TIZENNYOLCADIK RÉSZ – A MENNYEK KIRÁLYSÁGA

1

Visszatértem az életemhez, amilyennek az emlékeimben élt. Dolgoztam a könyvemen, találkoztam a barátaimmal, hosszú sétákkal töltögettem meg jegyzettömbömet, olvastam és rengeteg zenét hallgattam. Megírtam és elküldtem a levelet, amiről oly sokat gondolkodtam, bár választ nem vártam rá. Olyan rövid időre tűntem csak el, hogy Maggie Lah-n kívül senkinek sem tűnt fel a hiányom, viszont Vinh és Poole is felfigyelt a béke és stabilitás olyan külső jegyeire, mint hogy többé már nem járkáltam egész éjszaka és nem próbáltam meg lehetetlen időpontokban írni. Maggie, az ösztönlény, meg is jegyezte:

– Egy sötét helyen jártál és valami fontosat tanultál meg ott.

– Igen, feleltem, így igaz.

Átkarolta a vállamat, mielőtt újra kettesben hagyott volna a könyvemmel.

A New York Times először az első szekció hatodik oldalán közölte a millhaveni zűrzavarral és a Michael Hogannel kapcsolatos tudósításokat, majd két nap alatt a hír már egészen a második oldalig kúszott fel. Másnap újabb történet jelent meg a második oldalon, azután következett a címlap, ahonnét egy teljes héten le sem akart kerülni. Tom Pasmore szorgalmasan küldte nekem a Ledgert, két-három számot egybekötve egy nagyjából olyan vaskos csomagba, mint a karácsony előtti vasárnapi Times. Geoffrey Bough és egy sor más millhaveni újságíró kitöltötte a saját újságomban tátongó lyukakat a színesebbnél-színesebb részletekkel. Miután Hogan bűneinek valódi mélysége a napvilágra került, Ross McCandless és egy sor más rendőrségi vezető a kényszerű visszavonulás mellett döntött. Merlin Waterfordnak szintén le kellett mondania. A helyét egy norvég liberális demokrata vette át, aki a Rhodes alapítvány ösztöndíjasaként végzett Oxfordban és meglepően jó kapcsolatokat ápolt az afro-amerikai közösséggel, főként azért, mert soha, egyetlenegyszer sem mondott olyan bődületes ökörségeket, mint elődje.

Michael Hogan naplószerű jegyzeteinek kevésbé szörnyűséges részletei először a Ledgerben jelentek meg, majd bekerültek a Times-ba is. Azután már más, Hannah Belknap ízlésének inkább megfelelő idézetek is napvilágot láthattak. A People, a Newsweek, és a Time mind közölte a sztorikat Millhavenről és Hoganről, Hoganről és Walter Dragonette-ről, Hoganről és William Damroschról. Az FBI bejelentette, hogy Hogan ötvenhárom férfit és nőt ölt meg a floridai Pensacolában, ahol Felix Hartként ismerték, az ohiói Allertonban, ahol mint Leonard „Lenny" Valentine tevékenykedett, és végül Millhavenben. Rövid, gondosan cenzúrázott hírek Franklin Bachelor pályafutásáról is szárnyra kaptak.

A tüntetők ezúttal is ostromgyűrűbe fogták az Armory Place-t és végigmeneteltek az Illinois Avenue-n, Hogan áldozatainak fényképei pedig betöltötték a napilapokat és a magazinokat. Cellájában, ahol a büntetőper kezdetét várta, Walter Dragonette elmondta az újságíróknak, hogy vele Hogan mindig igazi úriemberként viselkedett.

Hosszas jogi tusakodást követően tizennyolc ártatlan embert engedtek szabadlábra különböző börtönökből, ahol életfogytig tartó szabadságvesztésüket töltötték. Floridában ekkorra két ártatlan embert már ki is végeztek. Családjuk, valamint a tizennyolc ártatlanul fogva tartott monumentális kártérítési pert kezdeményezett az őket letartóztató rendőri erők ellen.

Szeptemberben egy kiadói konzorcium bejelentette, hogy puhafedeles tömegkiadásban megjelenteti Michael Hogan vallomásait, és a könyv bevételét az áldozatok családja között osztja szét.

Októberben befejeztem A mennyek királysága első nyers változatát és körülnéztem. Rá kellett jönnöm, hogy a nap még mindig zavartalanul tűz le a Soho utcáira, a hőmérséklet még mindig huszonöt fok körül jár, és hogy a fiatal tőzsdei alkuszok, akik a hétvégeken az éttermekbe és kávézókba gyűltek, kezdenek úgy festeni, mint Jimbo a Millhavenben töltött utolsó estémen. Apu megint hazavitte a leépítésről szóló baljóslatú híreket. A kínos gonddal megválogatott, szándékoltan hétköznapi öltözetben parádézó fiatalok közül sokan három napos borostát viseltek és egymás után szívták a filter nélküli Cameleket. Belekezdtem A mennyek királysága átírásába és szerkesztésébe. December elejére végeztem is munkával. Mire elvittem a könyvet az ügynökömnek és a kiadómnak, és kiosztottam néhány példányt a barátaim között, a hőmérő szála már csak négy fokot mutatott.

Egy héttel később együtt ebédeltem a Chanterelle-ben Ann Folgerrel, a szerkesztőmmel. Ann – ez a bohém jelleget teljes egészében nélkülöző, frissen vasalt és érzelemgazdag szőke hölgy, aki a harmincas évei közepén járt – jó társaság és még jobb szerkesztő. Hozott néhány használható ötletet a könyv egyes részeinek feljavítására, amit később néhány nap alatt bele is építettem a regénybe.

Felvidulva a beszélgetéstől és még inkább megkedvelve Ann Folgert, visszasétáltam a tetőtéri lakásba és kinyitottam a szekrényt, ahol Michael Hogan vallomásainak saját példányát rejtegettem – a csomagot a nevemmel és címemmel, ahogyan Tom Pasmore feladta nekem a millhaveni központi postán, egy ablaknyira tőlem. Soha nem bontottam ki. Levittem magammal a földszintre és kihajítottam a Saigon szemete közé. Azután visszasétáltam az emeletre és belekezdtem a javításba.

2

A másnap szombatra esett, és a december még mindig úgy tett, mintha október lenne. Későn keltem és magamra rángattam kabátomat, hogy reggelizzek és sétáljak egyet, mielőtt végzek a javítgatással. A Soho soha nem izgatott annyira a karácsony miatt, mint mondjuk Manhattan, de így is láttam pár télapót és néhány műhóval összefröcskölt karácsonyfát az üzletek kirakatában; míg a kávéházban, ahová betértem egy mandulás croissant-ra és két csésze tejszínes kávéra, a hangszórókból egy lassú, barokk ömlengés fakadt fel, melyben végül ráismertem Corelli Karácsonyi Koncertjére. Idővel arra is rádöbbentem, hogy ugyanabban a kávézóban ülök, ahová akkor tértem be, mielőtt észrevettem volna Allen Stone-t. Mintha évekkel, és nem hónapokkal ezelőtt történt volna. Visszaemlékeztem azokra a hetekre, ahol húsz oldalakat írtam éjszakánként, összességben kis híján háromszáz oldalt, és rájöttem, hogy már-már gyászolom azt a szédítő, szinte mágikus állapotot. Hogy újra megleljen, ha egyáltalán meglelhető az őt kísérő zavaró mellékjelenségek nélkül, írnom kellett egy másik könyvet.

Amikor visszaértem a lakásba, a telefon csörögni kezdett abban a pillanatban, hogy a kulcsot a zárba csúsztattam. Kinyitottam az ajtót és a telefonhoz rohantam, menet közben lehámozva magamról a kabátot. Az üzenetrögzítő gyorsabb volt nálam, és hallottam, ahogyan Tom Pasmore hangja áradni kezd a kis hangszóróból.

– Hello, én vagyok az, az Eastern Shore Drive Nero Wolfe-ja, és van néhány hírem a számodra...

Felvettem a kagylót.

– Itt vagyok – szóltam bele. – Milyen híreid vannak? Mi a helyzet Millhavenben?

– Nos, három napja hóvihar tombol a városban. Beszámítva a viharos szelet is, legalább mínusz tizennyolc fok van. Hogy halad a könyved?

– Végeztem vele – feleltem. – Miért nem jössz át egy kicsit, hogy megünnepelhessük?

– Talán majd elmegyek. Ha valaha is abbamarad a havazás. Az ünnepekre talán. Komolyan gondoltad a meghívást?

– Persze. Gyere ki egy kicsit abból a fagyasztóból és tölts el egy hetet a napfényes New Yorkban. Nagyon örülnék neked. – Itt szünetet tartottam, és ő sem szólt. Rossz előérzetem támadt. – A városban vége már a felfordulásnak, ugye?

– Teljességgel – felelte Tom. – Hacsak nem számítjuk azt, hogy Isobel Archer állást kapott egy országos hálózatnál és néhány héten belül költözik New Yorkba.

– De nemcsak azért hívtál fel, hogy ezt elmondd.

– Nem. John Ransomról akartam beszélni veled.

Türelmesen kivártam a hírt.

– A ma reggeli hírekben hallottam – folytatta Tom. – Rendszerint meg szoktam hallgatni, mielőtt lefekszem. John múlt éjjel két óra körül életét vesztette egy autóbalesetben. A hóvihar közepén történt. Egyedül ült a kocsiban. A kelet-nyugati gyorsforgalmin haladt és egyenesen nekirohant egy támfalnak. Először azt hitték, baleset történt, kicsúszott vagy valami, de később kiderült, hogy az engedélyezett alkoholszint háromszorosa mutatható ki a vérében.

– Attól még lehetett baleset. – Láttam magam előtt Johnt, amint keresztülszáguld a viharon, az éjszaka közepén, combjai közt szorongatva a háromszáz dolláros vodkáját. A végtelen éjszaka képe volt ez, a végtelen mély keserűségé.

– Valóban ezt gondolod?

– Nem – feleltem. – Öngyilkos lett.

– Szerintem is. Szerencsétlen fickó.

Ez lehetett volna a végszó, de ugyanaznap délután egy levelet találtam a postaládámban, egyfajta ironikus és véletlen egybeesésként, amely tiltott ugyan a fikció világában, ám nagyon is gyakran előfordul a valóságban.

Hogy megkapjam a postám, el kellett hagynom a lakásomat és le kellett mennem a földszintre, a bejárat mellett sorakozó postaládákhoz, egy ajtónyira a Saigon bejáratától. A postát rendszerint délután négy óra körül kézbesítették, és néha előfordult, hogy a postás előtt értem a ládákhoz. Akárcsak a többi író, én is lázas érdeklődéssel viseltetem a posta iránt, ami pénzt, szerződéseket, kritikákat, rajongói leveleket hozhat, na meg a Publisher's Weekly legfrissebb számát, amiben mindjárt ellenőrizhetem is könyvem és milliónyi szaktársam munkájának visszhangját. Azon a napon, hogy hallottam Tom felől, későn értem csak le, mert végezni akartam a javításokkal, és amikor végül leértem, láttam, hogy a doboz zsúfolásig telt a leveleimmel. Azonnal megkezdtem az iktatást a nagy szemeteskukába, amit külön a nyomtatott borítékoknak, adománykérő leveleknek, különféle visszautasíthatatlan üzleti ajánlatoknak tartottunk fenn a postaládák alatt. Két levél maradt csak fenn a rostán – az egyik egy külföldi kiadómtól, a másik egy idegen országból, mely egzotikus bélyegeivel is igyekezte kifejezni másságát. A nevemet kézzel írták a borítékra, tiszta, kerek betűkkel.

Felmentem az emeletre, leültem az íróasztalomhoz, és tüzetesen megnéztem a második boríték bélyegeit. Egy tigris, egy hatalmas húsos virág, egy barna folyó előtt fehér köntösben térdelő férfialak. Kisebbfajta döbbenettel értettem meg, hogy a levél Indiából jött. Feltéptem a borítékot és előhúztam az egyetlen ív vékony, rózsaszínre színezett papírt.

Kedves Timothy Underhill!

Sajnos csak most tudok válaszolni, mert a levél kerülő úton érkezett el hozzám. A címzés, amit használt, meglehetősen pontatlan. De mint látja, így is megtalált! Egy barátja, John Ransom felől érdeklődött. Nem is tudom, mit válaszolhatnék. Talán megérti, hogy nem mehetek bele a részletekbe, de úgy érzem, annyit feltétlenül elárulhatok, hogy minket itt az ashramban nagyon megindított a barátja szorultsága azokban az időkben, amikor nálunk járt. Sokat szenvedett. Szüksége volt a segítségünkre. Végül mégis rákényszerültünk, hogy elküldjük – mindannyiunknak fájdalmas kötelesség volt ez. John Ransom sajnos bomlasztó hatást gyakorolt a közösségre. Nem tudott megnyílni előttünk, képtelen volt meglelni valódi énjét, eltévedt és vakon bolyongott az egyetemes erőszak sötétjében. Nem lehetett kérdéses, hogy el kell őt taszítanunk magunktól. Sajnálom, hogy ilyen dolgokat kell írnom a barátjáról, de remélem, hogy önálló szellemi lényének kutatása ennyi év után végül meghozta számára az áhított békét. Talán mégis rátalált önmagára.

Őszinte híve:

Mina

3

Két nappal azután, hogy Mina levelét kézhez vettem és egy másolatát elfaxoltam Tomnak – és hogy a javított változatot is átadhattam Ann Folgernek –, újra elmentem amellett a videókölcsönző előtt, mely előtt visszaérkezésem óta szinte minden egyes nap, és ezúttal, minthogy a szó szoros értelmében nem volt semmi dolgom, emlékezni kezdtem egy érdekes dologra a kirakatból, még álmatlanságom idejéből. Visszasétáltam és megnéztem a mozisztárok posztereit. Pedig a mozisztárok nem érdekeltek. Talán csak megint ki akartam venni a Babette ünnepét? Azután megláttam a hirdetményt a klasszikus, fekete-fehér krimikről, és minden eszembe jutott.

Bementem az üzletbe és kikölcsönöztem a Veszedelmes mélységekből-t – a filmet, melyet Fee Bandolier és én láttunk a Beldame Orientalben; a filmet, mely látott bennünket akkor, amikor a legsebezhetőbbek voltunk.

Amint hazaértem, belöktem a kazettát a lejátszóba és bekapcsoltam a tévét. Leültem a kanapéra, kigomboltam magamon a kabátot, és figyeltem más filmek elmaradhatatlan hirdetéseit. Azután megjelent a főcím és megkezdődött a film. Fél órával később, hirtelen támadt sugallatra, végre levettem magamról a kabátot.

A Veszedelmes mélységekből amolyan hitchcocki variáció Fritz Lang M, egy város keresi a gyilkost című filmjére, az amerikai közönség ízlésére hangolva. A történetből semmire sem emlékeztem; minden kihullott a fejemből. Fee Bandolier azonban korántsem hagyta feledésbe merülni. Fee magával hurcolta a történetet, bárhová is ment – Vietnamba, Floridába, Ohióba, Millhavenbe.

Egy bankár, akit William Bendix játszik, elcsalogat egy kisfiút a játszótérről, magával viszi egy pincébe, és felhasítja a torkát. A holttest felett az elhalt kisfiú nevét nyöszörgi. Másnap bemegy a bankjába és elbájolja a beosztottait, kölcsönökről és jelzálogokról dönt. Hat órakor hazamegy, ahol találkozik a feleségével, Grace-szel, akit Ida Lupino alakít. A bankár egy régi iskolatársa és barátja, a Robert Ryan által megformált detektív, aznap hivatalos hozzájuk vacsorára, és a társalgás idővel óhatatlanul a felkavaró ügyre terelődik. Kiderül, hogy több gyermek is eltűnt már. A desszert alatt Robert Ryanből kibukik félelme, hogy a gyermekeket talán kíméletlenül megölték. Nem ismernek egy bizonyos családot? William Bendix és Ida Lupino barátjukra néznek az asztal felett, arcukat elfelhőzi a borzadály. De igen, ismerik azt a családot. A fiúk, mondja erre Ryan, az utolsó gyermek, aki eltűnt. „Nem", kiáltja Ida Lupino. „Az egyetlen gyermekük!" A vacsora véget ér. Negyvenöt perccel később a valós időben és három nappal később a filmben, William Bendix felajánlja egy kisfiúnak, hogy hazaviszi a kocsiján, majd elviszi őt is ugyanabba a pincébe. Miután meggyilkolja a fiút, gyengéden dudorássza a nevét a holtteste felett. Másnap Robert Ryan felkeresi a fiú szüleit, akik zokogva ismerik fel a fényképen fiúkat. A mozi azzal ér véget, hogy Ida Lupino felhívja Robert Ryant, miután szíven lőtte a férjét.

Tompultan néztem, ahogyan a jól ismert nevekből álló stáblista végigfut a képernyőn:

Lenny Valentine – Robert Ryan

Franklin Bachelor – William Bendix

Grace Bachelor – Ida Lupino

Azután, különböző nyomozók, banki alkalmazottak, és helybéliek után, a két meggyilkolt fiú neve következett:

Felix Hart – Bobby Driscoll

Mike Hogan – Dean Stockwell

4

Kivettem a kazettát a magnóból és visszacsúsztattam a tokjába. Háromszor is körbesétáltam a tetőtéri lakást, kacaj és könnyek közt vergődve. Fee Bandolierre gondoltam, a gyermekre, aki elkerekedett szemekkel nézi a mozivásznat a Beldame Oriental széles központi folyosójának egy székéből. Talán Michael Hogan mindig is Robert Ryanre emlékeztetett, és nem Clark Gable-re. Végül leültem az íróasztalhoz és feltárcsáztam Tom Pasmore számát. Az üzenetrögzítő két csengetés után jelentkezett be. Huszonnégy órás napja végeztével Tom végre ágyba bújt. Kivártam az üzenet végét, azután beszélni kezdtem.

– Itt John Galsworthy a Grand Streetről. Ha meg akarod tudni az egyetlen dolgot, amit még nem tudsz, akkor hívj fel, amint felébredsz.

Kivettem a szalagot a dobozából és újra megnéztem a filmet, Fee Bandolierre gondolva. A férfira, akit ismertem – és az első Fee-re, az ártatlan gyermekre, önmagam másik énjére, aki oly sokszor visszatért hozzám és aki oly sokszor megmozgatta képzeletemet. Ott volt ő, és ott voltam én is mellette, egyszerre nevetve és zokogva, várva, hogy a telefon megcsörrenjen.