3

 

Látják most már, miért kellett ismét a narrátor szerepét magamra vállalnom, s miért nem felelt volna meg egy objektív elbeszélő. Az engem is megtévesztett volna, önöket is. Mert az a nehéz, keresztvasakkal ellátott ajtó nem volt ott. Átléptem rajta, s ha le nem hajolok, beverem a fejemet, mindazzal együtt tudtam, semmiféle ajtó nincs Krell pincéjében. És ezt épp olyan jól tudta Richard Allbee meg Patsy McCloud is, mint jómagam. Az ajtó az álmok ajtaja volt; a mi álmainkból fakadt; ugyanakkor a Sárkány eszköze is volt, amely arra szolgált, hogy oda tereljen minket, ahová akar.

S volt még valami, amit tudtunk mind a hárman: az ajtó túloldalán sem várhat ránk nagyobb veszedelem, mint Bates Krell elvarázsolt kastélyában. Az ajtó nem a menekülés útvonalára nyílt − de, miután sorsunkat magunk választottuk, meg immár nem hátrálhattunk.

 

Pokolian bűzlő folyosón találtuk magunkat, amely oly szűk volt, hogy libasorban kellett mennünk. Karom súrolta a kanyargó falat, de igyekeztem mihamarabb összehúzni magam: nedves volt, puha, ugyanakkor rugalmas, akár a gumi − minden tekintetben élő szövetre emlékeztetett. Messze Richard előtt kósza lidércfény derengett egy kanyarulaton túl, csalfán azt ígérve, hogy hamarosan felszínre jutunk valahol a Poor Fox Roadon vagy az azt övező mocsaras területen. Ahogyan a fény forrása felé közeledtünk, a folyosó fokozatosan kitágult, s végül már egymás mellett haladhattunk.

− Remélem, hamarosan kijutunk innét − mondta Patsy.

− Vajon a föld fölé vezet?

Vállat vontam.

− Bűzlik itt minden − szólt Patsy. − Akár a szennycsatorna.

− Ha a háztól távolodunk, bánom is én, mi bűzlik − felelte Richard. − Láttad a nőket, nem? Krell nem mindegyikőjüket dobta le a fedélzetről. És sokkal több embert ölt meg, mint bárki gyanította.

Nekem is ez volt a meglátásom. Mire az ajtón kijutottunk, legalább tizenhárom-tizennégy fiú és asszony teteme tört magának utat a háborgó padló alól. Nem volt véletlen a Krell pincéjét uraló erőteljes hangulat.

Elértünk az alagút kanyarulatához, s hirtelen olyan, vakítóan erős fény ölelt körül bennünket, hogy a részletek teljesen eltűntek benne. Egy másodpercre el is veszítettem a látásomat, a szemem úgy megfájdult, hogy el kellett takarnom. Megálltunk. Mikor kezemet leeresztettem, s hunyorogva néztem a vakító fénybe, egy alakot láttam előttünk. Nem nélküli körvonal volt csupán. − Oké? − kérdezte Patsy, s én bólintottam. Mentünk tovább.

− Ki vagy te? − kiáltotta felé Richard, s csípőjéhez emelte a puskát.

Csak akkor támadt elképzelésem arról, hol lehetünk − hogy mi lehet ez az alagút.

Előrehaladva lassan felismertük, hogy egy nő áll előttünk; mikor még közelebb értünk − de arcvonásait, ruházatát még nem vehettük ki −, arra is rájöttünk, hogy sír.

− Patsy? − hallottuk a hangját.

A szólított nem válaszolt. Bal kézzel az én karomba, a jobbal Richardéba kapaszkodott.

A határozott, ellentmondást nem tűrő arc kibontakozott előttünk. Szigorú, fekete keretes szemüveg, vékony szálú, lefésült haj. A nő rozsdaszín tweedruhát viselt, amelytől a teste furcsa, csőszerű benyomást keltett. Nem tűnt úgy, hogy régóta sírna.

− Ó, istenem − mondta most Patsy. − Marilyn Foreman.

− Menjetek innen. Menjetek innen el. Máris holtak vagytok, akárcsak a fiú. Minél tovább mentek, annál rosszabbul jártok.

Patsy nyögve lehajtotta a fejét, s valósággal magával vonszolt bennünket. − Hagyj nekem békét.

Elhaladtunk a nő mellett, aki most csípőjéhez szorította a kezét, s a falnak lapult, hogy utat engedjen. Sziszegett. Karom a kezének súrlódott. Tiszta, szinte perzselő hideget éreztem.

Bár magunk mögött hagytuk, Patsy McCloud mégis úgy hajszolt minket, mint anya a két gyerekét a menedék felé. Arca keservesen eltorzult. A mögöttünk álló asszony megint ránk szisszent.

Patsy megállt, szorítása enyhült a karomon.

Körülnéztem. Megállt Richard Allbee is. Senki nem volt mögöttünk. Az alagút üresen ásított.

− Nem épp az előbb láttunk egy takaros kis asszonykát, aki úgy nézett ki, mint egy alsó tagozatos tanítónő? − kérdezte Patsy. − Nem épp most tanácsolta, hogy forduljunk vissza?

− De, épp most láttunk egy takaros kis asszonykát, aki a visszafordulást javallotta − mondta Richard.

Megindultunk újfent.

– Hála istennek − mondta Patsy. – Ha már megbolondulunk, legalább egyszerre tesszük.

Továbbhaladtunk, s a fény brutális hirtelenséggel erősödött fel. Patsy elfordult. Szemem fájdalmasan felsajdult, mintha tűt döftek volna belé. Előre tántorogtam, hirtelen egymagamban, s mikor megint látni bírtam, hálás voltam, amiért társaim vannak e lázálom közepette.

Úgy látszott, kikerültünk az alagútból, s hosszú, könyvekkel zsúfolt szobában voltunk − de ez a szoba éppúgy csatornaszennytől bűzlött, mint az ide vezető út. A tőlem némiképp lemaradt Patsy és Richard most közelebb léptek hozzám. Azt hiszem, ők előbb ismerték fel a helyszínt, mint én. Oldalt pillantottam, az egyenkötésű könyvek barna sorára, s azok valahogy ismerősnek tűntek. Ezen a helyen, akárcsak Krell pincéjében, a nyomorúság meg nem hallott sikolyainak nyoma reszketett aljas érzelmek béklyójában. Ez is a rossz helyek egyike volt. Kátrányszerű folyadék csepegett néhol a könyvek gerincén; volt, ahol már elérte a padlót.

Nagyon meleg volt a szobában, mindenhonnan fullasztó égésszag terjengett, s ez a szag mintha mélyen beleivódott volna a berendezésbe. Hol vagyunk, gondoltam. Mi lehet ez a rettenetes hely?

Aztán egy ismerős ablak alatt ismerős íróasztalt pillantottam meg a szoba túlsó végében. Mintha a horizonton állt volna. Az ablak fekete volt. Richardra néztem − majdhogynem azt vártam tőle, cáfolja meg, amit én már tudtam. Aggodalmas arca mellett a Glenda poszterjét pillantottam meg az egyik könyvespolcnak támasztva. Az én nappalimban voltunk. Hosszra vagy háromszorosára nőtt, de a rossz hely kétségkívül nem volt más, mint az én nappalim.

− Hé, Graham − mondta Richard. − Ne…

− Mit ne? − süvöltötte egy másik hang a szoba messzi végéből. Ó, azt hiszem, már akkor tudtam, hogy kié az a hang. Arra fordultam, hogy megnézzem magamnak a zömök, mellényes öltönyt viselő férfit, húsos arcát, amelyre árnyék esett, oly feketén, mintha szakálla nőtt volna. Az íróasztalom mögött állt. − Nem akarod, hogy a bolseviki haverod megértse, mi történik vele? Williams! − A szenátor felém bökött a mutatóujjával. − Tudják a te barátaid, micsoda tetves komcsi is vagy te?

− Soha életemben nem voltam még csak komcsiszimpatizáns se, nemhogy tetves − válaszoltam.

− Gyenge voltál! − üvöltötte felém. − Mert iszákos vagy! Egy tetves alkesz! Kocsmatöltelék! Szeszkazán! Két feleséget hagytál el, de vajon tisztában vannak-e a te barátaid a szánalmas kis teljesítményeddel, azzal, hogy ki mindenkit csaltál meg, ki mindenkinek hazudoztál összevissza? Tudják-e, miként sunnyogtad be magad két házasságba is, hogy aztán eláruld az asszonyaidat? Itt van nálam, Mr. Williams, itt van a kezemben az a lista, amely nem csupán a te 1938 és 1952 közötti kiterjedt kommunista kapcsolataidat tartalmazza, de az ebben az időszakban volt szexpartnereidet is felsorolja. − Lobogtatott valamit, ami leginkább egy régi zöldséges számlára emlékeztetett. − Undorító egy múltad van, Williams, ami már önmagában is eleve bizonyíték a morális züllésedre. Azért vagy undorító, mert gyenge vagy. Gyenge! Semmi más nem vagy, mint egy szánalmas, gyenge, hazaáruló, komcsi törkölyhuszár.

− Iszákos valóban voltam − mondtam. − S csakugyan megcsaltam a két feleségemet is, legalább annyira, mint ők engem. De én soha nem hagytam el senkit. − Kezdett újból úrrá lenni rajtam a reszketés.

A sunyi arc hirtelen közelebb hajolt hozzám; szinte összeért az orrunk. − Gyenge hazaáruló. − Érezhettem hagymaszagú leheletét. − Egyet mondj meg nekem, Williams. Tisztában vagy azzal, hogy ha te be nem oltod a beteges fantáziálásaiddal, Tabby Smithfield még mindig élne?

Öklöm nekilendült, ám az arc megváltozott, mielőtt a közepébe csaphattam volna: ficánkoló vörös ördög arcává változott. Immár jóval magasabb volt, mint én, vigyorogva hajolt le hozzám, szájából villás nyelv siklott ki, bőréből perzselő hőség áradt. Éreztem, hogy Richard hátrébb ránt; immár nem azon járt az eszem, hogy a jelenést eltángáljam, hanem azon, miként tudok elesés nélkül visszavonulni. Ha nem mozdítom a lábamat, Richard a földre ejt.

A lángoló ördög értem nyúlt: keze annyira megközelítette az arcom, hogy láthattam, milliónyi apró, ugráló, egymásba olvadó lángnyelvből áll, s e kis lángnyelvek olyan erősen kötődnek egymáshoz, hogy együttesük kissé távolabbról nézve szilárd testnek, szilárd húsnak tűnik. Richard egy árvíz vagy tornádó fáradhatatlanságával rángatott magával visszafelé. Sikerült megőriznem az egyensúlyomat, s a vörös lángkéz közvetlenül az arcom előtt suhant el.

Az arcomat nem érte el, a kezemet azonban súrolta – azt, amit az előbb ráemeltem. Száz apró szúrás robbant a bőrömbe, sav marta a sérüléseket, s artikulátlanul felordítottam; még hallottam egy mély hangot kuncogni, aztán minden elsötétült előttem.

 

Ismét az alagútban voltunk, a szag tűrhetetlenné vált. Messze előttünk megint homályos fény világított, erőtlen borongásba vonva az alagút húsos falát. − Jól vagy, Graham? − kérdezte Richard.

Nem nézhettem a szemébe; azonnal kitalálta volna a valóságot. − Igen, persze − mondtam. Sokkos állapotban voltam − legalább annyira attól, amit az a hitvány gazember mondott, mint ami utána következett. Ami, nos, majdnem igaz volt; igaz is lehetett volna. S azzal is tisztában voltam: ezúttal sokkal közelebb jártam a halálhoz, mint akár a Kendall Pointon tett kirándulásom alkalmával. Még mindig előttem-fölöttem lebegett a hatalmas, vörösen vigyorgó arc, s tudtam, mennyire megrémített. Nem is mozdultam volna, ha Richard hátra nem cibál. Az a kezem, amelyet a lény megérintett, nagyjából olyan jól volt, mintha egy tank gázolt volna át rajta.

− Csakugyan? − kérdezte Patsy.

− Soha nem hagytam el senkit − mondtam. − Jézusom, ilyet tényleg nem tettem. Valamikor majd mesélek nektek a házasságaimról. − S miközben ezt mondtam, még mindig nem tudtam szabadulni a groteszk vörös ördögpofa látomásától, s megint ugyanaz a primitív rettegés kerített hatalmába. Ördög! Ördögök nem is léteznek, legfeljebb metaforaként.

Aztán visszaemlékeztem azokra a dolgokra, amiket Londonban mondtam annak idején. Az az ördög megfertezi Amerika tiszta vizű kútjait.

Ó, igen: láttam. Éreztem is, ámbár mozogni képes voltam valamennyire.

− Szerintetek mi a fene lehet ott előttünk? − kérdeztem.

− Bár soha ne kéne rájönnöm − mondta Richard. Ismét útnak indultunk. Fájdalmasan megmozdítottam a karomat, hogy egy pillantást vessek rá, s láttam, hogy a bőröm tökéletesen ép.

Ezúttal nem kellett ide-oda kanyarognunk, hogy vakuszerűen felvillanó fény kápráztasson el, noha erre számítottunk. Az alagút most fokozatosan tágult ki egyre jobban, s a fény ennek megfelelően erősödött. Az út mintha enyhén lejtett volna − majd a lejtő egyre meredekebbé vált, az előttünk lévő fény pedig sokkal erősebb lett. Aztán a lejtő annyira meredek lett, hogy lassítanunk kellett, s minduntalan vigyáznunk az egyensúlyunkra. Mikor az út újra vízszintessé vált, a falak, a mennyezet messze elhúzódtak tőlünk. Mikor arra gondoltam, alagutunk boltozatos terem formáját kezdi magára ölteni, akkor láttuk meg az első halottakat.

Kövérek, meztelenek voltak, az immáron hatalmas alagút egyik falánál álltak; egy idős férfi és egy idős asszony, mozdulatlanul, akár a kirakatbabák. Szemük lehunyva, bőrük krétafehér. Duzzadt, vén húscsomók voltak, semmi egyéb. S akkor felismertem őket, régi barátaimat a partról, Harry és Babe Zimmert. Sietve elkaptam a tekintetemet, a földet néztem. Mikor elhaladtunk mellettük, inkább éreztem, mint láttam, hogy irtóztató lassúsággal fordulnak utánunk.

− Ó, nem − mondtam, mert láttam, mi van előttünk. Az alagútfalak hirtelen még jobban kitágultak, a tér ekkor már majdhogynem határtalanná vált: szélesen terült el előttünk, s oly magasan, akár egy katedrális. Dr. Norm Hughardt, fehéren s holtan, akár Zimmerék, fordult felénk e roppant kapuban. Kicsiny Lenin-szakálla kinőtte a fazonját, most gyapjasnak, elhanyagoltnak látszott. Mint Zimmerék, ő is úgy fordult felénk, mintha ragasztóban mozgott volna. Norm megtermett potrohán fehér féreg tette a dolgát. A tetem szánalmas esengéssel emelte felénk a karját.

Mögötte még százak tolongtak borzalmas lassúsággal a hatalmas teremben.

Elhaladtunk Norm Hughardt mellett, hogy belépjünk a holtak e reménytelen birodalmába. Az idegeim pattanásig feszültek: nem kívántam látni egyiküket se, nem akartam az arcukba nézni, csak ki szerettem volna kerülni erről a rettenetes helyről. Éreztem, amint felém sugárzik a holtak béna nyomorúsága, a megsebzettek, az elátkozottak esdeklése, amely akaratuktól függetlenül áradt belőlük.

De legalább úgy tűnt, itt nem fenyegeti közvetlen veszély az életünket − a holtak oly lassan s bizonytalanul mozogtak, hogy még nekem sem okozott nehézséget, hogy kitérjek az útjukból. Azt hiszem, ez pusztán kísérlet volt eltántorításunkra, hátha maradék bátorságunkat is elveszítjük. Azért rimánkodott a sok száz halott, hogy segítsünk rajtuk, vigyük őket magunkkal vissza, a felvilágba. S mi nem segíthettük, de éreztük visszahúzó erejüket, könyörgésüket. Gideon Winter azzal próbált elgyengíteni minket, hogy szánalmat keltett bennünk − legalábbis Patsyt meg Richardot, lévén az én idegeim már igencsak foszladoztak −, hogy rögtön azután megjelenjen, s megöljön bennünket. Természetesen szántuk ezeket a szerencsétleneket. Láttam, annyian vannak, hogy könyörgőn kinyújtott karjuk sűrűn mered felénk.

Aztán arra gondoltam: látom a feltételezés bizonyítékát is. A hatalmas terem középpontjában savas gőzöket kibocsátó, szürke folyadék gyöngyözött egy medencében. Richard e kénes tavacska körül vezetett minket, ugyanakkor pedig próbálta elkerülni, hogy a felénk nyúló halott kezek egyike se érjen el bennünket. Én azon voltam, hogy kitartóan botorkáljak előre: annyira fáradtnak éreztem magam, hogy legszívesebben ott helyben lefeküdtem volna. Aztán a mellettem haladó Patsy megfeszült, mintha áramütés érte volna. Richard Allbee megtorpant.

− Nem, nem, nem − mondta Richard. − Ez nem lehet igaz. − Mintha egy érvvel vitatkozott volna.

Vonakodva néztem a bugyborékoló medence felé. A távolabbi végében egy test küszködött lassú, türelmes reménytelenséggel, hogy kimásszon a folyadékból. Karcsú, fiatal test volt. Fiútest. Ott, ahol a szürke mocsok nem takarta a bőrét, krétafehér volt, akár a többieké. S mikor a fiú testének sikerült kievickélnie a medencéből, újabb fej bukkant fel a folyadékban. Egy férfi hullája mászott elő ügyetlenül, s amikor félig kijutott, felismertem. Csak nemrég láttam Les McCloudot Bates Krell konyhájának ajtajában, így a test azonosítása nem jelentett különösebben nehéz feladatot. Aztán figyelmem ismét a fiúra irányult, az arcára, amelyet a szívem legalább annyira felismert, mint a szemem. A halott fiú Tabby Smithfield volt. A hatalmas férgek máris megtalálták, lába körül tekergőztek.

Nem tudtam elképzelni, hogyan harcolhatnánk meg ezek után a Sárkánnyal, aki akár egyenként levadászhat bennünket. Le is fekhetünk a földre, a halottak közé, akkor legalább hozzászokunk a környezethez.

Tabby nyakán legyek kis csomója zsizsegett.

De legalább elfogadtam annak lehetőségét − nem: annak valószínűségét −, hogy Tabby immár nincs az élők sorában. A medence túloldalán rémséges lassúsággal fordult oldalára a vékony test.

Felnyögtem, s a hatalmas teret betöltő halvány fény vörös pírban kezdett izzani. A felénk tolongó holttesteken csüngő hatalmas férgek most megduzzadtak, felpüffedtek, s többé nem fehérek voltak, hanem vörösek, mint a fény. A halottak jajveszékelni kezdtek körülöttünk.

Kettejüknek sikerült a többieket megelőzve a közelünkbe férkőzni. Kócos vörös hajat láttam, majd felismertem az újságírónőt, aki annak idején velem együtt ott állt Johnny Sayre holtteste felett. Sarah Spry. Ki tudta nyitni az egyik szemét, melytől arca kalózszerű megjelenést kapott. − Menjetek, adjátok fel − mondta. Hangja, akár a rozsdás reszelőé. − Már elmentetek, fel kell adnotok. Graham, maga halott.

A Sarah Spry mellett ingatagon álló férfi mind a két szeme felpattant. − Halott! − süvítette. − Halott!

Odafentről valami kövér és fehér hullott Patsyre, s az asszony a földre roskadt a váratlanul rászakadt teher alatt. A hirtelen támadás annyira megdöbbentett minket, hogy hosszú percekig csak meredten bámultunk.

Amikor rájöttem, hogy Patsyre nem nagyra hízott féreg, hanem egy férfi teste zuhant, Patsy sikoltozni kezdett. Próbált kivergődni a hulla alól, ám az rácsapott az öklével, majd újra a földhöz szegezte. Testét deréktájt összevissza rágták és harapdálták, feneke helyén fehér szövetmaradványok éktelenkedtek. Patsy megint felsikoltott. Vállánál fogva próbáltam lerángatni róla a hullát, de akár betonkockát ráncigáltam volna. Fejét felém fordította, rám vigyorgott, s Archie Monaghanre ismertem benne, az ügyvédre, a golfpályák nagymenőjére. Patsy életére tört, s én nem voltam képes megállítani. A fülét ragadtam meg, s megint azzal próbálkoztam, hogy lerántsam áldozatáról. Oldalról ütöttem a fejét. Patsy kétségbeesetten vergődött a padlón.

− Mozdulj, Graham − ordított Richard. − Hányszor kell még mondanom?

− He? − Végre megláttam, hogy Richard Archie Monaghan fejének szegezi a vadászpuskát, annak a fejnek, amit én hiába próbálok péppé zúzni.

− Menj onnét! − üvöltötte, s én hátradobtam magam.

Richard Archie homlokához illesztette a Purdyt, s meghúzta mindkét ravaszt.

Archie feje szétrobbant. Szürke szövetdarabkák és fehér csontszilánkok spricceltek a medencében bugyborékoló folyadék felszínére. Archie Monaghan maradéka szempillantásnyi ideig még Patsy testén maradt, majd a test letaglózott barom gyanánt dőlt oldalt. A Richard kezében lévő vadászpuska tétován meg-megrezzent.

Mindketten a kezünket nyújtottuk, hogy felsegítsük Patsyt. A körülöttünk derengő fény sötétvörösre váltott.

Patsy ismét talpon volt, s egy másodpercre mind a kettőnket átölelt.

− Rohannunk kell − közölte Richard.

Perceken belül ismét szűkebb részbe jutottunk, majd a folyosó falai mind közelebb zárkóztak hozzánk. Patsy és Richard mentek előre. Patsy gyors és biztos léptekkel haladt, ám láttam, a keze még reszket. A bűz immár csontig hatolt az alagútban, itt-ott a felszabaduló gázokból táplálkozó kisebb tüzek is lobogtak már. A világ bélcsatornája volt az, ahová a Krell-pincébe nyíló ajtó vezetett − s a tükör bélcsatornája. Tudtam, hogy végső soron el fog minket vezetni Gideon Winterhez; s egyikünknek sem volt kétségünk afelől, hogy most Richardon a sor.

 

6 Kendall Point

 

1

 

Richard Allbee térérzékelése, amely mindig is messze volt a tökéletestől, ez alkalommal igencsak meglepte a gazdáját: a föld alatt ugyanis egész jól működött. Bates Krell pincéjét elhagyva az északi falon léptek át, keletnek kezdtek kanyarodni, majd útjukat északkeleti irányban folytatták tovább. Úgy vélte, a Kendall Point lehet a céljuk: elkerülhetetlennek tűnt, hogy a végső összecsapásra Gideon Winter temetkezési helyén kerüljön sor. Richard, bár semmi szín alatt nem akarta kimutatni, tartott tőle, hogy barátai erre még nem készültek fel.

Graham Williams és Patsy McCloud félig még mindig kába volt a történtektől − bódulatukat legnagyobb részt annak köszönhették, hogy látták Tabbyt, aki bár épp mászott ki a pokolbéli, bűzlő medencéből, nyilvánvalóan halott volt. Az alagútbeli kirándulást sem Graham, sem Patsy nem élte volna túl, ha Richard közbe nem lép: azt követően, hogy a sápadt holttest Patsyre zuhant, Graham annyira megmerevedett, hogy képtelen volt bármit tenni. Egyértelmű, hogy Winter egészen különleges kínszenvedést tartogat neki, vélte Richard, olyat, amihez képest a halottak nagy központi pályaudvarának várócsarnoka, ahonnét csak az imént sikerült megmenekedniük, nem több húsvéti körmenetnél. Abban sem volt biztos, hogy Patsy képes a gyors és ésszerű cselekvésre. Az asszony ott haladt mellette, lépést tartott vele, de nagyon úgy tűnt, csak arra ügyel, hogy ne ájuljon el.

Történjék bármi, gondolta Richard, neki elsősorban önmagára kell gondolnia; ugyanakkor tőle telhetően védelmeznie kell a társait is.

Ismét halvány fény jelent meg előttük, s Richard izmai reflexszerűen megfeszültek. A próbatétel, akármi is lesz az, előtte áll, s Richard tépelődött, nem lenne-e érdemes visszafordulniuk arra, amerről jöttek, aztán rohanni, ahogy a lábuk bírja, hogy mihamarabb eltűnjenek innen. De ment tovább, s a fény játékosan hunyorgott.

Mogyorónyivá töpörödtek a heréi. Patsy keze a karját érte.

A fény minden lépésükre hátrált, intenzitása így jottányit sem változott − nem volt erősebb, mint egy gyerekszoba éjjeli lámpája. Richard szorosan megmarkolta Patsy karját, s közelebb vonta magához a nőt; szíve mintha kikapcsolt volna.

Újabb lépésére az aprócska fény megint csak hátrált. Richard elgondolkodott azon, mi történne, ha belelőne. Haladtak tovább Patsyvel, az eredmény makacsul ugyanaz volt.

Aztán a fény ugyan nem került hozzájuk közelebb, de ismerőssé vált számára. Tudta. Látta már valahol, ám akkor ügyet sem vetett rá: az csak egy házi igásló volt, a színpadkép apró darabkája.

Pontosan.

Tudta, mi az, s újbóli előrenyomulásukra a fény most már nem hátrált. Mentek tovább, s Grahammel a nyomukban feltűnés nélkül megváltozott térbe jutottak.

Színpadkép, gondolta Richard. Mi más? Az alagút falai kiszélesedtek, részletesebbek lettek. Homályos tárgyak derengtek rajtuk mindenütt. A halovány fénytől nem messze − amely csakugyan egy gyerekszoba éjjeli lámpájából eredt − háromszögű diákzászló hirdette: ARHOOLIE.

Látta a beépített szekrény ajtajához támasztott hosszú síléceket.

A fény beóvakodott a szobába, s az ott uralkodó, fiú lakóra valló rendetlenség azonmód megváltoztathatatlan realitássá vált. Ha a székbe botlik, lehorzsolja a lábszárát. Ha az ablakba vágja a síléceket, a szilánkok minden bizonnyal csörömpölve hullanak majd a gyepre. Richard hallotta a hangokat a földszintről, a kellékesek, a berendezők, az operatőrök nyüzsgését, mindazon emberek zaját, akik azokban az években az ő igazi családját alkották. Valahonnét legyek millióinak dongása hangzott, nyáriasan tétlen hangulatot teremtve.

Richard egy-két pillanattal a többiek előtt pillantotta meg a Mokány Jameson ágyán heverő testeket. A legyek, amelyeknek zúgását hallotta, e tetemek felett dongtak, emelkedtek és megint alábuktak. Tabby és Laura testét alig lehetett kivenni. Meztelenül hevertek egymás felé fordulva az oldalukon, akár a szeretők, a felesége meg a fiú, összevissza vagdosva, felnyitva, megtaposva, kékre-zöldre verve. Vajon Graham és Patsy képesek-e elviselni, hogy Tabbyt ilyen állapotban látják? Richard elfordult az ágytól, hirtelen arra gondolt, egy-egy kezével eltakarja mindkettejük szemét − de akkorra már ők is odanéztek, s ugyanazt gondolták Richardról, mint az őróluk.

− Jaj, Richard − mondta Patsy. Richard látta, az asszony sokkal inkább aggódik érte, mint saját magáért.

Aztán szürke macska lépdelt puha mancsain feléjük a szőnyegen, s Richard izomzata újra megfeszült. Az állat kényelmesen letelepedett a közelükben, s gömbölyű szeme mozdulatlanul megpihent a betolakodókon. Egy pillanatra rá Billy Bentley tűnt elő a semmiből.

 

2

 

Richard ellépett Patsytől, s keményen Billy Bentley himlőhelyes, pimasz arcába meredt. − Te vagy Gideon Winter − mondta.

Billy árnyékos fizimiskáján szórakozottságról árulkodó éles ránc rajzolódott ki. − Nem, még nem. Meg fogod látni, tesó.

− Tabby Smithfieldet akarjuk − mondta Richard. − Nem érdekel, ki vagy mi vagy te, de azt akarom, kerítsd elő Tabbyt, bárhova rekkentetted is, és add őt át nekünk.

Billy szemöldöke felfutott a homlokán.

− Élve vagy halva − tette hozzá Richard. − De ide vele.

− Úgy is jó lesz, ahogyan a szexi feleségedet származtattam vissza? − kérdezte Billy. − Alighanem tetszett az neked. − A macska kitátotta a száját, s női hangon felkacagott.

A padlón valami koppant Billy előtt. A macska felugrott és elszaladt, egy modell-repülőgép fordult még egyet a tengelye körül, mielőtt mozdulatlanságba dermedt. Graham Richard mellé lépett, szempillája verdesett. Richard kezében megreszketett az öreg Purdy.

Billy Bentley maga volt a rémület paródiája, ahogy a kezét a magasba emelte. − Kegyelem! Erőszak!

− Tabby testét akarjuk − mondta Richard.

− Hát, akkor vegyétek el. Egyet fizettek, Moki, kettőt kaptok, ma itt köthető a legjobb üzlet a városban. − Jobbra-balra illegette a fejét, s nagylelkű gesztussal intett az ágyon heverő hullák felé. − Ám mielőtt távoznátok, van valaki, akivel szeretnénk, ha találkoznátok. Valaki, akivel te is találkozni akarsz, Moki. Nem vicc, ember. Tutira mondom.

− Én nem aka… − kezdte Richard, ám a szín körülötte megint csak változott, az immár ismerős módon, s megértette: mit sem számít az, hogy ő mit akar vagy mit nem akar.

Az ő oldalán, színpadias fénykörben egy férfi és egy nő ült Jamesonék vacsoraasztalánál. Mind a ketten melegen pillantottak rá, s Richardot, noha megpróbált ellenállni, megérintette annak a melegségnek a valódisága. Az érzelem hamisítatlan volt, bár ezt valószínűleg semmi egyébről nem lehetett elmondani. Az asztalnál ülő asszony, akit Ruth Brandennek hívtak, őszintén szerette. Richard egy darabig engedett ennek az érzelemnek − tizennégy vagy tizenöt éves kora óta most látta először életben Ruth Brandent, akinek korai halála megfosztotta őt attól, hogy felnőttként is ismerje „anyját”. Richard tizennégy évesen fülig belebolondult Ruth Brandenbe, s most tökéletesen meg tudta érteni ennek okát; gyönyörű nő volt Ruth, s arcán a szépséget csak fokozta az intelligencia és a nagylelkűség. A lélek szépsége volt ez, mely soha nem romlik, évül el. A Sárkány rendesen megcsinálta a házi feladatot.

A Ruth Brandennel szemben ülő férfi Richard számára ismeretlen volt, de ugyanazt a szerepet töltötte be − méghozzá jóval meggyőzőbben, hiszen ez a köpcös, alacsony férfi a maga sűrű, ősz hajával csak a legtisztább technikai értelemben volt ismeretlen Richard előtt. Tudta, ösztönösen tudta − gerincoszlopában, gyomorszájában, sejtjeiben tudta −, hogy ez az ember senki más nem lehet, mint Michael Allbee, aki őt nemzette. Michael Allbee kedves, noha némiképp durva arcvonásai miatt úgy festett, mint egy kereskedelmi tengerész vagy bohém költő, aki már jó sok palackot ürített ki eddigi élete folyamán.

Apja a kíváncsiság, szimpátia, élvezet és megviseltség tökéletesen kiszámított elegyével nézett rá. Ó, igen, a Sárkány bizony megcsinálta a házi feladatot, nem is rendesen, hanem tökéletesen − olyannyira tökéletesen, hogy ez a Richard előtt ragyogó alak azonnali és megmagyarázhatatlan hatalmat gyakorolt az érzelmei felett. Richard, aki rögtön és pontosan megértette, mi történik vele, harcolt ez ellen, ám a Ruth Brandennel szemközt ülő, korhely kinézetű, ősz ember látványa mégis úgy érte, mint egy ökölcsapás.

Még azt is eltalálta, mik lesznek a férfi első szavai − eleve el voltak azok rendelve −, mégsem tudta elkerülni a megrázkódtatást.

Apja felállt, megkerülte az asztalt. Richard látta: pontosan olyan magas, mint ő. − Itt van apuka, Richard − mondta. − Most már itt van apuka, úgyhogy minden a legnagyobb rendben. Szeretném, ha végre letennéd azt a hülye puskát. Különben is kilőtted az összes töltényt, vagy nem?

Az érzés oly elemi erővel viharzott át Richardon, hogy míg meg nem hallotta a saját hangját, azt se tudta, hogy mérges, vagy mondani készül valamit. − Ott hagytál! − ordította. − Kisétáltál! Az isten verjen meg! − És nem bánta meg a szavait. A düh forrón keringett ereiben.

Apja mosolyogva válaszolt. − Benned megvannak, kölyök, a génjeim, így az énem javát mindig is magadban hordozod. Ez a lényeg, ez az, ami számít. − Szeme szikrázott. − Meg amúgy is: most már ismét együtt vagyunk.

Richard elfordította tekintetét a fényben fürdő, óvatos arcról, s látta, Ruth Branden még mindig mosolyogva nézi őt az asztalnál ülve. Semmi más nem volt a nő, mint fodros-bodros köténybe meg házi ruhába bújt csontváz. Ragyogó haja leomlott, lecsúszott a hátán, a mellén, bele az ölébe, egyes tincsei pedig úgy hevertek a padlón, mint a központozás − sötétbarna hajból valódi vesszők és idézőjelek.

Apja és Billy Bentley lassan közeledtek felé. Richard rádöbbent: csak tízesztendős. Keze-lába pálcika vékony, s fel kell néznie, ha látni akarja apja arcát.

− Tedd le, Moki, azt a nehéz holmit − intette Billy.

− Hát nem érted, kölyök? Megint műsoron vagyunk − Jézusom, megint műsoron vagyunk. És most már ott is maradhatunk, míg világ a világ. Mindörökké.

Richard érezte, amint Patsy és Graham próbálják elvonszolni… próbálják felébreszteni ebből a rémálomból.

− Tabbyt akarom − mondta, ám hangja magas, vékony gyermekhang volt, tízéves srác hangja.

Megpróbált célozni a puskával, de túl nagy volt a fegyver súlya: a csövek reszkettek és imbolyogtak. Csakugyan üres? Felnézett, s látta, hogy közeledő apja arca felragyog, mintha kicsi fia különleges büszkeségre adna éppen okot.

− Ó, a francba, Moki − suttogta Billy. − Tudod, mi lett azzal a kiscsákóval, hiszen láthattad magad is az ágyon.

Tabbynek csakugyan vége, Richard ezzel tisztában volt. Tabbynek csakugyan vége, s minden elveszett. Karja túl gyönge volt ahhoz, hogy megtartsa a vadászpuskát, s a visszarúgás tán vállát törné.

− És van még egy újságom, Moki, öreg haver − sziszegte Billy. − Amit ott látsz − annak veled kellett volna megtörténnie odafenn Providence-ben. De megúsztad; így ehelyett a nejeddel kellett dolgoznom. Átkozottul égő, Moki, öreg haver.

A szoba elhomályosodott és meglódult, a Richard Allbee nevű kisfiú pedig tántorogva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. A karjában tartott súly megkettőződött. A függőleges és a vízszintes, izmainak feszülése, a levegő összetétele − mindez egy más dimenzió átláthatatlan ködébe úszott el, s miközben a szoba fordult egyet, ő kis híján elesett.

− Ezt nem is gondoltad, ugye? − suttogta Billy Bentley, közelebb hajolva hozzá.

Richard a kezében tartott karddal Billy felé döfött, ám a koravén arc elhajolt a támadás elől.

Mert kard volt a kezében. Ragyogó, kétélű penge, kétakkora súlyú, mint a Purdy, de valahogy megértette: volt már a kezében ez a fegyver. Ismeri.

− Jaj, dehogy van neked arra szükséged − mondta apja kiegyensúlyozott, kedves hangon. − Dehogy kell neked egy ilyen nehéz, öreg vacak − hajolt fölé. Michael Allbee arca hirtelen megnyúlt, köpcös teste is hosszabb, vékonyabb lett. − Túl nehéz ez egy kisfiúnak, gondolom én, az effajta ócskaság.

A súlyos fém jegesen ült Richard markában, annyira hideg volt, hogy szinte már perzselte az ujjait. Richard felnyögött, amikor a kezében lévő kard a gravitáció erejének engedve lezuhant, s a padlón csattant. Michael Allbee győzedelmesen nyúlt a fia után.

Richard rémülten felkiáltott, s feje mellett, Patsy kezében megjelent az asszony apró ,22-es pisztolya. Richard, mintegy lassított felvételt nézve, megértette, hogy Patsy meg fogja ölni az apját. Csakugyan sikerülhet? Látta, amint Patsy mutatóujja lassan meghúzza a ravaszt.

A robbanás a fejében visszhangzott.

Lyuk támadt Michael Allbee mellkasának közepén. Richard tudta, hogy Patsy mentette meg, s amikor a lyukból kicsapó lángnyelv nyomán füst bodorodott, azzal is tisztában volt, hogy ismét visszanyerte felnőtt méretét. Rajnyi dühödt légy robbant elő a narancsosan parázsló lyukból. A legyeket újabb fekete füstfelleg követte.

Apja fájdalmában és dühében sivított. Richard lehajolt a kardért. Mikor ujjai megragadták a markolatot, Michael Allbee vértoronnyá változott, amely föléjük magasodott, egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd rájuk zúdult, azonnal bőrükhöz tapasztva ruháikat, befolyva a nyakukba, keserűen perzselve szemüket-szájukat…

 

3

 

…de ez az érzés éppoly hirtelen múlt el, mint ahogy kezdődött. Mikor Richard kinyitotta a szemét, Patsy McCloud vad arca meredt rá: épp akkor vette el a kezét a szeme elől. Patsy mögött vagy tucatnyi kanadai luc bólogatott hosszú ágaival a szürkületben. A fák mögött majdnem látható tenger sziszegve ostromolta a kavicsos partot. Közeledett a dagály. Richard fél lábbal egy hatalmas, szürke kövön, fél lábbal pedig a napégette, sárguló gazban állt. Lelépett a kőről. Patsy értetlenül nézte a kezében tartott pisztolyt, majd messzire elhajította, s a kis ,22-es forogva repült a csalán és a bojtorján közé. Richard áldottan friss tengeri levegő növények illatával keveredő, sós fuvallatát érezte a karján. Bojtorján és nedves hínár tapadt a nadrágjához, letört növények lógtak a cipőjén.

Megfordult, s megpillantotta a földben húzódó hasadékot. Túl mély volt ahhoz, hogy lássa, mi van a növényekkel benőtt falak alján. Elég messze voltak, a hegyfok felé vezető területen, velük szemben hosszú, fehér épület állt, túlméretezett ablakokkal. Az emeleti ablakokban egy sörreklám pislogott.

Graham Williams a földön ült, hátát egy jókora gyökérnek vetette, amely kiküzdötte valahogy magát a sziklás talaj alól, hogy aztán ismét visszabújjon oda. Graham nevetséges öltözéke mocskos volt, nadrágján vízfoltok sötétlettek.

Richard Patsyt vette szemügyre, aki a lucok előtt állt, csüggedten nézett maga elé, mint ki beismeri a földnek a vereségét. A Sound kacsintott feléjük, azzal továbbküldte a hullámokat a kavicsos part felé.

− A Kendall Pointon vagyunk − mondta.

− Telitalálat − zihálta Graham. − És itt van ő is. Érzitek? Gideon Winternél van Tabby, ő maga pedig idejött. Vár bennünket.

− Tabby halott − mondta Patsy színtelen hangon.

− Én ezt nem tudom elhinni − nyögte Graham. − Winter azt akarja, hogy egyszerre pusztuljunk el mind a négyen − azt hiszem, ha ez sikerül neki, elmondhatja magáról, hogy igazán elért mindent. Azért vagyunk itt. Nem?

− De − mondta Richard. − Azt hiszem.

Graham kényelmesebben elhelyezkedett, mielőtt újból nekidőlt az óriás gyökérnek. − Nos, bár már előjött volna, hogy előadja a magánszámát. − Jobbra-balra nézett, mintha azt várná, hogy Gideon Winter bukkan elő a Soundból. − Valamivel kevéssé tisztelem, mint egykor. Csak azt használja, amit tőlünk kap, ezt észrevettétek? Nem tud mást, mint amit magunk árulunk el neki. HUAC. Patsy halott embereket lát, mire ő egész felvonulást rendez a holtakból. Neked meg Itt van apuka. Még nincs teljesen birtokában az erejének, nem?

− Még nincs? Komolyan azt hiszed? − A hang Patsy mögül, a magasra nőtt lucfenyők közül jött. Nem emberi hang, gondolta Richard. Egyáltalán nem az. Túlságosan meghitt, simogatóan olajos; s úgy rezgett, mintha tulajdonosa hangosbeszélőt használna. − Drága gyermekeim.

Graham az első szavak hallatán talpra kecmergett, s most mind a hárman a legmagasabb lucfenyő árnyékában csendesen lustálkodó, hatalmas, sötét alakot nézték. Aztán az alak megmozdult, így láthatták, miféle lény szólt hozzájuk.

Megtörtént ez? Megtörténhetett ez? Csak annyira volt lehetetlen, mint bármi más, amit eddig megtapasztaltak − csakhogy most nem képzelet szülte alagútban járnak, hanem nagyon is valós tájon. Előbb az arcát nézték döbbenten: jó kétszerese volt a normális arcnak, vonásait pedig groteszk módon túlrajzolta a teremtője − noha e vonásokat emberi mércével akár csinosnak is lehetett volna tartani. A ráncok úgy festettek, mint útjelzések a kicsapongás nagyméretű, eleven térképén. Nagy, ernyedt fülek, csillogó, szénfekete szemek; a teremtmény orra hosszú volt, horgas, álla nagy és hegyes. A duzzadt, húsos ajkak közül hosszú, húsos nyelv villant ki.

A teremtmény megmozdult. Széklet, vizelet, izzadság és a mocskos bőr bűze áradt belőle. Tabby Smithfield a vállán csüngött. A rém nevetett a hármak arcára kiülő kifejezés láttán, felállt, fél lábbal előrelépett. Gőzölgő folyadék spriccelt a földre, aztán apró patakocskákban szaladt szét a kiszáradt fűben. A lény húgyában megannyi apró, eleven valami nyüzsgött, Richard azonban nem akart rájuk nézni. Semmiképp nem tudta elfordítani a fejét Tabbyről.

Richard mellett Patsy McCloud kétségbeesetten üzengetett (Tabby? Tabby?), de − amint attól félt s amint arra számított is − csak a halálosan hideg üresség felelt neki.

− Add ide őt nekünk! − ordított fel hirtelen Graham.

Az ördög-teremtmény szemügyre vette Grahamet, lekapta Tabby testét a válláról, és a fél keze is elég volt ahhoz, hogy átlódítsa a kis, barna domb másik oldalára, hozzájuk. − Ahogy parancsolod − nyafogta. Affektált, önelégült mosollyal feléjük indult.

S azonnal besötétedett megint, mintha a Poor Fox Roadra tették volna a lábukat. A feléjük közelgő teremtmény kuncogott, Graham, Patsy és Richard pedig Tabby mozdulatlan teste felé botorkált. Mögöttük a tenger dühödt hullámverése zúdult a Kendall Point sziklás partjára. Az ördög hatalmas, idomtalan teste feléjük araszolt, körvonalai élesen kirajzolódtak a mindent elöntő holdfényben. Richard megtapogatta a zsebeit töltények után, de egy sem maradt nála: valószínűleg valahol az alagútban veszthette el őket. A Billy Bentleyvel történt csodában reménykedve emelte fel a Purdyt, hisz nem is oly rég megsegítette. A Purdy azonban ezúttal megmakacsolta magát. Még svájci bicskává sem volt hajlandó átváltozni, nemhogy kétkezes lovagi karddá.

Patsy és Graham kétoldalt Tabby mellé térdelt. Graham finom mozdulattal a hátára fordította.

Mikor Patsy újra próbálkozott, némi halvány

(….)

tapasztalt.

− Ó, istenem, él − hadarta Patsy oly gyorsan, hogy egy szónak hangzott a három, majd könnyekre fakadt, s felkiáltott − a hangja teljes mértékben tükrözte az érzelmeit.

− Él hát − mondta Graham, de az ő szeme is nedves volt.

− Nézzétek − szólt Richard sürgető hangon. − Nézzétek, mi történik.

A teremtmény szabálytalan sziluettje megváltozott a holdfényben. A kéjsóvár test nőtt, terjeszkedett; izmos farok körvonalai bontakoztak ki a homályban. Még Patsy is felnézett, aki újabb, alig észrevehető életjelet fogott Tabbytől. Látta a tiszta holdfényben a teremtményt, amely a megnövekedett súly miatt süllyedni kezdett a Point szárazföld felőli végén elterülő mély latyakban. Hosszú, halálos állkapocs nyúlt ki a koponyából, a hüllőpofa hegyes tüskéket eresztett, gonosz szemek forogtak csontüregükben… az a fej emelkedett fel, amely Graham nappalijában is meglátogatta őket Dorothy Bach könyvén, a Patchin történetén keresztül.

sárkány? mi… sárkány? Patsy?

Tabby melle megfeszült. A fiú levegőt vett, szeme is kinyílt, de olyan keskenyen, hogy csak Patsy vette észre.

mi mi?

− Egy sárkány − mondta Richard, mintha ő is fogta volna a Patsy McCloudnak címzett üzenetet. − Mi az ördög…

Mögöttük kidőlt az egyik hatalmas lucfenyő − úgy hasadt meg a törzse, mintha láthatatlan óriás Toppantotta volna ketté. Mikor ledőlt, a föld beledöndült.

− Gyerünk − mondta Richard. A föld ismét megremegett a talpuk alatt, mintha újabb lucok dőltek volna ki. Letérdelt, s felkapta a fiút.

− Uh − mondta Tabby.

Széles hasadék nyílt a földben, mint egy pokoli sebhely: előbb susogó hangot hallottak, ahogy a laza talaj göröngyei váltak el egymástól, aztán a lejjebb megbúvó gyökerek pattantak szét. Richard Allbee figyelte, amint egy tőle karnyújtásnyira lévő nagy rododendron-bokor kiszakad a földből, s megindul a hirtelen esésű lejtőn…

− Ugorj! − rivallt rá Graham, s Richard végül megértette, mi történik: a föld megnyílik előtte. Tabbyvel a karjában lekuporodott, s elkövette élete leghosszabb helyből ugrását.

Lába szilárd talajjal érintkezett, egyensúlyát azonban nem sikerül visszanyernie: tántorgott, majd előrezuhant, s Tabbyvel együtt köves-cserjés talajra esett. Hátranézett. Látta, hogy a hasadék mind a két kidőlt fát magába nyeli.

− Meg akarsz ölni, Richard? − suttogta Tabby.

Richard szorosan magához ölelte.

Az előttük lévő mély hasadékból hosszú lángnyelv csapott ki, elemésztve a körülötte lévő növényeket és mindent, ami az útjába került. Tabby ismét lehunyta a szemét, magzati pózba kuporodott, fejét Richard mellére fektette.

Richard hallotta a közeledő zajokat, majd meglátta Patsyt és Grahamet a sötétben, amint azokat az apró tüzeket kerülgetik, amelyek a sárkány lehelete nyomán lobbantak. Graham leült mellé, Patsy pedig átvette tőle Tabbyt. Tenyerébe valami hideg és kemény csúszott. Elvette szemét Tabby arcáról, s látta, hogy Graham ismét a kezébe nyomta a Purdyt.

− Nem tudom, mit mondhatnék neked − szólt az öregember. − Azt azonban tudod, mi a teendőnk, ha valaha is ki akarunk jutni erről a helyről.

− Igen, tudom − felelte Richard, s egymásnak ellentmondó érzelmek töltötték el. − Meg kell ölnünk azt a dolgot. Le kell mennünk abba a mélyedésbe, hogy elpusztítsuk. De hogy a pokolba tehetnénk ezt meg?

− Mintha megkértelek volna, hogy könnyebbet kérdezz.

Richard arra gondolt, feláll és a vadászpuskát lóbálva nekiindul a sárkánynak. Életéből ez esetben nagyjából öt másodperc marad hátra. A sárkány rálehel; bőre ettől előbb elvörösödik, majd megfeketedik, a haja egy pillanat alatt felperzselődik, szemgolyói nedvesen kipukkannak, majd elpárolognak. A sárkány pedig majd előjön, s ugyanezt teszi Patsyvel, Grahammel meg Tabbyvel. Érdekes cikkek látnak majd napvilágot a New York Times-ban, gondolta Richard, ám ha valamennyiünket meg is gyilkolnak, a Timesnál ugyan senki nem fog tudni erről.

− Nem bánom, hogy meg kell tennem, csak a módját tudjam − mondta Richard.

Graham bólintott.

− Az istenit − mondta Richard. Végül megkérdezte: − Tabby hogy van?

Patsy ringatta a fiú testét. − Egyre jobban − felelte. Richard látta, hogy mosoly önti el az arcát, s egy pillanatra féltékenységet érzett Tabby Smithfielddel szemben − mert nem bánta volna, ha azok a karok őt ringatják, s azt a mosolyt ő váltja ki. Patsy szeme rávillant, ő maga pedig szórakozottság, bosszúság és megelégedettség bonyolult keverékét érezte. Elmerengett azon, vajon a nő úgy hallja-e az ő gondolatait, mint a fiúét. Patsy most megint Tabbyre figyelt, s szinte szándékosan kerülte a sietséget.

− Nos, mitévők legyünk? − kérdezte Richard.

A fejük felett ismét elszálló tűzdenevér újabb lucfenyőket lobbantott lángra.

− Azt hiszem, nem jó, ha Tabby elalszik – mondta Richard.

− Próbálkozom valamivel − szólt Patsy. – Azt hiszem, megkérem, hogy énekeljen.

− Énekeljen? – hökkent meg Graham. − Mit énekeljen?

− Mindegy, ami neki jólesik.

Az égő fenyő recsegett-ropogott mögöttük. Richard majdnem ki tudott venni egy ismerős dalt, mely hangtalanul remegett köztük.

− Miért ne? − mondta. És egy pillanatig határozottan érezte, hogy a kétélű kard súlya alatt megfeszülnek az izmai. − Igen, próbáljátok meg − mondta. − Próbáljátok meg, Patsy.

Patsy Tabby füléhez hajolt, úgy súgta. − Énekelj nekünk, Tabby. Énekeld el nekünk azt, ami először az eszedbe jut − mi meg majd segítünk.

− Ha valami rock ’n’ roll, isten legyen irgalmas hozzánk − jegyezte meg Graham.

− Nem számít − intette le Richard. Agyában még mindig ott villódzott a megmagyarázhatatlan bizonyosságú kép: a dalra fakadó Tabby Smithfield képe, akihez mindannyian csatlakoznak. Graham furcsán nézett rá, de nem szólt semmit.

− Énekelj el nekünk egy dalt, Tabby − suttogta megint Patsy.

Aztán − mint később Tabbytől megtudták − a fiú visszalapozott az emlékeiben, és rábukkant valamire: egy régi gyermekdalra, amelyet még a Mount Avenue-i házban hallott. Anyja énekelte neki, még abban az időben, amikor a rossz messzire elkerülte Tabby Smithfieldet, a kisfiút s csinos anyukáját, teniszjátékos apukáját s az érte rajongó nagypapát. Az fel sem merült benne, hogy ez a dal bárminemű asszociációkat támaszthat Richard Allbee-ben. Megint odahaza volt, nagyapja házában.

Előbb vékony hangon, aztán már kicsit nagyobb erővel énekelte Tabby: − Ha a vörös hajú Robin kirándulni megy megin’…

Richard a fiúra bámult. Ezt az ismerős dalt érezte köztük remegni az imént.

− Nem lesz többé lógó orra, ha felhangzik e régi nóta − eresztette ki Graham Williams meglepően erős, hamis basszusát.

Hirtelen sürgetően reszketett meg a vadászpuska Richard kezében, azzal a mozdulattal, amivel a megriasztott fácán rebben fel, s meg kellett szorítania, hogy ki ne csússzon az ujjai közül. Patsy csatlakozott a dalolókhoz: − Ébresztő, álmok szuszékja, ébresztő…

Richard a dal szövegét soha nem hallotta az Itt van apuka-évek alatt. Így amikor ő is csatlakozott hármójukhoz − Fel a fejjel, fel a fejjel, a nap is vörösen kelt ma reggel −, a Poor Fox Roadra való utalást érzett a folytatásban.

A vadászpuska fehér fénnyel izzott fel.

− Zseni vagy − mondta Richard Patsynek. − Miből gondoltad, hogy…

− Bármi lehetett volna, akármi − szólt közbe Graham.

− A lényeg, hogy mi csináljuk, négyen, együtt.

− Akkor ne is hagyjuk abba − figyelmeztette őket Patsy. − Tabby! Most aztán mindent bele!

És a négyek összehajolva énekelték el újra a dalt, ezúttal nem feledkezve meg egy, az imént kihagyott sorról sem:

 

Ha a vörös hajú Robin

kirándulni megy megin’…

Nem lesz többé lógó orra,

ha felhangzik e régi nóta

Ébresztő, álmok szuszékja, ébresztő…

Ki a, ki a, ki az ágyból

Fel a fejjel, fel a fejjel,

a nap is vörösen kelt ma reggel…

 

Richard felállt. Agyában még mindig ott kergették egymást a dalocska rímjei. Kezében hosszú, kétélű kardot tartott, noha nem vett észre semmilyen átalakulást − és arra a pillanatra se emlékezett, amikor megérezte a változást. Rendkívül kiszáradt a szája. − Álmok szuszékja − mondta hangosan, de magának, maga sem tudta, miért. A többiek megint nekikezdtek a nótának, majd abbahagyták. Hatalmas, nehéz test járt valahol rendületlenül fel és alá, emlékeztetve a nagy, fekete kutyára, amely Graham hátsó udvarában rémisztette meg őket… Richard a hang irányába lépett, s igyekezett sokkal nagyobb bátorságot mutatni, mint amennyit érzett.

Mögötte Patsy egyedül énekelte: − Doni da dóm de dóm, utam most magam járom, Virágmezőn, hol tán eső csepeg, ám a szívem meg nem remeg, Hosszú órák telnek el…

A körülöttük elterülő horpadás maga is megváltozott, s a hely, ahol a sárkány rejtőzött, most barlang bejáratára emlékeztetett. Richard remélte: talán lesz, aki élve menekül meg közülük Kendall Pointról.

− Megint csak gyerek vagyok − fújta Patsy és Tabby. − Azt teszem, mit egykor tettem, Egy kedves dalt dalolok.

 

4

 

Patsy énekelve állt fel, s nézte, amint Richard a sárkánybarlang bejáratává alakult hasadék felé tart. Oly nyugodtan ment, hogy Patsy teljesen megindítónak találta: mint aki a madáretetőt ellenőrzi. Richard Allbee talán ugyanezzel a nyilvánvaló és öntudatlan bizakodással eltelve lépett volna a vérpadra is. Patsy tudta, a férfi nem fog hátranézni, amikor elhalad a földben ásító nyílás két oldalán álló hatalmas sziklák között, amelyek úgy meredeztek ott, mintha a bejáratot jelölnék, s valóban nem nézett vissza. Úgy lépett át az embermagasságú kövek közt, mintha meg sem látná őket, s megindult lefelé. Patsy teljesen váratlanul meghallotta Richardot a gondolataival − miként már korábban is arra gondolt, hogy hallja, amikor Tabbyt ringatta karjaiban. Richard meg akart fordulni, hogy rájuk nézzen: ezt a gondolatát hallotta meg Patsy, s csak Tabby jelenléte akadályozta meg abban, hogy sírva fakadjon.

A dalra koncentrált: Patsy annyira féltette Richardot, annyira féltette mindannyiójukat, hogy az éneklés most már elengedhetetlen volt, valóságos terápia. A sírást sikerült leküzdenie, a remegést azonban nem. S úgy tűnt, tudatának sem ura többé. Mióta Richard gondolataival kapcsolatba került, érezte, hogy tudata figyelmeztetően megfeszül − mintha új szín futott volna át rajta, s Patsy nem bízott ebben az érzékelésben.

Karját Tabby vállára fektette. Richard kezében felragyogott a kard, amikor a férfi belépett a mélységes sötétbe. Patsy hallotta, amint Graham Williams ráspolyos hangján, félig suttogva dalolja: Ki a, ki a, ki az ágyból. Patsy egész testében megremegett, karja libabőrös lett. …a nap is vörösen…

(a nap vörös)

− Én ezt nem bírom − mondta Tabby.

Patsy felpillantott. Rájött: amit két holdnak gondolt, az valójában egy nap és egy hold volt − vörös az egyik, fehér a másik. Az a nagy, vörös, tátott száj el akarta nyelni őket

(Élj, szeress, és nevess, hogy bús sose lehess) hogy örökre elragadja őket ebből a világból.

− Vele megyek − bontakozott ki Tabby Patsy karjából. − Nem bírom ki, hogy itt várjak.

− Átkozottul gyenge vagy még, kölyök − figyelmeztette Graham.

− Jól vagyok én − felelte Tabby, s kibontakozott Patsy karjaiból. − Lemegyek Richarddal. − Elindult, aztán visszanézett az asszonyra.

muszáj

ó Tabby

Tabby elfordult és a sziklák felé igyekezett. A barlangból nyöszörgés, hörgés morajlott. Nem figyelmez-tette-e őket a Sárkány azon az első, Grahamnél töltött éjszakán, hogy ne merészkedjenek idáig? Patsy elkínzott pillantást vetett Grahamre. − Vele kell mennem − bökte ki. Kinyitotta a száját, majd rögtön be is csukta − a lényeg az, amit mondott; azon túl minden más csak fecsegés. Szinte erőszakkal kényszerítette magát, hogy kilépjen Graham mintegy védelmező közelségéből. Hogy az első lépést megtette, már futni is tudott.

− Az isten verje meg, azt hiszem, benne vagyok én is a buliban − jelentette ki Graham. − Csak azt ne várjátok el, hogy szaladjak.

Tabby megállt, s kezét zsebre vágva várta be őket. Megtorpant Patsy is, majd mikor Graham beérte, kettesben követték a homályban Tabby karcsú alakját. − Rendben − mondta Tabby.

Amint a barlang száját jelző sziklákhoz értek, feléjük csapott a hőség. Miközben lenéztek, Patsy fél kézzel megtámaszkodott az egyik sziklán, s érezte a meleget a kő mélyén. A fekete bejárat körül itt is, ott is lángolt a növényzet, sőt a föld is narancssárgán izzott fel néhol. Fentről homályosan kivehették az apró máglyákat kerülgető Richard Allbee-t, aki óvatosan folytatta útját a mélybe.

Sápadt füstöt böffentett ki magából a barlang. Patsynek úgy tűnt, Richard egy másodpercig habozik, majd halad tovább lefelé.

Tabby lépett elsőnek a lejtőre, s azonnal csúszott is; talpa alól kisebb kövek és göröngyök áradata indult meg lefelé, majd akadt meg egy nagyobb tűzben. Graham azonnal követte, bár sokkal óvatosabban mozgott, s valamennyi lépésénél óvatosan kitapogatta a lábával, szilárd talajt ér-e.

Patsy oldalvást, egyensúlyozásra nyújtott karral tette meg első, óvatos lépését a barlang felé; erősen megvetette a bal lábát, majd lejjebb csúsztatta a jobbat. A laza kövek megindultak a talpa alatt; megtántorodott. Akkor vette észre, hogy a barlang mélyéről gomolygó füst nem oszlik szét − majdhogynem céltudatosan mozog felfelé, mintha gondolkodna. Amikor a füstfelleg elérte a barlang száját, Patsy újabb fél lépést tett lefelé, reszketve, mintha jeges szélben állna.

(afenébe!) hallotta Graham gondolatát. Az öregember óvatossága ellenére is megcsúszott, s göröngyök záporában haladt lefelé egy darabig.

A szét nem oszlott, a barlang bejáratánál álló, mozdulatlan fellegben mozgott valami nagy és sokkarú, itt is, ott is felzavarva a halvány füstfelületet. A felhőben lévő dolog türelmetlenül izgett-mozgott, akár rab a börtönben. Mikor Patsy már a száját nyitotta, hogy szóljon a többieknek, a felhő kettéhasadt, bensejéből újabb, sötétebb felhő került elő, amely azonnal, robbanékonyán mozgásba lendült. Vörösbegy nagyságú részek pörögtek, aztán átváltoztak, majd forogtak megint, mint a motolla. Nem egy, de rengeteg teremtmény rejtőzött a felhőben. Patsy bőrszerű szárnyakat látott, s hátrált: arra gondolt, a lények denevérek. Egy raj felröppent egy juhászkutya nagyságú, lapos kő fölé, s a kő felületén azonnal tűz folyt szét, amelyből sárga folyadék ülepedett le s csöpögött a földbe. Miközben a lények továbbrebbentek, Patsy láthatta apró pofájukat, hosszú hüllőnyakukat. Sárkányfiókák. Sárkányfiókák voltak azok, nem denevérek.

rendben lesz minden üzente neki Tabby.

jobb is, ha nem halsz meg nekem másodjára, rosszcsont Reszketése, mint rádöbbent, nem pusztán a félelem miatt tört rá, a megkönnyebbülés is okozta − annak a tudata, hogy Tabby, akit Gideon Winter elrabolt, túlélte ezt a kalandot. Anélkül, hogy ez teljesen tudatosodott volna benne, részese lett Tabby gondolatainak, amióta csak a fiú magához tért: nem pusztán a neki szánt üzeneteket vette, de valamennyi gondolatát, az agyából felrebbenő valamennyi apró madarat érzékelte. S a kicsiny állatkák röpte táplálta megkönnyebbülését; noha csendesen, majdnem hallhatatlanul szárnyaltak fel, daluk mégis közelebb hozta a fiúhoz.

Ahelyett, hogy figyelmeztetően felkiáltott volna, énekelni kezdett. A gondolatmadarak ismét tudatának feszültek. Lágyan, bizonytalanul fogott a dalba, miután tudatának egy része még mindig őrültségnek minősítette a helyzetet − csak őrültek énekelhetnek ugyanis egy lángoló lejtőn, ami sárkánybarlangba vezet, egy nem létező sárkány nem létező barlangjába.

Különben is: ezekben a helyzetekben nem az a szokás, hogy a nők csendben kivárják, míg a hős megmenti őket?

Zsémbes, rémüldöző, mindazonáltal konok gondolatfonal feszült felé, amelynek formájában, színében, ízében Graham Williamsre ismert; a gondolat vagy nem hordozott szavakat, vagy csak ő nem tudta kivenni értelmüket, de nem is volt szükség szavakra ahhoz, hogy az öregembert azonosítsa.

− Ha a vörös hajú Robin kirándulni megy megin…

Magas, tiszta hangja akadálytalanul szárnyalt, s egyre erősebben szólt. Graham Williams, aki kicsit lejjebb épp azt próbálta elkerülni, hogy valamelyik repedésben kössön ki, döbbent arccal nézett vissza rá, s kezdetben határozott harag is sugárzott róla. Komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy minél csendesebben ereszkedjék le, mivel úgy vélte, a kardon kívül a meglepetés ereje az egyedüli fegyverük. Patsy dalával akárha bejelentették volna Gideon Winternek, hogy mind a négyen közelednek az otthonához. − Nem lesz többé lógó orra, ha felhangzik e régi nóta. − S ahogyan az asszony hangja mind magabiztosabbá és erőteljesebbé vált, érezte, hogy az ének magával ragadja − mintha Patsy hangja fizikailag is segített volna. Könnyed léptekkel haladt lefelé − mozdulatai egy húszéves ifjúnak is becsületére váltak volna. Graham lassanként csatlakozott az asszonyhoz, szája formálni kezdte a dal szövegét, s hirtelen bizonyosság töltötte el: Patsy azt is hallja, ha csak gondolatban szólal meg.

Mert abban a pillanatban önmagán belül érezte a nőt: leomlott minden gát, a kor− és a nembeli különbség, az igénytelen külső és a szépség közti ellentét gátja, minden élettapasztalatbeli eltérés.

Graham Patsynél korábban értette meg: nem számít, mit tesz Richard a karddal, az életüket Patsy menti meg. Úgy érezte, mint aki megnőtt − amit Patsy küldött feléje, az a mértéktelen rémület közepette is támogatta, erősítette. S bár csak tátogta a dalt, hallotta a reszelős, meg-megcsukló hangot elméjével.

S fölötte Patsy tudatában volt mindannak, ami Graham agyában végbement.

énekelj, Tabby, énekelj! üzent a fiú felé:

s azonnal meghallotta Tabby két hangját, a belső és a valódi hangot, amint csatlakoznak az énekéhez.

Most már mind a hármukat hallhatta elméjével: Graham dallamtalan kántálását, Richard eleven gondolatait, amelyek szintén csatlakoztak a dalhoz, valamint Tabbyt. Tabby elméje tökéletes szinkronban mozgott az övével. Ő is, Tabby is érzékelték a Graham által megtapasztalt megnagyobbodást.

Sárkányfiókák rajzottak felé, lángra lobbantva a lejtő előttük fekvő szakaszát.

A dal nem oszt, nem szoroz, gondolta Patsy, a dal nevetséges: csak az számít, minél jobban fújják, azzal alaposan kieresztette a torkán a helyzethez képest igencsak abszurd sorokat: Élj, szeress, és nevess, hogy bús sose lehess. Patsy ment tovább lefelé, s nézte, amint Richard egyre közelebb ér a szűkülő előcsarnokban a barlang második, belső szájához. Patsy egy másodpercre úgy érezte, érti, milyen erők, energiák mozgatják. Személyisége fizikailag is kiterjedt. Erezte, hogy vér szökik az arcába, szíve hullámzott: amit Graham Williams gondolt, azt azonnal látta magában.

Patsy rövid időre úgy látta magát, mint a barátai alá kifeszített biztonsági hálót. Önmagát látta, az óriásnőt, aki, ha buknak, felfogja őket. Hangjuk teste középpontjában csengett. Úgy érezte, még inkább elvörösödik − aztán a megégett gyom, perzselt föld (mely ginzeng-ízt hagyott a szájukban) és a füst helyett halszagot érzett. A szakadatlan belső hullámzás elcsitult benne, ahogyan a fájások szűnnek meg a szüléssel.

Termetes, meztelen, fekete szakállú férfi állt előtte. Mosolygott, de mosolya korántsem volt kellemes. Patsy látta a csípőjén és a hasán húzódó hosszú sebhelyet. Bőréből, annak minden pórusából dögletes halbűz áradt. Bates Krell közelebb lépett Patsyhez. A nő a szenvedély beteges erejét érezte belőle áradni, erősebben a halszagnál is. Az érzés fekete színű volt, s betegessége ettől még jobban látszott.

Bates Krell fenyegető teste mögött, a barlang szájából kiemelkedett a sárkány szörnyű feje.

Krell mosolya még kellemetlenebbé és nyersebbé vált. Szeme feketén csillogott; ugyanazok a zöldes szemek voltak, amelyeket a könyv lapjai közül kiemelkedő sárkányfejen látott.

Egy láthatatlan mozdulattól hatalmas légmozgás keletkezett: széles tűzfolyam repesztette szét előtte a földet, s a barlangszájból kitüremkedő sárkányfej most felé fordult. Bates Krell eltűnt a füstben, s a teljes testével előjövő sárkány a halász szemeivel nézett egyenesen Patsyre.

− Ha a… − De a nyelve megbénult. Patsy túl rémült volt ahhoz, hogy tovább énekeljen, s az elméjében lévő többi hangok, amelyek mintha egy hang különböző vetületei lettek volna, szintén elhallgattak. A sárkány egy lépéssel közelebb jött, s hirtelen sokkal nagyobbnak tűnt.

− Vörös! − kiáltotta Tabby. − Vörösbegy!

Graham monoton kántálása most félig kiáltásba, félig éneklésbe csapott át: − Kirándulni megy!

S Patsy hallotta, amint Richard is kétségbeesetten bekapcsolódik.

− VÖRÖSBEGY! − ordította Tabby. − VÖRÖSBEGY!

A sárkány elfordította a fejét. Kicsi, szárnyas test hullott alá az égből, s Patsy lábánál puffant. A bódult sárkánycsemete maga alá húzta szárnyait, s kicsit lejjebb vergődött. Nem volt nagyobb egy egérnél. Patsy feldühödve lépett rá. A szárnyak recsegtek. Felemelte lábát, s újra az apró sárkányra tiport. Roppant a talpa alatt, mint egy bogár.

− Nem lesz többé lógó orra! − sikoltotta Tabby. − Ha felhangzik e régi nóta!

Patsyben összefolyt az összes hang, s egy képet látott: önmagát és Tabby Smithfieldet a régi Smithfield-ház előtti úton − és ebben a képben nem volt semmi rejtélyes. Patsy érezte, amint az energia újra erőre kap benne, s tudta: már igen közeljárt ehhez az állapothoz, amikor Bates Krell alakja materializálódott előtte, hogy halálra rémissze. Most valamelyik társa forog majd olyan veszélyben, amiből őt az imént mentették meg, s amikor kezét összekulcsolva Richard Allbee-re nézett, látta, hogy a férfi már nagyon közel van a sárkányhoz. − Édes dal! − ordította Richard és ez összetört Patsyben minden gátat. Elméjét kitárta a másik három felé: szárnyait kiterjesztette, s hatalmasabb lett, mint a tűzdenevér. Mintha a testét nyitotta volna szét, lényegét küldve a többiekhez hatalmas folyamban, s egy pillanatig olyannyira tisztában volt fizikai valójával, hogy látta az artériák és vénák kék térképhálóját a bőre alatt. Valaha, kétség-beesésében összeállította azon férfiak listáját, akikkel szeretkezett volna; de amint Patsy tudata magához ölelte Tabby Smithfieldet, Graham Williamst és Richard Allbee-t, amint szárnyait e három ember fölé kiterjesztette, e három férfin kívül más nem létezett a földtekén. Beléolvadtak; elviselhetetlenül erős és érzéki tapasztalat volt ez, ám az erő vele volt.

Patsy körül zuhogni kezdtek a magasból a sárkányfiókák. Összetaposta, amennyit csak tudott, de hullottak tovább, akár a madarak május végén.

Mikor rájuk lépett, kettérepedtek, füst és szikra robbant elő belőlük.

Újabb vergődő, egér nagyságú sárkányra taposott. Az állat a gerincoszlop mentén hasadt szét. A tetemből némi parázs ömlött, a szárnyak finom, fátyolszerű szövetté csökevényesedtek, majd fekete csomóként pihent meg a test.

 

5

 

Richard közel járt már a barlang bejáratához, s most sokkal erősebben hallotta az agyában Patsy énekét, mint korábban bármikor. Hangja már nemcsak egy kívülről jövő hang volt, hanem a férfi saját testének éneke, az erekben áramló vér s dobogó szívének dala. A sárkány hatalmas, zöldes-fekete feje majdhogynem tanácstalanul billent felé; Richard inkább érezte, mint hallotta, amint ivadékai tehetetlenül csapódnak a köves talajhoz. Fölemelte a kardot, s úgy becsülte, nagyjából ötven százalékos esélye van rá, hogy elég közel férkőzzön a szörnyeteg nyakához, mielőtt az magához tér a megdöbbenésből.

Richardrichard

Aztán érezte, hogy Patsy belécsapódik − a fejébe, a testébe, a szívébe, a bordáiba, a tüdejébe, a szemébe, a kezébe −, mégpedig akkora erővel, hogy kis híján elesett, ízlelhette az asszonyt: hangja egy eleven pillanatig átitatta az agyát, s Patsy elméjének ízei az övéi lettek. Richard úgy érezte, repülni tudna − mintha Patsy benn-léte megszabadítaná a tömegvonzás béklyójától.

Richard felpillantott. Két sárkánycsemetét látott keringeni: haldokló denevérekre hasonlítottak.

Azt már nem tudta eldönteni, Patsy szemével látja-e őket, vagy a sajátjával.

Tudata megállíthatatlanul özönlött az asszony tudata felé − így érezte legalábbis, mintha két folyadék keveredne egyazon edényben. Hirtelen az intimitáson messze túlmutató realitásban jártak, a tudás és az elfogadás realitásában, egyfajta pulzáló, rózsaszín kamrában, ahol lelkűk teljes mértékben lemeztelenedett: mintha ő meg Patsy McCloud negyven éve lettek volna házasok, és tudják jól, hogy mi a másik kedvenc fogkrémje, hogyan szereti a tojást, melyek a kedvenc viccei és a kedvenc regényei, mely mozifilmekért rajong s melyek azok, amiket ki nem állhat, kik azok az emberek, akiket imád és kiket gyűlöl. S mindeme tudást átszínezte a szexualitás lappangó érzése − Patsy szexualitása mindent elárult. Mintha a férfiba tette volna testét-lelkét.

Mókus nagyságú sárkányfajzat esett a lába elé olyan zajjal, mint amikor papírzacskót gyűrnek össze; másodpercekkel később a tetem füstfelleget árasztva összeroskadt.

Graham Williams és Tabby a sárkány támadásának kitéve álltak a lejtőn; Patsy még csak félig tette meg az utat, magányosnak látszott: ezt szellemi tevékenysége okozta, amelynek megértését Richard még meg sem kezdte. Hallotta, amint Graham és Tabby tovább fújják azt a hülye dalt. Vastag füstfelhő takarta el a Richard lábánál döglődő apró sárkányt, valahonnan tűz ropogása hallatszott. Patsy is énekelt, de csukott szájjal.

A Richard kezében tartott kard színe megváltozott, s mint a varázsvessző, magától lendült előre. Most mély vörös-aranyban ragyogott, s a markolat melege felkúszott Richard könyökéig. Patsy mély lélegzete Richard tüdejét tágította. Tabbyt s Grahamet parázsló vöröses-arany fény ölelte körül, ugyanolyan, mint amilyet a kard árasztott.

Újabb apró sárkány pottyant az egyik sziklára, s hasadt két égő darabra.

Richardnak volt ideje arra, hogy elgondolja: Ez nem történhetik meg.

A barlangszájnál dülöngélő, hatalmas, időtlen szörny megmozdította fejét, s pupilla nélküli szemei rámeredtek. A hosszú állkapocs szétnyílt. Richard oldalt lépett, lába valami meleget és csúszósát érintett, a sárkány kőszemei követték. Totális, fagyos rémület bénította meg egy pillanatra. Tüdejébe megint beáramlott Patsy lélegzete, s Richard azt üvöltötte: − VÖRÖS HAJÚ ROBIN! KIRÁNDULNI MENJ MEGIN’! − A pontos dalszövegre már nem emlékezett jól, de elméje látta Patsyt, látta, hogy meztelenül áll a rózsaszín fényben, ahol egyesültek ők ketten; majd Laurát látta Patsy mellett meztelenül, Laurát a szépséges pocakjával.

A nők kacaja felé szállt. Mintha mindenünnen kélt volna a hang, magából a világból.

− ÁLOMSZUSZÉK! − ordította Richard, s felemelte a ragyogó kardot.

Aztán az álma, az álmuk történt meg körülöttük, nem tudta, ébren van vagy alszik, de megint kiáltotta: − ÁLOMSZUSZÉK! −, azzal megindult.

A föld megrázkódott; a sziklák közül fekete folyadék fröccsent elő, morzsalékos föld, göröngyök és kövek gurultak lefelé. Richard egyenesen a várakozó sárkány felé vette az útját, s hallotta, amint valaki azt üvölti: − ÁLOMSZUSZÉK! ÁLOMSZUSZÉK! − Sűrű, fekete lé ömlött végig a köveken, Richard fülében azonban ott csengett a nők nevetése, s tudta, annak az iszonyatnak nincs hatalma fölötte − még csak hozzá sem érhet. Azt gondolja, tudja, mi az: a fekete anyag, amely Emma Bovary koporsójából szivárgott. Ő meg Laura végül nem tudták már befejezni annak a könyvnek az olvasását – no meg millió más is befejezetlenül maradt. Vastag tűzfal suhant felé, hogy beburkolja, de tisztában volt vele, hogy minden nehézség nélkül áthághat a lángokon, azoknak sincs hatalmuk ahhoz, hogy kárt tegyenek benne.

 

A másik három látta, amint Richard Allbee feltartóztathatatlanul halad a lángokon át a sárkány felé − mintha a tűz nem is létezett volna. Bársonyos-acélos burok vette körül a férfit. Figyelték, amint kardját emeli a tűz közepén; hallották, amint azt ordítja: − ÉBRESZTŐ! azzal lesújt vele.

 

Richard nem hallotta, mit ordít − voltaképp nem is jutott el a tudatáig, hogy ordítana. A sárkány lehelete dühödten, fenyegetően áradt feléje. Hegyes fogai kerítésléc méretűek voltak. A halál és a rothadás szaga − az alagút bűze − rontott Richardnak az ártalmatlan lángokkal együtt.

A sárkánynak ugrott, s a karddal a hosszú, ormányszerű pofára sújtott. A penge a szörnyeteg húsába hatolt, majd sietve felemelkedett, a sebből zöldes-fekete mocsok buggyant ki, amelyet folyékony tűz követett. A sárkány üvöltő morgással hátrált. Mikor Richard újból előrenyomult, a sárkány lehajolt, s kis híján a foga közé kaparintotta. Richard maga elé szegezte a kardot, s megfricskázta vele az állkapcsot. Hátraugrott, majd oldalt lépett, mert az állat ismét felé tartott. Ez alkalommal sikerült alulról teljesen átszúrnia az állkapcsát.

Szikrázó tűz fröccsent a sebből, a sárkány a fájdalomtól bömbölve támadott. A hosszúra nyúlt fej Richardot kereste megint, aki ahelyett, hogy megpróbált volna kitérni az útjából, felemelte a kardot − éppúgy, mint álmában −, s teljes erővel lecsapott vele. A fegyver a rém ormányának tövébe mélyedt. A sárkány szájából valóságos tűzfolyam lövellt elő.

A kíntól megvadult szörny sivítva ágaskodott fel. A kard lüktetett Richard kezében; előrenyomult, s a teremtmény hosszú, erős nyaka mellé került. Mindkét kézzel megragadta a markolatot, érezte, amint valamennyi izma és ina megfeszül, azzal élete legerőteljesebb mozdulatával vágott. A penge áthatolt a nyak vastag, durva bőrén, s csontot ért. Minden megmaradt erejét beleadva jobbra rántotta a pengét, hogy leküzdje az útjába került akadályt. Nedves lángok csorogtak le a karján. Aztán a sárkány felrobbant.

Richard a tűzhegytől hátratántorodva figyelte, amint lepedőnyi rongyokban zuhog a tűz a sziklákra. A kard kihullott a kezéből, s többé már nem volt kard. − Ébresztő – mondta még egyszer, azzal térdre roskadt.

 

6

 

Graham és Tabby lassan közeledtek a sziklák között, szájuk kiszáradt, lábuk remegett. Richard előreroskadt, haja súrolta a sziklára vetett árnyékot. − Richard? − szólt Graham rekedt hangon. Richard megborzongott. Nem bírt a többiekre nézni.

− Jól vagy? − kérdezte Tabby.

− Nem − volt a válasz.

− Megcsináltad, Richard − mondta Graham halkan.

− Te mondd meg, mit csináltam − mondta Richard, mintha a kőhöz intézné szavait.

− Annál jobbat tudok − felelte Graham. − Megmutatom neked. Még csak mozdulnod sem kell hozzá. A dolgod annyi, hogy felnézel.

Richard lassan felemelte a fejét. Társai teljes zavarodottságot láttak elgyötört arcán. Tizenöt évet öregedett. Bőrét hosszú ráncok barázdálták. Halottsápadt volt, s reszketése csak nem szűnt. − Nappal van megint − jegyezte meg. Graham és Tabby hátrafordultak. Észre sem vették, hogy odakinn, a hasadékon túl megint süt a nap. Richard arckifejezésük láttán azt mondta: − Remélem, srácok, nem festek rosszabbul, mint ti ketten. − Reszkető kezével megtörölte az arcát. − Mit akartok nekem mutatni?

− Itt jön, itt van már ő is − mondta Graham. Hangja ideges volt és szégyenkező. − Patsy.

Tabby szinte transzban fordult hátra. Richard Graham segítségével talpra állt. Patsy már nagyon közel járt, előtte kis göröngyök gurultak. Arca vörös volt, de amint ez az apró asszony feléjük közeledett, hatalmas kiterjedésű aura látszott körülötte − a majdhogynem hősies jelentőség atmoszférája, amely éppúgy illett rá, mint a ruhái. Ha akkor bármelyikük egyedül lett volna vele, sírva öleli át; ám mind a hárman túlságosan is tisztában voltak a másik két férfi jelenlétével ahhoz, hogy ilyen érzelemkitörést kockáztassanak meg.

− Jaj, Patsy − mondta Tabby. − Hogy tudtál…

Megrázta a fejét, s jött tovább. Arca égőén piroslott.

Tabby megkísérelte, hogy azon a bensőséges módon szóljon hozzá, amelyen csak ők ketten osztoztak, ám gondolatai most nem engedelmeskedtek a megszokott módon. Az üzenet kiment, de tudta, hogy célba nem ért. Az a dimenzió többé már nem volt az övék.

A föld még reszketett alattuk, ám alig érzékelték.

− Azt akarom, hogy lásd… − kezdte Graham, de hangja elcsuklott.

− Fogjatok meg − szólt Patsy, s kiterjesztett karokkal, futólépésben tette meg a még meglévő távolságot. Mindhárman körülfogták, átölelték − s érezték, hogy most Patsy McCloudhoz tartoznak, részei a nőnek.

Mikor Patsy hátralépett, kezük lehanyatlott.

− Drága Graham, mutatni akartál nekem valamit − mondta Patsy.

Most Graham vörösödött el. A sziklás lejtőre mutatott, amelynek mélyén a sárkánybarlang nyílt − korábban. Mert a bejárat, akárcsak az apró sárkányok teteme, elenyészett. A köves talajon kicsiny csontváz hevert. Lába, láthatták valamennyien, kissé deformálódott, kicsavarodott. Az arrogánsan nagy és hosszas koponya mintha más testhez tartozott volna. Négy rongyolt szélű, tízcentes nagyságú lyuk éktelenkedett a csontmaradványon.

Lábuk alatt a sziklák érzékelhetően balra, majd visszafelé mozdultak.

− Elkapták őt. Az őseink. Együttes erővel végeztek vele. Vagy egymás után, vagy tudja ördög, hogyan. De együtt ölték meg. − Graham kezét zsebre vágva nézett végig rajtuk; tekintetében megcsillant valami a régi vehemenciából. − És mi még ennél is jobban csináltuk. A fenébe, én azt hiszem, ennek a szörnynek mindörökre vége.

Még egyszer megreszketett a talaj alattuk, s a Kendall Point távolabbi végéről egy sor morajlást hallottak, amelyeket olyan hang követett, mintha nehéz tárgyak zuhannának a tengerbe. Kavicsok pattogtak körülöttük.

Patsy riadtan nézett fel; Richard megragadta a karját, s azonnal felvonszolta a lejtőn a Point elejéig. Remélte, a másik kettő követi őket. Egészen az út torkolatáig vezette a nőt. − Itt maradj − mondta, majd visszafordult, hogy Graham segítségére legyen. A Pointon végigtekintve látta, amint a földnyelv egy kisebb szakasza leomlik, majd elnyeli a tenger. Magas vízhullám csapott ki a szárazföldre, s a Point további része roskadt bele a Long Island Soundba. Richard a lejtőn rohanva majdnem összeütközött a Grahamet felfelé ráncigáló Tabby Smithfelddel. Elkapta az öregember másik karját, s különösebb ceremónia nélkül felrángatták Grahamet a hasadék peremére. − Asszem, kösz − motyogta Graham.

Csatlakoztak az alacsony fal mellett álló Patsyhez, s figyelték, miként semmisül meg a Kendall Point. Rengett a föld; repedések keletkeztek benne, kiszélesedtek, megnyíltak, más repedésekkel találkoztak. Rettenetes erő emelte a magasba azokat a sziklákat, amelyek felületén állva a Sárkánnyal szembenéztek, majd azok a Sound vizébe zuhantak. A megmaradt kövek vad táncot járva csapódtak egymáshoz, majd reszketve hullottak atomjaira. Egy pillanatra még Gideon Winter csontváza is megjelent előttük, keze-lába integetett, mintha élne, majd a tenger felé gördült, s egy ráhulló szikla végképp eltemette.

Egy repedés tartott feléjük; a falon átmászva menekültek az út felé. − Ó, istenem − mondta Tabby, s a Point végében álló bár hosszú, fehér épülete felé mutatott. A terjedő pusztulás teret követelt magának. Hatalmas, egyre bővülő hasadék rontott a ház felé, mintha eltökélt szándéka lenne, hogy lerontsa. Az épület hátsó frontjánál lévő zárt udvar zajosan eltűnt, s a vastag betonfalak úgy törtek darabokra, mint a kiszáradt kenyér. A teljes épület a tenger felé araszolt valamennyit, további reccsenések-roppanások kíséretében. Csövek törtek, falak omlottak össze. Sikolyokat hallottak, s egy ajtó is kivágódott; három fiatal nő és négy-öt, középkorú férfi rontott ki rajta. Kettejük kezében még ott volt a sörösüveg. A rémült kis csapat az út közepére futott, onnan nézte a bár haláltáncát, majd végső összeomlását. Az épület alól kicsúszott az oldalsó fal, majd leomlott, felfedve a járólappal burkolt padlót meg a faragott fából készült bárpultot; az egyik emeleti szobában sárguló papír földgömb forgott oda és vissza eszeveszetten a mennyezetről lógó csillár társaságában, mintha gyerek perdítette volna meg baseballütővel. Aztán a ház felnyögött, ezernyi faereszték szabadult sok évtizedes rabságából, azzal az egész építmény összeomlott, s belezuhant a hasadékba.

A megmenekedettek kábán bámultak a négyek felé. Egy nő és két férfi tétován lépett előre. Patsy, Richard, Tabby és Graham most először szembesültek azzal a kutyafejhez illő, ostobán kíváncsi tekintettel, amiben később még oly sokszor lesz részük. Kényelmetlen érzés támadt bennük. − Jézus fasza − mondta az egyik férfi, azzal mindannyian elfordultak tőlük. Graham biztos volt benne, hogy a társaság, amely a Soundba csúszó sorházakat figyeli, nekik fog rohanni.

Az elpusztított bár közvetlen közelében lévő rothadó épületek reszketve araszoltak előre, mint a felhúzható játékok. Menet közben darabok hullottak le róluk, falak roskadtak be nedvesen. A bár épületét elnyelő, egyre szélesedő hasadék a homokos partszakaszra kényszerítette őket, ahonnét belecsúsztak a vízbe. A lyukba homoksáv dőlt nehézkesen.

A Point másik oldaláról, Greenbank és a Mount Avenue irányából újabb recsegés-ropogás hallatszott; egy nagy épületet ért utol a vigasztalan vég. Kő, fa és üveg sikoltott haláltusájában. Eresztékek és ácsolatok, amelyeknek még vagy száz évig kellett volna kitartaniuk, elemeikre hullottak, tartógerendák hasadtak ketté. Potyogó vakolat, hulló téglák, zuhanó acél, ólom, porcelán.

S azután a pusztulás véget ért. Tökéletes, bénító csend zuhant a tájra, sűrűsödött meg körülöttük. Hallani lehetett, amint egy gyík surran a homokban. Az utolsó, bizonytalanul álló szikla is belezuhant egy mély hasadékba.

A kocsmából kimenekült csoport leplezetlenül bámulta Richardot meg a többieket. A férfiak félelemmel vegyes áhítattal meredtek Patsyre − ők is érzékelték az asszonyt körülvevő aurát.

− Menjünk haza − mondta Graham.

Tabby megkérdezte tőle: nem gondolja-e, hogy esetleg Greenbank is elpusztult.

− Azt nemsokára meg fogjuk tudni. De amikor elhaladunk ezek mellett az emberek mellett, maradjunk közel egymáshoz.

A három férfi felzárkózott Patsy mellé, s lassan megindultak vissza az úton. Nem néztek a kocsmázókra, akik elléptek az útjukból. Egyikük sem mozdult vagy szólt ezután, Richard és a többiek azonban érzékelhették a néma várakozók zavarodott érzelmeit.

Mikor Bobo Farnsworth levegő után kapkodva előbukkant az út baloldalán elterülő erdős-sziklás részről −  egyértelmű volt, hogy lerövidítette a Mount Avenue és a part közti utat −, barátaink megálltak. A mögöttük lévő emberek lassan kezdtek szétszéledni.

 

7

 

Bobby az út mentén állt meg. Sár szennyezte kék egyenruháját, egyik nadrágszára nedvesen tapadt a bőrére. Mintha váratlanul, rá nem jellemző módon szégyellte volna magát valamiért − s mintha nem tudná biztosan, közeledhet-e ehhez a négy emberhez. Patsyre, Richard Allbee-re, majd újból az asszonyra nézett. − Ó, − mondta. − Magukat kerestem.

Arcát keserű gondolat torzította el. Bizonytalanul áthelyezte a testsúlyát, majd lépett egyet előre. Majd ismét engedélyezett magának egy Patsy McCloudra vetett pillantást, s majdnem bocsánatkérően ment oda hozzájuk.

− Mi történt, Bobo? − kérdezte Richard.

Mármost tény − noha túl dicséretesnek aligha nevezhető −, hogy a négyek, akik a megkukult Bobo előtt álltak, kivétel nélkül azt kívánták, bár kimenthetnék magukat valahogyan, aztán elpályázhatnának. Mindannyian kedvelték a nagyra nőtt rendőrt, s bármely más alkalommal szívesen vették volna társaságát. Persze kimerültek voltak, s hogy milyen mélységesen, azt fel sem tudták becsülni; éppúgy nem lettek volna képesek függetleníteni magukat mindattól, amin átmentek, miként arra sem, hogy megragadják Bobo Farnsworthöt, s lehajítsák a szikláról azon a ponton, ahol valaha a Kendall Point kezdődött. Bobo alkalmatlankodó mivoltának igazi magyarázata azonban az volt, hogy a négyek olyany-nyira egymáshoz húztak, mint a szerelmesek. Feltétel nélkül szükségük volt egymásra, s szükségük volt az időre is, hogy tisztázzák, ez mit jelent, miféle dimenzióba jutottak. Semmi másra nem vágytak, mint egy szobára, aminek ajtaját magukra zárhatnák. Zavarta tehát őket a drága Bobo, Richard kérdése pedig semmi más nem volt, mint kényszeredett udvariassági formula.

− Kifogyott a benzin a kocsimból − mondta Bobo, nem túl szolgálatkészen. − Sehol nem lehet tankolni a városban. A tartályom kongott az ürességtől, de azt gondoltam, eddig talán mégis eljutok vele. Ehhez képest futnom kellett végig a fél Mount Avenue-n, aztán onnan át egész Hillhavenen, hogy idejussak. − A benne bujkáló keserű gondolat kiült szájára, szemére. − Ne kérdezzék, honnan tudtam, de tudtam, hogy itt lesztek… és szükségem volt arra, hogy maguk… A helyzet nem… nem… − Gyerekes mozdulattal takarta el az arcát. − Azt hiszem, Ronnie a halálán van. Talán már nem is él. Azt tudom, hogy az éjjel már majdnem meghalt. − Fojtottan hallatszottak a szavak. Majd Bobo leengedte a kezét. − Ma reggel elzavart. Nem akarta, hogy ott legyek. − Az út menti kavicsokat vizsgálta behatóan, egyszerre küzdve az elkeseredéssel és azzal, miként juttassa azt kifejezésre. − Félek visszamenni hozzá. Nem bírnám ki, ha beállítanék, s ott találnám holtan.

− Szerintem arra fog beállítani, hogy jobban van − mondta Graham. − A helyzet az, hogy ebben teljesen biztos vagyok. És azt is lefogadom, örülni fog magának.

− Kijelentései csak felerészt bizonyultak igaznak.

− Biztos benne? − kérdezte Bobo.

− Hát most mondtam.

A rendőr bólintott, s igen komolyan mondta: – Köszönöm. Úgy értem, köszönök mindent.

− Nincs mit − mondta Richard, ismét csak udvariasságból, bár már kevesebb kényszeredettséggel, mint az imént.

Csendben folytatták útjukat a Mount Avenue hillhaveni vége felé. Bobo gyorsabban haladt volna, így folyamatosan előttük ment, s néha hátrafordult, hogy megnézze, mennyivel maradtak le. − Ha akarja, Bobo, siessen előre − ajánlotta Graham. − Érthető, hogy alig várja már, hogy visszaérjen Ronnie-hoz.

− Inkább maradok magukkal − közölte Bobo egyszerűen.

Mire a hillhaveni strand mellett elhaladtak, Richardnak már majdnem támogatnia kellett Tabbyt. Graham és Patsy összeakaszkodva, mechanikus elszántsággal botorkáltak a Beach Trail felé. Egyikük sem reagált Bobo tétova társalgási kísérleteire, s mindent megtettek, hogy időnkénti kutakodó pillantásait is elkerüljék. − Odaérünk, Patsy − mondta Graham. Bobo azonnal beszúrta:

− Persze, hogy oda. − Végül elérték a járőrautóját, amely az út menti fák alatt állt.

− Ez a szar − mondta utálkozva Bobo, s tenyerével a kocsi tetejére csapott. Újabb csend következett, idegőrlő húsz yardon át, aztán Bobo megszólalt. − Ó, istenem. Nézzék csak azt!

Monty Smithfield régi háza lezúdult a mögötte álló hegyoldalon, nyomában nem maradt más, mint furcsa, tátongó horpadás. Víz spriccelt a törött csövekből; az alapból kőoszlopok meredtek elő. A vastag füst még mindig a levegőben állt.

− Ó, istenem − ismételte Bobo. − Az a rémes ház. Odalenn lehet a vízben, igaz? Azok a rengések vagy micsodák egyszerűen lerázták a dombtetőről. Soha nem hittem volna, hogy egy szilárd anyagból épült ház… − Átlépett a mirtuszokon, hogy a kerítéshez menjen. − Remélem, más otthonok nem jártak így.

− Ez az egyetlen − mondta Graham.

− Most aztán tényleg látnom kell, mi történt ott lenn − közölte Bobo. − Lehet, hogy valakinek segítségre van szüksége. − Határozatlanul ácsorgott a kerítésnél; nem szívesen vált volna el tőlük. − Maguk rendben hazajutnak, igaz?

− Több, mint valószínű − nyugtatta Graham, s a négyek elindultak, hogy megtegyék a Beach Trailig hátralévő rövid útszakaszt.

− Miért csak ez az egy ház járt volna így? − kérdezte Bobo.

− Isten vele, Bobo − felelte Graham. − Maga jó ember. Jóra fordul minden.

− Láttam magukat… láttam magukat a Kendall Pointon − bukott ki Bobóból, s most vált nyilvánvalóvá, hogy találkozásuk óta ezen rágódik.

Most Patsy és Tabby is a rendőrre nézett.

− Elég magasan voltam ahhoz, hogy majdnem végig belássak abba az… izé… vízmosásba. − Bobo majdhogynem szégyellte magát, mint az olyan ember, aki kémkedés gyanújába keveredik. − Mi a csoda volt az a dolog odalent? Megharcoltak vele, igaz? Mi volt az?

− Mit látott? − kérdezett vissza Richard. Tabby, Graham és Patsy ösztönösen közelebb léptek hozzá.

− Valamiféle állatot alighanem − felelte Bobo. − Elég nagyot. Ó… nem szívesen mondom, de… mintha emberi arca lett volna.

− Bár beszámolhatnék róla − mondta Richard. − Esküszöm, Bobo. Bár beszámolhatnék.

− Aha − nyögte Bobo. − Bár beszámolhatnának. − Hallgatott. − Azt hiszem, a legjobb, ha utánanézek, mi maradt a házból. − Még mindig a kerítés előtt ténfergett.

− Hát, vigyázzanak jól a hölgyre.

− Még látjuk egymást − mondta Graham, azzal vonszolta tovább önmagát meg Patsyt. Nem hallották, hogy a kerítés mellett álló Bobo mozdult volna, míg be nem fordultak a Beach Trail sarkán.

 

Graham belökte az ajtót, s előreengedte a többieket. Patsy épp csak belépett, s azonnal a falnak dőlt. Feje lekókadt. − Bocs − mondta. − Bennem már nem maradt erő. Egy szikra se.

Richard és Tabby egymásnak ütköztek a szűk előszobában, miközben segíteni próbáltak, de Graham volt az, aki vállát Patsy karja alá vetette, s besegítette a nappaliba. − Csak le kell dőlnöm egy kicsit − mondta Patsy.

Graham a díványhoz vezette. Patsy szeme már majdnem lecsukódott. Graham a díványra emelte a lábait, majd kifakult takarót halászott elő az íróasztala mögül. Kirázta, majd Patsyre terítette. Patsy már aludt, de arca még így is nyúzott és megviselt volt, bőre oly szorosan feszült a csontokra, hogy majdnem szögletes formát öltött. − Leülhetsz, Tabby − mondta Graham. − Patsy aligha mozdul innét pár óráig.

− Én se igen − mondta Tabby. Habozott egy pillanatig Graham íróasztali széke előtt, majd visszanézett Patsyre, s a dívány fejéhez ment. Richard sem volt képes arra, hogy túl messzire kerüljön az asszonytól. A kávézóasztal másik oldalán állt, szemét rászegezte.

− Ti vagytok, fiúk, a nap hősei − mondta Graham de tegyétek már meg nekem azt a szívességet, hogy leültök. Egyetértek Tabbyvel: innét egyikünk se megy jó darabig sehová.

− Helyes − szólt Richard, azzal a megviselt borszéket választotta. Tabby a dívány mellé telepedett, elég közel ahhoz, hogy felnyúljon, s megcirógassa Patsy haját.

− Na, jól van − mormogta Graham. − Azt hiszem, iszom egyet. Aztán, ha eljön az ideje, irány az ágyam. Mintha három napja egyfolytában fenn lennék. De bízom benne, hogy mindketten maradtok, míg mást nem gondolunk.

− Én − jelentette ki Richard − nem gondolok semmire.

− Oké − mosolyodott el Graham. − Akad itt hely elég. Odafenn olyan szobák is vannak, amelyekbe vagy tizenöt éve nem tettem már be a lábam. Oké. Örülök.

− Maradok én is? − kérdezte Tabby, s hirtelen sebzettnek tűnt.

− Ha megpróbálsz bárhová menni, az íróasztalomhoz láncollak − fenyegette meg Graham. − Helyes, akkor ezt meg is tárgyaltuk. Kér más is italt? Azt hiszem, akad még a ginből, amit Patsy annyira szeret.

Mindhárman ránéztek. Patsy gyöngén pihegett a takaró alatt.

− Persze − mondta Richard.

− Én is kérnék egy kicsit − jelentkezett Tabby. − Ha, tudja…

− Neked ma mindent − bólintott Graham. Nehézkesen a konyhába ment, s jeget kezdett tördelni a poharakba.

Tabby visszaemlékezett Berkeley Woodhouse-ra, aki a jégtálcát verdeste a mosogató aljához a Four Hearths-ban. Felhúzta könyökét, s karjával átfogta magát. − Richard?

− Igen.

− Jó, ha maradunk egy kicsit itt?

− Igen.

− Együtt, mindannyian?

− Együtt, mindannyian.

− Nem nagyon szeretnék másutt lenni.

− Tudom. Így vagyunk ezzel mindannyian, Tabby.

− Gondolja, hogy az a Bobo nevű zsaru csakugyan emberarcú vadállatot látott?

Richard hátradőlt. – Hátralévő életünkben valószínűleg másról se beszélünk majd, mint a Kendall Pointról. Egyelőre azonban ez még túl korai lenne, Tabby. Még azt sem tudom, mit gondoljak.

Graham három, félig jéggel és színtelen folyadékkal teli pohárral tért vissza. − Úgy bizony, Tabby. Ez még túl korai. A tiedet amúgy fölvizeztem kicsinyt. − Egy-egy poharat nyújtott át nekik, majd elvette a mellének szorított harmadikat, s az íróasztalra tette. − Jövök rögtön. De valamit el kell végeznem, míg még van hozzá bátorságom.

Tabby poharába kortyolt, s elfintorodott. − Ti úgy gondoljátok, ez ízletes?

− Úgy gondoljuk, a jobbfajta mérgek közül való.

Graham lassú, nehéz léptekkel felment a lépcsőn.

− Mit csinál?

− Kérdezzük meg, ha visszajött.

− Nem hiszem, hogy valaha is meg tudok válni Patsytől − mondta a fiú.

− Igen − bólogatott Richard. − Én meg azt nem hiszem, hogy valaha is meg tudok válni ettől a széktől.

Graham léptei most lefelé közeledtek. Az öregember vastag papírstósszal a kezében lépett be. Szótlanul elhaladt mellettük, s megint eltűnt a konyhában. Richard és Tabby pár másodperccel később olyan zajt hallottak, amikor valami súlyos esik a műanyag szemetes aljára.

Graham visszajött a nappaliba, arcán nem mindennapi megkönnyebbülés tükröződött. A kávézóasztalhoz kacsázott, felkapta poharát, kiitta a harmadát, majd továbbkacsázott az írószéke felé. − A rohadt életbe − jelentette ki elégedetten, s belemosolygott a poharába. − Épp most téptem le rabláncomat. Annyi időt töltöttem azzal a könyvvel, hogy be sem mertem már ismerni magamnak: nagyjából egy éve halott bennem a téma. Semmit nem csináltam, csak üresben kotlottam rajta. Még csak látni sem akarom többé.

− Szemétre dobta a könyvét? − döbbent meg Tabby.

− Tizenhárom regényt írtam − felelte Graham csendesen. − Azt hiszem, eljutok a tizennégyig, mielőtt kijelentkeznék ebből a világból. − Újabb hatalmas kortyot forgatott meg a nyelvén, mielőtt lenyelte. − Azt hiszem, egy darabig nem csinálok mást, mint segítek nektek gondot viselni Patsyre.

Aztán sokáig nem szóltak. Terjedt, nyújtózkodott a csend, megtelt gondolataikkal. Mind a három férfi a takaró emelkedését-süllyedését figyelte.

Tabby feje a térdére bukott; szája remegni kezdett, szeme hirtelen szúrt.

− Rendben van − mondta Graham. − Csak rajta.

Tabby felemelte az arcát. Megint Patsyre kellett néznie. − Ő… − kezdte, folytatni azonban nem tudta. − Ő…

− Nem volt képes kimondani.

− Tudom − mondta Richard. − Hozzánk jött feleségül.

Tabby gondolkodás nélkül feltérdelt, s megcsókolta Patsy kezét.

− Igen − mondta Richard. Poharát a padlóra tette, megkerülte a díványt, s homlokon csókolta a nőt. Aztán Graham következett, ő a bal szemöldök környékét választotta. Rituálé volt ez; egy egyezmény megpecsételése, felszentelés elismerése, egy fontos és azonnali változás záloga. Mozdulatlanul álltak fölötte, s Patsy aludt tovább.

Graham felmordult, majd visszatért a székébe, Tabby ismét elfoglalta a helyét a padlón, Richard pedig hátradőlt az öreg borszéken. Nem beszéltek. Graham végzett az italával, kezében forgatta a csorba, vén poharat, s makulátlan öröm szállta meg. A melle fájt, a lába égett, öt perce dobta ki sokévi munkáját (s máris azon gondolkodott, nem akad-e mégis a szemetesben néhány olyan oldal, ami megér egy mentőakciót), annyira ki volt merülve, hogy már-már hallucinált, de egy le nem mérhető időperiódusban gondtalanul, áldottan boldog volt. A szobában lévő mindhárom férfi egységes, szükségszerű lényege ragyogott fel, miként a kard ragyogott Richard kezében a Kendall Pointon. Végigjátszotta magát a jelenet, akkor és ott? Mit sem számított azokban a másodpercekben. Graham világéletében nem volt ennyire boldog; ez már nem is a boldogság, gondolta, s elképzelte, hogy a valóság birodalma mögött további birodalmakat érzékel, napsütötte világokat, az istenek játszótereit. Szeme lassan kinyílt, s így elkerülte azt, hogy pohara kipottyanjon a kezéből. Richard és Tabby már aludtak, éppoly ártatlanul, mint Patsy McCloud. Graham feltápászkodott a székről, poharát kivitte a konyhába, majd kihalászta a szemetesből a leginkább használható fejezeteket. Aztán felment, maga mögött hagyva a nappalit, amely teli volt alvó barátai lélegzésével.

 

Miután a hold

 

Miután a hold néhány alkalommal felkelt s lenyugodott, Hampstead jókora utat kényszerült megtenni, hogy halottaiból feltámadjon, lázas betegségéből lábadozzon. A szekrény mélyén megbúvó mumusok, az ajtókon kaparászó rémek, amelyek a végén már az utcákat is a hatalmukba kerítették, visszakényszerültek az elmék legrejtettebb bugyraiba. Hampstead kezdte számba venni veszteségeit, s siratta halottait. Hampstead kész volt arra, hogy ismét része legyen a világnak. Ami pedig a világot illeti, akár jót tett ezzel, akár rosszat, nemhogy arra volt kész, hogy Hampsteadet ismét a keblére ölelje, de elképesztő, zajos figyelmével is kitüntette a várost. Sápadt és sovány volt Hampstead, akárcsak a többi, érintett település, ám már tudott járni, hangja pedig ismét egészségesen csengett. Többé nem fenyegetést jelentett. Hősies áldozatot láttak benne. Az útakadályok eltűntek, a riporterek, a magazinok munkatársai, a tévékamerák pedig beözönlöttek.

Valószínű, hogy Hampstead minden egyes polgára vagy beszélt újságíróval, vagy ott állt valaki mellett, akit meginterjúvoltak, és ez alól a magát Graham Williams házában meghúzó négy ember sem lehetett kivétel. Ebben az időszakban, amikor a város inkább még csak tettette, hogy normális életet él − noha jó úton volt efelé −, Patsy, Richard, az öregember meg a fiú gyakran arra gondoltak: ami velük történik, legalább annyira furcsa, mint az előzmények.

Elsősorban is ott volt az a valami, amelyet Richard „sztárságnak” nevezett. Jó egy hétig egyikük se hagyhatta el Graham házát anélkül, hogy valaki ne csatlakozott volna hozzá. Legtöbbnyire csendben és passzívan követték őket: ha Richard a Main Street sarkán állva várta, hogy zöldre váltson a lámpa, a vele együtt várakozó két-három ember lassan felé fordult. Vérmérséklettől függően nyíltan vagy diszkréten bámulták; beszélni akartak, de aztán mégsem szólaltak meg. Nem voltak egészen biztosak abban, hogy mit is mondjanak. Legalábbis egy részük szégyenlősen kutyagolt aztán a nyomában végig a Main Streeten, tettetve, hogy a kirakatokat nézegeti.

Egy alkalommal, mikor Patsy a félig még mindig üresen álló Greenblattnél vásárolt, egy nehéz arany ékszereket viselő, reszketeg, idős hölgy állította meg azzal az ürüggyel, hogy a blúzát dicsérje. Egy másik, fiatalabb nő Tabby Smithfieldet ölelte meg az Anhalt mögötti városházi parkolóban. − Azt hiszem, kezdem megérteni Frank Sinatrát − mondta Richard, ám magában azt gondolta, ezekben az emberekben megvan egy csipetnyi Patsy és Tabby tehetségéből, ami elég is ahhoz, hogy felfigyeljenek rájuk négyükre. S még a sajtó is ott keringett körülöttük, ha csak módja nyílt rá.

Nem szerettek eljárni otthonról. Igazán csak egymás társaságát állították. S ha arra kényszerültek, hogy elhagyják a házat, valaki − vagy jegyzetfüzettel és tollal, vagy mikrofonnal − egészen biztosan megjelent, hogy kérdéseket tegyen fel. Amivel az volt a probléma, hogy a rájuk adandó őszinte válaszok egészen biztosan beszámíthatatlan elmeállapotról árulkodtak volna. Nem hivatkozhattak sem önmagukra, sem az egyedüli valamire, ami e napokban foglalkoztatta őket − Gideon Winterre így aztán válaszaikat megpróbálták a lehető legrövidebbre és legbanálisabbra fogni. így aztán, míg mindenki izgatottan nyilatkozott perekről, a Telpro elleni keresetekről, a védelmi minisztériummal kapcsolatos nyomozásokról, Richard Allbee és a többiek igencsak visszafogottnak bizonyultak.

− Ó, én azt hiszem, a városban lassan minden visszazökken a régi kerékvágásba − tudatta Richard a CBS-szel.

− Talán nevetséges, de már alig is emlékszünk vissza arra, mi történt velünk ezen a nyáron.

− Tartok tőle, hogy kénytelen leszek a nyáron meglehetősen elhanyagolt magánügyeimre koncentrálni − mondta Patsy a Newsweeknek. − Nem áll szándékomban bárkit is perelni.

− Frankó mokány kis közösség vagyunk mink − árulta el Graham az NBC-nek. − Még a (bííp)szag sem képes minket hosszabb időre lepadlózni.

− Volt egyáltalán nyarunk az idén? − kérdezett vissza Tabby az Eyewitness News riporterével beszélgetve.

Egy hét múlva észrevették, hogy a bámulok megritkultak, a kérdések úgyszintén; két hét után megint csak átlagos polgárok voltak − s ezért nem győztek hálát adni.

A Conrail szerelvényei megint megálltak Hillhavenben, Hampsteadben és Greenbankben. A Greenblatt polcait lassacskán feltöltötték friss zöldáruval, s mihelyst a raktárak és a diszpécserek értesültek róla, hogy Hampstead immár nem jelent veszedelmet a teherautóikra, a húskészítmények is megjelentek. Szeptember harmadik hetére kicserélték a Main Streetre nyíló valamennyi ablakot. Egy újabb hét elteltével, amikor Graham és Richard a hátsó udvarban dolgoztak a megrepedt ablakkeret és a fal helyreállításán, Graham a birtoka végében megpillantott egy fára leszálló verebet. Néhány nap múlva a madarak teljes mintakollekciója − sirályok, seregélyek, vörösbegyek, pintyek, rigók, no meg a nagy, gengszter küllemű varjak − megjelent Hampsteadben.

S megtértek a másfajta vándorok is. Graham és Patsy, akik parti sétára indultak egy reggelen, Evelyn Hughardt-tal futottak össze. Épp a kocsijából szállt ki. − Helló, Evvy − köszöntötte Graham. − Jó, hogy megint látom.

Evelyn az órájára pillantott, majd Grahamre, és azt kérdezte: − Csakugyan? − Azzal a háza bejáratához ment.

− Most már legalább biztosan tudom, hogy minden visszazökken a régi kerékvágásba − morogta Graham.

Charlie Antolini szobafestőt fogadott; kihordta a házából a rózsaszínre mázolt berendezési és műszaki tárgyakat, s felhalmozta őket a kútkáva mellett. A tévétől kezdve a székeken át a nagy ebédlőasztalig minden Charlie boldogrózsaszínében pompázott. Az érzelmes, valahogyan reményt keltő bútor halom élesen felvillantotta Grahamben a nyári élményeket, egészen a legapróbb részletekig: visszaemlékezett arra, milyen volt Norm Hughardt szájvizének illata, amikor a hullát a hátára fordította; emlékezett Patsy verejtékes homlokának sós ízére, amilyennek akkor érezte, mikor megcsókolta. Húsz perc múlva beállított az Üdvhadsereg egy teherautója, s elvitte a tárgyakat.

Valamikor később − jóval később − egy, a Hampstead Gazette-ben látott nyomdahiba rántotta vissza a rémes nyárba Grahamet − abba az időszakba, amikor, hölgyeim és uraim, szabályok márpedig nem léteztek. Igazából azonban a Gazette nem hozott több nyomdahibát, mint korábban bármikor. A szeptemberi számokat voltaképp csak a társasági rovat hiánya különböztette meg a korábbiaktól. Sarah Spry ugyan nem volt az újságírók gyöngye, mindazonáltal pótolhatatlannak bizonyult.

A nyár legszomorúbb áldozatai − dr. Chaney betegei − október közepéig egytől-egyig elhaláloztak; onnantól fogva aztán semmi nem emlékeztette már a város polgárait arra, amin átmentek, s amikor az utolsó beteg is beadta a kulcsot, dr. Chaney fellélegzett. Most már nekifoghatott a könyvének.

 

Öt héttel azután, hogy Graham Williams barátait a nappaliban hagyva aludni tért, Richard és Tabby átköltöztek az utca túloldalára, Richard házába. A válás oka − amit csak kicsit bántak, hiszen érezték, hogy szükséges − az volt, hogy Graham háza nem bizonyult megfelelőnek három felnőttnek és egy kamasznak. A használaton kívüli emeleti szobák melegben kemencének, hidegben hűtőládának bizonyultak: Patsy minden éjszakáját a díványon töltötte, Tabby meg végezetül a konyha melletti szűk kis szoba heverőjén kötött ki. Ha Graham hajlandó lett volna kiköltözni a házából, igen valószínű, hogy valamennyien az utca másik oldalára költöznek − és újabb heteket töltenek el kellemetlen zsúfoltságban. Graham-nek hiányzott a megszokott magány, Richard Allbee vagy lakni akarta a házát, vagy eladni; az együttlét megszállott vágya pedig apródonként elenyészett. A valóság, a más emberek világa szólította őket, ők pedig lassacskán válaszoltak a hívásra. Tabby iskolába járt, Richard pedig csendes helyet akart, hogy a fiúnak legyen hol tanulnia; ő maga mielőbb vissza akart térni a munkába, hogy többé ne kelljen John Roehmre támaszkodnia. Talán Graham viselkedett némiképp diktátorként, talán Richard bizonyult olykor a kelleténél türelmetlenebbnek. Apák és fiúk, mint tudjuk.

Az öregember soha el nem várta volna, hogy Richard eladja a házát, így nem is érzett semmi kiábrándultságot, mikor Richard végül is közölte, úgy határozott, hogy visszaköltözik.

− Örökbe fogadod Tabbyt? − érdeklődött Graham.

− Azt szeretném − felelte Richard, s most először gondolt tudatosan erre a lehetőségre.

− Az jó − nyugtázta Graham. Arra semmi oka nem volt, hogy Patsy felől kérdezze a fiatalembert. Mindannyian szerették az asszonyt, de olyan módon, amely titokzatosan kizárta a szerelem bárminemű fizikai megnyilvánulását. Graham nem értette az okát, ám amit Patsy értük tett a Kendall Pointon, az végérvényesen lepecsételte ezt az ajtót.

A két ház lakói − a zöldövezeti társasági élet excentrikus paródiája gyanánt − gyakorta együtt költötték el a vacsorát, átjártak egymáshoz beszélgetni, együtt nevetgéltek az italok felett, néha még a moziba is elmentek. Richard úgy látta, nincs akadálya annak, hogy Tabbyt örökbe fogadja, így október végén meg is indította az erre irányuló jogi eljárást. Graham és Patsy kényelmesen elvoltak egymással egy ideig, akár apa és lánya.

Graham azonban érezte, hogy a szerepek felcserélődtek. Patsy, ahelyett, hogy gondot viselt volna rá, inkább tutujgatta, kényeztette, mi több: dajkálta! Ami mélységesen zavarta Grahamet. Nem kívánta ilyen öregnek érezni magát. Richardhoz hasonlóan vissza szeretett volna térni a munkájához. S végül Patsy is döntésre jutott.

 

Richard Allbee adta meg Grahamnek a kezdősebességet. Karácsony estéjén történt, amikor együtt iszogattak Graham nappalijában. Az ünnepre mindössze az egyik könyvespolc tetejére állított, térdig érő műanyag fenyő emlékeztetett. Graham immár egyedül élt megint, s titkon némi csendes megkönnyebbülést érzett afelett, hogy a nő, akit a világon legjobban szeret, nem unszolja minden ébredés után, hogy egye meg a reggelijét. Richard ugyancsak egyedül volt: Tabby meggyőzte, engedje el őt Aspenbe egy osztálytársa családjával. Richard kacsát sütött, s a pecsenye mellé két üveg jó Margaux-t is hozott, legyen mit kortyolgatni. − Hé, én volt alkoholista vagyok − tiltakozott Graham. − Egy egész üveggel nem bírok el.

Alaposan kicsípte magát a vacsora tiszteletére. A padláson előásott egy fekete szatén hajtókás zöld bársonyszmokingot; a csodálatra méltó ruhadarab gondosan vasalt, kék gyapjúingre simult, amelyet a nyaknál csokor-nyakkendő koronázott meg, ez utóbbin szertelen, széles vízszintes csíkok vonultak szabálytalanul. Lábán azonban durva, fekete cipőt viselt, s nem fárasztotta magát azzal, hogy kitisztítsa.

− Akkor fejezd be a ginezést − ajánlotta Richard.

− Ó, ahhoz leginkább hozzá se nyúlok. Csak különleges alkalmakra tartogatom, mint tudod.

Patsy McCloud egy pillanatra majdnem velük volt, oly erősen idézte fel e célzás.

A csendet Graham törte meg. − Hallottál mostanság Tabbyről?

− Minden második nap telefonál. Az előbb beszéltem vele, mielőtt átjöttem. Jól érzi magát. Hiányzik, de boldog vagyok, hogy elengedtem.

Mindketten tudták, hogy a másik Patsyre gondol.

− Graham − mondta Richard −, én még mindig nem tudom, mi történt.

− Ne − mondta az öregember.

− Azt hittem, időjártával majd csakjobban megértem.

Arra gondoltam, oda lyukadok majd ki, hogy a Telpro-ügy nagyobb szerepet játszott, semmint mi akkor hittük.

− Az a Telpro létesítmény épp csak ott volt − jelentette ki Graham. − Szerintem Gideon Winter csak a név − DRG − miatt volt képes ezt kihasználni. Vagy a másik lehetőség: a név véletlenül egyezett, a baleset valóban baleset volt, Winter pedig egész egyszerűen hasznot húzott belőle. És van még egy lehetőség, ámbár arra nem szívesen gondolok.

− Az, hogy részben mi magunk is felelősek vagyunk az úgynevezett balesetért − mondta Richard.

− Hogy mi segítettünk abban, hogy az a méreg kirándulni menjen Patchin megye-szerte. − Graham undorodó arckifejezést vágott. − Azt hiszem, ezért nevezte a kutató pasas, Wise vad anyagnak. Szerintem amikor a Sárkány rájött, mi történt, hinni sem mert a szerencséjének. Minden, ami csak történt, abban segítette, hogy minél inkább megerősödjön. Most aztán meg tudta volna ismételni a fekete nyarat. De meg bizony, a fenébe is. − Megbillentette a fejét, s majdnem derűsen nézett Richardra. − Legalább tudjuk, mitől ütött ki a tűz a Királyi Gyapotban.

− Gondolod, sárkány volt csakugyan? Tényleg ezt hiszed?

− Nem te ölted meg?

− Azt hiszem, Patsy tette − mondta Richard. − Akármi a fene is volt az. − Hallgatott egy pillanatig. − Meg kell írnod az egészet, Graham − úgy, ahogyan az egészet láttuk.

− Kísértésbe esnék, hogy kitaláljak ezt-azt − vetette ellen Graham. − Párbeszédeket költenék. Spekulálnék, mi lett ezzel meg azzal az emberrel. Egy-kettőre regény lenne belőle.

− Nincs azzal semmi baj − felelte Richard. − Illik is hozzá.

Graham bólintott. − Akkor is lehetetlen. Hiába beszéltünk annyit, még mindig nem tudom, mit csináltatok te meg Patsy májusban és júniusban. Fel kéne turbóznom, és az eredmény alighanem bepöccentene mind a kettőtöket.

− Engedélyezem a betekintést a naplómba − jelentette ki Richard.

− Meggondolom.

− Patsy is vezet naplót. − Richard vigyorgott.

− Tudom. Meggondolom.

Graham másnap reggel felhívta Richardot, s arra kérte, ugyan hozza már át a naplóját.

 

Két év múlva, mielőtt Graham Williams befejezte a Lebegő sárkány című kitűnő könyvet, Richard Allbee rövid franciaországi kiruccanásra vitte új feleségét, új babáját és Tabby Smithfieldet. Két nagyobb felújítási munkát végzett el New Englandben, s egy újabb várt rá Virginiában, Egy franciaországi építészcéh hívta meg, hogy közgyűlésükön előadást tartson, s Richard örömmel ragadta meg a lehetőséget, hogy új családját Párizsba vigye. Tíz évvel fiatalabb felesége, aki a Modern Művészetek Múzeumában dolgozott, majdnem tökéletesen beszélt franciául. Két nappal az előttre tervezték a visszatérést, hogy Tabbynek meg kellett kezdenie első évét a Connecticut Egyetemen; a baba három hónapos volt, s könnyen hordozható − cseppet sem zavarta az időeltolódás.

Richard elvitte őket az összes múzeumba, parkba és étterembe; beszámolt a feleségétől szerzett franciatudásáról; Tabbyvel és nejével az oldalán sikátorokban tologatta a babakocsit, s valószínűtlen elégedettség töltötte el. Ha valami rosszakaratú erőtől kapta 1980 nyarát, úgy ez az időszak más hatalmaktól származott.

Aztán − két nappal hazatérésük előtt − egymagában tolta ki Richard a babakocsit az Intercontinental Hotelből, s különösebb ok nélkül a Vendome tér felé fordult. Felesége vásárolni indult Tabbyvel, Richard pedig azt szerette volna, ha a pici friss levegőt szív − amellett érezte, párizsi vakációja a végét járja, és a maradék órákat nem kívánta a szállodaszobában vesztegetni. Átkelt a Vendome-on, nézegette a kirakatokat, aztán céltalanul csatangolt tovább az Opera felé. Öt-hat háztömböt hagyott maga mögött, s azon gondolkozott, de jól esne egy sör. Kávéház után nézett.

Richard befordult egy ismeretlen utcába, s a következő sarkon egy kiülős hely néhány asztalát pillantotta meg. Leült. A baba elégedetten berregett, s boldogan hadonászott párnás karjaival. Megérkezett a pincér, Richard pedig olyan akcentussal adta le a rendelést, amelyet felesége habozás nélkül szerb-franciának minősített volna. Végignézett a kávéház másik nyolc-tíz vendégén, remélve, hogy nem bukkan fel egyetlen csecsemőimádó hölgy sem, hogy szerb-franciáját további próbának vesse alá. Oui, madame, il est trés beau. Ennyi volt a tudománya. Aztán a kiülős másik oldalán meglátta az ősz hajú férfit, s arra gondolt, elment az esze. 1980 nyara teljes harci díszben rontott rá. Ismerte az arcot, ami egy pillanatra megbénította. A Sárkány mutatta meg neki azt az arcot a végtelen alagútban, azzal az arccal próbált az életére törni.

Hideg másodpercek teltek el, majd rájött: az arc tulajdonosa aligha kísérletezik ilyesmivel. A férfi ártatlan kávézó volt, nem pedig Gideon Winter halálos fegyvere. Richard látta rajta mindazt, amit az alagútban látott, az atmoszférát, amely kereskedelmi tengerészről vagy bohém költőről árulkodott, de figyelmét a sokkal lényegesebb mindennapiság sem kerülte el: a férfi olyan ember volt, aki élvezi, hogy úgy néz ki, ahogyan a középosztálybeli a költőt elképzeli. Apja jó társasági ember,jó ivó és legtöbbnyire jó munkaerő lehetett; a lényegét képező felelőtlenség csak stresszhelyzetben nyilvánulhatott meg. Még huszonöt év, és ő sem néz ki különbül.

Richard kihúzta fiát a sportbabakocsiból, s átment a kávéház másik felébe. Az apró fiút a karján tartva, szívdobogva mondta: − Michael Allbee, hadd mutassam be Michael Allbee-t.

Az idegen zavarodott pillantást vetett rájuk. Nem az apja volt; még csak nem is emlékeztetett már az alagútban látott alakra. Párizsi burzsoá volt − tekintetében egyenlő mértékben keveredett az ijedelem és a megbántottság. Richard babástól visszavonult. A baba fülsértő üvöltésben tört ki.

Egyik rejtély követi a másikat. Richard sietve tolta Michaelt arra, amerre az Intercontinentalt sejtette, s majdnem azonnal el is tévedt. Életében talán ez volt az egyetlen eset, hogy térérzéke cserbenhagyta. S mikor a csecsemő valami egészen nem evilági, parancsoló tónusban kezdte üvöltve követelni a tejét, feladta, s leintett egy taxit. Élelmes, vonzó és agresszív második feleségének egy hangot sem szólt az „apjával” való nevetséges találkozásról − az asszony rég úgy hitte, férje apja és anyja halott. Richard nem is igazán érezte kényelmetlenül magát, míg ő meg a családja fel nem szálltak az Air France hatalmas, a JFK repülőtérre tartó sugárhajtásújára.

Egyik rejtély követi a másikat.

Patsy McCloud eltűnt az életükből, bár ennek realitásába nem igazán volt képes egyikük sem belenyugodni. A Grahamnél töltött hetek idején Patsy kezdett éjszakánként kijárogatni. Graham Williams este tíz előtt menetrendszerűen nyugovóra tért, így nem kísérhette figyelemmel a váratlan távozásokat; legfeljebb arra riadt, ha a garázs ajtaja hajnali háromkor csapódott. Ha ilyesmi történt, Patsy hat órával később friss kávéval s a reggelizés parancsával fogadta. Összeszedettnek, frissnek, kipihentnek tűnt, s más vágya sem volt, mint hogy Graham kizárólag a tojásokkal törődjön. Minél több tojással.

Végül meggyónta Grahamnek, hogy van valakije. A férfi a New York állambeli Chappaquába valósi volt, özvegy; első ízben Martinique szigetén találkoztak, a Club Medben, ahol vakációjukat töltötték: ő, Les meg még négy házaspár a cégtől. A férfi látta a fotóját a Newsweek-ben, a tudakozónál megérdeklődte a telefonszámát, és sikerült otthon találnia azon ritka alkalmak egyikén, amikor egyedül kóborolt a Charleston Road-i házban. Arthur Powersnek hívták. Emlékezett az asszonyra, s Patsynek különösen tetszett, hogy Arthur Powers nem tesz fel kérdéseket az elmúlt nyárral kapcsolatban.

Patsy Ronnie Riggley segítségével adta el a házát − Hampstead újra New York kényelmes hálószobájává vált, s holmi négy hónappal korábbi vegyi csúfságok nem tarthatták vissza hosszabb ideig az embereket, különösen akkor, amikor az ingatlanárak a béka feneke alatt voltak. Lesnek volt jelzálog-biztosítása és nagy értékű életbiztosítása. Még ha veszített is a házon, még mindig majdnem annyi pénzzel hagyta el a várost, mint amekkora annak a vagyonnak a roncsa volt, amit Tabby Smithfield örökölt.

Patsy Arthur Powers társaságában, Chappaquában töltötte 1980 karácsonyát.

Aztán elment. Öt, Grahamnél töltött hét után Manhattanbe hajtott. Az öregemberrel csak annyit közölt, hogy egy barátnőjénél alszik. Részletekbe nem bocsátkozott. − Annyira szeretem magát − mondta telefonon.

− Annyira szeretem, mert muszáj − s a szavak szinte fájdalmat okoztak Grahamnek, annyira kívánta, hogy térjen vissza, s terrorizálja tovább a reggelivel.

Tizenkét nappal később valami szigetről küldött képeslapot. Az elmosódott pecsét teljesen elkenődött a bélyegen, s Graham hiába is vizslatta a hullámos, fekete vonalakat, nem tudott rájönni, hol adták fel. Az üzenet így hangzott: AP valódi ékkő. Nagyon hiányoztok. A homok fehér, a nap forró. Klassz. Guríts le egy Bombay martinit, s gondolj rám. Sok szeretettel: P. Lenyugvó napot, pálmafákat, retus-kék tengert ábrázolt a képeslap. A brutális pecsét alatt brit pecsétet vett végül ki. Vagy Bermuda lenne? Egyáltalán brit bélyeget lát?

Patsy a New York állambeli Chappaquából hívta fel. Mindig sietve, mindig érzékenyen. Ő meg Arthur Powers házvásárláson gondolkodnak. − Olyan a lakása, akár a tiéd, Graham! Tönkre vagyok menve, elszigeteltségre vágyom.

Kártyát küldött a címmel: The Birches, 28. Woodland Glen, Chappaqua, New York. Újra férjnél, de még mindig Patsy McCloud vagyok, szeretlek benneteket most és mindörökké, olvasta a kézzel írott üzenetet.

Elment. El, végleg. Richard egy New York-i partin találkozott későbbi feleségével, s megkérdezte tőle, látta-e valaha Hampsteadet.

− Londonban? Persze.

− Connecticutban.

− Connecticutban még élnek emberek?

Ezt a pengeváltást túlélték. Tabby beleszeretett egy osztálytársnőjébe. Nem volt vele szerencséje. Aztán szerelmes lett megint. Graham az igencsak zavarba ejtő könyvén dolgozott. Richard mind több és több időt töltött a barátnőjével. Végül hazahozta, és bemutatta Tabby-nek. Patsynek nyoma veszett.

Hozzáment egy Arthur Powers nevű ügyvédhez, és Chappaquában élt. Vagy nem. Graham egy estén megpróbálta megszerezni a telefonszámot a Westchester megyei tudakozótól. Közölték vele: Chappaquában nincs előfizető sem Arthur Powers, sem Patrícia McCloud néven. Richard levelet küldött neki a Woodland Glen 28-ba, amelyben megírta, hogy újra akar nősülni, ez a küldemény azonban CÍMZETT ISMERETLEN felülbélyegzéssel érkezett vissza.

Álmodtak róla mindannyian: Richard az esküvője előtti éjszakán álmodta, hogy Patsy McCloud egy domb lejtőjén áll. Rámosolygott, s megértette, a nő jót kíván neki.

Azon az éjszakán, amelyen a fia megszületett, négyszer csengett a telefonja, amikor épp a kórházból érkezett haza. − Nem történt veled épp valami klassz? − kérdezte Patsy.

− Jaj, Patsy − mondta. − Valami csodálatos történt − épp most született kisbabám. Honnan tudtad?

− Nekünk, Tayler lányoknak megvannak a magunk kis titkaink − volt a válasz. − Én boldog vagyok. Hát te?

− Most? Épp arra készülök, hogy szétvessen a boldogság.

− Jó− mondta Patsy. − Ha te így érzel, így érzek én is.

− Írtam neked levelet − próbálta mondani, ám Patsy megint beszélt, és szavaik egymásba keveredtek.

Megkaptam? Újra elköltöztem? Lehetett bármi, amit mondott.

− Bocs − mondták egyszerre.

− Nekem most mennem kell − hallotta Patsy tiszta hangját. − Örülök, hogy ismét apa lettél.

− Patsy, mi a telefonszámod? Próbáltunk elérni téged…

− Épp most váltjuk. Amint meglesz, megküldöm neked az új számot.

− Kérlek, küldd el. Szeretnélek újra látni, Graham teljesen odavan utánad, Tabby pedig szívesen mesélne az új barátnőjéről.

Patsy nevetett. − Hát, nagy dolgot csináltál!

− Nagy dolgot csináltunk valaha − felelte Richard, a vonal végén azonban már nem volt senki.

 

És megfogá a sárkányt, azt a régi kígyót, a ki az ördög és Sátán, és megkötözé azt ezer esztendőre.

-Jelenések 20:2

 

 

Jegyzetek