TIZENNEGYEDIK RÉSZ – ROSS MACCANDLES

1

Utazás alatt, miközben annyit mentünk a mentőautóval, mintha valami holdbéli kórház felé tartanánk, a testem jótékonyan maga mögött hagyta nyugtalanul háborgó énjét és a lét új szintjén állapodott meg. Elöntött a vér, fürödtem benne. Vér borította a mellkasomat és a karomat, és ragacsos szirupként telepedett az arcomra; de a zöme a szomszédos ágyon fekvő halott vagy haldokló férfihoz tartozott. Életben maradok. Az egyik mentőorvos Paul Fontaine teste körül sürgölődött, míg egy másik levágta rólam az inget és megnézte a sebemet. Feltartotta két ujját az arcom előtt és megkérdezte, hányat látok.

– Hármat – feleltem. – Csak vicc volt. – Megbökött egy tűvel. Hallottam, ahogyan Paul Fontaine teste hánykolódni kezdett az ágyon, mialatt egyszer, kétszer, háromszor megpróbálták újraéleszteni.

– Szent szar – álmélkodott a mentőorvos, akinek az arcát nem láttam. – Szerintem ez a fickó Paul Fontaine.

– Az már igen – mondta a másik. A barátságos, megnyugtató fekete arc beúszott az enyém fölé. – Maga is zsaru? Hogy hívják, ember?

– Fee Bandolier – feleltem, és mindenki elképedésére nevetni kezdtem.

Akármit is pumpáltak az ereimbe, a fájdalmat álommá szelídítette, a szorongásomat pedig jó egy-két méternyire a mentőautó teteje fölé száműzte, ahol olajos felhőként függve követett bennünket. Mi, a nyugtalanság, a mentőorvosok, a hánykolódó hulla, és jómagam, tovább örvénylettünk előre a holdutazáson.

– Ez a Fontaine, ez nem senki – folytatta a mentőorvos, miközben az olajos felhőből áramlani kezdett felém az információ, hogy én hallhattam meg Fontaine utolsó szavait, noha érteni csak egyet értettem közülük. Küszködve próbált szóhoz jutni, megnyalta az ajkait, és végül sikerült felnyögnie azt az egyetlen szótagot, amit még tudatni akart velem. Bell. Bell. Bell, akár egy harang kondulása. A harang szól, nem kérdi, kiért. A harangzúgás lágyan zenél, de micsoda borzalmakról regél. Eltöprengtem rajta, mi történik most Alan Brooknerrel; eltöprengtem azon, vajon Sonny Berengernek sikerült-e mindent feljegyeznie, amit csak mondtam neki. Volt egy olyan érzésem, hogy rengeteg rendőr fog meglátogatni, abban a holdbéli kórházban. Azután az álom a karjaiba emelt.

2

Arra ébredtem, hogy egy röntgengép hatalmas, fúrószerű feje a mellkasom jobb oldalának szegeződik, amit véres kötés burkol be. Egy búvársisakot és ólommellényt viselő technikus utasított, hogy maradjak nyugodtan. A ruháim helyett könnyű, világoskék kórházi köntöst viseltem, kigombolva a hátamon és tógaként átvetve a jobb vállamon. Valaki letakarította rólam az összes vért, és tiszta alkohol szagát éreztem. Meglepetésként hatott rám, hogy álló helyzetben találom magam.

– Lenne olyan szíves nyugodtan maradni? – kérdezte tőlem a megkeseredett fenevad a vértezetben, majd a fúrófej zúgni és kattogni kezdett. – Most forduljon át, megcsináljuk a hátát. – Észleltem, hogy képes vagyok egyedül átfordulni. A testem nyilvánvalóan már régóta kész volt végrehajtani ilyen csodákat. – Fel kellene tartania a jobb karját – utasított a bestia és előlépett a gépezet mögül, hogy a könyökömnél fogva megragadja a karomat és elválassza a vállamtól. Inkább nem figyeltem oda a zajokra, amiket keltettem. – Tartsa így. – Kattanás. Zúgás: – Most már visszamehet a szobájába.

– Hol vagyok? – kérdeztem nevetve. – Komolyan kérdezem. Miféle kórház ez?

A férfi elsétált, anélkül, hogy válaszra méltatott volna, majd egy nővér viharzott elő a semmiből, egy fehér kötöző szalagokkal ékesített rögzítő sínnel és az információval, hogy a St. Mary's kórházban vagyok. Olyan volt ez, mint visszatérni a kezdetekhez – itt, a St. Mary's-ben töltöttem el hetedik évem két hónapját, és itt tudtam meg egy Hattie Bascombe nevű nővértől, hogy a világ egyik felén mindig sötét van. A hevenyészett összevisszaságban egymásra hányt barna téglák sora negyed mérföld hosszan húzódott a Vestry Streeten, talán egy lakótömbnyire régi iskolámtól. A valós időben, ha ilyesmi egyáltalán létezett, az egész végtelen utazás a mentőben nem tarthatott tovább öt percnél. A nővér beakasztotta a parittyakötést a karomba, begombolta a köntösömet, és visszasegített a tolókocsiba, majd végigtolt a folyosón, bepakolt egy üres felvonófülkébe, és végignavigált velem egy folyosólabirintuson, be egy szobába, benne nyilvánvalóan az én ágyammal. Egy csomó ember akar beszélni velem, közölte a nővér, nagy népszerűségnek örvendek.

– Egyedül akarok lenni – kértem.

Tíz perccel később egy szórakozott külsejű doktor tűnt fel, egyik kezében nagy méretű borítékkal.

– Nos, Mr. Underhill – kezdte –, egy rendkívül szokatlan problémával szembesített bennünket. A lövedék, ami eltalálta, szép egyenes vonalban elhaladt a tüdeje mellett, és a jobb oldali lapockacsont alatt állapodott meg. Viszont a röntgenfelvételek szerint a háta annyira teli van fémmel, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk kiválasztani közülük a golyót. A körülményeket tekintve, azt hiszem, meg kell békélnie azzal, hogy a golyó bent marad.

Azután a testével súlypontot változtatott és kedélyesen mosolyogva felém tartotta a röntgen-felvételeket.

– Lenne olyan kedves dűlőre vinni egy fogadást köztem és a radiológus között? Mi történt magával, valami ipari baleset?

Tiszta kék szemei voltak, és markáns szőke frufruja a homlokában. Egyetlen ránc, de még szarkaláb sem barázdálta az arcát.

– Gyerekkoromban – feleltem – véletlenül lenyeltem egy mágnest.

Parányi, szinte láthatatlan, vízszintes redő – olyan finoman metszett, akár egy kisbaba homlokába hulló hajszála – tűnt fel egy pillanatra a homlokán.

– Oké – adtam meg magam. – Egy kényszerű külföldi utazás során szereztem őket. – Nem vette a lapot. – Ha nem operálnak, ez azt jelenti, hogy holnap akár haza is mehetek?

Azt felelte, hogy egy-két napig mindenképpen megfigyelés alatt akar tartania.

– Nem akarjuk, hogy elfertőződjön a sebe, szeretnénk ha rendesen begyógyulna. – Szünetet tartott. – És egy Ross McCandless nevű rendőrhadnagynak is láthatóan szívügye, hogy itt maradjon. Úgy gondolom, hogy számíthat egy-két látogatóra a napokban.

– Remélem, valamelyikük csak hoz majd valami olvasnivalót.

– Ha akarja, hozhatok néhány magazint a váróból, amikor legközelebb a szárnyban járok.

Köszönetet mondtam neki, ő pedig elmosolyodott.

– Ha elmondaná, hogyan lehet szert tenni fél kiló fémhulladékra egy kényszerű külföldi utazás során.

Megkérdeztem, milyen idős a radiológusa.

Az a kis babahajszálnyi ránc ismét végigfutott a homlokon.

– Negyvenhat, negyvenhét körül.

– Kérdezze őt. Ő majd elmagyarázza.

– Pihenjen egy kicsit – javasolta és lekapcsolta maga után a lámpát.

Alighogy elment, a szer, amit félig öntudatlan állapotomban beadtak, kezdett végképp kifáradni, és egy széles, az egész testemen végighúzódó sáv hirtelen lángra lobbant. Keresgélni kezdtem a hívógombot, és végül egy zsinór végén találtam meg, a matrac oldalánál. Kétszer megnyomtam, hosszú ideig kivártam, majd még egyszer csengettem. A sörteszerű, narancssárga hajzatot viselő fekete nővér húsz perc múlva bukkant fel és közölte, hogy csak egy óra múlva esedékes a fájdalomcsillapítóm. Most nincs rá szükségem, csak azt gondolom, hogy szükségem van rá. Azzal otthagyott. A lángok felkacagtak és tivornyázni kezdtek. Egy órával később a nő felkapcsolta a lámpát, betolt egy kiskocsit, a lapján fogászati eszközökként sorakozó fecskendőkkel; majd megkért, hogy forduljak át az ágyban, és beledöfte a tűt a fenekembe.

– Látja? – kérdezte. – Idáig nem is volt rá igazán szüksége, ugye?

– Nagyon élveztem a várakozást – feleltem. Lekapcsolta a lámpát és kiment. A sötétség hosszú, kisimuló hullámokban vonulni kezdett körülöttem.

Amikor felébredtem, az ablak a szoba végében finoman árnyalt rózsaszín fényt engedett keresztül magán. Az önfeledt lángok már gyülekeztek az újabb dőzsöléshez. Az éjjeliszekrényen magazinokból rakott kis halom állt. Felvettem őket, hogy lássam, mifélék. A doktor a Redbook, a Modern felnőttkor, a Modern menyasszony, és a Boldog öregkor egy- egy példányával ajándékozott meg. Gyanítottam, hogy a kórház nem fizet elő a Modern kézifegyverre. Felütöttem a Redbookot a tanácsadási rovatnál. Amúgy is foglalkoztatott a menopauza kérdése, de csak alig néhány érdekességet sikerült megtanulnom a progeszteronról, amikor a nap első látogatója megérkezett. Két látogató is, ami azt illeti, de csak az egyikük számított. A másik Sonny Berenger volt.

3

A férfi, aki követte Sonnyt az ajtón, széles, mélyen barázdált, téglaszínű arcot viselt, és rövidre nyírt, vöröses hajzatot, őszes beütéssel. Tweedöltönyének zakója legalább méteres mellkast ölelt át. Sonny Berenger mellett jól kigyúrt törpeként hatott, aki vasrudakat hajlítgat és szögeket harap félbe. A nyomozó gyors pillantással felmért, majd utasította Sonnyt, hogy csukja be az ajtót

Odalépett az ágyamhoz.

– A nevem Ross McCandless, hadnagy vagyok a gyilkossági csoportnál. Sok mindenről beszélnünk kell, Mr. Underhill.

– Én is úgy gondolom.

Sonny visszatért az ajtótól, bezárva azt, és az ágy lábához lépett. Csak annyira tűnt mozgékonynak, mint egy húsvét-szigeti sziklaszobor, de legalább nem tűnt ellenségesnek.

McCandless odahúzott egy széket és jó méternyire a fejemtől telepedett le. Világoskék szemei, közel megülve orrának parányi, éles csákányformájához, teljes érdektelenséget és élettelenséget tükröztek, messze túlhaladva a határt, amikor még csak kifejezéstelennek hívtam volna őket. Hirtelen rádöbbentem, hogy mi hárman magunkban vagyunk ebben a szobában, és hogy bármi is történjék közöttünk, az magát a realitást fogja alakítani. Hogy Sonny is közreműködik-e avagy idővel kivonul a folyosóra, vagy hogy én közreműködök-e, mind másodlagosnak tetszett azzal a ténnyel szemben, hogy az a valóság minden tekintetben Ross McCandless szája íze szerint alakul majd.

– Hogy érzi magát? Minden oké?

– Semmi komoly gond – feleltem.

– Igen. Beszéltem a doktorral. – Ezzel le is rendeztük a látogatás szociális oldalát. – Úgy gondolom, számos érdekes információval szolgálhat a néhai Paul Fontaine nyomozóval kapcsolatban, és én meg akarom ezeket ismerni. Mindet. Beszéltem a barátjával, Ransommal is, de a számomra úgy tűnik, hogy egyedül maga a kulcs ahhoz, ami a múlt éjjel a South Seventh Streeten történt. Úgyhogy itt az ideje, hogy elmondjon mindent, úgy, ahogyan maga látja.

– Berenger rendőr tanúvallomást fog tenni?

– A jelen pillanatban erre semmi szükség, Mr. Underhill. Innentől kezdve a legnagyobb gondossággal szeretnék haladni. A maga idejében önt is felkérjük a tanúskodásra, hogy olyan magyarázat születhessen, ami mindannyiunk számára elfogadható. Felteszem, azt már tudja, hogy Fontaine nyomozó belehalt a sebesülésébe.

Máris leírták Fontaine-t – most próbálják helyrehozni a károsodást. Azt akarta, hogy a káoszból kifelé vezető lehető legrövidebb utat kínáljam fel neki. Bólintottam.

– Mielőtt belekezdenénk, elmondaná, mit történt Johnnal és Alan Brooknerrel?

– Amikor elhagytam az Armory Place-t, Mr. Ransomot éppen Monroe nyomozó hallgatta ki. Brookner professzort megfigyelés alatt tartják a megyei kórházban. Bastian próbál valamiféle vallomást kiszedni belőle, de nem hiszem, hogy sok szerencséje lenne. A professzor elég sok zagyvaságot beszél.

– Vádat emeltek ellene bármiben is?

– Mondhatjuk úgy, hogy ez a beszélgetés is része ennek a folyamatnak. A múlt éjjel ön bizonyos kijelentéseket tett Berenger rendőr előtt Paul Fontaine-nel és egy bizonyos, Elvee Holdingnak nevezett céggel kapcsolatban. Említette a Fieling Bandolier és a Franklin Bachelor neveket is. Mondja el, kérem, hogyan figyelt fel az Elvee Holdingsra.

– Első Millhavenben töltött éjszakámon együtt vacsoráztam John Ransommal – feleltem. – Miután végeztünk, John felhívta a kórházat és megtudta, hogy a felesége a javulás jegyeit mutatja. Azonnal elhagyta az éttermet és gyalog indult el a Shady Mountba. – Elmeséltem neki, hogyan figyeltem fel az őt követő autóra, jegyeztem le a rendszámot a füzetembe, beszéltem a sofőrrel a kórház előcsarnokában. – Az autó vezetőjéről kiderült, hogy nem más, mint Billy Ritz. 

– És mihez kezdett a rendszámmal?

– Másnap, amikor bementem a kórházba, de még nem értesültem April haláláról, egy csomó más rendőr társaságában megláttam Paul Fontaine-t, és nekiadtam a rendszámot.

McCandless gyors pillantást vetett Sonny-ra.

– Odaadta Fontaine-nek?

– Hát, felolvastam neki a jegyzetfüzetemből. Azt gondoltam, hogy a papírt magát is odaadtam, de April temetésén kinyitottam a füzetemet, és láttam, hogy még mindig megvan. Aznap délután, hogy John, Alan, és én elmentünk a hullaházba, hogy azonosítsuk Grant Hoffmann holttestét, ismét láttam a kocsit, ezúttal a Green Woman söntés előtt. – Elmondtam, hogy láttam, amint Billy Ritz kartondobozokat pakolt a kocsi csomagtartójába. McCandless türelmesen kivárta, hogyan kapcsolódik mindez az Elvee Holdingshoz. Elismételtem neki is, amit Johnnak mondtam az egyetemi könyvtár számítógépeiről. – Kiderült, hogy egy Elvee Holdings nevű cég birtokolja mind az autót, mind a Green Womant. Megszereztem a cég vezetőinek nevét és címét is. – Amikor megadtam neki a neveket, McCandless nem tudta visszatartani meglepettségét – eddig túlságosan is lekötötték a zavargás következményei és gyakorlatilag velem kezdte meg a nyomozását.

– Jelen pillanatban is folyik az Elvee ellenőrzése, és gyanítom, hogy mi is ugyanezekre a következtetésekre fogunk jutni – tudatta velem. – Tisztában volt az Andrew Belinski név jelentőségével?

– Akkor még nem.

– És az összes vonatkozó információra az egyetem könyvtárának számítógépes rendszerét használva jött rá?

– Így van – feleltem.

Nem hitt nekem – neki is tudnia kellett, hogy egy egyetemi számítógépen nem lehet utána járni a gépjármű-nyilvántartásnak –, de nem erőltette a kérdést.

– Egyszer majd mutassa meg, hogyan csinálta.

– Azt hiszem, egyszerűen szerencsém volt. Elmesélte John, milyen régóta érdeklődöm már a Kék Rózsa gyilkosságok iránt? Ezért is hívott ide.

– Folytassa.

Úgy tíz percen keresztül felvázoltam előtte, hogyan találkoztam Belknapékkel, hallottam Bob Bandolierről, látogattam meg a Sunchana családot, és értesültem első alkalommal Fielding Bandolier létezéséről. A számítógépből azt is megtudtam, hogy az Elvee birtokolja Bob Bandolier házát is. Egy könyvritkaságból értesültem róla, hogy – legalábbis egy nyugalmazott ezredes szerint – egy zöldsapkás katona, aki egy bevetés során eltűnt, régóta táplál ellenérzést John Ransommal kapcsolatban. Beszéltem Judy Leatherwoodról és Edward Hubbelről.

– Nem látta szükségét, hogy a rendőrséghez forduljon ennyi tömérdek információval?

– Elmentem a rendőrségre – feleltem. – Elmentem Fontaine-hez. Ő nyomozott April ügyében. Amint beszéltem neki Sunchanaékról, Fontaine utasított, hogy maradjak távol a régi Kék Rózsa gyilkosságoktól, sőt azt is javasolta, hogy hagyjam el a várost. Amikor erre nem voltam hajlandó, ő maga vitt el Bob Bandolier sírjához, hogy bizonyítsa, Bandoliernek semmiféle köze sem lehetett az új halálesetekhez. Ő volt az, akitől értesültem Andy Belin becenevéről, azt viszont tagadta, hogy bármit is tudna az Elvee-ről.

McCandless bólintott.

– Ransom szerint Paul Fontaine telefonon felhívta magát, hogy négyszemközt találkozzanak egymással a St. Alwyn közelében.

– Rájött, hogy jártam a régi lakhelyén, Ohióban. Amikor visszatértem, valaki megpróbált leszorítani az országútról a ködben. Fontaine holtan akart látni, pedig nem is tudhatta, hogy beszéltem Hubbellel.

McCandless néhány centiméterrel közelebb húzta a székét az ágyhoz.

– Azután az a nő a South Seventhről felhívta. – Kezdtünk elérkezni a dolgok velejéhez, és úgy éreztem, mintha valami olyasmi történne, amit nem egészen értek. McCandless egyre súlyosabbnak és tömörebbnek tűnt az összpontosításban, mintha most próbálna az előre kiszabott útvonalra terelni. Számomra az egyetlen logikus irány a korábban elmondottakból kiindulva tartott a végkifejlet felé. Megismételtem, milyen egyezséget kötöttem Hannahval.

Bólintott. Tetszetős a magyarázat, csak épp nem lényeges.

Egy tolókocsi gurult el az ajtóm előtt, és valaki kiáltozni kezdett az előcsarnokban.

– Mire gondolt akkor, amikor elhatározta, hogy felkeresi a Bandolier házat?

– Meg akartam lepni Fontaine-t. John és én úgy gondoltuk, hogy túlerőben leszünk, és kicsikarhatjuk tőle a feljegyzéseit. – Sonny felé fordultam, de az őrmester alakját még mindig kőből metszették ki.

– Mi értelme volt azt az öregembert is magukkal citálni?

– Alan néha hihetetlenül makacs és önfejű. Egyszerűen nem hagyott más választást.

– Az igazat megvallva, sokan hallották Brookner professzort azzal fenyegetőzni, hogy végez a lánya gyilkosával. Gondolom, akkor is az önfejűségének adott hangot.

Élénken emlékeztem még a temetésre – bizonyára John beszélt nekik Alan kitöréséről.

– Megkértem, hogy maradjon a kocsiban, de ő közel akart lenni az eseményekhez, és az utca túlsó felén követett bennünket.

– Jártak korábban is abban a házban?

Bólintottam.

– A feljegyzéseit kerestük.

– Azokat a dobozokat, amiket a Green Womanből hoztak el. Megtalálták őket, igaz?

– Nem – felelte McCandless.

Úgy éreztem, hogy a gyomrom belesüpped a matracba.

– Hogyan jutottak be első alkalommal?

– A hátsó ajtó nem volt bezárva – feleltem.

– Nahát – csodálkozott McCandless. – Nyitva hagyta az ajtót. Ahogyan a Green Womant is, ugye? Odamentek, és törötten találták a lakatot.

– Pontosan – bólintottam. – Így azután bementünk és körülnéztünk egy kicsit.

– Ez talán hétköznapi elfoglaltságnak számít New Yorkban, betörni mások házába, de itt mi nem bátorítjuk az ilyen viselkedést. – Újabb hangzavar tört ki az előtérben, de a halott szemek nem tágítottak az arcomról. – Akárhogy is, egyenlőre mondjuk úgy, hogy maga és a haverja bejutottak oda is. Találtak egy érdekes kis valamit a pincében, de nem akadtak rá a feljegyzésekre. Másrészről viszont, elhoztak valamit, igaz? Egy darabka papírt.

Azóta hordozgattam azt a fecnit a kabátzsebemben, hogy visszakaptam Tomtól. Teljesen megfeledkeztem róla, és valaki a kórházi személyzetből bizonyára átadta a rendőröknek.

– Errefelé a tárgyi bizonyítékokat sem szokás dugdosni.

John mindent elmondott neki arról, hogy jutottunk be azokra a helyekre és miket csináltunk ott. McCandless csak addig akarta őt ott tartani az Armory Place-en, amíg eldöntötte, hogy mit tegyen velem. A döntést nagyban befolyásolta, milyen válaszokat adok a kérdéseire – hacsak nem segítettek neki olyan alakra formálni a valóságot, amilyenre szerette volna, ő boldogan akasztott a nyakamba minden elképzelhető vádat, ami csak az eszébe jutott.

– Még arra is kísértést érzek, hogy azt gondoljam, maga és a haverja csak azért vitték magukkal az öreget, mert tudták, hogy az első adandó alkalommal le fogja lőni Fontaine-t.

– Mondtuk neki, hogy maradjon a kocsiban – védekeztem fáradtan. – Nem akartuk, hogy a közelünkben legyen. Hiszen ez őrület. Nem John adta neki oda azt a pisztolyt, Alan egyszerűen elvette. Még tervünk se volt rá, hogy mihez fogunk kezdeni, ha a házhoz érünk. – A fájdalom néhány kisebb felizzással adta hírül közeledtét. Sok időnek kellett még eltelnie a legközelebbi injekcióig. – Nézze, ha látta a papírt, maga is megértette a lényeget, nem? Látta, hogy egy allentowni nőről van szó. Fontaine dolgozott Allentownban.

– Igen – sóhajtott fel McCandless. – Viszont semmi sem bizonyítja, hogy ott bárkit is megölt volna. És ez a beszélgetés valójában már régen nem Paul Fontaine-ről szó. Most magáról beszélünk.

Hirtelen felállt és odalépett az ablakhoz. Megdörgölte az arcát, az utcára meredve. Azután az övébe csúsztatva hüvelyujját lassan felém fordult. – Nekem erre a városra kell gondolnom. Ettől a ponttól kezdve a dolgok különféleképpen mehetnek tovább. Egy csomó változás lesz a testületben. Magának van valakije Ohióban, aki azt mondja, hogy Fontaine valaki más. Nekem van egy halott nyomozóm és egy éppen csak hogy lecsengett utcai zavargásom. Most aztán valóban nincs szükségünk a hírverésre meg egy újabb sorozatgyilkosra, különösen nem a testületen belül. Mert akkor még súlyosabb problémákkal kellene szembenéznünk, mint eddig. – Újra felsóhajtott. – Egy így logikusnak tűnik a maga számára?

– Túlságosan is – feleltem.

– A világon minden politika. – Visszasétált a székéhez, összefonta ujjait a háta mögött, és előrehajolt. – Úgyhogy most arról fogunk beszélni, mi történt, amikor Fontaine nyomozót lelőtték.

Felnézett, amint az ajtó kinyílt. A szőke doktor, akivel a múlt éjjel találkoztam, tett két lépést a szobában, megdermedt, majd sarkon fordult és kiment. 

– Az a legfontosabb célunk – folytatta McCandless –, hogy megnyugodjanak végre a kedélyek. Nem akarok több meglepetést. Tehát a zavargások éjszakáján elmentek ahhoz a házhoz, azzal a szándékkal, hogy elkapjanak egy férfit, akiről joggal feltételezték, hogy megölt két másikat. Azért akarták elkapni, hogy utána átadhassák a rendőrségnek.

– Pontosan.

– Hallottak lövöldözést a környéken?

– Nem. Várjon, tévedek. Hallottuk a lövéseket a zavargások egyik tűzfészke felől.

– Mi történt, amikor odaértek a házhoz?

– John és én eredetileg a hátsó ajtón akartunk bemenni, de azután visszaindultunk a ház oldala mellett, hogy a tornác felől közelítsünk. Amikor John és én a tornác lépcsőinek közelébe értünk, Alan meglátta a kinyíló bejárati ajtót és ordítani kezdett.

– A járőrkocsi alig egy tömbnyire a helyszíntől tartózkodott.

– Így igaz – bólintottam. – Alan meglátta Fontaine-t, és üvöltözni kezdett, „Ez az az ember?" Fontaine mondott valami olyasmit, hogy „A francba, Underhill, úgysem engedem elmenni". A kocsiban ülők akkor még szerintem nem láthattak bennünket.

McCandless bólintott.

– John odarohant Alanhez és próbálta megnyugtatni, de Alan kirántotta a pisztolyt az övéből és lövöldözni kezdett. Utána már csak annyit tudtam, hogy ott fekszek egy vértócsa közepén.

– Hány lövést hallott?

– Legalább kettőnek kellett lennie.

Kivárt egy hosszú pillanatig.

– Én azt kérdeztem, hány lövést hallott.

Próbáltam visszaemlékezni.

– Hát, azt még láttam, hogy Alan kétszer tüzelt – feleltem. – De azt hiszem, kettőnél több lövést hallottam.

– Brookner valóban kétszer tüzelt – mondta McCandless. – Berenger rendőr figyelmeztető lövést adott le a levegőbe. Egy házaspár az utca túlsó felén legkevesebb öt lövést hallott, ahogyan a szomszédban lakó asszony is. A férje átaludta az egészet, ő tehát nem hallott semmit. Berenger társa úgy gondolja, öt lövést hallott, gyors egymásutánban. Maga szemben állt Ransommal és Brooknerrel. Mit látott? Azon a környéken is gondokat okoztak a zavargások.

Eszembe jutott, mit láttam még.

– Volt egy olyan benyomásom, mintha egy személy osont volna a házak között, Alan és Ransom mögött.

– Jó magának, Mr. Underhill. Látta is ezt a személyt?

– Mintha mozgást észleltem volna. Sötét volt. Azután hirtelen elszabadult a pokol.

– Hallott valaha is egy Nicholas Ventura nevű illetőről?

Egy pillanattal később válaszoltam a kelleténél.

– Nem.

– Nem, mindjárt gondoltam – bólintott McCandless. Tudta persze, hogy hazudok. – Ventura egy feltörekvő kis gennyzsák, aki bajba került a Livermore Avenue-n a zavargások során. Valaki elvette tőle a kését és kis híján letörte a karját. – McCandless már-már elmosolyodott, azután megkerülte a széket és leült velem szemben. – Nem sokkal az eset után valaki felhívta a 911-et a St. Alwyn hotelból, bár azt elképzelhetetlennek tartom, hogy ugyanaz az egyén lett volna, aki hazavágta Venturát, nincs igazam?

– De igen – feleltem.

– Ami Venturával történt, egyértelműen a zavargások számlájára írható, igaz?

Bólintottam.

– Talán maga is hallott egy bizonyos Frankie Waldo halálesetéről.

– Hallottam róla valamit – ismertem el. – Ha kíváncsi arra, mit gondolok...

– Nem hiszem, hogy gondolna róla bármit is – vágott közbe McCandless. – Nem hivatalosan elmondhatom, hogy Waldo is benne volt Billy Ritz drogüzletében. És hogy Ritzet az ő halálát megtorlandó ölték meg. Ahogy mondtam, itt minden politika. – Felállt. – Mellesleg, Berenger rendőr talált néhány régi fényképet annak a háznak az alagsorában. Azt hiszem, mégiscsak pontot tehetünk az ügy végére, annak ellenére, amivel maguk idióták próbálkoztak

– Nem teszi boldogtalanná, hogy Fontaine meghalt, igaz?

McCandless ellépett a széktől. Sonny hátrább húzódott és le sem vette a tekintetét a cipőjéről. Süket volt és vak.

– Tudja, mi tesz engem boldoggá? – kérdezte tőlem McCandless. – Hogy így sokkal könnyebben képes leszek őt megvédeni.

– Láthatóan nem okozott magának gondot, hogy elhiggye, valóban ő volt Franklin Bachelor. Pedig én csak annyit mondtam, hogy beszéltem az ohiói Edward Hubbellel. Nem értem.

McCandless hosszú, teljességgel érthetetlen pillantást vetett rám. Azután Sonny felé fordult az ágy végében, aki úgy kapta fel a fejét, mint egy katona a felvonuláson. – Mondja el neki.

– Monroe nyomozó ma reggel átkutatta Fontaine nyomozó lakását. – Sonny egyenesen a napfényes ablaknak intézte szavait. – Megtalálta Bachelor őrnagy leszerelési papírjait a fiókjában.

Ha nem tudtam volna, mennyire fájna, biztosan hangosan felnevettem volna.

– Kíváncsi lennék rá, nem talált-e néhány feljegyzésekkel teli dobozt is.

– Azok a feljegyzések soha nem is léteztek – jelentette ki McCandless.

– Persze, értem. Gratulálok.

Hagyta leperegni magáról a dicséretet. Talán tényleg nem ők semmisítették meg a papírokat. Talán Fontaine húzta le őket egyesével a vécén, mielőtt a régi házhoz ment volna.

– Amíg itt tartózkodik, biztonságban lesz az újságíróktól – közölte McCandless, mintha a jogaimat olvasná fel. – A kórház megszűri minden telefonhívását, én pedig egy rendőrt állítok az ajtó elé, hogy őrizze a magányát. Úgy egy óra múlva Berenger rendőr elhozza a vallomását, mely a kérdéseimre adott válaszain alapul. Helyes, Sonny?

– Igen, uram – felelte az őrmester.

– És talán már most elkezdhetne gondolkodni azon, hogy helyet foglaltasson magának a kórházból történő távozásának napjára. Az egyik kocsink fogja kivinni a reptérre, ezért ha intézkedett a helyfoglalás ügyében, közölje az ügyeletes rendőrrel az indulás időpontját.

– Mindez persze a biztonságom érdekében – mondtam morózusan.

– Vigyázzon magára. Szarul néz ki, ha tudni akarja az igazat.

– Örülök, hogy segíthettem. – Máris az ajtó felé indultak.

Felütöttem a magazint és próbáltam újra a menopauzára összpontosítani. A tünetek némelyike ironikus módon nem volt ismeretlen a számomra – erős vérzés, erősödő fájdalom, depresszió. A rovatírónak viszont semmi mondanivalója nem akadt a hirtelen dührohamokról a nyugalmazott cirkuszi atlétának tűnő rendőrhadnagyok iránt. Nagyon is jól megértettem McCandless céljait, mégis zavarba ejtett, miért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy háromnál is több lövés hallatszott. Valami, amit mondtam, a megelégedésére szolgált, de nem tudtam, miért. Azután aggódni kezdtem Alan miatt. Átnyúltam a telefonért és kértem a megyei kórházat, de a központos szinte bocsánatkérő hangon közölte, hogy a rendőrségi parancs értelmében a telefonhasználatot a bejövő hívásokra kell korlátoznia. Felvettem a Modern menyasszonyt, és megtudtam, hogy napjaink menyasszonyai többé-kevésbé ugyanúgy házasodnak, ahogy a menyasszonyok mindig is. Éppen nekivágtam a Boldog öregkornak, és a „Lelki gyakorlatok a gyászoló családnak" címet viselő cikknek, amikor egy köpcös, tömzsi rendőr dugta be a fejét az ajtón.

– Idekint leszek, oké? – Ugyanebben a pillanatban mindketten felismertük a másikat. Mangelotti rendőr volt az, mínusz a fehér gézsapka, amit a legutóbbi alkalommal láttam a fején. – De azt senki sem mondta, hogy beszélgetnem is kell magával – tette hozzá, és túlzottan vérmes reményei szerint egy gonoszkodóan gunyoros pillantásával beledöngölt az ágyba. Az összecsukható szék megnyikordult, amint leült.

4

Geoffrey Bough egy órával Ross McCandless távozása után már keresztül is jutott a recepcióson és megjelent a szobám előtt. A hideg zabkásával játszadoztam, amit a konyha küldött fel, dombocskát formálva belőle, majd újra ellapítva. A riporter érkezésének első jeleként Mangelotti hangját hallottam meg.

– Nem. Nem lehet. Menjen el innét. – Azt gondoltam, hogy John Ransomot próbálja eltanácsolni, és kikiáltottam neki. – Ugyan már, Mangelotti, eressze be.

– Nem lehet – üvöltött vissza az őrmester.

– Hiszen hallotta – próbálkozott egy ismerős hang. Bough bepréselte csontos mellkasát Mangelotti mellett, és behajolt a szobába.

– Helló, Tim – köszönt, mintha régi barátok lennénk. Talán mostanra azok is lettünk – rájöttem, hogy örömmel látom viszont.

– Helló, Geoffrey – köszöntem vissza.

– Mondja ennek a fogdmegnek, hogy adjon nekünk öt percet, jó?

Mangelotti Bough mellkasára fektette tenyerét és erélyesen tolni kezdte visszafelé a folyosón. Geoffrey lázasan gesztikulált a rendőr feje felett, de Mangelotti taszított rajta egyet, és a riporter eltűnt a látómezőmből.

Hallottam, hogy egész úton tiltakozik a bánásmód ellen, míg a liftekhez nem értek. Mangelotti olyan dühös volt rám, hogy amikor visszajött, még az ajtót is becsukta.

Legközelebb, hogy az ajtó kinyílt, azt kívántam, bárcsak megettem volna a zabkásámat. Sonny Berenger tűnt fel, a kezében egy kemény hátlapra tűzött papírívvel.

– Kész a vallomása – mondta és odanyújtotta a papírlapot. Előhúzott egy golyóstollat a zsebéből. – Írja alá valahol az alján.

A mondatok zöme úgy kezdődött, hogy „Én..." és kevesebb mint hat szóból állt. Legalább egy gépelési hiba minden mondatra jutott, és a nyelvtani helyesség is hagyott kívánnivalót maga után. A vallomás a Bob Bandolier háza előtt történtek csontokig lecsupaszított változata volt. Az utolsó két mondat: „Brookner professzor kétszer tüzelt, engem is eltalált. További lövéseket is hallottam." McCandless talán háromszor is átírta a mondatot, minden alkalommal eltávolított valami szükségtelennek ítélt részletet.

– Módosítanom kell egy-két dolgot, mielőtt aláírom – közöltem.

– Hogy érti azt, hogy módosítani akar? – kérdezte gyanakodva Berenger.

Beszúrtam, hogy „az egyik lövedék", az „engem is eltalált" elé, miközben Berenger odahajolt fölém, hogy lássa, mit művelek. Legszívesebbek kikapta volna a tollat a kezemből, de megnyugodott, amikor látta, hogy nem kell miattam újraírni az egészet. Kijavítottam néhány ordító nyelvtani hibát, azután aláírtam a tanúvallomást.

Visszavette a lapot és a tollat, láthatóan megkönnyebbülve.

– Csak belejavítottam itt-ott – mentegetődztem. – Berögződés.

– A hadnagy is imád belejavítani.

– Képzelem.

Sonny hátrébb lépett az ágytól és az ajtó felé sandított, hogy megbizonyosodjon róla, csukva van.

– Rendes magától, hogy nem árult el. Hogy maga beszélt nekem a fényképekről.

– Monroe haza fogja engedni Johnt, miután maga visszaér a tanúvallomásommal?

– Feltehetően. Ransom csak üldögél az asztalnál és vietnami hőstörténeteket mesél. – Láthatóan még mindig nem akaródzott neki indulni.

Most első alkalommal nyíltan megnézte magának a gézkötést a vállamon, majd úgy döntött, hogy nem tesz rá megjegyzést, és inkább az ajtó felé indult. – Mondjam meg Ransomnak, hogy látni szeretné?

– Bárkit szívesen látnék, kivéve Mangelottit – feleltem.

Miután Sonny elment, egy fekete hajú, energetikus doktor friss kötést tekert a véres lyuk fölé.

– Egy hónapig jobb lesz, ha nem dicsekedik a fonákütésével, de amúgy minden rendben lesz. – A kötszer utolsó centijét is a helyére tette és felegyenesedett. A kíváncsiság szinte fortyogott benne. – A rendőrség láthatóan úgy gondolja, hogy itt jól el van zárva a külvilágtól.

– Azt hiszem, épp ellenkezőleg.

Ezután kiolvastam a Modern felnőttkort. Borítótól borítóig, minden egyes szót, a hirdetéseket is beleértve. Ideje volt lecserélnem az edzőcipőmet, és csinálnom kellett valamit az életbiztosításommal. Ebédre egy darab csirkét kaptam, olyan fehérre főzve, hogy szinte elveszett a tányéromban. Felfaltam minden emészthető részét, még a csontokhoz közeli porcogót is.

Amikor John néhány órával később felbukkant, Mangelotti nem volt hajlandó beengedni, míg hivatalos engedélyt nem kért. Az engedélyt beszerezni beletarthatott egy kis időbe, és miközben mindketten elmentek a pulthoz, felkeltem az ágyból és magammal húzva az intravénás glukózkészletet átkeltem a szobán, hogy megnézzem magam a tükörben. Alig volt több színem, mint a néhai csirkének, és erősen rám fért volna egy borotválkozás is. Bosszúból a magazinokért, belepisiltem a mosdókagylóba. Mire Mangelotti megértette, hogy nem fogják felfüggeszteni, ha beengedi Johnt a szobába, már visszakászálódtam az ágyamba, olyan erőtlenül, mintha az Alpok valamelyik kisebb csúcsát másztam volna meg.

John egy viharvert fehér vászontáskát hordozott magával, becsukta maga mögött az ajtót, és nekitámaszkodott a lapjának, ide-oda ingatva a fejét hitetlenkedésében.

– Hogy lehet ez a fickó még mindig a testületnél? Egyébként is, mit keres itt?

– A szobámat védi a sajtó ostromától. – John felsóhajtott és eltolta magát az ajtótól. Mohón néztem le a táskára. ARKHAM COLLEGE, nyomtatták az oldalára piros betűkkel. 

– Mulatságos. Épp úgy nézel ki, mint akit most puffantottak le. Útközben megálltam a háznál és felszedtem néhány könyvet. Senki sem volt hajlandó elárulni, mennyi ideig leszel itt, úgyhogy bőségesen hoztam olvasnivalót. – Letette a táskát a földre és halmozni kezdte a könyveket az asztalon. A Nag Hammadi Könyvtár, Sue Grafton, Ross McDonald, Donald Westlake, John Irving, A. S. Byett, Martin Amis. – Némelyikük még Aprilé volt. És, úgy gondoltam, talán ez is érdekelne. – Egy vaskos, zöld vászonba kötött monográfiát húzott elő a táskából és feltartotta előttem, hogy elolvashassam a borítót. A szentség koncepciója, írta Alan Brookner. – Talán a legjobb könyve.

Elvettem tőle. Viseltesen és foltosan, akár John táskája, a kötet úgy nézett ki, mintha már százszor is kiolvasták volna.

– Tényleg nagyon hálás vagyok.

– Tartsd csak meg. – Elhátrált a székig és lerázta a karjait. – Micsoda egy éjszaka.

Megkérdeztem tőle, hogy mi történt, miután engem elvittek.

– Alant és engem begyömöszöltek egy rendőrautóba, és elvittek az Armory Place-re. Azután bezártak bennünket egy kis szobába, és ugyanazokat a kérdéseket tették fel, újra meg újra. – Néhány óra elteltével hazavitték, hagyták néhány órát aludni, azután újra elmentek érte és kezdték a kérdezősködést elölről. Végül McCandless megkapta a vallomást, és elengedte. Nem vádolták meg semmivel.

Megragadta a csuklómat.

– Nem beszéltél nekik a kocsiról, ugye? Nem árultál el? – Byron Dorianre gondolt.

– Nem. Az Elvee-re, Franklin Bachelorre, és a Kék Rózsa ügyre szorítkoztam.

– Áhá. – Hátradőlt a székben és felnézett, hálát adva az Úrnak. – Nem tudtam, milyen állapotban vagy. Örülök, hogy nincs komolyabb bajod. Sokat aggódtam miattad.

– Mi a helyzet Alannel? Hallottam, hogy a megyei kórházba szállították.

John felnyögött.

– Alan darabjaira hullott szét. Hosszú ideig csak azokat az átkozott gnosztikus verseket idézgette. Azután már csak gügyörészett. Nem tudom, mit csinálhatott, míg kikérdezték, de Monroe a végén azt mondta, hogy ideje lesz átszállítani a megyeibe. Azt hiszem, gondatlan fegyverhasználatért vagy veszélyeztetésért, vagy valami ilyesmiért kellene vádat emelniük ellene, de Monroe szerint valószínű, hogy a tárgyalásig soha nem jut el az ügy. Úgy értem, nem fogja börtönben végezni. Istenemre, látnod kellett volna.

– Meglátogattad?

– Bár ne tettem volna. Elmentem a kórházba, és ott volt Alan, az ágyon fekve, és olyasmiket mondogatott, hogy „egy kis fehér házban lakunk", „otthon van már a papám?", meg „a bátyám lepipilt a hídról". Szó szerint ilyeneket. Talán ha négy éves lehet. És ha hallani akarod az igazat, szerintem soha többé nem fog felépülni.

– Uramisten.

– Azután nekem jött az ügyvédje, hogy Alan néhány évvel ezelőtt Aprilt jelölte meg a pénze és vagyontárgyai kezelőjének, ami most értelemszerűen rám száll, hacsak nem akarom neki átpasszolni a feladatot. Sokra mennék vele. Vagy nyolcvan éves, még a nevét se ismeri senki. Úgyhogy nekem kell majd tárgyalnom a bankokkal, alá kell írnom kismilliónyi papírt, adott esetben nekem kell képviselnem a bíróság előtt az ügyét, el kell adnom a házat...

– Eladod a házát?

– Soha többé nem tudna ott lakni, ő már nincs itt. Keresnem kell neki valami otthont, ahová elvihetem, ami nem lesz semmi, az állapotát tekintve.

Elképzeltem Alant, amint kis fehér házakról gügyörészik. Szinte beleszédültem a részvét és szánakozás rám törő hullámaiba.

– Mi újság a világban? Benne van az ügy a hírekben?

– Mármint hogy mi benne vagyunk-e a hírekben, úgy érted. Bekapcsoltam a rádiót, amikor hazaértem, de csak annyit mondtak, hogy Paul Fontaine nyomozót lelőtték egy fegyveres összecsapás során, a Livermore Avenue körzetében. Egyet azért jó, ha tudsz: az Armory Place szoros gyeplőre fogja a dolgokat.

– Gyanítottam.

– Tim, máris mennem kell. Alan rengeteg munkát ad, tudod, hogy megy ez. – Felállt és jóindulatú mosollyal mért végig. – Annyira örülök, hogy javul az állapotod. Ember, még azt sem tudom, mi történt veled a múlt éjjel.

– Alan belelőtt a vállamba. – Persze, ezt John is tudta. Én mindenesetre úgy éreztem, hogy nagyobb odafigyelést is megérdemelnék.

– Majdnem átfordultál a levegőben. Nem viccelek. Egyenesen kirepült alólad a lábad. Bang, aztán már lenn is voltál. 

A kezem automatikusan végigsimított a gézkötésen.

– Tudod, mi a legmókásabb az egészben? Mintha senki se kételkedne benne, hogy Fontaine ölte meg Aprilt és Grant Hoffmannt. Nincsenek náluk a feljegyzések, vagy legalábbis ezt állítják, és nincs semmi más bizonyítékuk. Nincs másuk, csak amit mi mondtunk el nekik, és ők személyesen is jól ismerték Fontaine-t, már vagy tíz éve. A saját kollégái egyik nap még istennek tartják, másnapra meg csinálnak egy 180 fokos fordulatot.

– Ez természetes – mosolygott John, és megrázta a fejét, mintha mi sem lenne egyértelműbb. – McCandless és Hogan ráébredtek, hogy soha nem ismerték igazán a fickót. Talán előttünk nem mutatják, de elárultnak és dühösnek érzik magukat. Arról kellene meggyőzniük az egész várost, hogy itt tevékenykedik a világ legjobb rendőri testülete, és erre épp legjobb nyomozójukról derül ki, hogy nyakig sáros.

John előrébb lépett, kigombolva a zakóját.

– Monroe átkutatta Fontaine lakását. Megtalálta a leszerelő papírjait, de ki tudja, mit még? Csak azért, mert nekünk nem árulták el, hogy késeket és vérnyomokat találtak...

Amikor látta, hogy megértettem a lényeget – miszerint nem szálltak volna ránk ilyen keményen, ha nem találnak semmit –, az ajtó felé sandított és lehalkította a hangját.

– Azt gondolom, hogy Monroe igenis megtalálta a feljegyzéseket, amiket kerestünk, elvitte egyenesen McCandlessnek, és miután McCandless elolvasta őket, már küldte is az iratmegsemmisítőbe. Az ügy lezárva.

– Akkor hivatalosan nem is fogják lezárni April ügyét?

– McCandless csak annyit mondott, hogy vádat fog emeltetni ellenem betörésért és birtokháborításért, ha megtudja, hogy csak egyszer is nyilatkozom a sajtónak. – Vállat vont.

– Ez a nagy kupac szar minek ücsörög itt az ajtód előtt? Életmentőnek haszontalan, legfeljebb arra jó, hogy távol tartsa Geoffrey Boughot.

– Együtt tudsz élni a tudattal? – kérdeztem, pedig a válasz jelen volt, mióta csak John a szobába lépett.

– Tudom, ki ölte meg a feleségemet, és a rohadt gazembere csak azt kapta, amit megérdemelt. Hogy együtt tudok-e élni ezzel? Arra mérget vehetsz. – John lepillantott az órájára.

– Máris késésben vagyok, találkoznom kell a bankárokkal. Minden oké? Nincs szükséged valamire?

Megkértem, hogy holnaputánra foglaltasson nekem egy repülőjegyet, és adja meg az indulás időpontját McCandlessnek.

5

Alan Brookner könyve két vagy három órára szerencsésen elvonatkoztatott a valóságtól, még ha a negyedét se nagyon értettem annak, amit olvastam. A kötet éppoly fajsúlyos és elegáns volt, mint egy Elliot Carter vonósnégyes, és az első megközelítésre éppoly könnyen emészthető is. Sőt, miután egy jókedvű nővér begurította a varázskocsit és befecskendezte a fájdalomcsillapítómat, a könyv tökéletes érthetőséggel szólalt meg, vagy legalábbis én úgy éreztem.

Hallottam az ajtót csukódni és felnézve Michael Hogant láttam közeledni az ágy felé. Elnyúlt arca nagyjából annyira volt csak kifejező, mint Ross McCandless rozsdás vasálarca, bár ahogy közelebb ért, láttam, hogy az effektus inkább tudható be a kimerültségnek, mint a felsőbbrendűségi komplexusnak.

– Gondoltam, benézek, mielőtt hazamennék – kezdte. – Nem bánja, ha leülök egy kicsit?

– Nem, dehogyis – feleltem, mire erőtlen mozdulattal lerogyott a közelebbi székbe. A ráncos halszálkás öltöny felől füst és puskapor bűze áradt. Felnéztem Hogan megfáradt, végtelen kimerültsége ellenére is jellegzetes arcába, és ráébredtem, hogy pontosan ezt a szagot éreztem a Sunchana család kiégett házának hamvai mellett is. Akárcsak Fontaine, Hogan is sok időt töltött a lángoló épületek közelében, és azóta még nem sikerült hazajutnia.

– Maga még jobban néz ki, mint én. Hogy mennek a dolgai? Érez fájdalmat?

– Kérdezzen bő másfél óra múlva.

Sikerült egy mosolyt keresztülpréselnie az arcára merevedett szenvtelen közönyön.

– Azt hittem, a csetepaténak már vége – mondtam, de ő kezének egyetlen mozdulatával feledésre ítélte az egész zavargást, és türelmetlen, keserű pillantást vetett rám, ami szinte elektrosokként csapódott le nálam.

Hogan felsóhajtott és belesüppedt a székbe.

– Amivel maga és Ransom próbálkoztak, hihetetlen nagy ökörség volt, remélem, tudja.

– Nem tudtuk, kiben bízhatnánk. Azt gondoltuk, senki sem fog hinni nekünk, csak ha a saját házában kapjuk el és rábírjuk, hogy beszéljen.

– És mégis hogyan képzelték, mivel bírják majd rá a beszédre?

Gondosan kerülte a név említését. Johnnak lett igaza – gőzerővel beindult a ködösítés.

– Miután összekötöztük – mert így képzeltem a Fontaine elleni támadásunk végkifejletét –, szembesítettem volna a ténnyel, hogy ismerjük a valódi személyazonosságát és ezt bizonyítani is tudjuk. Nem lett volna a számára semmilyen kibúvó – tudta volna, hogy csapdába esett.

– A bizonyíték ez a Hubbel nevű fickó lett volna?

– Így igaz. Hubbel azonnal felismerte Fontaine-t.

– El tudom képzelni – sóhajtott fel Hogan, sejtetve, hogy ezt még elképzelni is túl sok. – Nos, holnap elküldök hozzá valakit, de arra azért ne számítson, hogy olvasni fog Franklin Bachelorről a New York Timesban. Vagy a Ledgerben, ami azt illeti. – A szemeit még jobban elfelhőzte a füst. – Amikor kapcsolatba léptünk a hadsereggel, egy álló napon át csak süketeltek, míg végül egy fickó a CIA-tól közölte, hogy Franklin Bachelor aktája nemcsak hogy le van zárva, de ötven évig felnyitni se lehet. Hivatalosan az az ember halott. És bármilyen írott anyagot, ami eddig nem került a nyilvánosság elé, előbb a CIA-val kell engedélyeztetni. Így állunk.

– Köszönöm, hogy elmondta ezt.

– Ó, még távolról sem végeztünk egymással. Hallom, találkozott Ross McCandless-szel.

Bólintottam.

– Megértettem, mit akar.

– Nem is szokott kételyt hagyni az emberben eziránt. De talán nem mondott el magának egy csomó dolgot, amit esetleg tudnia kellene.

Kivártam, attól tartva, hogy a mondanivalója kapcsolatban fog állni Tom Pasmore-ral.

– Az öregember pisztolyát most is vizsgálja a ballisztikus. Lassan dolgoznak odaát. A jelentésre még vagy egy hetet várni kell. De annyi máris biztos, hogy a golyó, amelyik megölte a nyomozónkat, nem ugyanabból a fegyverből származik, mint amelyik magát megsebesítette.

– Most már tényleg messzire mennek – vágtam közbe. – Ott voltam. Láttam, hogy Alan kétszer tüzel. Mi értelme ennek az egésznek? – Alighogy ezt kimondtam, már meg is láttam az értelmét – ha nem Alan ölte meg Fontaine-t, akkor az egész szerencsétlen esetet a zavargások számlájára lehet írni.

– Ez az igazság. Látta, hogy Brookner kétszer tüzelt, csakhogy az első lövedék elrepült a nagyvilágba. A második lövedék találta el magát – ha az első lett volna, a másodikat már garantáltan nem látja.

– Akkor az első találta el Fontaine-t.

– Tudja, mi történt vele? Az egész mellkasa szétrobbant. Ha ugyanaz a fajta töltény találja el magát is, a kulcscsonttól lefelé alig maradt volna valami a jobb oldalából. Talán maga sem ússza meg élve.

– Akkor hát ki lőtte le? – Abban a pillanatban, hogy megkérdeztem, már tudtam is.

– Azt mondta McCandlessnek, hogy egy alakot látott mozogni a házak között, az utca túlsó felén.

Hát, látni láttam – vagy csak gondoltam, hogy látom. Még most sem tudtam volna megmondani. McCandless az előbbi verzióra szavazott, én pedig pontosan azt adtam a kezébe, amit várt.

– Még mindig működik a rendőrség ebben a városban – jelentette ki Hogan. – Előbb-utóbb elkapjuk.

Megláttam egy elkötetlen szálat és megragadtam.

– McCandless említett egy Ventura nevű alakot. Azt hiszem, valami Nicholas Venturát.

– Ez a másik dolog, amiről beszélni akartam. Venturát megoperálták, gipszbe tették, és bedugták egy ágyba a megyei kórházban. Nem sokkal azután, hogy a zavargások megkezdődtek, eltűnt a kórházból. Senki sem látta azóta. Van egy olyan érzésem, hogy többé nem is fogja.

– Hogyan tűnhetett el? – kérdeztem.

– A megyeiben hatalmas a felfordulás. Talán egyszerűen kisétált.

– De maga nem ezt gondolja.

– Én azt gondolom, hogy abban az állapotban Ventura egymaga még felállni sem tudott, nem hogy kisétálni a kórházból. – A szemeiben lángoló harag furcsamód kapcsolódni látszott a ruháiból áradó füstszaghoz, mintha a teste produkálta volna azt is. – Akárhogy is, azt akartam, hogy tudja. Most magára hagyom. 

Feltornászta magát a székből és komoran nézett le rám.

– Túl vagyunk ezen is.

– Túl – Hogan bólintott és kisétált a szobából. Haragjának és csalódottságának bűze szorosan a nyomában járt, akárcsak a hamuréteg a bőrén, a lepedőkön, és a kezemben a könyvön, amiről már el is feledkeztem.

6

– Én figyelmeztettelek rá, hogy valami ilyesmi fog történni – mondta Tom Pasmore másnap reggel, miután leírtam neki a Hogannel folytatott beszélgetésemet. – Mindenesetre én nem hinném, hogy ennyivel meg is volnánk. – Az elkeseredettség hamvas rétege még mindig annyira elborított, hogy lassan hálás voltam minden apróságért, ami elvonta a figyelmemet a tompa dobolásról, amivé a fájdalom összehúzódott a testemben. Tom sajátságosan diszkrét grafitszürke öltönye is a hamuréteg újabb megnyilvánulásának tűnt – megszabadítva minden színtől, rózsaszín nyakkendőtől és sárga mellénytől, melyekkel Tom általános megjelenését felvidítani igyekezett. Tom általános megjelenése éppoly színtelen volt, mint az enyém.

Mindketten a reggeli Ledger egy-egy példányát tartottuk a kezünkben, mindkettő címlapján kiégett épületekkel és az önkéntesek képeivel, akik nyakig belemerültek a romeltakarítás monumentális munkájába, melyet az újjáépítés megkezdése előtt feltétlen el kellett végezni. A harmadik oldal tetején – takaros rendben, akárcsak Walter Dragonette idején – a zavargások során erőszakos halált halt nyolc áldozat képe sorakozott. Valamennyien férfiak voltak, és heten közülük afro-amerikaiak. Az egyetlen fehér kivételt Paul Fontaine nyomozó jelentette. A fénykép kis négyszöge alatt rövid bekezdés próbálta csokorba kötni számtalan eredményét – a sikerekben gazdag nyomozói karrier állomásait, melyek révén Fontaine kiharcolhatta kollégái körében a „fantasztikus" jelzőt –, megfűszerezve a személyes karakterről és humorról szóló adomákkal. Halálát, akárcsak a többiekét, a szórványos lövöldözések számlájára írták.

A következő szekció második oldalán. MEGOLDÓDOTT A NEGYVEN ÉVES ÜGY címmel oldal hosszúságú cikk adta hírül, hogy a Ross McCandless hadnagy által vezetett nyomozás eredményeként fény derült a Kék Rózsa gyilkos személyére, aki 1950 októberében négy ember ölt meg Millhavenben, és aki nem volt más, mint Robert C. Bandolier, a St. Alwyn szálloda nappalos főnöke. „Nagy megelégedés a számomra, hogy tisztázhattam William Damrosch nyomozót, akinek méltatlanul tapadt ez a szégyenfolt a nevéhez", nyilatkozta McCandless. „A Mr. Bandolier egykori lakhelyén talált tárgyi bizonyítékok egyértelműen a személyéhez kötik a négy gyilkosság elkövetését. Negyven év elteltével végre kimondhatjuk hogy igazságot szolgáltattunk William Damroschnak, aki kiváló és odaadó munkát végzett, a millhaveni rendőrség gyilkossági csoportjának tradíciójához híven."

És ezzel vége. Egyetlen szó sem Fielding Bandolierről vagy Franklin Bachelorről, ahogyan Grant Hoffmannról vagy April Ransomról sem.

– Vége, és ezzel kész – sóhajtottam.

Tom a padlóra ejtette a saját példányát, felemelte egyik lábát, hogy bokáját a térdkalácson pihentesse meg, és előrehajolt, felkönyökölve a másik térdére. Tenyerére támasztott állával és elfojtott kíváncsiságtól fénylő szemeivel szinte groteszk paródiáját nyújtotta saját csalódottságának.

– Ha amúgy is tudtam, hogy ez fog következni, miért érzem ilyen vacakul magam?

– Csak magukat próbálják takargatni – feleltem. Tudta ezt ő is; nem is ez érdekelte. – Azt hiszem, az a bajod, hogy kihagytunk az egészből.

– Azért ennyire nem éles a dolog – legyintett. – Nem akarlak hibáztatni semmiért, bár egy kicsit valóban úgy képzeltem, hogy te meg én, és nem te meg John. Alannek pedig még közel se szabadott volna kerülnie az ügyhöz.

– Természetesen – adtam neki igazat. – Ha viszont te nem ragaszkodtál volna annyira ahhoz, hogy kimaradj...

– Akkor is tudtam, hogy nem maradhatok ki ebből. – Megrázta a lábfejét. – John egyszerűen undorítóan viselkedett velem. Először megpróbálta megvenni az egyik festményemet, azután megpróbált megvenni engem is.

Egyetértettem abban, hogy John undorítóan tud viselkedni.

– De ha csak egy fél órát eltöltenél a szüleivel, te is megértenéd, miért olyan, amilyen. A külső héj alatt eléggé rendes fickó. És az emberek változnak. 

– Én nem – mondta Tom, vigasztalan hangon. – Azt hiszem, ez is része a problémámnak. Mindig is két-három vasat tartok a tűzben, de hosszú évek óta ez a legizgalmasabb ügyem. Fantasztikus munkát végeztünk, és most egy csapásra vége.

– Majdnem vége. És neked még mindig ott van az a két-három vasad a tűzben.

– Persze, de egy sem olyan, mint ez volt. A te szóhasználatoddal élve, azok csak novellák. Ez itt egy teljes regény. És most már senki nem fogja elolvasni, csak te, én és John.

– Ne feledkezz el Ross McCandlessről se.

– Ross McCandless mindig is egy totalitariánus állam titkosrendőrségének a fejére emlékeztetett. – Felismerve a lehetőséget, hogy átpasszolhat egy jóízű pletykát, Tom teljesen felvidult. – Hallottad, hogy Vassnak végül mégis csak el kell tűnnie a süllyesztőben?

Megráztam a fejem.

– Fontaine miatt?

– Fontaine lehet a valódi ok, de a polgármester sejtette, hogy Walter Dragonette, a zavargások, és a városházán lelőtt fiatal fiú miatt kell távoznia.

– És nyilvánosságra hozták már a döntést?

– Még nem, de sokan – úgy értem olyanok, akik valóban tudják, mi a dörgés – máris úgy beszélnek erről, mint elkerülhetetlen következményről.

Eltűnődtem rajta, kikre gondolhat, azután eszembe jutott, hogy Sarah Spence csupa olyan ember között tölti a napját, akik igazán tudják, mi a dörgés.

– Mi a helyzet Merlinnel?

– Merlin képlékeny folyadék, felveszi bármilyen tartálynak az alakját, amibe csak öntik. Valószínűleg keres majd egy jóságos fekete főnököt az ország egy másik részében, addig dúdolgat neki, míg elaltatja, azután pedig bejelenti az új rendőrfőnök kinevezését. Egészen addig a pillanatig teljes mellszélességgel és száz százalékig ki fog állni Vass mellett.

– Minden politika.

– Különösen az, aminek nem kellene annak lennie. – Borongós tekintettel tanulmányozta az asztalomon tornyosuló köteteket, anélkül, hogy az egyes címeket elkülönítette volna egymástól. – Jobban kellett volna vigyáznom rád.

– Vigyáznod?

Másfelé nézett.

– Ó, mellesleg, elhoztam neked annak a fényképnek a számítógépes rekonstrukcióját, ha ugyan van ennek még bármiféle jelentősége. – Benyúlt zakója zsebébe és előhúzott három összehajtogatott papírlapot, majd felnézett rám, és némi zavarral nyugtázta arckifejezésemet.

– Te voltál az... te követtél John házáig aznap éjjel.

– Meg akarod nézni ezeket, vagy sem?

Elvettem a lapokat, anélkül, hogy tágítottam volna.

– Te voltál az.

A piros pettyek fellángoltak az arcán.

– Csak nem engedhettem, hogy kilenc tömbnyit egymagadban sétálj, az éjszaka kellős közepén, nem igaz? Azok után, amikről beszélgettünk?

– Az is te voltál, akit az Elm Hillen láttam?

– Nem. Az Fontaine volt. Vagy Billy Ritz. Ez is csak azt bizonyítja, hogy rád kellett volna hogy tapadjak. – Végre elmosolyodott. – Nem szabadott volna meglátnod.

– Sokkal inkább megéreztelek – feleltem, zavartan az éjszakában ólálkodó gonoszra és a rejtett szégyent jelképező Minotauroszra gondolva. Mert honnét ástam elő az alakját, ha nem saját magamból? A kétkedés felhőivel a fejem felett kiterítettem a lapokat és megnéztem a számítógép alkotta képeket.

Olyan épületek voltak, melyek a valóságban sosem léteztek; nem is létezhettek – épületek földbe süppedő alsó szinttel, a piramisokként, felhőkarcolóként, óceánjárókként uralkodó emeletek alatt nyögve. Üres járdák, megfosztva a bejáróktól, felhajtóktól. Olyanok voltak, akár egy különc milliomos elképzelései a modern művészetek múzeumáról. Kiteregettem közénk a képeket.

– Ez lenne az? – kérdeztem.

– A többi változat még szörnyűbb. Egyszerűen nem volt elég információ, amivel dolgozni lehetett volna. De azt hiszem, így is tudjuk mindketten, hogy mit ábrázolnak.

– Stenmitz üzletének volt egy olyan háromszögletű táblája a bejárat felett. Talán ez az akarna lenni... – mutattam a felső szintek kiugró részeire.

– Talán. – Tom csalódottan és viszolyogva söpörte össze a lapokat. – Bár jobb lett volna...

– Ha valami másik épületre ismerek?

– Egyszerűen csak nem akarom elhinni, hogy vége – sóhajtott fel Tom. – Pedig vége, ember. Meg akarod tartani ezeket? Amolyan szuvenírként? 

Nem feleltem azt, hogy a szuvenírt már megkaptam. Meg akartam tartani a számítógépes grafikákat. Majd felteszem őket a hűtőre, Ted Bundy anyja alá.

7

Tom másnap visszatért a hírrel, hogy Arden Vass felajánlotta lemondását, amint alkalmas utódot találnak a számára. Arra számított, hogy a polgármester elutasítja az ajánlatot, de Merlin Waterford azonnal bejelentette, hogy, noha fájó szívvel teszi, elfogadja öreg barátja lemondását, és hogy a Törvényes Millhavenért Bizottság is hallathatja majd a szavát az új rendőrfőnök kiválasztásakor. A tizenéves fiú meggyilkolásával vádolt rendőrt előzetes letartóztatásba helyezték. Tom egy órát maradt, és amikor elment, ígéretet tett rá, hogy kapcsolatban maradunk.

John Ransom alig fél órával a látogatási idő vége előtt esett be, és közölte, hogy végre eldöntötte, mit akar – vesz magának egy vidéki házat Dordogne-ban, ahol nyugodtan dolgozhat a könyvén, és a hétvégekre Párizsban bérel magának egy kisebb lakást.

– Szükségem van egy vérbeli nagyvárosra – jelentette ki. – A munkámhoz ugyan sok csend kell, de én alapjában véve nem vagyok mezei egér típus. Miután letelepedtem, szeretném, ha eljönnél, és eltöltenénk együtt egy kis időt. Mi a véleményed?

– Szívesen – feleltem. – Tényleg jó lenne. Ez a látogatás egy kicsit hektikusra sikeredett.

– Hektikusra? Valóságos lidércnyomás volt. Az idő javarészében alig voltam magamnál. – John egész látogatás alatt állva maradt, zsebre vágva kezeit és apró félfordulatokat végrehajtva, hol a napos ablak, hol az árnyékos ágy felé. – Holnap eljövök, amikor eljön az időd. Igen, és el akarom mondani, milyen nagyra becsüllek azért, amit tettél, Tim. Nagy voltál. Fantasztikus. Soha nem felejtem el.

– Nem akármilyen menet volt.

– Akarok adni neked valamit. Sokat gondolkoztam már ezen, pedig tudom, hogy igazából semmivel sem tudom meghálálni, amit tettél. Neked akarom adni azt a festményt, amit annyira szeretsz. A Vuillardot. Kérlek, fogadd el. Azt akarom, hogy a tiéd legyen.

Felnéztem rá, túlságosan is döbbenten a beszédhez.

– Az igazat megvallva, rá sem tudok nézni arra a képre. Túlságosan is emlékeztet Aprilre. Eladni viszont mégse akarom. Megtennéd azt a szívességet, hogy megszabadítasz tőle?

– Ha tényleg nekem akarod adni – feleltem.

– A tiéd. Elintézem a papírmunkát és szerzek valami jó galériát, hogy csomagolják be és szállítsák ki neked. Köszönöm. – Egy darabig még elpepecselt, majd kifogyva a mondanivalóból. Ő is elment.

8

Négy órával a gép kijelölt indulása előtt John betelefonált, hogy találkozója van az ügyvédekkel, és képtelen lesz időben elszabadulni. Nem haragudnék, ha a pótkulccsal kellene kiengednem magam, azután pedig bedobnám a kulcsot a levélrésen? El fogja küldeni a festményt, amint lesz egy kis ideje, és majd telefonálni fog, hogy tudassa, hogy áll a költözködéssel.

– Sok szerencsét a könyvedhez – búcsúzkodtam. – Tudom, milyen ez fontos neked.

Öt perccel később Tom Pasmore telefonált.

– Próbáltam felkérezkedni a repülőtéri járatra, de Hogan lebeszélt róla. Egy-két nap múlva majd hívlak, hogy mi újság.

– Tom – kezdtem, hirtelen támadt lelkesedéssel –, miért nem költözöl New Yorkba? Neked is tetszene, egy csomó érdekes emberrel ismerkedhetnél össze, és soha nem fogynál ki a megoldásra váró problémákból.

– Micsoda? – kérdezte színlelt felháborodással. – Hát kitépetnéd velem a gyökereimet?

Mangelotti rendőr vadászkopóként maradt mellettem, míg aláírtam a kórházi kijelentkező lapot, elhajtottam az Ely Place-re, és körbejártam a házat a holmim után, megküzdve az egykezes pakolás nehézségeivel. Az ívelt műanyag sínkötés, mely az ujjaimtól a vállamig a jobb karomat borította, lehetetlenné tette, hogy egyszerre vigyem le a sporttáskámat és a kézitáskámat a földszintre. Mangelotti mozdulatlanul állt a nappaliban és figyelte, ahogyan a lépcsőket mászom. Amikor másodszor jöttem le, megkérdezte:

– Ezek igazi festmények, olajképek, meg ilyesmi, igaz? 

– Igaz – feleltem.

– Még a kutyaólba se akasztanék ki ilyen rondaságokat. – Háborítatlanul figyelte, hogyan veszem bal kezembe mindkét csomagomat, majd követett kifelé az ajtón. Kivárta, amíg bezárok, és engedte, hogy egyedül küzdjek meg a csomagjaimmal.

– Nem túl sietős – jegyezte meg.

Ránéztem az órámra, amint ráfordultunk a Berlin Avenue-ra – még mindig volt vagy másfél óra a gép indulásáig.

– Meg akarok állni valahol a repülőtér felé – szólítottam meg Mangelottit. – Nem tart soká.

– Az őrmester nem említett semmiféle megállást.

– Nem kell mindent elmondania neki.

– Hozzászokott a királyi elbánáshoz, mi? – kérdezte. – Na, és hol lenne az a megálló?

– A megyei kórháznál.

– Az legalább útban van – morogta Mangelotti.

9

Egy nővér, az állandósult harag állapotában, gyorsított menetütemben végigmasírozott velem az idős férfiakkal és tolókocsis asszonyokkal szegélyezett folyosón. Néhányan közülük maguk elé motyogtak és vékony pamut köntöseik szélét piszkálgatták. Ők voltak az életrevalóbbak. A levegőben ürülék és fertőtlenítő bűze terjengett, és a felmosóvíz vékony filmrétegben telepedett meg a padlón, néhol kisebb tavacskává duzzadva. A nővér kecses mozdulattal ugrálgatta át a tócsákat, anélkül, hogy magyarázkodott, mentegetőzött, vagy lenézett volna. Régóta lehetett már itt.

Mangelotti kéretlenül is visszautasította, hogy elhagyja a kocsit, és közölte, hogy tizenöt percem van, de ez a spicc. Hét percbe telt, míg találtam valakit, akit megtudta mondani, merre fekszik Alan, és újabb öt percet emésztett fel, míg a nővér után loholtam a végtelen folyosókon. Megkerültünk egy újabb sarkot, átfurakodtunk egy guruló ágy mellett – amelyen egy eszméletlen, idős hölgy feküdt, nyakig betakarva egy pecsétes lepedővel –, és végül megérkeztünk egy félhomályos, nyitott kórterembe, ami leginkább egy idősek számára fenntartott hajléktalan-menhelyre emlékezetett. Az egymástól alig méternyire fekvő ágyak sora végigvonult valamennyi fal mentén. A mocskos ablaktáblák inkább ködre, mint fényre emlékeztető fáradt szubsztanciát engedtek át magukon.

Egy robot hangján a nővér megszólalt.

– Huszonhármas ágy. – Szemének egyetlen villanásával elbocsátott, és megperdült, hogy eltűnjön a sarok mögött.

Az öregemberek az ágyakban egyformák voltak, akár a kiónok; olyannyira intézményesültek, hogy nélkülöztek szinte minden egyedi megkülönböztető jelet. Fehér haj a fehér párnákon; ráncos, megereszkedett arcok; tompa tekintetek és eltátott szájak. Néha egy ívelt, madárcsőrszerű orr; egy megkérgesedett, tar koponya; és egy kilógó nyelv is előtűnt. Az éppen ébren vagy az állandósult kábulatban fekvő öregek értelmetlen semmiségeket motyogtak maguk elé. Az előttem terpeszkedő ágyon megláttam a 16-os számot és elindultam a soron, míg rá nem akadtam a 23-ra.

Szétzilált ősz hajkorona övezte a beesett arcot és a megállás nélkül őrlő állkapcsot. Elmentem volna mellette, ha nem figyelem a számokat. Alan bozontos szemöldöke teljesen elburjánzott a többi testrész rovására. Felteszem, mindig is ezt az ágas-bogas, tekintélyt parancsoló szemöldököt viselte, csak megjelenésének egyéb jellegzetességei elvonták erről a figyelmemet. Még rendkívüli orgánuma is összezsugorodott, és minden, amit csak mondott, alig hallható suttogásban veszett el.

– Alan – szólítottam meg –, Tim vagyok. Hall engem?

Alan ajka lebiggyedt, és egy pillanatra mintha fáradt felismerést láttam volna a szemeiben. Azután az állkapocs tovább őrölt. Előrehajoltam, hogy halljam, mit mond.

– ...a sarkon, és a testvérem fogpiszkálót vett a szájába, mert azt hitte, hogy attól vagányabb kinézete lesz. Pedig csak úgy nézett ki, mint akinek elment az esze, és ezt meg is mondtam neki. Azt kérdeztem, tudod, miért tesznek azok a hülyék ott az Armistead körül fogpiszkálót a szájukba? Hogy az emberek azt higgyék, épp most ettek meg egy nagy vacsorát odabent. Azt hiszem, mindenki felismer egy hülyét, kivéve a saját fajtájabélit. Erre kijött a nagynéném, és azt mondta, Csak megríkatod a testvéredet, mikor tanulod már meg, hogy tartsd a szád? 

Kiegyenesedtem és a bal kezemmel végigsimítottam a vállán.

– Alan, én vagyok az. Tim Underhill. El szeretnék búcsúzni.

Nagyon lassan felém fordította a fejét.

– Emlékszik rám? – kérdeztem.

Felismerés villant meg a szemeiben.

– Maga vén zsivány. Hát nem halt meg? Szarrá lőttem magát.

Letérdeltem mellé, és csupán a hirtelen megkönnyebbülés súlya is kis híján kipréselte belőlem a könnyeket.

– Alan, csak a vállamon talált el.

– Ő bezzeg halott – nyerte vissza Alan hangja korábbi nagyságának töredékét. Végtelen diadal fénylett szemeiben. – Elkaptam.

– Nem maradhat itt – mondtam. – Ki fogjuk juttatni innét.

– Figyelj csak, kölyök. – A megereszkedett ajkak széles mosolyra húzódtak; a beesett arc és a kusza szemöldök közelebb intett magához.

– Nem kell mást csinálnom, mint felkelni ebből az ágyból. Van egy hely; amit egyszer a bátyámnak is megmutattam, a folyó felett. Ha csak egyszer látnád... – Hunyorogni kezdett. Könnyek peregtek elő kivörösödött szemhéja mögül. – Életem átka. Előbb beszélek, aztán gondolkodom. – Alan lehunyta a szemeit és visszasüppedt párnájába.

– Alan? – A könnyek előbuggyantak lecsukott szemhéja mögül. Egy pillanattal később rájöttem, hogy már alszik is.

Amikor visszaültem a kocsiba, Mangelotti barátságtalan pillantással mért végig.

– Kár, hogy nincs órája.

– Ha még egyszer cseszekedni mer velem, a gipszemmel döngölöm le a fogait a torkán – válaszoltam.