ELSŐ RÉSZ –TIM UNDERHILL

1

Egy alkoholista nyomozó szülővárosomból, az illinois-i Millhavenből, egy bizonyos William Damrosch, az életét is feltette volna rá, mint azt mondani szokás, hogy ez a könyv sohasem íródik meg. Mégis meg kell írni azt, ami visszatér az emberhez, és miután írni kezdünk, minden újra visszatér hozzánk.

Egyszer A megosztott ember címmel írtam egy könyvet a Kék Rózsa gyilkosságokról, és abban a könyvben a Hal Esterhaz nevet adtam Damroschnak. Nem fedtem fel viszont a saját kapcsolatomat a Kék Rózsa gyilkosságokkal, pedig épp emiatt kellett megírnom azt a könyvet. (Volt persze rá egy másik okom is.) Meg akartam magamnak magyarázni a történéseket, hogy lássam, képes vagyok-e utat vágni az igazság magvához azzal az öreg, ősöreg fegyverrel, azzal a vén, kicsorbult pengével, ami a mesemondás.

Azután írtam A megosztott embert, hogy leszereltem a seregtől, és egy kis szobában telepedtem meg a Bang Luk, Bangkok központi virágpiaca mellett. Vietnamban sokakat megöltem távolról, és egyvalakit közelről is, olyan közelről, hogy az arca közvetlenül ott lebegett előttem. Bangkokban egyfolytában ez az arc jelent meg előttem, míg írtam. És vele, mint egy parányi állathoz tapadó gigászi kullancs, a másik Vietnam is visszatért, a Vietnam előtti Vietnam – gyermekkorom. Amikor a gyermekkorom visszatért hozzám, egy kicsit letértem a helyes vágányról. Olyan egyéniséggé váltam, akit könyörületesen csak „színesnek" szoktak nevezni. Azután jó egy évnyi dicstelenség után eszembe jutott végre, hogy harminc-egynéhány éves vagyok, már korántsem gyermek, és nem kellett volna meghallgatnom a múlt szavát. Ezután elkezdődött a gyógyulás. A gyermekkor vagy sokkal fájdalmasabb, amikor visszatér, vagy még sokkal elviselhetetlenebb. Egyikünk sem olyan erős és bátor már, mint amilyen gyermeknek volt.

Egy évre rá kezdtem kikupálódni, visszajöttem Amerikába, és jegyeztem néhány könyvet egy Peter Straub nevű íróval közösen. Ezek jelentek meg Koko és Tudom, ki vagy címmel, talán olvasták is őket. Ha nem, sebaj. Peter elég rendes fickó, és egy hatalmas, szürke, viktoriánus házban lakik Connecticutban, alig valamennyire a Long Island Soundtól. Felesége van és két kölyke, és már nemigen jár el sehová. Peter irodája a ház harmadik emeletén akkora, mint az én egész tetőtéri lakásom a Grand Streeten, és a légkondicionálója meg a hifi-tornya mindig működőképes.

Peter szerette hallgatni, ahogy leírom neki Millhavent. Lenyűgözte az a hely. Pontosan értette, mit érzek iránta. „Millhavenben a hó nyár közepén hullik", szoktam volt mondani, és „néha Millhavenben az arra repdeső angyalok egészen eltakarják az égboltot." Ő ilyenkor szélesen mosolygott rám, jó másfél percig. Íme még néhány dolog, amit elmeséltem neki Millhavenről: egyszer, a város déli oldalának közelében, egy kölyökbanda meggyilkolt egy idegent, azután feldarabolta és a testrészeket egy borókafa alatt temette el, de később a test megosztott és eltemetett részei szólongatni kezdték egymást; egyszer egy gazdag öregember megerőszakolta a saját lányát, és fogva tartotta őt egy szobában, ahol a lány csak őrjöngött és ivott, őrjöngött és ivott, míg végül már arra sem emlékezett, mi történt vele; egyszer, ahogy a meggyilkolt ember boróka alatt eltemetett darabjai szólongatták egymást, rábírták a gyerekeket, hogy rakják azokat egybe; egyszer egy halott embert ártatlanul gyanúsítottak szörnyű bűntettekkel. És egyszer, miután a feldarabolt ember testrészeit egybehordták a boróka alatt, az egész ember felkelt és beszélt, újra életre kelt, felépült.

Írtunk együtt egy hatalmas tévedésről, melyet a millhaveni rendőrség követett el, de amelyen mindenki más is osztozott a városban. Minél többet tudtam meg, annál rosszabb lett, hiszen a többiekkel együtt én is feltételeztem: William Damrosch csak azért végzett magával, hogy ne követhessen el több gyilkosságot vagy az elkövetett gyilkosságok felett érzett bűntudat és szörnyülködés vette rá erre. Damrosch egyetlen papírfecnit hagyott hátra maga után az íróasztalán, rajta a KÉK RÓZSA szavakkal.

Csakhogy hibát követtünk el – képzeletünk csapdájába estünk. Amit a legtöbben intelligenciának nevezünk, valójában képzelet – noha részvétteli képzelet A millhaveni rendőrség tévedett és én is tévedtem. A rendőrség nyilvánvaló okokból akarta mielőbb lezárni az ügyet; és erre nekem is megvoltak a magam indokai.

 

Ekkor már hat éve éltem New Yorkban. Minden hónapban egyszer a Grand Centralon megvettem a New Haven Line-t, leszálltam a Green Farms megállónál, és késő estig fennmaradtam, Peterrel iddogálva és beszélgetve. Peter huszonöt éves malátawhiskyt iszik, mert ő ilyen fickó, én pedig szódavizet. A felesége és a gyerekei már alszanak, csendes a ház. Látom a csillagokat az iroda tetőablakain keresztül, és elmerülök az éjszaka roppant kupolájában, a határtalan sötétben, mely örökké elborítja a bolygó egyik felét. Időnként egy-egy kocsi surran el az utcán, Burying, Hill Beach és Southport felé tartva.

A Koko leír bizonyos dolgokat, melyek egykori csapattársaimmal történtek meg a háború után, a Rejtély pedig egy wisconsini üdülőhelyen elkövetett gyilkosság messzire mutató következményeiről mesél. Miután megtetszett az ötlet, a történéseket egy karib-tengeri üdülőhelyre tettük át, noha a főszereplőt, Tom Pasmore-t – aki még felbukkan e kötet lapjain – még Millhavenből ismertem. Szoros kapcsolatban állt a William Damrosch nyakába varrt Kék Rózsa gyilkosságokkal, és a Rejtély nagyrészt arról szól, miként fedezi ezt fel.

A Rejtély után úgy gondoltam, egyszer és mindenkorra végeztem Damroschsal, Millhavennel, és a Kék Rózsa gyilkosságokkal. Azután kaptam egy hívást John Ransomtól, egy másik régi millhaveni ismerőstől, és miután az ő élete oly éles fordulatot vett, ez történt az enyémmel is. John Ransom még mindig Millhavenben élt. A feleségét megtámadták és félholtra verték, majd támadója a KÉK RÓZSA szavakat firkantotta a földön heverő test fölé a falra.

2

Soha nem ismertem John Ransomot túl jól. Egy jókora házban élt a keleti oldalon, és a Brooks-Lowood iskolába járt. Én a Disznó-telepen laktam, a Völgy peremén, délre Millhaven belvárosától, egy tömbnyire a St. Alwyn hoteltől, és a Holy Sepulchre-be jártam. Valamennyire mégis ismertem, mert mindketten védőjátékosok voltunk, és futballcsapataink egy évben kétszer találkoztak egymással. Egyik csapat sem volt valami nagyágyú. A Holy Sepulchre nem számított nagy iskolának, a Brooks-Lowood pedig egyenesen aprónak. Talán ha száz diák tanult minden évfolyamon. A Brooks-Lowoodban meg harminc.

John Ransom azt mondta, „szevasz", mindjárt az első alkalommal, hogy farkasszemet néztünk egymással. Felkenjük a falra ezeket a nyápicokat, gondoltam. Amikor a játék elkezdődött, úgy jött nekem, akár egy buldózer, és legalább fél métert hátrébb is tolt. A Brooks-Lowood hátvéde, egy erőszakos szőke srác, bizonyos Teddy Heppenstall, közvetlen mellettem táncolt el. Amikor felálltunk a második játékhoz, azt mondtam, „hát akkor szevasz", és vállal-karral egymásnak feszültünk, tökéletes mozdulatlanságba merevedve, míg Teddy Heppenstall kényelmesen elsétált a mező másik felén. A meccs után egy hétig szólni se lehetett hozzám.

Minden novemberben a Holy Sepulchre támogatta a Keresztény Atléták Baráti Ebédjét, a „futballkaját", ahogy mi neveztük. A kalapozásra mindig a templom alagsorában került sor. A vezetőség Millhaven valamennyi gimnáziumának sportolóit meghívta, hogy költsék el tízeseiket hamburgerre, burgonyasziromra, sültbabra, makaróni salátára, és egy emelkedett hangú beszédre Krisztusról, a mi Hátvédünkről. A beszédet Mr. Schoonhaven, a mi futballedzőnk prezentálta. Edzőnk szilárdan hitt abban, amit ő férfias kereszténységnek nevezett. Bizonyosan tudta, hogy ha Krisztus valaha meccslabdát kapott volna, Ő mindenkit ízzé-porrá zúz, aki Közé és a gólvonal közé merészel állni. Ez a Jézus vajmi kevés hasonlóságot mutatott Teddy Heppenstall-lal, és egyáltalán semmilyet azzal a megindító, némiképp beijedt alakkal, aki kezeit az Ő lángoló szívére helyezte azon a csiricsáré képen, mely a templom súlyos bejárati ajtaja felett függött.

Más iskolákból csak kevés atléta csatlakozott az összejövetelhez, habár a St. Ignatiusból mindig eljött egy maréknyi sörtefrizurát viselő polák srác. A St. Ignatius fiai tányérjaik fölé görnyedve ettek, mintha a következő futballszezonig kénytelenek lennének féken tartani azt a kollektív igényüket, hogy összeverjenek valakit. Szerettek fenyegetést sugározni magukból, és ezzel, úgy tűnt, tökéletesen meg is felelnek Mr. Schoonhaven harcias Jézusáról kialakított képnek.

Annak a szezonnak a végén, melyben John Ransom oly melegen üdvözölt és feltartott Teddy Heppenstall útjából, egy magas, szolid felépítésű srác jött el a templom alagsorába, a futballkaja első, informális részének alig valamivel a vége előtt. Néhány további pillanatra még a székeinkhez voltunk szegezve és megilletődöttnek kellett látszanunk. Az új fiú tweed sportzakót, khaki nadrágot, fehér végiggombolt inget, és csíkos nyakkendőt viselt. Begyűjtött egy hamburgert, fejét rázta a babra és a makaróni-salátára, majd vett magának egy pohár puncsot, és lecsusszant a mellettem álló székre, mielőtt még felismerhettem volna.

Mr. Schoonhaven odaállt a mikrofonhoz és beleköhögött. A hang géppisztolysorozatként visszhangzott az alagsor falai közt. Még a St. Ignatius nehézfiúi is vigyázzban ültek.

– Mi a Szentírás? – bömbölte Mr. Schoonhaven, belekezdve szokásos szónoklatába. – A Szentírás az, amiben hihetünk. – Végigmért bennünket, majd felordított. – És mi a futball? Az is olyan valami, amiben hinnünk kell!

– Úgy beszél, mint egy igazi edző – suttogta az idegen, és én végre felismertem benne John Ransomot.

A trigonometria tanárunk, Vitale atya, összevont szemöldökkel fordult felénk, bár neheztelését sokkal inkább szánta Mr. Schoonhavennek, amiért az protestáns volt, és az ilyen alkalmakkor sem tudott kibújni a bőréből.

– Miről szól a Szentírás? Megváltásról. Ahogyan a futball is – folytatta a tréner. – Jézus soha nem ejtette el a labdát. Megnyerte a nagy játszmát. A magunk módján mindannyiunknak ezt kell cselekednünk. Mit teszünk hát, amikor szembekerülünk a kapuval?

Előhúztam tollamat ingzsebemből és írni kezdtem a gyűrött szalvétára. Mit keresel itt? Ransom elolvasta kérdésemet, majd leírta: Azt hittem, érdekes lesz. Felvontam a szemöldököm.

Igen, az is, írta John Ransom gyorsan a szalvétára.

Pillanatnyi haragot éreztem a gondolatra, hogy ő úgy érzi, mintha leereszkedett volna közénk. Számunkra, de még a St. Ignatius vagányai számára is, a templom alagsora éppoly meghitt, bensőséges helynek számított, mint egy világi kávézó. Az igazat megvallva, a kávézónk szinte teljes egészében olyan volt, mint ez az alagsor. Hallottam, ahogy a pincérek és pincérnők kiszolgálják a Brooks-Lowood diákjait, vászon asztalkendővel és ezüst evőeszközökkel felszerelt asztalaiknál. Igazi pincérek, valódi ezüstökkel, melyek ezüstből is voltak. Azután valami más ötlött fel bennem. Leírtam. Katolikus vagy? Megböktem John Ransom könyökét. Ransom elolvasta a kérdést, elmosolyodott, és a fejét rázta.

Hát persze. Protestáns volt.

Hát?, írtam.

Szerinted?, írta.

Kérdőn meredtem rá, de ő már visszatért Mr. Schoonhavenhez, aki arról beszélt, hogy a keresztény sportolónak kötelessége kiállni és ölni Jézusért. Taposd! Üsd! Vágd! Mert ez az, amit Ő kíván tőled. Soha ne ejts foglyokat!

John Ransom előrehajolt és odasúgta:

– Imádom ezt a fickót.

Újra éreztem azt a fagyos indulatot. John Ransom jobbnak képzelte magát nálunk.

Persze, én is úgy gondoltam, hogy jobb vagyok Mr. Schoonhavennél. Úgy gondoltam, jobb vagyok a templom alagsoránál, nem is említve a Holy Sepulchre-t, és tovább, a nyolc egymást keresztező utcát, mely a környékünket alkotta. A legtöbb osztálytársam a cserzőműhelyekben, konzervgyárakban, sörfőzdékben és gumiműhelyekben végzi majd, melyek torlaszként határolnak el bennünket Millhaven belvárosától. Én már ekkor tudtam, hogy ha képes leszek ösztöndíjat szerezni, főiskolára megyek. Úgy terveztem, amilyen hamar csak lehet, elkerülök a környékről. Szerettem a helyet ahonnét származtam, de leginkább csak azért szerettem, mert onnét származtam.

Hogy John Ransom betolakodott az én hazai pályámra és kihallgatta Mr. Schoonhaven üres fecsegését, az végtelenül irritált, és éppen vissza akartam sziszegni valamit, amikor észrevettem Vitale atyát. Épp készülődött hátralökni a székét és jókora lángost vasalni a tarkómra. Vitale atya persze tudta, hogy az ember már az anyaméhtől fogva bűnös, és hogy természete, Szent Ágostonnal szólva, „az első emberi lénytől fogva szánalomra méltó". Előrenéztem, és összekulcsoltam kezeimet a tányérom előtt John Ransom is felfigyelt rá, hogy a megkeseredett öreg pap lesújtani készül, és gyorsan egymásba fonta ujjait. Vitale atya lassan visszatelepedett.

Az irigységnek is szerepet kellett játszania bosszúságomban. John Ransom egészen jóvágású srác volt – már amennyire értelmezni lehet a jó megjelenést egy olyan korban, mely jóképűnek tartotta John Wayne-t –, és fesztelen könnyedséggel viselte a drága ruhadarabokat. Egyetlen, John Ransomra vetett pillantás elárulta, hogy egész szekrényre való jó sportkabátot és drága öltönyt birtokol, hogy a fiókjai teli vannak oxfordi mintás ingekkel, és hogy külön nyakkendőtartója is van.

Mr. Schoonhaven közben leült, egy pap a parókiáról pedig felállt, hogy imádságba kezdjen. Az ebéd lassan befejezéshez közeledett. A St. Ignatius és a Holy Sepulchre valamennyi futball- és baseball-játékosa megindult a főhajóba vezető lépcsők felé.

John Ransom megkérdezte tőlem, hogy nekünk kell-e elvinnünk a tányérokat a konyhába.

– Nem, majd ők megcsinálják – bólintottam az életuntnak tűnő asszonyok, az egyházi önkéntesek felé, akik az asztalok előtt sorakoztak. Ők főztek nekünk, és lefedett lábosaikban sokan saját konyhájukról hozták el a babot és a makaróni-salátát. – Hogyan kerülsz te ide egyáltalán?

– Láttam a hirdetést az üzenő falon.

– A Brooks-Lowood biztosan egészen más – mondtam.

Elmosolyodott.

– Minden oké. Tetszett. Jól éreztem magam.

Mi is a lépcsők felé indultunk a többi fiú mögött, akik gyanakvó pillantásokat vetettek ránk a válluk felett.

– Tudod, Tim, jó volt ellened játszani – mondta John Ransom. Újra elmosolyodott és felém nyújtotta kezét.

Néhány szívdobbanásnyi ideig ostobán meredtem kinyújtott kezére, mielőtt elfogadtam volna. A Holy Sepulchre-ben a fiúk soha nem jattoltak le egymással. Ismerőseim közül senki sem rázott így kezet, hacsak nem egy használt autót adott el.

– Nem szeretnél vonalbíró lenni? – kérdezte.

Felnevettem, és egymásba font kezünkről felnéztem Vitale atya, és a néhány konyhai kisegítő arcára. Beletelt egy hosszú pillanatba, míg leolvastam arckifejezésüket. Érdeklődéssel vegyes tisztelettel tekintettek rám, ami legalább oly szokatlan megnyilvánulás volt velem szemben, mint amilyen ritka. Megértettem, hogy sem Vitale atya, sem az önkéntesek soha nem tartottak semmiféle kapcsolatot a John Ransom-félékkel; ezért számukra úgy tűnt, valaki csak azért jött el idáig a keleti oldalról, hogy velem kezet rázhasson.

Nem, akartam tiltakozni, ez nem én vagyok. Mert végre a lényeget is felfogtam: a Holy Sepulchre minden egyes évben röplapokat küld szét a város valamennyi gimnáziumába, a Keresztény Sportolók Baráti Ebédjét hirdetve, és eddig nemcsak hogy John Ransom volt ez egyetlen, aki eljött a Brooks-Lowoodból, de az egész keleti oldalon nem lehetett olyan diákot találni, akit valaha is érdekelt volna egy ilyen futballkaja. Mert ez volt itt a lényeg: őt érdekelte.

A többi fiú már az előcsarnokban járt, mire John Ransom és én elértük a lépcsősor alját. Hallottam, hogy nevetik ki Mr. Schoonhavent. Azután meghallottam Bill Byrne-t is – aki közel százötven kilót nyomott és a Bluebirds centere volt –, amint valamit mond az „eltévedt turistáról", majd (micsoda szörnyűség) az „east side-i buziról, aki eljött leszopni Underhill farkát". Ocsmány röhögés hallatszott. Céltalan, egyetemes ellenségeskedés volt ez, bár a szó szoros értelmében imádkoztam, hogy Ransom nehogy meghallja. Nem hiszem, hogy egy jól öltözött, kézfogós srác, mint John Ransom, élvezte volna, ha perverznek – buzinak, pláne faszszopónak – nevezik. 

De mert én meghallottam, meghallotta ő is, és a visszafojtott lélegzet szisszenéséből ítélve a mögöttünk csoszogó Vitale atya is. John Ransom pedig azzal lepett meg, hogy hangosan felnevetett.

– Byrne! – kiáltotta Vitale atya. – Te, Byrne! – Egyik kezét jobb vállamra tette, a másikat John Ransom baljára, majd félretolt bennünket, hogy átfurakodhasson közöttünk. Osztálytársaim megnyitották a Vestry Streetre nyíló csikorgó ajtót, mialatt Vitale atya átpréselte magát köztem és John Ransom között. Szerintem már el is feledkezett róla, hogy ott vagyunk, és hatalmas petyhüdt arca anélkül suhant el mellettem, hogy pillantásra méltatott volna. Még orrának hatalmas, feketén nyílt pórusait is láthattam, mintha bőre is zihálva lélegezne, felszítva magát levegővel, akár egy kazán. A cigaretták bűze sodorvízként követte.

– Az atya túl sokat dohányzik – jegyezte meg John Ransom.

Amint elértük a lépcsősor tetejét, az ajtó újra zajosan kivágódott, és belépve az előcsarnokba hallottuk a Vestry Streeten a lábdobogást, és a pap kiáltozását, Fiúk! Fiúk!

– Talán adnunk kellene neki egy percet – vélte John Ransom. Zsebre tette kezeit, és őgyelegni kezdett a templom boltozatos bejárata felé.

– Adni neki egy percet? – kérdeztem.

– Hogy újra lélegzethez jusson. Mert az biztos, hogy nem fogja elkapni azokat. – John Ransom elismerő tekintettel mérte fel a Holy Sepulchre borongós folyosóját. Akárha egy múzeumban lenne. Láttam, hogy a szenteltvíztartó és a szaggatottan táncoló fényű gyertyák sora elé lép. Ransom úgy meredt templomunk mélyébe, mintha minden részletét emlékezetébe akarná vésni. Már nem mosolygott, noha örömét cseppet sem csökkentette Vitale atya látványa, aki újra feltűnt a Vestry Streetre nyíló ajtóban, és fújtatva, pufogva szelte át a szürke levegőt, akár egy gőz vontatóhajó. Nem szólt egyikünkhöz sem. Ahogy megindult előre a félhomályos templomhajóban, Vitale atya szinte azonnal elveszítette minden egyéniségét, és a templom részévé lényegült át, akár egy kastély valamelyik német hegytetőn, vagy egy öszvér a poros itáliai csapásokon. Olyannak láttam most Vitelle atyát, amilyennek John Ransom láthatta.

John Ransom megfordult és ugyanilyen tüzetesen végigtekintett az előtéren is, mintha a látás egyet jelentene a megértéssel. Nem az az önhitt turista volt, akinek korábban gondoltam. Mindent magába akart fogadni, úgy, ahogyan az más brooks-lowoodi diákban talán soha fel sem ötlött. Arra gondoltam, hogy John Ransom ugyanígy viselkedne még a világ legsötétebb bugyrában is.

Később elmentünk a világ legsötétebb bugyrába is.

Amikor hét esztendős voltam, a nővérem, April meghalt – meggyilkolták. Kilenc éves volt. Láttam, hogyan történt. Azt gondoltam, látok valamit megtörténni. Próbáltam segíteni neki. Próbáltam megállítani, bármi is az, és akkor engem is megöltek, noha nem olyan végérvényesen, mint Aprilt.

Úgy gondolom, a világ legsötétebb bugyrának egyben a világ közepének is kell lennie, amit előbb vagy utóbb, vérmérsékletünktől függően, valamennyien meglátunk.

Legközelebb, hogy találkoztam John Ransommmal, már Vietnamban jártunk.

3

Tíz hónappal azután, hogy végeztem a Berkeley-n, besoroztak a seregbe, én pedig hagytam megtörténni – na nem mintha úgy éreztem volna, hogy tartozom a hazámnak egy év szolgálattal. A diplomaosztó óta egy könyvesboltban dolgoztam a Telegraph Avenue-n, éjszakánként pedig elbeszéléseket írogattam. Ezek kivétel nélkül azokban a felbélyegzett és magamnak megcímzett borítékokban tértek vissza, melyeket a New Yorkernek, az Atlantic Monthlynek, és a Harpernek elküldött borítékok belsejébe helyeztem – nem is említve itt a Prarie Schoonert, a Kenyon Reviewt, az Anteust, a Massachusetts Reviewt, és a Ploughsharest. Legalábbis azt hiszem, Ploughsharesnek hívták. Azt tudtam, hogy nem akarok tanítani, és nem hittem abban sem, hogy a tanárok sokáig kibújhatnak a szolgálat alól (nem is bújhattak). Minél inkább visszataláltak hozzám zsengéim, annál elkeserítőbbnek éreztem, hogy heti negyven órát töltsék el mások könyvei között. Amikor 2-S besorolásomat átváltoztatták 1-A-ra, úgy éreztem, mégis van kiút ebből a zsákutcából.

Egy menetrend szerinti géppel repültem Vietnamba. A turistaosztály utasainak nagyjából háromnegyede olyan zöldfülű volt, mint jómagam, és a légi kísérők még a szemünkbe se nagyon mertek nézni. A gépnek ebben a részében lazák igazán csak a hivatásosok voltak; altisztek, akik mintha golfozni ugranának le a hétvégére Myrtle Beachre.

Az első osztályú szakaszban sötét öltönyös férfiak ültek, a külügyminisztérium emberei, és üzletemberek, akik – ameddig lehetett – megpróbálták a lehető legtöbbet kihozni a vietnami cement- és építőanyag-szállításokból. Amikor felénk néztek, mosolyogtak – végtére is, katonák voltunk, akik az ő eszményeiket és a pénzüket védték.

Az elől helyet foglaló jó hazafiak és a hátul ülő kiábrándult altisztek között, az első osztály vége felé viszont egy olyan csoport kapott helyet, melyet képtelen voltam azonosítani. Az itt utazók mindannyian karcsú, izmos, sörte hajú, katonás férfiak voltak, de vagy hawaii ingeket és khaki nadrágot, vagy kék kigombolt inget és farmert viseltek. Olyanok voltak, mint egy főiskolai futballcsapat, úton a tízéves találkozóra. Ezek az emberek ügyet sem vetettek ránk. Beszédjüket hallgatva ráismertem a kurta, éles katonai zsargonra.

Amikor az egyik tisztes elhaladt az ülésem mellett, utoljára még kinyújtóztatva lábait mielőtt aludni térne, megérintettem a csuklóját és a kabin elülső végében ülő emberekről kérdeztem.

A tisztes előrehajolt, és egyetlen szót préselt ki magából.

Zöldsapkások.

Tan Son Nhutban landoltunk, olyan napfényben, ami szinte szemmel láthatóan sűrű volt. Amikor a légi kísérő kitárta a gép ajtaját és a döbbenetes hőség szétáradt, megéreztem, ahogy régi életem mindörökre a múlt ködébe vész. Még a fényezőanyag szagát is érzékeltem, ahogy leolvadt a gombjaimról. Abban a pillanatban döntöttem el, hogy nem félek semmitől, míg van más menedékem. Úgy éreztem, most végleg magam mögött hagyhatom a gyerekkoromat. Ez volt az első a túlfűtött izgalmak közül – az újsütetű szabadság hirtelen támadt lelkesítő érzése –, melyet néha megtapasztaltam Vietnamban, de sehol másutt.

Parancsom Camp White Starba szólított, a II. Hadtest bázisára, Nha Trang mellé. Itt kellett találkoznom ezredem többi újoncával, hogy utána északnak, Camp Crandall felé vegyük az irányt. Beállt azonban egy korántsem szokatlan gikszer a hadsereg gépezetének működésében, és az embereket, kikhez csatlakoznom kellett volna, már előttem útnak indították. Nyolc napig várakoztam a következő parancsra.

Minden nap jelentkeztem egy Hamilton McCue nevű cinikus kapitánynál, aki tömpe ujjaival folyton babaszerűen rózsaszín arcát dörzsölgette, és pillanatnyi kedélyállapota szerint osztott be különféle feladatokra. Kirángattam a hordókat a latrinák alól és kerozint öntöttem beléjük, hogy egy vietnami vénasszony kiégethesse belőlük a szart; lerobbant terepjárókat csupaszítottam meg elosztófedeleiktől, generátoruktól, és még működő tápszivattyújaiktól; összegereblyéztem a kavicsokat a tiszti klub tíz méteres körzetében. Végül McCue úgy döntött, érdemtelenül sok mókában részesültem, és beosztott a hullabrigádhoz. A hullabrigád pakolta ki a tetemeket az érkező helikopterekből, és vitte azokat a „hullaházba", míg valaki elintézte a papírmunkát, majd átrámolta a holttesteket a Tan Son Nhutba induló gépek rakterébe, hogy onnét már egy, az Államokba tartó gépre kerülhessenek.

A hullabrigád hét másik tagja fennmaradó idejét töltötte le. Egykor valamennyien szokványos alakulatnál szolgáltak, és a többség újra berukkolt a seregbe, így már második évét töltötte a csatatéren. Nem voltak ezek mindennapi emberek – ezredük épp azért tuszkolta be őket a hullabrigádba, hogy megszabaduljon tőlük.

Így hívták őket: Spuri, Hollyday, di Maestro, Sittes, Patkány, Attica és Kalóz. Szinte természetellenesen hasonlítottak egymásra: borotválatlanok voltak, szőrösek – még a korán kopaszodásnak induló Patkány is, – mocskosak, és mindannyiuknak hiányzott egy-két foga a kritikus helyeken. Spuri, Kalóz és di Maestro tetoválásokat is viselt (MEG KELL DÖGLENI, A HALÁL A MI ÜZLETÜNK, és egy sötét piramis fölött lebegő halálfej). Egyikük sem tudott számot adni teljes uniformisról. Az első napon egyetlen szót sem szóltak hozzám, csak pakolászták a nehéz zsákokat a helikopterekből a teherautókra, majd a teherautókról a „hullaház" fagyos némaságába.

Másnap McCue kapitány, miután közölte velem, hogy a parancsom még mindig nem jött meg, és vissza kell mennem a hullabrigádba, megkérdezte tőlem, hogyan boldogulok munkatársaimmal. Így hívta őket, a „munkatársaim".

– Teli vannak színes történetekkel – feleltem.

– Nemcsak azzal, ahogy hallottam – mondta, megcsillantva négyszögletes, barna fogainak két sorát, melyek olyan megjelenéssel ruházták fel, mintha arcát belülről rágná szét valami üszkös seb. Bizonyára felismerte, hogy úgy döntöttem, inkább kedvelem Patkány, Attica és a többiek társaságát, mint az övét, mert közölte azt is, hogy míg a parancsom meg nem érkezik, addig a hullabrigádban fogok dolgozni.

A második napon újsütetű bajtársaim utálata enyhült valamicskét, és folytatták végtelenített párbeszédüket, melyet érkezésemkor felfüggeszteni kényszerültek.

Történeteik jobbára a halálról szóltak.

– Ízekre szedtük azt a dzsumbujt – mondta Patkány, újabb bezsákolt hullát lökve a teherautó platójára. – Húsz napon át. Hallod, Underdog?

Már új nevet is kaptam.

– Húsz napig. Tudod te, mit jelent az odakint, Underdog?

Kalóz sűrű sárga slájmot köpött a földre.

– Mint negyven nap a pokolban. Csak a pokolban már halott vagy, míg odakint a dzsumbujban mindenki próbál megölni. Képtelen vagy aludni. Mindenféle dolgokat látsz.

Kalóz felhorkant, és újabb hullát lökött a kocsira. – Kurvára így van.

– Látod, hogy a régi barátnődet valami rohadék dugja, látod, hogy a legjobb haverjaid megdöglenek, látod, hogy a fák elindulnak, csupa olyasmit látsz, ember, ami sose volt, és soha nem is lehet.

– Kivéve itt – toldotta meg Kalóz.

– Húsz napig – folytatta Patkány. A kocsi hátulja mostanra telt meg hullazsákokkal, és Patkány leugrott a platóról, hogy feltolja a hátsó falat. Merev karjaira támaszkodva megrázta lehajtott fejét. Gumószerűen duzzadt ujjai voltak, ujjbegyei akár a golflabdák, és valamennyi hegyesen végződött ott, ahol az ujjlenyomatának lennie kellett volna. Később megtudtam, honnét kapta a nevét. Egyszer megevett két élő patkányt egy alagútban, ahol a szakasza talált vagy ezer kiló rizst. – Valószínűleg túl dagadtak voltak, hogy elmenekülhessenek – mondta. – Odakint minden, érzéked kiéleződik, ember, hallod, ahogy az egerek motoznak...

– Hallod a patkányokat – tette hozzá di Maestro, nagyot csapva a teherautó oldalára, mintha a halottakat keltegetné.

– ...hallod, ahogy a harmat lepattan a levelekről, hallod, ahogy a férgek neszeznek a kéregben. Hallod, hogyan nő a körmöd. Hallod azt a valamit a földben, ember.

– Azt a valamit a földben? – kérdezett vissza Kalóz.

– Francba – morogta Patkány – Hát nem tudod? Amikor lefekszel a csapáson, és minden szarságot hallasz, a rohadék bogarakat meg majmokat, a madarakat, ahogy az emberek mozognak a közeledben...

– És még örülhetsz, ha nem feléd tartanak – tette hozzá di Maestro, a teherautó fülkéjéből. – Jegyzetelsz, Underdog?

– ...mindenféle szarságot hallasz, rendben? És azután meghallod a többit. Úgy hallod, mintha valaki dudorászna a többi zaj hátterében. Mintha egy baszom nagy generátor zümmögne valahol messze alattad.

– Áhá, szóval azt a valamit a földben – szólt Kalóz.

– Ott van a földben – jelentette ki Patkány. Hátralépett a kocsitól, és ádáz, tágra nyílt szemmel meredt Kalózra. – Az a rohadék föld saját maga ad ki mindenféle rohadék zajt. Hallod? Folyton pörög a motorja. Megállás nélkül.

– Oké, csak menjünk már – sürgette di Maestro. Bemászott a volán mögé. Hollyday, Spuri és Attica bepréselte magát mellé a fülkébe. Patkány felkászálódott a platóra, Sittes, Kalóz és én követtük. A kocsi végigbucskázott a mezőn a tábor központi része felé; a helikopter pilótája, és néhányan a földi személyzetből felénk fordultak, hogy figyeljék elhaladásunkat. Olyanok voltunk, mint a szemetesek, ötlött az eszembe. Mintha egy kukásautón dolgoznék.

– És a tetejébe – mondta Patkány –, az emberek mindenáron bele akarnak avatkozni az életed folyásába.

Sittes felnevetett, de rögvest összeszedte magát. Mindeddig se ő, se Kalóz nem vetett egyetlen pillantást se rám. 

– Ami önmagában véve is kurvára idegesítő, legalábbis míg hozzá nem szokik az ember – folytatta Patkány. – Húsz napon keresztül. Voltam hosszabb bevetésen is, de soha rosszabbon. Minden elszaródott. A hadnagyunk lefeküdt. A rádiósunk lefeküdt. A legjobb barátaim mind lefeküdtek.

– Merre volt ez? – kérdezte Kalóz.

– Darlacnál – felelte Patkány. – Nem is messzire innét.

– A következő sarok – szúrta közbe Kalóz.

– Huszadik napja – morogta Patkány. – Azóta voltunk kint. Valami rohadék osztagot kerestünk. Alig maradt kajánk, és még mindig vagy negyvennyolc órányira jártunk a kilépési ponttól. A célpont folyton mozgott, faluról falura járt, mint egy olyan Robin Hood-féle osztag. – Patkány megrázta a fejét. A teherautó leült az egyik gödörben a bázis mezsgyéjénél, és az egyik zsák lecsúszva – a halomról – Patkány lábánál állapodott meg. Patkány szinte gyengéden rúgta arrébb.

– Ez a fickó, az egyik haverom, Bobby Swett nevezetű, éppen előttem járt, talán ha öt lábnyira lehetett. Hallottuk az eszelős sikolyt, azután hatalmas piros-sárga madár röppent fel előttünk, akkora, mint egy pulyka. Ember, a szárnyai mintha propellerek lennének, és azt gondoltam, oké, de mi riaszthatta meg ezt a dögöt? Bobby Swett meg felém fordult, vigyorogva. Na, jó tíz percig az a vigyor volt az utolsó, amit láttam. Ahogy visszaemlékeztem, láttam Bobby Swettet felbomlani, mintha valami belülről szétrobbantotta volna, azután – fel tudjátok ezt fogni? – olyasmikre is emlékeztem, amit valójában nem is láttam. Azt hittem, meghaltam. Francokat, tudtam, hogy meghaltam. Beborított a vér, és egy barna bőrű kislány hajolt fölém. Fekete hajjal és fekete szemekkel. Most már legalább tudom, vannak angyalok, és az angyaloknak fekete a szeme, meg a haja, az hétszentség.

Barnára festett fakerítés rejtette a hosszú lapos fészert, amit mi hullaháznak neveztünk, és amikor elhagytuk a felfestett REGISZTRÁCIÓ feliratot, Patkány lepattant a kocsi hátuljáról, és kinyitotta a tárolókamrát. Négy órát számítottunk egy-egy fordulóra, és ma még sokat kellett fordulnunk.

Di Maestro rátolatott a teherautóval a kapura, mi pedig hajigálni kezdtük a hosszú zsákokat a fészer belsejébe.

– Hosszú orr? – kérdezte Kalóz.

– Hosszú orr, pusztulj meg.

– Egy yard.

– Persze, hogy az, de akkor honnét tudhattam volna? Amúgy radé volt. – Darlacban a legtöbben yardok, de vagy kétezren vannak radék is. „Meghaltam", mondom annak a lánynak, mivel még mindig azt hittem, hogy angyal, ő pedig visszagügyögött valamit. Úgy emlékszem, mintha egy hatalmas villanást is láttam volna – úgy értem, valamit tényleg láttam.

– A jó öreg Bobby Swett aknára lépett – közölte Kalóz.

Kezdtem megkedvelni a fiút. Kalóz tudta, hogy a történet igazából nekem szól, és volt olyan önfeláldozó, hogy apró közbevetéseivel és magyarázataival mozgásban tartotta az eseményeket. Kalóz a szememben kevésbé tűnt ellenségesnek, mint a hullabrigád többi tagja. Tetszett a kinézete is – anélkül tűnt züllöttnek, hogy patkányszerű lett volna, mint mondjuk Patkány. Számomra Kalóz inkább amolyan esetlen mackóssággal bírt. Napközben ritkán viselt inget, és nyaka vagy feje köré mindig sálat tekert. Amikor már egy ideje kint voltam a harctéren, azon kaptam magam, hogy ezeket a külső jegyeket utánzom.

– Gondolod, hogy nem tudom? Én csak azt mondom – lökött egy újabb, felcipzározott zsákba zárt tetemet a fészer sötétjébe Patkány –, azt próbálom elmondani, hogy én is halott voltam. Egy percig, vagy talán tovább is.

– Mitől?

– A sokktól – felelte Patkány egyszerűen. – Ez az oka, hogy nem láttam Bobby Swettet szétrobbanni. Hallottál már ilyesmiről? Mer' én hallottam. Egy csomó fickóval találkoztam, akivel ilyesmi történt, vagy hallottak ilyesmiről. Meghalsz, aztán visszatérsz.

– Komolyan gondolod? – kérdeztem.

Patkány egy pillanatra dühödtnek tűnt.

Megkérdőjeleztem a világnézetét, és szemében olyan fickó voltam, aki nem tud semmit.

Kalóz sietett a segítségemre.

– Hogyan emlékezhetsz vissza rá, hogy a fickó gallyra ment, amikor azt mondod, hogy nem is láttad megpusztulni?

– Kívül voltam a testemen.

– A francba, Underdog – mordult fel Sittes, és megmarkolta a fület a súlyos zsákon, melyet kis híján elejtettem. – Mi a fasz van veled? – Egymaga hajította be a zsákot a fészerbe mögöttünk.

– Underdog, soha ne dobd le azokat a rohadt zsákokat – kérte di Maestro, majd szándékosan a földre ejtette a sajátját. Akármi is volt benne, kotyogott és loccsant egyet.

Egy-két percig tovább pakoltuk a hullákat a fészerben.

Azután Patkány megszólalt.

– Akárhogy is, egy pillanattal később rájöttem, hogy életben vagyok.

– És miből gondoltad, hogy életben vagy? – kérdezte Attica.

– Mindenekelőtt, az a fickó odadugta a képét az enyémhez, és az biztos, hogy nem látszott angyalnak. Láttam azokat a rohadt leveleket a feje fölött. A madarak újra rikoltozni kezdtek. Az első, amit biztosra tudtam, hogy Bobby Swettnek annyi. Ember, én magamon viseltem, ami megmaradt belőle. És az a fickó azt mondja nekem, „Álljon fel, katona". Épphogy hallottam, annyira zúgott még mindig a fülem, de annyit láttam, hogy az a fasz hozzászokott az engedelmességhez. Elengedtem egy nyögést, amikor mozdulni próbáltam, de hidd el, ember, a testem minden hüvelykjét úgy éreztem, mintha hamburger lett volna.

– Áhá – szólt Sittes és Attica, közel egyszerre, majd Attica hozzátette. – Szerencsés egy fattyú vagy.

– Bobby Swettet még bezsákolni se kellett – mondta Patkány. – Az a fasz egyszerűen köddé vált. – Komoran megragadta egy újabb zsák fülét, egy hosszú pillanatig némán meredt rá, majd azt mondta: – Nincs cetlije. – Azután felhajította a többi zsák tetejére.

– Ó, a francba – szólt Attica. Atticának tar barna feje volt, és a bicepsze csak úgy ugrált a karján, amint megemelte a zsákot. Előhúzta tollát a zubbonya zsebéből, és takaros jelet tett a zsák végére. Ahogy visszafordult a teherautó felé, rám vigyorgott, elhúzva ajkait anélkül, hogy száját megnyitotta volna. Én pedig eltűnődhettem, hogy most vajon mi következik.

– Végül felálltam, de állatira szédelegtem – folytatta Patkány. – Még mindig alig hallottam valamit. Az a fickó ott állt előttem, és láttam rajta, hogy tisztára begőzölt, de nem úgy, ahogy mi begőzöltünk. Ez a fasz egészen újféleképpen volt őrült. Ha rugdosnának, se tudnám megmondani, mi volt olyan más benne, de olyanok voltak a szemei, mintha nem is ember lenne. – Itt elmélázva megállt. – A szakaszomból mindenki ott állt körülöttem. Ott volt az a kis yard tyúk is a három számmal nagyobb terepruhájában, meg ez a nagydarab fickó előttem a csapáson, háta mögött a nappal. Látni lehetett, hogy ő a rangidős. Egyszerűen lerítt róla. Még a hadnagyunk is, aki pedig iszonyatos nagy furkó volt, az is csak ott ácsorgott. Persze, hogy a francba ne, amikor látta, hogy ez a fickó visszahoz a halálból, mégis mi mást tehetett volna? A nagydarab fickó még mindig engem stírölt, le nem vette rólam a szemét. Olyan szemei voltak, mint egy verembe esett állatnak, amelyik most falt fel egy másik állatot, aki vele együtt volt a veremben.

– Akkor úgy nézett ki, mint Attica – mondta di Maestro.

– Az hétszentség, hogy úgy nézett ki – engedte meg Attica. – Én igazi harcos vagyok, és ki nem állhatom a veszteseket. Én vagyok a háború istene.

– Azután már láttam, mi olyan fura abban a fickóban – folytatta Patkány. – Kigombolt khaki inget viselt, meg rozsdabarna nadrágot, és a földön mellette ott állt egy fekete aktatáska.

– Hohó – szólt közbe di Maestro.

– Azonkívül, a mellkasa teli volt sebekkel, bambuszkarók sebeivel. A rohadékot bambuszkarók közé lökték, és élt.

– Ő volt – közölte di Maestro.

– Igen, ő. Bachelor.

– Ez történt húsz nap után. Bobby Swett vörös gőzzé vált az orrom előtt. Engem is megöltek vagy valami ilyesmi, és senki se mozdult, mert ez az alak odaállt az aktatáskájával. „Franklin Bachelor kapitány vagyok, és hallottam már magukról", mondja ez a fickó nekem. Mintha nem tudnám. Valamennyiünkhöz beszélt, de egyfolytában engem stírölt, hogy nem sérültem-e meg. Azután lenéztem a kezemre, és olyan érdekes színűnek láttom; mintha lila lett volna, vagy milyen. Még Bobby vére alatt is láttam, hogy a bőröm lilásra vált. És feltűröm az ingemet, és látom, hogy az egész karom ilyen lila. És kezd dagadni.

– „Ez a fasz egy két lábon járó seb", mondja Bachelor kapitány. Utálkozva méri végig az egész szakaszt. Az ő világában jártunk, és jobban tettük, ha a fejünkbe véstük ezt. Két héten keresztül voltunk az útjában, és azt akarta, hogy most már tűnjünk el onnét. Udvariasan kért meg bennünket, – hiszen végtére is, egy oldalon álltunk, amit nem ártott megjegyezni –, hogy ha nem kotródunk el sürgősen az ő birodalmából, akkor könnyen rosszabbra fordulhat a szerencsénk. A fickó végig kedvesen mosolygott ránk, az a Montagnard lány meg ott állt mellette, egy M-16-ossal, és volt valami flancos géppisztolya is, amilyet azelőtt sohase láttam, de azt hiszem, valami svéd darab lehetett. Akkor kezdtem el gondolkodni arról az aktatáskáról, és végül megértettem. Abban a pillanatban.

– Mit értettél meg? – kérdeztem, és a hullabrigádból mindenki gyorsan a földre, vagy a hullazsákok halmára nézett. Azután lepakoltuk az utolsó két testet is, és beléptünk a fészerbe, hogy nekikezdjünk a munka következő szakaszának. Senki sem szólt, míg di Maestro meg nem nézte a hozzá legközelebb eső zsák cetlijét, és ellenőrizni nem kezdte a neveket.

– Szóval megúsztátok – jegyezte meg.

– A hadnagy használta Bachelor rádióját, és mielőtt bárki szólhatott volna, már úton is voltunk a legközelebbi LZ felé. Ahogy visszaértünk a bázisra, vettünk egy zuhanyt, igazi kaját kaptunk, beszívtunk, amennyire csak lehetett, de ezután többé már semmi sem volt ugyanolyan. Azok a sebhelyek. Az a rohadt aktatáska, ember. És az a yard tyúk. Tudod mit? Tökös egy fickó volt. Volt vér a pucájában.

– Ezek többé-kevésbé a maguk háborúját vívják – vetette közbe Spuri. Alacsony, szikár férfi volt, mélyen ülő szemekkel, lófarokkal, és egy hatalmas késsel, mely a derekán függött egy kirepedezett száraz bőrön, ami mintha a testéhez nőtt volna. Saját súlyának kétszeresét volt képes megemelni, és akár egy igazi súlyemelő, ő is beletemetkezett a maga külön világába.

– A zöldsapkások amúgy sem az eseteim – toldotta meg Attica, és én hirtelen megértettem valamit.

– Néhányan velem együtt jöttek a gépen – mondtam. – Ők...

– Nem dolgozhatnánk végre egy kicsit? – vágott közbe di Maestro, és egy ideig a lábcédulákat ellenőriztük a lista alapján.

Azután Kalóz megszólalt.

– Patkány, mi lett a leszámolással?

Patkány felnézett egy zsákról.

– Öt nappal azután, hogy visszaértünk a táborba, hallottuk, hogy néhány tucatnyi yard lefektetett vagy ezer VC-t. Az éjszaka közepén végigjárták azokat a falvakat. Persze, ahogy hallottam, az ezer VC-ben benne volt egy csomó gyerek meg ilyesmi is, a CIDG meg verte a nyálát.

– CIDG? – kérdeztem.

– Hallottam vagy ötven-hatvan fickóról az első légi deszantosoktól, akiket a baráti tűz vágott haza – mesélte Spuri. – Szar ügy.

– Baráti tűz? – kérdeztem.

– Minden formában és méretben – felelte Spuri mosolyogva, és jó időnek kellett eltelnie, míg megértettem.

Patkány furcsa hangot préselt ki magából, félúton a vicsorgás és röhögés közt.

– Ami meg a többit illeti, a rendes méretem kétszeresére dagadtam fel. Úgy éreztem magam, mint egy rohadt focilabda. Még a szemhéjam is felduzzadt, ember. Végül bedugtak a gyengélkedőbe és jéggel borogattak, de egy csontom se tört. Egyetlen nyavalyás csontom se.

– Na, kíváncsi vagyok, milyen állapotban van ez a faszi – szólt Attica, megpaskolva a cédula nélküli zsákot. Szinte valamennyi zsákot felcetlizték mire hozzánk került, és a mi feladatunk éppen abban állt, hogy megbizonyosodjunk róla, valamennyi kap nevet, amikorra kikerül a kezeink közül. Fel kellett nyitnunk a zsákokat, és a kinti cetlin lévő nevet össze kellett hasonlítani azzal, amit a halott ember szájába dugtak, vagy a testére ragasztottak. Vietnamból a testek Amerikába kerültek, ahol a hadsereg fakoporsóba zárta és hazaküldte őket.

– Te jössz, Underdog – fordult hozzám Attica. – A kezed nem piszkos, ugye? Ezt az egységet itt mindjárt ellenőrizheted is.

– Ha lehányod, kitaposom a beledet – figyelmeztetett hozzá di Maestro, majd legnagyobb meglepetésemre hangosan felröhögött. Korábban egyszer sem hallottam di Maestrót nevetni. Száraz, sótlan recsegés tört fel a torkából, mely jobban illett volna valamelyik zsák lakójához.

– Igen, lehányni tényleg nem illik – helyeselt Kalóz. – Attól csak még randább lesz.

Attica már akkor nekem szánta a zsák felnyitását és a halott ember cetlijének megkeresését, amikor felfedezte, hogy hiányzik a zsák tartalmának megjelölése.

– Te vagy az új fiú – mentegetődzött. – Ezt a melót mindig az új fiúk csinálják.

Attica és a jeltelen zsák felé léptem. Egy pillanatig éltem a gyanúval, hogy amikor felnyitom a zsákot, valami bent lappangó teremtmény ugrik elő belőle, vérben úszva, ahogy Patkány is, amikor Bobby Swett köddé vált előtte. Mert éppen ezért mesélte el ezt a történetet! Azt akarták, hogy sikítsak, azt akarták, hogy itt őszüljek meg előttük. Miután kiokádom a belem, egymás után kitapossák belőlem a maradékot. Ez az ő változatuk a baráti tűzre.

Ebből is látszik, hogy régi énemet mégsem hagytam teljes egészében magam mögött Tan Son Nhut kifutóján.

Spuri igazi érdeklődéssel az arcán mért végig.

– Ez az új fiúk munkája – ismételte Attica, és gyanítottam, hogy bármennyire is röhejesen hangozzék ez a titulus rá nézve, előttem ő lehetett az új fiú.

Odahajoltam a hosszú fekete zsák fölé. Megerősített fülek voltak mindkét végében, és a cipzár a két fül közt futott.

Megragadtam a cipzárt, és ígéretet tettem magamnak, hogy nem hunyom le a szemem. Mögöttem a többiek egy ütemben kapkodták a levegőt.

És tényleg majdnem elhánytam magam, noha nem a látvány miatt, hanem mert a halott fiú bűze úgy ugrott rám a cipzár résén át, mint egy odabent megbúvó lompos fekete kutya. Egy pillanatra muszáj volt mégis lehunynom a szememet. A bűz szövete légmentesen rácsukódott arcomra. A szürke, romokba dőlt arc tágra nyílt szemekkel meredt felfelé. Felkavarodott a gyomrom. Pontosan erre vártak, jól tudtam, ezért visszafogtam a lélegzetemet, és jó fél méternyit lejjebb rántottam a cipzárt.

A halott fiú iszapszínű arcát a bal pofacsonttól lefelé lőtték el. Felső fogsora a nagy semmire csukódott rá, és néhány kihullt foga most ott tanyázott a szájpadlás alatt. A másik cetlit azonban nem találtam az üregben. Az uniformis merev és fekete volt a vértől. A találat, mely leszakította a fiú alsó állkapcsát, elvitte a torkát is. A hátgerinc finom csontozatát is rászáradt vér szennyezte.

– Nincs cetli a fickón – mondtam halkan, pedig legszívesebben felsikoltottam volna.

Di Maestro felelt.

– Még nem végeztél.

Felnéztem rá. Hatalmas bolyhos hasa kitüremkedett a nadrágja fölé, négy-öt napos borostája közvetlenül ragadozó szemei alatt kezdődött. Úgy festett, mint egy kövér kecske.

– Ki tisztítja meg ezeket a fickókat? – kérdeztem, mielőtt még ráébredtem volna, hogy a válasz valószínűleg az lesz, hogy ez az új fiúk munkája.

– A sufni másik végében teszik elfogadhatóvá az egységeket. – Di Maestro elvigyorodott, és keresztbe fonta karjait a mellkasán. A vigyori koponya a jobb felkarján lebegni látszott a cserszínű piramis felett. Millhaven, az én Millhavenem, most mindenütt ott volt körülöttem, a favázas, hámló homlokzatú, egymásnak támaszkodó házakkal, az üres telkekkel, és a St. Alwyn hotellel. A nővérem arcát láttam magam előtt.

– Ha nem teszik a cédulát az ing belsejébe, néha van, hogy a csizmaszárba dugják – közölte Di Maestro. A többiek már elveszítették érdeklődésüket.

Megküzdöttem a merev ing felső gombjaival, kínosan ügyelve rá, hogy ne érintsem a hús elrongyolódott peremét a nyakrész körül. A bűz maga alá temetett. Szemeimen ködfátyol ült.

A gomb végre átfurakodott a lyukon, de a gallér csak nem akart külön válni. Felszakítottam. Az alvadt vér úgy ropogott, akár a reggeli zabpehely. A torok anatómiai ábra gyanánt tárult fel előttem. Még több fog ágyazódott az elpuhult húsba. Tudtam, hogy amit most látok, látni fogom egész hátralévő életemben – a hús inait, a kihalt üreget, melyet egykor szavak népesítettek be. Elveszett fogak.

A cédula nem volt a nyakában sem.

Kigomboltam a következő két gombot is, de csak a fakón véres mellkast találtam.

Azután el kellett fordulnom lélegzetet venni, és láttam, hogy a hullabrigád többi tagja – felosztva egymás közt a zsákok sorát – hátborzongató hatékonysággal bontja meg azokat, és ellenőrzi, hogy a nevek megegyeznek. Visszafordultam a névtelen tetem felé, és tovább birkóztam az ingzsebbel.

A gomb végül átfurakodott a gomblyukon, én pedig ujjaimmal szétfeszítettem a hasadékot. Ujjaim végével egy fémlapka vékony, kemény peremét tapintottam. A dögcédula száraz, ropogó hangok kíséretében vált el az anyagtól.

– Oké – mondtam. 

Di Maestro szólalt meg.

– Attica van, hogy öt másodperc alatt is végez egy egységgel.

– Két másodperc alatt – helyesbített az említett anélkül, hogy felnézett volna.

Elhátráltam a zsákba zárt fiútól, és feltartottam az olvashatatlan dögcédulát.

– Underdog született gyöngyhalász – jelentette be di Maestro. – Mosd le!

A foltos, kérges mosogatómedence a mocskos vécékagyló mellett állt. A vékony érben szivárgó forró víz alá tartottam a fémlapkát. A hulla bűze kitartóan kapaszkodott belém, úgy tapadva kezeimre és arcomra, mint a szalonnára a zsírja. Vérpelyhek kezdtek leválni a fémről, és vörössé oldódtak a vízben. Ledobtam a dögcédulát, majd addig dörzsöltem a szappannal kezeimet és arcomat, míg a zsíros hályog szét nem foszlott. A hullabrigád a hátam mögött tett néhány szellemdús megjegyzést. Beletöröltem arcomat a nyirkos, penészszagú törölközőbe, ami a mosogató és vécékagyló között függött.

– Alig várod már, hogy a harctérre kerülj, igaz? – kérdezte Patkány.

– A katona neve – mondtam, kiemelve a fémlapkát a mosogató aljában összegyűlt rózsaszín vízből – Andrew T. Majors.

– Így igaz – helyeselt di Maestro. – Most ragaszd hozzá a zsákhoz, és gyere segíteni a többieknek!

– Tudtad a nevét? – kérdeztem, túlságosan elképedve ahhoz, hogy dühös legyek. Azután eszembe jutott, hogy nála van a törzstiszt listája, és Andrew T. Majors volt rajta az egyetlen, akinek nem találták a dögcéduláját.

– Majd hozzászoksz – mondta di Maestro, cseppet sem kedvesen.

 

Akkor még csak fel sem foghattam, amit a hullabrigád többit tagja egykor látott is, hogy Bobby Swettet egy amerikai gyalogsági akna ölte meg, és hogy Franklin Bachelor kapitány – a zöldsapkás az aktatáskájával és a helybéli ágyasával – azért kergette vissza Patkány hadnagyát a bázisra, mert ő vezette az „ellenséges osztagot", melynek üldözésére a hadnagy két hetet fecsérelt el.

 

Amikor másnap reggel megjelentem a fészernél, Attica a szó szoros értelmében véve üdvözölt. Attica és Kalóz társaságában zötyögtem végig az utat, a teherautó platóján ülve, naiv büszkeséggel telve magam és hőstettem felett.

Öt egység várakozott kiterítve az aszfalton. Mind az öten egy aknamezőn haltak meg. (Azóta is nyugtalanná tesz, ha át kell sétálnom bármin, ami egy mezőre emlékeztet.) Azon túl, hogy végzett velük, az akna nem tett bennük semmi kárt. Három közülük tizennyolc éves, viaszbábúra emlékeztető suttyó volt, a negyedik egy testes, babaarcú hadnagy, az ötödik egy kapitány, a harmincas évei közepén. Öt perc alatt végeztünk az egésszel.

– Nem kellene beugranunk a klubba, golfozni egy cseppet? – kérdezte Attica, döbbenetesen élethű brit akcentussal.

– Imádom a francos teapartikat – felelte Spuri. Vontatott hanghordozása miatt a mondat olyan furcsán hangzott, hogy senki sem nevetett.

– Hát, azt éppen megtehetjük – egyezett bele Kalóz.

Megint éreztem a cinkos egyetértésnek azt az auráját, melyből ezúttal is kirekesztettek

– Nem bánom – egyezett bele di Maestro. Felállt. – Mennyi pénz van nálad, Underdog?

Kísértést éreztem a hazugságra, de azután az utolsó centig elővettem a pénzemet a zsebemből, és megmutattam neki.

– Megteszi – mondta. – Voltál már a faluban? – Amikor értetlenül meredtem rá, hozzátette: – A kapun kívül. A tábor másik felén.

A fejemet ráztam. Amikor White Starba érkeztem, még mindig annyira el voltam szállva, hogy nem vettem észre mást, csak az átmenetet egy feje tetején álló ázsiai világ és a laktanya jól szervezett káosza között. Halványan mintha emlékeztem volna rá, hogy áthaladtunk egy kisebb falun is.

– Soha? – Láthatóan gondot okozott neki, hogy higgyen nekem. – Nos, akkor ideje, hogy beavassunk.

– Még beljebb is – toldotta meg Kalóz.

– Átsétálsz a kapun. Ameddig mégy, senki nem áll le szarakodni veled. Azért vannak, hogy a sárgákat távol tartsák, és nem hogy minket idebent. Tudják jól, hová mész. Lefordulsz az első úton, és mész, míg el nem éred a második kereszteződést...

– A gumi mellett – szúrta közbe Attica.

– Ja. Látsz egy jelet, RÁGÓGUMI felirattal, jókora betűkkel. Ott fordulj jobbra, és menj el a jel alatt! Menj el hat ajtónyit! Kopogj be az ajtón, amelyiken a LY feliratot látod! 

– Lee?

Kibetűzte a nevet. – Li Ly. Mondd, hogy hat századost kérsz. Harminc dolcsiból meglesz. Műanyag zacskóban kapod az anyagot, amit bedugsz az inged alá, és el is feledkezel róla. Te se akarhatod, hogy túl sunyinak tűnjél, amikor jössz visszafelé.

– Egy kis Jacket is – szúrta közbe Spuri.

– Miért is ne? A RÁGÓGUMI-val szemközt ahol egy kis sufnit látsz, vegyél fel két ötvenest, Jack Danielst. Egy tízesből meg kell lennie.

– Mindig az új fiú fizeti a rundót – nyugtatott meg Attica.

Anélkül, hogy bevallottam volna fogalmam sincs róla, mi az a százados, felálltam és bólintottam.

– Ott legyen az eszed – figyelmeztetett Spuri.

Kiléptem a fészerből a döbbenetes déli hőségbe. Amint megkerültem a kerítést, ami elválasztott bennünket a többiektől, katonákat láttam felsorakozni a távoli legénységi szálló mellett, a poros utakon, a faépítmények, a két bálteremnyi sátor és a zászlók közt. Egy terepjáró gurult a kapu felé.

Mire én is elértem a bejáratot, már javában izzadtam. Nem láttam őrbódét vagy ellenőrző pontot, csupán egyetlen katona állt a földút mellett.

A tábor központjából nyílegyenesen kifelé vezető út keresztültört az egymásra szórt faépületeken és a zegzugos közökön – a katonai út volt közel s távol az egyetlen egyenes dolog. Kétszáz lábnyira, a harsányan rikító fényben már valódi ellenőrző pontot láttam, zászlóval, őrházzal és rácsos fémkapuval. A terepjáró még csak most közelített az ellenőrző ponthoz, és a kapu melletti őr elindult, hogy ellenőrizze. Mialatt áthaladtam a kapun, tudatában voltam annak, hogy figyelnek. Olyan volt, mint kilépni a liftből a férfiruha osztályon.

A kézzel festett felirat – HIDEG HEINECKEN SÖR – mellett fehér ingbe öltözött vietnami fiú lézengett egy szűk kapualjban. Egy idős asszony jókora kosárban a mosnivalót cipelte lefelé a meredek lépcsőfokokon. Vietnami hangok lebegtek a felső szobák körül. Két majdnem teljesen meztelen gyermek – akik csak annyiban különböztek egymástól, hogy azt tüzetesebb vizsgálódás nélkül lehetetlen lett volna felmérni – tűnt fel a lábam mellett, és kezdett vinnyogni, hogy dollah, dollah.

Mire elértem a RÁGÓGUMI jelet, már öt vagy hat ilyen kölyök csimpaszkodott belém; némelyikük megállás nélkül könyörgött a dollahért míg a többiek az angol és a vietnami kivehetetlen elegyét használva ostromoltak kérdéseikkel. Két lány hajolt ki a RÁGÓGUMI ablakán és figyelte haladásomat.

Jobbra fordultam, és hallottam magam mögött a lányok incselkedését. Most már éreztem a fából rakott tűz és a forró olaj szúrós szagát. A táborhoz oly közeli váratlan világ, és a tapasztalása felett érzett legalább ennyire váratlan öröm szinte elfeledtette velem még jövetelem célját is.

Idővel azután eszembe jutott a zöld ajtó, és megláttam a Ly nevet is, nagyon üzletszerű, fekete betűkből kiszedve, a kopogtató felett. A gyermekek jajongtak, és a ruhámat rángatták. Lágyan megkocogtattam az ajtót. A kölykök kezdtek megveszni. Beletúrtam a zsebembe, és eldobtam egy kevés aprópénzt az utcán. A gyermekek szétszaladtak, és harcolni kezdtek a zsákmányért. Egész testem verítékben fürdött.

Az ajtó recsegve megnyílt, és egy fehér hajú vénasszony, kerek, barátságtalan arccal komoran végigmért. Néhány információ rögvest és hangtalanul gazdát cserélt. Túl korán érkeztem. A vásárlók egész éjjel nem hagyják aludni. Szívességet tesz már azzal is, hogy kinyitja az ajtót. Keményen belenézett az arcomba, majd tetőtől talpig alaposan végigmért. Előhúztam zsebemből a bankjegyeket, mire az öregasszony fürgén félrelépett és beinvitált, megvédelmezve a gyerekektől, akik, meglátva a pénzt, most újra felém rohantak, sikoltozva, akár a denevérek. Az ajtó becsapódott mögöttem. A gyerekek nem dörömböltek, ahogy gondoltam, de nyilvánvalóan türelmes várakozásba kezdtek.

Az öregasszony tett egy lépést hátrafelé és utálkozva összeráncolta orrát, mintha jól megtermett görény lennék.

– Név.

– Underhill.

– Sose hall. Mensz el.

Még mindig fintorgott és a homlokát ráncolta, mintha a szagom alapján próbálna helyre tenni.

– Venni szerettem volna valamit.

– Sose hall. Mensz – csettintett Li Ly ujjaival az ajtó felé, mintha az ettől varázsütésre feltárulna. Még mindig engem vizslatott, összevonva szemöldökét, mint akit cserben hagyott az emlékezete. Azután végre megtalálta, amit keresett. – Dimstro – mondta, és szinte elmosolyodott.

– Di Maestro.

– A holt ember.

A halott ember?

Leengedte a karját, majd a tábori asztal és a mellette álló faszék felé intett.

– Mit akar?

Megmondtam neki.

– Hat? – Újra az az éles félmosoly. A hat több volt, mint amennyit di Maestro rendelni szokott: tudta tehát, hogy ki akarnak forgatni a pénzemből.

Betotyogott egy hátsó szobába, és nyitogatni kezdte a fiókokat. A zárt előtéri szobában én is szagolgatni kezdtem magam. A halott ember, ezt éreztem.

Li Ly végül felbukkant a hátsó szobából, kezében celofánba csomagolt, házilag készített cigarettákkal. Á, gondoltam, szóval fű. Visszatértünk hát újra a Berkeleyhez. Átadtam Li Lynak huszonöt dollárt. A fejét rázta. Adtam neki még egy dollárt. Újra a fejét rázta. Adtam neki még két dollárt, mire bólintott. Összevonta magán laza köntösének szárnyait, elmondta mit tegyek a csomaggal, és figyelte, amint a becsomagolt cigarettákat elhelyezem az ingem mögött. Azután kinyitotta az ajtót a napra, szagokra és a hőségre.

A gyerekek a semmiből kerültek elő. Újra megnéztem magamnak a két koszos gyerekből a kisebbiket, akire már korábban is felfigyeltem. A szeme kerek volt, bőrének színe egy árnyalattal sötétebb, mint a többiek poros aranya. Haja szoros fürtökbe csavarva. Valahányszor a többi gyerek vette a fáradságot, hogy észrevegye, adott nekik egy pofont. Átsprinteltem az utcán egy másik közre nyíló bolthoz, ahol Jack Danielst vettem, egy hajbókoló csontváztól. A gyerekek szinte a kapuig a nyomomban jártak, ahol a szolgálatos katona M-16-osát lengetve zavarta hátrébb őket.

A fészerben di Maestro gondosan kibontotta a celofáncsomagot, és egyenként tanulmányozta a feszesre tömött fehér szálakat.

– Li Ly csípi azt a kiművelt formádat – jelentette ki végül.

Spuri egy zacskó jégkockát hozott a sorállomány kantinjából, és néhány kockát belökött a műanyag poharakba. Azután lecsavarta a kupakot az első üvegről, és töltött magának.

– Igyunk a frontra – mondta. Egyetlen hajtásra kiitta poharának teljes tartalmát. – Csodálatos. – Töltött magának egy újabb pohárral.

– Figyelj oda – mondta nekem di Maestro. – Nem szoktál ilyen anyaghoz. Ami azt illeti, jobb lesz, ha előre leülsz.

– Mit gondolsz, mi mit csináltunk a Berkeley-n? – kérdeztem, mire kollégáim közül többen minden okostojás faszfejnek elmondtak.

– Ez kicsit más – magyarázta di Maestro. – Ez nemcsak fű.

– Add csak oda neki, majd befogja a hülye pofáját – mordult fel Attica.

– Mi ez? – kérdeztem.

– Élvezni fogod – felelt di Maestro. Beletette a cigarettát a számba és meggyújtotta a Zippójával.

Teliszívtam a számat, az érdes, illatos füsttel, Spuri pedig énekelni kezdett. Száz hurrá és hallelúja, közöttünk jár Jézus újra, ez már döfi, ez már döfi, a seggét a földhöz veri.

Bent tartva a füstöt, mialatt di Maestro nagyot szippantott a cigarettából és tovább passzolta Patkánynak, belöktem néhány kockát a poharamba. Di Maestro felém kacsintott, és Patkány két hosszú slukkot is engedélyezett magának, mielőtt továbbadta volna a füvet Spurinak. Whiskyt töltöttem a jégre, és felálltam az asztal mellől.

– Száz hurrá és hallelúja – recsegte Spuri, a tüdejében tartva a füstöt.

A térdem furcsán zsibbadttá, szinte gumiszerűvé vált. Valami a testem közepében soha nem érzett melegséget árasztott magából – talán a Jack Daniels volt az. Sittes meggyújtotta a második szálat, és az oda is ért hozzám, mire kortyoltam néhányat az italomból.

Lekuporodtam, hátamat a falnak vetve.

– Ez már döfi, ez már döfi, ez a szarság, ez kell neki...

– Jó lenne valami zene – szólt Patkány.

– Itt van nekünk Spuri – felelte di Maestro.

Azután a világ hirtelen szétfoszlott, és én egyedül találtam magam a fekete ürességben. Nevető űr nyílt mindkét felemen; idő, tér, vagy értelem nélküli világ.

Egy pillanatra visszatértem a fészerbe, és Spuri épp azt mondta: – Kurvára igaz.

Azután már nem voltam a fészerben a hullabrigáddal és az öt egységgel, hanem zajokból és színekből szőtt ismerős világban találtam magam. Láttam a lehámló festéket az Idle Hour Tavern oldalán. Neon sörreklám izzott a kirakat üvege mögött. A festés egykor fehér lehetett, de a dolgok hanyatlása is legalább oly gyönyörű volt, mint a születésük. Szilfa levelei halmozódtak a csatornában, barnán és pirosan, s rajtuk átszűrődve csorgott a hűvös víz a földalatti csövekbe. A tapasztalat maga is szentnek számított. Szentek voltak a részletek. Újjászülettem, egy alig megteremtett világba.

Biztonságban és egésznek éreztem magam – a bennem lakó gyermek éppoly védett és egész volt. Lecsillapította haragját és nyomorúságát, megújult szemekkel tekintett szét. Nem messze a nap, melyet oly jól ismertem, még többet akartam valamiből: az ízlelés önmagában már nem volt elég. Tudtam, mi hiányzik.

Ez volt a kezdete kábítószeres szenvedélyemnek, mely mindent egybevetve több mint egy évtizedig tartott. Azt mondogattam magamnak, hogy még többet akarok, még többet ebből az áldásból, de azt hiszem, igazából azt a legelső tapasztalatot akartam újra megragadni és a maga teljességében érezni, mert annak az egy évtizednek egyetlen pillanata sem érhetett fel vele.

Abban az évtizedben egy millhaveni fiú, akinek sokkal több köze van ehhez a történethez, mint nekem, szintúgy megkezdte különös, megosztott életét. Öt éves korában veszítette el édesanyját; majd megtanították a gyűlöletre és a szeretetre, és hogy félje a bosszúálló istenséget, s az ő bűnös világát. A fiút Fielding Bandoliernek hívták, de tizennyolc éves koráig csak Fee néven volt ismeretes; azután számtalan nevet kapott, legalább egyet minden városban, ahol csak megfordult. Az egyik ilyen név alatt máris feltűnt ebben a történetben.

Szingapúrban és Bangkokban éltem, és Bandolier különféle életei csupán egy zenefelvétel révén kapcsolódtak az enyémhez – ez volt a Kék rózsa, melyet Glenroy Breakstone, a tenorszaxofonos rögzített 1955-ben, a zongorista James Treadwellre emlékezve, akit meggyilkoltak. Glenroy Breakstone volt Millhaven egyetlen nagy dzsesszelőadója; az egyetlen, aki méltónak bizonyult rá, hogy Lester Young, Wardell Grey, és Ben Webster megemlítse. Glenroy Breakstone azt is el tudta érni, hogy az ember zenei frázisokat lásson körözni maga körül a levegőben. Szenvedélyes kisugárzás áradt azokból a dallamokból, és kiáramolva szilárd építménnyé fonódtak össze a levegőben.

Gyerekkoromra emlékezve hangról hangra fel tudtam idézni a Kék rózsát, ahogyan e képességemmel magamnak is eldicsekedtem, amikor 1981-ben, Bangkokban, megtalálva a felvétel egy példányát, huszonegy év elteltével újra végighallgattam a számot a virágpiacra néző emeleti szobámban. A lemezt a Prestige kiadó jelentette meg. Tommy Flanagan váltotta fel James Treadwellt, a meggyilkolt zongoristát. Első oldal: „Csak bolondság", „De nem nekem",,Valaki, aki vigyáz rám", „Star Dust". Második oldal: „Te, és senki más", „Pacsirta", „Az én ideálom", „Borongós ősz", „Romantika", „Blues James-ért".

4

Amikor kiemelkedtem a Li Ly cigarettái által kiváltott révületből, a padlón ülve, a fészerben találtam magam, az íróasztal mellett, arccal a nyitott rakodókapu felé. Di Maestro a szoba közepén állt, feszült figyelemmel koncentrálva a semmire, akár egy vadmacska. Jobb kezének mutatóujját a magasba emelte, mintha valami összetett zenei darabra figyelne. Kalóz a túlsó falnak támaszkodva ült, egy újabb századost tartva egyik kezében, sötétbarna italt a másikban.

– Élvezted az utazást?

– Mi van még a fű mellett? – A szám teli volt ragasztóval.

– Ópium.

– Ahá – mondtam. – Maradt?

Kalóz nagyot szippantott, majd az asztal felé intett. Kinyújtottam nyakamat, és két karcsú cigarettát láttam az írógép és a whiskys palack mellett heverni. Mindkét szálat felvettem az asztalról, és a zsebembe tuszkoltam őket.

Kalóz a fogai közt rosszalló cc, cc hangot hallatott.

Hunyorogtam a napfényben, és a kapu túlsó felén Sittest láttam feküdni a teherautó platóján, félálomban vagy bódulatban. Olyan volt, mint egy túlméretes kutya. Ha túl közel merészkedett az ember, a szőrét meresztette és morgott rád. Di Maestro teljesen átadta magát éteri muzsikájának. Spuri ide-oda bóklászott a zsákok között, magában dudorászva, mialatt a dögcédulákat vizsgálgatta. 

Atticának nyomaveszett. Patkány, aki első látásra szintén hiányzott, egy pár bakancs formájában került elő a teherautó alól. Az egyik üveg Jack Daniels eltűnt, vélhetően még Atticával együtt, a másik háromnegyed részt üresen állt.

Felfedeztem a poharat a kezemben. A jég mostanra mind elolvadt. Ittam egy kortyot a meleg, vizes folyadékból, mely utat olvasztott magának a számban, keresztül a ragasztón.

– Kik élnek a táboron kívül? – kérdeztem.

– Hol jártál te? Az még a táboron belül van.

– De kik ezek?

– Nem láthatunk a szívükbe és elméjükbe – titokzatoskodott Kalóz.

– Akkor honnét jönnek azok a kölykök?

– Benny az égből ereszkedett le – adta meg a zavaros választ Kalóz.

Di Maestro leengedte mutatóujját.

– Azt hiszem, elfogadnék még egy koktélt.

Kalóz, legnagyobb meglepetésemre, felkászálódott a földről, elindult felém, átvágva a fészeren, és a megmaradt üveg nyakára kulcsolta a kezét. Jó hüvelyknyi whiskyt töltött az asztalon álló üres pohárba, és odaadta az italt di Maestrónak. Azután visszatért előző helyére.

– Amikor először elvetődtem ebbe a kibaszott paradicsomba – merengett el di Maestro, pillanatra sem véve le tekintetét a tér láthatatlan pontjáról –, talán ha két-három kölyök lehetett odakint. Most már vannak vagy tízen. – Félig kiitta poharát. – Azt hiszem, mind az öreg Vöröskutya Atwaterre hasonlít. – Így hívták a hadtestparancsnokunkat

Spuri abbahagyta a dudorászást.

– Ó, a francba – suttogta. – Szentséges Krisztus a kereszten.

– Figyeld csak a surmóját – morogta di Maestro.

Spuri olyan izgalomba jött, hogy saját lófarkát rángatta.

– Csak elkapták. Hát itt van. Halott a rohadt gazembere.

– Spuri egyik barátja – magyarázta Kalóz.

Spuri az egyik zsák mellett térdelt, kezével simogatva a műanyagot és torkaszakadtából nevetve.

– Közeli barátja – toldotta meg Kalóz.

– Majdnem sikerült megkerülnie, hogy lerójam előtte a tiszteletem – mondta Spuri. Egyetlen gyors mozdulattal kicipzározta a zsákot, és felnézett, hogy kivívta-e ezzel di Maestro rosszallását. A zsákból kivágódó bűz függönyként ereszkedett közénk.

Di Maestro odalépett és belekukkantott a zsákba.

– Szóval ő az.

Spuri úgy kacagott, mint egy boldog kisbaba.

– Ennyi öröm elég egy hónapra. És majdnem kihagytam. Tudtam, hogy hazavágták, ezért folyton figyeltem a neveket, de ma végre elért hozzám.

– Nagyon kackiás az orra – jegyezte meg di Maestro. – És ez a büszke tekintet...

Sittes felkászálódott a teherautó platójáról, megdörgölte szemeit, és elvigyorodott. Akárcsak Spuri, rendszerint Sittes is örömmel fogadott minden emlékeztetőt, hogy még mindig Vietnamban van. Megnyílt egy ajtó a fészer túlsó végében, és én megfordulva Atticát láttam felénk botorkálni. Napszemüveget viselt és tiszta inget, és a szappan friss, tiszta illatát is elhozta közénk.

– Mellsérülés – állapította meg di Maestro.

– Legalább lassan pusztult ki – vágta rá Spuri.

– Az a Havens? – Attica kezdett egyre gyorsabban botladozni. Felvetette fejét, és megbökött egy képzeletbeli kalapot, amint elhaladt mellettem.

– Megtaláltam Havenst – újságolta Spuri. Félelemmel vegyes álmélkodás csendült a hangjában. – Majdnem sikerült átjutnia.

– Ki nézte meg a dögcéduláját? – kérdezte Attica, egyetlen pillanat alatt mozdulatlanná merevedve.

Di Maestro lassan felém fordult.

– Lefogadom, hogy te voltál, Underdog.

Kihúztam magam. Egy apró töredék tért vissza hozzám a békéből, mely örökre megváltoztatta az életemet.

– Te ellenőrizted Havens kapitány céduláját?

Jó régen történt, de azért még emlékeztem rá, hogy megnéztem valami kapitány céduláját.

Attica sűrű, sötét nevetése muzsikakánt csendült fel, bár nem Glenroy Breakstone-ként, ami azt illeti.

– A professzor szart se tud Havensről.

– Hohó. – Spuri olyan kárörömmel nézett le a zsákra, hogy még a hideg veríték is kivert.

Megkérdeztem, ki volt Havens.

Spuri újra megrángatta a lófarkát.

– Mit gondolsz, mi a szarnak hordom ezt? Havens. Így tüntetek ellene. – A szó megragadt benne. – Született tüntető vagyok. – Felemelte két ujját a béke jelét mutatva.

– Bébi – mondta di Maestro. – Bombát Hanoira.

– Baszd meg, bombát Saigonnak. – Spuri leengedte ujjait, és most egyenesen rám mutatott. Arca legmélyén szemei parázslottak, pofacsontjai besüppedni látszottak. Spuri mindig is az összpontosítás és az erőszak mezsgyéjén egyensúlyozott és a drogok is csak a rossz oldal felé billentették. – Soha nem beszéltem neked Havensről? Soha nem adtam elő Havens beszédeit?

– Még nincs itt elég ideje – felelt helyettem di Maestro.

– Baszódjon meg Havens, ahol van! – kiáltott Spuri. Besüppedt, izzó tekintete csak rémisztőbb lett, amint gondolkodni kezdett. – Tudod, mi a baj ezzel a szarsággal, Underdog? – Újra a béke jelét mutatta, és úgy meredt a kezére, mintha most látná először a mozdulatot. – Mindenki téved, aki ezt csinálja. Az ilyenek azt hiszik, van szabály a szabály mögött. Ez pedig rossz. Addig harcolsz az életedért, míg a halál szét nem választ, és ez a helyes. A béke az harc, ember. Ha ezt nem tudod, elbasztad az egészet.

– A béke harc – ismételtem.

– Mert nincs szabály a szabályok mögött.

Az, hogy szinte értettem, mit akar ezzel mondani, végtelenül megdöbbentett – nem akartam tudni, amit Spuri tudott. Túlságosan sokba került volna.

Havens lehetett az oka, hogy a fiú inkább volt a hullabrigádban, mint odakint a harcmezőn, ahová tartozott. Korábban sokat töprengtem azon, vajon mit tehetett egy olyan fickó, mint Spuri, amiért eltiltották egy harcoló alakulattól, és felötlött bennem, hogy most majd megtudom a választ.

Spuri di Maestróra meredt.

– Te is tudod, mi fog vele történni.

– Hazaküldjük – felelte di Maestro.

– Adjatok piát – mondta Spuri. Kitöltöttem a Jack Daniels maradékát a poharamba, és átvágtam a fészeren, hogy egy pillantást vessek Havens kapitányra. Odaadtam Spurinak a poharat, és letekintettem a barna hajú átlag amerikai arcába. Állkapcsa négyszögletes volt, ahogy homloka is. Tényleg hivalkodóan dacosnak tűnt mind az orra, mind a szeme. Öntapadó, átlátszó műanyagív borította be a lyukat a mellkasán. Spuri a kezembe lökte a poharat és előhúzta kését jellegzetes hüvelyéből, mely most még inkább úgy tetszett, mintha egy testrész lenne. Azután megértettem, mi az.

Spuri felfigyelt viszolygásomra, és újból felém fordította eszelős tekintetét.

– Azt hiszed, bosszúról van szó. De tévedsz. Ez a bizonyság.

Bizonyság, hogy neki volt igaza, Havens kapitány pedig tévedett – tévedett, már a kezdetektől fogva. Nem számított, mint mond Spuri, én még mindig úgy éreztem, bosszút vesz rajta.

Attica érdeklődve tett egy lépést előre. Sittes egyenes derékkal ült a teherautó platóján.

Spuri előrehajolt Havens kapitány teste fölé, és elkezdte lefűrészelni késével a bal fülét. A feladat nagyobb erőfeszítést igényelt, mint gondoltam volna; Spuri hosszú izomkötegei csak úgy dagadoztak a karján. Idővel a szürkésfehér húsdarab elnyúlt és elvált, sokkal kisebbnek tűnve, mint Havens kapitány fején.

– Kiszárítjuk, egy-két hét múlva pont faja is lesz – közölte Spuri. Letette a fület maga mellé az aszfaltra, és újra Havens kapitány fölé hajolt, mint a sebész egy fontos operáció közben. Mosolyogva összpontosított. Előretolta a kétélű pengét a hajzat alá, közvetlenül a seb mellett, melyet előtte ejtett, és a hajvonal mentén haladva elindult felfelé.

Elfordultam, és valaki odaadta nekem az utolsó századost, ami még közkézen forgott. Újabb löketet szippantottam magamba, visszaadtam valakinek a füvet, és Attica mellett az ajtó felé indultam.

– Jól fog mutatni a falon – mondta éppen Attica.

Amint kiértem, a napfény beömlött szemeimbe és a föld felém lendült. Egy pillanatra megtántorodtam. Távoli bombázás hangjai értek el hozzám, és én elfordultam a tábor látképétől, abban a megmagyarázhatatlan félelmemben, hogy testrészek fognak hullani rám az égből.

Céltalanul haladtam a földúton, mely a dudvával felvert fák közt kanyargott – szikár törzsek, rajtuk ötletszerűen elszórt levelekkel és erőtlen gallyakkal. Felötlött bennem, talán a hadsereg szándékosan hagyta, hogy ezek a nyomorúságos fák lábon maradjanak. Rendes körülmények között minden egyes fát a föld színével tettek egyenlővé. El akarták hát rejteni, bármi rejtegetnivalójuk is akadt a fák között. Valóságos lángelmének éreztem magam, amiért egyedül eljutottam erre a következtetésre.

Elhagyatott falu feküdt a szánalmas erdősáv túloldalán. Egyemeletes faépítmények sorjáztak a két egymást keresztező utca mindkét oldalán. Nem voltak kapuk és nem voltak őrök. Előttem, a külváros központjában, a két utca metszéspontjában, számomra ismeretlen katonai zászló csüngött ernyedten az amerikai lobogó mellett.

Olyan volt, mint egy kísértetváros.

Egy fekete napszemüveget és takaros szürke öltönyt viselő férfi lépett ki az egyik apró, favázas házból, rámnézett, majd átvágott a szomszédos két épület előtti pázsiton, néha-néha felém pillantva. Amikor elérte a harmadik épületet, felszaladt a lépcsőn és eltűnt odabent. Éppoly idegennek tetszett, mint Magritte kandallóból előrobogó gőzmozdonya.

Abban a pillanatban, amikor az ajtó becsapódott Magritte mögött, egy másik nyílt meg, és egy zöld terepruhába öltözött nyurga katona lépett ki rajta. Merő komédia – óraműként ketyegő játékváros, ahol egy ajtónak meg kell nyílnia, amint egy másik becsukódik. A nyurga katona rám pillantott, habozni látszott, majd végül elindult felém.

Baszódj meg, gondoltam, nekem is jogom van itt lenni, én csinálom meg a piszkos munkát nektek, faszfejeknek.

Felrúgta a port, ahogy közeledett hozzám. Bőrtokba zárt .45-ös függött az oldalán, zubbonya zsebéből két golyóstoll kandikált elő. Két keresztbe rakott karabély díszelgett a gallérján, és kapitányi csillag a vállapján. Valami puha dolgot hozott a kezében, és egy acélszíjas karóra csüngött alá gallérja gomblyukából.

Elkésve gondoltam rá, hogy tisztelegnem illene. Kezem még mindig a homlokomon tartottam, amikor észrevettem, hogy a férfi ugyanazt az arcot birtokolja, mint a hulla, amit a zsákban láttam. Havens kapitány volt az. Tekintetemmel kutatni kezdtem a zubbonyára varrt névtábla után. Az óra fémszíja eltakarta az első két vagy három betűt, és csak annyit tudtam elolvasni, hogy SOM.

Jó trükk, gondoltam. Először látom megskalpolni, most pedig felém közeledni.

A nyirkos szilfa levelekre gondoltam a csatornában.

Havens kapitány szelleme szélesen elmosolyodott. A szellem a nevemen szólított, és megkérdezte:

– Honnét tudtad, hogy itt vagyok? – Csak amikor közelebb ért, láttam meg, hogy a szellem John Ransom.

5

– Csak megérzés – feleltem, és amikor mosolya kihívóvá élesedett: – Csak követtem az utat, hogy lássam, merre visz.

– Nagyjából magam is így kerültem ide – mondta Ransom. Elég közel ért, hogy megrázza a kezem, és amikor felém nyúlt, bizonyára megérezte a fészer bűzét, s talán a whisky és a századosok szagát is. Két szemöldöke tökéletes összhangban emelkedett fel.

– Mit csinálsz te itt?

– A hullabrigádban vagyok. Odaát. – Az út felé biccentettem. – Te mit csinálsz? Mi ez a hely itt?

Megragadta a kezem, de ahelyett, hogy megrázta volna, megpördített, és tolni kezdett maga előtt, a szánalmas erdősáv felé.

– Jobb, ha nem látnak meg, míg össze nem kapod magad – figyelmeztetett.

– Azt kellene látnod, hogy el vannak hajolva a többiek – mondtam, és leültem az egyik fa tövéhez, nekitámaszkodva a sikamlós, szivacsosan puha kéregnek. A szürke öltönyös, napszemüveges férfi kilépett a házból, ahol korábban eltűnt, és visszavágtázott az épületbe, ahonnét először láttam kijönni. Felpattant a verandára, és megtapogatta pisztoly tokját, mielőtt a kilincsért nyúlt volna.

– Micsoda stukker – jegyeztem meg.

– Az ott Francis Pinkel, Burrman szenátor munkatársa. Pinkel azt hiszi magáról, hogy ő James Bond. Az ott egy Walther PPK, a pisztolytáskájában. Összegezzük a helyzetet a szenátornak, utána helikopterre tesszük, és bemutatjuk neki az egyik projektünket működés közben is.

– Ez valami magánhadsereg?

Megmutatta nekem a zöld sapkát, amit a kezében tartott.

– Te is egyike vagy azoknak a fickóknak a Harry Truman ingekben, akik aktatáskával járnak, és odakint élnek Darlac tartományban, elkeveredve a radékkal – nevettem. 

– Néha megkérnek, hogy polgári ruhában repüljünk – mondta. Feltette a zöld sapkát a fejére. A sötétzöld anyagot az alsó peremnél bőrcsík szegélyezte, a közepén pedig jelvény díszelgett, melyen két nyílvessző keresztezett egy kardot a De Oppresso Liber szavak felett. Jól festett rajta. – Honnét tudhat egy olyan baka, mint te, ilyen sokat?

– Sokat tanul az ember a hullabrigádnál. Mi ez a hely itt?

– A Különleges Erők. White Star felett repdesünk, amikor épp nem vagyunk Darlacban, hogy a radékkal közösködjünk.

– Tényleg ezt teszitek?

John Ransom elmagyarázta, hogy a CIDG program Darlac tartományban már a hatvanas évek eleje óta folyik, de őt magát korábban a laoszi határ felügyeletére, Khan Ducba osztották. Tavaly egy buldózer társaságában ledobták a dzsungelbe, melynek mélyén leszállópályát kellett létrehoznia. Először is a katu törzs embereit kellett megkeresniük, akikkel úgy volt, hogy együtt dolgoznak majd. Ransom akkori csapatát Danangból és Hue-ból összeverbuvált suhancok alkották. Meglehetősen faragatlan suhancok, ami azt illeti, tette hozzá Ransom. Egyáltalán nem hasonlítottak a radékhoz. Csalódottnak tűnt, miközben egykori csapatáról beszélt, és haragudott magára, amiért láttatni engedte csalódottságát. A suhancok még őrjárat alatt is megállás nélkül hallgatták a táskarádiót, mondta. – Viszont megöltek mindent, ami mozgott. A majmokat is beleértve.

– Mennyi ideig voltatok odakint?

– Öt hónapig, de amúgy már három éve szolgálok. Elvégeztem a Különleges Erők kiképzését Braggban, és épp időben végeztem, hogy Khan Ducba helyezzenek. Ez nem olyan, mint a reguláris hadsereg. – Furcsán védekező hangnemet erőltetett magára. – Minket kihelyeznek és megszabják a pontos feladatot is. Olyan helyekre jutunk el, ahová a hadsereg soha, és az A-csapatok komoly károkat okoznak a vietkongoknak.

– Már épp azon gondolkodtam, kik okozzák azokat a komoly károkat – mondtam.

– Napjainkban az emberek nem hisznek az elit létjogosultságában, még a hadseregen belül sem, pedig mi éppen ez lennénk. Soha nem hallottál Sully Fontaine-ről? Nem hallottál Franklin Bachelorről?

Megráztam a fejem.

– Ez a hullabrigád is igazi elit alakulat. Soha nem hallottál di Maestróról? Sittesről? Spuriról?

Szinte szemmel láthatóan megborzongott.

– Én hősökről beszélek. Olyan embereink vannak, akik a németekkel harcoltak az oroszok ellen, akik Csehszlovákiában harcoltak az oroszok ellen.

– Nem is tudtam, hogy még mindig a ruszkikkal birkózunk – mondtam.

– A kommunizmussal birkózunk – felelte egyszerűen. – Erről szól az egész. Hogy megállítsuk a kommunizmus terjedését.

Fenntartotta ezt a meggyőződését, még abban az öt hónapban is, amikor falusi kondásokkal vigyázta a dzsungel leszállópályáját, és szinte láttam magam előtt, miként sikerülhetett ez neki. Mindig előre tekintett, hogy úgy lássa mindezt, mint valami hamisítatlanul tiszta tapasztalatot.

Bárcsak találkozhatott volna Patkánnyal és Spurival. Azt hiszem, Burrman szenátornak is ezt kellett volna tennie. Kicserélhették volna a nézeteiket egymással.

– Hogyan kerültél te a hullabrigádhoz? – kérdezte tőlem Ransom.

Francis Pinkel közben előbukkant az épületből és végigpásztázta tekintetével a kísértetfalut, bujkáló vietkongokat kutatva. Egy testes, ősz hajú férfi jött elő mögüle, aki csakis a szenátor lehetett, ő utána a Különleges Erők egy ezredese haladt. Az ezredes alacsony, tömzsi férfiú volt, és úgy lépkedett, mintha pusztán személyiségének erejével próbálná mozgatni lábait a talajon.

– McCue kapitány úgy gondolta, élvezni fogom a feladatot.

Láttam, hogy Ransom felírja magában a nevet. Megkérdezte, merre kellene csatlakoznom az alakulatomhoz, én pedig ezt is megmondtam neki.

Maga felé billentette a gallérjába fűzött órát.

– Ideje megkezdeni a műsort. Nem kellene lezuhanyoznod, és innod egy jókora vödör kávét, vagy valamit?

– Te nem érted a hullabrigádot – mondtam. – Így sokkal hatékonyabban működünk.

– Oda fogok figyelni rád – ígérte, majd szaladni kezdett a fák között, a szenátori épület felé. Azután hátrafordult, és odaintett nekem. – Talán Camp Crandallben egymásba futunk. – Láthatóan úgy gondolta, hogy erre sohase kerül majd sor. 

Camp Crandallben kétszer is találkoztam John Ransommal. Minden megváltozott körülötte, mire először összefutottunk, és másodszorra még tovább változott. Csak hajszál híján sikerült elmenekülnie egy megerősített Montagnard településről, melyet Lang Veinek neveztek. A bru törzs legtöbb tagját lemészárolták, és sokan ott maradtak a zöldsapkások közül is. Egy hétre rá John Ransom egy olyan földalatti bunkerből menekült, mely barátai hulláival volt tele. Amikor egy bru túlélő végre visszakísérte Khe Sanhba, a tengerészgyalogosok elvették a karabélyait, és visszaparancsolták a dzsungelbe. Ekkorra esett, hogy a tengerészgyalogosok egy prominens vezetője nyíltan nevetségessé tette a zöldsapkások „antropológiai" hadviselését.

6

Kétszer is említettem a világ bugyrait, és ez épp kettővel több a megengedettnél. Sem én, sem John Ransom, sem senki más, akit valaha ismertem, nem látta a világ valódi mélységét. Azok, akik így tettek, soha nem beszélhetnek a tapasztalatukról. Elie Wiesel használja az „éjszaka gyermekei" kifejezést a Holocaust túlélőinek leírására. Voltak gyermekek, akik előbukkantak abból az éjszakából, s voltak olyanok, akik nem – de akiknek sikerült, mindörökre megváltoztak. Az éjszaka és a sötétség hátterében mindig ott áll egy gyermek. Egy gyermek, aki feléd tárva karjait rejtelmesen mosolyog, élesen elválva a fekete háttértől. A gyermek beszélhet hozzád, vagy örökre hallgatásba kell burkolóznia, ahogy bizony könnyen megeshet.

7

April nővérem halála – a gyilkosság – is efféleképpen történt, ő kilenc éves volt, én hét. Iskola után elment, hogy játsszon a barátnőjével, Margaret Rasmussennel. Apa ott volt, ahol mindig is szokott lenni este hat óra tájban – a mi utcánk, a South Sixth Street végében, az Idle Hourban. Anya szunyókált egyet. Margaret Rasmussen öt háztömbnyire lakott tőlünk, a Livermore Avenue túlsó felén. Csak két tömbnyi távolság, ha az ember keresztülvág a Livermore-on, és átmegy a viaduktszerű, boltozatos alagúton, ami összekötötte a St. Alwyn hotelt az egyik mellékszárnnyal. A kocsmatöltelékek és csőlakók, akikből alaposan kijutott a környéknek, néha szintúgy ebben az alagútban gyűltek össze. A nővérem, April, persze jól tudta, hogy végig kellene mennie három tömbnyit a St. Alwyn hotel előtt, azután le kellene fordulnia a Pulanski Streetre, de mindig türelmetlenül várta, hogy Margarethez érjen, és még én is tudtam, hogy rendszeresen az alagúton jár keresztül.

Ez volt az ő titka. Egyike közös titkainknak.

Egyedül hallgattam a rádiót a nappaliban. Emlékezni akarok rá, és néha úgy hiszem, emlékezem is arra a fajta félelemre, ami a St Alwyn alagútjához társult. Ha az emlékezetem megbízható, már akkor jól tudtam, hogy April nem egész egy perc alatt fog elérni a Livermore Avenue-ra, hogy fittyet fog hányni a biztonságára, és hogy valami rossz várakozik ott rá.

„Az Árnyék"-ot hallgattam, az egyetlen rádióprogramot, ami tényleg a frászt hozta rám. Ki ismeri a gonoszt, mely az emberei szívek mélyén bujkál? Az Árnyék. Ezután baljóslatú, sőt hátborzongató kacaj következett. Apa nem sokkal ezelőtt mutatta meg nekem a Ledger egy cikkét, melyben azt állították, hogy a valódi Árnyék, akiről a rádiósorozat is szólt, nem volt más, mint egy öregember, aki Millhavenben élt. Lamont von Heilitznek hívták, de ő már időtlen idők óta „amatőr bűnüldözőnek" nevezte magát.

Lekapcsoltam a rádiót, majd nagy ravaszul újra visszakapcsoltam arra az esetre, ha anya felébredne, és érdekelni kezdené, mit csinálok. Azután kiléptem a bejárati ajtón és lekocogtam a csapáson a járdáig, ahol rohanni kezdtem a Livermore Street felé. April nem várakozott a sarkon, hogy a lámpa átengedje, ami azt jelentette, hogy máris átkelt a Livermore-on, és most az alagútban lehet. Nem akartam mást mint észrevétlenül elhaladni az Idle Hour előtt, és látni April szőke fejét előbukkanni a napfényre az alagút túlsó felén. Azután hátat fordítani és megnyugodva hazamenni.

Nem hiszek a megérzésekben, legalábbis önmagammal kapcsolatban nem. Készséggel elhiszem, hogy másoknak kijut belőlük, de nekem nem.

Egy, a padka mellett várakozó teherautó megakadályozott abban, hogy átlássak a Livermore Avenue túlsó oldalára. A teherautó hosszú volt és fényes, valami hatalmas felfestett névvel az oldalán; ALLERTON, vagy még inkább ALLINGHAM lehetett. Akkoriban még szilfák szegélyezték Millhaven utcáit, és lehullott leveleik vastagon ülték meg a csatornát, ahol egy törött tűzcsapból tiszta víz ömlött rájuk, és rajtuk keresztül, tarka tutajként elragadva néhányukat magával, a város alatt húzódó csőlabirintusba. Egy összehajtott újság feküdt félig a vízben, félig azon kívül; emlékszem egy fényképre, amin két bokszoló csépelte egymást, veríték vagy nyál permetjébe burkolózva.

A teherautó végre elindult, rajta ALLERTON vagy ALLINGHAM nevével.

A teherautó elhaladt az aluljáró íves bejárata előtt, és én a nyakamat nyújtózgattam, hogy keresztüllássak a forgalmon. Kocsik suhantak előttem, és zavartak a kilátásban. April fakókék ruhája biztonságban mozgott az aluljáró hosszában. Félúton járhatott már, és talán másfél méter választotta el attól, hogy kibukkanjon a fogyatkozó napfénybe. A kocsik áramlása újra eltakarta őt a szemem elől, majd egy pillanatra felvillant a kabát kékje.

Felnőtt méretű árnyék vált el a fal sötétjétől és mozdult April felé. A forgalom újra eltakarta őt előlem.

Valaki egyszerűen az aluljárót használva indult hazafelé – talán útban az Idle Hour felé. Csakhogy a jókora árny April felé haladt, és nem mellette. Úgy hiszem, láttam is valamit az árnyék kezében.

A kürtök és a motorok zaja mögött mintha élesen felszakadó sikolyt hallottam volna, de egy újabb kürt harsogva vágta el a hangot. Vagy valami más vágta el. A kürtök elhallgattak, amint a sor megindult. Hazafelé tartó gépkocsi áradat, hat-tizenötkor egy őszi estén, a szilfák alatt, melyek a Livermore-t és a South Sixth Streetet szegélyezték. Átkémleltem a kocsik között, egyhelyben ugrálva nyugtalanságomban, és ekkor megláttam April furcsán csapott vállát. Haja vállaira hullott, és a szőke-sápadt-kék tömeg, ami a háta volt, felfelé emelkedett. A férfi karja mozgott. A rettegés jéggé dermesztett az utcasarkon.

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy az utcán – s talán Millhavenben – mindenki megállt, engem is beleértve. A túloldali események rettenete lassan tolni kezdett előre, a csatornába szorult levelek és az úttest felé. Nem volt többé forgalom, csak egy hasadék a kocsik között, melyen keresztül megláttam April ruháját lebegni a levegőben. Behatoltam a hasadékba, és csak ekkor figyeltem fel rá, hogy kocsik suhannak el mellettem mindkét oldalamon, és kürtök csattannak fel rám. Egy pillanatra, mely kis híján életem utolsó pillanata lett, tudtam, hogy minden mozgás megszűnt a szemközti alagútban. A férfi mozdulatlanná merevedett. Az utca zaja felé fordult, én pedig megláttam fejének formáját, és felém forduló vállát.

Ekkor történt, noha én nem voltam tudatában, hogy apám kijött az Idle Hourból. Sokan mások is vele tartottak, de apa bukkant fel elsőként.

A kocsi kürtje a fülembe harsogott, és én elfordítottam a fejem. Az autó hűtőrácsa émelyítő lassúsággal közeledett felém. Képtelen voltam mozdulni. Tudtam, hogy a kocsi el fog ütni. Ez a bizonyosság külön életet élt, minden rettegésemen túl. Olyan volt, mint tudni a választ a vizsga legfontosabb kérdésére. A kocsi el fog ütni és én meg fogok halni.

Harmadik személyben megírni mindezt a Rejtélyben, sokkal könnyebb volt.

Világom fokozatosan arra az egy autóra szűkült le, mely csodálatos, megállíthatatlan lassúsággal haladt tovább felém, kockáról kockára, mintha állókép-sorozatként közeledne. Apa és barátai látták a kocsit, ami elütött; láttak lepattanni a hűtőrácsról, azután fennakadni a díszes lökhárítón, ami jó harminc lábnyit tolt maga előtt, mire az autó csikorogva megállt és levetett magáról.

Abban a pillanatban meghaltam – a Timothy Underhillnek nevezett kisfiú, hét éves énem, meghalt a sokktól és a sérülésektől. Beszakadt a koponyája, szilánkokra tört a medencéje és a jobb lába, és meghalt. Egy ilyen pillanat nem érhető tetten a járdaszegélyről. Emlékeim vannak az érzésről, amint egy roppant, ellenállhatatlan erő elszakít a testemtől, és magával vonszol egy másik, teljességgel új dimenzióba. Egy izzó lángokból szőtt dimenzióba. Nem maradt egyéb, csak az utóérzés, hogy magam mögött hagytam az énemet, személyiségemet és annak minden jegyét, minden személyes értékemet. Mindenem elveszett, és valami más lett helyette. Hinni akarom, hogy tudatában voltam: April jócskán előttem jár, fürge levélként átvitorlázva valami hatalmas, komor felhőkapu rácsai közt. Mindent felölelő, mindent kioltó fény borított el, áldás és elragadtatás, melynek tapasztalásához meg kell halni. Oktalan borzongás veszi körül és borítja el ezt az emléket, már ha valóban az. Kétszer-háromszor is álmodom erről hetente, valamivel gyakrabban, mint a férfiról, akit szemtől-szembe gyilkoltam meg. A tapasztalat mindenestől megfoghatatlan, és a maga módján mélységesen emberen túli. Az egyik legtisztább és legerősebb benyomásom az, hogy élő ember ezt nem tudhatja.

Gipszbe, sínekbe rakva, egy kórházi szobában ébredtem. Ezt követte az egy évnyi nyomorúság, tolókocsikkal és hasztalan haraggal – ahogy azt megírtam a Tudom, ki vagyban. Nem szól viszont a könyv szüleim véget nem érő és kimondatlan szenvedéseiről. Saját problémáim eltörpültek, háttérbe szorultak April halála mellett. És mert azóta is időről- időre felbukkan előttem jótékony szelleme, kiváltképp a repülőkön, gyanítom, hogy nekem sem sikerült soha felépülnöm.

Október tizenötödikén, amikor én még mindig a kórházban voltam, sor került az első Kék Rózsa gyilkosságra, szinte pontosan ugyanazon a helyen, ahol April meghalt. Az áldozat egy Arlette Monaghan nevű prostituált volt, utcai nevén Fancy. Huszonegy éves lány. Holtteste fölé, a St. Alwyn téglafalára, a gyilkos a KÉK RÓZSA szavakat írta.

Október huszadikán, a hajnali órákban, a St. Alwyn 218-as szobájában rábukkantak James Treadwell holttestére. Őt is meggyilkolta valaki, aki a KÉK RÓZSA szavakat írta a holttest fölé.

Október huszonötödikén késő éjjel egy újabb fiatalember, Monty Leland esett áldozatul, a Livermore és a South Sixth sarkán – a tettet a Livermore-on csörgedező késői és lanyha forgalom elől épp az Idle Hour sarka rejtette el. A taverna bejárati ajtaja mellett a szokásos feliratra leltek a rendőrök, akiket az Idle Hour tulajdonosa, Roman Majestyk értesített.

November harmadikán egy Charles „Buzz" Laing nevű fiatal orvosnak sikerült túlélni sebesüléseit, melyeket ismeretlen támadója ejtett rajta, mielőtt otthagyta volna meghalni a doktort Millhaven keleti oldalán fekvő házában. A férfi torkát hátulról metszették el, és a támadó a KÉK RÓZSA feliratot írta a hálószoba falára.

Az utolsó Kék Rózsa gyilkosság, vagy legalábbis a negyvenegy évig utolsóként elkönyvelt Kék Rózsa gyilkosság áldozata egy Heinz Stenmitz nevű hentes volt, aki a Muffin Streeten élt feleségével és egymást váltogató, örökbe fogadott fiaival. Négy nappal a doktor elleni támadás után Stenmitzt saját boltja előtt ölték meg, közvetlenül a háza mellett. Nem nehéz visszaemlékeznem Mr. Stenmitzre. Nyugtalan ember volt, és amikor megláttam a nevét Ledger szalagcímében (A KÉK RÓZSA GYILKOS NEGYEDIK ÁLDOZATA), oly hamisítatlan elégtételt éreztem, mellyel bizonyára mélyen megbotránkoztattam volna szüleimet.

Tudtam, amit szüleim nem – miután ők még az egy éve kipattant botrány nyomán sem voltak hajlandók elhinni –, hogy valójában két Mr. Stenmitz létezett. Egyikük a sótlan teuton, ám hatékony hentes, aki ellátta őket hússal és kolbásszal. Magas, szőke szakállú, kék szemű, és a brutalitásig gerinces, kivívva ezzel szüleim nagyrabecsülését. Viselkedése katonásnak mondható, abban az értelemben, amennyire a C. Aubrey Smith által a harmincas-negyvenes évek hollywoodi filmjeiben eljátszott karakter az.

A másik Mr. Stenmitzt én akkor ismerhettem meg, amikor szüleim a kezembe nyomtak két dollárt, és elküldtek a hentesüzletbe hamburgerért. Ők nem hittek a Mr. Stenmitzben lakó másik ember létezésében, és ha ragaszkodtam volna meggyőződésemhez, rövid úton haraggá változtathattam volna hitetlenkedésüket.

Az a Mr. Stenmitz, akit akkor láttam, amikor egyedül voltam, mindig előjött a pult mögül. Lehajolt hozzám, megdörgölte a fejemet, karomat, mellkasomat. Hatalmas, szőke szakállas fejét mindig odadugta az enyémhez. A nyers hús és vér bűze, mely oly hangsúlyosan megülte a hentesüzlet levegőjét felerősödni látszott a közellététől, mintha a hentes maga is ezt enné és inná.

– Azért jöttél, hogy lásd a barátodat, Heinzet? – Paskolás az arcra. – Nem bírod ki a barátod Heinz nélkül, igaz? – Éles, szinte fájdalmas paskolás a fenékre. Vaskos ujjai megtalálták a zsebemet és elkezdtek beléfurakodni. A szemei a legfakóbb, legvilágosabb kékek, amit csak valaha láttam; egy finn szánhúzó kutya szemei. – Két dollárod van? Mire van ez a két dollár? Talán mutasson neked Heinz barátod valami meglepetést?

– Hamburgerre – mondtam ilyenkor.

Az ujjak újra ott kotorásztak és kóboroltak a zsebemben.

– Nincs itt valami szerelmes levélke? Csinos lányok képei?

Némelykor láttam a szánalmas gyermeket, akit az ő házába küldtek; a gyermeket, akire Mr. és Mrs. Stenmitz vigyázott, és a reményvesztett Billy vagy Joey látványára mindig kedvem lett volna hazaszaladni. Valami történt ezekkel a gyerekekkel: kifacsarták és laposra kalapálták őket. Kicsit mindig koszosak voltak, minden ruhájuk túl nagynak vagy túl kicsinek tetszett, de ami igazán ijesztő volt bennük, hogy nem birtokoltak semmilyen emberi jellegzetességet – mindezeket mintha kiszippantották volna belőlük.

Amikor megláttam Mr. Stenmitz nevét a borzalmas szalagcím alatt, álmélkodás és öröm töltött el, de mindennél erősebb volt bennem a megkönnyebbülés. Soha többé nem kellett egyedül mennem a boltjába; és nem kellett kiállnom a névtelen szorongást, amikor a szüleimmel együtt mentem oda és láttam, amit ők láttak, C. Aubrey Smitht hentesköpenyben, miközben az a másik, borzalmas Heinz Stenmitz rám kacsintott, és gúnyosan elvigyorodott az álarc mögött.

Boldoggá tett a halála. De nem lehetett elég halott ahhoz, hogy elfelejtsem.

8

Azután nem történt több gyilkosság. A legutolsó hely, ahová valaki felírta a KÉK RÓZSA szavakat, Stenmitzék Minőségi Húsáru és Házi Készítésű Kolbász üzlete volt. Az ember, aki felírta ezeket a titokzatos üzeneteket áldozatai holttestének közelében, mentesült a felelősségre vonástól. Terve, bármi is volt az, végrehajtatott, vagy haragja kielégült. Millhaven azonban elvárta, hogy történjen valami; Millhaven látni akarta a fejet porba hullni.

És egy újabb hónap elteltével, a hírverés kereszttüzében, valóban lehullott az a fej. Felépüléssel töltött évemnek egyik legtisztább emléke a Ledger egy leleplező cikke a rejtélyes gyilkosságokkal kapcsolatban. A Ledger rejtett összefüggésre bukkant a Kék Rózsa bűnesetek hátterében, és örömmel töltötte el az események ilyetén váratlan fordulata, bármennyire is igyekezett örömét megütközéssel palástolni. Hihetetlen, mennyit olvastam abban az évben, ám semmit nem olvastam oly mohón és sóvárogva, mint a Ledgert. Borzalmas volt, tragikus, ám ízig-vérig maga a sztori. Idővel aztán az én sztorimmá vált, azzá a történetté, mely megnyitotta előttem a világot.

Amint William Damrosch történetének egy új mozzanata feltűnt a Ledger hasábjain, kivágtam és beragasztottam a cikket egy egyre terebélyesedő könyvbe. Amikor lelepleződtem, kivágásokkal teli könyvem nyugtalanságot keltett. Anya úgy gondolta, hogy egy hétéves kisfiú érdeklődése a szörnyűségek iránt maga is szörnyűség; apa úgy gondolta, hogy határtalan szégyen. A dolog kezdte elborítani; saját élete kiszaladt a kezei közül. Feladott mindent, minket is ideértve. Elvesztette liftkezelői munkáját a St. Alwynben, és elköltözött. Még lapátra sem tették a St. Alwynből, amikor már látszott, hogy hamarosan egyike lesz a Holtak Alagútjában lebzselő kocsmatöltelékeknek. Amint kicsapták, átköltözött egy bérlakásba az Oldtown Way-n, és valóban megfordult néha az ottani piások közt. Apa nem ivott a Holtak Alagútjában. Magával vitte a barna papírzacskóba rejtett pintes üvegét, de a Völgy körüli helyekre és a déli oldalra járt, miközben ruhái koszosak és avasak lettek, ő maga pedig egyre ritkábban borotválkozott.

A Ledger címoldala, melyet gondosan beragasztottam Kék Rózsás könyvembe, leírta, hogyan találtak rá a gyilkossági csoport nyomozójára házának lepusztult alagsorában, az íróasztala mögött, jobb halántékán egy pisztolygolyó ütötte lyukkal. Egy nap hiányzott karácsonyig. Damrosch detektív szolgálati revolvere, egy .38-as Smith & Wesson, melyből az egyetlen lövést leadta, jobb kezében himbálózott. Az íróasztalon a nyomozó előtt egy Three Feathers bourbonös üveg állt, benne alig néhány csepp whiskyvel, mellette egy üres pohár, egy toll, és egy kitépett papírív a nyomozó jegyzettömbjéből. Nagy nyomtatott betűkkel a KÉK RÓZSA szavakat írta fel a papírlapra. Valamikor hajnali három és öt óra között William Damrosch nyomozó végzett whiskyjével, papírra vetette a két szót, majd öngyilkosságot követett el, megvallva ezzel a gyilkosságokat, melyeket neki kellett volna felderítenie.

Az élet néha olyan, mint egy nyitott könyv.

 

Az ezt követő szalagcímek rendre felfedték a néhai William Damrosch nem mindennapi életét. A férfi igaza neve Carlos Rosario volt, és nem is annyira született, mint inkább a fagyos januári szelek fújták errefelé. A félig megfagyott gyermekre egy névtelen polgár talált rá a Millhaven-folyó partján. A helybéli lakos a Green Woman söntés egyik nyilvános fülkéjéből hívta ki a rendőröket. Amikor a rendőrök lebotorkáltak a hídról, hogy megmentsék a gyermeket, az anyát, Carmen Rosariót is megtalálták, halálra késelve a híd alatt. A bűntény soha nem oldódott meg: Carmen Rosario illegális santo-domingói bevándorló és prostituált volt, és a rendőrség csak felületes erőfeszítéseket tett a gyilkos kézre kerítésére. A névtelen gyermek, akit Billynek nevezett el az a gyámügyi előadó, aki elvitte őt a rendőrségről, számtalan nevelőotthont megjárt. Felnőve erőszakos, szexuálisan labilis tinédzser lett, akit féktelen természete egyik bajból a másikba űzött. Választás elé kerülvén, hogy börtönbe vonul avagy katonának áll, a sereget választotta, és az élete itt alapjaiban változott meg. Mostanra már Billy Damroschnak hívták, miután felvette legutolsó nevelőapjának nevét, és Billy Damrosch a seregben végre arra használta természet adta intelligenciáját, hogy megmentse a saját életét. Egy doboznyi érdemrenddel és számtalan sebhellyel hagyta ott a hadsereget, azzal a szilárd elhatározással, hogy rendőrtiszt lesz Millhavenben. A feltárt tények fényében, úgy gondolom, azért akart visszatérni Millhavenbe, hogy megtalálja anyja gyilkosát.

A rendőrség szerint nem ölhette meg Aprilt, mert Bill Damrosch csak olyan embereket ölt, akiket személyesen ismert.

Monty Leland, akit az Idle Hour előtt öltek meg, kisstílű bűnöző volt, Damrosch informátorainak egyike. Karrierjének hajnalán, mielőtt áthelyezték volna az erkölcsrendészetről, Damrosch számtalan alkalommal letartóztatta Arlette Monaghant – a prostituáltat, akit a St. Alwyn mögött szurkáltak halálra –, ami elég soványka indíték, tekintve, hogy a lányt az erkölcsrendészetről a múltban és a jelenben sokan mások is legalább ennyiszer letartóztatták. Feltételezték, hogy James Treadwellnek – a zongoristának Glenroy Breakstone bandájából – azért kellett meghalnia, mert látta, hogyan ölte meg Damrosch Arlettetet.

A leginkább árulkodó kapcsolat Damrosch nyomozót a fennmaradó két áldozathoz fűzte.

Öt évvel azelőtt, hogy a gyilkosságsorozat megkezdődött, Buzz Laing egy évig együtt élt William Damroschsal. Ez az információ a házvezetőnőtől származik, akit utóbb Dr. Laing kirúgott. Nem csupán barátság fűzte őket egymáshoz, állította a házvezetőnő, mert egynél több lepedőt soha nem kellett cserélnie, és szerinte a két férfi úgy üzekedett egymással, mint a kutya meg a macska szokott. Vagy még inkább, mint a kutya meg a kutya. Millhaven meglehetősen konzervatív hely, és Dr. Laing rögvest elveszítette páciensei felét. Szerencsére volt elég pénze – ugyanaz a pénz, amiből az indiszkrét házvezetőnőt és a tóparton álló óriási házat fizette –, és idővel a betegek is kezdtek visszaszivárogni hozzá. A történeti hűség kedvéért: Laing mindig váltig állította, hogy nem William Damrosch próbálta őt eltenni láb alól. Hátulról támadtak rá a sötétben, és elveszítette az eszméletét, mielőtt megfordulhatott volna, de annyit így is meg tudott állapítani, hogy támadója jóval magasabb volt a rendőrnél. Buzz Laing száznyolcvannyolc centi magas, míg Damrosch jó nyolc centivel alacsonyabb.

Leginkább mégis a Kék Rózsa gyilkosságok utolsó áldozatához fűződő kapcsolata tanúskodott a detektív bűnössége mellett. Annyit bizonyára mindenki kitalált már, hogy Billy Damrosch egyike volt a szerencsétlen árváknak, akik átmentek Heinz Stenmitz nem éppen gyengéd kezei közt. Akkorra Stenmitz már a nyilvánosság előtt is leszerepelt. Szexuális zaklatás vádjával állami büntetésvégrehajtó intézetben végezte, miután egy gyanakvó, Dorothy Greenglass nevű szociális munkás végül felfedezte, hogy mit művelt a gondjaira bízott gyerekekkel. Börtönévei alatt felesége tovább üzemeltette a húsboltot, világgá kürtölve szívfájdalmát: férjét az istenfélő, egész életében keményen dolgozó hithű keresztényt, a hazugok és hamis szívűek juttatták börtönbe. Vásárlói közül néhányan hittek is neki. Miután Stenmitz hazatért, visszaállt a pult mögé, mintha mi sem történt volna. Mások azonban élénken emlékeztek a szociális munkás tanúvallomására, és a néhány, időközben felnőtté cseperedett, és a bűnvádi eljárásban kényszerűségből szerepet vállaló fiú szavaira.

Éppen úgy történt, ahogyan számítani lehetett rá –, az egyik sokat szenvedett fiú visszatért, hogy kiegyenlítse a számlát. Meg akart feledkezni arról, amit egykor tett – gyűlölte azt az embert, akivé Stenmitz tette. Tragikus eset. A tisztességes emberek maguk mögött akarták tudni mindezt és vissza akartak térni mindennapi megszokott életükhöz.

Én pedig újra meg újra átlapoztam a könyvet az újságkivágásokkal, és próbáltam megtalálni azt az egyetlen fordulatot, egyetlen félreérthetetlen pillantást, egyetlen gesztust, ami arra utalt, hogy William Damrosch volt az a férfi, akit az alagútban együtt láttam a nővéremmel.

Amikor erre gondoltam, nagy szárnyak verdesését hallottam a koponyámban.

Úgy emlékeztem Aprilre, mint aki elvitorlázott előttem, a mindent magába olvasztó fény birodalmába, melyet nem ismerhet élő. William Damrosch megölte Heinz Stenmitzet, de nem tudom, hogy a húgomat is ő ölte-e meg. És ez azt jelenti, hogy April immár örökre abban a világban lebeg, melyre nekem csak egyetlen futó pillantást sikerült vetnem.

Néha látom a szellemét is. Nyolcéves koromban, a buszon utazva, egyszer csak hátrafordultam, és Aprilt láttam négy sorral magam mögött, sápadt arccal az ablak felé nézett. Levegő után kapkodva gyorsan előrefordultam. Később újra hátratekintettem, már nem ült ott. Amikor tizenegy éves lettem, az alsó fedélzeten láttam ácsorogni azon az emeletes kompon, mellyel anya és én átkeltünk a Michigan-tavon. Egy hosszú francia kenyérrel a hóna alatt, a berkeley-i fűszerbolt parkolójában álló autóhoz sietett. Feltűnt a Camp Crandallbe érkező nővérek között is – egy kilenc éves szőke kislány az egyenruhás ápolónők között, amint mosolytalan arcával felém fordul. Kétszer is láttam elsuhanó taxikban, New York Cityben. Tavaly Londonba repültem a British Airways-zel, és amikor hátrafordultam, a stewardesst keresve, Aprilt láttam az első osztály utolsó széksorában ücsörögni, amint kezére támasztott állával nézett kifelé az ablakon. Előrefordultam, és visszatartottam a lélegzetemet. Amikor újra visszanéztem, a szék már üresen állt.

9

Itt kell megmerítenem vedremet, megéleznem pennámat.

10

Első könyvem, A látható fenevad, egy hamis identitásról szól, A megosztott ember pedig mint az kiderült, egy félreismert személyiségről. Sokáig nyomasztott William Damrosch, az éjszaka igazi gyermeke, aki azért gyakorolhatott rám ekkora hatást, mert egyszerre tűnt becsületes embernek és hidegvérű gyilkosnak. Akkor Millhavennel együtt úgy tartottam, hogy bűnös. A Koko valójában ismét egy félreismert személyiség kórrajza, a Rejtély pedig a legnagyobb baklövésről szól, amit Lamont von Heilitz, Millhaven híres magánnyomozója valaha is elkövetett. (Azt gondolta, hogy azonosította a gyilkost, és a gyilkos öngyilkosságot követett el.) Könyveim legfontosabb mondanivalója mégis az, hogy a széles körben elfogadott történet nem mindig azonos a valódi, avagy tényleges történettel. Láttam Aprilt, mert hiányzott és látni akartam, ugyanakkor azért is, mert ő tudatni akarta velem, hogy a valóságos történet szála a múltban megszakadt. Ami azt jelenti, hogy tudatalattim egy része azóta várakozott John Ransom hívására, mióta csak olvastam és számtalanszor újraolvastam a Ledger leírását arról, miként találtak rá William Damrosch hullájára az alagsori íróasztal mögött. A kiürült üveg, az üres pohár, a himbálózó pisztoly, a jegyzettömb lapjára firkantott szavak. A nyomtatott betűk.

A férfi, akit szemtől szembe öltem meg, egyszer csak elém ugrott a Striker Tigernek nevezett csapáson. Szemüveget viselt, és kerek, kellemes arca egy pillanatra maszkszerűen merev lett a döbbenettől. Rossz katona volt, talán még nálam is rosszabb. Hosszú, fatusos puskát hordozott magánál, mely határozottan antik személyiségjegyekkel bírt. Rálőttem és ő abban a pillanatban elvágódott, akár egy szalmabáb, eltűnve a magas fűben. A szívem kihagyott egy ütemet. Előreléptem, hogy megkeressem, és lelki szemeim előtt már láttam, ahogyan a fűben rejtőzve rám emeli kését vagy kiélesíti antik fegyverét. Pedig láttam őt zuhanni, ahogyan a halott madarak is lezuhannak, az égből, és tudtam, hogy nem fogja rám emelni a fegyverét. Mögöttem egy Linklater nevű katona kurjongatni kezdett.

– Láttad ezt? Hogy kifektette Underdown azt a sárgát?

Gépiesen mondtam: – Underhill. – Conor Linklaternek korábban volt néhány kisebb mentális rendellenessége, melyek folytán keverte a szavakat és a kifejezéseket. Egyszer olyat mondott, „Igazságszerint puding." Akkor hát jöjjön a puding. Különös, hirtelen rám törő diadalt éreztem, hogy győzelmet arattam, miként a véráztatta gladiátor az arénában. Áthatoltam a magas fűszálak csomóin és fekete nadrágba bújtatott lábat láttam, azután még egy lábat emellett, majd egy keskeny mellkast és a kitárt karokat, végül a fejet. A golyó a torkába hatolt és leszakította az egész tarkóját. Mintha a tükörképét láttam volna Andrew T. Majorsnek, kinek teste mellett gyöngyhalásszá avanzsáltam a hullabrigád kedvéért.

– Megcsípted, fiú – szólt Conor Linklater. – Telibe trafáltál. – A diadal mámoros pillanata elenyészett. Ürességet éreztem. A vékony bokák alatt a lábfejek olyan szálkásnak tetszettek, akár egy hal. Álltól felfelé áldozatom olyannak tűnt, mintha a bonyolult matematikai problémán gondolkozna, hogy hol találkozik össze két vonat, mely különböző sebességgel robog egymás felé. Világos volt előttem, hogy a vékony fiúnak volt édesanyja, édesapja, nővére, és barátnője. Azt gondoltam, odateszem az M-16-os csövét a torkán tátongó sebhez, és bevégzem a munkát. Az emberek, akik sohasem fogják megtudni a nevemet, s akinek a nevét már sohasem tudhatom meg, gyűlölni fognak ezért. (Ez a gondolatom csak később támadt.)

– Hé, minden oké – mondta Conor. – Oké, Tim. – A hadnagy odaszólt neki, hogy fogja már be a száját, azután tovább lopakodtunk a Striker Tigeren. Miközben jól tudtam, hogy ez nem történhet meg, szinte vártam, mikor hallom már meg a halott embert mögöttünk kúszni a fűben.

11

Annak a napnak a reggelén, melyen John Ransom felhívott, megborzongva, hirtelen ébredtem. Borzalmas álom foszlányai tapadtak rám. Felugrottam az ágyból, hogy lerázzam őket magamról, és csak amikor már a saját lábamon álltam, akkor ébredtem rá, hogy álmodtam az egészet. Alig múlt még hat óra. Kora júniusi napfény égette a függöny széleit ágyam mellett. Lenéztem az emelvényről, és a kávézóasztalon tornyosuló könyveket láttam, a díványokat a porfogókkal, a papírhalmot az íróasztalon – mely új regényem első vázlatának jó egyharmada volt –, a számítógép üres képernyőjét és billentyűzetét, mellettük a lézernyomtatóval saját állványán. Három üres Perrieres üveg állt az asztalon. Királyságom rendben leledzett, de szükségem lett volna még egy Perrierre. És még mindig rázkódtam az álom hatása alatt.

Egy tiszta, hi-tech étteremben ücsörögtem, ami alapjaiban különbözött a Saigontól, a vietnami étteremtől, mely tetőtéri lakásom alatt feküdt a Grand Streeten. (Két barátom, Maggie Lah és Michael Poole egy másik lakásban éltek, a tetőtér és az étterem között.) Csupasz fehér falak a felfestett pálmalevelek helyett, rózsaszín asztalterítő, makulátlan mosodai hajtásokkal. A pincér átadott egy hosszú, kettőbe hajtott étlapot, melyen ott pompázott az étterem neve, L'Imprime. Felnyitottam az étlapot és felfigyeltem a Les Viandes szekcióban az Emberi Kézre. Emberi kéz, gondoltam, az érdekes lehet, és amikor a pincér visszatért, meg is rendeltem. Szinte azonnal megérkezett – két hatalmas, vörös, takarosan lemetszett kézfej, melynek külseje sokkal inkább emlékeztetett a szalonna bőrkéjére, mintsem emberi bőrre. Nem is volt egyéb a tányér hófehér korongján. Levágtam egy darabkát a bal kéz hüvelyk alatti részéből, és a számba tettem. Kicsit nyersnek tűnt. 

És ekkor hirtelen belém nyilallt az émelyítő valóság, hogy egy emberi kézen rágódom, és fuldokolni kezdtem, majd kiköptem a húscafatot a rózsaszín asztalkendőre. Átlöktem a tányért az asztal túlfelére és magamban abban reménykedtem, a pincér nem fogja észrevenni, hogy nincs gusztusom az ilyen ételhez. Abban a pillanatban ébredtem borzongva és ugrottam fel az ágyból.

A fényből, mely felgyülemlett és égetett függönyöm szegélyénél, tudtam, hogy forró napra számíthatok. Kezdtünk belemenni azoknak a szinte kibírhatatlan New York-i nyaraknak az egyikébe, amikor még a kutyaszar is gombócként gőzölög a járdákon. Augusztusra az egész várost magába bugyolálja a hőség tömött, nyirkos törölközője. Hanyatt feküdtem az ágyon és próbáltam elállítani a reszketést. Odakint, az épületek közti napon, egy madár turbékolását hallottam, és fehér galambot képzeltem magam elé. A galamb jó reggelt kívánt, és elmém egy hosszú pillanatra elidőzött a problémán, hogy a madár tényleg jó reggelt kíván-e, vagy gyászának ad hangot. Lágy, panaszos volt a turbékolás, és amikor újra felhangzott, már ki tudtam szűrni, mit kérdez. Ó, vett egy nagy lélegzetet, ki? Ó (nagy lélegzet), ki, ki? Ó, ki? Olyan kérdés, amit, úgy tűnik, már egész életemben hallani fogok.

Felkeltem és vettem egy zuhanyt. Ahogy más emberek énekelnek mosakodás közben, én úgy kérdezgettem, Ó, ki? Miután megszárítkoztam, eszembe jutott a két vörös kéz a makulátlan fehér tányéron, és leírtam az emlékfoszlányt a jegyzettömbömbe. Az álom üzenet volt, és még ha nem is leszek soha képes dekódolni, akkor is felhasználhatom valamelyik könyvemben. Azután lejegyeztem, mit kérdezett a galamb, azon gondolkodva, hogy a kérdés miként kapcsolódhat álmomhoz.

A munka lassan ment, ahogyan már négy vagy öt reggel sorozatban. Zsákutcába jutottam a könyvvel – meg kellett oldanom egy problémát, melyet szereplőim vetettek fel a számomra. Időhúzásként leírtam néhány mondatot, majd úgy döntöttem, teszek egy nagy sétát. A séta nagy üres papírlapot fűz az ember elméjébe. Felkeltem, tollat tettem ingem zsebébe és jegyzetfüzetet nadrágom farzsebébe, majd kiengedtem magam a tetőtéri lakásból.

Amikor sétáltam, jókora távolságokat tettem meg, egyszerre közömbösen és lelkemet csillapítva az utca eseményeivel. Az elmélet szerint a vödrök leereszkednek a kútba és új üzeneteket hoznak fel jegyzetfüzetem számára, míg a figyelmem másra irányul. Nekem nincs különb módszerem; mindig másra gondolok. A gátak idővel hátramaradnak, majd a szavak és mondatok maguktól kezdik megtölteni a fehér papírlapot. Ám aznap a papír üres maradt végig a Sohón, és mire keresztülvágtam a Washington Square-en, még mindig nem vettem elő a jegyzetfüzetet farzsebemből. Figyeltem, ahogyan egy gördeszkás tinédzser elviharzott egy aktatáskás drogdealer mellett, és motorcsónakot láttam, mely a tó kék vizét szántotta. Egyik hősöm kormányozta. Hunyorogva nézett a napba, és időnként felemelt kezével árnyékolta szemeit. Kora reggel volt még, alig valamivel pirkadat után, és ő sebesen vágtázott keresztül a tavon. Szürke öltönyt viselt. Tudtam, hová tart, és elővettem jegyzetfüzetemet, hogy felírjam: Charlie – motorcsónak – öltöny – pirkadat – Lily házánál áll meg – elrejti a csónakot a nádasban. Láttam a szitáló köd gyöngyöző cseppjeit a férfi elegáns szürke öltönyén.

Szóval ezen töri a jó öreg Charlie Carpenter a fejét.

Elindultam felfelé a Fifth Avenue-n, megfigyelve a munkába tartó embereket, és láttam, amint Charlie elrejti motorcsónakját a hosszú nádszálak mögött, melyek Lily Sheenan birtokát szegélyezték. Kiugrott a nyirkos földre, hagyva a csónakot visszasodródni a tóra. Átfurakodott a nádason, kezeit és arcát finom zsebkendőjébe törölve. Azután felitatta a nedvességet szürke öltönyéről is. Rászánta az időt, hogy átfésülje haját és megigazítsa nyakkendőjét. Lily ablakaiban nem mutatkozott fény. Gyorsan haladt keresztül a hosszú pázsiton a tornác felé.

A Fourteenth Streeten megálltam egy csésze kávéra. A Fourteenth Streeten Lily kilépett konyhájából és Charlie Carpentert találta a bejárati ajtó előtt állva. Úgy gondoltad, benézel munkába menet, Charlie? A nő hosszú fehér, kék virágokkal nyomott selyem köntöst viselt, haja szerteszét állt. Láttam, hogy a nő nemrég tette fel padlizsánszínű körömlakkját a lábujjaira. Teli vagy meglepetésekkel.

Itt megállt a film, legalábbis amíg újra mozgásba nem lendültem. A Fifty-second Streeten bementem egy nagy B. Daltonba, hogy nézzek magamnak valami könyvet. Megvettem a Gnoszticizmust Benjamin Walkertől, A Nag Hammadi könyvtárat, és Tamás evangéliumát. Magamhoz vettem a könyveket, és úgy döntöttem, teszek egy sétát a Central Parkba.

Miután elhaladtam az állatkert mellett, leültem egy padra, elővettem a jegyzetfüzetemet, és újra keresni kezdtem Charlie Carpentert és Lily Sheenant. Azóta se mozdultak. Lily még mindig azt mondta, Teli vagy meglepetésekkel, és Charlie Carpenter még mindig ott állt a bejárati ajtó előtt, zsebre dugott kézzel, mosolyogva, akár egy kisfiú. Pompásan összeillő párt alkottak, de gondolataim már nem körülöttük forogtak. A hullabrigádra és Havens kapitányra gondoltam. Visszaemlékeztem a különös, zavart emberekre, akikkel azokat az időket töltöttem, és magam előtt láttam őket, a fészerünkben. Visszaemlékeztem első hullámra, és Patkány történetére Bobby Swettről, aki vörös köddé foszlott szét. Láttam magam előtt Patkányt, amint a történetet meséli – szemei dühösek és szikráznak, ujjai megállás nélkül babrálnak valamivel, egész lénye életre látszik kelni, ahogy a furcsa hangokról beszél, melyeket a föld maga kelt. Patkány döbbenetesen fiatalosnak tűnt most, szinte véznának, egy kamasz még formálódó véznaságával.

Azután, anélkül, hogy akartam volna, olyan eseményekre emlékeztem, melyek később történtek, ahogyan azt rendszerint tenni szoktam, amikor hajnali lidércnyomásra ébredek. Fel kellett állnom a padról. Zsebre dugtam jegyzetfüzetemet, és céltalanul őgyelegni kezdtem a parkban. Tapasztalatból tudtam, hogy óráknak kell eltelnie, mire dolgozni vagy akár csak normálisan beszélgetni tudok. Úgy éreztem, mintha sírokon lépkednék – mintha egy csomó, Patkányhoz és di Maestrohoz hasonló, még az iváshoz és szavazáshoz is túl fiatal fickó feküdne néhány lábnyira a pázsit alatt. Egész testemben megfeszültem, amikor hallottam magam mögött közeledni valakit. Ideje volt hazamenni. Megfordultam, és elindultam, reményeim szerint a Fifth Avenue felé. Egy szürke galamb rebegtette meg szárnyait és pattant fel a levegőbe, mire a fűszálak elfeküdtek alatta, mintha egy helikopter készülődne leszálláshoz.

Mintha önmagának egy elfeledett része ébredezne az emberben – egy megrémült én, hasztalan a jelenkori életben, destruktív, ám érintetlen készségekkel és hajlamokkal, – miközben az, ami megmaradt jelenkori valónkból, abból az emberből, akivé lettünk, megrázkódna szomorúságában vagy kétségbeesésében: mert az ember, akivé lettünk, csupán vékony héj egy másik, pattanásig feszült és veszélyes én felett. Tapasztalataink legerősebb, legkevésbé megemésztett elemei új életre kelhetnek és visszaránthatnak bennünket oda, ahol akkor voltunk, amikor az események történtek; és megmaradt felünknek nem jut egyéb, mint a néma szemlélődés és a zokogás.

Egy kínai férfin láttam viszont annak a férfinak az arcát, akit meggyilkoltam. Úgy ugrott le elém a szinte láthatatlan csapásra. Arca dermedtnek tűnt, majdnem mulatságos volt – ekkora döbbenet. Figyeltem a kínai férfit, amint lányával a nyakában egy Sabrett's hot-dogos kocsi felé tart. A lány kerek arca öblös pohárként telt el komoly, ujjongó összpontosítással. Apja összegyűrt bankót tartott a kezében. Egy nevetséges vén karabélyt vitt a kezében, ami valószínűleg jóval pontatlanabb volt a BB puskánál. Becsomagolta a hot-dogot egy fehér szalvétába, és odaadta a lányának. Se ketchup, se mustár, se savanyú káposzta. Csak a szokványos hot-dog élmény. Felemeltem M-16-osomat és torkon lőttem, ő pedig súlyosan elvágódott. Olyan volt az egész, mint egy trükkfilm.

Charlie Carpenter és Lily Sheenan elfordult tőlem, fogukat csikorgatva és jajveszékelve.

Leültem egy padra a napfényben. Izzadtam. Nem voltam benne bizonyos, hogy most keletnek tartok a Fifth Avenue felé, vagy nyugatnak, egyre mélyebben hatolva be a parkba. Lassan ki- és belélegeztem, próbálván uralmam alá vonni a hirtelen pánikot. Valamivel rosszabb volt, mint a szokványos pánik. De azért nem veszélyes. Megragadtam az egyik könyvet, amit nemrégiben vettem, és ötletszerűen felütöttem. Tamás evangéliuma volt, és ezt olvashattam benne:

A Mennyek Királysága

akár egy asszony, hosszú

útra készített élelemmel teli

edénnyel, amelynek füle letörik.

Az étel rég kiömlött az útra mögötte, de

ő mindebből semmit sem vesz észre, míg

haza nem érkezik, s letéve edényét

meg nem látja ürességét. 

A Mennyek Királysága

akár egy férfi, ki meggyilkolni vágyja a nemest,

ezért otthonában elővonja pengéjét,

és belemártja a falba, hogy megtudja,

keze elég erős-e még mindig,

azután megy, és megöli a nemest.

Apámra gondoltam, amint ott vedel egy sikátorban, a St. Alwyn hotel mögött. Kemény millhaveni napfény pattant le a vörös téglákról és az olajjal szennyezett betonról. Magába olvasztva a nap fényét apám felemelte pintes üvegét és ivott.

Felálltam és azt észleltem, hogy lábaim még mindig reszketnek. Újra leültem, mielőtt még más is észrevehette volna. Két fiatal nő a szomszédos padon felnevetett valamin, én pedig a vállam fölött feléjük sandítottam. Az egyikük épp azt mondta: – Titoktartást esküdtél. Kezdjük az egészet az elejéről.

 

Visszatérve a Grand Streetre, begépeltem jegyzeteimet a számítógépbe, majd kinyomtattam őket. Ezzel ki is jelöltem az elkövetkezendő néhány napi munka nyomvonalát. Azt gondoltam, lemehetnék ebédelni, és közben megmutathatnám Maggie Lahnak a gnosztikus evangélium egyik rejtelmes, barbár versezetét, de azután eszembe jutott, hogy péntek van, egyike azoknak a napoknak, amikor Maggie amúgy is az egyetem filozófiai fakultását látogatja. Beléptem hát saját konyhámba és kinyitottam a hűtőszekrényt. Az ajtóra erősítve fénykép, melyet a New York Timesból vágtam ki; másnap, hogy Ted Bundyt kivégezték. A kép az anyát ábrázolta, amint egyik fülén telefonkagylót tart, mialatt a másikat bedugja mutatóujjával. Kurta frizurát viselt és hatalmas szemüveget, az összpontosítás összevonta sűrű szemöldökét. Aláírás: Louise Bundy, Tacoma, Was., telefonon keresztül mond búcsút fiának, Ted Bundynak, a sorozatgyilkosnak, akit gyilkosság vádjával tegnap reggel végeztek ki Floridában.

Valahányszor ránéztem erre a szörnyű felvételre, mindig arra gondoltam, hogy leszedem. Még azt se tudtam volna megmondani, egyáltalán miért vágtam ki. Azután kinyitottam a hűtő ajtaját.

A telefon abban a pillanatban csördült meg, hogy hátrarántottam a fogantyút, én pedig visszazártam az ajtót és a tetőtéri lakás nappalijába siettem, hogy felvegyem.

Beleszóltam a kagylóba: – Halló? – mire a hang a vonal túlsó végén ugyanezt mondta, majd szünetet tartott. – Timothy Underhillel beszélek? Timothy Underhillel, az íróval?

Amikor ráhagytam, a telefonáló gyorsan tovább folytatta. – Nos, jó rég történt, hogy utoljára találkoztunk. Tim, itt John Ransom beszél.

És akkor azt éreztem, hogy persze: mintha már vártam volna, hogy telefonáljon; mintha korábban megbeszélt események lettek volna kibontakozóban és én jó előre tudtam mindenről.

– Épp rólad gondolkoztam – mondtam neki, mert a Central Parkban azok az idők villantak fel előttem, amikor legutoljára találkoztam vele. Közel sem volt már az a barátságos, önigazolást kereső kapitány, akivel Camp White Star peremén futottam össze, és aki papagájként ismételgette az elcsépelt közhelyeket a kommunizmus megfékezéséről. Spurira emlékeztetett. Nyaka körül zsinórra fűzve megfeketedett apró tárgyakat viselt, melyeket először füleknek véltem, és csak később láttam, hogy nyelvek. Azóta egyetlen egyszer sem láttam, de soha nem felejtek el bizonyos dolgokat, amiket azon a napon mondott el nekem.

– Nos, én magam is sokat gondolkoztam rólad – köszöntött. Hangja alapján ítélve most mérföldekre esett attól az embertől, aki a felfűzött nyelvekből álló nyakláncot viselte. – Olvastam A megosztott embert.

– Köszönöm – vágtam rá, azon töprengve, miért is hívhatott fel. Fáradtnak és lassúnak tetszett a hangja.

– De nem ezért hívtalak. Gondoltam, van itt valami, amiről talán te is tudni szeretnél. Talán még el is akarnál jönni ide.

– Oda? Hová?

– Millhavenbe – felelte. Azután felnevetett, és én arra gondoltam, bizonyára részeg.

– Gyanítom, nem is tudod, hogy visszajöttem ide. Professzorként dolgozom, az Arkham College-ban.

Ez viszont meglepett. Az Arkham, egy kisebb füves térség körül elszórt vörös téglaépületeivel, mindig is komor intézmény volt, mely Millhaven belvárosától nyugatra feküdt. A téglák már időtlen időkkel ezelőtt megbámulták, majd koromfeketére mocskolódtak; a szutykos ablakokon szinte kilátni sem lehetett. Az Arkham sohasem számított különösebben jó iskolának, és nem láttam okát, miért bajlódtak volna a felfejlesztésével. 

– Vallást tanítok – folytatta. – Van egy kisebb tanszékünk.

– Örülök, hogy hallhatok felőled – feleltem, miközben kezdtem elszabadulni a beszélgetéstől és tőle.

– Nem, figyelj ide. Történt néhány esemény, ami szerintem érdekelne. Beszélni akarok, beszélni szeretnék veled erről.

– Mi történt? – kérdezte.

– Valaki megtámadott két embert és a KÉK RÓZSA feliratot írta a testük fölé a falra. Az első áldozat meghalt, a második kómában fekszik De még él.

– Ó. – Képtelen voltam többet kipréselni magamból. – Ez igaz?

– A második áldozat April – tette hozzá.

A vér is megdermedt az ereimben.

– A feleségem, April. Még mindig kómában van.

– Szent Isten – mondtam. – Nagyon sajnálom, John. Mi történt?

Nagy vonalakban előadta, hogyan támadtak rá a feleségére. – Én csak egyetlen kérdést akartam neked feltenni. Ha van rá válaszod, az jó. Ha nincs, az se baj.

Hagytam neki elmondani, mi lenne az a kérdés, pedig nagyon is jól tudtam, mire kíváncsi.

– Még mindig azt gondolod, hogy Damrosch, akit te Esterhaznak neveztél a könyvedben, felelős azokért a gyilkosságokért?

– Nem – feleltem, és felsóhajtottam, mert máris megéreztem, mit jelent egy ilyen kérdésre adott egyenes válasz. – Sok mindenre rájöttem, mióta megírtam azt a könyvet.

– A Kék Rózsa gyilkossal kapcsolatban?

– Te nem hiszed, hogy ugyanaz a személy lehet, igaz? – kérdeztem.

– De igen, azt hiszem – habozott John Ransom. – Végtére is, ha nem Damrosch volt a gyilkos, akkor senki sem kapta el a fickót. Egyszerűen csak odébb sétált.

– Nem lehet könnyű ez neked.

Vonakodva felelt. – Csak beszélni akartam veled. Én... én... nem vagyok valami jó formában, azt hiszem, de nem akarok még egyszer az életedbe tolakodni. Máris többet mondtál, mint amennyit vártam. Bár még azt sem tudom, mit akartam valójában kérdezni.

– Dehogyisnem – vigasztaltam.

– Az hiszem, azon töprengtem, hogy nem akarnál-e eljönni ide, hogy megbeszéljük a dolgot. Azt hiszem, arra gondoltam, nagyon elkelne most a segítséged.

Titoktartást esküdtél.

Kezdjük az egészet az elejéről.