meglepettnek tűnt.

– Nem maga mondta, hogy jártak a háznál?

Bólintottam.

– Nem látta azokat a rózsákat ott a ház előtt?

– Nem. – Éreztem, ahogy a szívem zakatolni kezd.

– Mr. Bandolier imádta a rózsákat. Akárhányszor csak engedte az ideje, ott állt a ház előtt és a rózsáit babusgatta. Az ember azt gondolhatta, hogy azok az édes gyermekei.

8

Meg kellett volna torpannia az időnek. El kellett volna feketednie az égboltnak. Villámoknak és mennydörgésnek kellett volna belehasítania a sötétségbe. Egyik sem történt meg. El sem ájultam, talpra sem ugrottam, fel sem döntöttem az asztalt. Az információt, melyet tudatosan vagy tudattalanul, de egész életemben kutattam, ebben a pillanatban adta meg nekem egy pólót és elnyűtt farmert viselő ősz hajú asszony, aki negyven éve a birtokában volt – és mégsem történt egyéb, csak mindketten magunkhoz szórítottuk kávéscsészéinket és ittunk egy újabb kortyot a gőzölgő folyadékból.

Tudtam a nevét annak az embernek, aki elvette a nővérem életét – egy Bob Bandolier nevű emberi szörnyeteg volt az, Gonosz Bob, a magánélet nácija. Talán sohasem lettem volna képes bebizonyítani, hogy Bob Bandolier gyilkolta meg Aprilt – vagy hogy ő az a megszállott gyilkos, aki egykor Kék Rózsának nevezte magát –, de a bizonyítás képessége abban a pillanatban súlytalannak tetszett a kielégülés mellett, hogy ismertem a nevét. Ismertem a nevét. Mintha valahol gongszó harsant volna.

Kinéztem az ablakon. A gyerekek, akik eddig kint szaladgáltak, most a buja fűben hemperegtek, karjukat nyújtva szüleik felé. Theresa Sunchana is kinyújtotta karját, hogy hűvös kezét az enyémen nyugtassa.

– Talán a szomszédok irtották ki a rózsákat, miután elment – szólaltam meg. – A ház már évek óta üresen áll. – A kijelentés abszurd módon üresnek és nem helyénvalónak tűnt, pedig volt olyan jó, mint bármi, amit akkor mondhattam. A gyermekek kacagva kötöttek ki szüleik karjaiban, majd megint elszaladtak, készen egy újabb vad vágtára a szilfák dombján. Theresa keze megszorította az enyémet, majd eltávolodott.

Ha még mindig életben van, meg kell őt találnom. Látnom kell, ahogy a rács mögé dugják, különben a nővérem éhes szelleme sosem szabadulhat és én sem szabadulhatok tőle.

– Most el kellene mennünk a rendőrségre? – kérdezte David.

– Muszáj – felelte Theresa. – Ha még mindig életben van, nincs túl késő.

Elfordultam az ablaktól, immár készen arra, hogy szembenézzek Theresa Sunchanával.

– Köszönöm – mondtam.

Theresa ismét végigcsúsztatta kezét az asztalon, hogy egy részvétteli szorítást követően újra visszavonuljon.

– Olyan szörnyűséges egy teremtmény volt. Még azt az imádnivaló kisfiút is elküldte. Száműzte a házából.

– A fiút jobb lesz kihagyni ebből – intette le David.

– Miféle kisfiút? – Azt gondoltam, valami helybéli kiskölyökről beszélnek, amilyen én is lehettem annak idején.

– Fee-t – felelte az asszony. – Nem hallottak még Fee-ről?

Csak hunyorogni tudtam.

– Mr. Bandolier száműzte őt az otthonából, elzavarta a saját fiát – mesélte az asszony.

– A fiát? – kérdeztem ostobán.

– Fielding volt a neve – magyarázta David.

– De mi csak Fee-nek hívtuk... olyan helyes kis kölyök volt.

– Imádtam az a kissrácot – vette át a szót Theresa. – Annyira sajnáltam szegénykét. Bárcsak David és én magunkhoz fogadhattuk volna.

Az asszony meredten nézett le a csészéjére, amikor David felől felhangzott az óhatatlan ellenvetés. Miután a férfi bevégezte az érvek felsorolását, miért lett volna lehetetlen örökbe fogadniuk a gyermeket, az asszony újra felemelte a fejét.

– Néha még ma is látom, ahogy ott ült a ház előtt a lépcsőn. Fagyoskodva, kiverten. Az apja mindig elzavarta a moziba – egy ötéves kisfiút! Elküldte egyedül a moziba!

Már semmi mást nem akartam, csak kiszabadulni ebből a kávézóból. Egy sor nyugtalanító érzés indított egyesített támadást ellenem. Forróságot és hányingert éreztem. A lélegzetem a torkomon akadt.

Elfordultam, de Theresa Sunchana megnyugtató alakja helyett a fiút láttam a Green Woman söntésből, a képzeletbeli kisfiút, aki minden erejével igyekezett erre a világra vergődni. És minden egyes alak mögött egy újabb alak állt, megküzdve a láthatóságért.

9

Allerton, emlékeztem vissza. Vagy Alligham, a teherautó oldalára festve. Itt kell megmerítenem vedremet, megéleznem pennámat. David Sunchana udvarias, érzelemmentesen gyengéd hangja térített vissza a valóságba.

– ...a biztosítótól. És még egy csomó dolgot el kell vinnünk a házból.

– Ó, még ezernyi a tennivalónk. És meg is tesszük őket. – Az asszony még mindig ott ült mellettem, a nap még mindig bevilágította a kinti jelenetet. A füvön az egyik fiú egy igazi sárkány alakú papírsárkányt vontatott felfelé a dombon.

Theresa Sunchana nem vette le rólam a tekintetét.

– Örülök, hogy ránk talált – mosolyodott el. – Rászolgált a tudásra.

Tekintetemmel keresni kezdtem a pincért, de John leintett.

– Már kifizettem. – Még önelégültnek is tűnt emiatt.

Felálltunk az asztaltól, majd egy szokatlan négyes minden esetlenségével és tétovaságával az ajtó felé sodródtunk.

Amint kitolattam a parkolóból, a visszapillantóban újra megtaláltam Theresa szemeit.

– Azt mondta, Bandolier elzavarta magától Fee-t. Nem tudja, hová küldte?

– De igen – felelte az asszony. – Megkérdeztem tőle. Azt felelte, hogy Fee Anna nővéréhez, Judyhoz költözött, egy iowai kisvárosba, vagy valahová arrafelé.

– Nem emlékszik a város nevére?

– Van ennek bármiféle jelentősége? – kérdezett közbe David.

Elhajtottunk a bájos tavacska mellett. Egy kisfiú, ahhoz is csak épp elég idősen, hogy járni tudjon, egy jó fél méter magas vitorlás csónakot igazgatott a vízen. Követtük a Bayberry Lane kacskaringós vonalát.

– Nem, mégsem Iowa – gondolkodott el az asszony. – Várjon egy pillanatot, mindjárt eszembe jut.

– Ez az asszony mindenre emlékszik – csipkelődött David. – Valóságos emlékezőtehetség.

A Bayberry Lane-nek erről a végéről a ház úgy nézett ki, mint egy, a villámháború utáni Londonról készített korabeli felvétel. Az üszkös romok egyenesen egy oldalfal nélküli belső szobához vezettek. Mindkét Sunchana elcsendesedett, amint a romhalmaz feltűnt előttünk, és nem is szóltak addig, míg meg nem álltunk a garázs előtt. David kinyitotta az ajtót a maga oldalán, Theresa pedig előrehajolt és megpaskolta a vállamat. – Tudtam, hogy eszembe jut. Ohio volt az – Azure, Ohio. És Anna nővérét Judy Leatherwoodnak hívták.

– Theresa, maga egyszerűen csodálatos.

– Hogyan is lehetne elfelejteni egy ilyen nevet? – Kiszállt a kocsiból és felénk intett, mialatt David csontos ujjaival még egyszer végigszántott drótszerű haján és megindult a romhalmaz felé, ami a házából maradt.

10

– Bob Bandolier? – kérdezte John. – Az a seggfej Bob Bandolier?

– Pontosan – feleltem. – Az a seggfej Bob Bandolier.

– Néhányszor találkoztam vele, még gyerekkoromban. Hogy elvolt telve magával. Tudod, hogy amíg még gyerek az ember, egy csomó dolgot sokkal tisztábban lát? Az apám irodájában voltam, amikor bejött az a fickó, a kiviaszozott bajszával és a lenyalt hajával. Ismerkedj meg a legfontosabb emberrel a szállodában, mondja az öregem. Csak a dolgomat végzem, fiatalember, szól oda nekem a fickó, amiből mindjárt tudtam, hogy tényleg a legfontosabb embernek tartja magát a szállodában. Azt hitte, az apám komplett bolond.

– Minden gyilkos nem lehet olyan, mint Walter Dragonette.

– Micsoda egy fickó – álmélkodott John. – Amúgy, nagyon ügyesen csináltad, amikor előjöttél a nővéreddel.

– Az igazat mondtam. A nővéremet ölte meg elsőnek.

– És nekem nem is beszéltél erről?

– John, én...

Motyogtam valami, de ő elhúzódott tőlem, hogy neki támaszkodjon az ajtónak, ezzel utalva rá, hogy hamarosan megint belehullik abba a neheztelő hallgatásba, mely egész ide vezető utunkon elkísért bennünket.

– Miért vagy ennyire felháborodva? – kérdeztem. – Eljöttem New Yorkból, hogy segítsek a problémádon...

– Nem. Te azért jöttél, hogy magadnak segíts. Te képtelen vagy bárki problémájára is öt másodpercnél tovább összpontosítani, hacsak személyes érdek nem fűz az ügyhöz. Amit csinálsz, annak az égadta világon semmi köze hozzám. Minden a könyved miatt van.

Kivártam, míg hirtelen támadt haragom egy kicsit alábbhagy.

– Persze, beszélhettem volna neked a nővéremről akkor is, amikor New Yorkban felhívtál. De akkor sem arról van szó, hogy eltitkoltam előled valamit, John. Ráadásul abban se lehettem biztos, hogy aki őt megölte, az követte el a többi gyilkosságot is.

– De most már tudod.

– Most már tudom – mondtam, és újra megtapasztaltam azt a hihetetlen megkönnyebbülést, azt a kielégülést, hogy végre levethetem magamról a súlyt, amit már négy évtizede hordozok a vállaimon.

– Akkor tehát végeztél, ezzel az erővel haza is mehetsz. – Felém villantotta tekintetét, mielőtt kifejezéstelen arccal újra az üvegre meredt volna.

– Tudni akarom, ki ölte meg a feleségedet. És úgy gondolom, nagyobb biztonságban vagy, ha veled maradok még néhány napig.

Megrázkódott.

– Mi akarsz lenni, a testőröm? Nem hiszem, hogy bárki is le akarna vinni a Green Woman pincéjébe, és oda akarna kötözni ahhoz a székhez. Bob Bandolierrel szemben meg tudom védeni magam. Tudom, hogy néz ki, emlékszel?

– Tudni akarom, mi derül még ki – mondtam.

– Úgy gondolom, jobbára szabadon tehetsz, amit csak akarsz.

– Akkor ma este újra kölcsön szeretném kérni a kocsidat.

– Mire? Randid van még egy ősz hajú kriplivel?

– Még egyszer beszélnem kell Glenroy Breakstone-nal.

– Te aztán nem sajnálod elvesztegetni az idődet – mormolta, és ezzel be is fejeztük a beszélgetést, míg az Ely Place-re nem értünk. John előhúzta a Coltot az ülés alól és magával vitte a házba.

11

A következő sarkon jobbra fordultam, elhaladtam Alan háza előtt, és láttam, hogy éppen akkor sétál fel a bejárati ajtóhoz vezető járdán, Eliza Morgan társaságában. Mostanra kezdett kicsit lehűlni a levegő, és Eliza vélhetően úgy döntött, itt az idő tenni egy kis sétát a háztömb körül. Alan egyik karjával széles mozdulatokat tett, mutogatva valamit, és acélos hangja egészen idáig hallatszott, bár a szavakat nem tudtam elkülöníteni egymástól. Nem is vették észre, hogy a Pontiac elhalad a hátuk mögött. A következő saroknál megint jobbra fordultam és visszakanyarodtam a Berlin Avenue-ra, hogy a kelet-nyugati gyorsforgalmit használva visszajussak a belvárosba.

Mielőtt meglátogattam Glenroyt, eleget akartam tenni egy régi kötelezettségemnek, ami a civakodás közben jutott ismét az eszembe.

Akkoriban, hogy telefonon beszéltem Byron Doriannel, nem másért javasoltam a személyes találkozót, csak mert úgy éreztem, szeretné valakinek kiönteni a lelkét – mostanra azonban megváltozott minden. Az a módszer, amit April Ransom a Híd tervezetnél alkalmazott, rám is nagy hatást gyakorolt. April felfedezte magának a témát, hagyta, hogy az kibontakozzon előtte, majd egyre merészebb és merészebb következtetéseket vont le, kizárólag az ösztöneire hallgatva. Született író volt, és életkörülményeiből következően gyakorlatilag titokban kellett ténykednie, amolyan millhaveni Emily Dickinsonként, ami csak még megindítóbbá tette erőfeszítéseit. Én pedig mindenáron honorálni akartam ezt, hogy lerójam tiszteletemet az asszony előtt, aki csupán papírjaira és tollaira támaszkodva vette fel a küzdelmet a titokkal.

Alan Brooknert olyan csalódottá tette alkalmatlansága April kéziratának elolvasására, hogy harminc vagy negyven oldalnyit megkísérelt belőle lehúzni a vécén, ám a maradék is épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy megérje megtennem azt a kitérőt a Varney Streetre.

12

Csak az emlékeimre támaszkodtam az oda úton, de amint lefordultam a gyorsforgalmiról, rá kellett ébrednem, hogy csak hozzávetőleges elképzeléseim vannak a helyről, ami a Pine Knoll temetőn is túl feküdt, a stadiontól délre. Elhaladtam az üres stadion, majd a temető kapui előtt, külön figyelmet fordítva az utcanévtáblákra. Egy szombati napon, egy vagy két évvel a nővérem halála után, az apám elvitt magával a Varney Streetre, ahol vett magának egy fémdetektort, amit akkoriban a Ledgerben reklámoztak – épp munka nélkül volt, keményen ivott, és úgy gondolta, hogy ha egy fémdetektorral végigpásztázza a folyó keleti partját, előbb-utóbb kincsre bukkan. A gazdag emberek ügyet se vetettek rá, ha egy huszonöt centes vagy egy féldolláros kiesett a zsebükből. Egész vagyon fekszik a homok alatt, arra várva, hogy egy olyan vállalkozó szellem, mint Al Underhill, kiaknázza. Apám csalhatatlan érzékkel talált rá a Varney Streetre – elhaladtunk a Pine Knoll előtt, elkanyarodtunk, talán nem is egyszer. Emlékszem az idegen nyelveken reklámozott üzletekre és a túlsúlyos asszonyokra.

Magára a Varney Streetre úgy emlékeztem, mint a Disznótelephez talán legközelebb eső millhaveni környékre – egy sor roskatag, favázas ház, és a hozzájuk ragasztott keskeny garázsok kusza elegye. Apám a kocsiban hagyott, belépett az egyik házba, majd jó húsz perccel később bukkant újra fel, az értéktelen szerkezettel a kezében.

Ötletszerűen befordultam az egyik sarkon, megtettem három háztömbnyi utat, közben gondosan figyelve az utcanév táblákat, és végül ugyanazokból a kis boltokból álló környéken találtam magam, ahová apám egykor elhozott. Most már minden feliratot el tudtam olvasni. Piramisokká halmozott cérnagurigákat és hosszú madzagokon leeresztett ollókat láttam egy Lulu Rövidáruboltja nevet viselő üzlet kirakatában. A néptelen környéken egyedül egy mosoda melletti pádon ültek páran. Leparkoltam egy kis furgon mögött, bedobtam egy negyeddollárost a parkolóórába, és odaléptem a mosodához. Egy fiatalasszony rövidnadrágban és pólóban közelebb húzódott az üvegfalhoz és a szemközti utca felé mutatott.

Megkerültem a mosodát, elővettem a tárcámból a papírt, amire Dorian telefonszámát és címét felírtam, és feltárcsáztam a számot.

– Ki az? – szólt egy hang a kagylóba.

Újra bemutatkoztam.

– Egyszer már beszéltünk telefonon, amikor a Ransom házat hívta. Én vagyok az, akitől megtudta, hogy April Ransom meghalt.

– Ó, igen, emlékszem, hogy beszéltünk

– Azt mondta, bármikor eljöhetek magához, hogy beszéljünk April Ransomról.

– Nem tudom... Tudja, dolgozom, vagy legalábbis próbálok dolgozni...

– A sarokról beszélek, a mosoda mellől.

– Hát, akkor, azt hiszem, akár fel is jöhet. A harmadik ház a saroktól, a piros kapu.

A sötét hajú, sápadt fiatalember, akit April temetésén is láttam, megnyitotta előttem a karmazsinvörös ajtót a kis barna házon; előrehajolt; riadt, nyugtalan pillantást vetett rám; majd gyorsan végignézett az utcán is, mindkét irányban. Fekete pólót és rég kifakult farmernadrágot viselt. Lassan visszahúzódott a kapualjba.

– Maga John Ransom barátja, igaz? Láttam magát a temetésen.

– Én is láttam magát.

Megnyalta a szája szélét. Kék szemei voltak, és finoman ívelt ajkai.

– Nézze, ugye nem azért jött ide, hogy problémázzon, vagy ilyesmi? Nem vagyok benne biztos, hogy értem, mit is akar itt.

– Beszélgetni szeretnék April Ransomról – feleltem. – író vagyok, és olvastam April kéziratát, a Híd tervezetet. Fantasztikus könyv lehetne belőle.

– Azt hiszem, legjobb lesz, ha bejön. – Elhátrált az utamból.

A hajdani utcai szobából alakította ki magának a stúdiót, mindenféle drapériákkal a padlón, festékes tubusokkal és befőttes üvegekben álló ecsetekkel a hosszú, festékfoltos asztalon, és egy alacsony heverővel. A heverő fejtámlája mögött hatalmas, keret nélküli vásznak támaszkodtak a falnak, felfedve a hatalmas kapcsokat, melyek a vásznat a keretekre feszítették; míg társaik a szemközti falon függtek egyenetlen sorokban. Egy ajtónyílás a szoba túlsó végében a sötét konyhába vezetett. Cserszínű drapériák takarták el a ház két homlokzati ablakát, és egy kisebb, törölközőre emlékeztető darabot a konyha ablakára is felszegeztek. A szobát egy drótszálon lógó csupasz villanykörte világította be. Közvetlenül alatta hosszú vászon várakozott festőállványán.

– Hol találta meg a kéziratot? Johnnál volt?

– Az apja házában találtam. April mindig ott dolgozott.

Dorian az asztalhoz lépett és tisztogatni kezdett egy ecsetet.

– Ez valószínűnek tűnik. Kér egy kávét?

– Köszönöm.

Kiment a konyhába, hogy vizet töltsön az ódivatú kávéfőző gépbe, miközben én körbejártam a szobát és megnézegettem a festményeit.

A Ransomék hálószobájában látott aktokkal semmilyen rokonságot nem mutató képek afféle átmenetet képeztek Francis Bacon és a modern képregények között. Valamennyi képen sötét formák és alakok, némelykor fehér vagy élénkvörös bevágásokkal kiemelve, emelkedtek elő a még sötétebb háttérből. Azután egy apró részlet villant fel előttem, és kis híján felhördültem a meglepetéstől. Egy apró, fakó kék rózsa tűnt fel valamennyi festményen : egy sikoltozó férfialak öltönyének gomblyukában; egy véres test és a mellette térdelő férfi felett a levegőben lebegve; egy összecsuklott tetem mellett, az íróasztalon fekvő jegyzetfüzet borítóján; a zsúfolt bár tükrében, mely előtt egy esőkabátot viselő alak a szemlélő felé fordította torz arcát. A festmények láthatóan válaszul szolgáltak April kéziratára, avagy annak vizuális párhuzamát adták.

– Cukrot? – kiáltott ki Dorian a konyhából. – Tejet?

Rádöbbentem, hogy egész nap egyetlen falatot sem ettem, ezért kértem mindkettőt.

Dorian előjött a konyhából és a kezembe nyomott egy édes tejeskávéval teli bögrét. Elfordult, hogy velem együtt nézze a festményeket, eközben ajkához emelve saját poharát.

– Annyit töltöttem már el ezzel a munkával, hogy alig tudom, hogy néznek ki. Maga mit gondol?

– Nagyon jó képek – feleltem. – Mikor változtatta meg a stílusát?

– Az iskolában, a Yale-en, még az absztrakció érdekelt, amikor rajtam kívül senki mást; azután egyszerű, japán y-Nabi stílusú munkákkal próbálkoztam, úgy negyedéves koromban. Számomra ez kínálkozott a természetes továbblépésnek, de mindenki más gyűlölte őket. – Elmosolyodott. – Tudtam, hogy semmi esélyen sem lenne New Yorkban, ezért jöttem ide, Millhavenbe, ahol sokkal olcsóbb az élet.

– John azt mondta, hogy egy galéria tulajdonosa adta meg a nevét Aprilnek.

Hirtelen elfordult, mintha kényes témát hoztam volna fel.

– Igen, Carol Judd. Van egy kis galériája a belvárosban. Carol ismerte a képeimet, mert egyszer bevittem neki néhány diát. Carol mindig is kedvelte a munkáimat, és már többször beszéltünk róla, hogy jó lenne egy önálló kiállítást rendezni. – Újra elmosolyodott, de most nem felém, és a mosoly abban a pillanatban szerte is foszlott, amint feltettem az újabb kérdést.

– Akkor hát, hogyan találkozott először April Ransommal?

Bólintott és végigsiklott tekintetével a falra függesztett képeken.

– Hm, hm. Ő megértette, mi foglalkoztat. – Itt megállt egy pillanatra. – Volt egyfajta kölcsönös nagyrabecsülés kettőnk között, már a legelső pillanattól kezdve. Elbeszélgettünk arról, ami őt érdekelte, és úgy döntött, hogy valamelyik már meglévő képem helyett inkább megbízást ad két nagy méretű festményre. Így ismerkedtünk össze.

Levette tekintetét a festményekről, letette bögréjét a festékekkel és ecsetekkel teli asztalra, és megpördítette a támlás széket a festőállvány előtt, hogy az szembenézzen a kanapéval. Két díszesen hímzett párnatömés ékelődött a szék háttámlájába, és amikor leültem, a párnák épp a megfelelő helyen találkoztak a hátammal.

Dorian a pamlagon foglalt helyet. A festményeit nézegetve sikerült ellazulnia, és sokkal fesztelenebbnek tűnt most, mint amikor megérkeztem.

– Bizonyára sokat beszélgettek egymással – vetettem fel.

– Csodálatos volt. Néha, amikor John elutazott valahová, vagy sokáig tanított, meghívott a házába is, és ott üldögéltünk a festményei előtt.

– Nem akarta, hogy találkozzon Johnnal?

Megnyalta a szája szélét és összevonta szemöldökét, mintha egy fogós problémán dolgozna.

– Hát, találkoztam Johnnal, ami azt illeti. Kétszer voltam náluk vacsorázni. Az első alkalommal minden a legnagyobb rendben ment, John udvarias volt, jól elbeszélgettünk, de másodszor már csak alig szólt hozzám. Számomra úgy tűnt, hogy a festmények csak vagyontárgyak az ő szemében – divatos holmik, mint a sportkocsik, meg az ilyenek.

Az a kellemetlen érzésem támadt, hogy John számára a házában tudni Byron Doriant felérhetett egy kihívással. Dorian fiatal volt és feltűnően jó megjelenésű, miközben nem volt hiú. John nyilván könnyebben elfogadta volna, ha a harsány önérzet is alátámasztja a megjelenését.

Azután valami más ötlött fel bennem – valami, amit abban a pillanatban meg kellett volna értenem, hogy megláttam a falon függő festményeket.

– Maga volt az, aki felkeltette April érdeklődését a Kék Rózsa gyilkosságok iránt – mondtam ki. – Maga mesélt neki először William Damroschról.

Szó szerint belepirult a megjegyzésbe.

– Éppen ő az, akiről ezek a képek szólnak. Damroschról.

Szemei újra a képek felé rebbentek. Ezúttal azonban nem hoztak a számára enyhülést. Láthatóan inkább nyugtalanították. 

– Az a fiú a Vuillard képen Damroschra emlékeztette és ezt meg is mondta neki. Ez persze nem jelenti azt, hogy felelős a haláláért.

A mondat, melyet megnyugtatásnak szántam, épp az ellenkező hatást váltotta ki.

Akár egy kislány, Dorian egymáshoz szorította térdeit, rájuk támasztotta könyökét, és oldalvást fordult, a kezein nyugtatva állát. A gyötrelem szinte látható felhőként ülte meg.

– Engem is mindig izgatott Damrosch története – folytattam. – Az embernek nehéz kivonnia magát a hatása alól. Míg Vietnamban voltam, a fejemben két regényt is írtam, és a második, A megosztott ember, teljes egészében Damroschról szól.

Dorian kék szemei felém villantak, anélkül, hogy a testhelyzete jottányit is változott volna.

– Talán háromszor vagy négyszer is megnéztem azt a fiút a Vuillard képen, mire észrevettem őt – olyan árnyalatnyi a hasonlóság. Eleinte nem is foglalkoztatja az embert, de később az, ahogyan néz, uralni kezdi a kép egészét. – Megállt, hogy megküzdjön érzelmeivel. – így kezdtünk el Bill Damroschról beszélgetni. Aprilt izgatta a híd ideája, és meglátta őt a híd mögött. Beindította a képzeletét.

Azt is megkérdeztem, hogy ő miért kezdett el érdeklődni Damrosch története iránt.

– Ó, én az apámtól hallottam róla. Rengeteget és rengetegszer. Hosszú időn keresztül társak voltak. Az apám nem igazán boldogult az első feleségével, ezért rengeteg időt töltött Bill Damroschsal. Azt hiszem, mondhatjuk úgy, hogy szerette – azt szokta mondani, hogy ő mindent megpróbált, ami az eszébe jutott, csak hogy Billt leszoktassa az ivásról, de ez nem sikerült neki, ezért vele kezdett inni ő is. – Kéretlenül őszinte pillantást vetett rám. – Az apám alkoholista volt, de miután Bill meghalt, erőt vett magán. A hatvanas években, amikor már kezdett közeledni a nyugdíjhoz, egy fűszerüzletben megismerkedett az édesanyámmal. A mama mindig azt mondta, hogy ő csípte fel az apámat. Huszonöt évvel volt fiatalabb nála, de összeházasodtak, és egy évre rá jöttem én, bár nem egészen a tervek szerint, ahogy hallottam.

A történet hihetően hangzott, ha Dorian az apjára ütött – ha nem hízik el, a nők bizonyára őt is fel akarják majd csípni, legalább még harminc évig.

– Az apját bizonyára foglalkoztatta a Kék Rózsa ügy kimenetele.

Dühödt pillantást vetett rám.

– A kimenetele? Bizonyára arra a sok szemétre céloz, ami a lapokban jelent meg. Az őrületbe kergették vele. Majdnem kilépett a testületből is, bár ahhoz túlságosan is szerette a munkáját. – Sikerült lenyugodnia, és újra nyílt, kiegyensúlyozott benyomást keltett. – Mellesleg, gyűlölte a maga könyvét. Azt mondta, mindenben tévedett.

– Azt hiszem, igaza volt.

– Amit tett, az felelőtlenség. Az apám jól tudta, hogy Bill Damrosch soha nem ölt meg senkit. Kelepcébe csalták.

– Most már én is tudom.

Dorian újabb vad pillantásokat lövellt felém.

– Soha nem szabadott volna említenem neki Damroscht. Akkor kezdődött minden.

– Nem tudta senki, hogy mivel foglalkozik szabadidejében, csak egy-két bróker a Barnettnél. És a rendőrség.

– Én mondtam neki, hogy írnia kellene a rendőrségnek.

– Csodálkozom, hogy nem sikerült őket meggyőznie. – Meséltem a szívességről, amit Paul Fontaine tett nekem.

Düh és megvetés torzította el Dorian vonásait.

– Akkor maga tényleg olyan elbaszott fickó, amilyennek az apám tartotta. Ennek nincs semmi értelme. Soha nem szabadott volna engedniük, hogy belenézhessen azokba az iratokba. – Egy hosszú pillanatig fenyegetően meredt a festékfoltos asztalra. – Az apám mindig azt mondta, nem tetszik neki, ami a nyugdíjba vonulása után a rendőrségnél történt – csupa új figura, mint ez a Fontaine is. Nem tetszett neki, ahogy ezek dolgoznak. Nem bízott a módszereikben. Kivéve az egy Mike Hogant. Az apám vérbeli zsarunak tartotta Mike-ot, és nagyon tisztelte. – Dorian gyanakvó tekintettel fordult felém.

– Az apja tehát még élt, amikor Hogan és Fontaine belépett a testületbe. – Minden veterán természetes módon idegenkedik az őt követő tehetséges újoncoktól.

– Az apám még mindig él. Nyolcvanöt éves, és erős, akár egy bivaly.

– Ha ez nyújt bármiféle megnyugvást, Paul Fontaine is azt mondja, hogy tetszett neki a könyvem, mert olyan nevetséges.

– Ezt elmondom neki. – Kellemes fehér mosolyt villantott felém. – Nem, azt hiszem, inkább mégsem.

– Gondolja, hogy beszélhetnék az apjával?

– Meglehet. – Dorian megdörzsölte az arcát és egy pillanatig morózusan nézett rám, mielőtt előhúzott volna egy spirálfüzetet a kanapé mögül, egy golyóstollal a drótszálba fűzve. Kikeresett egy üres oldalt és lekörmölt valamit. Azután kitépte a lapot és odasétált hozzám, hogy a kezembe nyomja.

A George Dubbin nevet írta egy dm és egy telefonszám fölé.

– George Dubbin?

– Mert így hívják. – Dorian visszaült a kanapéra. – Az én nevem eredetileg Bryan Dubbin. Azt gondoltam, sosem lehetek híres festő egy ilyen névvel. Francesco Clemente és Bryan Dubbin? Amint kijártam a képzőművészetit, megváltoztattam valami hangzatosabbra. Nem is kell mondania, mennyire naiv voltam. De lehetne ettől rosszabb is – a másik név, amin gondolkodtam, a Beaumont Darcy volt. Azt hiszem, akkoriban nem volt nehéz ilyen dekadensnek lenni.

Mindketten elmosolyodtunk.

– Ez azt jelenti, hogy hivatalosan is nevet változtatott? Bement a városházára, vagy ilyesmi?

– Nem nehéz megváltoztatni az ember nevét. Csak ki kell tölteni egy űrlapot. Én az egészet postán keresztül intéztem el.

– Az apja egy kicsit bizonyára...

– Nem is kicsit. Nagyon-nagyon felháborodott. Persze, őt is meg lehet érteni. Még azonosulni is tudok vele. De tudja, hogy ilyet többé úgyse csinálok, és ez vigasztalja. Azt mondja, hát, kölyök, legalább a monogramodat megtartottad. – Az utolsó mondatot érdes, reszelős hangon adta elő, egyszerre közvetítve gyengéd érzelmeket és elkeseredést, félelmetes élethűséggel megidézve a még ismeretlen George Dubbint.

– Ez nagyon jó volt – ismertem el. – Lefogadom, hogy ő is pont így mondta.

– Mindig is jó voltam az utánzásban. – Újra elmosolyodott. – Az iskolában az őrületbe kergettem ezzel a tanáraimat.

A névváltoztatás felemlítése segített oldani a feszültséget kettőnk között.

– Beszélgessünk egy kicsit April Ransomról – indítványoztam.

13

Válasz helyett Byron a bögréjéért nyúlt, felállt, és odalépett az asztalhoz, ahol rendezgetni kezdte az ecsetekkel teli edényeket. Valamennyi takaros rendben sorakozott az asztal túlsó végében. Hogy láthassam, nekem is fel kellett állnom, de így is a hátát fordította felém.

– Nem tudom, mit mondhatnék. – A festékes tubusok következtek. Visszapillantott válla felett és láthatóan meglepte, hogy felálltam és őt nézem. – Nem hiszem, hogy néhány mondattal el lehetne őt intézni. – Hátrafordult és nekitámasztotta hátát az asztalnak. A mozdulattal azt sugallta, mintha az asztalt kimondottan erre a célra ácsolták volna, hogy neki lehessen támaszkodni ebben a könnyed, nemtörődöm pózban.

– Próbálja meg. Lássuk, mi sül ki belőle.

Felnézett, elnyújtva sápadt nyakát. – Nos, eleinte azt gondoltam, hogy ő az ideális patrónus. Férjnél van, hatalmas házban lakik, rengeteg a pénze, de a legkisebb jelét sem mutatja sznobériának. Amikor idejött – az első alkalommal, hogy találkoztunk –, úgy viselkedett, mint egy átlagember. Egyáltalán nem bánta, hogy az ő mértéke szerint egy szemétdombon élek. Miután már vagy egy órája itt volt, kezdtem megérezni, hogy egész jól ki fogunk jönni egymással. Mintha egy csapásra barátokká váltunk volna.

– Nagyon jó volt az ítélőképessége – toldottam meg.

– Igen, de nemcsak erről van szó. Egy csomó minden zajlott benne. Olyan volt, mint egy nyüzsgő hotel, ezernyi különböző szobával.

– Lenyűgöző jelenség lehetetett.

Odalépett az elfüggönyözött ablakhoz és a kézfejével félresöpörte a drapériát. Én pedig megint nem láthattam az arcát. – Hotel.

– Parancsol?

– Azt mondtam, hotel. Olyan volt, mint egy hotel. Nem mond magának ez semmit?

– Járt valaha a St. Alwyn hotelben?

Lassan újra hátrafordult. Vállai megfeszültek, és a kezek árnyalatnyit felemelkedtek.

– Ezzel meg mit akar mondani? Azt kérdezi, én vittem-e fel oda, hogy összeverjem és megkéseljem? 

– Az igazat megvallva, ez eszembe se jutott.

Dorian elernyedt.

– Ha engem kérdez, szerintem nem is a hotelben támadtak rá.

Összevont szemöldökkel nézett rám.

– Azt hiszem, eredetileg a Mercedesében bántalmazták. Akárki is támadt rá, biztosan rengeteg vért hagyott hátra abban a kocsiban.

– És mi történt a kocsival?

– A rendőrség mostanáig nem találta meg.

Dorian visszasétált a kanapéhoz. Leült és belekortyolt a kávéjába.

– Gondolja, hogy boldog volt a házasságuk?

Felkapta a fejét.

– Maga azt hiszi, hogy a férje tette?

– Nem, én csak megkérdeztem, hogy maga szerint boldog volt-e a házasságuk.

Dorian hosszú ideig nem szólt. A kávéját kortyolgatta. Keresztbe rakta, majd újra egymás mellé helyezte a lábait. Tekintetével végigmérte a festmények sorát. Tenyerébe támasztotta állát.

– Azt hiszem, nem volt gond a házasságukkal. Soha nem panaszkodott erre.

– Jó hosszú ideig elgondolkodott rajta.

– Nos, mindig volt egy olyan érzésem, hogy ha April nem lett volna annyira elfoglalt, nagyon magányos lett volna. – Megköszörülte a torkát. – Mert a férje nem igazán osztozott vele az érdeklődésében. Egy csomó mindent nem beszélhetett meg vele.

– Olyan dolgokat, amiket magával megoszthatott.

– Hát, igen. Pedig a munkájáról nekem se sokat beszélt – valahányszor belekezdett az opciókba és díjügyletekbe, onnantól kezdve én csak a személyneveket értettem. És a munkája mindennél fontosabb volt a számára.

– Soha nem beszélt magának arról, hogy San Franciscóba akarna költözni?

Felvetette a fejét, őrölni kezdett az állkapcsával, mintha napraforgómagon rágódna.

– Hallott erről? – A szemébe végtelen óvatosság költözött. – Ez leginkább amolyan távoli lehetőség volt. Talán ha egyszer említette, amikor elmentünk sétálni, vagy ilyesmi. – Újra megköszörülte a torkát. – Maga is hallott erről?

– Az apja említette nekem, de ő sem volt túl biztos a dolgában.

Az arc kitisztult.

– Igen, ennek így van értelme. Ha April bárhová is költözött volna, az apját biztosan magával viszi. Nem azért, hogy vele éljen, persze, hanem hogy adott esetben törődni tudjon vele. Azt hiszem, az apja kezdte kicsit elhagyni magát.

– Azt mondta, sétálni jártak?

– Persze, néha elmentünk sétálni.

– Megittak valahol valamit, meg ilyesmi?

Eltűnődött ezen.

– Miközben tovább beszélgettünk a festményekről, néha elmentünk és megebédeltünk valahol. Néha csak úgy kocsikáztunk.

– Merrefelé mentek?

Felvetette a karjait és vadul oldalt kapta a fejét. Megkérdeztem, hogy modortalanságnak tartja-e a kérdésemet.

– Nem, csak nem könnyű erre válaszolni. Nem úgy értettem, hogy mindennap elmentünk valahová, vagy ilyesmi. Egyszer elmentünk a hídhoz, és April mesélt róla, mi folyt régebben abban a bárban a Water Streeten, közvetlenül a hídfő mellett.

– Nem próbáltak benézni az épületbe.

Megrázta a fejét. – Be van zárva, nem lehet bemenni.

– Soha nem említett magának egy William Writzmann nevű férfit?

Újra megrázta a fejét.

– Ő kicsoda?

– Talán nem is fontos.

Dorian elmosolyodott.

– Mondok egy helyet, ahová többször is elvitt. Nem is tudtam róla, hogy létezik, míg ő meg nem mutatta. Ismeri a Flory Parkot, nem messze az Eastern Shore Drive-tól? Van ott egy sziklatányér, fákkal körülvéve, ami kinyúlik egészen a tó fölé. April imádta.

– Engem Alan vitt el oda – bólintottam, magam előtt látva őket, ahogyan végighaladnak a titkos csapáson a kis sziklaszorosban.

– Nos, akkor hát maga is tudja.

– Igen – mondtam. – Tudom. Nagyon személyes hely.

– Személyes volt – ismerte el. Egy hosszú pillanatig rám meredt, még mindig a nem létező magvakon rágódva, majd felpattant a helyéről. Kivitte a bögrét a konyhába. Hallottam, ahogy elöblíti, majd kinyitja és becsukja a hűtő ajtaját. Egy üveg ásványvízzel a kezében tért vissza. – Kér belőle?

– Még maradt egy kis kávém, köszönöm.

Dorian visszasétált az asztalhoz és kitöltötte az ásványvizet a bögréjébe. Azután a centiméter tört részével arrébb mozdította az egyik festékes tubust. – Vissza kell térnem a munkámhoz. – Mindkét kezét a bögrére kulcsolta. – Hacsak nem akar venni egy festményt is, azt hiszem, nem szakíthatok több időt magára.

– Ami azt illeti, meg akarom venni valamelyik festményét – feleltem. – Nagyon tetszenek a munkái.

– Próbál megvesztegetni, vagy ilyesmi?

– Próbálom megvenni valamelyik festményét – feleltem. – Azóta ezen gondolkodom, hogy megláttam őket

– Valóban? – Sikerült egy mosolyt préselnie az ajkaira. – És melyiket szeretné? – A falon függő festmények felé lépett.

– A férfit a bárban.

Bólintott.

– Igen, azt én is szeretem. – Kétkedő tekintettel fordult felém. – Tényleg meg akarja venni?

Bólintottam.

– Ha be tudja csomagolni valahogy.

– Be tudom, persze.

– Mennyibe kerülne?

– Te jó isten. Nem is gondolkodtam még erről. – Elvigyorodott. – Aprilen kívül más még nem is látta őket. Egy ezres?

– Remek – feleltem. – Tudom a címét, majd John házából elküldöm a csekket. Azután adja fel a gyorspostán, erre a címre. – Elővettem egy névjegykártyát a tárcámból, és átnyújtottam Doriannek.

– Ez nagyon kedves magától.

Azt feleltem, hogy örülök, amiért megkaphattam a képet, és együtt indultunk az ajtó felé.

– Amikor végignézett az utcán, mielőtt beengedett volna, azt gondolta, hogy John is itt van valahol?

Mozdulatlanná merevedett, kezével a kilincsen. Azután hirtelen kinyitotta az ajtót, beengedve a tündöklő napsütést.

– Akármit is tett, felőlem oké, Byron – tettem gyorsan hozzá. Úgy nézett rám, mintha legszívesebben visszamenekült volna a mesterséges fénybe. – Sokat segített.

Dorian megborzongott, mintha a tél áradt volna befelé azon az ajtón.

– Többet nem mondok el magának. Nem is tudom, mit akar.

– Nem akarok mást, csak azt a festményt – feleltem, és kinyújtottam felé a kezem. Habozott egy pillanatig, mielőtt elfogadta.

14

Ezek után egyszerűen nem volt kedvem visszamenni az Ely Place-re. Engednem kellett, hogy a hallottak leülepedjenek bennem, mielőtt visszatérek John házába. Az elégedettség, hogy Bob Bandolierben ráleltem a Kék Rózsára, mostanra nyom nélkül szertefoszlott. Mielőtt a visszatérésében egyáltalán reménykedni kezdhettem volna, meg kellett tudnom, ki ölte meg April Ransomot. Ott ültem a Pontiac volánja mögött, míg fel nem figyeltem rá, hogy Dorian engem les, kikukucskálva az ablakra vetett drapéria résén.

Azonnal elvetettem minden ötletet, hogy merre is induljak. Olyannak kell lennem, mint April Ransom, gondoltam, mint April Ransom a Mercedes volánjánál, az utasülésen Byron Doriannel. Elindulok, és meglátjuk, hol lyukadok ki.

15

Talán ha öt háztömbnyi utat tehettem meg, amikor ráébredtem, hogy valójában nem csináltam mást, mint az egyik szellemet felcseréltem egy másikra. Ahol eddig April Underhill nyűgös szellemét láttam, oda most April Ransom költözött be.

Lelki szemeim előtt különféle képek kezdtek sorjázni. Láttam Walter Dragonette-et a viharvert asztal mellett szemben ülni Paul Fontaine-nel, azt kiáltozva, hogy áldozat, áldozat, áldozat; láttam Spurit, néhai társamat a hullabrigádból, amint lehajol, hogy megcsonkítsa Havens kapitány hulláját. Láttam az emberi kirakójátékokat a hullazsákokba fagyva; a kisfiút Bong To közepén; April Ransomot és Anna Bandoliert, öntudatlanul az ágyban fekve, elválasztva egymástól térben és időben. Egy közös jelentés, ami szinte kézzelfogható közelségbe került hozzám, együvé kovácsolta ezeket a képeket. A halálból, avagy a képzeletbeli térből kinyújtott karjaival előlépő alak gyöngyszemet kínált fel. Nyitott tenyerébe vésve a szó, melyet senki sem olvashat, melyet senki sem mondhat ki. 

16

A robotpilóta egyenesen régi lakhelyem környékére vitt, majd a South Sixth Streetről lefordultam a Muffin Streetre. Ez is egyike lett az álmos üzletközpontoknak, melyek még idejekorán beékelték magukat a lakóövezetekbe, akárcsak a boltok sora Byron Dorian műtermének közelében, csak itt kevesebb sikerrel. Két kisebb, parlagon hagyott bolt közé egy szánalmas kereskedés költözött, mely előtt jókora acélkosaraikban akciós cipők sütkéreztek a napfényben.

A cipőbolttal szemközt állt Heinz Stenmitz egykori lakóhelye. Deszkapallók hatalmas X-e zárta le a tornác bejáratát, és az ablakokra is egymással párhuzamos lapokat szegeztek fel. A ház oldalában, a hajdani húsbolt helyén, már csak egy üres telket verhetett fel a gyom és a közte megbúvó murok. A gyomok egy nagyjából négyszögletes mélyedésig vezettek a telek közepén. Vörös tégla és betontörmelék feküdt a mélyedés pereme mentén. Az üresség helyénvalónak tűnt a szememben. Senki sem akarta lakóházként, vagy akár videókölcsönzőként hasznosítani a helyet. Akárcsak a házat, ezt is hagyták elevenen megrothadni.

A lakótömb végénél kifordultam a South Seventh Streetre. Bob Bandolier üres háza mellett Belknapék békésen iszogatták Hannah limonádéját és egymással beszélgettek a tornácon. Hannah elmosolyodott Frank egy tréfáján, és egyikük sem vette észre, amint lassan elhajtottam előttük. Megálltam a Livermore Avenue-n, ráfordultam a Widow Streetre, leparkoltam egy üres helyen egy blokknyira a St. Alwyntől, és a Sinbad's Cavernen keresztül besétáltam a szálloda előcsarnokába.

Ugyanaz az öregember, akit korábban láttam, most is ott szivarozott az előtérben; ugyanaz az erőtlen villanykörte pislákolt zöld ernyője mögött, az ugyanolyan viseltes kanapé mellett. Maga az előcsarnok egésze mégis vigasztalanabbnak és kihaltabbnak tűnt.

A recepciós lanyha érdektelensége mellett odaléptem a telefonhoz, és feltárcsáztam a számot a papírlap alapján. Rövid ideig beszélgettem csak az ismerős, rekedtes hanggal. George Dubbin, Byron apja, elmondta, hogy Damrosch bizony kikérdezte Bob Bandoliert is.

– Persze, hogy kikérdezte. Bill jó zsaru volt. – Majd azt is hozzátette: – Bárcsak korban hozzáillő lányokkal járna a kölyköm. – Amikor a beszélgetés véget ért, odaléptem a házi telefonhoz, és bepötyögtem Glenroy Breakstone számát.

– Megint maga. Tom barátja.

– Így igaz. Itt vagyok a hallban. Feljöhetek egy rövid beszélgetésre?

Felsóhajtott.

– Mondja meg, ki volt a legnagyobb tenorjátékos Cab Calloway bandájában.

– Ike Québec – feleltem.

– Tudja, mit hozzon magával. – Letette a kagylót.

Odamentem a recepcióshoz, aki megismert és máris hajolt le az asztal alá. Két pakli Luckyt tett ki az asztalra.

– Csodálkozok, hogy felengedi. Rossz napja van az öreg Glenroynak, rossz napja.

Amikor megkopogtattam Breakstone ajtaját, a hangos dzsessz elfojtotta a zenész hangját.

– Mit csinált, repült? Adjon már egy percet.

A zene alatt is hallottam, hogy fa csapódik fának.

Glenroy kinyitotta az ajtót és kivörösödött szemeivel szigorúan végigmért. Fekete, SANTA FE JAZZ PARTY feliratú pulóvert viselt.

– Megvan a cucc? – nyújtotta felém a kezét.

Kezébe nyomtam a cigarettát, ő pedig gyorsan betömködte a dobozokat a zsebébe, mintha el akarnám lopni tőle. Tett hátrafelé két lépést és megtorpant, ujjával a levegőbe bökve. A zene körülölelt bennünket, akárcsak a marihuána távoli aromája.

– Tudja, mi ez?

Egy tenorszaxofon játszott egy kisebb együttes élén, és én először azt gondoltam, hogy egy régi lemezét tette fel, amit még nem hallottam. A dallamban ráismertem a „Van már új kedvesem"-re, azután a szaxofon szólózni kezdett.

– Ugyanaz a válasz, mint az előbb. Ike Québec. A Blue Note-ban, Buck Claytonnal és Keg Johnsonnal, 1945-ben.

– Nehezebbet kellett volna kérdeznem. – Leengedte a kezét és az élénk színű szőnyegen keresztül ugyanahhoz az alacsony asztalhoz vezetett, ahová a múlt alkalommal is. A tükör és a fadoboz mellett kerek fehér hamutartó feküdt, tele elnyomott csikkekkel; egy majdnem teli doboz Lucky Strike, egy fekete öngyújtó, egy üveg fekete címkés Johnny Walker és egy félig teli whiskys pohár társaságában. Breakstone ledobta magát a székébe és fanyar pillantást vetett rám. Elvettem a másik széket, bár nem kínálta fel.

– Teljesen összezavart – szólalt meg. – Mióta csak itt járt, folyton James-re gondolok. Már rég össze kellett volna szednem a vackaimat, hogy induljak a franciákhoz, és én másra se tudok gondolni, csak arra a fiúra. Nem kapott esélyt az élettől. Most is itt kellene ücsörögnünk, beszélgetnünk kellene a nótákról, amit játszani fogunk, meg a balfaszokról, akik még ott lesznek, mégsem tehetjük meg és ez így nem helyes.

– Ilyen nagy hatással van magára, negyven év után is?

– Maga ezt nem érti. – Felkapta a poharát és eltűntette a whisky felét. – Amit ő elkezdett, már senki nem fejezheti be, csak ő.

April Ransomra és a kéziratára gondoltam.

Ellenségesen tekintett rám vérvörös szemeivel.

– Azt a zenét, amit ő eljátszhatott volna, azt senki más nem játszhatja el helyette. Ott kellene állnom most is mellette, hallgatnom, mit hoz ki magából. Az a fiú olyan volt nekem, mint a saját kölyköm, érti ezt? Sok zongoristával játszottam már, és nem egy közülük egészen tehetséges volt, de Jamesen kívül soha egyetlen más zongorista nem nőtt fel az én szárnyaim alatt, tudja? – Végzett a whiskyvel és lecsapta a poharat az asztalra. Szemei a fadoboz felé rebbentek, majd vissza rám. – James olyan szépen játszott. Maga sosem hallotta, nem tudhatja.

– Bárcsak tudhatnám – sóhajtottam fel.

– James olyan volt, mint Hank Jones vagy Tommy, és senki sem hallotta, engem kivéve.

– Úgy érti, olyan volt, mint maga.

A vörös szemek mélységes mély pillantást vetettek rám. Azután bólintott.

– Bárcsak vele mehetnék most Nizzába. Bárcsak újra láthatnám a világot az ő szemein keresztül.

Újabb adag whiskyt töltött a poharába, miközben én körülnéztem a szobában. A ziláltság apró, ám csalhatatlan jelei mindenfelé – a távcső a mennyezetnek szegezve, a polcok előtt lemezek és diszkek hevertek a padlón, a nyolcszögletű asztalt lemezborítók foglalták el. Szürke, elmaszatolt hamufoltok a ráncos navajo szőnyegen.

A lemez a végéhez ért, Breakstone pedig a lemezjátszóra sandított.

– Ha hallgatni akar valamit, tegye fel. Mindjárt jövök.

Glenroy maga felé csúsztatta a fadobozt, de én leintettem.

– Itt azt csinál, ami csak jól esik. Ez a maga otthona.

Vállat vont és felpattintotta a doboz tetejét. Két gyógyszeres üvegcse – az egyik félig tele, a másik üresen – feküdt a doboz kerek mélyedésében. Mellettük rövid fehér szívószál. A doboz közepén laza, összeaprított fűvel teli zacskó és egy sor különféle cigarettapapír. Glenroy felkattintotta a tükröt, elővette az üvegcsét, majd lecsavarta a kupakot és a kiskanál segítségével két kisebb halmot emelt a tükörre. A csavaros kupakhoz erősített műanyagot használta arra is, hogy kialakítsa az aránylag egyenes sorokat. Azután az egyik orrlyukához emelte a szívószálat és felszippantotta az egyik sort, majd megismételte a mozdulatsort a másik orrlyuka előtt.

– Maga is él ilyesmivel?

– Már nem – feleltem.

Visszacsavarta a kupakot az üvegre és visszatette a fadoboz mélyedésébe.

– Folyton próbálok kapcsolatba lépni Billyvel, de nem találom egyetlen helyen sem. Akarok egy kevés anyagot odaátra is, tudja.

Glenroy ujjával feltörölte a fehér por maradékát a tükörről és bedörzsölte vele a fogínyét, majd lecsukta a dobozt és a tükröt. Azután megajándékozott az este első, félig barátságos pillantásával, és újra a dobozra meredt.

– Billy jobban teszi, ha még ma felbukkan, ember. – Hátradőlt székében.

– Tom is kokózik? – kérdeztem.

Gúnyos mosolyt villantott felém.

– Tom nem nagyon csinál már semmit sem. Már inni is csak alig iszik. Úgy csinál, mintha éjjel-nappal csak vedelne, de csak figyelje meg. Mindig csak egyetlen apró kortyot iszik. Ez minden. Mulatságos, ember. Úgy néz ki, mintha félig aludna, és tudja mit csinál közben? Keményen dolgozik.

– Ezt én is észrevettem – bólintottam. – Egész éjjel elvolt egyetlen itallal.

– Ő ilyen sumák forma. – Breakstone felállt és odalépett a lemezjátszóhoz. Levette az Ike Québec lemezt, előhúzott egy műanyag belső borítót a polcról, és belecsúsztatta a korongot. – Duke. Egy kis Duke-ot akarok. – Elindult a polc mellett, kezével végigsimítva a lemezeken, és végül előhúzott egy Ellington albumot. Kifinomult, de darabos mozdulatokkal helyezte fel a korongot a lemezjátszóra. Azután letekerte az erősítőn a hangerőt.

– Nem hiszem, hogy csak azért keresett fel, mert a lemezeimet akarja hallgatni.

– Nem, nem azért jöttem – ismertem el. – Azért jöttem, hogy elmondjam, hogyan halt meg James Treadwell.

– Megtalálta azt a szukát! – Az egész arc lágyulni látszott Újra letelepedett a székébe, kiemelte a még égő cigarettát a hamutartóból, és a füstön át rám sandított. – Mondjon el mindent.

– Ha Bob Bandolier kopogott volna be késő éjjel a szobájába, James beengedte volna?

Bólintott.

– Persze.

– És ha Bandolier kopogtatás nélkül akart bejutni, erre is megvolt a módja.

A szemek tágulni kezdtek.

– Mit akar ebből kihozni?

– Glenroy, Bandolier ölte meg James Treadwellt. És a nőt, és Monty Lelandet, és Stenmitzet. A felesége haldoklott, mert ő addig ütötte, míg kómába nem esett, és dühös volt, mert Ransom kirúgta az állásából, amikor több időt kellett fordítania az ápolására. Ő ölte meg valamennyiüket, hogy tönkretegye a szállodát.

– Azt mondja, hogy Bob ölte meg valamennyiüket, azután pedig visszajött ide, mintha mi sem történt volna?

– Pontosan. – Elmondtam neki, mit tudtam meg Theresa Sunchanától, és figyeltem, hogyan emészti meg a hallottakat.

Amikor végeztem, csak annyit kérdezett.

– Rózsák?

– Rózsák.

– Nem is tudom, elhiggyem-e. – Breakstone lassan megrázta a fejét és elmosolyodott. – Minden nap találkoztam Bob Bandolierrel, majd minden nap, amikor itthon voltam. Nyomorult gazember volt, de ettől eltekintve normális fickó, ha érti, mire gondolok.

– Tudta, hogy van felesége és fia?

– Most hallok róla először.

Egy ideig egyikünk sem szólt. Glenroy meredten nézett, időnként meg-megrázva a fejét. Egyszer-kétszer kinyitotta a száját, de rögtön után be is csukta anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna. – Bob Bandolier – mondta végül, de akkor sem nekem. – Az az asszony hallotta elmenni minden éjjel, amikor megöltek valakit?

– Minden egyes éjjel.

– Tudja, végül is megtehette. Tudom, hogy szart se törődött másokkal, csak saját magával. – Egy ideig csak a homlokát ráncolta.

Glenroynak változtatnia kellett meggyőződésén, melyet negyven éven át dédelgetett magában.

– Az a fajta fickó volt, aki képes összeverni egy nőt, az igaz. – Metsző pillantást vetett rám. – Megmondom, mit gondolok. Bob élvezte a nők kiszolgáltatottságát. Az a fajta fickó volt, aki direkt kereste az ilyen alkalmat.

Néhány pillanatra elhallgatott, azután felállt, tett néhány lépést, megfordult, és visszaült a helyére. – Nincsen semmi módja, hogy ezt bebizonyítsa?

– Nem, nem hiszem, hogy bármi bizonyítható lenne. De ő volt a Kék Rózsa.

– Fenébe. – Elmosolyodott. – Már kezdek is hinni benne. James talán nem is tudta, hogy Bobot kirúgták. Én magam se tudtam vagy egy hétig, míg meg nem kérdeztem az egyik szobalányt, hol van. Tudja, még azt a húsos balhét se tudták ráverni. Épp időben jött vissza, hogy az Idahóval minden menjen tovább a régi kerékvágásban.

– Ha már a húsos balhéról van szó – kaptam az alkalmon és megkérdeztem tőle, hallott-e Frankie Waldóról.

– Jobb nem is beszélni erről. Azt hiszem, Frankie egy kicsit messzire merészkedett.

– Úgy tűnik, mintha egy bandán belüli leszámolásról lenne szó.

– Igen, talán nem is nézhet ki másképp. – Habozott, majd úgy döntött, hogy ennél nem mond többet.

– Úgy érti, van valami köze Billy Ritzhez?

– Frankie kezdett egy kicsit kilógni a sorból, ez minden. Aznap, hogy láttuk, nagyon is aggodalmasnak tűnt.

– De Billy megnyugtatta, hogy minden a legnagyobb rendben van.

– Magának is úgy tűnt? Pedig nekünk észre sem szabadna vennünk az ilyesmit. Ha az ember nincs Billy útjában, semmi gond. Egy napon úgyis hazavágnak valakit Waldo megöléséért.

– Paul Fontaine, úgy hallottam, nagyon eredményes.

– Az már biztos. Talán nemsokára azt is megtudja, ki ölte meg a barátja feleségét. – Különös mosolyra húzódtak a vonásai.

– Nekem is van erről egy elképzelésem – mondtam.

Glenroy nem volt hajlandó többet mondani. Sokatmondó pillantást vetett a fadobozra, és néhány perc múlva magára is hagytam. 

17

A recepciós megkérdezte, jobban van-e már Glenroy, és amikor azt feleltem, véleményem szerint igen, azt mondta:

– Akkor talán holnap a szobalányt is beengedi.

– Azt azért kétlem. – Visszasétáltam a nyilvános telefonhoz. Hallottam magam mögött a sóhajt, miközben tárcsáztam.

Húsz perccel később lehúzódtam Tom Pasmore háza elé az Eastern Shore Drive-on. Tom még az ágyban feküdt, amikor felhívtam, de megígérte, hogy fent lesz, mire odaérek.

Telefonon megkérdeztem tőle, hogy szeretné-e megtudni a Kék Rózsa gyilkos nevét.

– Ez megér egy jó reggelit – felelte.

Megkordult a gyomrom, amint Tom kinyitotta az ajtót.

– Ha ennyire nem tudsz uralkodni magadon, akkor irány a konyha. – Fekete papucsban és fehér selyemköntösben tündökölt, ami alatt rózsaszín inget és karmazsin színű nyakkendőt viselt. A szemei csak úgy csillogtak az élettől.

Az étel illata megcsapott, amint az asztalhoz értem, és a nyál felgyülemlett a számban. Két gázrózsa felett különálló serpenyőkben szeletelt sonka, apróra vágott paradicsom, és bőséges adag fehér sajt rotyogott a felütött tojások körül. Két tányér volt kikészítve a munkalapra; a kenyérpirítóból négy szelet barnára sült tósztkenyér kandikált elő. Kávéillat terjengett.

Tom belépett mögöttem a konyhába és azonnal kezébe vette a villáját, hogy próbaképp az egyik tojás alá tolja.

– Megvajazhatod a pirítósokat, ha akarsz csinálni valamit, amíg én gondját viselem az omlettnek. Egy perc, és kész vagyok.

Kivettem a forró pirítósszeleteket, kettőt téve mindkét tányérra, és vajat kentem rájuk. Omlett csapódását hallottam a hátam mögött, és visszapillantva láttam, hogy Tom hanyagul a levegőbe hajítja az egyik rántottát, majd magabiztosan kapja el a serpenyővel.

– Ha egyedül élsz, meg kell tanulnod, hogyan szórakoztasd magad – mondta, és a tányéromra csúsztatta az omlettet.

Rántottám jó negyedével és kenyerem felével végeztem, mielőtt meg tudtam volna szólalni.

– Ez fantasztikus – lelkesedtem. – Mindig így szoktad megforgatni őket?

– Nem. Csak produkálni akartam magam.

– Jó kedved van.

– Nekem fogod adni a nevet, nem igaz? És én is akarok adni neked valamit.

– Az omletten felül?

– Így igaz.

Tom kivitte a tányérokat a konyhába, majd egy erős kávéval teli kannával és két csészével tért vissza. Hátradőltem a zömök, kényelmes székben. Tom kávéja variáció volt Byron Dorian főzetére, csak sokkal erősebb, simulékonyabb, és kevésbé édes.

– Mondj el mindent. Itt a történelmi pillanat.

Az alakkal kezdtem, aki innét egészen John házáig követett, és Glenroy Breakstone utolsó megjegyzésével fejeztem be. Közel fél órán át megállás nélkül beszéltem, és Tom nem tett mást, mint időnként elmosolyodott, és koronként felhúzta a szemöldökét. Egyszer-kétszer a szemét is lehunyta, mintha látni akarná maga előtt, amiről beszélek. Elolvasta a söntésből származó papírtöredéket és egyetlen szó nélkül adta vissza.

Amikor végre befejeztem, azt kérdezte:

– Glenroy legtöbb ruhája mindenféle fesztiválokról és dzsesszpartikról származik, észrevetted már?

Bólintottam. Tényleg nem tudott mást kérdezni?

– Mert szinte mindig fekete ruhát visel, azok a darabok jól is állnak neki. De az igazi funkciójuk nem más, mint körülhatárolni az identitását. Miután rendszeresen – legalábbis az otthonában – csak a recepciós, az ügynöke, és jómagam látjuk, az egyetlen személy, aki előtt hangsúlyozni akarja, hogy ő Glenroy Breakstone, a híres tenorszaxofonos, jobbára maga Glenroy Breakstone. – Itt elmosolyodott. – A te eseted kicsit más.

– Az én esetem? – Végignéztem a ruháimon. Öltözetemmel a magam módján semmi egyebet nem hangsúlyoztam, minthogy soha nem fordítok kellő hangsúlyt az öltözködésre.

– Nem a ruházatodról beszélek. A gyermekre gondolok, aki időről időre megjelenik előtted – a te képzeletbeli világodból.

– Így is van.

– Természetesen. De rengeteg ilyen gyermek bukkan fel mindenfelé a történetedben. Mintha mindent, ami csak történik veled, egy regénybe illesztenél bele. És annak a regénynek a kulcsszereplője nem Bob Bandolier vagy April Ransom, hanem az a névtelen gyermek 

Mindezidáig Tom egyetlen szóval sem szólt Bob Bandolierról, és úgy tűnt a számomra, mintha kerülné is az említését. Valóban előhozakodtam Tom előtt azzal a gyermekkel, talán kissé kérkedően is, hogy nyerjen egy kis betekintést a működésembe – ugyanakkor kezdtem egyre türelmetlenebb lenni, amiért következetesen ügyet sem vetett a csodálatos ajándékra, amit az ölébe hullajtottam.

– Tudod, melyik filmet játszották a környéketeken 1950 októberének utolsó két hetében?

– Fogalmam sincs róla.

– Egy igazi klasszikust. Veszedelmes mélységekből. Kikerestem a régi lapokból. Hát nem érdekes belegondolni abban, hogy mindenki, akiről csak eddig beszéltünk, megnézhette azt a filmet az alatt a két hét alatt?

– Ha jártak moziba, bizonyára meg is tették – feleltem.

Újra elmosolyodott.

– Talán lényegtelen mozzanat, de mégiscsak izgat, hogy még amikor az én munkámat végezted, körbejártál és nyomoztál, akkor is a sajátodat végezted elsősorban – még ott, a Green Woman pincéjében is.

– Hát, bizonyos értelemben ugyanaz a munkánk.

– Bizonyos értelemben – ismerte el Tom. – Csak másként szemléljük. Más ablakon keresztül.

– Tom, a magad finoman árnyalt módján próbálod megingatni a meggyőződésemet? Úgy gondolod, hogy nem Bob Bandolier volt a Kék Rózsa gyilkos?

– Biztos, hogy ő volt. Kételyem sincs ezzel kapcsolatban. Ez valóban történelmi pillanat. Tudod, ki ölte meg a nővéredet, és én tudom a Kék Rózsa valódi nevét. Azok az emberek, akik ismerték, Sunchanaék, előbb-utóbb el fognak menni a rendőrségre, hogy elmondják az igazságot, amit negyven éven keresztül hurcoltak magukban, azután pedig meglátjuk, mi lesz. De a te küldetésed már véget ért.

– Úgy beszélsz, mint John – jegyeztem meg.

– Most visszamész New Yorkba?

– Még nem végeztem.

– Meg akarod találni Fee Bandoliert, igaz?

– Meg akarom találni Bobot. – Elgondolkodtam egy pillanatig. – Nos, Fee sorsa is érdekelne, igen.

– Mi is volt a neve annak a városnak?

Biztos voltam benne, hogy emlékszik rá, de azért újra megmondtam.

– Azure, Ohio. A nagynénit Judy Leatherwoodnak hívták.

– Gondolod, hogy Mrs. Leatherwood még életben van? Érdekes lenne megtudni, hogy Fee egyetemre került-e, vagy mondjuk megölte magát, miközben részegen száguldozott egy lopott kocsival. Végtére is, ha öt éves volt, láthatta, hogyan veri agyon az apja az anyját. És valamilyen szinten azt is megérthette, hogy az apja másokat is megölt. – Gondosan tanulmányozta az arcomat. – Egyetértesz?

– A gyermekek mindig is felfogják a történteket. Talán nem ismerik be, talán nem is tudatosul bennük, de megértenek mindent.

– És ez rettenetesen összezavarhatja őket. És az ő esetében ott volt az a másik szörnyű tapasztalat is.

Biztos bután nézhettem.

– Az ok, amiért az apja megölte Heinz Steinmitzet – magyarázta Tom. – Nem az az asszony mondta el neked, hogy Bob egyedül küldte el a moziba? Fee egyedül ment el, hogy megnézze a Veszedelmes mélységekbőlt, és kivel találkozott ott, ha nem apja üzleti partnerével?

Erről a motívumról eddig sikerült teljesen megfeledkeznem.

– Tudni akarod, mire jöttem rá? – A szemek csillogni kezdtek. – Azt hiszem, ez téged is érdekelni fog.

– Megtudtad, hol él Writzmann?

Megrázta a fejét.

– Rájöttél valamire Belinskivel vagy Casementtel kapcsolatban?

– Menjünk fel inkább az emeletre.

Tom felkísért a lépcsőn és bevezetett az irodájába. A díványra hajította a köntösét, az egyik székhez intett, és körbejárta a szobát, felkapcsolva a lámpákat és a számítógépeket. Nadrágtartó feszült rózsaszín inge előtt, vastag sötét csíkokat rajzolva fel a mellkasára.

– Azt az adatbázist fogom megnyitni, amit a legutóbbi alkalommal. – Leült az egyik monitor elé és gépelni kezdte a kódokat. – Van egy kérdés, amit nem tettünk fel, mert azt gondoltuk, ismerjük rá a választ. – Oldalt fordult a székben és afféle játékos várakozással nézett rám. – Tudod, mire gondolok?

– Fogalmam sincs – vallottam be.

– Bob Bandolier birtokolt egy ingatlant a South Seventh Streeten, igaz?

– Te is tudod, hogy így van. 

– Nos, a városnak nyilvántartása van minden haszonbérlőről és ingatlan-tulajdonosról, én pedig úgy gondoltam, megnézem, hogy az a ház még mindig az ő neve alatt szerepel-e. Csak figyelj, és meglátod, mire jöttem rá.

Rákapcsolódott a gépével az Armory Place szerverére, és azon keresztül a földhivatali nyilvántartásra.

– Csak a címet kell beütni – mondta Tom. – Nem fog sokáig tartani.

Az üres szürke képernyőre meredtem. Tom előrehajolt, kezeit a térdére fektetve, magában mosolyogva.

Azután megértettem.

– Nem, az nem lehet – suttogtam.

Tom ajkai elé emelte mutatóujját. – Ssss.

– Ha igazam van... – folytattam.

– Várd csak ki.

A képernyő bal felső sarkán villogni kezdett egy felirat.

– Meg is érkeztünk – színpadiaskodott Tom, és kényelmesen hátradőlt.

A képernyőn szaladni kezdtek az információ hasábjai.

17 SOUTH SEVENTH STREET

MEGVÁSÁROLVA 12/04/1979

ELVEE HOLDINGS CORP 314 SOUTH FOURTH STREET MILLHAVEN IL

VÉTELÁR 1 000 $

MEGVÁSÁROLVA 01/05/1943 ROBERT BANDOLIER 14B SOUTH WINNETKA STREET MILLHAVEN IL

VÉTELÁR 3 800 $

– A jó öreg Elvee Holdings – mondta Tom jól látható elégedettséggel,úgy mosolyogva, mint egy újdonsült apa.

– Úristen. Ez a kapcsolat.

– Igen. A valóságos kapcsolat a két Kék Rózsa ügy között Mi van akkor, ha Bob Bandolier az az ember, aki követett téged?

– Miért tenné?

– Ha megpróbált végezni a Sunchana családdal, miután látott téged az Elm Hillen, akkor nagyon nem akarhatta, hogy valamit megtudj tőlük.

Bólintottam.

– De mi lehet az?

– Sunchanaék tudták, hogy ő ölte meg a feleségét. Beszéltek nekem a rózsákról.

– A rózsákról éppen Belknapék is beszélhettek volna. Anna Bandolier halotti bizonyítványát egy orvos írta alá, és olyan régóta halott, hogy már soha senki nem tudja bebizonyítani, agyonverték-e vagy sem. Sunchanáék viszont tudtak még valamiről – Fielding Bandolier létezéséről.

– És bárki, aki a megfelelő kérdéseket teszi fel Sunchanáéknak, rájöhet arra, mit tett.

– És rájöhet arra, hogy volt egy fia. Azt hiszem, hogy aki téged követett, nem más, mint maga Fee.

Elállt a lélegzetem. Fee Bandolier próbálta meg eltenni láb alól Sunchanaékat. Azután rájöttem, mekkora logikai ugrást tett Tom.

– Miért gondolod, hogy Fee egyáltalán visszatért Millhavenbe? Negyven éve volt rá, hogy olyan messze kerüljön innét, amennyire csak lehet.

Tom megkérdezte tőlem, hogy emlékszem-e a vételárra, amit az Elvee fizetett a South Seventh-i házért.

A monitor felé fordultam, de a betűk és számok túl aprók voltak ahhoz, hogy innét elolvashassam őket.

– Azt hiszem, olyan tízezer dollár lehetett.

– Nézd csak meg.

Odaléptem mellé és a képernyőre néztem.

– Egy ezres?

– Azért láttál tízezret, mert körülbelül olyasmire számítottál. Az Elvee szinte semmiért vette meg azt a házat. Szerintem ez azt jelenti, hogy az Elvee Holdings Fee Bandolier. És Fee védekezik azzal, hogy hamis nevek és postafiókok mögé bújik.

– De miért adta volna neki Bob a házat? Elzavarta magától, amikor öt éves volt. És amennyire tudjuk, többé nem is találkoztak egymással. – Tom feltartotta a kezét. Ő másképp tudta. Azután Tom egy másik következtetése is a helyére került. – Azt gondolod, hogy Fee Bandolier az az egyenruhás katona, aki megfenyegette Frank Belknapet.

– Így van. Szerintem visszajött, hogy birtokba vegye azt a házat.

– Veszélyes fickó lehet.

– Ha engem kérdezel, Fee Bandolier nagyon nagyon veszélyes fickó – mondta Tom.

18

– Lássuk, tudunk-e beszélni Judy Leatherwooddal – mondta. – Menj le a hallon át a hálóba és vedd fel a telefont az ágy mellett, amikor szólok. Én közben megpróbálom megtudni a számát a tudakozótól. – Előhúzta a telefonkönyvet az egyik fiókból és kikereste Ohio körzetszámát, miközben én lementem a hallba, belöktem az ajtót az elsötétített szobára, és beléptem, majd felkapcsoltam a lámpát. A telefon a kétszemélyes ágy túlsó oldalán, az éjjeliszekrényen állt.

– Sikerült – kiáltott le Tom. – Most vedd fel.

A fülemhez emeltem a kagylót, és dallamos plúú, plúú, plúú hallatszott. Leatherwoodék telefonja háromszor csengett ki, mielőtt egy nő felvette volna.

– Halló? – szólt bele egy bizonytalan hang.

– Mrs. Judith Leatherwooddal beszélek? – kérdezte Tom.

– Igen, persze, azzal – felelte a reszketeg hang. Kicsit mintha megriadt volna Tom hangjának hivatalos csengésétől.

– Mrs. Leatherwood, itt Henry Bell beszél a Mid-States biztosító társaságtól. Egy millhaveni irodából hívom és megígérem, hogy nem próbálok önnek semmilyen biztosítást sem eladni. Arról lenne szó, hogy ki kellene fizetnünk egy ötezer dolláros életbiztosítást és meg szeretnénk találni a kedvezményezettet. A területi képviselőnk szerint a kedvezményezett utolsó ismert tartózkodási helye egybeesik az ön címével.

– Valaki pénzt hagyott a fiamra?

– A kedvezményezett neve, legalábbis ahogyan az eredeti szerződés megkötésekor megnevezték, Fielding Bandolier. Ön örökbe fogadta Mr. Bandoliert?

– Ó, nem. Nem fogadtuk örökbe. Fee a húgom gyermeke volt.

– Asszonyom, tudna felvilágosítást adni nekünk Fielding Bandolier jelenlegi tartózkodási helyéről?

– Ó, már tudom, mi történt – kiáltott fel az asszony. – Ez csak Bob lehetett. Bob Bandolier, Fee apja. Ő az, aki a pénzt Fee-re hagyta?

– Robert Bandolier kötötte meg velünk az életbiztosítást, így igaz, asszonyom. Ő volt a kedvezményezett apja?

– Nos, igen, ő volt. Hogyan halt meg Bob? Jogában áll elmondani?

– Attól tartok, szívrohamban. Közel állt önökhöz?

Az asszony elnyomott egy döbbent kacajt.

– Uramisten, dehogy. Bob Bandolier soha nem állt közel hozzánk. Az esküvő után alig láttuk.

– Azt mondja tehát, hogy Fielding Bandolier többé már nem él együtt magával.

– Ó, nem – felelte az asszony. – Nem lakik itt más senki, csak az öregek. Talán ha öt vagy hat bentlakónak van saját telefonja. A többi még azt se tudná, hogy mit tegyen egy telefonnal.

– Értem. Birtokában van a kedvezményezett jelenlegi címének?

– Nem, nem vagyok.

– Mennyi ideig élt önöknél, asszonyom?

– Talán egy évig. Miután terhes lettem Jimmyvel, Fee a testvéremhez, Hankhez költözött. Hank és a felesége, a sógornőm, Wilda. Nagyon szép otthonuk van Tangentben, innét száz mérföldnyire keletre. Nagyon rendes emberek. Fee velük lakott, míg ki nem járta a középiskolát.

– Esetleg megkaphatnám a testvére otthoni telefonszámát?

– Hank és Wilda két évvel ezelőtt eltávoztak. – Jó tizenöt másodpercre néma csend telepedett a vonalra. – Borzalmas dolog. Még ma sem szeretek rágondolni.

– Nem természetes körülmények közt hunytak el? – Kihallottam az elfojtott izgalmat Tom hangjából.

– A Pan Am egyik járatán utaztak – a 103-ason, ami felrobbant a levegőben. Lockerbie felett, Skóciában. Úgy tudom, szép temetést kaptak odaát; a testvérem és Wilda nevét is felvésték egy olyan plakettre is. Elmennék megnézni őket, de mostanában nem vagyok túl jól, ezzel a járókerettel meg minden. – Újabb hosszú szünet. – Borzalmas, borzalmas dolog ez.

– Sajnálom, hogy ilyen veszteség érte. – A részvéttelinek szánt mondat számomra inkább csalódottnak hangzott. – Azt mondja, hogy Fielding Bandolier a tangenti gimnáziumban végzett?

– Ó, igen. Hank mindig dicsekedett vele, hogy Fee milyen jó tanuló. Hank volt az iskola igazgatóhelyettese, tudja.

– Ha az unokaöccse esetleg főiskolára is járt, akkor az évkönyvből talán kideríthetjük a címét.

– Nagy csalódás volt ez Hanknek. Fee a gimnázium után megmakacsolta magát és belépett a hadseregbe. Egyetlen szót sem szólt senkinek, míg el nem jött a bevonulás napja.

– Mikor történt ez? 

– Hatvanegyben. Valamennyien azt gondoltuk, hogy Vietnamba küldték. De persze biztosra nem tudhattuk.

– Nem mondta meg a testvérének, hogy hová vezényelték?

– Nem mondott neki semmit. És ez még nem minden! A testvérem kiszedte belőle, hogy Fort Sillbe vagy hová viszik alapkiképzésre. Hank rengeteg levelet írt neki, de valamennyit visszaküldték. Azt mondták, náluk nincs Fielding Bandolier nevű katona. Hiába próbálta felvenni vele a kapcsolatot.

– Az unokaöccse problémás alkat, asszonyom?

– Nem szeretek erről beszélni. Maguknak az ilyen dolgokhoz is közük van?

– Van Mr. Bandolier életbiztosításának egy kitétele, ami esetleg szóba jöhet. Ez tette lehetővé, hogy alacsonyabb díjfizetési kategóriába kerülhessen. A rendelkezés értelmében a biztosított halála esetén a kedvezményezett részére az előre meghatározott összeg kifizetése megtagadható, amennyiben a kedvezményezett a biztosított személy halálának időpontjában bármilyen jellegű büntetés-végrehajtási intézetben törvényes büntetését tölti – ide értve a feltételes szabadlábra helyezést is –, illetőleg bármilyen okból idegszanatóriumban kezelik. Ez a kitétel, mint azt ön is gondolhatja, csak ritka esetekben lép életbe, de nekünk mindenképpen meg kell bizonyosodnunk róla, hogy nem állnak fent kizáró okok, mielőtt a kifizetést engedélyezzük.

– Nos, erről én nem tudok semmit.

– Volt az ön testvérének olyan érzése, hogy a kedvezményezett esetleg kedvet érez magában bizonyos munkakörök betöltésére? Ez megkönnyíthetné számunkra, hogy megtaláljuk.

– Hank egyszer azt mondta, hogy Fee-t érdekli a rendőrség munkája. – Újabb szünet. – De miután úgy eltűnt, Hank eltöprengett a dolgokon... tudja, hogy ismerte-e egyáltalán Fee-t. Elgondolkodott azon, hogy Fee őszinte volt-e vele.

– Abban az évben, míg önökkel együtt élt, nem látták nála semmi jelét zaklatottságnak?

– Mr. Bell, Fee valamilyen bajba keveredett? Azért teszi fel nekem ezeket a kérdéseket?

– Próbálok segíteni, hogy megkapja a neki járó ötezer dollárját. – Tom igazi, szívből jövő biztosítós nevetést hallatott. – Hogy ez gondot okoz-e egyeseknek, az nem az én dolgom.

– Feltehetek egy kérdést, Mr. Bell?

– Természetesen.

– Ha Fee egy olyan helyen van, amit az előbb említett, vagy sehol sem fogják megtalálni, a biztosítási összeg a családé lesz? Történt már ilyen?

– Megvallom a teljes igazságot. Szinte mindig így szokott történni.

– Mert mi vagyunk az egyetlen családja, tudja. Én és a fiam.

– Ebben az esetben minden, amit csak mond, külön a hasznára válhat. Azt mondta, Fee az ohiói Tangentbe került, amikor ön terhes lett.

– Jimmyvel, igen.

– Azért történt így, mert ön úgy gondolta, nem tudna megbirkózni két gyermekkel?

– Nos, nem. – Szünet. – Én is megkérdeztem ezt akkoriban magamtól. És fel tudtam volna nevelni két gyermeket is, csakhogy Fee olyan fiú volt... olyan fiú, akit egy átlagos ember képtelen volt megérteni. Olyan pici fiú volt még, mégis olyan zárkózott. Csak meredt maga elé, hosszú órákon át! És éjjelente meg sikoltozva ébredt fel! De soha nem akart beszélni ezekről a dolgokról. És nem is ez volt a legrosszabb.

– Folytassa – biztatta Tom.

– Hát, ha igaz, amit mond, akkor az én Jimmym abból a pénzből ki tudná fizetni a jelzálogját.

– Értem.

– Nem nekem kellene. De a pénz mindenképpen a családhoz kerül, ha Fee olyan helyen van, amit maga mondott. Ha bebörtönözték.

– A szerződésben rögzített feltételeknek megfelelően fogunk eljárni.

– Nos, tudom, hogy Fee egyszer elemelt egy kést a fiókomból és odakint játszott vele, és ugyanazon a napon, mármint aznap éjjel, az egyik szomszéd halva találta a kutyáját. Azt a kutyát összevagdosták. A kést Fee kiságya alatt találtam meg, csurom koszosan. Persze nem gondoltam, hogy ő ölte meg a kutyát – olyan kisfiú volt még! Még csak nem is kapcsoltam az esetet az én késemhez. De valamivel később, egy másik kutyát és macskát is megöltek egy háztömbnyire tőlünk. Azonnal megkérdeztem Fee-t, hogy van-e bármiféle köze ezekhez a dolgokhoz, és ő azt felelte, hogy nincs. Mennyire megkönnyebbültem! De azután még megkérdezte, „Nem hiányzik egy kés se a fiókból, mama?" Mamának és papának hívott bennünket. És akkor, nem is tudom, végigfutott a hátamon a hideg. Mintha Fee tudta volna, hogy megszámoltam azokat a késeket.

A reszketeg hang elhallgatott. Tom se szólt.

– Ezután már semmi sem volt ugyanolyan. Talán nem volt igazam, de képtelen voltam elviselni még a gondolatát is, hogy egy csecsemőt hozzak ebbe a házba, míg ő velünk él. Ezért felhívtam Hanket és Wildát.

– Beszélt nekik is a félelmeiről?

– Nem tehettem. Borzasztóan éreztem magam, hogy ilyesmiket feltételeztem a testvérem gyerekéről. Azt mondtam Hanknek, hogy Fee már nem sikoltozik éjszakánként, ami igaz is volt, de még mindig úgy gondoltam, hogy zavarná a kisbabát. Azután beszéltem Fee-vel is. Sírt, de nem sokáig, én pedig mondtam neki, hogy Tangentben jó kisfiúnak kell lennie. Olyannak kell lennie, mint egy normális kisfiú, különben Hank beadja a nevelőotthonba. Tudom, hogy rettenetesen hangzik, de neki akartam segíteni.

– Tangentben jól viselkedett, ugye?

– Jól. Megemberelte magát. De amikor átmentünk a testvéremékhez, hálaadáskor meg ilyesmi, Fee soha nem nézett a szemembe. Egyetlen egyszer sem.

– Értem.

– Így aztán elgondolkoztam – folytatta az asszony.

– Megértem – szúrta közbe Tom.

– Nem, uram, nem hiszem, hogy megérti. Azt mondta, Millhavenből beszél.

– A millhaveni irodából, igen.

– Az a Walter Dragonette itt, Azure-ban is a címlapokra került. Es amikor először hallottam róla, csak úgy reszkettem magamban. Egy falatot se tudtam enni vacsorára. Egész éjjel nem aludtam – le kellett mennem a hallba és meg kellett néznem a tévében. Csak amikor láttam a képét a hírekben, és láttam, mennyivel fiatalabb, csak akkor tudtam nyugodtan lefeküdni.

Tom nem szólt egy szót sem.

– Ugyanazt tenném ma is, amit akkor tettem – mondta még az asszony. – A kisbabával a házban.

– Fel fogjuk keresni, asszonyom, ha nem tudjuk megtalálni a kedvezményezettet.

Az asszony letette anélkül, hogy elbúcsúzott volna.

19

Tom hátravette magát a székben és a mennyezetre meredt, ujjait összefonva a tarkóján, lábait hosszan kinyújtva maga elé és összefűzve a bokáknál. Olyannak tűnt, mint egy unott bróker, aki csak arra vár, hogy valamelyik árfolyam meglóduljon. Előrehajoltam és vizet töltöttem magamnak a kristályüvegből. Hogy jobban megnéztem magamnak, Tom inkább tűnt végtelenül elégedettnek, mint unottnak.

– Milyen rendkívüli helységnevek vannak Ohióban – szólalt meg. – Azure, Tangent. Cincinnati. Nabokovot juttatják az eszembe. Csodálatos nevek.

– Akarsz ezzel mondani valamit, vagy csak ragyogóan érzed magad?

Lehunyta a szemeit.

– Ebben a pillanatban minden olyan rendkívüli. Fee Bandolier rendkívüli. Az az asszony, Judy Leatherwood, rendkívüli. Pontosan felismerte, milyen is az unokaöccse. Nem akarta bevallani, de tudta. Mert a testvére gyermeke volt, megpróbálta oltalmazni. Azt mondta neki, viselkedjen úgy, mint egy normális gyerek. És az a rendkívüli gyerek úgy is tett.

– Nem adsz te túl sokat a feltevéseidre?

– Nekem a feltevésekkel kell dolgoznom. Ettől még élvezhetem őket. Tudod, mi az, ami igazán rendkívüli?

– Van egy olyan érzésem, hogy el fogod mondani.

Elmosolyodott, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemeit.

– Ez a város. A polgármesterünk és a rendőrfőnökünk a vállát egymásnak vetve álltak ki elénk April Ransom temetésén, hogy elmondják, ez itt a rend, a törvényesség és a béke szigete, miközben – hiába volt rá az esélyünk egy a millióhoz – magunk között tudhatunk két rendkívül elszánt, végtelenül könyörtelen sorozatgyilkost – egy szervezetlent, akit csak nemrégiben sikerült elkapni, és egy nagyon is jól szervezettet, aki még mindig szabadlábon jár-kel. – Kinyitotta a szemeit, majd kinyújtott karokkal tapsolt egyet maga előtt. – Ez az, ami igazán rendkívüli.

– Azt gondolod, Fee ölte meg April Ransomot és Grant Hoffmannt.

– Azt gondolom, jó csomó embert megölhetett már.

– Túl gyorsan haladsz – figyelmeztettem. – Nem is értem, hogyan tehetsz úgy, mint aki mindent tud. 

– Emlékszel rá, amikor elmesélted, miért érezte úgy Walter Dragonette, hogy meg kell ölnie az anyját?

– Megtalálta a jegyzeteit. Listákat készített a dolgairól.

– És ez nagyon is közös az efféle embereknél, nem igaz? Emlékezni akarnak mindenre, amit csak tettek.

– Így igaz – feleltem.

Arcán felcsillant az előre várható mosoly.

– Te sem akarnád, hogy valaki más megtalálja a listádat, igaz?

– Persze, hogy nem.

– És hogy ha részletes feljegyzéseket vezetnél, te is egy biztonságos helyre tennéd el, igaz?

– Amennyire csak lehet.

Még mindig mosolyogva Tom kivárta, hogy utolérjem.

– Olyan helyen, mint a Green Woman söntés pincéje.

A mosoly kiszélesedett.

– Te magad láttad a két doboz lenyomatát. Tegyük fel, hogy megemlékezett minden egyes gyilkosságról, amit csak elkövetett. Hány ilyen feljegyzésre lenne szükség, hogy megtöltsön két kartondobozt? Ötvenre? Százra?

Előhúztam az összehajtogatott papírfecnit az ingem zsebéből.

– Be tudnál lépni az allentowni rendőrségi hálózatba? Ki kellene derítenünk, hogy ezt a nőt, Jane Wrightot, tényleg megölték-e ott. Megközelítőleg még a dátumot is tudjuk: hetvenhét, május.

– Át tudom kutatni az allentowni napilapokat a neve után. – Felállt és a tarkójára szorítva kezeit kinyújtózott. Talán ez volt Tom reggeli tornája. – Beletelhet néhány órába. Ki akarod várni, amíg kiderül valami?

Ránéztem az órámra és láttam, hogy nemsokára hét.

– John valószínű megint ki fog térni a hitéből. – Amint ezt kimondtam, hatalmas ásítás tört fel belőlem. – Sajnálom – mentegetőztem. – Tényleg fáradt vagyok.

Tom a vállamra tette a kezét.

– Menj vissza Johnhoz és pihenj egy kicsit.

20

Paul Fontaine lépett ki egy, a Ransom ház előtt parkoló sötétkék szedán mögül, amint gyalogosan odaértem a messzebb hagyott Pontiactól.

– Jöjjön ide, Underhill. – Szinte izzani látszott a dühtől.

Fontaine kigombolta bő öltönyének zakóját és ellépett a szedántól. Elmosolyodtam, de ő aznapra nem tartogatott a számomra mosolyt. Amint jó másfél méternyire értem tőle, mögém ugrott és erőteljesen előre taszított. Az autó felé buktam és meg kellett támaszkodnom a kezeimen.

– Maradjon így – hallottam a hátam mögül. Végigtapogatta a hátamat, a mellkasomat, a derekamat, azután végigfuttatta kezeit a lábszáramon is.

Közöltem vele, hogy nincs nálam fegyver.

– Ne mozduljon, és ne szóljon egy szót se, amíg nem kérdezem.

Az utca túlsó felén apró fehér arc tűnt fel egy földszinti ablak keretében. Az az idős hölgy volt az, aki kávét hozott a riportereknek April Ransom meggyilkolásának napján. Megint jó kis előadásnak nézett elébe.

– Fél órája itt ücsörgök – morogta Fontaine. – Hol a pokolban volt? És hol van Ransom?

– Kocsikáztam egyet – feleltem. – John biztos elment valahová.

– Kicsit sokat kocsikázik mostanában, nem gondolja? – Utálkozó kis hangot hallatott. – Most már megfordulhat.

Eltoltam magam a kocsitól és szembe fordultam vele. A dühe kicsit alább hagyott, de még mindig idegesnek tűnt.

– Nem magával beszéltem ma reggel? Azt hitte, hogy csak szórakoztatni akarom?

– Természetesen nem – válaszoltam.

– Akkor mégis mi a francot csinál?

– Semmi mást, csak beszélek az emberekkel.

Az arc újra cékla vörösben kezdett játszani.

– Kaptunk egy hívást az Elm Hill-i őrsről ma délután. A franc essen magába, ahelyett, hogy megfogadta volna, amit mondtam, maga meg a haverja kimentek oda és mindenkit az őrületbe kergettek. És most figyeljen rám – magának semmi köze ahhoz, ami itt Millhavenben folyik. Felfogta ezt? Most másra sincs szükségünk, minthogy leálljunk szarakodni ezzel a... ezzel a... – Túlságosan felpörgött ahhoz, hogy tovább folytassa. Rám bökött a mutatóujjával. – Befelé a kocsiba.

A szemei villámokat szórtak.

Megindultam a szedán hátsó ajtaja felé, mire felmordult.

– Nem ott, fajankó. Kerülje meg és üljön be elölről. 

Kinyitotta az ajtaját és továbbra is fenyegetően meredt rám, miközben megkerültem az autó elejét és beültem az első ülésre. Bepattant a kormány mögé, bevágta az ajtót, és elcsavarta az indítókulcsot. Kilőttünk az utcára, majd áthajtottunk a Berlin Avenue-i stoptáblán és a kürtkoncert közepette balra fordultunk.

– Az Armory Place-re megyünk?

Közölte, hogy fogjam be. A rendőrségi rádió recsegett és pattogott, de ő ügyet se vetett rá. Fontaine vészjósló hallgatásba burkolózott végig a belvároson, és amikor elérte a kelet-nyugati gyorsforgalmi felhajtóját, még jobban beletaposott. Bevágódtunk a nyugat felé tartó forgalomba. Fontaine ide-oda kacsázott az autók között, fittyet hányva a kakofóniára, és végül eljutva a leggyorsabb sávra anélkül, hogy bárkivel ütközött volna. Sikerült megállnom, hogy ne temessem a kezeimbe az arcomat.

Addig tartotta a lábát a gázpedálon, míg el nem értük a százhúszas sebességet. Amikor egy piros Toyota nem volt hajlandó utat engedni, megvillogtatta a fényszórókat és addig nyomta a kürtöt, míg az kényszeredetten arrébb nem oldalazott és ő eldörrenhetett mellette.

Megkérdeztem, hová megyünk.

A tekintete felért egy ökölcsapással.

– Elviszem Bob Bandolierhez. Tegyen meg nekem egy szívességet, és tartsa csukva a száját, míg oda nem érünk.

Fontaine változatlan tempóban száguldott tovább. Amikor a látóhatár peremére beúszott a stadion elmosódott képe, felkattintotta az irányjelzőt és ezzel egy időben váltogatni kezdte a sávokat is. Fékek csikorogtak mögöttünk. Fontaine háborítatlanul tovább haladt az átló egyenese mentén, míg keresztben át nem szelte a gyorsforgalmit. Még mindig százon felül mentünk, amikor kikanyarodtunk a lehajtó ágra. A kürtöt el sem engedve Fontaine átviharzott egy piros lámpán. A gumik felsírtak és a kocsi éles szögben kifarolt, amint beékelődtünk a forgalomba és délnek fordultunk. Elrepesztettünk a stadion mellett és csak akkor kezdtünk lassítani, amikor a Pine Knollhoz értünk.

Fontaine átgurult a kapun és lehúzódott a ravatalozó mellé. Leállította a motort.

– Oké, kifelé.

– Hol fogok találkozni vele, a túlvilágon? – kérdeztem, de ő szó nélkül kiszállt a kocsiból és megállt a lenyugvó nap fényében, míg ki nem másztam a kocsiból és felé nem fordultam. Ekkor sietősen megindult a kavicsos ösvényen a felé az osztás felé, ahol a szüleim és a nővérem lettek eltemetve. Mostanra mélyen megbántam a túlvilágra tett célzást. Az öntözőrózsák némák maradtak; a temetőgondnok rég hazament már. Az egész temetőben nem volt más rajtunk kívül. Fontaine határozott léptekkel haladt tovább, egyetlen pillantást sem vetve hátrafelé vagy a temető oldalfalaira.

Jó tíz méternyire szüleim sírja előtt hirtelen otthagyta az ösvényt és vezetni kezdett a helyenként élénk színű, hervatag rózsákkal díszített fehér sírkövek között. Egy csupasz kőlap előtt állapodott meg. Odaértem mellé és elolvastam, amit a kőbe véstek.

ROBERT C. BANDOLIER 1919. SZEPTEMBER 21 -1972. MÁRCIUS 22.

– Van valami mondanivalója?

– Szűz csillagjegy. Gondolhattam volna.

Azt hittem, meg fog ütni, de Fontaine csak lerázta az ökleit. Megereszkedett arca idegesen megrándult. Most egyáltalán nem tűnt komédiásnak. Sokáig a földre meredt, mielőtt felém fordult volna.

– Bob Bandolier húsz éve halott. Nem robbantott fel egyetlen propántankot sem az Elm Hillen.

– Nem.

– Ez az ember már senkit sem érdekel. – Fontaine hangja határozott volt, és nyomatékos. – Nem bizonyíthatja be, hogy ő volt a Kék Rózsa gyilkos, és más sem teheti ezt meg. Az az ügy 1950-ben véget ért. Ez van. És még ha újra foglalkoznunk is kéne vele, ami önmagában képtelenség, akkor is ugyanarra a következtetésre jutnánk. És. Ha tovább járkál itt a városban és keveri a szart, feltesszük a legelső New York felé tartó járatra. Vagy én magam tartóztatom le és emeltetek vádat izgatásért. Világos?

– Feltehetnék néhány kérdést?

– Világos? Megértett engem?

– Igen. Most már feltehetek néhány kérdést?

– Ha muszáj. – Fontaine láthatólag lenyugtatta magát és a távolban sorakozó kanadai fenyőkre meredt.

– Végighallgatta, amit Sunchanaék elmeséltek Bob Bandolierről?

– Sajnos.

– Nem gondolja, hogy esetleg igazuk van? 

Elfintorodott, mintha megfájdult volna a feje.

– Következő kérdés.

– Honnét tudta, hogy merre találja a sírt?

Elfordította a fejét és felém sandított. A mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt.

– Ez meg micsoda kérdés. Nincs magának ehhez semmi köze. Végeztünk már?

– Az Elm Hill-i rendőrök is úgy gondolják, hogy a robbanás a Sunchana háznál csak véletlen baleset volt?

– Ehhez sincs semmi köze.

Nem tehettem fel neki egyetlen olyan kérdést sem, amire igazán szerettem volna tudni a választ. Hirtelen egy sokkal biztonságosabbnak és semlegesebbnek tűnő kérdés ötlött fel bennem, amit gondolkodás nélkül fel is tettem.

– Gondolja, hogy Bandolier nevében a C Casementet takar? – Alig hogy ezt megkérdeztem, máris rádöbbentem: épp most árultam el, tudomásom van az Elvee Holdingsról.

Fontaine az égboltra meredt. Lassan kezdett sötétedni, és súlyos szürke felhők vitorláztak felénk a fenyőfák felett; a lebukó nap rózsaszínre és aranyra festette a peremüket. Fontaine felsóhajtott.

– A Casement volt Bandolier középső neve. Benne van a halotti bizonyítványában. Évekig húzódó agytumorban halt meg. Elég ennyi, vagy tartogat még néhány ostoba kérdést?

Megráztam a fejem, ő pedig zsebre vágta a kezeit és masírozni kezdett visszafelé.

Ha már benne vagyunk, gondoltam, és utána kiáltottam:

– A Belinski név mond magának valamit? Andrew Belinski?

Fontaine megtorpant, majd komor tekintettel újra felém fordult.

– Ami azt illeti, ehhez sincs semmi köze az égadta világon, de így hívtuk a gyilkossági csoport főnökét akkoriban, amikor Millhavenbe kerültem. Az egyik legrendesebb ember volt, akivel valaha is találkoztam. Ő nevelte ki a legtöbb jelenlegi munkatársamat is.

– Csak maguk hívták így?

Fontaine a kavicsokat rugdosta, máris megbánva, hogy válaszolt a kérdésemre.

– Belinnek hívták, de mivel az anyja lengyel volt, mindenki Belinskinek nevezte. Azt hiszem, egyikünk meg akarta tréfálni, és a név rajta ragadt. Velem jön, vagy gyalog akar visszamenni a keleti oldalra?

Követtem az autó felé, céltalanul olvasgatva a sírköveket és közben azon gondolkozva, amit elmondott. Azután egy név ugrott felém egy málladozó sírkőről, és én gyorsan ellenőriztem, hogy helyesen olvastam-e le.

HEINZ FRIEDREICH STENMITZ 1892 – 1950.

Ennyi. A kőtábla nem egyszerűen málladozott – nagyobb darabok váltak le róla, és az ívelt tetőt kicsipkézték a hiányzó darabok, mintha valaki kalapáccsal ment volna neki. Egy hosszú pillanatig némán meredtem a megtépázott síremlékre, ernyedtnek és kimerültnek érezve magam, majd a kocsi felé indultam. Fontaine felpörgette a motort, koromfekete füstfelhőt kiengedve a kipufogócsövön.

Amint visszaültem a kocsiba, ráébredtem, hogy Fee Bandoliernek millhaveni rendőrnek kell lennie – hiszen eltulajdonított egy nevet, amit csak egy rendőr ismerhet.

21

Mire Fontaine a felhajtóágon át besorolt a gyorsforgalmira, a komor felhők, melyeket nyugatról közeledni láttunk, teljesen elborították az eget. A hőmérséklet legalább öt fokot esett. Fontaine a felhajtó végénél kivárta, míg egy testesebb teherautó elhalad előtte, majd a kocsival befurakodott a mögötte nyíló résbe. Belenézett a visszapillantóba, mielőtt átsorolt a következő sávba. Feltekertem az ablakomat a hirtelen támadt hűvös ellen és Fontaine felé fordultam, aki úgy tett, mintha ott se lennék. Kényelmesen hátradőltem az ülésben, és a belvárosig az út viszonylagos nyugalomban telt.

Ott egy tojás méretű esőcsepp csapódott az oldalamon az ablaknak; néhány pillanattal később társa is landolt a szélvédő közepén. Fontaine felsóhajtott. A rádió tovább fecsegett. Két újabb kövér esőcsepp hullott a szélvédőre.

– Nemsokára visszatér New Yorkba, Underhill?

A kérdés meglepett.

– Talán egy kicsit még maradok.

– Mindannyian követünk el hibákat.

Rövid szünet után Fontaine folytatta.

– Nem értem, miért akar még mindig maradni.

A tömött esőcseppek immár másodpercenkénti gyakorisággal csapódtak be a szélvédőre, és hallottuk, ahogyan jégszilánkokként ostromolják a tetőt is. 

– Nem támadtak soha kétségei a kollégáival kapcsolatban?

Metsző, gyanakvó pillantást vetett rám.

– Micsoda?

A felhők megnyíltak, és tömör vízfüggöny ereszkedett le elénk. Fontaine felkattintotta az ablaktörlőt, és az elmosódott foltokra meredt, míg az működni nem kezdett. Felkapcsolta a fényszórót, és ezzel együtt kigyúltak a műszerfal fényei.

– Talán nem jól fejeztem ki magam – mentegetőztem.

– Inkább magával szemben támadtak kételyeim, ha már erre kíváncsi. – A szélvédőt kezdte fürkészni, míg a lapátok újra el nem haladtak az orra előtt. – Maga nem értheti meg a rendőröket.

– Tudom, hogy maga jó nyomozó – folytattam. – Nagyon jó híre van.

– Engem hagyjon ki ebből az egészből, bármi is legyen az.

– Hallott valaha a...

– Elég – vágott közbe. – Hagyja már abba.

Úgy harminc másodperccel később az eső intenzitása alább hagyott, majd a szélvédőn és a szedán tetején lassú, de kitartó dobolás kezdődött. A cseppek jól látható szürke átlók mentén hullottak alá a szürke felhőkből. A mellettünk haladó autók csak úgy hányták maguk körül a vizet. Fontaine leeresztette kezeit a volánon. Most alig hetven kilométeres sebességgel haladtunk.

– Oké – szólalt meg. – Ha már szóba került a reputációm, tegye fel a kérdését.

– Azon tűnődtem, hogy hallott-e már az Elvee Holdings Corporationről.

Most először láthattam hamisítatlan érdeklődést megcsillanni a szemeiben.

– Tudja, én magam is eltűnődtem valamin. New Yorkban mindenki ilyen, vagy maga valami különleges eset?

– Soha nem fogyunk ki a jelentéktelen, ostoba kérdésekből – feleltem.

A rendőrségi rádiónak, melynek eddig csak sziszegésre és köpködésre telt, hosszú, egybefüggő üzenetet sikerült kipréselnie magából. Fontaine felkapta a beszélőt.

– A gyorsforgalmin vagyok a Twentieth környékén, tíz perc, és ott vagyok.

Visszatette a beszélőt.

– Nem vihetem vissza Ransomhoz.nValami közbejött. – Belenézett a tükörbe, átnézett a válla felett, és kilőtt a bal oldali sávba.

Fontaine letekerte az ablakot, beengedve a kocsiba a hideg esőcseppeket, majd elővett egy piros jelzőfényt az ülés alól és a kocsi tetejére pattintotta. Fellökte a kapcsolót, és a sziréna felharsant. Innentől kezdve egyikünk sem szólt. Fontaine-nek a szedán irányítására kellett koncentrálnia, miközben félretolt maga elől minden autót, amelyiknek volt mersze elébe tolakodni. A következő kijáratnál levágódott a gyorsforgalmiról és tovább száguldott a Fifteenth Street Avenue-n, ugyanabban a stílusban, amivel végigterrorizálta az utunkat a Pine Knollig. A kereszteződésekben Fontaine fékezés nélkül átvágott az autók közt, melyek utat engedtek neki.

A Fifteenth Street Avenue egy völgybe vezetett bennünket; gyárfalak szökkentek az égnek körülöttünk. Fontaine délnek fordult a Geothalson és addig száguldott egy ütemben, míg ki nem ért a Livermore-ra. Régi lakhelyemen mindenfelé égtek az utcai lámpák. Az égbolt koromfeketének tűnt.

Messze előttünk villódzó vörös-kék fények töltöttékbe az utca túlsó felének belső sávját. Ideiglenes útakadályok és sárga szalagok csillantak meg a fényben. A káosz szívében sapkát és kék esőkabátot viselő férfiak ténykedtek. Ahogy közelebb értünk a jelenethez, már láttam, hová tartunk. Tudhattam volna. Újra megtörtént, ahogyan azt Tom megjósolta.

Fontaine nem bajlódott azzal, hogy oldalt forduljon, amint elhaladunk az Idle Hour előtt. Elhajtottunk a háztömb végéig, még mindig panaszosan jajongó szirénákkal, átfordultunk a Livermore északnak tartó sávjaiba, és lehúzódtunk egy mentőautó mögé. A nyomozó kint volt a kocsiból, mielőtt a motor egy utolsót rúghatott volna. A szedán motorháztetejéről göndör gőzfelhők szakadtak fel.

Kiszálltam a kocsiból, összehúztam magam a hideg eső ellen, és követtem Fontaine-t az Idle Hour felé.

Négy vagy öt egyenruhás rendőr állt a kordonon belül, és két másik társuk ott dohányzott a járőrkocsiban, amely lezárta a sávot a forgalom elől. Az eső távol tartotta az ilyenkor szokásos tömeget. Fontaine áttört a barikád egy résén és kérdőre fogott egy rendőrt, aki a taverna ernyője alatt próbált menedékre lelni az eső elől, és aki a többiekkel ellentétben nem viselt esőkabátot, ezért a zubbonya teljesen átázott. A rendőr jegyzetfüzetet vett elő a zsebéből és előregörnyedt, hogy szárazon tartsa a lapokat, amíg felolvas Fontaine-nek. Közvetlenül mellette, a váltóval egy magasságban, a vörössel felírt KÉK RÓZSA szavak valósággal izzottak a fehér palánkon. Előrébb léptem és áthajoltam a sárga kordon felett.

Nagyméretű fekete plasztik zsák feküdt a járdán, a holttestre borulva. Esővíz placcsant a műanyaghoz és gyűlt össze a mélyedésekben, végigszaladva a zsák oldalán és az iszamós járdára csorogva. A fekete zsák alól két húsos láb lógott ki, csatakossá ázott nadrágszárban. A kordon mögött ácsorgó rendőrök ügyet se vetettek rám. Kíméletlen eső verte a koponyámat és a vállamat, a hátamhoz tapasztva az inget.

Fontaine bólintott a bőrig ázott rendőr felé, aki megtalálta a holttestet, és a szavakra mutatott a taverna oldalán. Kérdezett valamit, amit nem hallottam, és amire a rendőr azt felelte:

– Igen, uram.

Fontaine lekuporodott a holttest mellé és visszahajtotta a plasztiklepedőt. A férfi, aki követte John Ransomot a kék Lexusban, végig a Berlin Avenue-n, meredt tekintettel nézte az Idle Hour nyomorúságos ereszét. Esőcseppek csapódtak mellkasára és szaladtak végig az elrongyolódott, vérrel áztatott ing vágásaiban. A hosszú vörös sebeket kifehéredett bőrfoszlányok szegélyezték; a szürke lófarok hegyes végű ecsetként feküdt a kövezeten. Kitöröltem az esőt az arcomból. A vászonöltöny zakóját fekete vér keményítette ki.

Fontaine előhúzott egy pár fehér gumikesztyűt a zsebéből és előrehajolt, hogy kezét a véres hajtóka alá csúsztassa. Az anyag elvált az ingtől. Fontaine előhúzta a vékony fekete tárcát, amit korábban láttam. Felnyitotta. A kis jelvény még mindig oda volt tűzve a belsejéhez. Fontaine lapozott egyet.

– Az elhunyt úriember neve William Writzmann. Vannak közöttünk olyanok, akik egy másik néven inkább ismerik. – Felállt. – Hogan megjött már? – Egy fiatal rendőr felé nyújtott egy átlátszó műanyag zacskót, és Fontaine beleejtette a tárcát.

Az egyik rendőr közölte, hogy Hogan már úton van.

Fontaine felfigyelt rám a barikád mögött és összevont szemöldökkel indult felém.

– Mr. Underhill, ideje, hogy megfosszon bennünket társaságától.

– Billy Ritz az? – kérdeztem. Ugyanannyi eső hullott a nyomozóra is, mint rám, de ő mégsem tűnt olyan nedvesnek.

Fontaine hunyorogni kezdett és hátat fordított.

– Ő volt az a férfi, aki követte Johnt. Akiről a kórházban is beszéltem. – A közelünkben álló rendőrök arrébb oldalaztak és az esőkabátjuk alá dugták kezüket.

Fontaine újra felém fordult és komor pillantást vetett rám.

– Menjen haza, mielőtt tüdőgyulladást kap. – Visszasétált a holttesthez, de a fiatal rendőr már újra Writzmann kiürült, nyirkos arca elé húzta a plasztikzsákot.

A két, közelemben álló egyenruhás majd olyan kifejezéstelen tekintettel nézett rám, mint Writzmann. Bólintottam és elindultam a barikád mentén, magam mögött hagyva a tavernát. Két tömbnyire onnét egy másik sötétkék, a tetején piros buborékot viselő szedán haladt végig a South Sixth Streeten az Idle Hour felé. Eső szitált még mindig a reflektor fénypászmájában. Átvágtam a Sixthen és felnéztem a St. Alwyn oldalára. A teleszkóp rézkarikája egyenesen az Idle Hourra irányult a legfelső szint sarokablakából. Kivártam, míg egy rés kínálkozik az egyetlen sávra leszűkült észak felé tartó forgalomban, és kocogni kezdtem a St. Alwyn bejárata felé.

22

Az éjszakás pultos figyelte, hogyan hagyok magam után sáros nyomokat az előtér szőnyegén. Lábaim tocsogtak a vízben; a galléromról esőcseppek hullottak alá.

– Mi ez a nagy izgalom odakint? – Szikkadt öregember volt, mély árkokkal a szája szegletében, olyan fekete öltönyben, ami akkor lehetett rá jó, amikor még vagy tíz kilóval nehezebb volt. – Mi találtak, hullát?

– Nekem eléggé halottnak tűnt – feleltem.

Megvonta a vállát és elfordult, csalódottan érdektelenségem miatt.

Amikor Glenroy Breakstone felvette a kagylót, beleszóltam.

– Itt Tim Underhill. Lent vagyok a hallban.

– Jöjjön fel, ha már itt van. – Ezúttal semmi találós kérdés.

Glenroy Art Tatum Ben Websterrel készített lemezét hallgatta, olyan halkan, mintha arra akarna elaludni. Egyetlen pillantást vetett csak rám és máris indult a fürdőbe egy törölközőért. Egyedül a lemezjátszó melletti kis lámpa és erősítő fényei pislákoltak a szobájában. A Widow Streetre néző ablakon kitartóan kopogott az eső, elmosva az utcai lámpák fakó fényét.

Glenroy egy viseltes fehér törölközővel tért vissza.

– Szárítkozzon meg, addig keresek egy száraz pólót.

Kigomboltam az ingem és lehámoztam a testemről. Miközben a nedvességet itattam fel a törölközővel, Glenroy visszatért egy fekete, hosszú ujjú pulóverrel, hasonlóval ahhoz, amit ő is viselt. Az övén a TALLIN JAZZFEST feliratot olvastam, az enyémen egy hatvannégy foggal vigyorgó fickó görnyedt egy hosszú billentyűzet fölé, a BRADLEY'S felirat alatt.

– Soha nem dolgoztam azon a helyen – mentegetőzött Glenroy. – A csaposnak tetszik a zeném, azért küldte el ezt nekem postán. Talán azt gondolta, hogy olyan nagydarab vagyok, mint maga.

A pulóver fényűzően puha és meleg volt.

– Átköltöztette a távcsövet a hálóba.

– Akkor mentem a hálóba, amikor meghallottam a szirénákat. Miután lenéztem az utcára, vittem a teleszkópot is.

– És mit látott?

– Éppen akkor húzták rá a takarót egy halott fickóra.

– Látta, ki volt az?

– Szükségem lesz egy új dealerre, ha erre gondol. Nem bánja, ha a hálóban beszélünk? Látni akarom, mi történik.

Követtem Glenroyt a takaros, négyzet alapú hálószobába. Itt egyetlen fény sem égett; a bekeretezett nyomatok és poszterek üvege visszaverte körvonalunkat. Odaálltam mellé és lenéztem a Livermore Avenue-ra.

Az egyenruhások az esőköpenyeikben még mindig ott álltak a kordon belsejében. Az autók hosszú tömött sorban araszoltak előre. A műanyag vissza lett hajtva Billy Ritz derekáig, és egy testes, ősz hajú férfi térdelt a test előtt, közvetlenül Paul Fontaine mellett. Billy úgy nézett ki, mint egy felvagdosott matrac. Az ősz hajú férfi mondott valamit, és Fontaine visszahúzta az anyagot a fakó arcra. Felállt és intett a mentősöknek. Két kísérő pattant le a kocsiról és gurított egy kerekes ágyat a tetem felé. Az ősz hajú férfi felemelt egy kisebb zacskót a földről, és kinyújtotta a kezét egy fekete rúdért, amiből egy esernyő szökkent virágba az orra előtt.

– Maga szerint mi történt vele? – kérdeztem.

Glenroy megrázta a fejét. – Tudom, mit fognak mondani. Azt mondják majd, hogy a drog miatt történt.

Kétkedve fordultam felé, ő pedig kurtán, határozottan bólintott.

– Mindig ez van. Találni fognak valami szart a zsebeiben, mert Billy mindig hurcolt valami szart a zsebeiben. És ezzel el is lesz intézve. Így nem kell azzal foglalkozniuk, hogy mi másba mászott még bele Billy.

– Látta azokat a szavakat a falon?

– Ja. Na és?

– Billy Ritz a harmadik Kék Rózsa áldozat. Azért... – Itt hirtelen megtorpantam, mert rádöbbentem, hol is gyilkolták meg Billyt. – Pontosan ott találtak rá, ahol 1950-ben Monty Lelandet megölték.

– Senki sem törődik már azokkal a Kék Rózsa gyilkosságokkal – legyintett Glenroy keserűen. Visszalépett és a távcsőre tapasztotta a szemét. – Ahogyan Billy Ritzcel sem fognak többet törődni, mint amennyit annak idején Monty Lelanddel. Az ott Hogan lenne?

Kihajoltam az ablakon és lenéztem. Bizony, Michael Hogan volt az, aki megkerülte a sarkot a tavernánál – személyiségének varázsa játszi könnyedséggel hidalta át a kettőnk közti szakadékot.

Ügyet sem vetve az esőre, Hogan megindult az Idle Hour előtt várakozó rendőrök között. Amint tudatosult bennük jelenléte, a többiek szétnyíltak előtte, ahogyan legfeljebb Arden Vass kedvéért tették volna. Azonnal átvéve az irányítást odalépett a holttesthez, és utasította az egyik rendőrt, hogy hajtsa hátra a leplet. Ritz arca fehér paca volt csupán a csatakos járdán. A mentősök a guruló ágy mellett várakoztak, összehúzódva a hidegben. Hogan néhány pillanatig az arcra meredt, majd kezének egy hirtelen, dühösnek tetsző gesztusával visszarendelte a fekete plasztikzsákot a helyére. Fontaine elindult felé, hogy beszéljenek. A mentősök leengedték az ágyat és elkezdték felküzdeni rá a tetemet.

Glenroy otthagyta a teleszkópot.

– Akarja maga is megnézni?

Beállítottam a szöget a magasságomhoz és a rézkörre emeltem a szemem. Döbbenetes közelségben Hogan és Fontaine állt előttem, farkasszemet nézve egymással. Szinte az ajkukról olvashattam. Fontaine lehangoltnak tűnt, míg Hoganről szinte sütött a harag. A haján megcsillanó esőcseppekkel most sokkal inkább emlékeztetett a negyvenes évek romantikus filmjeinek hősére, és eltűnődtem rajta, vajon milyen következtetést vonhatott le Billy Ritz halálából. Hogan megpördült, hogy beszéljen a rendőrrel, aki a holttestet megtalálta. A többi rendőr óvatosan hátrébb araszolt. Megkerestem a teleszkóppal Fontaine-t, aki a mentősöket figyelte, amint azok végigtolták az ágyat a mentőkocsihoz.

– Az írás vörös – szólalt meg Glenroy. Még mindig Fontaine-t figyeltem, és mialatt Glenroy beszélt, a nyomozó is a falra vetett szlogen felé fordult. Nem láthattam az arcát.

– Igen – mormoltam.

– Máskor nem fekete volt? A hotel mögött?

– Azt hiszem – feleltem.

Talán Fontaine is a feliratokat hasonlítgatta, majd elfordult és meredten nézett az átjáróra az utca túlsó felén, ahol a három másik áldozatot találták. Esőcseppek peregtek le az orrnyergén.

– Furcsa, hogy Monty Lelandet említi – jegyezte meg Glenroy.

Felegyenesedtem a teleszkóptól, és Fontaine parányi, csurom vizes alakká zsugorodott, aki épp ellenkező irányba nézett, mint mindenki más.

– Miért mulatságos?

– Hasonló ipart űzött, mint a jó öreg Billy. Mennyit tud Monty Lelandről?

– Egyike volt Bill Damrosch informátorainak

– Így igaz. Másra nem is igen volt jó, csak arra.

– Billy Ritz is besúgó volt?

– Mint már mondtam, ő mindig középen állt, a dolgok sűrűjében. Ő volt a kapcsolat.

– Kinek az informátora volt?

– Jobb azt nem tudni. – Glenroy felbillentette a teleszkópot. – Vége a műsornak.

Visszamentünk a társalgóba. Glenroy felkapcsolta a lámpát az asztal közelében és leült.

– Maga hogyan került ide ebben a szakadó esőben?

– Paul Fontaine kivitt meglátogatni Bob Bandolier sírját, és visszafelé jövet értesítették a dologról. Nem volt éppen fényes kedvében.

– Mindegy, mit tett, most már halott. Érti? Ne foglalkozzon ezzel.

– Rendben – feleltem. – Kezdem érteni, miért figyelmeztetett.

Glenroy felegyenesedett a székben.

– Akkor jobb lesz, ha arra is odafigyel, hogy kivel áll szóba.

A lemez véget ért, és Glenroy felpattant, hogy megfordítsa. Ráhelyezte a tűt a második oldalra. A szoba megtelt az „Éjszaka és nappal" fülledt hangjaival. Glenroy megállt a polca előtt, a padlóra meredt és hallgatta a muzsikát.

– Nincs még egy olyan fickó, mint Ben. Egy se.

Azt gondoltam, hogy egy Ben Websterről szóló anekdotával próbálja oldani a feszültséget, de ő összefonta a karjait a mellkasa előtt és néhány pillanatig némán ringatózott a zene ütemére.

– Tegyük fel, hogy valami doktort kinyírnak a stadionban – szólalt meg idővel. – Nem mondom, hogy megtörtént, csak tegyük fel. Tegyük fel, hogy hentesmunkát végeznek rajta. Összevissza vagdossák a vécében.

Felnézett rám, és én bólintottam.

– Tételezzük fel, hogy én egy olyan fickó vagyok, aki néhanapján szeret eljárni a focimeccsekre. Tegyük fel, hogy aznap is ott vagyok. Talán találkozók egy pasassal, akit jól ismerek. Olyan furcsa neve van... Buster, ez az. Buster nem sokat érő fickó. Amikor épp nem valakinek a házába tör be, akkor seggrészeg. Most pedig tételezzük fel, hogy épp jövök visszafelé a hot-dogostól, és véletlenül épp ezt a haszontalan Bustert látom ott kuporogni a következő szintre vezető lépcső és egy halom újságpapír alatt. Ha ez valóban megtörtént volna, mint ahogy nem történt, akkor csakis azért tudhattam, hogy az ott egy emberi lény és nem egy nagy halom szemét, mert tudtam, hogy az ott Buster. Mert bármennyire is nem történt meg ez az egész, annyira bevackolta magát a lépcsők alá, hogy keresnie kellett, ha látni akarta.

Bólintottam.

– Most pedig tételezzük fel azt, hogy egy nyomozó valakitől meghallja, hogy Buster is kint volt aznap, és Buster egyszer már ült négy évet a Joliet-ban, amiért megölt valami fickót egy bárban, és amikor ez a nyomozó kimegy Buster szobájába, egy fiókban megtalálja nála a doktor tárcáját. Maga mit gondol, ha ilyesmi történne, mi lenne a következő lépés?

– Gondolom, Buster vallana és életfogytiglant kapna.

– Én is valahogy így képzelem – mondta Glenroy. – Persze egy kitalált történetben, mint amilyen ez is. 

Megkérdeztem Glenroyt, nem tudná-e megadni egy taxis cég telefonszámát. Leemelt egy névjegykártyát az öltözőszekrény tetejéről és odahozta nekem. Amikor érte nyúltam, Glenroy nem engedte el.

– Tudja, hogy én ilyenről sosem beszéltem, és maga ezt sosem hallotta.

– Még azt sem hiszem, hogy jártam volna itt. – Csak ekkor engedte el a kártyát.

A diszpécser közölte velem, hogy a taxi a hotel bejárata előtt fog felvenni, öt perc múlva. Glenroy odalökte nekem a nedves inget és felajánlotta, hogy tartsam meg a pulóvert.

23

László Nagy – aki az én szemszögemből nem volt egyéb, mint egy barna tweedsapka pereme alól előgöndörödő, tömött fürtök együttese – abban a pillanatban beszélni kezdett, hogy a taxijába szálltam. Valami fickót megöltek, épp itt, ebben az utcában, tudtam? Az embernek muszáj arra a lökött alakra, Walter Dragonette-re gondolni, nem igaz? Egyáltalán, mi vehet rá bárkit is arra, hogy ilyet tegyen? Istennek kellene lenni, hogy ilyen kérdésekre választ találjon az ember, igaz? László Nagy Magyarországról érkezett ide, nyolc esztendővel ezelőtt, és ilyen borzalmas dolgok Magyarországon sohasem történhettek volna meg. Más borzalmas dolgok persze igen. Mit szólok ehhez a borzalmas esőhöz? Mit gondolok, meddig tart még, ez a borzalmas eső? Pontosan hat órán át fog tartani. És mi jön azután? A köd jön azután. A köd is van olyan borzalmas, mint az eső, az ember akkor sem lát az orránál tovább. Két napig ködre számíthatunk. És két napig rengeteg karambolra számíthatunk. És miért? Mert az amerikaiak nem tudnak jól vezetni a ködben.

Helyeslően morogtam a megfelelő helyeken, közben azon gondolkodva, mit tudtam meg és az mit jelenthet. William Writzmann Oscar Writzmann fia volt. Most már értettem Oscar megjegyzését, hogy Johnnak és nekem vissza kellene térnem oda, ahová tartozunk – a Disznótelepre. Billy Ritzként Writzmann ígéretes bűnügyi karriert futott be egy gyilkos hajlamú millhaveni rendőr védőszárnyai alatt, egészen addig a napig, míg John és én bele nem ütköztünk az apába. Writzmann volt az Elvee Holdings frontembere. A cég két kitalált tisztviselőjét Fee Bandolier apja, és egy hajdani gyilkosság csoportvezető, bizonyos Andy Belin után nevezték el. Tom Pasmore megint tévedhetetlen volt. És Fee Bandolier rendőr itt, Millhavenben.

Fogalmam sem volt róla, hogy most mit tegyek.

László lehúzódott John háza elé. Amikor kifizettem, elmondta nekem, hogy az amerikai pénzek mind méretük, mind színük tekintetében eltérnek azoktól, amiket Angliában és Franciaországban – és Magyarországon – használnak. Még akkor is az európai pénzek szépségét méltatta, amikor rácsuktam az ajtót.

Felsiettem a járdán és a tartalékkulccsal beengedtem magam a sötét házba. A konyhában felitattam az esőt az arcomról egy papírtörölközővel, azután felmentem az emeletre, hogy dolgozzak egy kicsit, mielőtt John hazaér.