TIZENHATODIK RÉSZ – VESZEDELMES MÉLYSÉGEKBŐL

 

1

És így, megint csak egy megoldatlan bűntény kapcsán, visszatértem Millhavenbe, ugyanazt a két utazótáskát végigcipelve a reptér nyüzsgő, tudományos-fantasztikus filmbe illő terein, és újra egy régi barátom ölelésében elérve a végállomást. Egy éles nyilallás, nem több, szökkent szárba és halt el a vállamban. Még tegnap este levetettem a sínt a karomról, közvetlenül azután, hogy letettem a telefont. Tom megragadta a holmimat és hátrébb lépett, hogy széles mosollyal az arcán végigmérjen. Fiatalabbnak és sokkal élettelibbnek tűnt most, mint amikor meglátogatott a kórházban. Tom tetőtől talpig felfrissült, és ez a frissesség nemcsak a szappan, a sampon, és a fénylően kék szemek aurájában tükröződött vissza, de a felszított izgalomban és késztetésben is, hogy mielőbb vágjunk a dolgok sűrűjébe.

Tom a vállam felől érdeklődött, majd hozzátette:

– Talán őrültségnek tűnhet a szemedben, hogy egy ilyen kis bizonyíték miatt visszarángatlak ide.

Átsétáltunk a hosszú szürke alagúton, mely egy kapun keresztül a terminál központjába vezetett.

– Nem érdekel, milyen kicsi ez a bizonyíték. – Azonnal átéreztem szavaim igazát: a bizonyíték nagysága mit sem számít, amíg a bizonyíték megáll a lábán. Ha a megfelelő helyre hatunk, akkor az a halott nő Ohióban megnyithat a múltra egy nagyon is fontos kaput. Tom és én alaposan megtárgyaltuk ezt a lehetőséget a múlt éjszaka telefonon. – Kedveltem Paul Fontaine-t, és a kezünkben lévő, cáfolhatatlannak tűnő bizonyítékok ellenére is úgy gondoltam...

– Én sem tudtam elhinni – vágott közbe Tom.

– Bármennyire is illeszkedtek egymáshoz a darabok, a rossz érzésem nem hagyott el.

– De az a vén buzeráns Tangentben, Hubbel egyenesen rá mutatott. Talán nem lát túl jól, de azért vaknak se nevezném.

– Akkor tévedett – jelentette ki Tom. – Vagy mi tévedünk most. Hamarosan kiderül.

Az üvegajtók megnyíltak előttünk, és mi kiléptünk a szabadba. A bekötőúton túl sziporkázóan élénk napfény hullott a kinti parkoló kifakult betonjára. Leléptem a padkáról, de Tom megállított.

– Nem, erre fent parkoltam.

A beszállóövezet távolabbi vége felé intett, ahol a fénylően kék Jaguar Vanden Plas állt a terminál épületének árnyékában, éppen a MEGÁLLNI TILOS tábla alatt.

– Nem is tudtam, hogy van kocsid.

– Élete javarészét a garázsban tölti szegény. – Tom kinyitotta a csomagtartót és bepakolta csomagjaimat, majd lehajtotta a fedelet. A csomagtartó teteje úgy zárult be, akár egy bank trezorja. – Nem tudom mi ütött belém akkor. Megláttam a kirakatban, és egyszerűen muszáj volt megvennem. Ez volt tíz éve. Találd ki, hány mérföld van benne.

– Ötvenezer – vágtam rá, azt gondolva, hogy még túlzottan visszafogott is voltam. Tíz év alatt akkor is bele lehet hajtani egy autóba ötvenezer mérföldet, ha az ember egy héten csak egyszer elugrik vele a fűszereshez.

– Nyolc – mondta ő. – Nem járok el sokatm

A kocsi belső tere egy magánrepülőgép pilótafülkéjét idézte. Amikor Tom elfordította a kulcsot, a kocsi olyan hangot hallatott, mint egy óriási, hihetetlenül önelégült macska, amikor megsimogatják.

– Sokszor előfordul, amikor már nem bírom tovább a házban, amikor leragadok és tudom, hogy van valami, amit még nem látok, hogy lemegyek a garázsba és szétszedem a kocsit. Nem egyszerűen megtisztítom a gyertyákat, megpucolom az egész motort. – Végiggördültünk a bekötőúton, majd megállás nélkül besoroltunk a szórványos forgalomba. – Azt hiszem, ez nem is annyira a közlekedésről szól, mint az elfoglaltságról. Mintha horgászni járnék. – Elmosolyodott a kép láttán, amit felrajzolt. Tom Pasmore valamelyik flancos öltönyében, amint a garázs padlóján ücsörög az éjszaka közepén, a kipufogócsövet tisztogatva. A padló azért biztosan makulátlanul tiszta; valószínűleg az egész garázs műtőhelyiségre emlékeztet. 

Egy céltudatos kérdéssel hozott vissza az ábrándozásból.

– Hacsak nem vesztegetjük az időnket és Fontaine ártatlan, ki más lehet az? Ki lehet Fee Bandolier?

Ezen rágódtam egész úton a repülőn.

– Az biztos, hogy egyike a rendőröknek, akik Billy Ritzet használták informátorként. Glenroyt figyelembe véve csak Hogan, Monroe, vagy McCandless lehet az.

– Van már favoritod?

Megráztam a fejem.

– Azt hiszem, McCandlesst már csak a kora alapján is kizárhatjuk.

Tom erre megkérdezte, szerintem hány éves lehet McCandless. Ötvenhét-ötvennyolcra tettem a korát, maximum hatvanra.

– Találgass csak. Valójában nem több ötvennél. Csak sokkal idősebbnek néz ki.

– Szent isten – nyögtem fel a tény súlya alatt, hogy a félelmetes figura, aki kikérdezett a kórházban, durván velem egyidős. Azonnal ő lett az első számú jelöltem.

– És mi a helyzet veled? – kérdeztem. – Nálad ki az esélyes?

– Nos, sikerült bejutnom a személyzeti nyilvántartásba, végigmentem az állomány szinte valamennyi tagján, és megnéztem, mikortól alkalmazzák őket.

– És?

– Ross McCandless, Joseph Monroe, és Michael Hogan mind más városok rendőrségétől került Millhavenbe, néhány hónap eltéréssel, 1979-ben. Akárcsak Paul Fontaine. Valamennyiüket Andy Belin vette fel.

– Nem valószínű, hogy bármelyikük is Allertonból jött volna?

– Még csak nem is Ohióból – McCandless állítása szerint massachusettsi, Monroe állítólag Kaliforniából jött, Hogan pedig, legalábbis a dossziéja szerint, Delaware-ből került ide.

– Nos, legalább azt tudjuk, ki szerepelnek a listán.

– Most már csak azt kellene kitalálnunk, hogy mihez kezdjünk vele. – Az Eastern Shore Roadig erről is beszéltünk – hogy mit tegyünk a listán szereplő emberekkel.

2

A garázs sokkal inkább hasonlított szervizbeállóhoz valamelyik Houston Street-i benzinkútnál, mint műtőhelyiséghez. Talán kicsit még rendetlenebb volt még a szervizeknél is. Valamilyen oknál fogva én ezt mégis megnyugtatónak találtam. Kiszedtük a csomagokat a Jaguárból, átgázoltunk a géprongyokkal és szerszámokkal teli dobozokon, azután Tom lecsapta az öreg garázs ajtaját, és a konyhai ajtón keresztül bevezetett a házba. Elégedettség áradt szét a tagjaimban – jó dolog volt újra Tom házában lenni.

Felvezetett az emeletre, és az irodáján túlhaladva egy keskeny, közel függőleges lépcsősorhoz értünk, mely a harmadik emeleti cselédszoba felé tartott. Csak egy némiképp kopottas szürke-kék futószőnyeg borította a fokokat, tovább szaladva a harmadik emeleti folyosón. A három ajtó felett kézzel festett, virágmintás keretbe foglalt táblák adták hírül az egyes szobák neveit. Üdülő Ranch, VIII. Henrik Kamra, Florida Lakosztály.

– Lefogadom, azt hitted, hogy csak hülyülök – szólalt meg Tom. – Lamont szülei a maguk nemében tényleg fura emberek voltak, szerintem legalábbis. Az Üdülő Ranchon nyergeket találsz, meg körözvényeket és kifehérített koponyákat, Henrik kamrájában lovagi vértet és baldachinos ágyat, de szerintem mind a kettő túl kicsi neked. A Floridában élénk színű tapéta, nádfonatú szék van, és kitömött alligátor. Viszont szép tágas.

– Azt veszem ki – választottam. – Egyszer Delius is írt valamit Floridáról.

Kinyitotta az ajtót a szobaegyüttesre. Manzárdablakok és hatalmas páfrányokkal díszített fehér tapéta – az egész a Saigon éttermére emlékeztetett. Sárga díszpárnák vidították fel a nádból font ülőalkalmatosságokat, míg a jó két méteres alligátor a szekrényre vicsorgott, mintha onnan várná előlépni az aznapi vacsorát.

– Fura, hogy ezt mondod. Van is egy kép Deliusról a hálóban. Segítsek kiakasztgatni a holmidat? Ne? Akkor találkozzunk az irodámban, egy szinttel lejjebb, amint elkészültél.

Bevittem a csomagjaimat a hálószobába, miközben hallottam, ahogyan kisétál a lakosztályomból. Az üveglapos bambusz asztal felett, kagylóhéjból kirakott keretben, valóban ott függött Delius egy képe, amin úgy nézett ki, mint egy fizikatanár valamelyik háború előtti angol népiskolából. Frederick Delius és az alligátor, egész helyénvalónak tűnt így együtt. Megmostam a kezem és az arcomat, feljajdultam, amikor egy pillanatra rossz irányba mozdítottam a karomat, majd megtörölköztem és elindultam a földszintre, hogy megbeszéljük Tommal a kocsiban kitárgyalt terv utolsó részleteit is.

3

– Dick Mueller volt az első, aki említette neked April munkáját, igaz? Ő beszélt róla, hogy belebotlott valami kéziratba?

– Biztos valami pénzes bulira gondolt.

– Akkor ő intézi a találkozót. Es az emberünk rá fog harapni.

– Reméljük. – A bőrkanapén ültünk Tom irodájában, az asztalon előttünk a három szürreális komputerábrával. Most már ismertük annak az épületnek a kilétét, mely a torz felvételeken előtűnt, és ennek fényében a számítógép hagymázos ötletei is egészen helyénvalónak tűntek – a piramisok és az óceánjárók a védőtető elnagyolt vázlatai voltak, az üveg őrtorony pedig a jegypénztárból nőtt ki. Bob Bandolier a legalkalmasabb helyen akarta megölni Heinz Stenmitzet, a Beldame Oriental előtt. Mások jelenléte – vagy maga Stenmitz – azonban meghiúsította a tervet, bár a mozi ennek ellenére kiemelt fontossággal bírt a fia szemében.

– Ezen a helyen kell tartania a jegyzeteit. Több hely nem maradt.

Tom bólintott.

– Gondolod, hogy tényleg meg tudod győzni róla, hogy te vagy Dick Mueller? Tudod utánozni a hangját?

– Még nem, de majd gyakorlom – feleltem.

– Van itt valahol egy telefonkönyved?

Tom felállt és leemelt egy vaskos kötetet az íróasztal melletti polcról.

– Gyakorlod, hogyan beszélnek itt Millhavenben? – Odaadta a könyvet.

– Csak várd ki. – Megkerestem Byron Dorian számát.

4

Doriant láthatóan nem lepte meg, hogy újra hall felőlem; annál inkább váratlanul érte, hogy visszatértem Millhavenbe. Elmesélte, hogy egy chicagói galéria kiállítást rendez a képeiből, és hogy azóta készített még egy Kék Rózsa festményt. Megkérdezte, hogy haladok az írással. Elhadartam néhány szabatos mondatot arról, hogyan haladok az írással, azután már valóban sikerült meglepetést okoznom neki.

– Azt akarja megtanulni, hogyan beszéljen millhaveni akcentussal?

– Később majd elmagyarázom, de egyelőre csak az a fontos, hogy az emberek, akikkel beszélek, elhiggyék, hogy az vagyok, akinek mondom magam.

– Micsoda vad ötlet – képedt el Dorian. – Hiszen ráadásul még innét is származik.

– De már nincs meg az az akcentusom. Tudom, hogy maga képes lenne megtanítani. Hallottam, hogyan utánozza az apja hangját. Pont azt az akcentust akarom.

– Jesszusom. Na jó, próbáljuk meg. Mit akar mondani?

– Legyen az, hogy „A rendőrséget is érdekelné az ügy".

– A 'endőséget is é'dkelln' az ügy – vágta rá azonnal.

– „Ez még fontos lehet magának is".

– 'mmég fontos lhet magnakis. Mi ez az egész?

– „Helló".

– Halló. Van ennek bármiféle köze Aprilhez?

– Nem, nincs neki. „Nem akarok meglepetéseket".

– Ezt most nekem mondja, vagy azt akarja, hogy kimondjam magának?

– Mondja, ahogy Millhavenben szokás.

– Nem aka'ok megleptésekt. Az egész annyiból áll, hogy felhozza a hangját, és próbál a torkából beszélni, amilyen laposan és színtelenül csak lehet, és közben félbeharap minden szót. Legjobb, ha kihagy néhány magánhangzót. Amikor hangsúlyozni akar valamit, csak nyújtsa el a szavakat. Tudja, hogyan mondják, Millhaven?

– Mihevün.

– Majdnem. De inkább Millévn. Csak figyelje meg azokat a fickókat a tévében – mindegyik úgy ejti, Milllhévn. Majdnem Milhévn, de azért nem egészen.

– Millhévn – próbálkoztam. – Hallló. E' még fontos lhet magnaks.

– Elég jó. Még valami?

Végiggondoltam, mi másra lehet szükségem.

– Filmszínház. Beldame Oriental. A kéziratban érdekes dolgokat lehet olvasni. 

– Fímszinhz. Belldém Orintöl. A kéziratban é'deks dollgokat leht 'vasni. És ha meg akarja mondani az időt, tudja, hogy csinálja? Mondjuk öt órakor? Mondja úgy, hogy öt fele. És próbáljon meg minél laposabban beszélni. Sok szerencsét, bármit is akar csinálni.

Letettem a kagylót és Tom felé fordultam.

– Észrevetted – kérdezte, – hogy most épp megpróbálsz úgy beszélni, ahogyan kisfiú korodban tetted?

– Csak p'óbálk ú' beszlni, min' Dik Mulle' – feleltem.

5

Miközben Tom rótta a köröket a szobába, sorra felhívtam valamennyiüket – McCandlesst, Monroe-t, és Hogant, – azt állítva, hogy Dick Mueller vagyok, April Ransom jó barátja és kollégája. Felhoztam a hangomat a torkomba, és olyan laposan tartottam, amennyire csak tudtam, szorgalmasan félbeharapdálva a szavakat.

– Halló. Épp most botlottm belegy kéz'atba Ap'l homjai közt. É'deks dollgokat leht 'vasni benn. Nagyn é'deks infmációkt, külnösen ha valki 'endő'tt Millhévnbe. 'mmég fontos lhet magnakis.

McCandless válasza: – Ha olyan érdekesnek találja, Mr. Mueller, miért nem hozza be nekünk?

Hogan válasza: – Az April Ransom ügyet lezártuk. Köszönjük a hívását, de legjobb lesz, ha elfelejti az egészet.

Monroe válasza: – Mi ez, valami fenyegetés? Milyen információról beszél?

Nem aka'ok megleptésekt. Taln jó lenn beszlnk 'gymássl.

McCandless: – Ha beszélni akar velem, kérem, fáradjon be az Armory Place-re.

Hogan: – Valamiért az a meggyőződésem, hogy már beszélünk egymással. Miért nem mondja most el, mi nyomja a szívét?

Monroe: – Nem árulná el, hogy mégis mit akar ezzel mondani, Mr. Mueller?

Tallkozzun a 'égi fímszinhzba, a Belldám Orintüllbe, holnp öt fele.

McCandless: – Nem hiszem, hogy bármi mondanivalónk lenne egymásnak, Mr. Mueller. Viszlát.

Hogan: – Ha találkozni akar velem, Mr. Mueller, be kell jönnie az Armory Place-re. Viszlát.

Monroe: – Persze. Miért is ne. És adja át az üdvözletemet a kezelőorvosának is. – Letette, anélkül, hogy elbúcsúzott volna.

Visszatettem a kagylót, és Tom is abbahagyta a járkálást.

6

– Mennyi időnk lehet? – kérdeztem.

– Sötétedésig biztos ráérünk.

– Hogyan fogunk bejutni?

– Szerinted mégis ki örökölte meg Lamont von Heilitz ál- és tolvajkulcs gyűjteményét? Adj öt percet, és bárhová bejuttatlak. A Beldame Orientalbe bejutni még ennyi időbe se fog telni.

– Hogy lehetsz ilyen biztos benne?

Tom hagyta leesni az állát, megvonta vállát, és széttárta karjait.

– Áhá. Elmentél és megnézted.

Visszasétált a kanapéhoz és leült mellém.

– A Livermore Avenue felőli bejárat bármilyen kulccsal kinyílik, ami meglöki a tolóreteszt. Ugyanazzal a kulccsal ki lehet nyitni a jegypénztár túlsó felén nyíló ajtókat is. – Előhúzott egy átlagos rézkulcsot a zsebéből és kitette elénk az asztalra. – Van egy kijárat a mozi mögötti sikátorra – dupla ajtószárny, belső retesszel. Kívülről egy láncot tekertek a fogantyúk köré, és egy lakattal zárták le. Az is gyerekjáték. – Ugyanabból a zsebéből előhúzott egy másik, ugyanolyan színű és méretű kulcsot, és letette az első mellé. – A sikátorra nyíló alagsori ablakon át is be lehet mászni, de úgy gondolom, épp elég pincében jártál mostanában, hogy egy darabig ne kívánkozz ilyen helyekre.

– Elölről akarsz behatolni, vagy hátulról?

– A sikátor felől. Senki sem fog meglátni minket – felelte Tom. – De annak is van egy hátulütője. Ha már bent vagyunk, nem tudjuk visszatenni a helyére a láncot. Másrészről viszont egyikünk bemehet, míg a másik helyre teszi a láncot és vár.

– Elől?

– Nem. A sikátor másik oldalán van egy fakerítés, ami egy étterem hátsó részét választja le. A kerítés felső harmadán ritkára hagyták a palánkokat, és át lehet látni köztük.

– Azt akarod, hogy addig várjunk, míg valaki meg nem jelenik, és be nem engedi magát? 

– Nem. Azt akarom, hogy te bent legyél, én pedig a kerítés mögött. Ha meglátok valakit bemenni, megkerülöm az épületet és kimegyek előre. Ezeknek a régi moziknak két bejárata is nyílik az alagsorra, az egyik elölről, az iroda felől, a másik hátulról, az ajtók közeléből. Az alagsor közepén van egy vaskos téglapillér, és a mögött egy kazán. A túlsó felén nyílnak a régi öltözők – akkor használták őket, amikor még élő műsorokat is adtak. Ha elölről közelítek, akkor meg fog hallani, azt viszont nem tudja, hogy te is bent vagy. Megpróbálom leterelni magam előtt a téglapillérhez, ami mögött te elbújsz, és megleped.

– Alaposan körülnéztél.

– Nem – legyintett. – Csak a terveket láttam. A városházán őrzik azokat, és ma reggel elmentem, hogy megvizsgáljam őket.

– És mégis mit csináljak, ha egyszer sikerült „meglepnem"?

– Ez rajtad áll, attól tartok – mentegetődzött Tom. – Nem kell mást csinálnod, csak megtartanod, míg én odaérek.

– Tudod, hogy szerintem mit kellene tennünk? A hátába kellene nyomnod egy pisztolyt abban a pillanatban, hogy nyitni kezdi az ajtót, azután leterelnéd a pincébe, és együttes erővel rávennénk, adja elő a papírjait.

– És azután mit kellene csinálnom?

– Meg kellene ölnöd. Van pisztolyod, ugye?

Bólintott.

– Igen, van pisztolyom. Kettő is, ami azt illeti.

– Én nem hordok pisztolyt – jelentettem ki.

– Miért nem?

– Nem akarok több embert ölni, soha többé.

– Hordhatod anélkül is, hogy használnád.

– Oké. Felveszem azt a pisztolyt, ha te is bejössz velem a moziba. De nem fogom használni, csak végszükség esetén, és akkor is csak megsebesítem.

– Rendben – egyezett be, de boldogtalannak tűnt. – Bemegyek veled. De teljesen biztos vagy ebben? Már-már olyan, mintha meg akarnád védeni. Valami kételyed támadt?

– Ha hármójuk közül bárki is felbukkan a moziban ma este, akkor hogyan lehetne bármiféle kételyem is?

– Én magam is ezen tűnődöm. Akárki bukkan is fel, annak kell lennie Fielding Bandolier-Franklin Bachelornek Alias Lenny Valentine-nak. Alias akármilyen nevet is használ most.

Odalépett az íróasztalához és kihúzta a felső fiókot. A számítógép eltakarta a kezeit, de hallottam, hogy két súlyos fémtárgy a fának ütődik.

– Te kapod a .38-as Smith & Wessont, rendben? Egy Police Special.

– Helyes – bólintottam. – És neked mi jut, egy géppisztoly?

– Egy Glock – húzta elő a másik fegyvert. – Kilenc milliméteres. Sose használták még. – Megkerülte az íróasztalt, a pisztolyokkal a kezében. A kisebbik fegyver egy tárcához hasonló kis bőrtokba illeszkedett és szinte barátságosnak tűnt a Glock mellett.

– Valaki, akit egyszer kihúztam a bajból, úgy gondolta, egy napon még szükségem lehet rá.

Soha nem kerültek értékesítésre. Soha, senki nem vette őket nyilvántartásba. Egyszerűen itt teremtek.

– Gondolom, ő is ártatlan volt – mondtam.

– Ó, igen. Csak ismert egy csomó színes egyéniséget. – Tom felegyenesedett. – Csinálok magamnak kávét és beleteszem egy termoszba. A frigóban van étel, ha megéheznél. Nyolc-harminc körül indulunk, úgyhogy van három agyoncsapni való órád. Nem akarsz egy kicsit lepihenni? Később még hálás leszel érte.

– Te mit csinálsz?

– Itt leszek a közelben. Van néhány kisebb munka, amit el kell végeznem.

– Ráállítottál valakit, hogy figyelje a mozit, igaz? Ezért nem indulunk azonnal?

Elmosolyodott.

– Nos, van két srác, aki figyeli az épületet és telefonál, ha bármit lát – de nem hinném, hogy az emberünk éjfél előtt felbukkanna, hacsak nem gőzölt be teljesen.

Felvittem magammal a pisztolyt az emeletre és végigfeküdtem az ágyon, fejemet megtámasztva a feltornyozott párnákon. Három szinttel lejjebb a garázsajtó megcsikordult a fémpántokon. Néhány pillanat múlva fémes zajok kezdtek felszüremleni a garázs belsejéből. Sorra célba vettem a pisztollyal a manzárdablakot, az alligátort, Delius hegyes orrát. Fee Bandolier oly sok bánatot és viszolygást ébresztett bennem – a bánatnak és viszolygásnak oly különös elegyét –, hogy lelőni őt olyan lett volna, mint végezni valami mitikus teremtménnyel. Leeresztettem a karomat és elaludtam, ujjamat a ravaszon tartva.

7

Nyolc-tizenötkor ismét a Jaguarban ültünk, délnek tartva, a Livermore Avenue felé. A gyomrom megtelt, a fejem kitisztult, és mert Tom .38-asa ott függött az övemen, úgy éreztem, mintha zsarunak próbálnám kiadni magam. Kávéval csordultig töltött kövér, piros termosz ült közöttünk. Úgy tűnt, Tomnak semmi más nem jár az eszében, minthogy vezesse ezt az agyonkényeztetett autót. Fekete nadrágot viselt, és fekete pólót a fekete vászonkabát alatt. Egy Allen Stone, a szakáll és a paranoia nélkül. Többé-kevésbé ugyanolyan ruhákba – fekete farmerbe, Tom egyik fekete pólójába, és egy fekete cipzáros sportkabátba – öltözve én inkább középkorú betörőnek tűntem. Mintegy húsz perccel később már a St. Alwyn mellett haladtunk, és öt lakótömbnyire onnét a Jaguar komótosan elgurult az épület előtt, mely egykor a Beldame Oriental filmszínháznak adott otthont. Az utca másik végén egy Raiders melegítőt és hátrafordított baseball sapkát viselő fekete tinédzser támasztotta egy szupermarket sárga téglafalát. Amikor Tom felé sandított a Jaguar nyitott ablakán át, a tizenéves kurtán megrázta a fejét és ellökte magát a faltól. Intett egyet a Jaguar felé, mielőtt elindult volna felfelé a Livermore-on, ide-oda görgetve fejét a vállain, mintha valami belső zenét hallgatna.

– Nos, úgy tűnik, a főbejáraton át senki nem lépett az épületbe.

– Ki az? – intettem a fesztelenül páváskodó fiú felé.

– Ő Clayton. Amikor elérünk a sikátorhoz, megismerkedhetsz Wigginsszel is. Nagyon megbízhatóak.

– Hogyan ismerted meg őket?

– Eljöttek hozzám másnap, hogy egy sztori megjelent rólam a Ledgerben. Azt hiszem, úgy tizennégy évesek lehettek, és buszon utaztak. – Tom elmosolyodott magában és jobbra fordult a kocsival. Balra, közvetlenül előttünk, fehér épület állt, PARKOLÓHÁZ felirattal az oldalán. – Azt akarták tudni, hogy igaz-e, ami az újságban megjelent, mert ha igaz, akkor ők nekem akarnak dolgozni. – Tom lefordult a fedett garázsba és előrehajtott az ITT ÁLLJON MEG feliratig. – Így aztán kipróbáltam őket néhány kisebb dologban, és ők mindig pontosan azt csinálták, amit kértem tőlük Ha azt mondtam, álljatok ki az Illinois Avenue és a Third Street sarkára, és mondjátok meg, hogy egy adott fehér kocsi hányszor halad el előttetek, egész álló nap ott álltak és számolták a fehér kocsikat.

Kiszálltunk a Jaguarból, és egy egyenruhás parkolófiú indult felénk az alsó szintre vezető ívelt rámpa felől. Meglátta a Jaguart és az arcvonásai kisimultak a sóvár vágyakozásban.

– Hajnali kettő és hat óra között jövünk érte – közölte Tom. Jöjjünk csak nyugodtan, ő egész éjszaka itt lesz. Láttam, hogy alig tudja levenni a tekintetét az autóról. Végül elsietett a fülke felé, és kis idő múlva visszatért a parkolójeggyel.

Tom és én kisétáltunk a garázsból az egyre sűrűsödő szürkületbe. A sötétség szemcséi már kezdtek összerendeződni a folyamatosan fakuló fényben. A talán három méter széles sikátor egyik felében máris éjszaka uralkodott. Nyúlánk fiú támasztotta a falat a köz túlsó végében, és egyenesedett fel, amint kiléptünk a fényből.

– Wiggins? – szólította meg Tom.

– Semmi – felelt a fiú, halk, de jól érthető hangon –, de ezért csak nézze meg a láncot. – Laza mozdulattal tisztelgett és elindult visszafelé.

Tom megindult előttem, amint a fiú kisiklott a sikátor másik végén. Tíz méternyi hosszan, a magas barna fakerítéssel szemközt, magasodott a Beldame Oriental ablaktalan hátsó fala. Ötletszerűen felszórt festékfoltok tarkították a szürke betontömböket és vették körül a két széles fekete ajtót. Felzárkóztam Tom mellé. A vaskos lánc, melynek a két ajtót kellett volna összefognia, a bal oldali fogantyúról csüngött alá, míg a lakatot a jobb oldaliba akasztották be. Tom a homlokát ráncolva gondolkodott.

– Itt van? – suttogtam.

– Azt hiszem, rögtön azután ide kellett volna küldenem Claytont és Wigginst, miután te előadtad a Dick Mueller magánszámodat. Azt gondoltam, a műszak végét azért csak kivárja.

– Hogy mit csináljon?

– Hogy elvigye a papírjait, természetesen. – Arcom bizonyára végtelen rémületet tükrözhetett, mert Tom gyorsan hozzátette. – Ez persze csak feltevés. Akárhogy is, vissza fog jönni.

Meghúzta a jobb oldali fogantyút és mindkét ajtó előrelendült, hogy néhány centiméternyi elmozdulás után megakadjon. – Á, van egy másik zár is. Egész elfelejtettem. – Míg Tom meg nem próbálkozott az ajtóval, fel sem tűnt a kerek zár, közvetlenül a fogantyú alatt.

A kabátja belső zsebéből Tom most egy sötét, összetekert anyagcsíkot vett elő, majd megfogta az egyik végét és hagyta, hogy a saját súlyától lehulljon. Különböző méretű és formájú fémrudak bújtak meg az erős anyag zsebeiben. – Lamont híres készlete. – Előrehajolt, hogy megnézze magának a zárat, azután előhúzott egy kisebb ezüstkulcsot az egyik zsebből. Odalépett az ajtóhoz, előretartotta a kis ezüstkulcsot, és lassan bevezette a nyílásba. Bólintott. Amint elfordította a kulcsot, azonnal hallottuk, hogy a zár nyelve visszahúzódik. Tom beletette a kulcsot a kabátzsebébe, feltekerte az anyagot, és azt is a kabát belsejébe süllyesztette. Egy pillanatra megláttam az övébe dugott Glock puha, kárpitszerű tokját.

– Próbáljuk ki a lámpákat. – Mindketten elővettük a keskeny, cső alakú zseblámpákat, melyeket Tom közvetlenül az indulás előtt osztott szét. Megfordultam és feltoltam a kapcsolót. Jó húsz centiméter átmérőjű, élesen metszett fénykör tűnt fel a szemközti barna kerítésen. Oldalt indultam a lámpával, és a fénykör végigsöpört a sikátor épületeinek oldalán, kiszélesedve, ahogyan egyre távolabb került.

– Jó, nem igaz? – kérdezte Tom. – Elég erős, ahhoz képest, milyen kicsi.

– Miért jönne vissza, ha már egyszer elvitte a feljegyzéseit?

– Dick Mueller miatt. Úgy képzeli, hogy Mueller próbálja kijátszani, és korábban jön ide, ezért neki még korábban kell érkeznie.

– Hová tehette a jegyzeteket?

– Ezen gondolkodom. – Tom megragadta a fogantyút, hogy kinyissa az ajtópár jobb felét. – Indulhatunk?

Átnéztem a válla felett. Tíz perc múlva felkapcsolódnak az utcai lámpák is.

– Oké – feleltem, és elhaladtam mellette, a filmszínház átható sötétjébe.

Amint Tom betette az ajtót mögöttünk, felkapcsoltam a zseblámpát és végigfuttattam a tőlünk jobbra eső falon, míg közvetlenül előttünk el nem értem a fekete ajtót, mely magába a vetítőterembe vezetett. Balra széles betonlépcsők vezettek az alagsorba.

– Ide világíts – suttogott Tom. Az ajtó felé lendítettem a fényt, ami csak az imént csukódott be, és addig kerestem, míg rá nem akadtam a kulcslyukra. – Itt jó, tartsd meg. – Tom visszazárta az ajtót. Megtartottam rajta a fénykört, míg kitekerte az anyagot, visszatette a kulcsot a helyére, és az egész készletet besüllyesztette a zsebébe.

– Tudod, azok a jegyzetek talán még mindig itt vannak. Fee talán elugrott ide az Armory Place-ről, közvetlenül a telefonhívás után, és levette a zárat, hogy este könnyebben be tudjon jönni.

Felkattintotta a saját lámpáját és végigpásztázta az ajtót. Megtalálta a fénysugárral az ajtógombot, és lekapcsolta a lámpát, amint megragadta. Én is lekapcsoltam az enyémet, és Tom kinyitotta az ajtót.

8

Miután az ajtó becsukódott mögöttünk, Tom ujjai végét a hátamhoz nyomta, így ösztökélve előre a dimenziók nélküli ürességbe. Emlékeztem az első széksorok és a hátsó kijárat között hosszan elnyúló, üres padlóra; tudtam, hogy ami felé nagy óvatossággal közeledem, az oldalfolyosó; mégis, olyan volt, mintha megvakultam volna, és a kezemmel tapogattam az utat magam előtt.

– Mi az? – kérdeztem suttogva. Tom újra megbökött. Tettem két kimért lépést és kivártam.

– Fordulj meg – ért el hozzám Tom suttogása. Hallottam, ahogyan léptei végigsurrannak a csupasz cementpadlón és megfordultam, nem is annyira engedelmességből, mint inkább attól való félelmemben, hogy itthagy. Hallottam, hogy elfordul a kijárat ajtógombja. Ha ő elmegy, gondoltam, én se maradok. Az ajtó résnyire megnyílt, majd még tovább, és én ráébredtem, mit művel – az ajtó peremei mentén jól elkülöníthető szürkés fény kezdett beáramlani. A durva cementpadló egy szelete, feketére festve és összeporozva, szemként nyílt fel a fényoszlop lábánál. Láthattuk, ha valaki belép a moziba.

Tom finoman betette az ajtót. A tökéletes feketeség ismét összezárult körülöttünk. A puha léptek felém közeledtek, és a kéz érintette a ruhám szélét, amint belesüllyedt Tom zsebébe. Hangos klikk! hallatszott, és egy sárga fénysugár, döbbenetesen élesen metszve és szinte tapintható tömörséggel, átszelte a sötétséget, hogy kiválassza magának az első sor két ülőhelyét.

– Tom – kezdtem, de mielőtt ennél tovább juthattam volna, ő már le is kattintotta a lámpát, meghagyva nekem a székek szellemképét. A talaj mozdulni látszott a talpam alatt, mintha egy hajó fedélzetén jártam volna. A székek árnyai felett a forró fénypászma képe is beleégett a szemembe, akár egy villanykörte negatívja, még áthatóbbá téve a feketeséget körülöttem.

– Tudom – intett le láthatatlanul Tom. – Csak fel akartam mérni a helyet.

– Álljunk meg néhány percre – javasoltam, és nekipréseltem a hátamon lángoló karikát a falnak. A padló abban a pillanatban megszűnt imbolyogni. A kabáton keresztül is éreztem, ahogyan a fal durvasága felém tolakszik. Jól emlékeztem a Beldame Oriental falaira. Vörösen, véletlenszerűen kidomborodó mintáival és szabálytalan örvényeivel a kőfal olyan érdes volt, akár a korall; és néhol a kicsapódott párától gyöngyözött. Behajlítva térdeimet az izgága csavarokra és kampókra koncentráltam; tenyeremmel megtámaszkodva a beton durva, poros felszínén; várva, hogy a részletek elváljanak a szemeim elé hullott átlátszatlan fekete függönytől. Tom fojtott, lassú zihálását meg sem lehetett különböztetni az enyémtől.

Az irány- és térérzék kezdett testet ölteni a sötétségből. Lassan tudatára ébredtem, hogy egy hatalmas, előredöntött, a távoli vége felé egyre emelkedő és szűkülő doboz egyik sarkában állok. Idővel a magasított színpadot is ki tudtam venni magam előtt, melynek élei szürkén izzottak, mint az országút aszfaltja a róla felszakadó párában. Ez a látvány is eltűnt a szemem elől, amikor Tom Pasmore odalépett elém, majd lassan oldalazva elindult a terem oldala mentén. Hallottam, hogy a léptek eltompulnak, de nem halkulnak el egészen, amint Tom elhagyta az első soroktól a színpad felé nyúló betonrámpát és puhán tovább lépdelt a szőnyegen. Az izzás jól elkülöníthető alakká tömörült, és lassan a legyező alakban szétterülő székek is láthatóvá váltak előttem. Tom arca halvány, sápadt foltként úszott a folyosón.

A filmszínház túlsó végében újabb folyosó húzódott, és a kettő között az a keresztirányú átjáró, mely a tűzoltóság utasítására szelte egyenesen félbe a termet.

Mostanra már a közelebbi székek ívelt háttámláját is ki tudtam venni, és homályosan érzékeltem a közlekedő dimenzióit. Az elmosódott, fakó arc alatt Tom fekete alakja hol beleolvadt, hol különvált az őt körülvevő sötétségtől. Követtem a folyosón a vetítőterem előtere felé. Amikor elértük a legutolsó sort is, Tom megállt és megfordult. Fémesen villant meg előttünk az előtérbe vezető ajtó egy apró darabja. Lenézve nagy, puha feketeséget láttunk a színpad felett, ami csakis a függöny lehetett.

A fémes csillogás eltűnt, ahogy Tom rátette kezét, és az ajtó megnyílva újabb szürke fénypászmát engedett a terembe szűrődni.

Az előcsarnokot betöltötte a borongós fény, ami jegypénztárhoz és a Livermore Avenue-ra nyíló üvegajtóhoz vezető ajtópár ovális ablakán át szüremlett be.

Két mellkasig érő fa bútordarab állt a régi cukorautomaták helyén. Az előcsarnok még a korlátozott fényben is kisebbnek tűnt, mint amire emlékeztem, és tisztábbnak, mint amire számítottam. A túlsó végében újabb fémfogantyús ajtópár vezetett a vetítőterem másik folyosójára. Odaléptem a bútorokhoz a cukorka-automaták helyén. Lehajoltam, hogy közelebbről is megnézzem a kerek faragást az egyik polc hátuljában, és az áttört, finoman metszett fémminták keretében díszes betűket pillantottam meg. Elővettem a zseblámpát és rávilágítottam a betűkre. INRI. Végigpásztáztam az olvasópolcnak tűnő bútordarabot, míg újabb mintázatra nem bukkantam. Egy hordozható oltár és szószék előtt álltam.

Tom megszólalt.

– Valamelyik gyülekezet biztos itt szokott istentiszteletet tartani vasárnaponként.

Tom az ajtóhoz lépett, mely a pulpitus melletti falon nyílt, és megpróbálkozott a gombbal, ami elfordult, de más irányban nem mozdult. Széthajtogatta tolvajkészletét, bekukucskált a lyukon, és kulcsot dugott a zárba. Amikor a zár kattant egyet és az ajtó kinyílt, Tom összepakolt és bedugta a fejét a helyiségbe, majd elővette a lámpáját, felkattintotta, és a velem együtt belépett fülledt, ablaktalan szobába, mely talán ha fele akkora lehetett, mint az ő konyhája.

– Iroda. – A zseblámpa fénye kirajzolt egy üres asztallapot, néhány zöld műanyagszéket, és egy kerekes állványt, rajta fénylő kék kórusöltözékekkel. Négy kartondoboz sorakozott az asztal előtt. – Szerinted? – kérdezte Tom, végigfuttatva a fényt a dobozok oldalán. 

Odaléptem a székekhez és letérdeltem a két doboz elé az íróasztal közepénél. A fülek könnyedén nyíltak fel a vaskos, kék kötetekre.

– Énekeskönyvek – sóhajtottam fel.

Végigfutottam saját lámpámmal a maradék dobozokon, miközben Tom mögöttem kotorászott. Egyik dobozban sem találtam érdemlegeset, csak miseruhákat és könyveket – sehol egy patkány rágta lyuk. Felálltam és körülnéztem. A kórusruhákkal teliaggatott állvány éles szöget zárt be a fallal. Tom feje jelent meg a tartóvas felett, és a fénykör előtte félig rejtett funérajtót metszett ki a sötétből, nagyjából ugyanolyan színűt, mint a haja.

– Fee mindig is kedvelte a pincéket, nem? – kérdezte Tom. – Azt hiszem, ide érdemes lesz benézni.

9

Mialatt Tom kinyitotta az ajtót, odaléptem az állványhoz és előre világítottam a zseblámpával. A korlátos falépcső közvetlenül az ajtó után kezdődött és levezetett egészen a betonpadlóig. Követtem Tomot lefelé a fokokon, lámpámmal bevilágítva a tőlünk jobbra nyíló roppant térbe. Két megriadt egér sprintelt el a távolabbi fal felé. Újabb három-négy fokot tettünk meg, és az egerek eltűntek egy szinte láthatatlan hasadékban a falazóelemek között. Tom lámpája megtalálta a jókora vaskazánt, a kisméretű téglából kirakott pillért, a fűtéscsöveket, a villamos kábelek elosztódobozait, a rozsdás vízcsöveket, és a lecsüngő pókhálókat.

– Vidám hely – jegyezte meg.

Elértük a lépcsősor alját. Tom egyenesen a kazán és a filmszínház eleje felé indult, én pedig oldalt vettem az irányt, keresve azt a valamit, amin egy pillanatra megakadt a tekintetem, amíg a menekülő egereket figyeltem. Tom fényköre közeledett a helyiség középső része felé; az enyém a poros cementet pásztázta. Egyenes vonalban haladtam előre. Azután a fénysugár beleütközött egy faládába.

Odaléptem hozzá, letettem a termoszt, és felnyitottam a tetejét. A fedél könnyedén felpattant, valami szögleteset és fehéret felfedve. Odatartottam a fényt ahhoz, amit teleírt papírlapok takarosan összerakott halmának hittem. Holdkóros üzenet villant fel előttem. Fehér alapon testes fekete betűk a BUYTERVIO szót adták ki. Felette, újabb betűsor. MNUFGJKA. Két további értelmetlen szó töltötte be a doboz felső harmadát. – Buytervio? – kérdeztem magamtól, és végre ráébredtem, hogy ebben a dobozban raktározták el a betűket, amivel kiírták a filmek címeit a mozi előtetejére.

– Gyere csak ide...

Tom hangja a kazán mögötti félárnyékból szűrődött elő. Felkaptam a termoszt és követtem saját lámpám fénykörét a mocskos padlón a kazánig.

– Itt volt – mutatta Tom. – Ezt nézd meg.

Egy pillanatra félrehallottam és úgy értettem, itt van. Ahogy arra gondoltam, hogy Fee hullája ott fekszik a földön, mellette a pisztollyal, mellyel kioltotta a saját életét, önkéntelenül is harag, bánat, gyász és fájdalom nyilallt belém, elvegyülve azzal az érzéssel, amit leginkább megbánásként vagy csalódottságként lehetett értékelni. A fény végigsöpört a kartondobozokon. Azt akartam volna, hogy éljen, mindazok után, amit tett? Vagy egyszerűen csak a végére akartam már járni, ahogyan Tom Pasmore is? Egyaránt dühösen Fee-re és saját magamra, Tom mellkasára irányítottam a fényt és azt mondtam:

– Én nem látom.

– Mondom, itt volt. – Tom megragadta a csuklómat és a dobozokra irányította a fényt, melyek felett a tetem keresése közben elsiklott a figyelmem.

A füleket feltépték, és az egyik doboz az oldalán feküdt, feltárva előttünk megürült belsejét. A még álló dobozok oldalába a patkányok különböző méretű lyukakat harapdáltak. Tom próbált megnyugtatni, de akárcsak a holttest, az üres dobozok is kutatásunk végét jelentették.

– Elveszítettük.

– Még nem – intett le Tom.

– Ha viszont elvitte egy biztonságos helyre a jegyzeteit, akkor már mást sem kell tennie, csak megölni Dick Muellert. – A homlokomra tettem a tenyerem, rettenetes dolgokat látva magam előtt. – Uramisten. Talán máris elkéstünk.

– Mueller biztonságban van – hallottam Tom hangját a sötétben. – Tegnap este felhívtam telefonon. Az üzenetrögzítője közölte, hogy nyaralni ment a családjával, és két hétig nem lesz itthon. A gép nem mondta, hová utaztak.

– De mi van, ha Fee felhívta? Tudni fogja... – Mindez már nem számít, értettem meg.

– Még mindig vissza kell jönnie – emlékeztetett Tom. – Tudja, hogy valaki megpróbálja zsarolni. 

Igaza volt. Vissza kellett jönnie.

– De hová tehette azokat a jegyzeteket?

– Nos, van egy ötletem. – Emlékeztem rá, hogy Tom korábban is mondott valami hasonlót, és türelmesen vártam a magyarázatra. – Nyilvánvalóan az az utolsó menedéke – folytatta Tom. – Ami azt illeti, végig itt volt az orrunk előtt. Az ő orra előtt is ott volt, de nem gondolt rá, egészen a mai napig.

– Nos, hol van?

– Nem hiszem el, hogy nem látod a saját szemeddel is – incselkedett Tom. – Eddig mindent megláttál előre, nem? Na jó, ha még akkor sem fogod tudni, hogy itt végzünk, akkor megmondom.

– Öntelt hólyag – szidtam elkeseredetten. Újra különváltunk, hogy átvizsgáljuk az épület alagsorának fennmaradó részét.

A hidraulikus emelvényen a színpad alatt találtam egy orgonát – nem azt a magasztos Wurlitzert ami a harmincas években feltűnt az előadásokon, csak egy zömök, blúzos Hammond B-3-ast.

Az egykor az alagsor bal felén húzódó öltözőket ma már nem jelezte más, csak a puszta betonfalak és funérlemez elválasztók, rajtuk néhol a megereszkedett ajtókkal, néhol a tükrök és lámpák furataival.

– Nos, szerintem alaposan körülnéztünk – mondta végül Tom.

Visszatérve az irodába, Tom elvezetett a fénylő köntösök mellett és a helyére tolta az állványt. Visszamentünk az előtérbe, ő pedig visszazárta az ajtót mögöttünk. Elindultam a bejárat felé, amit kifelé jövet használtunk, de Tom megállított.

– A másik irányba.

Élesebbek voltak az ösztönei, mint az enyémek így láthatatlanok maradtunk, akárki is jött be a hátsó ajtón, míg ő – Fee – azonnal láthatóvá válna a szürke fényoszlopban. Elhaladtam az oltár és a pulpitus előtt az előcsarnok túlsó végében nyíló kipárnázott ajtóhoz, és beengedtem magunkat a sötétségbe.

10

Vakon haladtunk lefelé a folyosón, a székek háttámláját tapogatva útközben, áttörve a tökéletes sötétségen, ahol mintha minden lépéssel tömör fekete fal ereszkedett volna le elénk – hogy amint előrébb lépünk, hátrébb húzódjon az utunkból.

Tom megérintette a vállamat. Még mindig nem értük el a széles keresztfolyosót a vetítőterem közepén – a harmadik és a huszadik sor között bárhol lehettünk. A fekete fal még mindig ott tornyosult előttem, készen rá, hogy hátrébb vonuljon, ha újabb lépést teszek előre. Kitapogattam a legközelebb eső szék szakadozott plüsshuzatát, lehajtottam az ülőrészt, és belecsusszantam. Hallottam, hogy Tom az előttem álló székhez lép, majd érzékeltem, ahogyan felém fordul. Kinyújtottam a jobb kezemet és kitapogattam a karját a szék háttámláján. Homályosan ki tudtam venni a fej és a felsőtest alakját is.

– Minden rendben? – kérdezte.

– Rendszerint közelebb szoktam ülni a vászonhoz – feleltem.

– Lehet, hogy sokáig kell itt ücsörögnünk.

– Mit akarsz tenni, ha majd felbukkan?

– Ha a kijáraton át jön, akkor mindent megteszünk majd, hogy elaltassuk. Ha előtte egy zseblámpával ellenőrzi a helyet, akkor lekuporodunk a folyosón. Vagy lefekszünk a székek alá. Nem hiszem, hogy túl alapos munkát végezne; meg lesz róla győződve, hogy ő érkezett elsőnek. A lényeg, hogy nyugalomba ringassuk. Amint leül, hogy várakozni kezdjen, különválunk és egyszerre két irányból kerülünk felé. Néma csendben, ha lehet. Amikor közel érünk, kezdj el üvölteni, ahogyan csak a torkodon kifér. Én is ezt fogom tenni. Fogalma sem lesz róla, hol vagyunk, hányan vagyunk, és ezzel jó esély kínálkozik rá, hogy elkapjuk.

– És mi lesz azután?

– Arra gondoltál, hogy lefegyverezzük és elvisszük az Armory Place-re? Azt hiszed, hogy vallani fog? Vagy hogy valaha is elengednek az Armory Place-ről? Te is tudod, mi fog történni.

Nem szóltam egy szót sem.

– Tim, én még a halálbüntetésben sem hiszek. De a jelen helyzetet tekintve az az egyetlen alternatíva, ha hagyjuk az egészet a fenébe és hazamegyünk. Néhány év múlva, talán néhány tíz év múlva, csinál majd egy ostoba hibát és lebukik. Ezt akarod?

– Nem – feleltem.

– Tizenöt évet az életemből azzal töltöttem, hogy ártatlan embereket kihozzak a siralomházból – hogy életeket mentsek. Ez az, amiben hiszek. De ez az ügy nem hasonlít semmi másra, amit ismerek – ez az ember egész életében mást se csinált csak gyilkolt, őt egyszerűen nem lehet a normális módon az igazságszolgáltatásra bízni.

– Mintha azt mondtad volna, hogy téged nem is az igazság érdekel.

– Akarod tudni, hogy látom a helyzetet? Nem hiszem, hogy ezt másnak is elmondanám. Nincs sok ember, aki ezt megértené.

– Persze, hogy akarom tudni. – Mostanra homályosan ki tudtam venni Tom arcát. Kérlelhetetlen szigorúság sütött róla, és még valami, ami láttán megfeszítettem magam, előre rettegve mondanivalójától.

– Szabadon fogjuk őt engedni – mondta.

Egy kivégzés szinonimájaként a frázis legalábbis nevetségesen hatott.

– Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem.

– Emlékezz csak a saját tapasztalataidra. Emlékezz arra, mi történt a nővéreddel.

Láttam Aprilt magam előtt lebegni a mélységes rejtelem birodalma felé, és ugyanakkor éreztem Tom megnyugtató jelenlétét, ahogyan a megértés hullámként borított el.

– Mert ki ő? Megéri megmenteni? Azt a személyt, akinek újra és újra ölnie kell, hogy kielégítse azt az iszonyú haragot, mely olyan mélyen bújuk meg benne, hogy semmi sem érintheti? Ki ő valójában?

– Fee Bandolier – feleltem.

– Így van. Valahol, önmagának egy rég elfeledett szegletében, ő még mindig egy Fielding Bandolier nevű kisfiú. Az a gyerek a poklokat is megjárta. És neked még azelőtt a rögeszméddé vált, hogy a létezését megsejthetted volna. Mintha csak te magad teremtetted volna meg. Még láttad is magad előtt. Tudod, miért van ez?

– Mert azonosultam vele – feleltem.

– Azért láttad, mert szereted őt – mondta ki Tom. – Szereted a gyermeket, aki volt, és az a gyerek még mindig eléggé jelen van ahhoz, hogy láthatóvá tegye magát előtted, csak mert szereted.

Visszaemlékeztem a kisfiúra, aki elősétált az örvénylő sötétségből, nyitott tenyerén egy szóval, melyet nem lehetett se kiolvasni, se kimondani. Ő volt az éjszaka gyermeke – William Damrosch, Fee Bandolier, és én magam; valamennyien áthaladva Heinz Stenmitz mocskos kezei közt.

– Emlékszel, hogy beszéltél nekem arról az idős nővérről, Hattie Bascombe-ról, aki azt mondta neked, hogy a világ egyik felén mindig éjszaka van? Csak azt felejtette elmondani neked, hogy a másik felén is éjszaka van.

Túl megindultan a beszédhez, bólintottam.

– Most pedig térjünk rá a lényegre – folytatta Tom egy szuszra.

– Mire?

– Add ide a termoszt, amit magaddal hurcolsz. Nem akarok elaludni, mire ideér.

Odanyújtottam neki a termoszt, ő pedig kitöltött egy kevés kávét a tetejébe és egy kortyra felhajtotta. Amikor végzett, visszaadta a termoszt nekem. Azt hittem, már soha többé nem fogok tudni elaludni.

11

Ez már az okkultizmus határát súrolja, gondoltam. Tom Pasmore mintha a lelkembe látott volna. Határtalan hálát éreztem ezért, ugyanakkor egy másik, sötétebb érzelmet is, mely haragból és szorongásból tevődött össze. Tom a személyes dolgaim közt kotorászott. Korai emlékeim, melyek a szülői ház vagy a családi sírok előtt fittyet hánytak a parancsszóra, most valósággal elborítottak. Ezek egyike volt, természetes módon, Heinz Stenmitz. Egy másik – nem kevésbé erőteljes – nővérem röpke életének utolsó napja és utazásom annak a birodalomnak a határmezsgyéjére, ahonnét ő már nem térhetett vissza. Soha nem beszéltem ezekről a pillanatokról Tomnak, és testem minden tudatos porcikája menekült előlük. Még azt a végzetes pillanatot sem tarthattam meg a fejemben, mert a borzongás és elragadtatás olyan mélységét és magasságát sűrítette egyetlen pontba, melyből kiindulva testem a szétszakadással fenyegetett. Mégis, szellemem egy része meghátrált a kihívás láttán és kéretlenül is emlékezett. Tom Pasmore minderről semmit sem tudhatott, mégis megértett mindent. Neheztelésem semmivé olvadt, amint megértettem, hogy minderre a könyveimből jött rá – ahhoz pedig épp elég agyafúrt és érzékeny volt, hogy a többit magától is kikövetkeztesse. Tom nem kutakodott bennem; egyszerűen csak elmondta, amit mindig is tudtam. Ültem a sötétségben Tom mögött, rádöbbenve, hogy ami az imént még szentimentális ömlengésnek tűnt, minden ízében igazság – ki akartam szabadítani Fee Bandoliert. Szabadon akartam engedni.

12

Ültem a sötétben Tom Pasmore mögött, tágra nyílt tudattal és elveszve az időben. Negyven esztendő omlott össze egyetlen végtelen pillanatba, amelyben gyermekként figyeltem a Veszedelmes mélységekből című filmet, míg a hatalmas szőke férfi, aki bűzlött a vértől, végigfuttatta a kezét a mellkasomon és elmondatlan dolgokat mondott; katona voltam abban a föld alatti helyiségben, a Minotaurosz pogány oltárára meredve; zöldfülű gyöngyhalász, aki kigombolja egy Andrew T. Majors nevű férfi megcsonkított hullájának ingét; egy végtelen lény apró szelete, mely egyre sebesebben rohan a mindent felemésztő elragadtatás felé; sebzett állat a St. Mary's kórházban; egy férfi, aki zsebében jegyzetfüzetével sétálgat a város parkjában. Megfordultam, hogy hat sorral hátrébb lássam magam Heinz Stenmitz előtt térdelni, tenni, amit ő akar, amiről akkor azt gondoltam, meg kell tennem, ha életben akarok maradni. Túlélted!, mondtam magamnak némán. Túléltél mindent. A gyötrelem és a rettegés az enyém lett, mert túléltem őket. És mert túléltem őket, okosabb lettem; mert örökké a számban éreztem az ízüket, segítettek megőrizni az ép eszemet Vietnamban. Ami elviselhetetlen volt, azt kellett elviselnem. Ha nem tudatosul bennünk a dolgok elviselhetetlensége, arra az útra tesszük a lábunkat, ahová Fee egykor tette, vagy éppoly érdektelenné válunk, mint Ralph Ransom. Johnra gondoltam, akinek az élete egykor annyira irigylésre méltónak tűnt a szememben, amint bekukucskált a Holy Sepulchre alagsorába, és arra a sötét helyre gondoltam, ahová Johnt elragadta feltétlen készsége a tapasztalásra.

Hosszú ideig gondolkodtam róla, hogy mi történt John Ransommal.

13

Nem tudom, mennyi ideig vártunk, Tom és én, a sötét vetítőteremben. Miután Johnról kezdtem el gondolkodni, egyre izgatottabb lettem. Felálltam kinyújtózni és járkálni kezdtem a folyosón. Tom egyszer sem hagyta el a székét. Hosszú időn keresztül mozdulatlanná merevedett, mintha az operában lennénk. (Nekem még akkor is gondot okozott a mozdulatlanság, ha történetesen valóban egy operában ültem.) Két vagy három órányi sötét után már egész jól ki tudtam venni a színpadot és a függöny roppant lelógó tömegét, bár az egyes ráncokat már nem. Amikor visszafordultam, láttam az előcsarnokba vezető kettős ajtó sziluettjét is. A négy vagy öt sorral előrébb lévő ülőhelyek mind egyetlen sötét tömeggé forrtak össze a szemem előtt. Visszatértem a székemhez és hátradőltem, Fee-ről és Johnról és Franklin Bachelorről gondolkodva, és egy fél óra múltával ismét fel kellett állnom, hogy kinyújtóztassam a karjaimat és lesétáljak a színpadig. Amikor visszaértem a helyemre és letelepedtem, zajt hallottam a terem másik feléből – egy nyikorgó hangot.

– Tom – suttogtam.

– Az öreg épületek kiadnak ilyen hangokat.

Fél órával később a hátsó ajtó rázkódott meg.

– És mi a helyzet ezzel? – kérdeztem.

Az ajtó újra megzördült. Mindketten egyenesen felültünk. Az ajtó harmadszor is megreccsent, azután hosszú ideig egyetlen nesz se hallatszott. Tom hátradőlt.

– Talán valami kölyök figyelt fel rá, hogy nincs a helyén a lánc.

Újra hosszú ideig ültünk ott mozdulatlanul a sötétségben. Lenéztem az órámra, de a mutatók láthatatlanok maradtak. Keresztbe tettem a lábamat és lehunytam a szemeimet. Azonnal a Saigonban teremtem – nem a városban, hanem az étteremben –, ahol próbáltam Vinhnek beszélni John Ransomról. Épp a számlákkal dolgozott és nem érdekelte John Ransom. – Írj egy levelet Maggie-nek – tanácsolta. – Ő jobban ismeri, mint gondolnád. – Kurta rázkódással tértem magamhoz és kitapogattam az ülés alatt a termoszt.

– Nekem is – szólalt meg Tom.

Lépés zaja hallatszott az előcsarnokban. Tom mozdulatlanná merevedett. Írjak egy levelet Maggie-nek?, gondoltam bele, és rájöttem, kinek írhatnék egy levelet John Ransomról. Valószínűleg ő is olyan személy, aki részesült Maggie tehetségéből. Az idő tovább telt. Felásítottam. Legalább egy óra múlt el, lassan, pillanatról pillanatra. Azután a sikátorra nyíló ajtó megint megzörrent.

– Várj csak – suttogott Tom. 

Hosszú pillanatig szinte elviselhetetlen csend borult ránk, azután halkan egy kulcs csusszant a kulcslyukba, A hang olyan tisztán hallatszott, mintha az ajtóra tapasztottam volna a fülem. Amikor az ajtó kitárult, Tom kifordult a székből és lekuporodott melléje. Én is ezt tettem. Valaki belépett a térbe a kinti ajtó és a vetítőterem vészkijárata között. A vészkijárat résnyire megnyílt, és szürkés fény szüremlett keresztül a hasadékon. A rés egyre tágult, majd egy férfialak lépett a fakó fényoszlopba és változott sziluetté. Megfordult, hogy maga mögé nézzen, felfedve profilját a koszos szürke fénynek. Monroe volt, és egy pisztolyt tartott a kezében.

14

Monroe előrébb lépett és hagyta, hogy a vészkijárat becsukódjon mögötte. Testének sötét tömbje arrébb suhant a színpad oldala mentén. Megállt, hogy a szeme hozzászokjon a sötéthez. Tom és én tovább kuporogtunk székeink mögött, arra várva, hogy letelepedjen egy székbe vagy ellenőrizni kezdje, megérkezett-e már Dick Mueller. Monroe mozdulatlanul állt a másik folyosón, hallgatózva. Okosan csinálta – olyan sokáig állt ott a színpad alatt, hogy a lábaim már kezdtek elzsibbadni. A forró karika a lapockacsontom alatt lüktetni kezdett.

Monroe elernyedt és egy botot húzott elő az övéből. A bot egyik végéből fénysugár csapott fel és megvilágította a vetítőterem egy szeletét az első soroktól a hátsó ajtóig, majd a falra vetült, talán másfél-két méternyire Tomtól és tőlem.

Monroe elindult felfelé a folyosón, bevilágítva az egyes sorokba. Elérte a széles keresztfolyosót, mely két részre osztotta a nézőteret, és megtorpant, azon töprengve, hogy talán csak az idejét vesztegeti, ha még tovább megy. Tom hangtalanul leeresztette magát a padlóra. Lassan én is letérdeltem, egy pillanatra sem véve le a tekintetem Monroe-ról. A detektív elhagyta a keresztirányú osztást és megtett újabb két széksornyi utat. Azután széles ívben pásztázni kezdte maga előtt a sorokat. Ha öt széksorral feljebb jön, éppen meglátott volna bennünket. Visszatartottam a lélegzetem és vártam, hogy elmúljon a zsibbadás.

Monroe megfordult. A fénysugár végigsiklott a falon felettünk, átbukdácsolt a függöny redőin, és az ajtón állapodott meg. Monroe lassan visszafelé indult a másik folyosón. Figyeltem, ahogy elérte a színpad szélét, visszafordult, hogy még egyszer végigsöpörjön a fénnyel a nézőtéren, majd átfurakodott az ajtón. Leültem és kinyújtóztattam a lábaimat. Tom felnézett rám és a szája elé emelte mutatóujját. A sikátorra néző ajtó újra kinyílt.

– Elmegy – suttogtam.

Tom csendre intett.

A hátsó ajtó kinyílt és bezárult, azután sietős léptek hallatszottak. A vészkijárat nemsokára kivágódott. Monroe egy kék szabadidőruhát viselő férfi társaságában tért vissza a terembe. A rendőr beszélt éppen.

– Nos, nem hiszem, hogy bárki bejött volna.

– De hát felnyitották a láncot – mondta a másik.

– Mit gondol, mi másért hívtam?

– Ez érdekes – töprengett el a másik férfi.

– Úgy értem, levették a láncot, de bezárták az ajtót? Csak két embernek van hozzá kulcsa.

– Az egyháztól?

– Az egyháztól csak a diakónus úrnak. A másik a tulajdonos. Igaz, hogy vele még egyetlenegyszer sem sikerült találkoznom. Megnézte az irodámat is?

– Tart ott pénzt is?

– Pénzt? – kuncogott a másik férfi. – A Szentlélek csupán egy kis alagsori egyház, ezt maga is tudja. De ott tartom az énekeskönyveket, ruhákat, ilyeneket.

– Nézzük meg, atyám – javasolta Monroe, és mindketten végigsiettek a folyosón. Lefeküdtem a szőnyegre és hallottam, ahogyan a hosszú széksor túlsó végénél elhaladnak, majd kilépnek az előcsarnokba.

Amint elhagyták a termet, Tom belevetette magát a sorába, én pedig a sajátomba, a hideg cementpadlón csúszva. A kintről beszüremlő hangok félbemaradtak, amint a két férfi belépett az irodába. Elfeküdtem a poros aljzaton, arcommal alig néhány centire egy fosszilizálódott rágógumitól. Láttam Tom fejének homályos körvonalait és bal kezének sápadt foltját, amint megkapaszkodik a szék tartólábában. Azután az előcsarnok ajtaja újra kivágódott.

– Ennek az egésznek nincs semmi értelme, uram – szögezte le a pap. – De majd holnap, holnap kicseréltetem az összes zárat, és én magam veszek egy új lakatot arra a láncra. 

Felhagytam a lélegzéssel és próbáltam belesimulni a padlóba. A gumi belevágott az arcomba. Olyan volt a tapintása, mint a halott bőré. A két férfi végighaladt a távolabbi folyosón. A szívem zakatolni kezdett, ahogy közeledtek az én sorom felé. A lassú léptek közelítettek, elhaladtak mellettem, majd távolodni kezdtek.

– Egyáltalán, hogyan jutott eszébe ellenőrizni ezt a helyet?

– Valami holdkóros felhívott ma délután, hogy ma hajnalban itt akar találkozni velem.

– Itt? – Mind a ketten megálltak.

– Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha kijövök és ellenőrzöm a helyet.

– Az Úr áldja meg az előrelátásáért.

A lépések újra távolodni kezdtek.

– Visszateszem a láncot az ajtóra és holnap veszek egy másik lakatot. Az Úr nem szívleli az ostobákat.

– Néha én is eltöprengek ezen – mondta Monroe.

A cipők kopogva vágtak neki a színpad melletti betonsávnak. A vészkijárat kinyílt, bezárult. A sikátorra nyíló ajtó kivágódott. Felegyenesedtem. Tom is felállt előttem. A sikátor felől hallani lehetett, ahogyan a láncot behúzzák a fogantyúk közé. Fellélegeztem és az ujjaimmal elkezdtem lekefélni a láthatatlan port a ruhámról.

– Ez érdekes – szólalt meg Tom. – Monroe ezek szerint jó fiú. Gondolod, hogy mind a hárman fel fognak bukkanni?

– Remélem, azok ketten már nem együtt jönnek.

– Szerinted melyik közülük Fee?

Láttam, ahogyan Ross McCandless forradásos arca és üres tekintete közelít felém.

– Sejtésem sincs – feleltem.

– Nekem van. – Tom kinyújtóztatta karjait és megfeszítette hátát, azután megrázta a kabátját és leporolta a nadrágját. Visszasétált a sor végére és leült a régi helyére.

– Ki az?

– Te – felelte és nevetni kezdett.

15

– Vajon mit gondol majd Fee, amikor viszatér és a láncot a helyén találja?

– Még a segítségünkre is lehet. – Tom felém fordult, egyik karját a szék háttámláján pihentetve. – Azt fogja gondolni, hogy a lelkiatya kijött ide, miután valaki betörést jelentett, ellenőrizte a helyet, azután újra bezárt mindent. Amikor erre rájön, még magabiztosabb lesz, mint először volt. Nem fog ügyelni a részletekre – óvatlan lesz.

Újra felkészültünk a várakozásra.

16

Különös félálomban sodródtam. A szemeim nyitva voltak és nem álmodtam, mégis hangokat hallottam, alig valamivel túl a hallhatóság határán. Valaki arról beszélt, hogy látott egy félbe vágott, kék szemű csecsemőt a kihunyt tűz mellett. Egy férfihang közölte, hogy egy-két nap múlva utolér. Mindenféléket láttam, mesélte megint más valaki, láttam egy halott barátomat és a szakaszvezetőjét egy óriási fa mellett állni. Azt mondták, menj tovább, menj tovább, menj tovább...

Sötét foltok bontakoztak ki és úsztak a levegőben előttem, helyet változtatva a hangok ütemére.

Valaki egy megzörrenő láncról beszélt. A lánc zörgése az fontos dolog. Nem hallottam, hogy megcsörrent a lánc?

A hangok visszahúzódtak a sírboltszerű mélységbe, ahonnét feltörtek, a sötétség mozdulatlanná sűrűsödött, és én felültem, hallgatva a lánc csörgését a sikátor felőli ajtónál. Jókora idő telt el, legkevesebb egy óra, talán kettő is, míg én az álom és ébrenlét határán egyensúlyoztam. Száraznak éreztem a torkom és képtelen voltam összpontosítani.

– Aludtál? – érdeklődött Tom.

– Csendben maradnál? – kérdeztem vissza.

A lánc vége visszacsapódott a fogantyúra, ahogyan keresztülsiklott a résen, apró klink! hangot hallatva.

– Helyben vagyunk – mondta Tom.

Felkeltünk a székekből és hallgattunk, ahogyan a kulcs a helyére csusszan. A hátsó ajtó kinyílt és bezárult; valaki tett két határozott lépést. Nyers fény szüremlett be az ajtókereten, majd zsugorodott egyetlen fénylő ponttá derékmagasságban. A fény nemsokára kihunyt, ahogyan a léptek is távolodni kezdtek.

Tom és én egymásra néztünk.

– Nem kellene megvárnunk, amíg feljön? 

– Nem vagy rá kíváncsi, hogy mit csinál ott lent?

Felé fordultam.

– Engem nagyon érdekelne.

– Meghallja a lépteinket.

– Nem, ha az irodai lépcsőket használjuk. Azok fából vannak, és már teljesen elpuhultak. Gondold csak el, nem számít ránk, azt hiszi, egyedül van. – Tom felállt, majd gyorsan és hang nélkül elindult felfelé a folyosón.

Az ajtónál kis híján belerohantam. Az utolsó szék karfáján ült, előrehajolva.

– Mit csinálsz?

– Levetem a cipőmet.

Letérdeltem, hogy kifűzzem a Reebokomat.

17

Kiosontunk az előcsarnokba és elhaladtunk a vallási segédeszközök mellett az iroda ajtajához. Odasúgtam Tomnak valami olyasmit, hogy Fee meg fog hallani bennünket.

– Erről majd gondoskodom. – Tom elővette a készletet, és miután kiválasztotta az alkalmas kulcsot, egy puha fekete anyag rövid, talán ha három milliméter széles csíkját húzta elő a zsebéből. Az anyagcsík végén apró, vékony, leginkább fogpiszkálóra emlékeztető fém rudacska himbálózott.

– Az ilyet csak egyszer lehet használni, és előbb vagy utóbb tönkreteszi a zárat is, de kit érdekel?

Letérdelt az ajtó elé, a szájával megnedvesítette az anyag végét és türelmesen befűzte a kulcslyukba. A kis fém fogpiszkáló segítségével igazította el az anyagot, majd a kulcsot is a helyére illesztette. A vékony szövet fennmaradó részeivel párnaként vette körül a kulcsot, és amikor elfordította, az anyag utolsó maradéka is eltűnt. A zár viszont a legparányibb neszt sem hallatta.

Tom intett, hogy kuporodjak le mellé. Odahajolt hozzám, hogy a fülembe súgja:

– Fel fogjuk emelni az állványt, és arrébb letesszük valahová. Én megyek le elsőnek. Számolj el százig és közben figyelj, hogy mi folyik odalent. Ha nem hallasz semmit, gyere utánam. Ne törődj azzal, hol vagyok.

– Azt akarod, hogy lopakodjak a háta mögé?

– Próbálj a füledre hagyatkozni.

– És mi van, ha meglát?

– Végül mindenhogyan meg kell lásson – felelte Tom. – Nem mondd neki azt, hogy te hívtad, és ne engedd, hogy meglássa a pisztolyodat. Süketelj neki valamit az Elvee-ről – mondd, hogy nem maradhattál ki az ügyből, mondd, hogy csak azután akartad őt felhívni, hogy megtaláltad Fontaine jegyzeteit.

– És te addig mit fogsz csinálni?

– Attól függ, ő mit csinál. Emlékezz arra, amit tudsz róla.

Amit tudok róla?

Anélkül, hogy időt engedett volna a további kérdezősködésre, Tom felegyenesedett és megnyitotta felénk az ajtót, majd becsusszant a résbe. A totális sötétségben az állvány felé indultunk. Kinyújtott kezemmel sima anyagot tapintottam, és felfelé tapogattam az ujjaimmal, míg meg nem találtam az állvány felső rúdját. Tom ugyanezt tette a rúd másik végén, majd meghallottam a suttogását – Most – olyan halkan, hogy az utasítás szinte szétporladt, mire hozzám érhetett volna. Megemeltem a rudat a felém eső végén, így az egész állvány megemelkedett és velem tartott, amint oldalt léptem, és tovább mozgott. Tettem még egy oldallépést. Tom és én finoman leengedtük az állványt, és a kerekek hangtalanul találkoztak a cementpadlóval.

Hallottam a lábait az állvány körül susogni, majd a léptek a fal és az alagsor ajtaja felé indultak. Hirtelen az egész próbálkozás hihetetlenül abszurdnak tűnt a szememben, mint amikor John Ransom és én megkíséreltük elfogni Paul Fontaine-t. Letöröltem a verítéket a homlokomról. Néhány gondosan kiszámított lépés visszavitt a falhoz, és Tom felé nyújtottam a kezem, magam elé képzelve, ahogyan kinyitja a funérlemez ajtót. Nem tapintottam mást, csak az üres levegőt. Oldalt léptem, még mindig kinyújtott kézzel. Tettem egy újabb lépést előre. A kezemmel az ajtó peremét tapintottam és kis híján nekilöktem a falnak. Lassan visszaereszkedtem guggolásba, még mindig Tomot keresgélve. Nem találtam sehol. Előrehajoltam és bedugtam a fejem a lépcsősor fölé. Egy távoli zseblámpa hihetetlenül erőtlen fényénél mintha sötét tömeget láttam volna elsuhanni a lépcső felé és eggyé válni a feketeséggel.

Lassan felálltam, külön gondot fordítva arra, nehogy kattanjon egyet a térdkalácsom, és kezdtem százig számolni.

18

Szívesen folytattam volna kétszázig, vagy akár kétezerig is, de rávettem magam, hogy átlépjek az ajtónyíláson és az első lépcsőfokra tegyem a lábamat. Tomnak igaza volt – a fa annyira felpuhult, hogy szinte bolyhodzott. Megragadtam a korlátot és újabb két fokot tettem meg anélkül, hogy a legkisebb zajt is csaptam volna. Újabb három fok következett, majd újabb kettő, míg a fejem végre a padlószint alá került.

Valaki a zseblámpájával a csupasz padlót pásztázta a kazán mögött. Láttam, hogy a fénykör jobbra ugrik a hatalmas kemencétől, majd lassan addig halad az aljzaton, míg újra el nem tűnik mögötte. Néhány pillanattal később a fénykorong a kazántól balra tűnt fel ismét, és újabb két-három méternyit haladt a hajdani öltözőhelyiségek felé. Ott megállapodott a padló egy pontján, körözni kezdett, majd addig haladt visszafelé, míg újra a kazán közelébe ért, azután újabb széles ívet leírva ismét jobbra lendült. Fee a kazán mögött állt és felém nézett, lázasan keresve valamit. Úgy éreztem, azt is tudom, mit.

Lassan tettem meg az utolsó öt fokot. Nem láthatott meg, hacsak meg nem kerülte a kazánt – nem láthatott mást, csak amire a fénykör ráhullt. Puhán leérkeztem a betonra és óvatosan a hely felé indultam, ahol emlékeim alapján a téglapillért sejtettem. A férfi a kazán mögött hátrálni kezdett, majd a fény dühödten pásztázta végig a kazán és az öltözők közti padlószeletet. Mozdulatlanná merevedtem, és az elnyúlt fénykarika átcsapott a kazán pereme felett, kirajzolva a mennyezeti vízcsövek és elosztódobozok sötét sziluettjeit, végigsöpörve a falon a lépcsők közelében, majd a kazán mellett balra, a padlón állapodott meg. A férfi tovább hátrált, én pedig tettem néhány újabb lépést a láthatatlan pillér felé.

Abból az irányból ítélve, amerre indulni láttam, Tom valahol az alagsor hátsó felében rejtőzhetett, talán a betűkkel teli láda mögött. Ki fogja várni, míg azonosítom a zseblámpás férfit – addig nem fog mozdulni. Talán egészen addig vár, míg Fee mond valami kompromittálót. Csak remélni tudtam, hogy nem vár addig, míg Fee lövöldözni kezd.

Egy újabb hangtalan lépés, majd egy még újabb, elvitt arra a helyre, ahol a téglaoszlopot sejtettem. Csak levegőt tapintottam magam előtt, nem tömör pillért. Tettem egy harmadik lépést. A fénysugár nagy oldalirányú, söprögető mozdulatokkal mérte fel a kazántól jobbra fekvő területet, amint Fee belekezdett a szisztematikusabb kutatásba. Oldalt mozdultam anélkül, hogy a tapogatózással bajlódtam volna, és egyenesen beleütköztem a pillérbe. Nem ütöttem volna nagyobb zajt akkor sem, ha autóval rohanok bele. Nekifeszültem a pillér oldalának, úszva a verítékben.

– Ki van ott? – A hang nyugodtabban csengett, mint ahogyan én éreztem magam.

Kitapogattam az oszlop hátsó felét és mögé léptem, reménykedve, hogy lassan Tom is előbújik a rejtekhelyéből.

– Ki maga?

Az övemhez csatolt kis bőrtokba dugtam a kezem. A zseblámpás férfi átlépett a kazán másik oldalára – a fénysugár keresztülszelte az alagsort és a hátsó falon rajzolódott ki. Lépések csattantak a kövezeten. Azután csend telepedett közénk és a fény kialudt.

– Rendőr vagyok – folytatta. – Fel vagyok fegyverezve és készen állok arra, hogy lőjek. Tudni akarom, ki maga és mit keres itt.

Ez így egyáltalán nem tetszett – nem viselkedett úgy, mint aki bűnös. Fee abban a pillanatban lekapcsolta volna a lámpát, hogy ráébred, nincs egyedül. Nem szólt volna egy szót se, nehogy elárulja magát és a helyzetét.

– Mondjon már valamit.

Rémületemben egyszerűen képtelen voltam visszaemlékezni a két ember hangjára, aki Fee Bandolier lehetett. A vakolat durva, egyenetlen felszíne az oldalamba nyomódott. Azt kívántam, hogy bár lennék akárhol, csak ne ebben az alagsorban, majd megmarkoltam a vakolat egy darabját, letörtem a pillérről, és a lépcső felé hajítottam. A vakolat a betonba csapódott és darabjaira tört.

– Ugyan már – élcelődött a hang. – Ez csak a mozikban jön be.

Tett egy újabb lépést, de nem tudtam volna megmondani, merre.

– Hadd mondjam el, mi történik itt. Azért jött ide, hogy találkozzon valakivel, aki mindent tud magáról. A fickó felhívott egy sor detektívet, engem, Monroe-t, és ki tudja, kit még. Vagy magát is felhívta, vagy hallotta, amint valaki róla beszélt. – Hangtalanul mozgott, miközben beszélt. A hang először a kazán egyik oldala felől jött, majd hihetetlenül rövid idő elteltével már a másikról. Bámulatra méltó higgadtsággal beszélt.

– Megpróbálhat lelőni, de nem fog eltalálni. És azután már magán is vagyok.

Hosszú szünet állt be, majd újra megszólalt, valahol messzebb a jobb oldalamon.

– Csak az zavar, hogy egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy zsaru. Ki az ördög maga?

Én nem úgy viselkedtem, mint egy zsaru; ő nem úgy viselkedett, mint Fee Bandolier.

A pillér még mindig közöttünk állt. Tömör, megbízható téglatömeg. Nincs a világon az a lövedék, ami átüsse. Ha pedig nem fog lőni, akkor mindketten ugyanabból az okból vagyunk itt.

– Hogan őrmester? – kérdeztem bele a sötétbe.

Hirtelen fényár borított el valahonnét a jobb vállam mögül, és az árnyékom tömör óriásként rajzolódott elő a falon. Gyomrom ólomnehezékként tört a térdeim felé, de lövés nem hallatszott, sem a zseblámpás ember, sem Tom felől. Legszívesebben lebuktam volna a pillér túlsó oldala mellett, mégis kiléptem a fényárba.

– Azt hittem, már megszabadultunk magától, Underhill. – A hang egyszerre tűnt dühösnek és derűsnek. – Minden áron meg akarja öletni magát?

– Meglepett – ziháltam.

– Ez kölcsönös. – Levette rólam a fényt. Visszadugtam a kezem a zsebembe, miközben a fény végigsöpört a padlón a hang tulajdonosa felé. A fénykör egyre zsugorodott, ahogyan közeledett hozzá, majd végigúszott a mellkasán, és Michael Hogan jó vágású, bár kissé elgyötört vonásain állapodott meg. Hunyorogni kezdett a fényben, majd visszafordította felém a lámpát, a mellkasomra célozva, hogy láthassam.

– Mit keres maga itt?

– Ugyanazt, amit maga – feleltem. – Látni akartam, hogy megtalálja-e a papírokat, amik ezekben a dobozokban voltak. Amikor láttam, hogy eltűntek, kutatni kezdtem, hátha maradt itt valami.

Felsóhajtott, és a fény a padlóra hullott.

– Honnét tudta, merre keresse a papírokat?

– Mielőtt Paul Fontaine meghalt, annyit még sikerült kimondania, hogy „Bell". Beletelt néhány hétbe, míg rájöttem, hogy azt próbálta utolsó erejével is kimondani, hogy Beldame Oriental.

– Maga az a holdkóros, aki felhívott?

– Nem is tudtam erről, míg maga nem mondta – feleltem.

– És hogyan jutott be ide?

– John Ransom apjának valamikor volt egy szállodája. Egy csomó tolvajkulcsot hagyott a fiára.

– Akkor hogyan sikerült innen belülről a helyére tennie a láncot?

– Elölről jöttem – feleltem. – Talán tizenöt perccel azelőtt, hogy maga ideért. Nem gondoltam volna, hogy bárki másba belebotlok itt.

– Maga itt volt lenn, amikor ideértem?

– Így igaz.

– Még szerencsém van, hogy nem lőtt le.

– Mivel lőttem volna le?

– Hát, pokoli egy éjszakát választott a kis vizsgálódására.

– Gondolom, nem maga Fielding Bandolier, igaz?

A fény újra az arcomra pattant, teljesen elvakítva. Feltettem a kezem, hogy elzárjam az útját.

– Ransom is itt van magával? Itt bujkál a sötétben ő is?

A görcsös rettenet hideg áramütésként futott végig a tagjaimon. Feltartottam a másik kezem is.

– Egyedül vagyok. Nem hiszem, hogy Johnt érdekelné már az ügy.

– Oké. – A fény lehullott a derekamra, és én leeresztettem a kezeimet. – Torkig vagyok már Fielding Bandolierrel. Nem akarok soha többet hallani róla, se magától, se mástól.

– Csak amiatt a telefonhívás miatt jött ide?

– Maga szerint? – Kivárt, és amikor nem válaszoltam, folytatta. – A hívó arra kért, hogy itt találkozzunk. Azt gondoltam, hogy ez finoman szólva is furcsa hely a találkára, úgyhogy ellenőriztem a tulajdonost. Gondolom, maga is hallott már az Elvee Holdingsról.

– Beszélt már Hubbellel, Bachelor egykori sorozóbiztosával?

– Egyáltalán nem beszéltünk Hubbellel. McCandless azt mondta, ő majd megszervezi a nyomozást, aztán lefújta az egészet.

– McCandless – mondtam ki a nevet.

Hogan nem szólt. Hallottam a mozdulatot, ahogyan elfordult. Az ovális fénykör levált rólam és elindult a padlón a lépcsők felé.

– Nem is tudom, mit ácsorgunk itt a sötétben – mondta. – Van a falon egy kapcsoló, a lépcsők mellett. Megtenné, hogy odasétál és felkapcsolja?

– Én ezt nem tartom túl jó ötletnek.

– Csak csinálja. 

A fénysugár a betonba csapódott előttem és megvilágította az utamat a lépcsősor felé. Követtem a padlón haladó oválist, magamban azon töprengve, hová bújhatott el Tom. Amikor elértem a lépcsőt, Hogan a kapcsolót vette célba a lámpával.

– Mi van, ha valaki más is felbukkan?

– Éspedig kicsoda?

Vettem egy mély lélegzetet.

– Ross McCandless. Ő a gyilkos. És ha valaki felhívta a nyomozókat, hogy találkozót kérjen tőlük, akkor – hiába vitte el a papírokat – vissza kell térnie, hogy végezzen a telefonálóval.

– Kapcsolja fel a lámpát – utasított Hogan.

Odafordultam a kapcsolóhoz és felkattintottam.

19

Csupasz villanykörték csüngtek alá a lépcsősor aljában, valahol a betűs láda közelében, és az alagsor távoli végében, épp elég fényt vetve, hogy belehasítson a szemembe. Az egész alagsor életre kelt előttünk, jócskán hatalmasabban és mocskosabban, mint amire számítottam. A felfüggesztett villanykörték éles fénybe borították környezetüket és mély árnyékokat vetettek a sarkokra, de így is láthatóvá tettek mindent. A villanykörték zsinórjairól összecsomósodott pókhálók lógtak alá. Tom Pasmore-t semerre sem lehetett látni.

Szürke öltönyében és fekete pólójában Michael Hogan talán négy méternyire állhatott tőlem és hidegen méregetett. Kezében ólmozott botként markolta a hosszú, fekete zseblámpát. Előretolta hüvelykjét és lekapcsolta.

– Most, hogy már látunk, nézzünk körül, hová rejthette el a dobozokat. – Hogan megfordult, és határozott léptekkel a pillér és a kazán felé vette az irányt.

Keresztülvágtam az alagsoron és a kazán másik oldalába kerültem. Hogan a dobozok mellett állt, a cementpadlóra meredve. Azután észrevette a lábamat.

– Mit csinált a cipőivel?

– Odafent hagytam őket.

– Tisztára mint egy FBI-os.

Az üres dobozok a poros padlón feküdtek. Hogan átfésülte a talajt a jobb oldalunkon, a kazán és a fal között, majd a nagyobb területet a kazán és az öltözőhelyiségek között. Sehol egy összegyűrt papírfecni. Visszapillantottam az öltözők felé. Az első helyiség még meglévő ajtaja, amelyik a legtávolabb esett tőlünk, résnyire nyitva állt.

– Észrevett valamit?

– Nem – feleltem.

– Beszéljen nekem McCandlessről.

– Valamelyik millhaveni rendőr hamis személyazonosságot használt. – Hogan arca megmerevedett a dühtől, és én tettem néhány lépést hátrafelé. – Tudom, hogy azt hitte, Fontaine az. Én is azt hittem, hogy Fontaine az, de többé már nem így gondolom.

– Miért nem?

– Az a papírfecni, amit a Green Woman pincéjében találtam, egy Jane Wright nevű nőt említ. Őt 1977 májusában ölték meg, ha azok a papírok arról szólnak, amiről gondolom. A helységnév részben megsemmisült, de úgy nézett ki, mintha Allentown lenne. Úgyhogy átnéztem minden allentowni újságot a kérdéses hónapra, de sehol sem találkoztam ezzel a névvel.

– Gondolja, hogy ez bármit is bizonyít?

– Találtam viszont egy Jane Wrightot, akit az ohiói Allertonban öltek meg, ugyanabban a hónapban. Amikor Paul Fontaine nyomozó volt Allentownban.

– Áhá – bólintott Hogan.

– Tehát valaki másnak kellett lennie. Valaki, aki Billy Ritzet használta informátorként és 1979-ben jött Millhavenbe. Három olyan ember van csak, akire mindez ráillik. Maga, Monroe, és McCandless.

– Nos, nyilvánvaló, hogy nem én vagyok, különben maga már rég nem élne. De milyen alapon zárja ki Monroe-t? És honnan a pokolból tudott meg ennyi mindent Billy Ritzről?

– Nyitva tartottam a fülem. Egy csomó emberrel beszéltem, akik szintén hallottak ezt-azt.

– Maga vagy született zsaru, vagy született bajkeverő – ismerte el Hogan. – Mi a helyzet Monroe-val?

Miután az előbb azt mondtam, hogy csak tizenöt perccel ezelőtt értem ide, nem vallhattam be neki az igazat.

– Mielőtt bejöttem volna, sokáig álltam odakint a sikátorban és figyeltem az ajtót. Monroe éjfél-fél egy körül bukkanhatott fel, és miután ellenőrizte a láncot, elment, ő nem lehet.

Hogan bólintott és hátat fordított a kazánnak. Lassan elindult az öltözők felé.

– Azért meglepne, ha McCandless lenne az. 

– Amikor az előbb meghallott, azt gondolta, olyan valaki vagyok, akit ismer. Valaki a testületből.

– Monroe egy csomó embernek beszélt arról a telefonhívásról. Semmit sem tudtam erről a dologról, amiről az előbb beszélt. Hogy is hívják azt a helyet? Allerton?

Bólintottam.

– Faxon elküldöm McCandless képét az allertoni rendőrségnek, aztán meglátjuk, mi lesz. Nem számít, hogy felbukkan-e itt ma este, vagy sem. Menjen fel az emeletre a cipőiért, azután elviszem Ransomhoz, vagy ahová csak akarja.

– A St. Alwynben tartózkodom – mondtam, remélve, hogy Tom is meghallja, akárhol legyen is. – Gyalog is odaérek.

– Annál jobb – mondta Hogan.

Gyorsabban hagytam őt magam mögött, mint számítottam – magam sem értve, hogy miért nem bízom még most sem benne. Miért jobb az nekem, hogy a hotelben lakom, mintha elvinne Johnhoz? A lépcsők felé indultam, és a füleimben visszacsengett Tom Pasmore hangja, amint azt mondja, emlékezzek arra, mit tudok Fee Bandolierről. Úgy tűnt, ezernyi dolgot is tudok Fee-ről, ugyanakkor egyiknek sem vehetem hasznát. Hogan utánam jött, lassan mozogva. Megmarkoltam a zsebemben a lámpát.

Odaértem a lépcsősor aljába.

– Megmaradna egy pillanatig ott, ahol van?

A legrosszabb esetben, gondoltam, bolondot csinálok magamból.

– Micsoda? – merevedett meg Hogan. A gomb felé nyúlt, ami összefogta öltönyzakóját, de leejtette a kezét, amikor látta, hogy szembefordulok vele.

A bal kezemmel lekapcsoltam a villanyt, míg a másikkal felkattintottam a zseblámpát és a fénysugarat egyenesen nekiszegeztem az arcának. Hunyorogni kezdett.

– Lenny Valentine – mondtam.

Hogan arca merevvé vált a döbbenettől. Láttam, hogy a háta mögött Tom Pasmore gyorsan és némán kicsusszan az öltözőfülkéből. Leoltottam a zseblámpát és elbotorkáltam a lépcsőktől a sötétben. Volt egy olyan benyomásom, hogy Tom tovább mozog.

– Ugye nem fogjuk elölről kezdeni ezt az egészet? – kérdezte Hogan. Egy centiméternyit sem mozdulva a helyéről.

Valahonnan az oszlop közeléből Tom lámpája kilőtte a fénysugarát és kirajzolta a fej körvonalait. Hogan a fény felé fordult.

– Volna olyan szíves és elmagyarázná, hogy mégis mi az ördög folyik itt, Underhill? – Nem láthatott többet, csak a vakító világosságot, mégsem emelte fel a kezét.

Zsebemből előhúztam a revolvert, kibiztosítottam, és megcéloztam vele a fejét.

Hogan elmosolyodott.

– Mi volt az a név, amit említett? – Felvetette a fejét, még mindig Tomra mosolyogva, és lassan felemelte a kezét, hogy kigombolja a zakóját. Emlékeztem rá, hogy ugyanezzel a mozdulattal próbálkozott azelőtt is, hogy megleptem volna a fények kioltásával. Lelőtt volna, mielőtt elérem a lépcsősor tetejét. Észrevettem, hogy a pisztoly csöve mellett amolyan másodlagos fegyverként a zseblámpát is a fejének szegezem, mintha az egészet előre elterveztem volna, és amikor Hogan ujjai elérték a zakó gombját, felkattintottam a lámpát. Tom azonnal lekapcsolta az övét.

– Lenny Valentine.

Hogan elfordult, hogy szembenézzen a fénnyel, de többé már nem mosolygott. Egy árnyékfolt költözött a szemeibe, és kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. A gondolat, hogy meghalljam a szavait, színtiszta viszolygást ébresztett bennem. Meghúztam egy ravaszt, keresztülküldve egy lövedéket a forró fény nyalábján.

Éles, vörös fény villant, és a hangos, tompa dörejt a betonfalak robbanássá erősítették Apró, fekete lyuk tűnt fel Hogan hajának vonala alatt, és a fényben vörösen izzó cseppek fröccsentek szét a koponya hátsó része körül. Hogan megtántorodott és kihullott a fénykörből. A test belecsapódott a padlóba, majd vér és puskapor bűze töltötte be a levegőt.

– Eltartott egy ideig, míg elszántad magad – szólalt meg Tom, felém villantva a lámpáját. Merev, előrenyújtott karjaim még mindig a helyet célozták, ahol Hogan az imént állt. Leeresztettem őket.

Tom lefelé irányította a fénysugarat. Hogan a cementpadlón feküdt, súlyának javarészét a vállain és a csípőjén nyugtatva, összecsuklott lábakkal és az egyik oldalára vetett karokkal. A véráram háborítatlanul tört elő a koponyájából és tócsát formált a profilja alatt.

Elfordultam és a fal felé botorkáltam. Addig tapogattam a csupasz betonfalat, míg rá nem akadtam a kapcsolóra. Azután megfordultam a fényben és újra lenéztem a testre. 

Vékonyka ér indult el a homlokán nyíló fekete lyukból és szelte átlósan keresztül az arcot.

Tom előrébb lépett, visszadugva a tokjába a fegyverét, és letérdelt Hogan hullája mellé. A hátára fordította a testet és Hogan jobb karja finoman ért le az egyre terpeszkedő vértócsába. A körülöttünk terjengő szag romlott osztrigaként ülte meg a gyomromat. Tom kotorászni kezdett a szürke öltönyzakó egyik zsebében.

– Mit csinálsz? – kérdeztem.

– Egy kulcsot keresek. – A másik oldalára fordította a tetemet, és átkutatta az így megnyíló zsebeket. – Lám, lám. – Kis ezüstkulcsot húzott elő és feltartotta a fénybe.

– Ez mihez való?

– A papírokhoz – felelte. – És most... – Benyúlt saját kabátja belső zsebébe és egy vastag fekete tollat húzott elő. Levette a kupakot és felém fordult, mintha azt próbálgatná, hogy meg akarom-e akadályozni. – Én nem vagyok rendőr – mondta. – Engem nem érdekel az igazság, de ha létezik ilyesmi, akkor ez az. – Ellépett a holttesttől, lesöpört egy réteg port a betonról, és nagy, döntött betűkkel felírta a falra: KÉK RÓZSA. – Azután megpördült és újra rám nézett. – Ezúttal tényleg a nyomozó volt az. Add ide a pisztolyt.

Odaléptem hozzá és a kezébe nyomtam a .38-ast. Tom gondosam megtörölgette az agyát egy zsebkendővel, majd előrehajolt, hogy a markolatot Hogan jobb kezébe nyomja, azután egyesével ráfonja az ujjakat, és a mutatóujjat átfűzze a ravaszvédő kengyelen. Végül szétnyitotta a zakót és kivette a pisztolytáskából Hogan saját fegyverét. Felállt és közelebb lépett, felém tartva Hogan revolverét.

– Ettől majd később megszabadulunk.

Becsúsztattam a pisztolyt az övemre csíptetett táskába, anélkül, hogy egy pillanatra is levettem volna a tekintetem Hogan testéről.

– Jobb lesz, ha eltűnünk innét – javasolta Tom.

Nem válaszoltam. Előrébb léptem és lenéztem a kiürült arcra, a tágra nyílt szemekre.

– Helyesen cselekedtél – mondta Tom.

– Meg kell bizonyosodnom róla. Tudod, hogy értem? Biztosnak kell lennem.

Letérdeltem a test mellé és a csípő magasságában megragadtam a fekete póló anyagát. Hogan nyaka felé húztam a pamutszövetet, de nem láttam eleget, ezért addig rángattam, míg a póló egésze ott csomósodott össze a hónaj alatt és én előre hajolva megláthattam a halott ember mellkasát. A fehér bőrön lángolni látszott a fél tucatnyi kerek sebhely.

Határtalan megkönnyebbülés áradt szét bennem, mint a méz, mint az arany, és egyszeriben a vér bűze is megédesedett az orromban.

– Isten veled, Fee – búcsúztam el tőle, és visszahajtottam a pólóját.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Tom a hátam mögött.

– Régi beidegződés – feleltem. – Még a hullabrigádból.

Felálltam.

Tom kérdőn meredt rám, de nem kérdezett. Lekapcsoltam a fényeket, és a sötétben megindultunk felfelé a lépcsőkön.

Alig három perccel később a sikátorban jártunk, és öt perc után már a Jaguar ülésében tartottunk kelet felé.

20

– Hogan reagált arra a névre.

– Persze, hogy reagált.

– És mit akartál a mellkasával?

– Bachelornek apró kerek sebhelyek voltak a mellkasán.

– Á, egész elfelejtettem. A bambuszkarók. Az egyik könyvben olvastam róluk.

– Ezek nem a karóktól származnak. Már Fee-nek is megvoltak.

– Á – sóhajtott fel Tom. – Értem. Szegény Fee.

Arra gondoltam: repülj haza, Fee; szárnyalj csak, Fee Bandolier.

21

Az éjszaka sötétjében, a Horatio Street hídjáról belehajítottuk Michael Hogan fegyverét a Millhaven-folyóba. Láthatatlanná vált, mielőtt a vízbe csapódott volna, és azután örökre elmerült a hullámok közt.

22

Az utolsó dolog, amire még emlékeztem, a pisztoly csobbanása volt. Kisétáltam a garázsból. A Horatio Street és az Gastem Shore Drive közti utat Michael Hogannel töltöttem a Beldame Oriental pincéjében – és keresztülsétáltam a kocsifelhajtó betonján az éjszaka sötétjében. A hold rég lement, csillagok semerre sem fénylettek. A világ egyik felén éjszaka volt, és az volt a másik felén is. Láttam magam előtt az arcát, élesen elválva a zseblámpa fényétől; láttam azt a parányi fekete lyukat – kisebbet egy huszonöt centesnél, kisebbet egy tíz centesnél –, mint egy anyajegyet a ritkuló haj vonala alatt.

Öt éves koráig egy lakótömbnyire tőlem élt. Mindkettőnk apja ugyanabban a szállodában dolgozott. Néha látnom is kellett, ahogyan ott ment el a környékünkön – egy kisfiú a lépcsőkön ülve, a gondosan ápolt rózsaágyás mögött.

Tom felzárkózott mellém és kinyitotta a konyha ajtaját. Bementünk, és Tom felkapcsolta a lámpát, puha fénybe borítva az öreg mosogatótálakat, a fehér faburkolatot, az egyszerű, karcos munkalapot.

– Három óra múlt – szólalt meg. – Le szeretnél feküdni?

– Nem is tudom – feleltem. – Mi lesz most?

– Értsd: Kinek beszélünk minderről? És mit mondunk?

– Most az lesz, hogy töltök magamnak egy italt – felelt Tom. – Szeretnél felmenni?

Frederick Delius és a kitömött alligátor, a Florida Lakosztály.

– Nem hinném, hogy tudnék aludni – feleltem vontatottan.

– Akkor maradj velem. – Jégkockákat dobott a poharába, majd beborította őket maláta whiskyvel és nagyot kortyolt, közben engem figyelve. – Minden rendben?

– Rendben – feleltem. – De mégsem hagyhatjuk csak úgy odalent feküdni? Hogy reggel a gyülekezet találjon rá?

– Nem hiszem, hogy azok valaha is jártak az alagsorban. Nincs lent másuk, csak az az orgona, és azt is a színpadról szokták felhúzni.

Vizet töltöttem a poharamba és egyetlen hosszú korttyal eltüntettem a felét.

– Van egy ötletem – kezdett bele Tom hosszú hallgatás után.

– Azt akarod, hogy az emberek megtudják, nem? – Kiittam a maradék vizet és újra megtöltöttem a poharat. Kezeim és karjaim mintha maguktól működtek volna.

– Azt akarom, hogy mindenki megtudja – felelte Tom. – Ne aggódj, ezúttal nem tudják a szőnyeg alá söpörni az egészet. – Újabb kortyot ivott. – De mielőtt kiállnánk a tetőre üvöltözni, azokat a papírokat akarom. Szükségünk van rájuk.

– Hol vannak? Hogan lakásában?

– Gyere fel velem az emeletre – javasolta Tom. – Azt akarom, hogy nézz meg velem egy fényképet.

– Miféle fényképet?

Nem felelt. Követtem, miközben végighaladt a hatalmas, bútorokkal telizsúfolt földszinti szobán, elhaladt a kanapé és a kávézóasztal mellett, és elindult felfelé az emeletre, útközben felkapcsolgatva a lámpákat.

Az irodába érve körbejárt a falak mentén, és ott is feloltotta az összes fényforrást. Az íróasztala mellett foglalt helyet, én pedig lerogytam a bőrpamlagra. Azután Tom lekapcsolta az övéről a pisztolytokot és elém tette az üvegasztalra, majd kihúzta az íróasztal felső fiókját, hogy egy ismerős küllemű borítékot vegyen elő.

– Azt nem értem, hogyan tudta Hubbel azonosítani Paul Fontaine-t. Hogan is szerepel azon a képen, épp Fontaine mellett áll. Hogyan tudott Hubbel ekkorát hibázni?

– Talán ennyire rossz a látása.

– Ennyire?

– Odaemelte a szeméhez a képet, olyan közel, hogy az orra még érintette is.

– Tehát nagyon is gondosan tanulmányozta azt a képet. – Tom felém fordult és előrehajolt, kezében a nagy méretű borítékkal.

– Számomra úgy tűnt, hogy igen.

– Akkor lássuk, mihez kezdünk ezzel. – Kinyitotta a borítékot és egy újságkivágást húzott elő belőle, majd a poharával és a fényképpel együtt odasétált a kanapéhoz, hogy mellém telepedjen. Előrehajolt és letette a képet az asztalra, kettőnk közé. – Hogyan azonosította Fontaine-t?

– Rámutatott.

– Egyenesen Fontaine-re?

– Egyenesen rá – feleltem. – Minden kétséget kizáróan Paul Fontaine-re.

– Mutasd meg, hogy csinálta.

Előrehajoltam, és megnéztem a képet a Walter Dragonette háza előtt csoportosuló egyenruhás és civil rendőrökről. – Nos, épp így feküdt előtte.

– Mutasd.

Magam felé csúsztattam a képet.

– Azután Fontaine arcára mutatott.

– Mutass rá. 

Kinyújtottam az ujjamat és Paul Fontaine arcára tettem az ujjam, pont, ahogyan Edward Hubbel tette az ohiói Tangentben. Ujjam, akárcsak Edward Hubbelé, eltakarta az egész arcot.

– Igen – bólintott Tom. – Én is így képzeltem.

– Hogyan?

– Nézd csak meg, mit csinálsz – javasolta Tom. – Ha ide teszed az ujjad, kire mutatsz?

– Te is tudod, kire mutatok – feleltem.

Tom előrehajolt, felemelte az ujjamat a fényképről, és átcsusszant az asztal túlsó felére, hogy épp szembe kerüljön velem. Rátette az ujját Fontaine arcára, pontosan úgy, ahogyan én. Az ujj hegye így a közvetlenül Fontaine mellett álló férfira irányult. Michael Hoganre.

– Kinek az arcára mutatok? – kérdezte Tom.

A fényképre meredtem. Nem Fontaine-re mutatott, épp csak őt takarta el.

– Lefogadom, hogy nem Ross McCandless mondta le azt a tangenti utat. Neked mi a véleményed?

– Nekem az a véleményem, hogy komplett idióta vagyok – feleltem. – Egy barom.

– Én is azt gondoltam volna, hogy Fontaine-re mutat. Mert én, akárcsak te, arra számítottam volna, hogy Fontaine-t fogja azonosítani.

– Igen, de...

– Tim, nincs értelme ezen rágódni.

– Fontaine bizonyára utánajárt az Elvee Holdingsnak. John és én egyenesen hozzá vezettük Hogant, és ő mást se akart, csak a segítségünkre lenni.

– Hogan megölte volna Fontaine-t, akármit csináltok, és ráfogta volna a zavargásokra. Így viszont már bizonyos, hogy egy másik fegyveres is volt ott aznap éjjel.

– Hogan.

– Így van. Te pedig éppen kapóra jöttél szemtanúnak. – Kortyolt egy nagyot italából, látva, hogy sikerült eloszlatnia bűntudatomat. – És még ha nem is láttál volna egy kivehetetlen alakot, McCandless akkor is beléd beszélte volna, hogy volt ott még valaki. Számára így volt a legkényelmesebb.

– Azt hiszem, igazad van, de még mindig úgy gondolom, hogy lassan ideje lenne nyugdíjba mennem.

Elmosolyodott.

– Én meg megyek lefeküdni. Holnap reggel a legelső dolgunk lesz, hogy megszerezzük azokat a papírokat. Mármint ma reggel.

– Megmondod végre, hogy hol vannak?

– Te mondd meg.

– A leghalványabb fogalmam sincs.

– Mi maradt utoljára? Itt van az orrunk előtt.

– Akkor se tudom.

– E-vel kezdődik – mondta mosolyogva.

– Elefántcsontpart – vágtam rá, és Tom tovább mosolygott. – Azután eszembe jutott, amit először megtudtunk, amikor utána jártunk az Elvee-nek. – Áhá – kiáltottam. – Ahá.

– Az lesz az – bólogatott Tom.

– Csak néhány tömbnyire van a Beldame Orientaltől, és tegnap este öt-hat óra körül is elvihette oda, közvetlenül a műszak után.

– Mond már ki.

– Az Expresspost. A postafiók a South Fourth Streeten.

– Látod? – kérdezte Tom. – Mondtam én, hogy tudod.

Nem sokkal ezután felmentem az emeletre Frederick Deliushoz és az alligátorhoz, és bemásztam az ágyba, hogy négy órányi nyugtalan, rémálmokkal terhes forgolódás után a friss pirítós illatára ébredjek, és arra a tudatra, hogy a legnehezebb nap, amint Millhavenben eddig megéltem, még csak most kezdődik.