3

 

Mikor Mikki O’Hara ajtót nyitott − háza, egy fehérre meszelt, gerendákból összerótt épület Hampstead hegy-völgyes északi fertályán állt −, Sarah Spry azt mondta:

− Jaj, Mikki − majd kitárta karját és megölelte. Mikki O’Hara jóval magasabb volt, mint Sarah, kissé meg kellett hajolnia. Sarah megcsókolta a halántékát, hagyott rajta némi rúzsnyomot, s szaporán tapogatta a hátát. − Jaj, Mikki − ismételte. − Annyira sajnálom. − Még kapaszkodott néhány másodpercig a magasabb nőbe, mielőtt elengedte.

Kibontakoztak. Sarah látta: a halott gyermekek anyjával kapcsolatos elképzelése beigazolódott. Mikki arca besüppedt. Öregedett vagy húsz évet. Szemei messze, mélyen a koponyájában parázslónak, orcája árnyékos volt.

− Komolyan − mondta Sarah − ha úgy érzed, nem akarsz velem beszélni, megyek vissza azonnal a kocsimhoz, aztán indulok a dolgom után. Stan Brockett felőlem akár a plafonra is mászhat. Csak az számít, amit te akarsz.

− Ne légy ostoba − mondta Mikki O’Hara. − Örülök, ha jön valaki. Teljesen magányosnak érzem magam, vajon miért?

− Magányosnak? − Sarah megdöbbent. − Des meg hol van?

− Des Ausztráliába utazott egy ügyfelével. Valami dolguk akadt az isten háta mögött egy Coober Pedy nevű helyen, tegnap estig el sem tudtam érni. Útban van hazafelé, de holnapig nem lesz itt.

Mikki beszédét whisky halvány, de összetéveszthetetlen illata kísérte. Sarah arra gondolt: mi sem természetesebb. Mikki O’Hara azonosította vízbe veszett gyermekei hulláját, beszélt a rendőrséggel, aztán egy napot meg egy éjszakát töltött magában. Az éjszakán minden bizonnyal csillapítószerek segítették át. Sarah azonban úgy látta, barátnője aligha aludt többet egy óránál.

− Bejössz akkor? − kérdezte Mikki. − Attól, hogy a küszöbömön ácsorogsz, ideges leszek.

− Akarsz társaságot ma estére? − kérdezte Sarah. − Nem lennél magad.

− Jön Toledóból a nővérem, de azért kösz. Italt?

A nappaliba mentek, amelyet hosszú, magas támlájú, halványbarna bőrrel bevont olasz bútorokkal, üvegasztalokkal rendeztek be; Mikki világos vízfestményeire szpotlámpák szórtak fényt. Az italkocsi a hosszú dívány mellett állt.

Szája máris formálta a nemet, de aztán a kocsin álló nyolc vagy kilenc palackra pillantott, meg az ezüstvödörben olvadozó jégre, s elfogta a szánakozás, így azt mondta: − Igen, abból, amit te iszol.

Mikki a dívány felé botorkált hosszú brokát-köntösében. − Klassz, klassz, klassz − mondta közben. Súlyosat zöttyent, tiszta pohárért nyúlt a kocsi alsó polcára, majd Sarah-ra pillantott, aki a szemközt álló, masszív székek egyikét foglalta el. Mikki arcán mintha erdőtűz lobogott volna. Minden ellene esküdött össze: a dekoratív köntös, a napfényes szoba halványszínű bútorai, de még az ártalmatlan, csinoska festmények is. Mellettük a fájdalmas arc segítségért kiáltott. Gyásznak nem jutott ebben az otthonban hely, arról nem gondoskodott senki. − Szóval Brockett azt hiszi, közérdeklődésre tarthatok számot?

Sarah jegyzettömböt és tollat vett elő táskájából. − Ha úgy gondolod, csak elücsörgök veled, s elköltöm az italomat. Komolyan.

− Jaj, Sarah, te mindig mindent komolyan gondolsz. Igyál Scotchot. − Mikki fél pohár whiskyt töltött, néhány jégkockát kotort elő a vödörből, s az italba pottyantotta őket, majd Sarah felé tartotta a poharat. − Vedd el.

Sarah felállt, kivette a poharat Mikki ujjai közül.

− Isten az atyám − mondta Mikki. − Felőlem beszélhetünk róla. Tényleg nem bánom. − Felvette a kocsiról a maga poharát, s belekortyolt. Úgy tűnt, a pohárban tiszta whisky áll. − Csak erre gondolok, hát beszélni miért is ne beszélhetnék róla? Az egyedüli kikötésem: ne zavartasd magad, ha bőgök. Csak kortyolj egyet, aztán várd ki, míg abbahagyom.

− Rendben van, Mikki − mondta Sarah.

− Tudod, mi ebben a röhej? − kérdezte Mikki O’Hara.

− Ezek a srácok soha éjnek idején a házat el nem hagyták, magukban meg végképp nem. Soha. Ilyesmit egyszerűen nem műveltek. Ráadásul a partra engedély nélkül soha a lábukat nem tették. Különben sem hiszem, hogy Tommy olyan nagyon oda lett volna a partért. Vitorlázni, azt szeretett, emlékszel te is? Majd megbolondult Tommy a vitorlázásért. Úgy volt, hogy a tízedik születésnapjára veszünk egy kis Sunfisht. Imádta volna. − Mikki O’Hara arca rángott, szája reszketett. − De elmondom, mi az, ami abszolút nem fér a fejembe. Tudod, Sarah, mi az? Hogyan tették meg a gyerekek azt az utat a Gravesend Beachig? Ami négy mérföldre van. Négy mérföldre. Tudod, nem tették meg azt az utat a lábukon. Valaki felvette őket. Valaki odavitte őket. Valami igazi rohadék felvette a gyerekeimet, és… − Mikki fejét lehorgasztva szipogott. Sarah ült, s megvetette önmagát.

− Kurva életbe − mondta végül Mikki. − Bőgés nélkül nem is tudom elmondani, de szerintem így történt. Maguk nem jutottak volna odáig. A kis Martin még mindig cumisüvegből ivott. Lassan kezdtem beletörődni a gondolatba, hogy még a gimnáziumba is magával fogja hurcolni a jó öreg Evenflóját.

− De a házat egyedül hagyták el − mondta Sarah. − Én legalábbis semmi olyat nem hallottam, ami gyermekrablásra utalt volna.

− Tommy volt − felelte Mikki. − Biztosan Tommy volt. Ő rángatta bele Martint. Ő ugrasztotta ki az ágyból, felöltöztette és beadott neki valami degenerált történetet… aztán kiment vele. − Mikki megdörgölte beesett szemét, s Sarah-nak egy pillanatra úgy tetszett, őrült vénasszonnyal ül szemben, amilyet New York utcáin látni, fogatlan vénasszonnyal, aki gyűrött papirosokkal meg a ruháival kitömött zsákot szorongat. − Őszintén megmondva, ha Tommy ebben a pillanatban besétálna az ajtón, akkorát kapna a kis szarházi, hogy azt nem élné túl.

A rettenetes szemek lassan megint lecsukódtak. A brokátkaftánba bújtatott vállak megremegtek. Mikki macskaszerű, nyávogó hangot hallatott. Sarah minden igyekezetével azon volt, ne érezze úgy magát, mint valami sírrabló: el nem tudta képzelni, vajon miért küldte ide Stan Brockett.

Sarah felállt, megkerülte a kávézóasztalt, Mikki mellé ült. Vékony karjával átölelte Mikki széles hátát. Majd maga felé húzta az asszonyt.

Mikki szipogása rendszertelen reszketések sorozatává csendesült. − Jaj, szegény drágáim − bukott ki belőle. Szeme sarkában friss könnycseppek jelentkeztek, lecsordultak orcáján, az álla tövéig. − Martin annyira türelmetlen volt önmagával szemben. Annyira nagyfiú akart lenni, mint a bátyja. Tommy ugyan lehülyézte, és gyötörte mindennel, amivel normális esetben egy öcsöt gyötörni szokás, titokban azonban oda volt a büszkeségtől, hogy Martin ennyire bálványozza. − Mikki lassan kiegyenesedett, s kiitta maradék italát. − Azt akarom, kapják el azt a fickót, aki a gyerekeimet kivitte a partra, s megölte őket. Azt akarom, hogy termeszhangyák elé kössék azt a szemetet. Azt akarom, élve nyúzzák meg. − Szeme megint olyan volt, mint egy őrült, fogatlan nőé. − Azt akarom, annyit szenvedjen, amennyit csak élő ember elvisel. Aztán meg akarom ölni. A saját kezemmel.

Aztán Mikki meglepetésszerűen Sarah térdére csapott, s közel hajolt, mint ki titkot gyón meg. − Tudod, tettem valamit. Volt ez az álmom. − Visszahajolt, kiégett szeme Sarah-ra mosolygott. − Emlékszel, mit mondtam Tommyról? Hogy leverném a biztosítékát, ha visszajönne?

Sarah bólintott.

− Nahát, én azt álmodtam, hogy Tommy csakugyan visszajött. Annyira fázott, hogy vacogott a foga. Kinyújtottam a kezem, ő megfogta. Csurom víz volt. Éreztem rajta a víz szagát, érted? Meg volt fagyva. Megfagyott. Így magamhoz húztam, felemeltem a paplant, és magamhoz vettem az ágyban. Aztán azzal próbáltam felmelegíteni, hogy öleltem és öleltem.

Sarah ismét barátnője köré fonta karját. Na, most mi legyen, morfondírozott magában. Stan Brockett akarná-e, hogy ezt is beleírjam az anyagba?

 

4

 

Richardot hétfőn egy férfi kereste telefonon. − Üdv, a Baumeister Szállítmányozástól vagyok, itt vagyok a Post Roadon, hogy jutok el innen a Beach Trailre?

− Ki volt az? − kérdezte Laura. A konyhából jött ki, kezében egy kanna Ajaxszal meg nedves ronggyal.

− A teherautó-sofőr. Mindjárt itt a cuccunk.

− Végre ismét örülhetünk a bútorainknak?

− Igen − bólintott.

− Meglepetésem van a számodra − közölte Laura. − Mára tartogattam.

− Nekem is a te számodra. Ma reggel a szupermarketben hallottam, amint az előttem sorban álló két nő megbeszélte egy férfi halálát, aki két nőt ölt meg a városban.

− Tényleg? Ó, Isten, köszönet. − Laura keze a szájára rebbent, ujjai az imádság önkéntelen pózában kulcsolódtak össze. − Köszönet Istennek. Jaj, annyira boldog vagyok. Úgy értem, nem amiatt, hogy meghalt, hanem mert nem jár odakünn többé. Akkora megkönnyebbülés ez, pláne, hogy te holnap Providence-be mégy.

− Gondoltam, hogy szívesen hallod − mondta Richard.

− Arra viszont nem gondoltam, hogy aggaszt az elmenetelem. Édesem, mindössze néhány napról van szó.

− Tudom, de akkor is idegesít. Azért nem akartam beszélni erről, mert nem akartam, hogy védekező állásba szorulj.

− Máris abban vagyok − felelte Richard. − Sok baj lesz ezzel a házzal.

− Csak várj. Ma estére mindent kicsomagolunk, minden bútor a helyén lesz, minden edény elpakolva. Akkora baj azért nem lesz. Pocaklakó meg én túléljük, ha pár napot nem leszel velünk. Legalább az ágyunkat visszakapjuk.

− Isten veled, Surf City − mondta Richard, s megölelte.

− Tényleg hallottad, amint azok a nők azt beszélték, igaz? – kérdezte Laura.

− Tényleg. Persze. Gondolod, magam találtam ki?

− Hogy halt meg az az ember? − Ölelte Richardot, feje a mellkasán nyugodott.

− Ha jól értettem, a Mount Avenue-n történt. A pasas betört valahová, a tulaj meg fegyverrel fogadta. Halálos lövést kapott.

− Örülök, hogy vége van már − mondta Laura.

Richard barna teherautót látott a feljárón. − Íme, életünk maradéka − szólt.

Golyófejű, szájában cigarettaszipkát tartó férfi óvakodott elő a vezetőfülkéből, s lassan a kocsi hátsó ajtaja felé tartott. Az ajtó felpattant, s két izmos, fekete tinédzser ugrott le a platóról.

− A jó cím van meg nekik? − kérdezte Laura.

− Ez a szolgáltatásuk híres folyamatossága − mondta Richard. − Annak a bútornak a legjavát, amit az előző helyen pakoltak fel, megpróbálják elhozni.

 

Sarah Spry akkor hajtott a beállóra, amikor a két tinédzser épp a teherautó hátuljához támasztott pallókon imbolygott, kezükben egy masszív viktoriánus szófával. A sofőr a vezetőfülkében trónolt; túlságosan is nagymenő volt ő ahhoz, hogy segítsen a fiúknak. Teli, félig teli és üres dobozok − ugyanazok a sárga-szürkék, amelyekkel először Londonban találkoztak − borították a konyha és a nappali padlóját. Két, a szófához passzoló, gyűrött barna papírba csomagolt szék állt a kandalló két oldalán.

Richard tartotta Sarah-nak az ajtót. Sarah bejött, kezét csípőre tette, haját hátravetette, s elismerően nézett körül. − Maguk varázslók − állapította meg. − Annak a rémes bűznek semmi nyoma. És már el is kezdte a nagygenerált.

− Nos, azt szerettük volna, ha minél több dologgal elkészülünk még a bútorok érkezte előtt − magyarázta Richard. Sarah Spry modora mit sem változott legutóbbi találkozásuk óta, az arca azonban furcsának tetszett… szeme püffedt volt és vörös volt a szegélye, mintha valami fertőzéstől szenvedne.

− Tudom, hogy furán nézek ki − mondta a riporter. − Bőgtem. Elég nyomorult munkám volt, mielőtt idejöttem. Hallottak a két gyerekről, akik vízbe fojtották magukat, mindjárt itt az út végén? Szombatról vasárnapra virradó éjjel történt. Meg kellett látogatnom az anyjukat, lévén ő régi barátnőm. Helló, maga bizonyára Laura − fordult a konyhaajtó felé. Laura meglehetősen komoran ácsorgott a küszöbön. − Fantasztikus a haja színe. Az enyém olyan vörös, akár egy vén tűzcsap, ellenben a magáé, kedves, mesebeli hercegnőt idéz. Szóval, úgy sírtunk, mint a vízfolyás, ahogy Julie London mondani szokta.

A két tizenéves srác közben óvatosan bejött az ajtón, bicepszük dagadozott, akár a súlyemelőké. Richard tudta, a szófa mintegy háromszáz fontot nyom. − A kandallóval szembe − adta ki a parancsot Laura, és a fiúk a nappali felé tántorogtak.

− Micsoda borzalom − szólt Richard. Laura rábólintott, és megkérdezte:

− Az anyjuk hogyan viseli?

− Leissza magát − mondta Sarah. − A férje valahol az isten háta mögött van Ausztráliában. Patchin megyében már csak ez járja. A férjek szöcske módra ugrándoznak a világban.

− Kér egy kis kávét? − kérdezte Laura. − Épp most fedeztem fel egy kannát meg néhány régi csészét. Hoztunk némi azonnal oldódót a másik házból.

− Maga nem pusztán angyalnak néz ki, de úgy is viselkedik. A kávé kitűnő ötlet. Ami az azonnal oldódót illeti, az épp a kedvencem. Mást voltaképp nem is iszom. Kinek van mainapság ideje ilyesmire?

Laura eltűnt a konyhában.

− Hogy értette azt, hogy a két gyerek vízbe fojtotta magát? − kérdezte Richard, mert eszébe jutott, miként fejezte ki magát Sarah. − Úgy érti, öngyilkosok lettek? Két fivér?

− Nem, nem erre gondoltam. Nyilván úszni mentek ki aznap hajnalban, igen későn, azazhogy korán: hajnali három körül. Úgy látszik, olyan távolságra úsztak ki, ahonnét nem tudtak visszajönni. Vagy talán az egyik bajba került, a másik meg segíteni próbált rajta. Valószínűleg ez történt.

− Tinédzserek voltak?

− Kilenc- és négyéves.

− Ó, istenem − mondta Richard.

Sarah komoran bólintott. − Egyike a rémségeknek. Hampsteadnek az évek folyamán ugyancsak kijutott az ilyesmikből. Tudja, mi volt az első riporteri munkám? Ki kellett mennem a Country Clubba, hogy megnézzem annak az embernek a holttestét, akié ez a ház volt. John Sayre-nek hívták, ha jól emlékszem. Igen, ez volt a neve. Ő viszont, jobb, ha tőlem tudja, öngyilkos lett.

− Ezt tudtam − mondta Richard.

− Ha beszél a szemközti szomszédjával, ő kiokosítja. Az öreg Graham Williams. Ott volt azon az estén. Egyike volt azoknak, akik utoljára látták élve John Sayre-t.

− Graham a barátom.

− Akkor jobb az ízlése, mint a legtöbb embernek ebben a városban. − A nagy nappaliba mentek; Sarah elhelyezkedett a hatalmas szófán. Kinyitotta táskáját, jegyzetfüzetet és tollat vett elő.

− Beszéljen magáról − nyitotta ki a füzetet. − Milyen volt az Itt van apukában szerepelni? Most miként vélekedik róla? Tervezi, hogy valaha még egyszer kamera elé áll?

Így Richard beszélt az Itt van apukáról. Mesélt arról, mennyire tisztelte Carter Oldfieldet s imádta Ruth Brandent. Billy Bentley nevét nem említette. Billy Bentleyre gondolni sem akart.

− Nos, ez mindenképp jól hangzik − szögezte le Sarah Spry. Laura megérkezett a három csészével, s a riporter mellé ült a szófára.

Richard tudta: felesége dühös Sarah Spryra, részint amiért ott ül, részint azért, mert ő épp most hazudott neki. Dühös, mert Sarah nagyon csendesen ül, és hosszú időn át nem pislog. Laura azt akarta, mindenki pusztuljon a házból.

− Ami a mostani ügyeimet illeti − folytatta −, ha nem tévedek, épp a múltat kívánom életre kelteni. − Micsoda szerencsétlen megfogalmazás, állapította meg rögvest, ha tekintetbe veszi, miről csevegtek ő, Williams meg Patsy; de beszélt tovább, londoni házukról meg az üzletről, ami abból kinőtt.

− Sajnálom − szólt Sarah Spry. − Valahogy elvesztettem a fonalat. Megismételné, amit az imént mondott?

Laura a lábát hintáztatta, egyre növekvő türelmetlenséggel, amit csak Richard láthatott.

− Persze − mondta. − De azután, azt hiszem, be kell fejeznünk. Annyi a dolgunk itt, hogy ki se látszunk alóla… − Szünetet tartott, s figyelte, amint a riporter a jegyzeteire meredve elvörösödik.

− Sajnálom − ismételte Sarah Spry. − Úgy látszik, hogy… mintha némi…

A konyhában csörgött a telefon.

 

5

 

Ami miatt Sarah elveszítette a fonalat, az ott volt az orra előtt, a jegyzetfüzetben. Sarah tudta, hogy elvörösödik, de ezzel épp úgy nem tudott mit kezdeni, mint régi, pirulós napjaiban, amikor bármelyik fiú az arcába tudta kergetni a vért egy, a tűzoltóautó-piros hajjal kapcsolatos beszólással. Bámulta a mondatokat, de azok nem fogalmazták magukat újra. Ha nem tévedek, épp a múltat kívánom életre kelteni. Meztelen úszók. Hiszek a régi házak struktúrájában, hiszek az általuk hordozott értékekben, és…

Aztán, jóval lejjebb, Sarah takaros gyöngybetűivel ott állt a második dolog, ami nem stimmelt. Kitanultam az építészetet, de nem igazán kezdhettem abba a munkába, amit szeretek, míg csak meg nem vettük az első londoni házunkat. Elvesztem. Az az első ház volt az én igazi világegyetemem. Rettegek. Az üzlet akkor pörgött fel, amikor néhány ember…

Sarah a padlóra ejtette tollát.

Meztelen úszók.

Elvesztem.

Rettegek.

Mintha az a két szerencsétlen gyermek, Martin és Tommy O’Hara a tollán keresztül beszélt volna. Richard Allbee e szavakat ki nem mondta, s ő sem tudatosan vetette őket papírra: olyan pillanatnak kellett bekövetkeznie, mint amikor a sebességváltó megcsúszik, vagy a tévékép elmosódik, s a mentális elmosódás ezen pillanatában a ki nem mondott szavak tollán át a jegyzetfüzetbe kerültek. Elvesztem. Rettegek. Lehajolt a tollért, feje mintha elvált volna törzsétől, hogy hideg közömbösséggel szemlélje a toll utáni kapirgálást.

− Sajnálom − mondta. Alig hallotta a saját hangját. Látta, amint ujjai összezárulnak a toll körül. − Úgy látszik, hogy (valami bajom van)… Mintha némi… (nehézségembe kerülne, hogy magamnál maradjak)…

Mikor a telefon megcsördült, legszívesebben térdre borult volna a hálától.

 

6

 

− Patsy bajban van − hallotta Richard Graham Williams hangját. − Nem tudom, mifélében, de szüksége van ránk, Richard. Higgyen nekem, nem hívnám egy ilyen napon, ha a baj nem lenne komoly.

− Olyasféle bajban, mint szombaton éjjel? − kérdezte Richard, s maga elé képzelte Patsyt, amint remegve dobálja magát valahol egy idegen padlón.

− Nem tudom. Azt nem hinném azért. Nem úgy hangzott. De szüksége van a segítségünkre, Richard.

− Hol van most?

− A temetkezési cégnél, mindjárt a Post Road mellett, a Rex Roadon, a Tack Room melletti saroknál. A neve Bornley & Holland.

− Megpróbálok odamenni − mondta Richard.

Mikor visszatért a nappaliba, Laura a hátsó ajtónál állt a két tizenéves sráccal. − A kocsiról minden lekerült, Richard − mondta. − Az egyik ebédlőbe való széknek a lába eltört, de ez az egyetlen kár, amit láttam.

Sarah Spry felé pillantott, aki tollát markolva ölelte át a térdeit, akár egy harmadikos, aki nem mer kikéredzkedni a vécére. A pírnak nyoma sem volt már. Arca összezsugorodott, befelé fordult volt, visszahúzódó.

− Oké − felelte Richard. − Ha még valamit találunk, írunk a cégnek. Maguk jó munkát végeztek. − Egy-egy tízdollárost nyomott a markukba.

− Uram, a hölgy ott jól van? − kérdezte az egyik.

− Alighanem. Itt egy ötös a sofőrnek, bár ez éppen öttel több, mint amennyit érdemel.

A srácok elmentek. Richard a riporterhez fordult.

− Tartok tőle, hogy az interjúnak most véget kell vetnünk − közölte. − Nekem be kell mennem a városba. Minden megvan, amire kíváncsi volt?

Sarah bólintott, térdére tette kezét, s felálltában kissé megingott. − Igen. Még sok is az anyag.

− Pihenne kicsit, mielőtt elindul? Hozhatok valamit?

Elmosolyodott. − Nem, köszönöm.

− Arra gondoltam, mintha… − tétovázott, mert nem akarta azt mondani: „zavarodottnak tűnne”, ugyanakkor eszébe jutott a pontos kifejezés. − Mintha rémültnek tűnne.

− Ugye, annak látszottam? − kérdezte Sarah, még mindig mosolyogva. − Azt hiszem, a ma reggeli beszélgetés némiképp elintézett. Közel sem volt oly kellemes, mint ez. Nem, rendben leszek, Mr. Allbee. És már indulok is. Az anyagot hozni kell a pénteki Gazette-ban.

A hátsó ajtó felé tartott. A költöztetők már elmentek, a beálló mellett toronyban állt a barna csomagoló- meg a széttépett hullámpapír. A sárga-barna hegy mellett két, kutyaganéjra emlékeztető szivarcsonk éktelenkedett.

Beszállás közben Richard intett neki, majd Laurára nézett, aki keresztbe tett karral, pár lépésre álldogált.

− Ez nem igaz, hogy idejön ez a nő, hogy a beköltözés napján interjúvoljon meg téged. Jól teszi, ha igen szép cikket kanyarít rólad, vagy különben bemegyek hozzá a szerkesztőségbe, és ráborítom az íróasztalát.

− A lényeg, hogy ezen is túl vagyunk − állapította meg Richard. A kocsikulcsokat keresve megtapogatta a zsebeit. − Tudom, hogy az időzítés rémes, de Patsy McCloud alighanem valami bajban van. Graham Williams keresett. Patsy lenn van a Rex Roadon a temetkezési vállalatnál. Tényleg le kell mennem, és szerintem jöhetnél te is.

− Graham Williams maga nem képes elintézni? − Laura a tenyerére meredt, majd a farmerjába törölte a port. Mintha te meg Graham lennétek a Patsy McCloudot Éltető Társaság. Vele töltöd az egész szombat estédet, most meg rohannod kell, hogy segíts eltemetni a férjét.

− Furcsának tűnik, tudom, furcsának is látszik, és valószínűleg bűzlik is, de segítségre lenne szüksége. Ennyit tudok. Szeretném, ha jönnél te is.

− Ez nagyon nem hiányzott − mondta Laura. − Igazából azonban azért fújok rád, mert teljes mértékben elfeledkeztél az ajándékodról, holott egy hetet töltöttem azzal, hogy kiválasszam.

− Az ajándékomról? − kérdezte ostobán. − Ó, istenem. Ajándékot vettél nekem. Tényleg elfelejtettem. Megjöttek a szállítók, aztán meg Sarah Kianyavalya, aztán Graham telefonált… Jaj, Laura, sajnálom, de annyira, tényleg.

− Sajnálhatod is, semmirekellő − mondta Laura. − A konyhaszekrénybe rejtettem. Van időd rá, hogy most megtekintsd, vagy rögvest rohannod kell a drágalátos Patsydhez?

− Menjünk, hadd lássam. − Richard átölelte a felesége vállát, s együtt mentek a konyhába.

Laura lehajolt, kinyitotta az egyik alsó konyhaszekrény ajtaját. Körülbelül egy láb magas, ezüstszürke doboz került elő. − Nagyon remélem, tetszeni fog − tartotta fel. − Ez ház-ajándék. Életemben ennyit még nem költöttem semmire.

Richard a munkalapra állította a dobozt, amelynek nem volt olyan súlya, mint amekkorára, ki tudja, miért, számított. Levette a fedelét, majd Laurára sandított. Még mindig házsártosnak tűnt kissé, de látszott, alig várja, mit szól Richard az ajándékhoz.

− Tetszik vagy sem, le ne ejtsd − figyelmeztette.

Richard lehántotta a selyempapírt az ajándékról, majd benyúlt a dobozba. Füstös-sárgásan csillanó, hűvös porcelánt tapintottak ujjai, majd rátaláltak a tárgy aljának peremére. Üreges volt: ez megmagyarázta a mérethez képest kicsiny súlyt. Ujjait az üregbe csúsztatta, azzal kiemelte a dobozból az ajándékot.

Várakozó mosolya az arcára fagyott.

Egy sárkány vigyorgó fejét tartotta a kezében. Lapos homlokából két szarv meredt elő; a fej mögött vastag szárnyféleség állt, mint megfagyott hullám.

− Kínai − tudatta Laura. − Tetősárkány, egy ornamentális tetőcserép. A színe azt jelzi, hogy valamelyik császári palotán volt. Arra gondoltam, mind a kettőnknek szerencsét hoz.

− Igen − mondta Richard. Alig kapott levegőt.

− Látom, lelkesedésed nem ismer határt. Csomagold vissza, és amint berendezkedtünk, már viszem is vissza.

− Ne − mondta. − Meg akarom tartani. Szerintem gyönyörű.

− Tényleg ezt gondolod?

− Tényleg. Imádom. Csak meglepődtem. Tényleg. Imádom.

− Furcsán nézed.

− Visszaemlékeztem valamire, amit Graham Williams mondott… élt itt valaha egy ember, akit Sárkánynak hívtak. − S többet nem tudott Laurának elmondani arról a szombat estéről.

− Apád ismerte?

Erre Richard elmosolyodott. − Nem, nagyon régen élt. Még Greenbank alapításakor.

− Hát, most újra van sárkány − mondta Laura. − Találjunk helyet neki.

Richard a nappali kandallópárkányára helyezte a sárkányfejet, majd megölelte Laurát. Egyik része azt súgta neki: a káoszt most hívták meg, invitálták be, az álmaiban látott ajtó megnyílt, s azon Billy Bentley robogott be homlokába tapadt hajjal, viharban ázott, csöpögő gönceiben.

− Tényleg tetszik? − faggatta Laura. − Nem csak mondod?

Érezte maguk közt a dudort, Pocaklakó Allbee-t, álmai legkedvesebbjét. − Imádom − mondta. − Naná.

 

7

 

Mikor Patsy benyitott a temetkezési vállalat hatalmas bejárati kapuján, próbálta száműzni agyából az előző éjszakán történteket. Mr. Holland már várta; ahogyan felé somfordált a szőnyegen, keskeny arca arról árulkodott: helytelenít mindent, ami nem felel meg az ő elvárásainak. Patsy tudta: valójában kedves és ideges ember, de arca természettől vagy genetikai örökségtől fogva egy dickensi gonosztevő vonásait hordozta. Szemöldöke folyamatosan tekergett-rángott, orra hegyes volt, válla púpos. Hórihorgas testére mindig drága öltönyöket akasztott. Ajka egyértelműen túl vörös volt sápadt arcához képest. Azt akarta, „civilizáltnak”, „kitűnő embernek” gondolják, így olyan mesterkéltséget erőszakolt magára, amelyről úgy vélte, megfelel a célnak. Legkedveltebb gesztusai egyikeként ujját rézsútosan az ajkára helyezte, vagy összekulcsolt kézzel állt, egyik lábát kissé előrébb csúsztatva, vagy hátratett kézzel sétálgatott. Miközben Patsy felé közelgett a süppedős szőnyegen, tulajdonképpen két ilyen gesztust kombinált: jobb keze a háta mögött, bal mutatóujja rézsútosan az ajkai előtt. Patsy arra gondolt, a férfi egy csendért rimánkodó, fontoskodó madárra hasonlít.

Ahogy Patsyt megközelítette, Mr. Holland leejtette bal kezét s hagyta, hogy az találkozzon a hátulról előkerülő jobbjával. Igen kissé meghajolt. − Köszönjük, Mrs. McCloud, hogy felkeresett minket − üdvözölte kellemes bariton hangján. − Ne feledje, azért vagyunk, hogy az eljárást a lehető legkönnyebben és a fájdalomtól leginkább mentesen bonyolítsuk le. Mint önnel a tegnapi telefonbeszélgetésünk során, Mrs. McCloud, közöltem, a szeretteinknek adott végtisztesség éppúgy lehet szép, mint bármi egyéb: keresztelő vagy esküvő. Nos, kérem, öltönyt hozott?

Mr. Holland az említett telefonbeszélgetés alkalmával biztosította Patsyt: Les a balesetben olyan csúnyán megégett, hogy nyitott koporsós ravatalról szó sem lehet, annyi azonban mindenképp maradt az elhunytból, hogy a legszebb öltönyében temessék el. − Amelyet valóban jobb szeretnénk, nemde, Mrs. McCloud? Dicsőséges öltözékben emlékezünk imádottunkra a legszívesebben, s azt a Brooks Brothersnél nem mindig szerezhetjük be. Így ha elhozna néhány öltönyt, inget és nyakkendőt, amelyet Mr. McCloud különösen kedvelt…?

Mr. McCloud kedvenc cipőjéről nem tétetett említés.

Patsy átadta a nála lévő barna papírzacskót, amelyet Franz Holland úgy csapott a hóna alá, akár az uzsonnáját.

− Mr. McCloud szülei, ugye, a mai napon érkeznek?

− Igen − felelte Patsy. − Limuzinnal jönnek Connecticutba a Kennedyről.

− Ó. − Mr. Holland előrehajolt, kezét összekulcsolta a háta mögött. − Természetesen jól emlékszem idősb McCloudékra. Akkor fordultak hozzánk, mikor az ön férjének nagyapja elhunyt, s azt hiszem, igen elégedettek voltak a szolgáltatásunkkal. Amely tény fontos kérdést vet fel számomra. Elgondolkodott már azon, milyen koporsót szán a férje maradványainak? − Egy sarok felé irányította anélkül, hogy könyökéhez ért volna. Tágas terembe fordultak, amely teli volt megdöntött koporsókkal.

− Úgy vélem, igen széles választékkal állhatunk az ön rendelkezésére, Mrs. McCloud − intett mérsékelt mozdulattal az üresen ásító koporsók sorára. − És, bizonyos vagyok benne, hogy egyetért ebben velünk, lévén szó a legszemélyesebb ügyről, a választás rendkívül fontos. S ha szabad… Kegyed a Tayler családból származik, ugye?

Patsynek kellett némi idő, hogy felfogja: Mr. Holland róla beszél.

− Igen.

− Apám és én közreműködtünk nagyapja temetésénél. A Bornley & Holland a Taylerek generációinak állt már rendelkezésére, Mrs. McCloud.

− De Josephine Taylernek nem − mondta Patsy.

− Kérem?

− Josephine Taylert nem önök temették, igaz? A nagyanyámat. Az ő leánykori neve is Tayler volt; ő meg a nagyapám távoli unokatestvérek voltak. A férjét temették, de őt nem. Őt tették az egyik dobozukba, nem a nagyanyámat.

− Kegyed nagyanyja megbetegedett, ugye? − tudakozódott Mr. Holland, s hátralépett egy lépést. − Igen szomorú történet. Kegyed nagyanyja csodálatos személyiség volt. Azt hiszem, abban az esetben más kívánalmak léptek fel.

Patsy maga sem értette, mitől érez olyan ellenségesen. − Mások bizony. Kegyem nagymamája volt a falu bolondja, így aztán a drágalátos férje élete hátralévő részére diliházba csukatta.

A mutatóujj visszakerült az ajkak elé. − Ez, Mrs. McCloud, tragikus történet. S afelől sincs kétségem, hogy a körülmények idézik fel önben. A múltból azonban azt tanulhatjuk, asszonyom, hogy szeretteink számára biztosítanunk kell mindazt, amit ők maguk már nem biztosíthatnak maguknak.

− El akarom hamvasztatni a férjemet − jelentette ki Patsy. − Amúgy is ez lett a sorsa félig-meddig, nem? Vigyük akkor ezt a dolgot végig. Adja el nekem a legegyszerűbb nyavalyás koporsóját, és hamvasszuk el abban.

Franz Holland láthatóan visszahőkölt. − Természetesen a többi családtag véleményét is meg kell…

Patsy kirobbant.

− Nem a többi családtagot akarom elhamvasztatni, legalábbis egyelőre. Csak a férjemet akarom elhamvasztatni! És ha maga erre nem hajlandó, olyanhoz fordulok, aki igen!

− Mrs. McCloud − mondta Mr. Holland szerencsétlenül, s abban a pillanatban − egy pillanattal az előtt, hogy önuralma végképp elhagyta − megszánta, mert Mr. Holland végeredményben nem volt más, mint egy érzékeny ember, aki csak azért beszélt így, mert ezt tanulta az apjától. − Mrs. McCloud, az ön kívánsága, mint a szeretett elhunyt feleségének kívánsága, felülírhatatlan, s mi mindent megteszünk, amit ön a legmegfelelőbbnek tart. Nekünk azonban az ön jóérzésére is gondunk van, így kérem arra, fontolja meg…

Patsy majdnem elájult. Mr. Franz Holland halott volt. A kellemes, modulált bariton hang repedezett, elszíntelenedett ajkakat hagyott el. A felső ajak széthasadt, egészen az orr tövéig, s láthatta a besüppedt foghúsban a foggyökereket, amelyek némelyike úgy állt ki, mint a folyóparti fák léggyökere. Nyelve elfeketedett. Mr. Holland bőre száraz volt, pergamenszerű, színre haloványan barna. Itt-ott mintha kisebb robbanások szaggatták volna meg testét, melyek nyomán rongyos szélű sebek tátongtak, a lyukakból nyálkásan csüngtek elő a bíbor belső szervek. Patsy végül azt is látta, hogy az előtte álló figura csupán ujjatlan mellényt és nyakkendőt visel, egyebet nem. Bőre a csípőjén a csontjaira száradt. Pénisze már majdnem teljesen eltűnt.

Patsy hangjára talált, s felsikoltott.

A kreatúra ugrott egyet, aztán kinyújtotta felé a kezét. Körmei bíbor-feketék voltak, félelmetesen hosszúak.

− Hozzám ne érjen! − rikoltotta Patsy.

A kreatúra meghátrált. Puszta, halott lába csosszant a vastag szőnyegen.

Ezt látta a nagyanyja. Josephine Tayler elviselte, míg tehette, barátai és az idegenek látványát, azokét az emberekét, akik hirtelen, amikor már közelgett a haláluk, rothadó testben jelentek meg előtte, aztán egy nap többé már nem tudta elviselni, így búcsút intett ennek a világnak. Mr. Holland egy hónapon belül halott. Nagy valószínűséggel így fog festeni.

Csakhogy senkinek nem lenne szabad így látnia.

− Mr. Holland − mondta Patsy reszkető hangon. A szőnyeget nézte. − Sajnálom, hogy lármát csaptam. Nehéz idők vannak mögöttem és előttem. Kérem, ne közelítsen. Elnézést a jelenetért. Tartok tőle, nem teljesen vagyok önmagam.

− Semmi baj, Mrs. McCloud − biztosította a mély hang, s Patsy megremegett.

− Használhatnám a telefonját? Fel kéne hívnom egy barátomat. Ne, kérem, ne közelítsen, Mr. Holland. Csak mutassa, merre van.

A csontvázszerű, összeaszalódott láb visszahúzódott, s Patsy látta, amint a karmok egyike visszafelé, a bejárat irányába mutat. − Rendben − mondta. − Megtalálom.

− A Megnyugvás Kápolnája melletti benyílóban, az asztalon − mondta a dolog, s Patsy a másik irányba nézve elszaladt mellette.

− Valami rosszat tettem? − hallotta a hangot. − Ilyen rettenetesen megbántottam? − Majdhogynem könnyek bujkáltak a hangban. − Amennyiben valóban el kívánja hamvasztatni a férjét, abban az esetben természetesen…

− El − kiáltott vissza. − Maradjon odabenn, Mr. Holland, legyen szíves. − Meglátta a vörös bársonyfüggöny mögött félig megbúvó benyílót. Odabenn állt az asztal, rajta a telefonnal. A telefonkönyv a jobb felső fiókban hevert; gyorsan kikereste belőle Graham Williams számát, aztán imádkozott, jöjjön, amilyen gyorsan csak tud.

− Igen, Richard is − mondta. − Mind a ketten. Vigyenek ki innen.

 

8

 

Ami az után történt, hogy a három ember megérkezett a temetkezési vállalathoz, már közönséges történet, néhány mondatban elbeszélhető. Laura, aki jóval kevesebbet tudott Patsyről, mint a két férfi, mégis amazoknál sokkal jobban felfogta a Bornley & Hollandnél lejátszódott esemény jelentőségét: azonnal Patsyhez ment és átölelte. Richard és Graham félszegen tébláboltak Patsy háta mögött, hátát tapogatták és bizonytalan pillantásokat vetettek Franz Hollandre, aki nem igazán tudta eldönteni, előjöjjön-e a koporsók közül avagy sem. Richard végül a temetkezési vállalkozó felé indult, de Laura közben odakiáltott: − Akkor a hamvasztás rendben lesz, igaz?

− Amennyiben Mrs. McCloudnak nincs más kívánsága − felelte Holland. − Megteszem a szükséges előkészületeket.

− Akkor megegyeztünk − mondta Laura. − Mehetünk mindannyian haza.

Graham visszavitte Patsyt a Charleston Roadra, s beleegyezett, hogy majd később, délután elhozza az asszony kocsiját. − Megérintettek a Josephine-ek − mondta neki Patsy. − De most legalább tudom, hogy maguk mindannyian hosszú életűek lesznek.

− Josephine Tayler soha nem tudta megjósolni, mikor hal meg családtag vagy barát − közölte Graham. − Csak az idegeneknél meg a nem nagyon ismert embereknél működött ez a képessége. De azért köszönöm.

Richard másnap reggel Rhode Islandre utazott, hogy találkozzon Morris Strykerrel. Az új házban töltött első éjszakát követően hosszas ölelés után vált el Laurától, s azzal az ígérettel, hogy mihelyst visszatér, meglátogatják Patsy McCloudot.

 

9

 

Két napra rá, este, mikor Richard Allbee már-már beismerte önmagának, nem állhatja megrendelőjét, s Morris Stryker sem igen szívleli a restaurátorát, Bobby Fritz még mindig a legjobb munkájának elvesztése miatt sírt Bobo Farnsworthnek és Ronnie Riggleynek. A Pennywhistle Café bárjának egyik oldalsó bokszában ültek hármasban, s a nedves asztallap közepén immár két üres kancsó búslakodott. Ronnie megállás nélkül rendelte a kitöltött sört, s Bobby, miként már a múltban is megannyiszor, tudta, hogy untatja Ronnie-t: éretlennek vagy butának tartja, azonkívül mucsai bunkónak a tetejébe, és semmi esetre sem olyan embernek, aki méltó arra, hogy Bobóval barátkozzon. Bobo, mióta komolyabbra fordultak a dolgok közte és Ronnie közt, mindösszesen három vagy négy alkalommal látogatott el a Pennywhistle-be, Bobby kedvenc hampsteadi bárjába, ami egykor az ő törzshelye is volt. És ebből a néhány alkalomból is kettőben szolgálatban volt.

− Kirúgott, ember − panaszolta Bobby, ámbár tisztában volt vele: még öt perce sincs, hogy mondta ugyanezt.

− Gondolod, megkérhetnéd, adja vissza az állásodat? − kérdezte Ronnie, köröket rajzolgatva a kiloccsantott sörbe.

Ronnie Riggley az egyik legjobb nő, akit valaha látott, mérlegelt magában Bobby. Ha nem is kimondott tízpontos, nyolc és feles, az vastagon megvan. Lófüttyöt sem számít, hogy évtizeddel öregebb Bobónál meg nála. De még csak az sem oszt meg szoroz, hogy Ronnie nem is különösebben erőlködik, hogy fiatalabbnak lássék. Nincs rá szüksége. Bobby még akkor is szívesen megfogta volna a kezét, amikor totál le volt fáradva meg robbanva, mint ahogyan ezen az estén is, és minél több sört ivott, annál inkább foglalkoztatta az ötlet. Csak attól félt, hogy a lány az arcába nevet, ha bármivel próbálkozik.

− Nem könyöröghetek, Ronnie, a pasas kirúgott − magyarázta. − Csak utálok arra menni, mert akkor látom, mivé lett a gyepe. Burjánzik ott minden a csalántól a parlagfűig, úgyhogy elég hamar beköszönt majd hozzá az a lápi rekettyefű… Gondolni se akarok arra, ami a kertjével történik.

− Szerintem Ronnie-nak igaza van – mondta Bobo.

Átkarolta Ronnie-t, s ezzel betetézte Bobby fájdalmait.

− Menj csak fel, azt’ csöngess be hozzá. Mondd meg, mennyire bánt a dolog. Talán valamilyen egyezségre lehet az öreggel jutni.

− Egyezségre, lószart − horkantott Bobby. − Ha felmennék, valószínűleg kiterítene a puskájával. Jesszusom. Biztos marha jól bánik a lőfegyverrel, mi? Ledurrantotta azt a Starbuck csákót, amikor annak már a kezében volt a pisztolya. Mi?

− Úgy találtuk meg a hullát − felelte Bobo. − Kezében a pisztolyával. − Valójában nem akarta elmondani, hogy dr. Van Home hampsteadi rendőri körökben kisebbfajta példaképpé vált; Teknős Turk azzal heccelte az állomány fiatalabb részét, hogy nyugodtan leckét vehetnének Van Horne-tól.

− De azokból a gyilkosságokból, ugye, már nem lesz több? − kérdezte Bobby.

Ronnie bólogatott, de Bobo azt mondta: − Starbuck betörő volt, de nem elmebeteg. Elég sokan gondolják úgy, most aztán kinn vagyunk az összes vizekből. Pedig a napokban lesz újabb gyilkosság. Várjunk, aztán meglátjuk.

− Mondod te − felelte Bobby. − Én azt mondom, nem lesz. Részben ezért olyan kibaszottul boldog a többi zsernyák, nem? − A homlokára csapott. − Sajnálom, Ronnie, tudom, nem ártana, ha kötőféken tartanám a nyelvem. De sajnos nem vagyok ma este valami jól.

− Igencsak felöntöttél a garatra − mondta Ronnie. − Én nem hibáztatlak, de azokat a kancsókat majdhogynem egymagad ürítetted ki, és most épp a harmadikat nyuvasztod.

− Francba, nem vagyok én részeg. − Szavai rondán visszhangzottak a fülében. Ronnie Riggley szemeivel próbálta látni önmagát. Éretlen, nem egy lumen, ráadásul siker is a sörtől. − Na, akkor mondok én nektek valamit. Ha látom valaha, már Dr. Van Horne-t, tényleg tisztelettudóan beszélek vele (Ronnie rámosolygott, s Bobby hirtelen úgy érezte, csakugyan van esély arra, hogy helyére tegye a dolgokat), szövegelek majd egy kicsit jobbra meg balra, aztán közlöm vele, hogy ingyen megcsinálom a gyepét. Havi két alkalommal. Ingyenes karbantartás. Mert egyszerűen nem állhatom, hogy így szarrá menjen az egész. És akkor mibe fogadtok, hogy visszavesz? Ezt fogja tenni. Visszavesz.

Bobo átnyúlt az asztalon, hogy megkopogtassa haverja fejét. − Istenverte dilinyós vagy. Hazaviszünk.

− Megcsinálom ingyér’. Nem látjátok, milyen totálisan briliáns ez a húzás? Akkor vissza kell vegyen!

− Gyerünk − mondta Bobo.

− Csak ha Ronnie mellé ülhetek − közölte Bobby.

– Különben meg honnan szedsz te ilyen nőt?

A Bobo arcán megjelenő kifejezés láttán úgy vélte, mégis lehet valami abban, hogy ő részeg.

 

A kis ház, amelyben Bobby szüleivel élt, a Poor Fox Roadon állt, amelyet egy régi polgármester Hampstead Appalachiájának[6] nevezett. Az út egy árapály-tölcsértorkolat mellett kanyargóit lustán, s a greenbanki vasútállomásnál ért véget. Hogy ki vagy mi volt Poor Fox, a Szegény Róka, s ki tette vele, ami történt, ember vagy kutya, rég a feledés homályába veszett, ám a név ettől még éppoly helyénvalónak bizonyult, mint korábban. A Poor Fox Road volt Greenbank egyetlen eldugott utcája: ha valaki oda el akart jutni, ahhoz egy valószerűtlenül keskeny úton volt kénytelen haladni a Mount Avenue-tól, át a Gravesend Beach bejáratától induló úton, majd követnie kellett a tölcsértorkolatot, míg meg nem látott néhány rossz bőrben kornyadozó házat. Ezekben az épületekben valaha a Greenbank Akadémia fakultásai kaptak helyet, de az iskola a második világháború után eladta őket. Most az egyiket egy excentrikus és remeteéletet élő festő lakta, a másikat egy fiatalember bérelte, aki a Riverfront Avenue egyik bio-boltjában dolgozott; egy különösen vészjósló külsejű ház lakatlanul állt már vagy ötven éve; az utolsó a Fritz családnak adott otthont.

A Greenbank Roadra fordultak. Bobby mind ellenállhatatlanabbnak találta az ötletet, hogy megfogja Ronnie combját. Sehogy sem bírt elszakadni attól a képzelgéstől, milyen lehet Ronnie Riggleyt simogatni, s hogy a nő hogy érezné magát ettől. De ha beadná derekát ennek a nem mindennapi késztetésnek, két dolog következne be azonnali hatállyal: Ronnie számára valóra válna minden rossz, amit eddig róla elképzelt; Bobo pedig kihajítaná a kocsiból, és az életben többé szóba nem állna vele.

Így hát azt kérte:

− Hé, Bobo, a fordulónál majd tegyetek ki, rendben?

− Edzeni van kedved, Bobby? − kérdezte Bobo.

− Az. Ki akarom tisztítani a fejem, mielőtt hazaérek.

− Jó ötlet − nyugtázta Bobo, s amint a Mount Avenue-ra ért, Ronnie kocsijával lehúzódott az út szélére. − Ott történt − intett fejével a Van Horne-ház lombokon átszűrődő fényei felé.

− Jó neki − mondta Bobby. − Komolyan mondom. Jó neki. − Kiszállt, s búcsút intett, mikor Bobo továbbindult a Mount Avenue-n.

Amint elindult, rádöbbent, mennyire részeg. A Poor Fox Road két oldala összevissza gubancolódott és tekeredett, s néhány lépés után máris térdre bukott a gyomokban. − Ó, én szerencsétlen − mondta, és visszakeveredett valahogy az útra. Átbotladozott a túloldalra, majd valamiképp megtalálta a módját annak, miként képes többé-kevésbé egyenes vonalban hazafelé haladni. Egy pillanatig két holdat is látott odafenn, maga előtt pedig két utat, de elég volt hunyorítania, és máris újra a helyén volt a film. Két és fél kancsónyi sör keringett a szervezetében és dolgozott az agyában.

Rémséges hirtelenséggel tört rá a hugyozhatnék. − Atyavilág, atyavilág, atyavilág − motyogta; ismét az út menti gaz felé vette az irányt, lecibálta a cipzárat, és még épp időben bányászta elő a locsolóját. Húgya széles ívben fogta be a növényeket és a fák törzsét. Jobb lábán terjedő nedves foltot érzett. − Faszombaszom − mondta. Midőn a műveletet befejezte, felhúzta cipzárát, s folytatta útját a Poor Fox Roadon.

Kétszer akkora volt a hold, mint lennie kellett volna. Püffedt, rothadó gömb hajolt felé odaföntről. A hatalmas hold borzongató fénnyel árasztotta el: érezte, hogy a jobb lábszárán lévő nedves folt jéghideggé válik.

Úgy tűnt, a holdfény a bőre alá furakszik. Természetfeletti fényben úszott a Poor Fox Road. Bobby láthatta az út kavicsai által vetett merőleges árnyékokat. Aztán azt látta, hogy a holdban van egy arc. Gúnyosan vigyorgó, közönséges volt ez az arc, embertelenül kegyetlen. Bobby maga elé emelte a karját, mintha ezzel megvédelmezhetné magát a rémarc által ígért borzalmaktól. Végtagjait a fény mintha ezüstszőrmével vonta volna be.

A hold közvetlenül az arcába hajolt, s azt suttogta: Nézz le.

Bobby lenézett. Felsikoltott. Vér lomha áramlata tolult végig az úton, körülnyaldosta cipőit. Szaga körüllengte. Úgy bűzlött az út, mint egy mészárszék S mert a cinikus hold oly közel hajolt most, a vér lassan mozgó hulláma feketének tűnt.

Nézz fel, suttogta a hold a fekete-fehér világban, s Bobby felszegte fejét. Ezüst fákat látott, rajtuk fekete faleveleket, ezüst-fekete hajolt az útra.

Jön, csapta meg arcát a hold bolondos fuvallata. Kinyílt a szája, felnyögött.

Bobby a véráramlatban toccsanó lépteket hallott. Megpróbált visszalépni, de vértől iszamós kúszónövény fonódott bokájára, az út széle felé rántotta. Bobby belezuhant a hideg, lassan mozgó folyamba.

Jön, suttogta a hold hátulról a nyakába, s Bobby talpra küzdötte magát. Tenyere feketéllett a vértől; farmerje a lábszárához tapadt.

Nem volt képes mozogni ebben a fekete-fehér világban, ebben az ezüstös világban. Agyába villant az őrült ötlet: az úton ömlő rengeteg vér mind az övé. Halott már ő, csak a halála még nem történt meg.

Tudta, hogy valami iszonyatos közeleg feléje. Ökölbe szorult kézzel egy lépést tett abba az irányba.

Majdnem kiábrándítónak találta, hogy az ezüstös utcasarok felől csupán egy ember közelgett. Hatalmasra dagadt mögötte a hold, s Bobby nem láthatta az alak arcát.

− Ne közeledj − mondta Bobby. Hangja gyenge volt, vékony.

Ismerős hang felelt. − Milyen igazad van, fiam. Hiszen csak az imént vitted túlságba a szórakozást.

Tovább közelgett a fekete figura. Bobby látta: semmiféle vér nem szennyezi az utat. Ami a nadrágját a lábához tapasztja, az semmi más, mint a saját vizelete. A holdfényben a keze megint ezüstszín volt, s nem fekete. A felé jövő ember pedig olyasvalaki, akiben megbízhatott.

− Túl sok sört döntöttél ma éjjel, igaz-e, Bobby? − kérdezte a férfi, majd felemelte a fejét. Bobby dr. Wren van Home fehér haját és civilizált arcát pillantotta meg.

− Ó, épp az imént beszélgettem magáról, doktor − trillázta Bobby. Megkönnyebbülésében jóval hangosabban beszélt, mint szándékában állt. − Nem vicc. Tényleg! Tudja, mit mondtam magáról? Jó neki, ezt mondtam, jó neki, és komolyan is gondoltam.

− Köszönöm. − A doktor lassan lépdelt Bobby felé az özönlő holdfényben.

− Nincsenek madarak − mondta Bobby. − Észrevette? Semmi madárhang. Általában, ha az ember éjjel jön erre, hall egy vagy két baglyot.

− Ó, halottak már a baglyok − mondta dr. Van Horne, amint kígyózva közeledett Bobby felé a holdsütötte út közepén.

− Francba. Elég sok döglött madarat látok a gyepjeimen, tudja? Napról napra többet. Utálom, ha a nagy nyíró átmegy rajtuk, tudja? Rémes zajt csap akkor. − Bobby agya ekkor kapcsolt. − Mármost, erről jut eszembe, mit akartam mondani magának. Dr. Van Horne, én egyszerűen ki nem állhatom, hogy a gyepje úgy megy tönkre, ahogy. Azt akarom, hogy egy darabig dolgozhassak rajta ingyér’.

Dr. Van Horne most már nagyon közel állhatott Bobbyhoz a szűk úton. Bobby láthatta a még mindig döbbenetesen hatalmas hold keretezte ezüstös haj aureoláját, a doktor arca azonban megint feketébe olvadt, s ebben a feketeségben még sűrűbb fekete foltok úszkáltak.

− Mit mond? − kérdezte, aztán hátrahőkölt, mert szennyvíz és rothadás őrjítő bűze csapta meg, vagy még annál is rosszabb: mintha valami itt pusztult volna a gyom között, hogy aztán, hetekkel később, ásó pukkassza ki, s kiokádhassa magából ezt a majdnem folyékony büdösséget.

− Nekem akar dolgozni? − kérdezte dr. Van Horne.

Bobby hátralépett, s ismét érezte a bokáját nyaldosó vérfolyamot. Dr. Van Horne fölemelte a kezét. Ujjai közt kicsiny, hajlított penge csillant. Mielőtt Bobby mozdulhatott volna, a penge a levegőt hasítva csapódott a nyakába, pontosan a bal füle alatt. A doktor villámgyors mozdulattal le és keresztbe rántotta a pengét. Bobby nyakából hatalmas vérbuborék buggyant ki.

Bobby térdre esett. Semmiféle fájdalmat nem érzett − egyedül a nyakán és a mellén végigömlő vér melegét és nedvességét. Az élet fogy ki belőle mind, rohanvást! Dr. Van Home újra lecsapott rá, ezúttal azonban már hatalmasat robbant a fájdalom, mert a doktor lecsapta bal füle legnagyobb részét. Bobby feltartotta a kezét: alig hitte, hogy mindez vele történik, s a kicsiny, ívelt szike mutató- és középső ujja közé lecsapva feltárta a keze belsejét. Megint felemelkedett a kis szike, Bobby szíve pedig engedelmesen kipumpálta az újabb adag vért. Már nem volt eszméletén, amikor dr. Van Horne lenyisszantotta a bal orcáját.

Bobby Fritz, Greenbank első osztályú kertésze hatalmas feketeségbe hullott alá; dr. Van Horne félrehengergette a testet, leszabta róla az inget, majd megkezdte a maradvány átrendezését. Felvágta Bobby mellkasát, feltárta a bordákat s visszahajtotta őket, átnyisszantotta a szív körül lévő anyagot, majd kiemelte a szívet. Beletette Bobby szétvágott kezébe. Majd szétnyitotta Bobby övét, lerángatta a farmerját és félredobta. Ezt követően levágta a péniszt és a heréket; ezek Bobby jobb kezébe kerültek.

Mindez hasonlított arra, amit már két ízben megtett, s amit további három alkalommal meg fog tenni. Áldozatai nem menekülhetnek.

Dr. Van Horne a Poor Fox Road menti, gyomnövényekkel benőtt árokba dobta Bobby immár csak nehezen felismerhető tetemét. Miután eltüntette, papírlapot vett elő farzsebéből, s Bobby mellébe tette. A papírlapot − rajta a verssel, amelyet annyira jellegtelen betűkkel írtak, hogy az akár egy számítógép nyomtatójától is származhatott volna − még jó néhány órával a test felfedezése után sem találják meg. Erre két nappal később, június tizenharmadikán kerül sor.

 

10

 

Bobby Fritz hulláját egy postás találta meg. Roger Slyke majdnem minden délelőtt bejárta Greenbanket a kék-fehér postakocsin, ezt követően majdnem az egész délutánját küldeményszortírozással töltötte a hampsteadi központi postán. Roger immár két vagy három napja zavarosan érezte magát: fájt a foga, s többé-kevésbé folyamatosan csengett a füle, néha pedig azon kapta magát, hogy rossz postaládába gyömöszöli a küldeményt. Kíváncsi volt, hányszor csinált ilyesmit az elmúlt két napban anélkül, hogy észrevette volna. Szerda reggel, amikor a Charleston Roadra kellett volna fordulnia, arra döbbent, hogy rossz irányba tartott, elkeveredett valamiképp az Old Sarum Roadra, de fogalma sem volt arról, miként került oda.

Június tizenharmadikán, pénteken délben Roger Slyke végig felhajtott a Poor Fox Roadra, csak hogy kikézbesítse a Bush elnökségéért küzdő kampánycsapat levelét Harold Fritznek, aki részint demokrata volt már az anyaméhben is, részint amúgy sem kel már fel az ágyból, hogy szavazhasson. Visszafelé kóvályogni kezdett a feje, rosszul lett, főként a szívét fájlalta, és ettől átkozottul megijedt. Éppúgy, mint némely alkalmakkor, amikor rápillantott az üres házra, amely a Fritzék háza meg aközött a telek közt volt, amelyen az a srác roncskocsikat tárolt. Roger hagyta, hogy a postakocsi lelassuljon. Iszonyú bűzt szimatolt. Roger Slyke egy másodpercig akár meg is esküdött volna rá, hogy fényes délben gúnyosan vigyorgó hold hajol le hozzá az égből; akkor megállította a kocsit, kiugrott s a fejét fogta, ami mintha fel akart volna robbanni.

Roger nem húzta be a postakocsi kézifékjét, így míg ő robajló fejét fogva görnyedt, a teherautó lassan előregurult valamennyit, majd egyenesen belement az árokba. Abban a pillanatban oldalra dőlt. Levelek százai hullottak a gyom közé.

Roger véres szemekkel nézett fel, és azt nyögte: − Ne már. − Az árokhoz ment s fejét rázva belenézett. Miután megbizonyosodott róla, hogy az nincs tele mérges szömörcével − Roger rövidnadrágot viselt −, belelépett. Eljutott az autóig, s nekidőlt. Ha még valaki segítene neki, vissza tudná billenteni. Roger letérdelt, s kezdte összeszedni a szanaszét szóródott leveleket és magazinokat. Hirtelen minden eddiginél erősebb lett az a széttrancsírozott oposszumszag, majd Robert hirtelen arra döbbent, hogy kúszónövény formálta háromszögön bámul át, bele egyenest Bobby Fritz vigyorgó arcába. Roger Slyke torkát hörgés hagyta el. Felmászott az árok szélén, s meg sem állt a Gravesend Beach bejáratáig. Az őrházban volt telefon. Mikor a rendőrség megtalálta a nyomtatott betűvel írott verset Bobby Fritz mellkasában, megtalálták azt a néhány levelet is, amely Roger szerencsétlenül járt szállítmányából oda bezuhant. Eláztak ezek is, de Roger Slyke másnap azért kikézbesítette őket.

Sem az állami rendőrségnél, sem a hampsteadi állománynál nem akadt olyan ember, aki a verset ismerte volna.

 

Ne higgy vagyonodban

Ne bízz aranyodban

Múló testi létben

Csak a való végben.

Fáról hull a madár

Egy igaz: a halál −

Urunk, könyörülj rajtunk!

 

Csak virág a szépség

Felfalja a kétség

Napra jő az este

Előbúj a beste…

Szemgödrünkben por áll

Egy igaz: a halál −

Urunk, könyörülj rajtunk!

 

Erőnk a síré lész

Kurázsink odavész

Hit kardot nem forgat

Nem lesz többé holnap

Ott lenn semmi nem fáj

Egy igaz: a halál −

Urunk, könyörülj rajtunk!

 

Senki nem tudta azonosítani a verset, mígnem Bobo Farnsworthnek eszébe nem jutott felhívni volt angoltanárát, Miss Threadgillt, aki jelenleg a J. S. Mill angol tanszékét vezette. − Csak nem angol költészettel foglalkozol újabban, Bobo? − kérdezte a tanárnő.

− Csak ezzel az egy verssel, Miss Threadgill − felelte a rendőr.

− Amit felolvastál, az Thomas Nashe híres versének, a Pestiskorszaknak a második, harmadik és negyedik szakasza. Nashe-ről általánosságban annyit kell tudni, hogy meglehetősen heves természetű, erőszakos író volt, az Erzsébet-kori pamfletírók legnagyobbika. A groteszkek közé is sorolják.

− Szóval Pestiskorszak, Thomas Nashe-től − ismételte Bobo. − Köszönöm, Miss Threadgill.

− Mégis, mit csináltok ti ott, a rendőrségen? − érdeklődött Miss Threadgill, de Bobo erre csak azt felelte, hogy majd elolvashatja a lapokban.

 

11

 

A Hampstead Gazette a rákövetkező hétfőn címlapon hozta a Thomas Nashe-költemény versszakait; de a New York Timesban még ezt megelőzően megjelentek a Metropolitan mellékletben a következő címmel: A connecticuti hasfelmetsző? A cikk melletti keretben Friedgood Kövecs, Hester Goodall és Bobby Fritz fotóját hozták.

A hosszú beszélgetés folyamán, amelyet Graham Patsy McClouddal kedden este folytatott, így szólt: − Költészet. Érti? Íme, a kapcsolat. Szándékosan utal Robertson Greenre, a hercegre. Az ifjú Green apja azt állította, a fiút a költészet rontotta meg. És újságcikk is jelent meg a „hasfelmetsző poétáról”. Azt akarja, Patsy, hogy tudjuk. Azt akarja, hogy tisztában legyünk vele, kicsoda ő.

Graham Williams a beszélgetés folyamán mindvégig hallotta a sárkány szárnyainak csapdosását. Hallotta, mialatt Patsy a házasságáról beszélt. Hallotta, midőn olvasták a Nashe-verset a Hampstead Gazette előttük kiterített első oldalán. S kivált kihallotta abból a listából, amelyen gyermekek nevei szerepeltek, és amit a Gazette egy másik cikke hozott.

Tizenharmadika éjszakáján − péntek tizenharmadikán, aznap, amikor Roger Slyke véletlenül rábukkant Bobby Fritz tetemére − Richard Allbee felhívta Laurát Providence-ből; elmondta, jóval több probléma tornyosul előtte a munkával kapcsolatban, mint amennyire számított, így további négy vagy öt napig Rhode Islanden kell maradnia, de az sem lehetetlen, hogy akár egy hetet is távol marad még. Laura megnyugtatta, miatta ne aggódjon, vele rendben lesz minden; sajnálja, hogy nehézségek merültek fel, de Richard úgyis felül fog rajtuk kerekedni. Hampsteadben, mondta férjének, minden csendes.

Laura nem számolhatott be Bobby Fritzről, mert másnap reggelig nem hallott a gyilkos harmadik áldozatának megtalálásáról. Ronnie Riggley akkor hívta fel az újsággal. Azt azonban elmesélhette volna − mint ahogyan nem tette −, hogy öt további gyermek követte Thomas és Martin O’Hara példáját: vízbe ölték magukat. Erre tizenegyedike éjszakáján került sor, ugyanakkor, amikor Bobby Fritz torkát elvágták, testét megcsonkították, majd árokba dobták a Poor Fox Roadon. Laura azért nem szólt a gyermeköngyilkosságokról, mert tudta, hogy Richard aggódna miatta, aggódna őérte, és nem akarta még tetézni is a férje bajait. Laura a pénteki Gazette-ben látta az öt gyermekről szóló első beszámolót; a hétfői számban újra lehozták a neveket. Ez a lap hevert az asztalon, Patsy McCloud és Graham Williams előtt.

A tudott dolgok fagyos kérge alatt az ismeretlen mélységes mocsara terült el. Noha a Gazette egyetlen munkatársa sem vetette papírra, a város rettegett. A találomra elkövetett gyilkosságok sorozata mégsem szakadt meg, és most valami még borzalmasabb ült a nyakukon. A Gazette-nél mindenki azon volt, hogy a tényekre szorítkozzon, s azt hozza le, amit tud: ez, vélték ők, a dolguk.

A tények pedig a következők voltak. Június tizenegyedike estéjén vagy tizenkettedikén, kedden kora hajnalban egy Dylan Steinberg nevű, tizenkét éves fiú ment bele Sawtell Beachnél a vízbe azt követően, hogy ruháit gondosan összehajtogatva, takarosan a cipője mellé helyezte a homokra. Beúszott, olyan messzire, hogy onnan már ne tudjon visszatérni, a víz alá ment és megfulladt; a másik esetben három gyermek − nevük: Carl Blockett, Monty Sherbourne (a J. S. Mill középiskola igazgatójának fia) és Annette Crowley (a Times utazó riporterének lánya), koruk: hat, hét és majdnem tizenhárom − egyazon őrülettől vezettetve vesztették életüket a Gravesend Beachen; egy Hank Hawthorne nevű, ötéves redhilli srác (egy biztosító igazgatójának fia, valamint egy, a New York állambeli Milburnben praktizáló, neves ügyvéd unokája) az éjszaka kellős közepén felkelt, letépte s az ágyra dobta pizsamáját, lement, kinyitotta az ajtót, majd a kerti medencébe ölte magát. Ennyit tudott a rendőrség, s ennyit tudtak a Gazette-nél; az igazsághoz híven állíthatták, semmi szükség arra, hogy megírják azt is, micsoda hatással volt mindez Hampsteadre. Ami elég nyilvánvaló volt; még ha az újság meg sem írta, bárki leolvashatta azoknak az arcáról, akik spagetti szószt és fejes salátát vásároltak a Greenblattnél, géppapírt vettek vagy csupán megbámulták a kivetítős tévét a Main Street-i Anhaltnál.

Az ismeretlen mocsara azonban igen mélyre nyúlt. Azok, akik zöldségért mentek a Greenblattbe vagy törzsvásárlók voltak az Anhaltnál, tudták, hogy a halott gyermekek szülei szinte beleőrültek a történtekbe, az érzelmi megrázkódtatásba, a veszteségbe. Hampstead kifinomult város volt, így a bevásárlók megjósolhatták: lesznek szülők, akik a pszichiáternél kötnek ki, és olyanok is, akik házassága a válóperes tárgyaláson ér majd véget. Beszédes és kifinomult népek lévén képesek voltak leírni egymásnak a halott gyermekek szülei által elszenvedett bűntudat érzését; spekulálhattak szektákról, holdfázisokról és napfolttevékenységről (miként Sarah Spry hamarosan meg is tette); elmerülhettek egyéb ismert gyermekhisztériák taglalásába, aminek végül is ez az eseménysor is tűnt, és figyelmeztethették egymást: ha gyereked van, legjobb vagy hét lakat alatt tartani vagy visszavinni a nagyvárosba, ahol biztonságban lesz. Ám Mikki Zaber O’Hara − és esetleg Sarah Spry − kivételével talán senki nem gondolt arra, hogy Mrs. Sherbourne, Mr. Crowley és a redhilli Wendy Hawthorne azon az éjszakán, amelyen gyermekük megölte magát, azt álmodták, átnedvesedett kisfiút, kislányt vigasztalnak. Átfagyott testüket magukhoz veszik az ágyba, és szorosan a mellükre vonják, hátukat dörzsölgetik, s a gyermekek melléről homok hull.

 

12

 

Mikor Richard péntek este Laurával beszélt, mondania sem kellett: az őt marasztaló probléma gyökerét megrendelője jelenti. Ha valami gond merült fel, azt általában a megrendelő okozta. Laura tisztában volt ezzel, miután nemegyszer tapasztalta már, férje milyen sikeresen kezeli azt a megrendelőt, aki képtelen elhatározásra jutni, vagy a munkafolyamat közepén változtatja meg a döntését, avagy azt gondolja, ő sokkal többet ért a dologhoz. Richard nem kötött barátságot valamennyi megrendelőjével, viszont barátságosan viselkedett mindannyiukkal. Laura mindezt tudta. Csak épp Morris Strykerrel nem találkozott. Morris Stryker Richard legrosszabb várakozásait is alulmúlta, s azon a péntek estén tartani lehetett attól, hogy kútba esik az egész üzlet.

Eleve rossz volt a kezdet, ami valószínűleg megalapozta a folytatást. A Morris Strykerről támadt első benyomása azt súgta, nehéz eset, akárcsak a teherautó-sofőr, aki a beállója mellett hagyott egy egész szeméthegyet. A nagydarab, elpuhult külsejű Stryker ajkai folyamatosan szivart dajkáltak. Igazi hepciáskodó barom volt, aki terrorizálta a titkárát, építési vállalkozóját, Mike Hagent pedig arra kényszerítette, hagyja jóvá minden ötletét. Stryker ráadásul szélhámosnak vélte. Angol embert várt ugyanis.

Richard erre három nappal korábban döbbent rá, amikor az első találkozóra megérkezett. Az I-95-ön hajtott Providence-be, bejelentkezett a hotelbe, ruhát váltott, aztán a College Streetre ment. Stryker és Mike Hagen már várták, Stryker Cadillacjének hátsó ülésén. Mikor Richard kiszállt és átvágott az úton, szeme megpihent a szépséges, de omladozó tizennyolcadik századi udvarházon, amelynek helyreállítását tőle várták, Stryker és Hagen is kiszálltak a Cadillacből, hogy csatlakozzanak hozzá. Azonnal tudta, melyikük az építési vállalkozó és melyikük a megrendelő: Stryker ugyanis púder kék öltönyt, tengerészkék inget, fehér cipőt, nyaka körül pedig aranyláncot viselt. Richard tapasztalata szerint az építési vállalkozók általában úgy öltöztek, hogy a kisteherautóik volánja mögött sem keltettek feltűnést. − Allbee? − kérdezte a kövér Stryker. − Mr. Allbee?

− Igen. Örvendek, Mr. Stryker − mondta Richard. − Szépséges, György korabeli házzal lesz dolgunk.

− Azt akarom, úgy nézzen ki, mint a tömb legdrágább háza − közölte Stryker, s némiképp furcsa pillantást vetett rá. − Ez itt Mike Hagen, a kivitelező. Mike meg én együtt jártunk suliba, itt, Providence-ben.

− Üdv − mondta Hagen. Fél lépéssel Stryker mögött állt, zsebre tett kézzel.

− Nos, Mr. Stryker − mondta Richard−, érdekes munka áll előttünk. Sok lehetőséget látok korabeli technikák alkalmazására, például a festésnél. − Richard felpörgőben volt. A színezőanyagokra gondolt, amelyekkel visszaadhatná egy tizennyolcadik századi enteriőr szépségét és ragyogását.

− Na álljon meg a menet, maga nem angol − állapította meg Stryker váratlanul. − Magának pedig annak kellene lennie, nem?

− Connecticutban születtem − világosította fel Richard. − Mintegy tizenkét évig éltem a feleségemmel Londonban, ott kezdtem a restaurációs munkát. Valószínűleg innen a benyomása, hogy angol vagyok.

− Toby − üvöltött Stryker a Cadillac felé. − Toby, ide gyere, de azonnal.

Sápatag, szőke férfi nyitotta ki az ajtót, s idegesen a kocsi mellé állt.

− Nem angol ő, Toby − mondta Stryker, immár halkabban.

− Nem? − hápogott Toby. − Azt hittem. Úgy értem… hát londoni, nem?

− Mr. Allbee csak ott dolgozott, Toby. Connecticuti, amiről tudnod kellett volna, nincs igazam, Toby?

− De igen, uram − mondta Toby.

Mike Hagen zsebre vágott kézzel állt, senkire nem nézett, nem is szólt. Rég kitapasztalta ő már Morris Strykert.

Stryker megrázta a fejét, majd előrehajolt, s a földre köpte a szivarcsonkot. − Szóval maga Angliában dolgozott, mi? − kérdezte.

− Ez idáig valamennyi munkát ott végeztem.

Stryker megint megrázta a fejét. − Na, akkor ezzel az erővel akár be is mehetünk. − Richardra bámult. − Tudja, azt hittem, maga angol, és csak átjött Connecticutba, hogy ebben az országban dolgozhasson. Olyasvalakit akartam, aki angol.

− Olyan angollá tehetjük ezt a házat, amilyenné akarja − mondta Richard. S ezzel hibát követett el.

 

13

 

Szombat volt, június tizennegyedike. Egy hét telt el a Van Horne-házban elkövetett betörési kísérlet óta, s Tabby Smithfield az éjszaka közepén arra ébredt: kétségek gyötrik, mert az idő valahogy elmenekül előle. Levegő után kapkodva kelt ki az ágyból és nyúlt a ruhái után. Sietnie, futnia kell, és fogalma sincs, merre, hová. Iskolából késik el? Vagy az apjával való találkozóról? Felrántotta farmerját és áthúzta az előző napon viselt pólót a fején. A sötétben befűzte futócipőjét. Tudta, nem szabad zajt csapnia − apja a lenti szobában van Berkeley Woodhouse-zal, és dühbe gurulna, ha Tabby megzavarná őket.

Berkeley Woodhouse volt az a nő, akivel Tabby meglátta az apját a könyvtári vízió előtt. Clark vacsorára invitálta Berkeleyt a Four Hearthsba, s a nő arcon csókolta Tabbyt. A csók nyomán rúzsfolt maradt. Érkeztükkor mindketten részegek voltak, s az ivást vacsora alatt is folytatták. A nő az elvált férjéről beszélt, Clark Sherriről.

Berkeley az asztalon átnyúlva kezében tartotta Tabby kezét. Clark rögvest a vacsora után bekapcsolta a tévét, majd felvitte Berkeleyt. Parancsa félreérthetetlen volt.

Ám Tabbynek most ki kellett jutnia a házból, hogy útnak eredjen. Várta a nagyapja, várta Dicky Norman, s várta Gary Starbuck is.

Tabby kisurrant a szobájából, kissé idegesen: e gondolatokkal nem volt minden rendben, de túlságosan is lekötötte a sietség meg az álom még agyán ülő köde ahhoz, hogy belegondoljon, mi az, ami nincs rendjén. Gyorsan lement a lépcsőn. Teljes sötétbe borult a ház. Kinyitotta az ajtót. Élete legragyogóbb holdvilága fogadta.

A nagyapja várta.

És még valaki.

Felnézett oda, ahol a holdnak kellett lennie, s Gary Starbuck arcát látta felé hajolni. Fuss!, parancsolta Starbuck, nagy, fehér arca mérföldek millióin át nyomult az üres térben. Fuss! Halott volt Starbuck arca − halott, akár a holdkőzet, sajtpenész-színű.

Tabby futott a hold, s benne Starbuck arca elől.

Kitalpalt a Hermitage Roadra, s a sarkon ráfordult a Beach Trail hosszú lejtőjére. Vitte a lendület, s egy lélegzetelállító pillanatig mintha a földfelszín felett szállt volna, akár a síugrók. Aztán a lába földet ért megint, s rohant le a Beach Trailen, mely egyenesnek tűnt, s úgy érezte, nem aszfalt, de vékony, egyenletes sárréteg borítja. Az egyik futólépésnél megcsúszott, küzdenie kellett, hogy visszanyerje egyensúlyát.

Graham Williams háza felé robogva látta: az épületet vöröses izzás veszi körül. Rohant tovább: az út sokkal meredekebben lejtett, mint gondolta valaha. Hatalmas kör perzselődött a fűre azon a helyen, ahová egy hete Starbuck kétcsatornás rádióját dobta, s a fekete körből a megégett fű vonala vezetett a bejárati ajtóhoz. Tabby egyre közelebb került az öregember házához, de nem bírt megállni, sem letérni a Beach Trailről, s látta, amint a házat körülvevő fény vörösen parázslik.

Mögötte a Starbuck-arcú hold ráfújt, s lehelete majdnem felborította.

Most beláthatott a parázsló házba, látta minden szobáját. A nappaliban könyvek keringtek karvalymód, s egy képregényből kilépett ördög Graham Williamset fojtogatta a fenti hálószobában. Ahogy Tabby gyorsított, mert megállni egyszerűen képtelen volt, a vörös, szarvakat és vastag gyíkfarkat viselő ördög marka meglazult Graham torka körül, arca pedig oldalt, Tabby felé fordult. Vigyorgott. Hatalmas arcából baseballütő hosszúságú, ide-oda penderedő nyelv kígyózott elő. Megtermett pénisze kétágú volt, duzzadt pecsenyevilla módjára ágaskodott. Az ördög kitekerte Graham Williams nyakát, aztán felnyalábolta, hogy megmutassa Tabbynek: minden élet elszállt belőle.

Tabby sikoltott, de a sikoly mögötte maradt, ő pedig vágtatott tovább a Mount Avenue-n, ügyelve, hogy talpon maradjon. A hold rothadó, halott lélegzete a hátába csapott, s végigsöpörte a Mount Avenue-n.

Mikor elrohant a Greenbank Akadémiánál lévő emléktábla mellett, a tábla úgy fordult ki a földből, mint egy zsanérra járó sírkő, s a földből tűzdenevér reppent ki. A tűzdenevér Tabby Smithfield feje felett körözött, letekintett rá üres szemeivel, majd felemelkedett. Tabby, noha az állat tüzét elsápasztotta a holdból áramló fagyos-ezüst fényözön, látta, amint gyorsan távolodik. A Van Horne-háznál kiterjesztette szárnyait, s aztán átvitorlázott a vízen. Tabby figyelte, amint Millpond felé repül.

Millpondot persze nem láthatta: az egy mérföldre volt, házak, fák mögött, de amikor átugrott − vagy valami átrepítette − a Gravesend Beach felé vezető rövidke utat szegélyező kerítés felett, két olyan területre lett figyelmes, amelyek úgy ragyogtak, mintha égnének. Nagyjából egyenlő távolságra voltak tőle, de egyiket sem láthatta jól. Messze jobbra a tűzdenevér megállapodott a Zsugorsor néven ismert földnyelv felett; az attól még jobbra lévő, a Soundba nyúló Kendall Point szintén vörösben izzott. A denevér szárnyai az ott álló csinos kis házak tetőzete körül csapongtak. Tabby lángokat látott felcsapni az ereszek alól. Kendall Point egy billogvas dühödt vörösével izzott.

A partra már normális holdfényben ért le. Az égen mutatkozott némi vörös csík a jobbra látható fák csúcsa felett, lángokat azonban Tabby nem látott.

Mintha az elmúlt tíz percben őrült álom repítette volna előre. Félve pislantott fel a holdra, ám az mit sem emlékeztetett Gary Starbuckra. Csendesen megállt a strandra vivő keskeny úton. Körülötte szellő sem rebbent. Szilárd talajt fogott a lába. Az a vörösség a tetők meg a fák fölött, közte és Kendall Point között, akár rendőrautó is lehetett, gondolta magában.

Semmivel sem hitte jobban a házak égését, mint azt, hogy egy emléktábla alatti titkos sírból tűzdenevér reppenhet fel.

Tabby még egyszer megnézte magának a vörösséget, hátha lángot is lát, aztán ment tovább a partra. Várjunk csak egy pillanatra, gondolta magában. Mi dolgod neked erre? Miért nem hazafelé mégy?

− Komolyan azt hiszed, el tudnál ezek után aludni? − kérdezte magától fennhangon. De nem ám! Vagy egy hétig nem. Mellesleg meg nekem le kéne mennem…

Hová?

…a vízhez.

Minek?

Megnézni.

A Soundhoz kell mennie, hogy a vízbe pillantson. Ez csak elég egyszerű, vagy nem? Ami pediglen a dolog többi részét − nevezetesen Gary Starbuckot, az ördögöt meg Graham Williamset illeti, hogy a tűzdenevérről immár szó ne is essék, mindez említésre sem érdemes, afféle mellékcselekményről beszélhetünk legfeljebb, némi kis ösztökélésről, ami oly messzire hozta, hogy most már csak húsz yardot kell megtennie ahhoz, hogy egy jó kis pillantást vethessen a vízre.

Onnan, ahol állt, láthatta a víz fekete vonalát.

Lépéssel sem akart hozzá közelebb kerülni.

Légy szíves.

A hátába csapó szél mozdította.

Kérlek.

Ne kéresd magad.

Egy része nem akarta látni, mi történik odafenn; egy része viszont igenis kíváncsi volt, mi lesz aznap éjszaka az utolsó attrakció.

Előrelépett, miközben a szél haját borzolta, ingét fútta. Gyomra görcsbe rándult, s egy másodpercre rettegett attól, hogy hányni fog. Megint tett egy lépést, aztán határozott léptekkel odament a parkoló végében húzódó támfalhoz, átugrott rajta s a homokon landolt. Most már a Sárkány territóriumában járt.

Tabby felnézett. A hold eltűnt, a világ biztonságos volt. Távolabb, jobbra még mindig vörösen perzselődött az ég a fák felett. Balra a strand ívelt partját látta, azt követték a kis magánstrandok parcellái, amelyeket deszkák laza sora jelölt, mint megannyi sírkő. A legutolsó, amely egy fákkal benőtt domb mentén terült el, egykor a nagyapjáé volt. A partot kis, fekete hullámok nyaldosták locsogva.

Mást nem is hallott, csak ezt a locsogást. A szellő gyengéden noszogatta előre; a hullámok zaja hívta. Tabby átvágott a homokon a kavicsos rész felé, amelyet a dagály által kisodort hínárok halmai borítottak.

− Mutasd meg nekem − mondta.

A lába felé szaladó hullámok vörösen kezdtek bugyborékolni. S mikor kinézett a lassacskán forrongani kezdő tengerre, vörösnek látta azt is. Mélységesen, lustán vörösnek. Vértől bűzlött a levegő, s akkor megjelentek az első legyek.

A töméntelen vér szaga ébresztette fel őket, s Tabbynek úgy tetszett, Hampstead összes legye a Gravesend Beachre jött lakomázni. A csend hatalmas zúgássá nőtt. Tabby tombolva hadonászott arca előtt, próbálván távol tartani a legyeket szemétől és szájától. A föveny és a strand teljes szakasza egyetlen hatalmas légyfüggönnyé változott. Erezte, amint lábának csapódnak, érezte súlyukat a cipőjén. A zümmögés egyre erősödött s ritmikusabb is lett, amint újra százával, ezrével érkeztek a vérszennyezte partra.

− Mutasd meg nekem! − kiáltotta Tabby.

Undorodva csapkodta a szájába furakodó legyeket, s figyelte, amint egy hatalmas, vörös hullám felcsap a holdfényben. A hullám felágaskodott, robogott a partvonal felé, és − gondolta Tabby − közben egyre magasabbra nőtt. Hátralépett, s érezte, amint az apró testek ropognak a talpa alatt. A legyek dühödten dongtak a feje körül. Nyaka körül, a gallérja alatt fél tucat vagy még több rizsegett. A hullám Tabby fölé tornyosult, s Tabby látta, hogy a belsejében ott van az apja és Berkeley Woodhouse. Mezítelenek voltak és halottak, együtt hánykolódtak a hullámmal, s mikor az vörösen kicsapott a partra, kihengeredtek belőle. Azonnal legyek ezrei csaptak le rájuk. Mikor a következő hullám visszavonulóban újra a tengerbe hurcolta a tetemeket, a legyek monoton zúgása még erőteljesebbé és hipnotikusabbá vált.

– Mutasd meg nekem! – ordította Tabby, s messze künn, a Soundon újabb hatalmas hullámot pillantott meg, mely egyre gyorsulva igyekezett felé, s minden megtett yarddal nagyobbra és nagyobbra nőtt. Magasabbra csapott fel, mint az előző, és még akkor is duzzadt, amikor elérte a partvonalat. Tabby a légyraj közepette rohant hátra, visszatekintve az ívelt hullámhegyre.

Elsőnek Graham Williamset pillantotta meg. Vékony keze-lába magzati tartásban, mintha a víz most szülné meg; őt követte Richard Allbee teste, nem csupán meztelenül, de összeverve és megcsonkítva; aztán Patsy halott, meztelen porhüvelyét pörgette elő a hullám.

A vértorony árnyékot vetett Tabbyre. Úgy tűnt, a homokon is folytatja az útját. A legyek támadtak.

Mikor végre lezuhant, a homokra köpve barátai tetemét, elgázolta Tabbyt. A sűrű, nehéz folyadék azon nyomban mindenütt átitatta ruháját. Tabby a homokra zuhant, s a hullám visszavonult. Egy rémes pillanatig a mellette sodródó Richard Allbee halott szemébe pillantott. Ujjait a vértől iszamós homokba vájta, lábával kapálózott. Friss nedvességet érzett a tenyerén, s látta: ahol a homokba vájt, ott vér tör fel. Richard Allbee holtteste visszaúszott a Soundba. A többi tetemet nem látta. Kihúzta kezét a vért eresztő homokból, s lábra állt. Az ázott legyek a homok gödreiben megmaradt vértócsákban vergődtek, de sok ezer társuk már meg is találta Tabbyt.

Szemhéjának csapódtak, hajába furakodtak, fülébe másztak. Kezét legyek összefüggő takarója fedte.

Nedves ingének csapta a kezét, százak rebbentek fel, s ugyanannyian zuhantak holtan a homokra. Megtörölte a szemét.

– Mutasd meg! – sikoltotta. − Ez csak víz, és még csak a legyek sincsenek itt! Mutasd meg a valódi tudományodat!

Egy másodperc tört részéig − annyira rövid ideig, hogy Tabby csak elmúlta után fogta feljelentését − száraz ruhában állt a teljesen hétköznapi Gravesend Beachen. Legyek sehol.

Aztán a világ megrándult, Tabbyt újból elöntötte a vér, a levegő ismét bűzlött, legyek hadosztályai emelkedtek s döngtek a feje körül.

Felnyögött, s hátratántorgott. Akkor jött rá, mi történt. Nevetett. Egy másodpercre megállította; ráijesztett a Sárkányra, és a körhinta, habár csak időlegesen is, de meghibásodott. Nevetett, a legyek a szájába repültek, de nem hagyta abba a nevetést. Majd újra kiáltott.

− Én nyertem! Én nyertem!

Tömör falban emelkedtek a legyek, a kavicsos rész felé indultak, hogy újabb áldozatot keressenek maguknak. Tabby vérmocskos ruhában állt, nehezen lélegzett. Bárhová is nézett, legyek lakmároztak a véres csomókon. − Nem halottak − mondta lágyan. − Az én barátaim nem halottak.

Még nem, szisszent rá a parton pezsgő vörös tajték.

A legyek, amelyek őt békén hagyták, a vörös kavicsokon heverő másik testet vették célba. Zümmögésük felerősödött, s ismét elérte azt a ritmikus zabálási hangot, amelyet az imént hallott. Tabby előbb azt hitte, Patsy testét özönlötték el, és hessegetve indult feléjük.

De a tetem túl nagy volt ahhoz, hogy Patsyé legyen, jött rá, amikor közelebb ért; akkor látta, hogy a testtel épp úgy elbántak, mint Richardéval… de az egy nőé. Néhány lépésnyire tőle megtorpant. Látta, hogy a hasat brutálisan felnyitották, s az a kicsiny húscsomó ott mellette nem lehetett más, mint egy még meg nem született gyermek. A magzaton is legyek tobzódtak. Tabby látta, amint a hihetetlenül piciny ujjak ökölbe szorulnak. Akkor már tudta, ki a halott nő. Laura Allbee, Richard felesége. Remegés fogta el. Mindazok után, amin eddig keresztülment, a leginkább egy halott magzat ökölbe szorult keze érintette meg.

A vörös víz mind haragosabban zúgott, s egy gonosz hullám lecsapott Laurára meg a magzatára. Tabby hátrálni kezdett, de tekintetét képtelen volt elszakítani a két testtől. Hallotta, amint a víz csapkod és morajlik, mint amikor vihar kezdődik.

Felhők gyülekeztek, eltakarták a holdat. Jobbra egyértelmű volt az éjszakai ég vöröse: házak égtek. Tabby most már a füstszagot is érezte, de még egy másik, mélyebb szagot is, amely a vér átható illata mögött húzódott meg. A hullámok a part felé törtek: a tengeren fújó szél kergette őket. Minden hullám tetején vörös hab forrongott, s véres rongydarabkaként ostromolta az eget.

A víz újabb testet mosott a partra. Laura Allbee és az aprócska magzat már nem volt ott, a véres Sound visszaszippantotta őket magába; helyettük egy jóval nagyobb tetem érkezett görögve az erőszakos hullámok hátán. A legyek zümmögő, hullámzó függönyt képeztek közte és Tabby között. A megtermett test egy hatalmas hullámmal érte el a partot, majd előrenyúlt, s kiemelkedett.

Villám cikázott át az égen, megvilágítva a rettenetes színjátékot.

A tetem feltérdelt. Egyik válla után ítélve autóbalesetet szenvedett. Vérmocskos csontdarab fehérlett elő a rongyos húsból.

Tabby a támfal és a mögötte lévő parkoló felé vonult vissza. A test próbált lábra állni, de csak nehezen kászálódott ki a félig térdelő, félig guggoló helyzetből. Tabby Dicky Norman arcát látta a tetem felett. A Sound felett újabb villám cikázott vakítóan. Dicky végre felegyenesedett. Homlokát és mellkasát hosszú boncolási varratok éktelenítették. Szája nyitva, az állán a Sound vére. Dicky Tabby felé indult.

A szél, mely idevezette, most ismét a part felé lökte Tabbyt. A tűz irányából szikrák lobbantak, majd belehullottak a táncoló vízbe.

− Dicky, ne − mondta Tabby.

Dicky Norman Tabby hangját hallván megcsikordította fogait.

− Te nem vagy igazi − mondta Tabby, s combja hátulja a beton támfalat érte.

A szél kitépte ajkai közül a szavakat, s érthetetlen szótagokká darabolta. Dicky már megtette a fele utat, fél karjával maga előtt kapálózott, belehajolt a szélbe. Vér tapasztotta homok repült s csapódott az arcába. A parkolóból fehér McDonald’s-papírzacskó csapódott elő, bele a számtalan tócsa egyikébe, onnan tovább kacsázott, vérfelületről vérfelületre.

− Dicky, vissza − mondta Tabby hangtalanul.

Dicky állkapcsa őrölt; szája sarkából még vastagabban szivárgott a vércsermely. Tabby számára úgy tűnt, mintha Dicky Norman hullája azt mormolná: Fáradt vagyok.

Tabby kétségbeesett menedékkeresése közepette azt gondolta: Patsy? Patsy?

Dicky Norman újabb lépést tett meg a viharos szélben. Tabby a Patsy utáni vágyakozást érezte az agyában. Egyre növekvő pánik ösztökélte, hogy rátaláljon az asszonyra. Egy pillanatra úgy érezte, agya hatalmas vákuum felé hullik, egyfajta pszichikai fekete lyukba. Dicky elszakította tekintetét tépett válláról, s úgy bámult Tabbyre, mintha valami viccet hallott volna.

Patsy!

Vissza- visszatérően, homályosan hallotta a választ.

A jel annyira halovány volt, mint a Tennessee Biblia adóé egy autórádióban.

Patsy! Baj van!

Patsy aludt. Dicky újabb lépésnyire közelebb vergődött, s még mindig a fiúra meredt. Patsy! Segíts!

(Ó, kedves Tabby, mi…? Tabby…?)

Nem volt ez sok, tán csak szemhunyásnyi, igen homályos kapcsolatfelvétel, de Dicky Norman így is térdre zuhant. Tabby ismét Patsyre összpontosított tudata minden erejével, de Patsy jelentkezése helyén nem maradt más, mint a melegség egyre hűlő, apró pontja. Dicky azzal küszködött, hogy visszaforduljon, de hasára dőlt a homokban. A legyek azonnal megjelentek, előbb Dicky vállán, majd a homok vértócsáin, végül Tabbyre rontottak. Elhessegette őket arca elől. Dicky tépett válla feketéllett az élősdiektől. Dicky ide-oda dobta csípőjét, lába a homokon kaszált. Ahol a felszínt rúgta, újabb vérforrások fakadtak. Dicky úgy indult el hasmánt kúszva a Sound felé, mint egy sérült traktor.

Tabby tisztában volt azzal, hogy legfeljebb csatát nyert, háborút semmi szín alatt − de mindenképpen egy neki. Miután Patsy McCloudot majdnem teljesen öntudatlan állapotban találta, ennél sokkal többet igazán nem tehetett. Most már teljesen tisztán érezhette a Millpond mentén égő házakból áradó füstöt.

Dicky Norman elérte a kavicsos-hínáros szakaszt, s a vízbe mászott. Miközben Tabby figyelt, a Sound fokról fokra veszített vörösségéből, előbb piszkos rózsaszínre fakult, aztán violaszín lett, végül visszatért a tinta kék színhez.

Száraz volt mindene. Nem látott legyeket, sem vértócsákat a homokban. A hínárokon megtörő hullámok, mint máskor, fehér habot vetettek. Tabby felrohant a lépcsőkön az öltözőkhöz, ahol volt nyilvános telefon.

 

14

 

Azon a szombat éjszakán, igen kései órán három olyan eltérő fontosságú eseményre került sor, amelyek kapcsolódtak Richard Allbee és Tabby Smithfield félelmeihez, s amelyek most, hogy a küszöb áthágatott, az eljövendő dolgok irányába mutattak. Azon a szombat éjjelen lépett Hampstead megmásíthatatlanul pusztulása második szakaszába.

Az első ilyen esemény az volt, hogy Richard Allbee fél tizenkettőkor hívta fel Laurát, nagyjából akkor, amikor Tabby valamilyen megmagyarázhatatlan késztetés hatására felriadt. Teljesen kikészült az után a hosszú este után, melyen végig kellett hallgatnia, miként rombolja Stryker porig a College Street-i házra vonatkozó eredeti terveit − Stryker egészen valószínűtlen módon Bauhaus-enteriőr mellett tette le a garast −, s elég részeg volt ahhoz, hogy szavai elmosódjanak. Stryker ragaszkodott ahhoz, hogy egy palack ötvenesztendős konyak kerüljön az asztalra, s Toby Chambersszel töltetett mind a négyüknek. Maga Chambers kimentette magát az ivászat alól, Stryker azonban egyértelművé tette: Hagennek és Richardnak annyi konyakot kell fogyasztania, mint amennyinek ő maga a végére jár.

Laura a nyolcadik csengésre vette fel, s Richard hirtelen sokkal jobban érezte magát. − Jaj, hála istennek − mondta. − Tudom, kései az óra, de ha egyszer aggódtam.

− Aggódtál? Mi miatt? − kérdezte Laura.

− A… tudod, mi miatt. A megrendelőm épp most mesélte, hogy újabb gyilkosság történt Hampsteadben. A lapokban olvasta. Szerintem a megrendelő maffiózó. Úgy gondolta, igen jó mulatságról van szó.

− Részeg vagy? − kérdezte Laura.

− Az hát. Morris Strykerrel voltam kinn, aki közölte: az absztinencia azonnali büntetése lassú tűzhalál roston. Ezt pediglen meg nem kockáztathattam. Stryker kajakra egy maffiózó. Minden este férfiak rohannak hozzá az étteremben, és kitömött borítékokat adnak át neki.

− Jaj, drága − mondta Laura. − Nem töltöd valami jól az idődet, igaz?

− Rémes az ittlét. Ehhez képest a roston süttetés nem is lehet rossz buli. De mondd, mi történt. Kit öltek meg?

− Nem ismerjük. Egy kertészt, aki errefelé dolgozgatott. Azt hiszem, én láttam párszor.

− Persze, hogy láttad. Állandóan dolgozik. Azt az embert ölték meg? Hol? Mikor?

− Nem tudok részleteket. A holttestet csak tegnap találták meg. Ha jól értettem, pár napja már halott lehetett. Richard, én nagyon fáradt vagyok. Felébresztettél, és erről most inkább nem beszélgetnék. Csak azt akarom, gyere haza végre.

− Bárcsak − felelte. − Jó néhány elképzelésemet újra kell fogalmaznom, így aztán pár napot még biztosan maradnom kell. Kérlek, vigyázz magadra.

− Én vigyázok − mondta. − Legközelebb normál időpontban csörögj. Visszafekszem.

− Holnap, amint Rettegett Ivántól szabadulok, hívlak.

− Szeretlek.

− Én meg téged. Miért nem vagy velem?

− Te mentél el − emlékeztette Laura.

 

Patsy McCloud nem sokkal ezután forgolódni kezdett álmában. Apósa és anyósa aznap este utaztak vissza Phoenixbe, s Patsy este tízkor már képtelen volt nyitva tartani a szemét.

Álmát ökölcsapás erejével dúlta szét valami. Megrázta a fejét. Félig még aludt. Tabby Smithfieldet látta maga előtt, egy olyan Tabbyt, akinek sürgősen, érthetetlenül fontosan szüksége volt rá. Mintha Tabby az ő gyereke lett volna, s ez az anyaság-képzet magyarázná, hogy a fiúnak most ő kell. Nem megsebzettnek látta, hanem valami bekövetkezhető, ám rettenetes veszedelemben, mintha a srác fél üveg gin benyakalását követően be akarna ülni egy villámgyors sportkocsi volánja mögé, ő pedig aggodalomtöredékeit, amennyit csak tudott, Tabby felé sugározta. Szemgolyója egy másodpercig vadul forgott üregében. Füstöt szimatolt a nyitott ablakon át. Majd Patsy teste megnyugodott, s a füstszag beleolvadt az álomba, amelyben magát látta, amint az erdőszélen, egy hatalmas, fekete üstben forral valamit, majd ez a kép maga is beleolvadt egy szüntelen folyamba.

A hampsteadi tűzoltók már két segélyhívást is kaptak a nem hivatalosan Zsugorsornak nevezett Mill Lane-en kiütött tűzről, mire Tabby Smithfieldnek sikerült őket felhívnia a Gravesend Beach feletti fizetős készülékről. Két tűzoltókocsi vonult ki a Riverfront Avenue-i állomásról; ezekhez a Main Street felső részén lévő központi tűzoltóság két további járműje csatlakozott. Mire az első kiérkezők jelentést tettek a kár mértékéről, Hampstead a már munkában lévő négy autó mellé további kettőt kért Old Sarumból.

Mill Lane-t csak egy, a Millpondon átívelő keskeny hídon keresztül lehetett elérni, s a tűzoltóautók persze hogy nem fértek fel a hídra. Az első két kocsi akkor ért a millpondi parkolóba, amikor Harry Yochen helyettes tűzoltóparancsnok befutott. Míg Harry átment a hídon, hogy lássa, hány házról van szó, a két Main Street-i autó beállt a parkolóba; egy perccel később Tony Archer tűzoltóparancsnok is követte példájukat. Archer kiugrott kocsijából, s parancsokat kezdett osztogatni az embereknek, hogy csatlakoztassák a tömlőket. Erezte az égő házak hevét a túloldalról, s fatalista módon arra gondolt, az odaát lévő kis házak legtöbbjén már nem segíthet. Rövidesen Harry Yochen is visszatért a hídon át, s megerősítette a sejtést. Ég az összes jelentette.

− Az összes? − kérdezte Archer. − Hogy az ördögbe gyulladhatott ki az összes ilyen rövid idő alatt?

− És van itt még valami − törölte meg Yochen az arcát. Archer tűzoltóparancsnok tudta, mit akar mondani, s azt is, miért habozik. Helyettese biztos abban, hogy gyújtogatás okozta a tüzet. Yochen pislogott. − Az égési fokozat megegyezik.

− Mind a nyolc házon?

Yochen bólintott. − Mind a nyolc egyszerre kezdett égni.

− Beszéltél valakivel? − A tűzoltók a tömlőkkel futottak át a hídon.

Yochen megrázta a fejét. − Odabenn van mind.

− Krisztus a mennyekben − bukott ki Archerből, s miközben helyettesével együtt maga is átrohant a hídon, parancsokat ordítozott a tűzoltók második hullámának.

Amint a híd másik oldalán, a kis ösvényen voltak, Archer tűzoltóparancsnok látta, mi keltette fel Yochen gyanúját. A lángok, amelyek az épületek tetőszerkezetén keletkeztek, most egyazon szinten zabálták a házakat: nem sokkal a bejárati ajtó felett. Valaki gyújtogatott, ehhez kétség sem fér. És az a valaki mindenkit megölt, aki épp odahaza tartózkodott. Ezekben a típusházakban a hálószoba az emeleten, közvetlenül a tető alatt helyezkedett el. A füst lephette meg a lakókat először, majd a tűz következett, mialatt öntudatlanul feküdtek ágyukban. A kiégő épületekből ömlő füst közepette a tűzoltók a két legközelebbi házat ostromolták vízsugaraikkal.

Archer, Yochen és valamennyi bajtársuk hunyorogva vette fel a harcot a perzselő hőség hullámaival. A házak előtti gyepszőnyeg is lángra kapott, s a dr. Harvey Blau által bérelt sárga házhoz vezető ösvény menti juharfa rövidesen tűzben állt. Archer az Old Sarum-i tűzoltókat az ösvény végébe irányította, hogy megakadályozzák a tűz átterjedését a Millpondot a Gravesend Beachtől elválasztó erdős-ligetes részre. Égő faszerkezet és lomb szaga tolakodott az orrába, s a tűz robajló, elementáris, romboló zajai − a vész úgy szippantotta be a levegőt, mint valami öntudatra ébredő állat − fülsiketítőek voltak.

Halottak mind, gondolta, s az emberek jártak az eszében, akik az emeleti hálószobákban aludtak. Ki művelhet ilyesmit? Hampstead, Archer tűzoltóparancsnok szűkebb pátriája immár két évtizede, ezen a nyáron a brutalitás és az őrület mocsarába látszott süppedni. Sötét, őrült hely lett belőle. Gyerekek vesznek készakarva a vízbe… ismerte a kis Sherbourne fiút, s annak, ami a sráccal történt, egész egyszerűen nem volt semmivel sem több értelme, mint annak, hogy valaki folyékony parafinnal locsoljon le nyolc háztetőt, aztán csóvát dobjon rá… a tűz most élőlénynek tetszett, sokkal inkább, mint pályafutása során valaha.

Az égő házak tetejéről magasba ömlő füstre nézett. A lángvonal most lekúszott a tetőn, nyomában kisebb tűzgömbök pottyantak vízcseppek gyanánt a fűre. A lánggömbök földet érve szétnyíltak. A tűzoltóparancsnok egy pillanatig csakugyan majdnem élőnek látta őket, mert igen nagy gyorsasággal mozogtak a kiszáradt füvön. De ugyancsak élni látszott a vastagon, zsírosán felfelé gomolygó füst is.

Aztán Archer tűzoltóparancsnok mozogni látott valamit a füstben. Sötétebb árnyak izegtek-mozogtak a feketeségben. Archer tűzoltóparancsnok, mielőtt maga is csatlakozott az első egységhez, a füst gomolygó, emelkedő oszlopára meredt. A nyolc égő épületből áramló füsttömeg összetömörödött s a sötét eget ostromolta.

Madarak, gondolta, valami szerencsétlen madarak keveredtek a füstbe… Aztán kivette az egyik szárny formáját, s denevérekre gondolt.

− Parancsnok? − szólt Yochen.

Archer látta az állatok nyakát, látta dühödten tátott szájukat; látta − noha denevérek ilyesmit soha nem tesznek − őket a füstben lebegni. Mert nem is azok voltak. Ezernyi sárkánycsemete vitorlázott a füstben, egyre feljebb, mígnem szétszéledtek.

Az első tűzoltóegység a közelében borult lángba. Tömlőjük, amelyet hurcoltak, elszakadt, s több tonnányi víz azonnal gőzzé forrt. A következő egység tagjai átrohantak az ösvény másik oldalára, hogy távolabb kerüljenek a forró gőztől. Tömlőik átforrósodhattak a kezükben, mert gyorsan ledobták őket, mielőtt azok is kettészakadtak. Férfiak sikoltoztak, s nyolc ember lángolt, némelyikük az aljnövényzetben hempergett, s terjesztette így tovább a lángokat, mások őrültek módjára egyenest belerohantak a nagyobb tüzekbe. A házakból röpködő folyékony tűzcseppek magukba ölelték őket.

− Irányítsd azokat a tömlőket az emberekre! − ordított Archer Yochenre, s látta a kicsiny sárkányok ezreit Yochen feje fölött a füstből szétrebbenni. Mihelyst a tűzoltóparancsnok-helyettes megfordult, hogy engedelmeskedjék a parancsnak, karjai hirtelen lerepültek az oldaláról. Archer parancsnok szemhunyásnyi ideig füstöt látott hömpölyögni Yochen ruhájának ujjából. Aztán lángba borult Yochen parancsnokhelyettes egyen-inge; egy töredékmásodpercre rá őszülő haja villant vörösen, majd égett le sercegve koponyájáról. Füstölgő nadrágján lángok jártak táncot. Archer kiszabadította magát dzsekijéből, de fél karja még benne volt, mikor Yochen tompán bugyborékoló sikollyal elzuhant, s a lángok diadalmasan úrrá lettek egész testén. Miközben Archer értelmetlenül harcolt tovább makacs dzsekijével, Yochen bőre megfeketedett és felpöndörödött.

Tony Archer fél csuklóján lógó golfdzsekiben állt e pokol közepén, hallgatta a tűz zúgását s azon gondolkodott, miként fordulhattak ilyen rövid idő alatt ennyire rosszra a dolgok, amikor fehér, folyékony tűz kezdett fröcskölni a házakból, elégette az arcát, majd felperzselte tüdejét, s életét még az előtt kioltotta, hogy ruhái lángra kaptak volna.

A Mill Lane-i tűz kitombolta magát, még mielőtt átterjedhetett volna a parkra, ám hajnalra a Zsugorsor porig égett, házaiból csak a füstölgő alapok maradtak meg. Lakóikat földi maradványaik megtalálási helye szerint azonosították, csakúgy, mint a tűzoltókat, akik egytől egyig életüket veszítették abban a pokoli kemencében, amivé Mill Lane azon az éjszakán néhány perc erejéig átváltozott.

Az egyik − a hídhoz legközelebb álló − tűzoltóautó szintén a levegőbe repült a hő miatt, de az igazán komoly hőmérséklet azon a szombat éjszakán, mutatott rá a szerdai Gazette, Kendall Pointon keletkezett, ahol a víz is vagy fél mérföld hosszan felmelegedett, ami pedig a talajt illeti, az még másnap is forró volt, és sok fa kérge még mindig füstölgött.