2

 

Kilenc órával korábban Graham Williams bőszen meredt a hillhaveni Old Post Road egyik elegáns, ívelt homlokzatú, György korabeli épületében lévő antik asztalnál ülő, vörös csíkos ingben, csokornyakkendőben és kék zakóban pompázó fiatalemberre. Ez az épület adott otthont a Hampstead-Patchin Történeti Társaságnak, a fiatalember pedig − rajta és Grahamen kívül lélek sem volt a házban − a csapathoz tartozó frissdiplomások egyike volt. A pillanatnyilag zaklatott fiatalember amúgy teljes mértékben otthonosan mozgott a Történeti Társaság berkeiben, s Graham dühét részben ez váltotta ki. Ez a pofátlan taknyos úgy viselkedik, mintha a kézikönyvtárban született volna.

− Több a problémája, kisfiam, semmint hinné − közölte vele Graham. Kezét mélyen buggyos nadrágja zsebébe süllyesztette, s meghajolt, hogy haragos nézésével a borszékéhez szegezze a süvölvényt. − Hagyja ezt az úgynevezett szabályt, amit maga ötlött ki, éspedig ebben a pillanatban. Hagyja a…

− Megmondtam magának. Az igazgató utasítása. Ő ragaszkodott hozzá. A hátsó könyv- és irattár többé nem nyilvános. Túl sok problémánk volt ezen a nyáron. Maga el se hinne egynémely…

− És ne szakítson félbe, a mindenségit. Komolyan mondom, hogy problémája van, már amennyiben történésznek meri nevezni magát. Az, hogy tudatlan. Még csak nem is hallott a fekete nyárról. Ez volt ennek a környéknek az egyik legjelentősebb periódusa, és a maga számára ez nem több üres lapnál.

A fiatalember felsóhajtott, jobbra, majd balra dőlt a terjedelmes karszékben, mintha ki akarta volna vonni magát Graham merev pillantása alól. − Én az európai történelemmel foglalkozom. Maga helyi dolgokról beszél, és különben sem gondolom úgy, hogy joga lenne engem történészi mivoltomban támadni…

− Én több történelmet láttam, mint amennyiről maga olvasott!

− Mr. Williams, így semmire nem megyünk. Valójában hallottam az úgynevezett fekete nyárról, ámbár az igaz, hogy szakterületemnek épp nem nevezném azt az időszakot, és ha helyet foglalna az egyik asztalnál, én hátramennék a levéltárba, hogy kibányásszak magának mindent, ami akár csak halványan is kapcsolatba hozható vele. Megfelel ez magának?

− Megelégszem vele, de a válaszom: nem. − Williams hátralépett, és felhagyott a szemmel ölés kísérletével.

− Hála istennek, hogy eddig jutottunk. − A fiatalember zakóját gombolgatva felállt. Graham önelégült kis precízpetit látott benne, amint az asztalt megkerülte; ajkaira kis híján kiütközött a győzedelmes mosoly. − Ha helyet foglalna az olvasóteremben, Mr. Williams…

Graham megint nekitámadt. − Azt mondta, hallott róla. Mit hallott?

A fiú a levegőbe bökött a fejével. − Míg meghozom a könyveit, próbálok visszaemlékezni rá.

Graham undorodva hátat fordított neki, s a mahagóni burkolatú előcsarnokból átment a tágas terembe, ahol a Történeti Társaság olvasóasztalai álltak. A falakon bekeretezett térképek, valamint férfiakat és épületeket ábrázoló képek függtek; a falak mentén álló irattartók bekötött kéziratokat, rajz− és vázlattömböket rejtettek. Graham a lehető legnagyobb zajjal csapta le jegyzettömbjét és tol-lát az egyik asztalra. Újra zsebre vágta a kezét, s gyors sétára indult a képek előtt, melyek mindegyikét látta már. A Hampstead-Patchin tengerpart kézzel rajzolt térképénél állapodott meg, melybe berajzolták a lápos és mocsaras vidékeket, az 1645-ös mészárlás helyén pedig egy indián emelte íját. A Kendall Pointon vörös kabátos katona állt készenlétben. A térképrajzoló, akinek a tengerpart vonaláról és a különféle tájak egymástól való távolságáról alkotott elképzelése igen sok kívánnivalót hagyott maga után, a jobb alsó sarokba írta tintával a dátumot: 1803. Graham gyakorta kívánta, bár találkozhatna a névtelen térképésszel. Javasolta volna neki, várjon még vagy nyolc évet a munkája befejezésével. Mert ha 1811-ben rajzolja meg a térképet – Graham ebben biztos volt − Jóval több figyelmet fordít a Kendall Pointra.

– Mr. Williams? Mr. Williams?

Gyorsan, majdnem megbotolva fordult el a kézzel rajzolt térképtől és gondolataitól. A fiatalember halomnyi könyvvel és kézirattal tért vissza. Most még elégedettebbnek tűnt önmagával, mint az imént.

– Meglehetősen sok anyagot találtam − fontoskodott. − Íme, az 1873 nyarán megjelent New Haven-i lapok és más kiadványok fénymásolatai, a patchini lapok fénymásolatai, és valamennyi könyv, amiről úgy véltem, ha csak hajszálnyit is, de segítségére lehet; és a másik dolgot sem felejtettem el, amit említettem. − Mutatóujjával a szürke könyvtári kötést viselő, vékony könyvre bökött. − Hallott valaha Stephen Pollockról?

Graham türelmetlenül rázta a fejét.

− Azt mondják, ő ihlette Washington Irvinget. Akár így volt, akár nem, Pollock írt egy Furcsa utazások című könyvet. Úti beszámolót. És erre gondoltam én korábban. 1873-ban tartózkodott Connecticutban, s postakocsin jött New Yorkból New Havenbe. − Szélesen mosolygott; márkás golyóstollával az ajtó felé bökött. − Ami egyszersmind azt is jelenti, hogy elhaladt e ház előtt. Megfordult a Post Roadon.

 

Graham azzal tette félre a Pollockot, hogy abba majd később néz bele, s több órát töltött el az 1873 nyarán megjelent újságok másolatainak átnézésével. Riasztónak találta azt a halálos közömbösséget − nyugalmat amibe a város a fekete nyáron belesüppedt. Az eseményeket illetően léteztek utalások a postakocsi-menetrendekben, a hajózási hírekben; a patchini lapban pedig egy akár tréfásnak is nevezhető hivatkozásra bukkant, mely szerint igen jó idők jártak azokban a hónapokban a temetkezési vállalkozókra, és a sírásók sem panaszkodhattak, mert ugyancsak tisztes borravalót zsebelhettek be. A legijesztőbb mégis az volt, hogy senki sem tűnt különösebben ijedtnek. Kipusztult a fél város, miközben a szomszédos települések lakossága jópofa tréfákat faragott a gazdagodó sírásókról. Éveket töltöttek azzal, hogy úgy tettek, mintha Hampstead a világon se lenne.

Graham még mindig nem nyúlt Pollock úti beszámolója után, ehelyett információkat kért a fiatalembertől Patchin 1779. évi felperzseléséről. Szabadjára kívánta engedni az agyát, hadd barangoljon a harmincéves ciklus különböző fázisai közt. Tyron partra száll Kendall Pointnál: az angol és a Jaeger zsoldosok hatalmukba kerítik az erdős-köves tájat: erőszakos viharként rontanak elő, s fáklyájuk lángba borít házat, földet egyaránt.

A katonák Gideon Winter sírján gázoltak át, hogy kirabolják a várost.

Kendall Point. Néha mintha Kendall Point kinyújtózkodott volna Hampstead felé, hogy megragadja… mintha a városon élősködve táplálkozna.

Graham megborzongott. Annak látta magát, ami volt: hajlott hátú vénembernek, akit ereje elhagyott − a legerősebbnek a hangját mondhatja. S ezt kívánta szembeállítani Gideon Winterrel és a Kendall Pointtal; olyan gondolatok miatt, amelyek ötven éve kísértették; mert valaha megküzdött egy hajón egy őrülttel, s azt képzelte, harcol azóta is.

Mikor is látta utoljára a Kendall Pointot? Graham rádöbbent: az bizony akkoriban volt, amikor elkezdett Hampstead történetével foglalkozni. Azokban a napokban, jóformán még kölyökként, kiment, hogy megnézze magának azt a helyet. Mit látott? Semmit. Legfeljebb a fákat, a sziklákat, a vizet. Lesétált a hasadékhoz, amely az 1811-es katasztrófa idejéből maradt vissza; ott megtekintette a hatalmas szikladarabokat, a kifordult földet, az erózió által vájt üregeket, a mindenütt burjánzó szívós, kötélszerű gyomot. Ennyit látott. Tyron katonáira gondolt, arra, hogyan szálltak partra; magának a Pointnak nem szentelt különösebb figyelmet, holott ez volt a szíve mindannak, ami foglalkoztatta.

Graham félig önkéntelenül lökte el magát az olvasóasztaltól. Felállt. Háta és karja kissé még mindig lúdbőrzött.

A kézzel rajzolt térképhez fordult. Dekoratív, pasztelles kinézete volt a világos fakeretben, mint az olyan holmiknak, amiket kisgyerekek szobájában lát az ember. Graham az ártalmatlan, pontatlan térképhez ment.

Oda, ahol Greenbank volt, a rajzoló két kis farmot rajzolt, köré kiterjedt mocsárvidéket skicceit. Graham borongósan nézte ezeket, majd figyelmét ismét a Kendall Pointra összpontosította.

Nagyobb volt. Sokkal nagyobb, mint a valóságban. A vörös kabátos őrszem a torzan papírra vetett Point közepén állt, vállára vetett muskétával. Graham hunyorogva hajolt közelebb a bekeretezett térképhez: igazán figyelmesen soha nem nézte meg a katona arcát.

Aztán − arcával majdnem a térképet fedő üveghez érve − megdermedt, mert mozogni látta az apró figurát. A vörös kabátos levette muskétáját a válláról, és terpeszállásba helyezkedett.

Széles vigyorra torzult a kis alak arca. Nem volt ő többé rajz, de bizarr valóság, aki tüzelőállást vesz fel. Graham döbbenete ködében is felfigyelt arra, hogy a térképre rajzolt vonalak szárnyra kelnek, s szaggatott mintát rajzolnak a figura köré. A vörös kabátos Grahamre kacsintott, célzásra emelte a puskát. Mikor elsütötte, Graham egy apró léggömb kidurranásához hasonló hangot hallott.

A következő pillanatban apró, csillag alakú repedés támadt az üvegen.

Graham − tartva tőle, hogy a lövedék eltalálja − hátraugrott. Aztán megpillantotta az üvegben megakadt, pöttynyi, fekete fémdarabot. A vörös kabátos mellén piciny láng lobbant.

 

Mielőtt a csokornyakkendős fiatalember beviharzott, Graham végre észrevette, mi történt a térképen látható vonalakkal. A New Haventől Norringtonig terjedő partszakasz egy sárkány agyaras profilját formázta. Felnyögött, mintha valóban golyót kapott volna a hasába: hirtelen kín hasított belé.

− Mr. Williams? Valami baj van? − kérdezte a fiatalember. Futtában még zakója begombolásáról is megfeledkezett. Aztán a térképre nézett.

− Mit művelt? − Grahamre tátotta a száját, aztán ismét a térképre bámult. Az üveg alatt lángok terjedtek, felzabálva Kendall Point torz ábrázolását. A vörös kabátos alak feketedett, zsugorodott. − Uramisten − mondta a fiú. A térképhez rohant, s megfogta a keretét, hogy leemelje a falról. Azonnal sziszegve kapta el a kezét. − Ég − állapította meg, még mindig döbbenten. Letépte zakóját, s annak segítségével ragadta meg a térkép egyik oldalát. Amikor a földre tette, az üveg végigrepedt. − Mi a…? − tekintett vadul Grahamre.

− Tűzoltó készülék − mondta Graham. − Tűzoltó készülékre lesz szüksége.

− Itt marad, Mr. Williams − tajtékzott a fiú. − Komolyan mondom. Ne mozduljon innét.

− Jó lesz, ha szedi a lábát − ajánlotta Graham.

A srác aggodalommal eltelve nézett a térképből felcsapó apró lángokra, majd megfordult és kirohant az olvasóteremből.

Graham közelebb lépett. A lángokra tiport, s elfojtotta őket. Valahol az épületben a fiatalember becsapott egy ajtót. Graham lassú léptekkel az olvasóasztalhoz ment, felvette tollát, jegyzettömbjét. Stephen Pollock Furcsa utazását a saját papírjai közé csúsztatta. Kiment az épületből, s félúton járt öreg autója felé, amikor ismét hallotta az ajtócsapódást.

Zihálva fordította el a slusszkulcsot. Mielőtt elhajtott, kitekintett oldalt, a Történeti Társaság ívelt ablakaira, s az egyikben látta a fiatalembert, aki kiáltott feléje valamit. Graham sebességbe tette a kocsit, a gázra lépett, s megindult, hogy megtegye élete legmeggondolatlanabb útját.

Patchin felé indult el, ki Hampsteadből, de aztán indexelt, s a tenger irányába fordulva egyenesen végighajtott a Harbor Roadon ahelyett, hogy visszafordult volna Greenbank és a Mount Avenue felé. Úti célja Kendall Point volt.

 

Mikor az út véget ért egy omladozó fal előtti kavicsos terület előtt, Graham leállította kocsiját, s a töredezett aszfalton lassan a kavicsos rész felé haladt. Alig féken tartott izgatottsággal lépett fel az alacsony falra. Az volt ez, amit nem értett meg korábban. Hangulat. A Sárkány hektikus, vidám hangulata.

Kendall Pointot nézve Graham úgy érezte, húsz, harminc év pereg le előtte. Mellében bujkált némi fájdalom, lüktetett a térde is, háta pedig időről időre megsajdult, ám most már nem sok választotta el a felfedezéstől − vagy inkább: áttöréstől. Tudta. És tudta a Sárkány is. Legszívesebben azt ordította volna dacosan s kihívóan, amit Tabby Smithfield kiáltott, amikor egyedül volt a Gravesend Beachen: Mutasd meg!

Mély, bokrokkal benőtt hasadék terült el előtte, enyhén lejtő oldalakkal, mélyén hatalmas sziklákkal, melyek megkönnyítették az átjutást egyik oldalról a másikra. A hasadékon túl széles, füves térség kezdődött, középütt néhány ősöreg tölggyel és kanadai lucfenyővel; a mező szélein mocsár kezdődött, amely elnyúlt egészen a köves partszakaszig. Az út végétől, ahol Graham állt, legfeljebb kétszáz yardnyi lehetett a távolság a Point legtávolabbi csúcsáig.

A lakott terület a Harbor Roadig tartott − most Graham háta mögött terült el −, és még mindig ugyanolyan meglepőnek tűnt, mint amikor Graham Williams utoljára járt a Kendall Pointnál. A nagy gazdasági világválság tíz évvel korábban köszöntött rá Hillhaven ezen eldugott részére, és a helyzet azóta sem távozott.

Graham most úgy látta, a Sárkány tette ezt a helyet tönkre. Közvetlenül az út utolsó kanyarulata mentén, egy magas kerítéstől részben takarva, fehér, betonteraszos épület állt, jókora, a Soundra néző ablakkal, a felsőbb szinteken pedig egy sor kisebb ablakkal. Az egyikben harisnyanadrág száradt kötélen, a másikban egy Budweisert népszerűsítő reklámlámpa pislákolt. Graham mindig is úgy vélte, ez az épület bár, de nem volt neve, sem cégtáblája; így aztán arra a következtetésre jutott, bordély is egyben, mert úgy is festett: lerobbant, rossz bordély, ahol bármikor megmarkecolhatják az embert. A rusnya utcán, a fehér ház mellett vagy fél tucat kisebb ház állt: Hillhavennek is megvolt a maga Poor Fox Road-ja. S ezek a házak, akár másfél generációval korábban, most is elhagyatottak voltak, lakatlanok, szinte vonzották a tragédiát. Graham a lepusztult építmények láttán most már érezte: áldozatra várnak.

Az alacsony fal tetején állva visszanézett a kocsijára és a házak sorára, aztán leugrott. A Sárkány birodalmában járt.

 

Előbb le kellett ereszkednie a hasadékba, átkelnie a sziklákon, majd felkapaszkodni túloldalt, hogy a Pointra tegye a lábát. A lejtmenet nem volt valami bonyolult: Graham először gyerekes módon arra gondolt, esetleg a cipőtalpán csúszik le. Annál is inkább, mert a hasadék oldalában növő vad rododendron-bokrok szinte kínálkoztak kapaszkodónak, és féknek is megfelelőnek tűntek, ha esetleg a kelleténél nagyobb sebességgel indulna meg lefelé.

Ehelyett mégis az óvatosabb megoldást választotta: lassacskán araszolt a hasadék oldalán. Kosárlabdacipője talpa alatt szilárdnak érezte a talajt. Bal karját mereven kitartotta az egyensúlyozás végett, s néhány további lépést tett. Egykettőre elérte a rododendronokat, és segítségükkel megtette a sziklákig hátralévő, majdnem teljes utat, ám ekkor máris zúgolódni kezdett a bokája a megerőltetéstől. Megpihent, miközben a földre támaszkodott.

Kicsit lejjebb bal lábát szilárdan odanyomta; óvatosan lépett jobb lábbal, és sikerült azt is megvetnie. Graham kifújta a levegőt, s majdnem felnyögött. Nehezebben ment a dolog, mint elsőre gondolta. Ismét a bal láb következett, s ekkor csúszós mohára lépett. Ingadozott egy ideig, a fűbe markolt, de hiába: a lába kicsúszott alóla, s csak nehezen talált újabb szilárd területet.

Jézusom, miért csinálom ezt?, gondolta terpeszben, félig meghajolva, vadul markolva a földet, gyökereket, füvet szaggatva. Minek jöttem én le ide? Visszanézett, fel a hasadék szélére, s látta, hogy a perem felett elfeketedik az ég, a fold pedig hullámvasút módjára felágaskodik.

Graham most hangosan felnyögött. A lejtő, amelyen kapaszkodott, most megdőlt, mint a létra, amit hirtelen függőlegesre állítanak. A fény kihunyt. Graham rémülten nézett órája világító számlapjára. A rothadó házak röhejének vélte a hörgő, asztmatikus hangot, míg rá nem jött, hogy azt a tüdeje adja ki.

Feje hátrabillent, lába előrebicsaklott a hirtelen leszállt éjszakában. Földbe vájt ujjain forróságot érzett. Egy, tenyerének nyomuló, csőszerű gyökér hirtelen úgy égette, mintha forró vizes vezetékre tapintott volna.

Graham összevissza kapkodott: örült volna bármilyen szilárd támasztéknak, s már csúszott is le a lejtőn, hasát és arcát a durva kövek horzsolták. Aztán mintha valamelyik rododendron indája tekeredett volna a keze köré − egy növény, mely saját jószántából úgy döntött, meggátolja, hogy a sziklákra zuhanjon. Graham a bokorba kapaszkodott, s akkor újból szilárd talajt érzett a lába alatt. Egy pillanatig biztonságban érezhette magát.

− Segítség! − kiáltotta. Arra gondolt, talán valamelyik bárleány meghallja. − Segítség!

Tudta − bár ne tudta volna −, hogy azok a bárleányok már sok furcsa, a Kendall Point felől érkező kiáltást hagytak figyelmen kívül. − Segítsééég! Se…

Vagy a bokor, vagy a lejtő tette, de zuhant tovább. Érezte, amint a föld kiszalad alóla, a bokor, amelynek ágaiba kapaszkodott, önmagába zsugorodik s kicsúszik a kezéből, aztán már csak azt tudta, a gyomra gyorsabban süllyed, mint ő maga.

Miután a sziklának csapódott, már semmit nem érzett.

Jóval később nyitotta csak ki a szemét: a roppant, vöröslő fájdalom felélesztette. Felnyögött, megnyalta ajkát, megmozdította a lábát. Olyan mélyen hatotta át a kín, hogy külön-külön nem is érezte az egyes sérüléseket. Egyetlen seb volt. További néhány percnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyes testrészeiből eljussanak a jelentések az agyáig. Fejében csak úgy tombolt a fájdalom jobb arcfele az eredetinek a kétszeresére duzzadt Jobb karja dalolt a fájdalomtól, amikor megpróbálta megemelni. Csípője táján bénultságot érzett.

Gyorsan pislogott egyet-kettőt. Óvatosan felemelte bal kezét, s feltérképezte az arcát. Megtörölte a szemét. Fölötte ismét formát öltött a világ, kievickélt a vörösségből.

Fekete vonalként húzódott a csillagos, tinta-kék égen a hasadék pereme. Graham előbb nem emlékezett, mit keres idekünn; megzavarta az őt körülvevő furcsa, függőleges táj. Utolsó emléke az volt, hogy a Történeti Társaság épületében nézi a térképet… aztán már csak a sötétségjött.

Eszébe jutott a csillag alakú repedés egy üveglap felszínén. Mitől keletkezett?

Bal karjára támaszkodva felült. A világ újból vörösbe borult, s csillagokat látott az újra beléhasító kíntól. Megmozdította jobb karját: mintha a könyökébe rúgtak volna. A fájdalomtól könnybe lábadt szemmel nézett fel, hogy megállapítsa, milyen messze van a peremtől.

Bal karjával óvatosan megmasszírozta a másik könyökét, így a szaggató fájdalom enyhült. Úgy érezte, ideje mozdulnia. Jobbját óvatosan leengedte, baljával pedig vigyázva kitapogatta a szikla felszínét, míg sima felületet nem talált. Felállás közben érezte, hogy a csípője recseg, de azzal vigasztalta magát, bizonyára csak csontrepedés vagy ínszalagszakadás történt, nem pedig rosszabb. Graham voltaképp gratulált magának, hogy ilyen áron megúszta ezt a zuhanást. A falra felnézve most láthatta, hol vájt a földbe a cipője, és az a hely jó magasan volt a szikla felett; félúton az utolsó nyom és a kő között pedig látni lehetett, hogy arról a helyről szakította ki a füvet és a mohát. Igencsak szerencsésnek mondhatja magát, hogy életben van, és még szerencsésebbnek, hogy egészben. Engedelmességre próbálta bírni a lábait. Fel akart állni.

Keze valami ragadóshoz, nedveshez ért. Graham inkább kíváncsian, mint meglepve nézte. Fekete volt − a csillagok fényében annak látszott. Nem tudta, hogy vér, míg meg nem szagolta, aztán lassan megrázta a fejét, s azon gondolkodott, talán csúnyább lehet a seb az arcán, mint gondolta.

Zavarodottan oldalra nyúlt, s kitapintott egy másik testet, amely mellette feküdt. Kisebb volt, mint egy felnőtt. Graham újra felnyögött, és most sikerült talpra kecmeregnie. Aztán elfordult, hogy lássa az arcot. Lehajolt, csípője jajgatott. Szíve elfacsarodott, gyomra összement. Az arc Tabbyé volt.

Tabby torkát elvágták. Oly brutálisan, hogy gyakorlatilag majdnem lefejezték. Odafenn, a hasadék peremén gyilkolták meg, majd tetemét Graham teste mellé hajították, mint egy kiszuperált játékot.

− Ó, Isten − mondta Graham. − Ó, Uram, Isten. − Sírva fakadt, s óvatlanul felemelte jobb kezét. Könyöke felsikított. Graham felhördülve lélegzett, bal kezével ragadta meg jobb csuklóját, így kényszerítve fel a kezét, míg ingujja el nem érte az orrát. − Ó, Uram, Isten − ismételte, s friss könnyek szöktek a szemébe. − Tabby.

Tabby szeme felpattant. Graham lába a sziklába gyökeredzett. − Halott vagyok. Halott vagyok, s ezt neked köszönhetem.

Graham kis híján lezuhant a szikláról. Tabby arcában nem volt semmi könyörület.

− Neked kéne halottnak lenned, nem nekem − mondta Tabby. − Ő azt akarja, hogy tudd ezt.

Az öregember láthatta Tabby szemében a tűszúrásnyi, fényes pontokat. A csillagok voltak azok.

− Megölt. Megölt a kutakodásod miatt. Megölt, mert elvittél minket az emléktáblához, és felolvastattad velem a nevét − Az Isten verjen meg! Verjen meg! − A fiú feje visszahanyatlott a sziklára, s a nyakán húzódó második szájból vér patakzott. − Te kértél erre, és én a pokolra küldöm a lelkedet!

− Tabby − kezdte Graham. − Ha valóban te vagy Tabby, tudnod kell, hogy én soha nem…

A fiú feje ismét előrelendült. − Tudod, mi történt a fekete nyáron, nem? Nem tudod? He? Nem tudod?

Graham megrázta a fejét. − Mindent nem tudok. Tabby…

− Nem tudsz te… nem tudsz te semmit. Mert ez az, ami történt. Ez. − A fej oldalt gördült, s idióta mosollyal fixírozta Grahamet. − Én. Én történtem. Én. És ez még csak nem is az, ahogy valójában kinézek. Mert még azt sem tudod, hogy nézek ki. Akarod látni? Akarod látni, milyen vagyok most? Akkor már azt is tudhatnád, mit keresel.

− Keresek?

− A Four Hearths, a négy kandalló ma már csak egy, Graham. − Nevetésre nyílt a nyáladzó száj, s abba rögvest belereszketett az egész elfeketedő, múmiaszerűvé fonnyadó fiútest. Száraz sercegés hallatszott a kő felszínéről. Hamuszerű rétegek váltak le a testről.

Graham borzadállyal nézte Tabby testének megfeketedett maradványait. A könyökében és csípőjében tomboló fájdalomra ügyet sem vetve lehajolt, s ujját a fekete bőrmaradványokra helyezte. Amint hozzáért, a felhólyagzott rész ezer darabra hullott. Szürke porfelhő, levegőnél könnyebb, szállt fel a maradványokból. Az ezernyi megfeketedett bőrdarab leülepedett a sziklára, légy nagyságú darabokra tört, majd szétporlott.

Graham még mindig remegve, a fájdalomtól nyögdécselve kiegyenesedett. A világ egy másodpercre megint vörösbe fordult, s úgy himbálózott, mintha hajón ülne. Könyökét markolta, arca egy maja szoborba oltott öregember vigyorába merevült. Tabby halott volt. A Four Hearths leégett, s Tabby ott veszett benn. A Sárkány fekete bábbá változtatta ezt a helyes srácot. Graham bordáihoz közel fogta lángoló könyökét, s megsiratta Tabbyt − no meg saját gyengeségét.

Végül aztán lekeveredett valahogy a szikláról, hogy nekivágjon a meredeknek. Az isten verjen meg, mondta neki Tabby vérmocskos szájával. A pokolra küldöm a lelkedet. Graham fáradt lábai megtalálták az utat felfelé a mohás emelkedőn. Könnyein át is látta, hol akadt meg zuhantában a bokorban. A pokolra küldöm a lelkedet. Az Isten verjen meg. Mikor áthúzódzkodott a kis hasadék peremén, tű módjára döftek a szemébe a bár ablakaiból világító fények. Az ablakok mögött férfiak és nők, elátkozottak ők maguk is, úsztak fel s alá, mint valami rosszul megvilágított, szennyes akvárium vizében döglődő díszhalak. Hal a vízben, gondolta Graham. Hal a hordóban. Egyszer még elesett, miközben a kocsija felé tartott.

 

3

 

Richard Allbee három nappal korábban kezdett újra gyalog járni a hillhaveni munkába. John Roehm, aki mit sem tudott arról, mi történt munkatársával a legutóbbi sétája idején, harsányan bátorította, hogy hagyja csak otthon a kocsiját. Roehm szentül hitte, ha az embert ledobja a ló, újra fel kell kapaszkodni rá. − A világ legjobb testedzése − mondta Roehm, miközben fűrészpor szállt a szakállára, s aranyporként telepedett vörös ingére. − Amíg naponta sétál az ember néhány mérföldet, addig egészséges marad. − Richard pedig beadta a derekát, és talán ez volt a legjobb megoldás, miután félelmei dacára eseménytelenül teltek a séták.

John Roehm jóindulatú, szakállas, teljes mértékben helyeslő mosolya úgy fogadta az első két reggelen, mint valami értékes díjat. A harmadik napon − ekkor ütött ki a tűz a Four Hearthsban − a mosoly ugyan nem hiányzott, Richard azonban már nem volt annyira biztos abban, hogy a lósportokkal kapcsolatos bölcsességek Patchin megye viszonylatában is adaptálhatók.

E sétája alkalmával közelítette meg azt a pontot, ahol a baj kikerülhetetlennek tűnt, s ahol az érzelmi katasztrófa, amitől tartott, vészriadót fújt közeledtével. A Mount Avenue azon szakasza volt ez, amely egyik kőkaputól a másikig vezetett harminc yard hosszan, Tabby gyermekkori háza előtt. Richard a szürke udvarház mellett elhaladva behúzta a nyakát és fokozta az iramot. Jól leizzadt ezen a harminc yardon, s közben hőn kívánta, hogy épségben a végére jusson.

Azon a napon, amelynek estéjén a Four Hearths porig égett, s vele pusztultak lakói, Richard Allbee a két kőkapu közti távnak csupán a felét tette meg, amikor úgy vélte, hálát adna a sorsnak, ha újra üdvözölhetné az izgékony kis Charles Daisyt. Az egyik fa mögül egy nő lépett elő hosszú, ismerős ruhában, s várt rá. Sápadt lábfeje mezítelenül világított az acélkerítés és az út közt növő, sötét mirtuszban. Az asszony Laura volt. Amint Richard meglátta, a nő elindult feléje.

Verejték patakzott róla, s inge azon nyomban átnedvesedett. Ujja szorosabban markolta az aktatáskát, hóna alatt erősebben szorította az összetekert tervrajzokat, s ugyanilyen eltökélten csak az út felszínét nézte maga előtt. Kavicsok, repedések az aszfalton, kiérdemesült fogkefére emlékeztető galambtoll derengett fel, mintha nagyítót tartott volna föléjük, majd − mikor átlépett felettük − eltűnt mind.

Laura azt akarja, nézzen rá, de nem fog, nem bír ránézni. Teste nem akarja látni, milyen csúfosul meggyötörték a felesége testét.

Érezte a kísértet rimánkodását, s megrázta a fejét. Ha meglátja szétmarcangolva és elpusztítva − még egyszer −, az az ő számára is a véget fogja jelenteni. Akkor Laura megkapná őt. Hallotta, amint lába súrolja a gumiszerű mirtuszt. Hallgatása rosszabb volt, mint amilyen a beszéde lett volna. Richard még azt is hallotta ebben a csendben, hogyan suhog a ruha, súrolva a növényeket. Fogát összeszorítva, előre szegett fejjel továbbra is lefelé sandított hát.

Elhaladt a második kapu előtt − itt volt a Monty Smithfield egykori házához vezető hosszú kocsibehajtó másik vége −, és hangosan felnyögött, mert Laura szelleme nem tűnt el. Akkor sem fog ránézni. A mirtuszok sávja véget ért, s Laura lábai most már a kavicsokat csikordították, olyasfajta hangot adva ki, mint az elhajított dobókocka.

Laura a nyomában maradt, míg be nem kanyarodott, közvetlenül a hosszan, fehéren csillogó hillhaveni strand előtt. Most nem voltak gyerekek a parton − a szülőket már az ötlet is elborzasztotta, hogy gyermekeik megközelítsék a tengert −, néhány rettenthetetlen bikinis nő azonban ott hevert a homokon, nyári nyálaskát olvasott s azon volt, hogy minél bronzosabbra süljön. Richard majdnem csukva tartotta szemét; épp csak annyira pislogott, nehogy egy közelgő autó alá szédüljön. Mikor ködös tekintetével érzékelte, hogy elért arra a helyre, érezte azt is, hogy Laura immár nem kísérti; eltűnését az oldalának csapó meleg légáramlat jelezte.

Megérkezésekor John Roehm csak egyetlen pillantást vetett rá, aztán egész délelőtt felé se nézett, ami komoly áldozatnak számított a részéről, lévén az öreg imádott társalogni. Richard tudta, munkatársa arra készül, hogy forralt lenolajjal eressze be az újonnan letett padlózat egy részét, s el kíván bíbelődni az olaj színének kikeverésével. John Roehm az effajta tárgykörökben jó fél órán át szokott vele értekezni. Richard azonban beszélt a megrendelővel, aki láthatóan semmi különöset nem vett észre rajta, javítgatott egy kicsit a tervrajzokon, majd pedig két órát töltött egymagában a tetőn azzal, hogy helyére illessze a csatornapárkányt. De bármilyen odaadással végezte is a munkáját, fülében még sokáig makacsul ott susogott a hang, amelyet Laura mirtuszok közt lépkedő, mezítelen lába keltett.

 

Laura harmadjára akkor látogatta meg Richardot, amikor Graham Williams öntudatlanul feküdt egy hasadék alján heverő lapos sziklán, a házuk pincéjében sarokba szorult Tabby Smithfield pedig megpróbálta nem hallani a hangot, az apja hangját, amely nem az apjától származott. Laura éjszaka jött, s Richard majdhogynem fel is készült jöttére.

Korán lefeküdt, miután megfogadta, csak azért is gyalogszerrel megy végig a Mount Avenue-n másnap, harmadnap és minden áldott nap, egészen addig, míg Laura el nem marad. Egyszerűen úgy tesz majd, mint ahogyan ma is cselekedett, megy vakon, nem néz rá, és nem is szól hozzá. Richard felcsapta a könyvet, amit olvasott − címe ez volt: Asszony fehérben −, s megpróbálta minden figyelmét Marian Halcombe helyzetének szentelni. Nem nagyon sikerült: a szöveg nemegyszer elhomályosult előtte, olykor pedig kétszer olvasta el ugyanazt a bekezdést anélkül, hogy észrevette volna. Richard eldöntötte magában, hogy nehézségei támadtak az elalvással, ami ezekben a napokban nem ment ritkaságszámba, s ezzel meggátolta magát annak felismerésében, hogy már most, olvasás közben el- elszundikál. Egy ideig csökönyösen küzdött Wilkie Collins prózájával, de a kötet két ízben is kicsúszott keze közül. Harmadjára a mellére esett; ekkor a lapok közé csúsztatta a könyvjelzőt, a kötetet pedig az éjjeliszekrényre tette. Ekkor ráeszmélt: való igaz, eldöntötte, hogy álmatlanság fogja kínozni aznap éjjel, merthogy el sem akar aludni − az álmatlanság egyfajta védelemnek látszott számára. Mikor jobban belegondolt, ostobaságnak találta az egész gondolatmenetet. Lekapcsolta a villanyt, betakarózott. A házban sehol egy fénysugár.

A folyosón néhány pillanattal később kapcsolódtak fel a villanyok, s fény ömlött a hálószobába. Richard szíve hatalmasat dobbant. Felült, látta a tárt ajtót, a fényben úszó folyosót, meg a valaha gyermekszobának szánt helyiség ugyancsak sarkig nyitott ajtaját. Ez az ajtó csukva volt azóta, hogy az utolsó rendőr elhagyta a házat. Richard életében nem akarta többé oda betenni a lábát. Ha megtalálja a kulcsot, kétszer fordítja rá, aztán úgy hagyja. − Ki van ott? − kiáltotta, remélve, hogy az özönvíz előtti villanyszerelés rakoncátlankodik ezen az órán.

− Ki van ott kinn?

A gyerekszoba ajtaján Laura lépett ki a fénybe. Tökéletes csendben állt egy darabig Richard küszöbén. Arcát, mellét vér borította, haja is iszamós volt a vértől; mellkasa alatt nyílt sebhely. Richard most nem tudta elkerülni, hogy ránézzen. Sőt nem merte levenni tekintetét a jelenésről. Laura − vagy a Sárkány − azt akarta, Richard tudja, mi történt az asszonnyal.

Felesége megcsonkított testét nézve megmozdult az ágyban. Laurát a Sárkány küldte. Vagy ő maga a Sárkány. Emlékezett a McCloudék vacsorapartijának éjszakájára, amikor ő meg Laura együtt vetkőztek le, hogy szeretkezzenek a bérelt házban. Vízágyas, pókhasú, melegítő szerelem. Törzsi totemnek látta akkor Laurát valóban, oly szépnek, amilyennek csak látni lehet valakit. Nem akarlak elveszíteni, Richard. Reszketett − hogy a félelemtől, undortól vagy haragtól, azt már nem tudta eldönteni. Laura nem vesztette el. Ehelyett ő veszítette el a feleségét.

Laura közeledett. Richard felugrott és a fürdőszoba felé hátrált. Az ágy a jelenés és őközé került. A rém lassan kikerült a fényből, s beolvadt a hálószoba homályába. Árnyék volt csupán egy végeérhetetlennek tetsző pillanatig, Laura alakú fekete árnykép, amely a fényre rajzolódott. Richard lába kis híján összecsuklott. A felesége visszajött. Ám hirtelen azok a szagok támadtak rá, amelyek egy másik kísérteiről, Billy Bentleyről árulkodtak, s ismerősek voltak a providence-i szálloda felvonójából: rothadás, szennyvíz, ördögi mocsárgázok, ürülék és halál bűze.

− Ki innen − mondta.

Jött tovább, megkerülve az ágyat. Szeme fehéren világított. Hasán a seb szétnyílott, akár egy ing két szárnya.

− Te nem Laura vagy − szólt Richard.

A jelenés szája sarka csúfos félmosolyra görbült.

− Megpróbálsz megölni? − kérdezte. − Rendben van, tegyed. Úgysem tudom ezt már elviselni. Mikor meghaltál, megbolondultam. Gondolod, itt akarok élni egy-magamban?

Élesen kirajzolódó, függőleges árnyékon haladt át, s mikor ismét fény érte, a jelenés bőre sértetlennek látszott, a vérnek sem volt immár nyoma, mintha Richard emlékei gyógyították volna be a sebeket. Most már megint a felesége volt, aki egyre közelebb és közelebb ért a homályban.

Richardnak torkán akadt a levegő; bőre bizseregni kezdett. Majdhogynem fázott.

Laura pontosan elé lépett, a félmosoly még mindig ott lebegett az ajkán. Érte nyúlt, de a férfi hátralépett, így a kísértet ujjai csak súrolhatták meztelen mellkasát.

Bőre púposodott, majd felhólyagzott ott, ahol az ujjak érintették. Éles késként hasított bele a fájdalom. Akár Laura jött el, akár nem, arra egész biztosan képes, hogy megölje. Mosolyogva lépett megint előre, s érte nyúlt.

− Ne − mondta a fürdőszobaajtó felé hátrálva. − Menj el. Nem tudok veled küzdeni.

A jelenés azonban bekényszerítette a fürdőszobába, s ő folytatta a visszavonulást. Szeme fehérje világított a sötétben, s Richard bőre borsódzott az irtózattól.

A fürdőszobából nyílt ugyan egy második ajtó a folyosóra. Nem szorult sarokba, rendelkezésére állt az egész ház. Laura közelebb nyomult, ő pedig hátraug-rott, s érezte maga mögött a folyosói ajtó gombját.

− Ne − nyögte. − Eredj innen.

De Laura csak jött. Richard ujja megtalálta az ajtógombot. Kinyitotta, s kihátrált a folyosóra.

Itt mindent hétköznapivá tett a lépcsőházi villany ragyogása, amely Laura jöttét jelezte néhány perce. Immár nem a hálószobái fény-árny játék közepette voltak, hanem a főlépcsőház tetején, hamisítatlan villanyfényben. S meztelen felesége játékosan lépett ki a fürdőszobából, miközben ez a hamisítatlan fény testére s hajára esett. Tipikus Laura-mosolyt viselt az a lény, aki feltartóztathatatlanul közelgett felé, miközben Richard hátrált tovább, kezével kitapogatva a legfelső korlátoszlopot. Itt, a világosban Laura jelenléte hajszál híján természetesnek tűnt. Felszegte fejét, játékos, gyors mozdulatot tett özvegye felé, aki ismét meghőkölt.

Mozdulatlanul álltak egy darabig a lépcső tetején. Richard tudta, a kísértet meg akarja ölni, ugyanakkor a villanyfény banalitásában lehetetlennek találta, hogy valaha is áhítaná a halálát. A Sárkány teremtménye volt, nem Laura. Laura világa az érzelmek, a barátság és a munka világa volt. Az előtte álló lény a maga tökéletességében mindezek megcsúfolását hordozta.

Richard, aki a ház minden zegét-zugát ismerte, tudta, hogy a korlátot rögzítő csapok egyike úgy lötyög, akár egy tejfog. Körülbelül húsz alkalommal rázogatta meg, s mindannyiszor megígérte magának, időt kerít arra, hogy megcsinálja. Óvatosan figyelte Laurát, hátralépett s oldalt nyúlt: keze rábukkant a faragott fára, amely érintésére megmozdult illesztőkében. Teljes erejéből megrántotta. A csap kiugrott az illesztékből. Mire biztonsággal kézbe kaparinthatta volna a fadarabot, Laura rárontott.

Félreugrott, s feléje sújtott. A csapás a nő keskeny vállát érte, a test a korlátnak csapódott. Ahol az ütés érte, ott teste elsötétedett, s füstgomolyag csapott fel belőle.

Laura összeszedte magát, majd mutatóujjával szándékosan a korláthoz ért. Gyufányi, narancssárga láng nyalt bele a korlát festékrétegeibe, amelyek azon nyomban felpöndörödtek. Richard emlékezett, miként reagált a teste arra az érintésre néhány perccel korábban. A kicsiny láng erőre kapott. Laura támadott, s Richard újabb erős csapást mért rá, amely a karját találta. A láng felfutott a bunkósbotként használt fadarabra, de amikor Richard meglengette a fegyvert a levegőben, sikerült eloltania.

A rothadás és halál borzalmas bűze újra beburkolta. Látta: ahol Laura lába a szőnyeget érte, az elfeketedett és összezsugorodott. A jelenés újra rárohant, s Richard a gyerekszoba nyitott ajtaján át menekült előle.

Mikor Laura belépett, Richard teljes erőből megcélozta a fejét. A rém a kezét emelte, de az ütést már nem tudta elhárítani. A csapás ereje ledöntötte a lábáról. A test a keményfa padlóra zuhant, elfeketítve annak fényezését. Richard előreugrott, s bunkója beverte a kísértet homlokát. Szinte mértani pontosságú cselekedetet kell végrehajtania, tökéletes lépéssorral, teljes rendben, érzelemmentesen. Laura bőrén hosszú, horzsolásszerű csíkok jelentek meg, jobb karja élettelenül fityegett. Richard újra lesújtott a fejre, de Laura kinyúlt, s ép keze megmarkolta a csuklóját.

Tomboló fájdalom terítette le azon nyomban. Laura rávigyorgott, majd egy krokodil erejével mélyesztette csuklójába a fogát. Richard most már őrjöngve döfte arcába a bunkóját, mely kigyulladt, de a rém elengedte a kezét.

Richard feltérdelve csépelte a felé kúszó testet.

Aztán olyasvalami történt, amit nem értett. Abban sem volt biztos, valójában megtörtént-e, míg később az éjszaka folyamán Graham Williamsszel nem beszélt. Az immár fáklyaként égő korlátdarab reszketett a kezében − mintha élne. Lecsapott vele a Laura-valami fejére, s egy pillanatra mintha a fa belsejéből sugárzott volna arany fény. Megemelte, s újra lesújtott, de a szerszám úgy rebbent meg a kezében, mint a madár. − Nem vagy Laura − hörögte, és ütött újból. A test most már nem mozdult. Richard elvonszolta magát, hogy távolabb legyen tőle.

Kék lángréteg szaladt végig a keményfa padlón heverő meztelen testen, könnyedén felágaskodva a széttárt lábak közt. Richard felült, s figyelte az egymásba gabalyodó, vörösödő lángnyelveket. Amit tett, mindennek nevezhető, csak mértani pontosságúnak nem. Ugyanott verte agyon ezt a dolgot, ahol a feleségét meggyilkolták. A harag és a győzelemittasság érzése kiürült belőle.

Laura teste felett egy test formálódott reszketve a tűzben. Mielőtt határozottan kivehetővé vált volna, Laura belefordult a lángokba, és elenyészett. Majd a tűz koncentrálódott, s Richard látta, amint a középpontjából hatalmas szárnyak bomlanak ki. Hátrább csúszott a hirtelen erősbödő forróság lélegzete elől. Az elszenesedett padlóról tűzdenevér emelkedett fel.

A hőség Richard felé gördült, majd beléje hatolt, s ereje a falnak lökte, mintha óriás kéz taszított volna rajta nagyot. Egy pillanatra reszkető csillogás keltette életre az egész szobát. Kékes tűzindák kígyóztak vadul a padlón, fel a falakra. Aztán az ablak kirobbant keretéből, s vele robbant a szabadba a terjeszkedő tűzdenevér is.

Richard ellökte magát a faltól. Arca száraz volt és gyulladt, mintha túlzásba vitte volna a napozást. A gyerekszoba pernyétől és parázsló fától bűzlött. A padlón nagy, fekete, elszenesedett vonal vette körül a korlátdarabot, vagy azt, ami megmaradt belőle. Richard most tudott felállni. A perzselt padlón az ablak maradványához ment. Dühödt, őrjöngő tűzgömb vágtatott a fekete égen. Lenézett. Az ablak alatt Tabby Smithfield állt, felbámult rá, arca fehér foltként világított.

 

− És lenéztem − mondta Tabby remegő hangon −, és ólomcsövet láttam… csak ott hevert a pincében. Így… így felkaptam és bevertem az ablakot, egyszerűen bevertem… és volt ott egy csomó régi holmi, a nagyapám bőröndjei meg más egyéb, amiket egymásra halmoztam, és azokon fel tudtam mászni. Megvágtam magam, de nem vészesen. A lényeg, hogy kijutottam… láttam égni a házunkat. Olyan volt, mintha egyetlen hatalmas tűzfal lobogna előtte… és tudtam, hogy apám halott. Úgyhogy futottam onnét.

− És láttad a tűzdenevért. Így nevezed, ugye?

Tabby bólintott.

− Hol láttad korábban?

− Egy este, amikor a parton jártam… aznap égett le a Mill Lane összes háza. És ott pusztult valamennyi tűzoltó.

− Jézusom − mondta Richard.

− És otthon is… ma este. De olyan volt, mintha az Itt van apuka házban lettem volna.

− Ó, Istenem − nyögte Richard. Eszébe jutott a Hampsteadben töltött első napok rémálma. − Billy Bentley.

− Ott volt ő is. Nem kéne felhívnunk Mr. Williamst meg Patsyt? Nem gondolja, hogy tudnunk kéne, mi van velük?

Richard nem akarta elmondani a fiúnak, hogy már próbálta hívni mind a kettőt. Akkor tárcsázta a számukat, amikor Tabby megmosdott a földszinti fürdőszobában. Egyikük sem vette fel. − Nézd − mondta −, már majdnem este tizenegy van. Graham az ágyában lehet, s hangosan horkol. Valószínűleg Patsy is alszik már. Reggel majd megpróbáljuk felhívni őket. Addig is érezd nálam otthon magad, ha neked is megfelel így. Én a magam részéről nem bánnám a társaságot.

Tabby mélyen beásta magát a vendéghálószoba ágyába. Megfordult, s arcát a párnába fúrta. Válla remegett; Richard, akinek érzékelése a fáradtságtól már alig működött, csak nehezen értette meg, hogy a fiú sír. Megveregette a hátát, s az ágya szélén ült néhány percig. Végül azt mondta: − Neked az apád, nekem a feleségem. Azt hiszem, ahelyett, hogy magunkat sajnálnánk, sajnáljuk egymást. Mit mondasz? − Tabby biccentett. Richardmegsimogatta a hátát, és folytatta: − Mellesleg szükséged van olyasvalakire, mint én, nekem meg szükségem van olyasvalakire, mint te. Holnap majd szerzünk neked ruhát, meg amire még szükséged van. Oké? − Tabby még mindig sírva bólintott bele újfent a párnájába. Nem akarta, hogy Richard lássa az arcát. − Megyek lefeküdni − mondta Richard. − A szobám mindjárt itt van a folyosón, ha szükséged van valamire.

Richard nem hitte, hogy el bír aludni: kimerült volt, ám szívverése mégis viharzó gyorsasággal dübörgött. Teljes sötétben dőlt le ágyára, próbálva lecsillapítani az őrülten járó motort, mely arra ösztökélte, öltözzön, s induljon Graham és Patsy keresésére. Meg is tette volna, ha akár halvány fogalma van arról, merre találja őket. Ő és Tabby megmenekedtek a Sárkánytól; vajon sikerült ez Grahamnek és Patsynek is? A másik két baráttal kapcsolatos, kétségbeesett gondolatai közben a házban menedéket talált fiú miatt is aggódott. Richard egy része máris tudta, szívesen elfogadná Tabbyt örökre, de vajon a fiúnak kell-e ő, mint mostohaapa? És egyáltalán: tudna-e ő mostohaapa lenni? S nincsenek-e rokonok, családtagok, akiknek a dolga az, hogy a továbbiakban neveljék? Csakhogy ha Richard Allbee Tabby Smithfield családjára gondolt, három embert látott lelki szemeivel: Patsy McCloudot, Graham Williamst meg saját magát. Hol lehet a másik kettő? Őket is meglátogatta a tűzdenevér? Élnek-e még? Richard egymást kergető gondolatai közepette aludt el. S azonnal álmodott…

Hatalmas, nehéz kardot hurcolt, akkorát, hogy két kézzel kellett tartania, oly nehezet, hogy izmai sajogva remegtek. De meg nem állhatott, meg nem pihenhetett. Körülötte a csupasz, hamisítatlan rossz hely: kráterek és kopár fák, kiégett házak és bűzlő pocsolyák vidéke. Richard fájdalomtól égő karokkal vonszolta magát előre a sima, sárga horizont irányába. Mikor eljött az idő, s a megfelelő pontra ért, megállt. Immár messze mögötte maradtak a kiégett épületek; az előtte lévő szürke ingovány párolgott, vagy köd szállt fel a felszínéről. Megvetette lábát a csúszós talajon. A kezében tartott kard veszített súlyából; ragyogni kezdett. Két kézzel ragadta meg a markolatát, s oly magasra emelte, amilyenre bírta. Aztán − mikor már lecsapott vele − látta: Laura hever ott, pontosan a lába előtt. Richard felsikoltott, ám a csapást meg már nem fékezhette: a kard pengéje kettészelte Laura testét, s a földbe csapódott. Szökőkútként robbant fel mindkét testből a vér, beszennyezve a földet, szempillantás alatt átitatva Richard ruháit. Felnyögött, kinyitotta a szemét, arra számítva, vörösben látja a világot, ahelyett Tabby arcára ismert, s a rajta ülő, rémült aggodalom azonnal felébresztette.

− Patsy − mondta Tabby. − Meg fog halni.

 

4

 

A magányos Patsy próbálta elérni Graham Williamst; mikor Graham nem vette fel, Richard első négy számát tárcsázta. Aztán habozott. Nem hitte, hogy száz százalékban bízhatna magában Richard Allbee oldalán, kivált ezen az éjszakai órán, s kivált ilyen hangulatban. Patsy egész nap nyugtalan volt, majdhogynem nemtörődöm; tennivalója az olvasáson és a tévénézésen kívül szinte semmi nem akadt. Rátalált Graham egyik könyvére, az Elferdült szívekre a Books ’n’ Bobsban, s félig már ki is olvasta, ám nem akart egy ültő helyében végezni vele. Úgy vélekedett, a könyv ahhoz túlságosan is jó. Kicsit önmagán is meglepődött, mennyire tetszik neki Graham regénye. Olvashatnékja azonban nem volt, a televízióból meg csak a szokásos műanyag csorrant. Szívesen töltött volna néhány órát Richarddal, csak hogy megtapasztalja, mi lesz a következménye annak, ha kettesben maradnak egy zárt helyen. Azt azonban tudta: Richard soha nem kezdene vele. Kijött a gyakorlatból, túlságosan régóta élt házasságban. Nem volt biztos önmagában. Mi több, Patsy sem volt bizonyos abban, vajon ő maga tudna-e mit kezdeni Richarddal, s ha igen, helyes lenne-e az ilyesmi. Richard még javában, mélységesen gyászolt, érzelmei kibogozhatatlan gubancban vergődtek. Ha Patsy kezdeményez, Richard talán túl komolyan veszi, mert a kelleténél mélyebben érinti a dolog. Holott nem jönnének egymásnak éppenséggel kapóra − a két, frissen elözvegyült ember? ízléstelen lenne. Patsy óvatosan a helyére tette a kagylót. Egy jó fürdőt mindig vehet. Ha még holnap sem javul a közérzete, úgy fogja magát, és vagyont költ ruhákra. Csak hitelkártyáját forgatva tudja majd meg, mily erényes nőszemély is ő.

Hat lépésre távolodott már a készüléktől, amikor elhatározta, csak azért is felhívja Richardot − mert semmi szüksége fürdésre, és nem kedveli a vásárlást. Megfordult. A telefon ekkor szólalt meg. Száz dollárba lefogadta volna, hogy Richard Allbee van a vonal másik végén.

A fogadást azonban elveszítette volna, mert a másik fél így szólt: − Patsy, annyira örülök, hogy otthon talállak. Graham vagyok.

− Most hívtam! − kiáltotta. − Nem vette fel!

− Épp hazaértem. Patsy, rájöttem valamire, s ez lehet a kulcs az egészhez. Azt hiszem, tudom, hol rejtőzik, Patsy. És azt is, ki az.

− Mondja el − kérte. − Telefonon nem tudja elmondani?

− Most nem − hallotta Graham hangját. − Bízz bennem, Patsy, jó okom van rá. Találkoznunk kéne valahol.

− Persze, oké − mondta elégedetten, némi hízelgéssel. − Mondja meg, hol.

− Ismered Greenbankben a Poor Fox Roadot?

− Még csak nem is hallottam róla − jelentette ki Patsy.

− Egy kicsit eldugott hely, de…

− Jaj, tudom. Ott ölték meg azt a Fritz nevű embert. Emlékszem már. A kertészt.

− Odatalálsz? A Mount Avenue-val szemben van, a Gravesend Beach bejáratánál. De jól meg kell nézned, hogy megtaláld, mert utcatábla persze sehol. Inkább autóbehajtónak látszik, semmint városi utcának.

− Azt hiszem, láttam már − mondta Patsy.

− Nos, az utca végén van három vagy négy ház. Jelenleg mindegyik üresen áll. Találkozzunk a kis, barna faházban, ami egy telek mellett van. A telken autóroncsokat fogsz látni.

− Házszám van?

− Szám nincs, de nem lehet eltéveszteni. Barna deszkaház. Besüppedt tető. Olyan épületet nézz, amit akkor keresnél, ha helyet akarnál találni a zsugorítottfej-gyűjteményednek. Csak menj egyenesen be. Ha még nem vagyok ott, egy percen belül megérkezem. Össze kell hoznom egyet és mást. Olyasmit, amit neked is látnod kell.

− Barna deszkaház, süppedő tető, zsugorítottfej-gyűjtemény. Nagyon izgatottnak tűnsz, Graham.

− Majd meglátod, miért. Akkor a Poor Fox Roadon találkozunk, amint odaérek. − Letette.

Patsy egyenesen a konyhaasztalon levő retiküljéhez ment, és keresni kezdte a kocsikulcsokat.

Öt-hat perccel később már fékezett, s kinézett a kocsi ablakán: valahol erre kellett lennie a Poor Fox Roadnak.

A fényszórók megvilágították a hatalmas fák és a bambuszszerű lápi fű közé ékelt keskeny ösvényt. Patsyre nyugtalanítóan kacsintott az égen vitorlázó hold − épp csak kikukkantva két feketén bólogató juhar koronája közül s rövidesen rájött: az nyugtalanítja, hogy a hold túlságosan nagynak látszik, szinte kétszerese a normális méretének.

Igen lassan hajtott. Még mindig nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy jó úton jár, s mikor behajtott a kanyarba, ahol Bobby Fritzet akkora megkönnyebbülés töltötte el, mikor látta, hogy dr. Wren van Horne-nal találkozik, zajt hallott: mintha valami gőzgép működne valahol tompa zúgással. Patsy különösebb tűnődés nélkül feltette, hogy az Akadémia épületéből jön a lárma. Aztán a fénykévék rábukkantak az első házra, majd felvillant a második, mellette a kocsironcsoktól éktelenkedő telek, majd a harmadik. S Patsy megremegett.

Barna volt az, vagy ki tudja, deszkából ácsolták, s a tető észrevehetően megroggyant. Mikor elé hajtott, fekete ablakok ásítottak rá. Ám azonnal észrevette, hogy bizonyára rosszul látta, hiszen az ablakok töröttek rég. Nem a ház rozogasága ejtette kétségbe, hanem az azt körülvevő légkör, a folyamatos elkülönültség érzete, valami iszonyú egyedüliség. Nem akart oda bemenni. A fényszórók közelebb hozták a kicsiny házat, felnagyították elszigeteltségét, megnövelték sötétségét. Patsy elfordította a kulcsot, lekapcsolta a világítást.

Méregette a házat. Vizsgálgatta az éles körvonalú tömeget, ami facsoport lehetett, az elhagyott autók csontvázait. Mindez a fantasztikus holdvilágban akár gyönyörű is lehetett volna. S az is volt talán. Érdektelenül pillantott a többi házra, amelyek még látszottak innen. S azt látta, egyiket sem lakják. Kicsiny kísértettanya volt a Poor Fox Road. Újból szemügyre vette a házat, s most úgy látta, bármilyen furcsának is tűnt az imént, immár nem az. Semmi mást nem látott, mint egy lakatlan épületet. Valóban semmi oka nincs rá, hogy ne nézze meg magának. S Graham olyannyira izgatott volt.

Patsy kilépett a kocsiból. A tompa, dübörgő zaj − mintha légkalapácsok dolgoztak volna valahol a föld alatt − minden átmenet nélkül megszűnt. Válla felett rémülten visszanézett az iskolai birtokra, de semmi mást nem látott, csak a kerítést, amelyen fennakadtak a falevelek. A hold fénye megcsillant rajtuk.

A ház előtt habozott még valamennyit, remélve, hogy Graham öreg kocsija hajt az épület elé. Igazi feljáró nem vezetett az ajtóhoz, csak letaposott gyom. Patsy ismét kinézett a szűk útra, hátha meglátja Graham kocsijának fényszóróit, amint elhomályosítják a holdvilágot. Egy másodpercre azt gondolta: soha nem fog jönni. Aztán megrázta a fejét, mintha ki akarná belőle hajtani az effajta bolondságokat.

A sűrűn növő gyomok fala közé lépett, talpa alatt érezte a kitaposott ösvény alatti kövezet maradványait.

− Gyerünk, Graham − mondta fennhangon. A háznak, gondolta, köze van ahhoz, ami Grahammel a húszas években történt; miközben kezét a bronz ajtógombra tette, rájött Patsy: ez nem kevesebbet jelent, mint hogy az omladozó építmény bizonyára fontos szerepet játszik az egész történetben, aminek részei ők is. Patsy úgy döntött, követi az utasításokat.

Elforgatta a gombot, kinyitotta az ajtót. Cérnahangon sivalkodó denevér rebbent ki és csapódott arcának. Patsy annyira megrémült, hogy kiáltani is elfelejtett. Megpróbálta letépni magáról a kis testet, s érezte, hogy az apró karmok a hajába, bőrébe akaszkodnak. Ujjai rátaláltak a dühödten rángó állatra, melynek magas frekvenciájú visítása fúróként hatolt az agyába. Lehunyta a szemét, vadul forgolódott, közben átlépte a küszöböt, s benn volt a házban.

Az ajtó bevágódott mögötte, de Patsy ijedelmében alig hallotta. A denevér vergődött rajta, s nem bizonyult elegendőnek, hogy kitapintotta, meg is kellett tudni markolni. Rémült csapkodásával csak azt érte cl, hogy a gyűlölettől izzó visítás mind erősebben visszhangzott az agyában. Érezte, amint az apró fogak a fejbőrébe marnak. Patsy szaggatottan lélegzett, s egyszeriben magát hallotta, amint − miközben ujjait a kapaszkodó állat teste alá csúsztatja − hátborzongatóan sikít. Mikor végre úgy vélte, eléggé biztosan markolja a denevért − úgy érezte a kezében a szíve dobbanását, mint egy madárét −, letépte a fejéről.

A denevér szabaddá válva azonnal elrebbent valamerre. Patsy kinyitotta a szemét, karjával körbetapogatózott. Látni mit sem látott. Tömör feketeség vette körül. Kezét arca előtt tartva gyorsan áthágott a szobán. A meg- megújuló kalapáló-döngő hang magába ölelte, mintegy felemelkedett körülötte. A padlót egyáltalán nem látta; csak homályosan érzékelte, hogy világosabb és sötétebb foltok váltakoznak egymással, ideje azonban nem volt, hogy rájöjjön, ez mit jelent. Az egyre áthatóbb hang legalább annyira megrémítette, mint a denevér újabb támadásának lehetősége. Egyenest az ajtónak indult. Az a hang mintha a falakból szűrődött volna ki. Patsy csak néhány bátortalan, tántorgó lépést tehetett, amikor a padló megmozdult alatta, s ő a földön találta magát.

Nyögve feküdt. Most már látta, miben esett el. Ott, ahol a hold az ablakon át fényes négyszöget ragyogtatott a padlóra, törött deszka állt ki. Felette hirtelen fekete szárnyak kezdtek élénken suhogni. Több kicsiny test cikázhatott a sötétben. Patsy teste összegömbölyödött a padlón tátongó lyuk körül, melynek szélén a felbillent deszka meredezett. A dübörgés egyenest a padlóból jött. Átmászott a gonosz padlón, kezét felsértették a törött deszka szilánkjai. A denevérek − nem tudta volna megmondani, mennyi van belőlük − fenn verdestek. Mikor ujjai ragacsos fémcsőre tapintottak, felkiáltott. Nem az ajtó felé kúszott; beljebb került a házba. Vergődése csak eltávolította a bejárattól.

Patsy a csőbe, majd a felette lévő fémdézsába kapaszkodva vergődött talpra. Kezét valami síkos mocsok borította, s most már a lábán is érezte ugyanazt az anyagot. Aztán két denevért látott az ablak négyszögében − kettő lett volna? két ablak?! −, s összehúzta magát, mert meglátta: fehér az arcuk. Felé libbentek dühösen csiripelve, s Patsy látta: az egyik denevér fején vörös szőr nő, az arca pedig női arc.

A vele átellenben lévő ajtó félig feltárult, tömör légyfalat fedve fel, zümmögő, apró lények miriádját. Azonnal elborították, a mosogatóba zuhantak, elsötétült tőlük a levegő. Patsy igyekezett elhessegetni őket, s ettől a mozdulattól vagy se, de hirtelen meglátta Les McCloudot, amint élete utolsó pillanatában padlógázt ad.

Vöröses fény kezdett pislákolni a tombolva zümmögő legyek felhőjén keresztül. A pinceajtó volt a vöröslő fény forrása, amint zsanérjain hátrafelé mozdulva teljes mértékben kinyílt.

Patsy megbabonázva meredt a vörös derengésre. A légyfelhő megritkult előtte. A pincelépcsők alján vörös folyadék mosta a padlót. Eltakarta teljesen, s nagyon mélynek tűnt. Pirosán lüktetett, s felnyúlt, hogy újabb fokot nyeljen el. Patsy meglátta a zavaros felszínt megtörő vörös kezet. Azt egy másik követte. Majd a fej bukkant fel. Kicsiny, formás. Fiatal valaki feje.

Az ide-oda sodródó test próbált kikecmeregni a lépcsőre. A vörös felszínen újabb kar jelent meg. És még egy. Patsy látta, az első test fiúé vagy fiatal férfié. Fél kézzel megragadta a korlátot, úgy húzta magát feljebb. Vakon, fájdalmasan mozogtak az üres szemek. A második fej felbukkant a pince mélyéből, hangtalanul üvöltő, tátott szájjal.

Tabby?, üzent Patsy gondolkodás nélkül. Tabby? Hol vagy, Tabby, merre?

Tabby? Tabby?

 

Patsy, gondolta Tabby, kikeveredve abból a nyomorúságos félálomból, amelyben vörös hullámok ostromolták a Gravesend Beachet. Patsy? Mintha ösztökével bökték volna meg, vagy elektromos áramlás erőteljes hulláma közeledne egyenest felé.

Patsy bajban van. Halálos bajban. Tabby ledobta magáról a takarót, felült − még éberebben, mint mikor otthon cselekedte ugyanezt.

Patsy jól vagy jól vagy jól vagy jól vagy?

Semmit nem érzett, csak a meggyőződést, a halálos veszedelem bizonyosságát.

Kiugrott az ágyból. Kicsinek s eszeveszettnek érezte magát. Merre is van Richard szobája? Patsy, gondolta kétségbeesetten, majd hirtelen sivár helyiséget látott, csöpögő mosogatóval, sérült padlóval. Vakon kitapogatózott a folyosóra, a főlépcső irányába. Mély, de ritmikus lélegzést hallott, melyet itt-ott horkantások tarkítottak. A hang irányába folytatta útját. Nyüszítve nyújtotta ki a karját − kétségbe ejtette a késedelmeskedés −, s addig markolászott, míg rá nem bukkant egy ajtófélfára. Az ajtó nem volt csukva. Átlépett a küszöbön, majd a falat tapogatta, míg ujjai meg nem érezték a villanykapcsolót. Felkattintotta.

Richard Allbee nyitott szájjal, hanyatt feküdt ágyában. A hirtelen támadt fényre sem ébredt fel.

Tabby az ágyhoz rohant. Richard horkantott egyet, de aludt tovább. Tabby keményen megrázta a vállát. − Ébredjen! − mondta. − Fel kell kelnie! Richard!

Richard szemhéja megrebbent, ajka megmozdult. Félig hallhatóan mormogta: − Hé.

− Patsy − mondta Tabby. − Meg fog halni.

− Mi?

− Meg fog halni − ismételte Tabby, s hangja elcsuklott. − Valami borzasztó öreg házban van, és valami meg fogja ölni, Richard. Segítenünk kell rajta.

− Segíteni, hogyan? Egyáltalán honnan tudsz erről? Mit tehetünk? − Richard most már teljesen felébredt, de még nem szedte össze a gondolatait.

− Hívja Grahamet − mondta a fiú. − Ő tudni fogja, hol a ház. Muszáj tudnia.

− Biztos vagy benne? − kérdezte Richard, aztán megdörgölte az arcát, s a fiúra nézett. − Persze hogy az vagy. Hívom rögtön. Csak remélni tudom, hogy otthon találjuk.

Richard az ölébe vette az ágy melletti telefont, s tárcsázni kezdett.

Tabby iszonyatosan lassúnak találta minden mozdulatát. Hátat fordított Richardnak, de így is hallotta a tárcsa őrjítően álmos pergését. Behunyta a szemét.

ó Patsy Patsy tarts ki kérlek

megtalálunk Patsy − Istenemre meg

ne ne ne ne halj meg szeretlek

Mögötte Richard meglepett hangon beszélt Graham-mel. Mikor Tabby azt hallotta: − Gondolja, tudja, merre van az a ház? −, tovább nem tudott figyelni. − Azt hiszi, eltört a karja? − hallotta még.

− Vedd a cipődet − szólt rá Richard. − Graham mindjárt itt lesz, én csak felkapok egy fürdőköntöst, és az én kocsimmal megyünk. Azt hiszi, tudja, merre van a ház.

 

Amennyire Tabbyt hallotta − és nem hallotta különösebben tisztán −, úgy telt meg a levegő Patsy körül éterivel, ami Tabby-szerű volt, személyisége friss hullámaival, mindazzal, ami Tabbyhez kapcsolódott; a forma nélküli lényeggel. És akkor már nem számítottak annyira a levegőben őrjöngő legyek sem. Felhőjük észrevehetően megritkult.

Lent egyre csökkent a vörösen pulzáló fény intenzitása. A pincelépcsőn kúszó véres teremtmény megtorpant, fél karját Patsy felé nyújtotta, mintha azt várná, segítse fel, majd hátrálni kezdett. A kar még akkor is Patsyre mutatott esdeklőn, amikor a test már elmerült a vörösen habzó folyadékban. Patsy, miközben nézte, hogy a kar elmerül, előbb könyékig, aztán csuklóig, végül már csak az ujjak hegye áll ki reménytelenül, sírni kezdett. A vértenger is lassacskán visszavonult a lépcsőről, mintha valami kozmikus lefolyó szippantaná magába.

A foltos mennyezetre nézett. A legyek még mindig százszámra dongtak a feje fölött, a morzsálódó vakolatnak vetették magukat, szabadulni szerettek volna.

Patsy meg- megbicsakló lábbal elhagyta a konyhát. Átlépett a padlón tátongó lyukon, kikerülte a deszkát, amelyben korábban elesett. Most tisztán látta a holdfény mosta helyiségben az ajtót, amely még nyitva is állt résnyire, s a nyíláson fénypászma esett az előszobába. Odakinn, a Poor Fox Roadon fekete és fehér leveleket kergetett a szél.

Az út közepén várt. Azzal töltötte az időt, hogy úgy-ahogy letisztítsa ruhájáról a gusztustalan, sárgás piszok megszilárduló maradványait. Nagy nehezen sikerült is a javától megszabadulnia. Átment az úton, a kocsijához.

Néhány másodperccel később fényszórók villantak a kanyarban.

Richard kocsija volt, az ablakon át látta az arcukat − három fehér ovális fordult felé. Graham karja egy színes kasmírkendőből rögtönzött hurokban függ. Jobb orcáját hatalmas vörös horzsolás csúfította el.

Tabby irányából a féltés és a szeretet komplikálatlan, meleg hulláma áradt felé.

− Tudod vezetni a kocsidat, Patsy? − dörgött rá Graham. − Nem kéne éjjelre itt hagynunk.

Patsy bólintott.

− Biztos? − kérdezte Richard, áthajolva Tabby felett.

− Ne menjek inkább magával?

− De igen. Jó lenne.

− Akkor hozzám gyertek − mondta Graham. − Ma éjjel már úgysem hunyja le a szemét egyikünk sem.

 

5

 

Patsy és Richard Graham öreg díványára telepedtek; Graham, keserves ábrázattal, az íróasztala előtti székét húzta velük szembe a kávézóasztal másik oldalára. Tabby Richard előtt, törökülésben foglalt helyet a szőnyegen, s tudta, hogy a keserves ábrázat neki szól, de tudta azt is, Graham legalább annyira haragszik magára, mint őrá. Most már mindnyájan tudták, kivel mi történt azon a napon, és − gondolta Tabby − alighanem mindenki egy valamire gondol. Arra, hogy fogytán a szerencséjük.

− Kérdeztem valamit, Tabby − mondta Graham. − Honnan tudtad, hogy Patsy bajban van? S hogyan tudtad olyan jól leírni azt a helyet, hogy én azonosítani tudjam? Mi folyik itt, Tabby?

− Én csak egyszerűen tudtam − felelte Tabby.

− Csak úgy tudtad. Bah! Nem látod, fiam, hogy minden, ami velünk történik, nagyon fontos, mert része a ciklusnak? Nem látod, hogy amennyiben nem értjük meg a ciklust, nem tudjuk elvégezni a munkánkat? Előlem semmit nem titkolhatsz el, Tabby, főként ha komolyan gondolod, hogy segítesz nekünk.

− Igenis komolyan gondolom − szólt Tabby. Nem zavarta, ha be kell számolnia Grahamnek meg Richardnak az őt Patsyvel összefűző kötelékről − már amennyiben Patsyt sem zavarja ez −, arról azonban nem számolhatott be Graham Williamsnek, sem pedig Richard Allbee-nek, mit csinált azon az éjszakán, amelyen ő meg Patsy rájöttek e kapcsolat létezésére, még akkor sem, ha ezt a két embert közelebb érzi magához, mint Patsy kivételével bárki mást. Nem értenék meg. Tabby maga is alig értette, miként engedhette, hogy a Norman ikrek rábeszéljék a betörésre. Tabby komolyan gondolta; hogy mennyire komolyan, arra Graham és Richard majd akkor jön rá, amikor azt veszik észre, hogy Tabby végzett a Sárkánnyal.

− Akkor bizonyítsd be − kérte Graham.

Lefogadhatja, hogy bebizonyítom, gondolta Tabby.

− Oké − mondta fennhangon. − Patsy, benne vagy? − Ránézett; az asszony bólintott. − Oké. Nem tudom, pontosan minek nevezik, de Patsy meg én, ö…

− Telepatikus kapcsolatban vagyunk − szólt közbe Patsy.

Richard Allbee nagy levegőt vett Tabby mögött.

− Aha − mondta Graham. Mosolygott. − Persze, más magyarázat nincs is. Már amikor először láttalak benneteket együtt, tudtam, hogy nagyon megértitek egymást. Jó. Köszönöm, hogy elmondtátok. Mikor vetted észre, hogy ilyen képességgel rendelkezel?

A kérdés veszélyes ösvényekre vezetett. Tabby vállat vont. − Hát, csak úgy jött.

− Semmi sem jön „csak úgy”. Patsy?

− Az első olyan estén, amin együtt voltunk mind a négyen − mondta Patsy. − Amikor rosszul lettem, és a sárkányfej kiemelkedett abból a könyvből.

Graham kiegyenesedett, s megigazította felkötött karját. − Már ilyen régóta − jegyezte meg. − De ide illik, látjátok, gyönyörűen ide illik. Mert mi összejöttünk, és mi is összeillünk. Éspedig azért, mert muszáj volt; s azért épp akkor volt muszáj, mert ellenségünk is épp akkor talált rá igazi erejére. Együtt kanyarodtunk be egy sarkon, ő, meg mi négyen. Tabby! Tudnunk kell még valamit? Bármit, amit még nem mondtál el?

Tabby a fejét rázta.

− Nos, akkor hadd meséljem el nektek, amit még ti nem tudtok. Hadd meséljek a fekete nyárról, hátha valaki meg akarja gondolni magát. Mostanra már persze valószínűleg elképzeltétek az akkor történteket. Többé-kevésbé. Mert most már itt gomolyog körülöttünk. Azt gondolom, Gideon Winter újra szeretné élni 1873 nyarát, és azt hiszem, eddig elég szép munkát végzett. A városból emberek költöznek el, tüzek gyulladnak, halálesetek történnek… − Arca fájdalmasan eltorzult. Ismét óvatosan megigazgatta a rögtönzött hurkot. − A vonatok egykettőre át fognak haladni az itteni állomásokon: a greenbankin meg a hampsteadin. A mozdonyvezetők egy napon egyszerűen majd „elfelejtenek” megállni itt, aztán hamarosan egy másik nap is „elfeledkeznek” a városról, majd eljön az idő, amikor alig látják majd az állomásokat, amelyeken keresztülrobognak a szerelvénynyel. Fényévenként egyszer majd feltűnik nekik a vöröslő HAMPSTEAD felirat; aztán megvakarják a fejüket, és azon csodálkoznak majd, honnét ez a lüktető fájdalom. De, tudják, nem mintha számítana, megállnak vagy sem, mert úgysem akad majd senki a peronon, aki vonatra várna. A peronok elnéptelenednek. El leszünk vágva a külvilágtól, barátaim, és a városnak ez így lesz jó. Mert máris jó úton van afelé, hogy belenyugodjon ebbe. S Hampsteadből egyetlen nagy sírkert válik az elkövetkezendő két, öt, tíz évre…

Graham egyenként végignézett rajtuk, majd bal kezével megvakarta a torkát. − Porzik a vesém. És a torkomat sem ártana megolajozni kissé. Tabby, ugorj a hűtőszekrényhez, és hozz nekem egy üveg sört, rendben? Patsy, szeretnél valamit? Némi gint? Richard? És helyezze magát mindenki kényelembe, mert nem végzünk öt perc alatt. Arról az 1873-as nyárról fogok mesélni, de azt is elmondom nektek, mi történt köztem és Mr. Bates Krell között, akinek a házát nem sokkal ezelőtt nyílt alkalmam megcsodálni. Ideje már, gyerekek, hogy kibeszéljem, ami a bögyömben van.

Tabby magának is hozott egy sört.

 

3 A lángoló folyó

 

1

 

− Húszéves voltam − fogott bele Graham. − Életkorban inkább hajaztam Tabbyre, mint rátok, és ezt nem árt, ha az agyatokba vésitek a későbbiek miatt. Az első regényemen dolgoztam: azon, amit nyolc évvel később publikáltam. Azt gondoltam, elég jó kis ötletet találtam az íráshoz, és az ötlet voltaképp elég hamar a mániámmá vált, ugyanis a hampsteadi nők eltűnésével kívántam foglalkozni. A szüleim ismerték az egyik ilyen hölgyet, Daisy Westet. Én pedig tudtam, hogy Daisy férje, Horace, aki valójában igen kedves ember volt, teljesen kikészült, amikor Daisy eltűnt. Annyira, hogy beállított a kapitányságra, és bevert egyet Nails Kletzkának, a rendőrfőnöknek. Mire Nails egy éjszakára dutyiba rakta. Effajta történeteken akartam én dolgozni. Miként érinti valaki eltűnése a többi embert, hogyan változik meg az életük.

− Állandóan magamnál hordtam egy kis füzetet, amibe a jegyzeteimet firkantottam, és hosszú sétákat tettem, hogy minél messzebb legyek az emberektől − úgy értem, a családomtól aztán papírra vetettem az én kis ötleteimet. Legtöbbnyire a Rex Roadon sétáltam. Ez a Greenbank Roadtól indul, és a folyópartot követve megy végig, be a városba. Akkoriban két-három mérföldet is mehetett rajta az ember anélkül, hogy szem elől tévesztette volna a folyót. Szerettem nézni a hajóforgalmat a Nowhatanon, olykor megálltam, leírtam néhány dolgot, aztán lődörögtem tovább. Ha megéheztem, leültem, aztán elővettem egy szendvicset a vászon hátizsákomból, ahol mindig volt egy-két könyv is, sokszor kis alakú John Donne vagy Rupert Brooke. Fennkölt, fiatal fickó voltam, és messze nem voltam birtokában annak az ítélőképességnek, amit akkor tartottam magamról. De fennkölt. Naiv − és körülbelül annyira alkalmas annak a könyvnek a megírására, amit meg akartam írni, mint egy hörcsög. Én, a Donne-ommal meg a Rupert Brooke-ommal. Ők ketten voltak az én fegyvereim, akik segítettek túlélni azt a nyarat.

− Nos, azon a napon is ott üldögéltem a Rex Road szélén, figyeltem a bárkákat a Nowhatanon, és falatoztam a szendvicsemet. Felnéztem, s a tekintetem egy emberével találkozott, aki a Sound felé tartó, tömzsi kis rákászhajója fedélzetén állt. Szakállas, nagy darab legény volt, hátán nehéz, kék tengerészkabát, fején félrecsapott sapka. Valami okból hirtelen zavar fogott el. Zavart mondok, ámbár több volt az annál. Éreztem magát a zavart, a dolgok rendjében bekövetkező fennakadást, hibát. Mintha egy helyett két hold lett volna az égen. Azt éreztem, hogy a dolgok igen gyorsan rosszra fordulnak − talán ez a legjobb kifejezés. Letettem a könyvet, a szendvics megkeseredett a számban. A bárka siklott lefelé, vitette magát az árral, a sapkás férfi meg a kabinja előtt fogta a korlátot, s fölemelte a fejét. Egyenesen rám nézett, mintha mindvégig tudta volna, hogy ott vagyok a parton.

Graham megállt. Patsy arca elsápadt és rémület tükröződött rajta. Szeme vadul kikerekedett, s Graham tudta, bármit lát is ebben az ütött-kopott nappaliban, az nem négyük közül való.

Aztán Tabby szólalt meg. − Maga tudta − s Graham a fiúra nézett. Már első találkozásukkor érzékelte a köztük feszülő köteléket, s most láthatta, Tabby arca is fehér és rémült.

− Tudtad − visszhangozta Patsy.

Együtt látták vele − jobban, mint ő, mert ő kénytelen volt memóriája poros kamráiban kutakodni, ők pedig elevenen, közvetlenül látták.

− Igen, tudtam − mondta. − Tudtam, hogy magát az ördögöt láttam. Ahogyan most ti.

− Istenem − mondta Richard. − Tényleg látjátok? Patsy? Tabby?

Majdnem egyszerre bólintottak.

− Istenem − ismételte Richard. − Azt hiszem, mostanra már hozzá kellett szoknunk az ilyesmihez, de…

− Látta megbolondulni a világot − mondta Tabby.

− Valaha az életemben olyan voltam én is, mint ti ketten. Volt egyfajta vízióm, ami megrázott. Láttam elfeketedni a világot, vagy tán az én látásom feketedett el egy pillanatra, aztán láttam, amint füst emelkedik fel a talajról, és láttam, hogy lángok borítják a Nowhatan felszínét. A folyó semmi más nem volt, mint tűz. Bűzlött, akár a szemétdomb. Majd a látomás elillant. Megint csak a jó öreg Nowhatan hullámzott szürkén előttem, s egy rákvadász teknő csörgött lefelé a Soundnak. A fedélzetén álló ember pedig még annyi figyelmet sem szentelt nekem, mint egy kóbor kutyának.

− Tehát úgy érezte, a nyomába kell szegődnie − mondta Patsy, s Tabby azonnal folytatta: − Hogy minél többet megtudjon róla.

− Másnap visszamentem ugyanoda, jegyzetfüzetestül, szendvicsestül, persze éhes nem lettem, és semmit nem írtam. Tudjátok, azt hiszem, arra vártam, hogy megismétlődjön az a rettenetes látomás. És biztosra vettem, hogy meg fog ismétlődni. Ez lett volna az áhított megerősítés − annak megerősítése, hogy az általam addig ismert világ mögé rejtőzve ott van a lét, a valóság egy másik birodalma. Nem tudtam levenni a szemem arról a kis bárkáról, amely csak kicsivel odébb himbálózott kikötve. Nos, az ember megjelent; begyújtotta a motorokat; egyenest elhaladt előttem, mint az előző napon. És − miként az előző napon − fölemelte a fejét, meg is látott engem a parton ácsorogni. Pontosan rajtam pihent meg a tekintete. Zömök, jó kötésű férfi volt, éreztem a pillantását. A bárka elpöfögött mellettem. Egyáltalán semmi nem történt. Álltam ott, mint egy felperes a vesztett pere után, és néztem, ahogy a hajó távolodik. Üresnek és kimerültnek éreztem magam. A hajó, a közönséges halászbárka, ment tovább a folyó kanyarulata feléén meg álltam ott, tátott szájjal.

− Tehát − folytatta Graham − igazatok van. Minél többet meg kellett tudnom róla. Aznap délután átkeltem a folyón. Úgy tettem, mintha üzenetet hoztam volna az egyik rákásznak, akinek a neve kiment a fejemből. „Nagy ember”, mondtam, „szakállas. Sapkát hord. Itt szokott állni a hajója.” Egy ványadt kis pasas grimaszt vágott a többiekre, és közölte: „Az Krell. Bates Krellt keresi.” Visszafordult felém, s szemében vegytiszta gonoszságot láttam megvillanni. „Azt mondod, üzeneted van Bates Krellnek? Neki is lesz egy, fiú, neked meg mindenkinek.” Mind nevettek, és egy másik halász megjegyezte: „Több lesz az, mint üzenet, fiacskám.” Persze nem értettem, mire célozgatnak, valamire azonban mégis rájöttem. Félnek tőle.

− Megvártam, hogy befusson a zsákmánnyal. A történtekjelentéséről fogalmam sem volt, de úgy gondoltam, megértem, hogy ez a Krell nevű ember felelős valami módon azért, ami tulajdonképpen foglalkoztat: Daisy West meg a többi nő eltűnéséért. Krell hajója épp napnyugta előtt futott be. Kis fogása volt; a dokkok végén lődörögve néztem, amint a halárusokkal megalkuszik rá. Bárdolatlannak és agresszívnek tűnt, de hülyének egyáltalán nem. Átlagosnak látszott, s én tudtam, nem az. Tudni akartam, hol él: tudni akartam az életéről mindent. Körülötte ott volt annak a nem mindennapi látomásnak az aurája, s némi megszállottságot kezdtem tapasztalni magamon.

− Hazafelé ment, s én követtem. Nem is gondoltam rá, hogy meglátott. Felgyalogolt azon a két-három mérföldön a Greenbank Roadon, egyenesen előrenézve, gumicsizmában, sapkában, mintha övé lenne az egész világ. Besötétedett, s abban az időben a Greenbank Roadot a mezőkön meg a mocsarakon kívül semmi nem szegélyezte. Közvilágítás sem létezett arrafelé. Az út széleire térve teli lettem bogánccsal meg tövissel, tönkrement a cipőm és a nadrágom.

− Hát, így tudtam meg, hol áll a háza. S amint megláttam, tudtam, hogy az éppúgy nem mindennapi, mint a tulajdonosa. Teljesen az övé volt. Vagy ő volt a házé. A Poor Fox Road fái közé bújva figyeltem, amint végigbattyog az ösvényen, kinyitja az ajtót és eltűnik mögötte. Úgy zárult köré az a rémes kis ház, mint egy ököl. Visszahátráltam, azzal a bizonytalan érzéssel, hogy maga a ház vizslat engem Krell szemeivel. Hirtelen megijedtem, körülöttem minden fenyegetőnek tűnt, és nyakamba szedtem a lábam, hogy meg se álljak hazáig. Mikor megérkeztem, és végighallgattam, amint szüleim leteremtettek, mert ily kései órán és ilyen ramaty állapotban értem haza, el kellett gondolkodnom azon, mi legyen a következő lépésem. Mert most, hogy biztosra vettem, valami nincs rendjén e körül az ember körül, abban is biztos voltam, hogy valamit tennem kell. Nem írhattam pusztán egy könyvet a halászról, aki embereket gyilkol: túl kellett lépnem ezen, és cselekednem kellett. Azt hiszem, életem legborzalmasabb rémálmait azon az éjszakán éltem át.

− Reggelre kelve viszont rájöttem, mitévő legyek. Bizonyítékot szerzek, amivel börtönbe juttathatom Bates Krellt. Azt pedig úgy fogom megszerezni, hogy éjnek idején titkon fellopózom a hajójára, ahol majd csak találok valamit, amit az egyik asszony vesztett ott el, miután, mint rájöttem, halászként Krellnek van a világon a legnagyobb rejtekhelye. A Nowhatan; a Long Island Sound; az Atlanti-óceán. A fedélzetről lehajigálhatta a hampsteadi nők felét, és amíg van annyira elővigyázatos, hogy nehezéket kössön rájuk, soha senki nem fogja megtalálni ezeket a holttesteket.

Graham most már belemelegedett a történetébe. Nem látta Tabby Smithfield arcán a kifejezést, amely félig félelemről, félig eltökélt szándékról tanúskodott.

 

2

 

− Két estével később − folytatta Graham − megtettem. Fellopóztam Krell hajójának a fedélzetére. Találtam valamit, bár nem azt, amire számítottam.

− Ki kellett várnom, míg a szüleim elalszanak, aztán pedig átkozottul biztosnak kellett lennem abban, hogy nem ébrednek fel. Tudjátok, milyenek a szülők: minden felébreszti őket. így aztán éjfél utánig meg se moccantam, majd csendesen bebújtam a ruhámba, s kísértetként óvakodtam le a lépcsőn, rettegve attól, hogy az öregem üvöltözni kezd. Hogy kijutottam, oly óvatosan csuktam be magam mögött az ajtót, hogy még én sem hallottam a kattanás neszét. Lábujj hegyen osontam ki az útra, vagy ötven lépést tettem meg így, aztán futottam, akár a szélvész.

− Futottam, míg a hídhoz nem értem. Egész úton teremtett lélekkel nem találkoztam. Még autóval sem. Hampstead azokban a napokban még igazán kisváros volt, és a kisvárosiak korán fekszenek. Repültem. Még ha akartam volna, se tudtam volna lassan menni, a testem nem hagyta. Azt hiszem, a talpam csattogása talán megzavarta a város egy-két polgárának álmát, de arra gondoltam, jóval zavaróbb lesz az, amire majd rábukkanok: nevezetesen az arra vonatkozó bizonyíték, hogy Daisy Westet meg a többi nőt, akikre előttük került sor, még 1924 elején, meggyilkolták. A hídig nagyjából két és fél mérföldet kellett szaladnom, jól bele is fájdult a lábam, de azt hiszem, még csak nem is lihegtem, annyira fel voltam villanyozva. A híd acélkorlátján áthajolva néztem a vízre. Láthattam. Krell hajója, a Fancy ugyanott állt kikötve, mint egy nappal korábban. Köröttem sehol senki.

− A hátralévő utat már lassan tettem meg. Arrafelé már akkor is volt néhány kocsma, afféle zugivók, s néhány borissza haladt el mellettem a Riverfront Avenue-n. Elfordítottam a fejem, és szerintem ők is ugyanezt tették. Amint tudtam, átvágtam az épületek közt, le a partra. A víz szaga sokkal erősebbnek tűnt, mint a nap folyamán, de talán csak mert az érzékszerveim annyira… kifinomultak. Késpenge élességével hatolt belém valamennyi apró részlet. Emlékszem a holdfényben a fedélzet deszkáinak mintázatára, amely mintha fodrozódott volna, hogy aztán lecsurogjon a vízbe…

− Bates Krell hajója csendesen ringatózott a víz mozgásának engedelmeskedve, s úgy dörgölődzött kis puffanásokkal a móló oldalának, mint valami nagy, vén kutya. Csupán át kellett ugranom a fedélzetre. Még mindig sehol nem mutatkozott senki. S a hajó mintha invitált, bátorított volna azokkal az apró mozgásaival és tompa puffanásaival. És én mégis haboztam. Csakugyan bele akarok vágni ebbe? Akkor is, ha bűncselekményt követek el? Megmarkoltam a hajó durva korlátját − ringott fel és le, fel és le −, majd lélekben azt mondtam magamnak, a pokolba is, azzal a Fancy fedélzetére ugrottam.

− Cipőm porfelhőt vert fel. Penész- és halszag érződött. Mikor a kezemet elvettem a korlátról, láttam, hogy fekete lett a kosztól. Krell hajójánál mocskosabb dologgal aligha találkoztam. Leguggoltam a korlát szintje alá, arra az esetre, ha valaki esetleg épp akkor járna arra, s így osontam végig a fedélzeten. Nem tudtam pontosan, mi után szaglászok, de azt hiszem, olyasvalami járt a fejemben, hogy Krell esetleg megtartott néhány, a tetteire emlékeztető szuvenírt. Fantáziálásom középpontjában az állt, hogy majd valahol a Fancyn találok egy kazettát vagy effélét, ami tele lesz a meggyilkolt nőktől származó retikülökkel vagy cipőkkel.

− A gond csak az volt, hogy ilyesminek nyoma se volt a fedélzeten. Már megtettem egy teljes kört, végig kuporogva, a hátam sajgott, a ruháimon meg zsíros, mocskos foltok voltak mindenütt, ahol a sötétben nekimentem valaminek. Még a kormányfülkében sem találtam semmit. Egyedül a hajófenék volt hátra, ahová két okból is vonakodtam lemenni: napokig bűzlenék a halak és a rákok szagától, amellett ha lenn vagyok, már nem leszek figyelmes arra, ha esetleg jön valaki. Ezt aztán végképp nem akartam: csapdába kerülni a Fancyn! Aztán, majdnem véletlenül, megpillantottam valamit, ami korábban elkerülte a figyelmemet.

− A holdfény egy kis bronzfogantyút világított meg nem sokkal odébb, valamivel a korlát alatt. S azt hittem, valami árnyékszerű vonalat látok a fogantyú mögött. Pontosan úgy nézett ki, mint egy titkos rejtek, amelyet Krell maga épített bele a bárkája oldalába. Ez az! Tudtam, mi fog történni: kinyitom azt az ajtót, s mindenféle nyaklánc meg gyűrű dől halomban a fedélzetre. Kincset találok, igazi kincset, s ahhoz, hogy Bates Krelltől megszabaduljak, nem kell mást tennem, mint néhány csecsebecsével beállítani Kletzkához. A gyilkost elkapják, mielőtt még felkel a nap.

− Megmarkoltam a holdfényben csillogó fogantyút, s elfordítottam. Az ajtó úgy mozgott, mintha nemrég kenték volna zsanérjait. A szemem alighanem akkorára tágult, akár egy-egy tányér. Akkorra meg voltam győződve arról, hogy nem egy rakás női cipőre találok, hanem ékszerekre: valóságos vagyonra.

− Ám csaknem üres volt az a kis szekrény, amelyet Bates Krell a Fancy oldalába beépített. Mosatlan, régi kávéscsésze állt benne. Mellette meg borospohár. És más semmi. Egy csésze, egy borospohár. Nem értettem. Szikrányit se. Kivettem a borospoharat, és ránéztem. Leveleket és virágokat csiszoltak a felületére. Súlya annyi volt, mintha levegőt tartottam volna a kezemben. Megdöbbentett kissé ez a csicsás, leheletfinom kis pohár, amelyet körülvett a hajót uraló szenny. Olyan volt, mintha világítana a sötétben. Visszatettem a helyére, s becsuktam a titkos szekrényke ajtaját. Most már csak egyetlen helyen keresgélhettem. A hajófenékben. Úgy döntöttem, ha le nem is mászok, mindenesetre lenézek.

− A Fancy hajófenekébe egy karhosszúságú, csiszolt fadarab segítségével lehetett bejutni, ha az ember becsúsztatta egy nyílásba, aztán a fát emelőként használva felemelte a csapóajtót. Erre akkor jöttem rá, amikor megláttam a nyitófát, amely a hajófenékbe vezető ajtó mellett lógott egy kampón. Levettem, beillesztettem a nyílásba, aztán nagyot taszítottam rajta. A csapóajtó felpattant; én pedig majdnem lezuhantam ájult rémületemben.

− Mert vértavat pillantottam meg odalenn. Úgy bizony, pontosan olyat, amilyennel ti magatok is találkoztatok. Úgy tűnt, mintha épp bugyogva feltöltené a hajófeneket, egészen a csapóajtókig. Ájuldoztam, és egy őrült pillanatig az egész dolog valahogy magától értetődőnek tűnt. Felálltam, és épp csak le tudtam csapni az ajtót, nehogy beleessek.

− Aztán persze meg kellett bizonyosodnom arról, valóban azt láttam-e, amit láttam. Mihelyst ismét elég erősnek éreztem magam, óvatosan résnyire nyitottam az ajtót. Ez alkalommal viszont más nem gyötörte az orromat, mint a deszkákba ivódott réges-régi halbűz. Semmiféle vérszag nem terjengett ott. Feljebb emeltem a csapóajtót, s láttam, hogy üres hajófenékbe tekintek le. Ennyi elég is volt. Otthagytam a hajót, amilyen gyorsan csak tudtam, s zihálásom csak akkor csitult, amikor már a hídon voltam, útban hazafelé.

 

− Másnap másfajta stratégiát dolgoztam ki. Két átkozottul fura dolog történt velem, és eszem ágában sem volt annyiban hagyni a dolgot, mert ha addig nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy valamennyi eltűnt nőt Mr. Krell gyilkolta meg, hát ez után már igen. S ez megerősítette abbéli elhatározásomat, hogy megállítom. Az a föladat nekem jutott, senki másnak. Így újabb tervre volt szükségem.

− Biztos voltam benne, hogy vannak segítői. Minden rákász tartott fedélzeti munkást. Egy ember, lett légyen bármilyen erős, egymagában azzal a munkával meg nem birkózhatott. Általában a fiaik dolgoztak vele, vagy azokat a fiúkat bérelték fel, akik általában a kikötőben lődörögtek. Mainapság állandóan láthattok tinédzser srácokat kerengeni a benzinkutaknál, akik arra utaznak, hogy felfogadják őket. Akkoriban a világ ezen szegletében a fiúk ugyanígy kolbászoltak a mólók környékén. Biztos voltam benne: valamit megtudhatnék, ha sikerülne rábukkannom Bates Krell egyik-másik segítőjére. Nos, ez sokkal nehezebbnek bizonyult, mint hittem volna.

− Kérdezősködtem a mólóknál meg a folyó menti kis zugkocsmákban. Ezek közül az egyik még megvan, s annak hívták akkor is, mint aminek ma: Blue Ternnek. Kitaláltam valami bonyolult történetet; el tudom képzelni, hogy nem vette be senki, de az sincs kizárva, hogy az emberek pusztán csak nem akartak beszélni Bates Krellről. Egy öreg folyami patkány, akit a Blue Ternben szorítottam sarokba, a végén − miután már vagy egygallonnyi karcos rozspálinkát öntött le ványadt torkán − kibökte, hogy Krell csúful bánik a fedélzeti munkásaival. „Otthaggyák ütet mind”, mondta a vénember. „Az éccaka közepin pucoltak meg tűle, pucoltak még a városbul is, s én se vónék különbül. Lehet valaki kemíny, és még tisztelni is fogja ütet egy fiú, de mainapság meg nem maradnak illen helyeken, mint az üvé. Mikoron én a te korodban vótam, azt kellett szeretni, amit kaptam, és még hálás is vótam érte.” „Valamennyien otthagyták?” kérdeztem. − „Senki nincs már a városban, aki neki dolgozott volna?” Ezen az öreg elmorfondírozott egy kicsit, mire én újabb adag rozspálinkát töltöttem a poharába. Legalábbis rozspálinkának hívták. Azt hiszem, elég ideig volt az a szesz hordóban ahhoz, hogy kiálljon belőle a vegyszerszag. „Egy tán”, mondta végül. „Burgess, az a fiúnak a neve. Pitt Burgessnek hítta magát. Fura alak. Otthagyta Krellt. Bátor volt, ahogy csak egy veszett kutya lehet bátor. Azóta se járt a kikötő körül, és nem is hiányzott senkinek. Sose ment utána, lássa. Meg mink se, egyikünk se mentünk soha utána.”

„Aztán merre kéne ennek a Burgess fiúnak utánamenni?”, kérdeztem. „A mocsarakba”, válaszolta. S szemében ördögien régi fény villant.

− Ma már nincs meg a lápi tanyavilág, a húszas években − főleg aztán később, a nagy válság idején − szép számmal éltek emberek kátránypapír kunyhókban a Gravesend Beach menti mocsarakban. Többnyire egyedülálló férfiak, akik az apály idején kisodródott kagylón tengették életüket. Úgyhogy tudtam, merre kell keresgélnem, és ez nem tett különösebben boldoggá, mert egyértelműnek tűnt, hogy újabb pár cipőm lesz oda a kirándulás alatt. És azok a lápi vityillók… nos, elég az hozzá, hogy épeszű ember fejében még csak meg se fordult a tanyavilágba való látogatás. Mert az a néhány őrült, magának való ember jelentette a törvényt arrafelé. De aztán arra gondoltam, a Burgess fiú valószínűleg az utolsó sanszom, ha meg akarok valamit tudni Krellről. Így aztán a következő délutánon lebandukoltam a Greenbank Roadon a strand bejáratáig, s átugrottam az ottani kis árapálygáton. Aztán átvágtam a lápon, s megközelítettem a kunyhókat. Hat vagy hét volt belőlük, ott sorakoztak Millpond irányában.

− Fogalmam sem volt, melyikbe zörgessek be először, de láttam egy piszkosszőke hajú, magas, csontos srácot, amint valamivel foglalatoskodott az egyik legtávolabbi kunyhónál. O is meglátott engem, és nem sokat gondolkodott: ugrott be a kunyhójába. Na, gondoltam, ez lesz az én emberem. Megtettem a kunyhóig hátralévő utat, s bekopogtattam hozzá…

 

3

 

…rémült kinézetű srác nyitott ajtót, s pillantott Grahamre. Nem lehetett tizenhét évesnél idősebb. Szeme béka módra dülledezett, s Graham rövidesen rádöbbent: egyáltalán nincsenek szempillái. − Menjen innen − mondta. − Semmi dolgunk egymással.

− A segítségedre van szükségem − mondta Graham gyorsan. − Megfizetek érte. Nézd: hoztam némi ennivalót. − Kinyújtotta a kezét, benne a csomaggal, amely több doboz babot, némi szeletelt húst meg három üveg sört tartalmazott. A fiú vonakodva fogadta el a csomagot, de azonnal fogdosni, tapogatni kezdte. Szürke volt a keze a portól, csakúgy, mint beesett, meggyötört arca. − Ugye, te vagy Pitt Burgess?

A fiú úgy pillantott az arcába, ahogyan a rab nézhet őreire. Aztán bólintott. − Ez ennivaló?

− Találomra csomagoltam, hátha eltalálom, mire van szükséged.

A fiú megint biccentett, majd csak állt ott némán. Enyhén visszamaradott, jött rá Graham némi kétségbeeséssel; esze az átlag aljának szintjén járhat, vagy még ott se.

− Van benne egy kis sör is − bátorította.

Burgess megnyalta az ajkát, s Grahamre mosolygott.

− Milyen segítség kellene magának?

− Csak néhány kérdésre kellene válaszolni.

− De a sörből nem akar.

− Nem. Az a tiéd.

Burgess idegesen visszahátrált a kunyhóba, s Graham végre beléphetett az egyetlen, homályos helyiségbe. Mellbevágó forróság uralkodott, s épp oly piszkos volt minden, mint a fiú maga. Míg Burgess rávetette magát a csomagra, s kinyitotta a sörök egyikét, Graham megfigyelte: vízcseppek csillognak a falakon és a két nádszéken. A pára szinte azonnal lecsapódott a srác sörösüvegén is. A deszkapadló szinte mozgott a penésztől. A falra egy magazinból kitépett, Marmon kupét ábrázoló képet ragasztottak. − Jó sör − nyugtázta Burgess. − Gondolom, leülhet, ha akar.

− Kösz − mondta Graham. Nem akarta megriasztani Pitt Burgesst. A srác még mindig rendkívül riadtnak tetszett, bármikor megfutamodhat, akár egy őzsuta az erdőben. − Válaszolnál akkor pár kérdésre?

− Kérdezzen, aztán majd meglátom.

Figyelte, amint a srác másodjára is kortyol.

− Mikor dolgoztál utoljára?

Burgess ráhunyorgott, s körbeforgatta a sört a szájában. – Különben meg magát ki küldte?

− Nem küldött engem senki, Pitt. Megmondtam: némi segítség elkelne, és tőled megkaphatom.

A gyerek gyanakodva szegte fel a fejét. − Oké. Három, vagy négy hónappal ezelőtt dolgoztam. Az volt az utolsó.

− És mi voltál?

− Fedélzeti munkás.

− Miért rúgtak ki?

− Hé, uram, én léptem ki. Engem ki még sose nem rúgtak. Maga talán azt hallotta, hogy kirúgtak? He? Ezt hallotta?

− Jó, akkor miért léptél ki?

A fiú most minden eddiginél nyugtalanabbá vált. Szempilla nélküli szeme ide-oda cikázott. − Mert nem jól bántak velem − mormolta.

− Vert? Vert téged Krell?

Noha semmi nem változott a szobában, egyszeriben mégis más lett minden. Az arcát fedő koszréteg alatt a fiú arca holt-fehérre vált. Még a falakon és a bútorokon lassan kúszó vízcseppek is megdermedtek.

− Semmi közöm ahhoz az emberhez − mondta Graham. − Egy vagy két alkalommal láttam mindössze.

− Ütött − mondta Pitt Burgess halkan. Szemmel láthatólag kezdett megnyugodni. − Igen. Ezért hagytam ott.

Grahamre még mindig nem nézett, így amaz csendben maradt; ravaszul úgy vélte, a srác bizalmát úgy tudja megnyerni, mint egy kutyáét. A Marmont ábrázoló képre pillantott, és nem mozdult.

− Sokat ütött − tette végül hozzá a fiú.

Újabb hosszú csend. Graham attól tartott, a szobában dagadó feszültség lassan a levegőbe emeli.

Aztán Pitt Burgess alig hallhatóan azt mondta: − És elkezdett fiatalabbnak kinézni. Érti? Fiatalabb lett. Teljesen. Jóképű lett.

− Úgy gondoltad, jóképű lett, Pitt? − suttogta Graham.

A srác bólintott. Ádámcsutkája épphogy át nem döfte a nyakát. Aztán − harminc másodperc óta most először − Graham szemébe nézett. − Az. Rémesen jóképű. Tudja, az ember néha nem sokat törődik az ilyen dolgokkal, ha…

Graham homlokán egy ér kezdett lüktetni. Fejfájás kerülgette. − Értem − mondta.

− Maga jó ember, ételt hozott − mondta a fiú. Szünetet tartott, mintha teret akarna engedni Grahamnek, hadd fejezzen ki valamit, aminek kifejezése az ő képességeit meghaladja.

− Jó, jó − mondta Graham, immár rettenetes zavarban.

− Elkezdtem félni tőle, amikor jóképű lett − vallotta be újabb hallgatás után Burgess. − Azon gondolkodtam, hogy csinálja.

− Hogyan fiatalodott meg? − kérdezte Graham.

− Hogy mit tett, mielőtt elkezdett fiatalabbnak látszani? Voltak előttem is fiúk, uram, akik neki dolgoztak. − Pitt Burgess Grahamre bámult, s tekintetében új kifejezés jelent meg, melyben számítás, szégyen s kurázsi keveredett, no meg valami megfejthetetlen, amitől Graham legszívesebben hanyatt-homlok menekült volna a kunyhóból.

− És verte azokat a fiúkat is. Hányan voltak előtted? Hárman, négyen?

A fiú a torkát köszörülte. − Akörül nagyjából. Hárman. Vagy négyen. Hazavitte magával őket. Én nem hagytam volna, hogy hazavigyen. Annál jobban féltem tőle.

− Pitt − mondta Graham. − Még abban sem vagyok biztos, tulajdonképpen mit kérdezek, de nem tapasztaltál bármiféle furcsaságot a Fancy fedélzetén?

A fiú tekergőzött, s a pillantása megint olyan lett, mint egy békáé.

− Nézd − folytatta Graham. − Tudom, marhára furcsán hangzik, de nem láttál valamit, ami olyan volt, mint egy vértó?

Pitt megrázta a fejét.

− Láttál egyáltalán valamit, ami eltért a normálistól?

A fiú arcára kiülő, furcsa módon intelligens (az irónia tette tán) kifejezésből Graham megérthette: a Fancy fedélzetén a legtöbb dolog eltért a normálistól. − Talán nem jól teszem fel a kérdést − tette hozzá szánni valóan.

− Értem én − mondta a srác. − Értem én, mit akar. Olyasvalamit, amiről ő nem szívesen venné, ha elmondanám. De el fogom mondani − magának. Egyszer hallottam azt a rettenetes zajt. A kormányfülkére néztem. És nem hittem el, amit látok. Az egész fülke teli volt legyekkel. Vagy milliónyi lehetett odabe’ belőlük. De tudtam is valamit. Azt, hogy nem igazándiból vannak ott. Aztán azért is kaptam tőle, mert tudta, hogy láttam a legyeket. Szeretett ütni. − Ez az utolsó mondat szinte felhívásként hangzott.

− Ó − mondta Graham.

− A többi fiút elvitte magával haza − mondta Burgess.

− Nem tudom, még miket csinált, de hazavitte őket magával. És soha senki észre sem vette.

− Észre sem vette?

− Azok a fiúk, asszem, fölmentek az állam északi részébe. A New Haven-i kikötőkben kerestek talán munkát. Asszem, errefelé soha senki nem látta többé őket.

− Ó, istenem − mondta Graham. Végre megértette.

− Soha, senki − hangsúlyozta Pitt Burgess, arcán fura félmosollyal. − És soha nem is érdekelt ez senkit. Hiszen azok a srácok is sehonnaniak voltak. Úgyhogy otthagytam őt, idehúzódtam a mocsárba, és azóta sem láttam az én helyes Mr. Krellemet.

Felhívás volt az bizony. Flört.

Graham felállt. Többet is, kevesebbet is tudott meg annál, amire idejövetelekor számított; elmormolt valami búcsút, ami egyszerre volt konvencionális, helyén nem való és rémült; aztán takarodott onnét. Miközben átvágott a lápvidéken, a hátában érezte a még mindig rozoga kis kunyhója ajtajában álló Pitt Burgess nézését. Hogy milyen érzéssel nézte őt a fiú, azt meg nem tudta volna mondani.

 

4

 

Graham hosszan fürdött odahaza: úgy érezte, szinte a bőre alá is beivódott Pitt Burgess kunyhójának zsíros, nedves atmoszférája. Addig dörzsölte magát a luffaszivaccsal, míg a bőre több helyütt fel nem hólyagzott. Igazi morális ellenérzést még soha nem tapasztalt, s korábban soha nem találkozott olyasvalakivel, akit lealacsonyodottnak minősíthetett volna. Pitt Burgesst ezzel szemben lealacsonyították, s ezért Bates Krellt terhelte a felelősség. Graham úgy érezte, mintha mélyen belátott volna a verembe, hogy aztán az életéért fusson, mert még egy lépés, még egy másodperc, s belezuhan.

Igen valószínű, hogy ez okozta rémálmait, melyek három iszonyú, zavaros éjszakán át látogatták, megszakítás nélkül, lázasan. Azt álmodta, koporsóban fekszik egy fekete bársonnyal elfüggönyözött szobában. Keze, szája vöröslik. Repülni szeretett volna: kikelni koporsójából, hogy szárnyat bontson az éjszakai égbolton. Ezzel küszködött első alkalommal. A másik két éjszakán változott az álom: sűrű erdőben ásott verem szélén aludt. Hánykolódott, nyögött álmában. A verem alján valami irtóztató és hatalmas volt, tárgy vagy tárgyak csoportja, amelyek kitartóan szólongatták őt. Látni nem látott − ám azt nem tudta volna elviselni, ha a verem széléig mászik, s onnan lenéz.

Graham a következő két reggelen azzal a távoli, különleges érzéssel ébredt, hogy visszafelé lát az időben. Lehetetlennek találta, hogy minderről beszámoljon a szüleinek. S valahányszor egyszerű, kedves és fénylő arcukra nézett, számkivetettnek érezte magát. Sírnia kellett, vagy megfutamodnia. Az utóbbit választotta. A szobájába zárkózott. Ha ők jöttek be hozzá, udvariasan viselkedett, ő maga azonban nem hagyta el szobáját. Ha ételt hagytak kinn, az ajtó mellett, evett. Ha nem, nem. Igen kis időbe telt, míg megérezte, hogy szülei szenvedése rá is hatással van. Kérdéseik a zárt ajtót ostromolták. Az őrület e tényleges állapota − Graham rövid idegösszeomlása − négy napon keresztül tartott. Az ötödik napon arra ébredt: megviselt ugyan, de immár megint önmaga. A rémálmok két éjszakán át elmaradtak. S elhagyta az az érzés is, hogy saját bőrén belül, magában, valami rettenetet hordoz.

Megjelent a reggelinél, szüleitől bocsánatot kért addigi viselkedéséért. Azzal magyarázta a történteket, hogy túlságosan is keményen dolgozott a könyvén. Mihelyst a reggelivel végzett, engedett a kísértésnek. Elgyalogolt a Greenbank Roadra, átkelt a hídon, a Riverfront Avenue-ra fordult és visszament a kikötőhöz.

 

A Fancy szokott helyén himbálózott. Graham nem egészen erre számított. A mólón, összevissza tornyozott rákcsapdák között, kezeslábasban, horgolt kék sapkában Bates Krell járt fel és alá. Csapdákat dobált a fedélzetre. Most, hogy Graham újra látta, ösztönszerű, indokolatlan félelem járta át szívét: arra a három vagy négy fiúra gondolt, akiket Bates Krell hazavitt, s akiket soha többé nem látott senki. Graham képtelen volt levenni tekintetét Krellről, azt azonban nem szerette volna, ha a férfi is meglátja őt. Lassan hátrált, míg a halpiac és a Blue Tern közti keskeny sikátorba nem ért, ott húzta meg magát, figyelve a csapdákat rakodó Krellt.

Nem reszketett a világ, s a folyó sem gyúlt ki. E rikító természetfeletti jelek egyike sem mutatkozott. Bikaszerű, kék kötött sapkát viselő ember pakolt doboz alakú csapdákat egy bárka fedélzetére, ennyi történt, s nem több. Graham leste, mint akit hipnotizáltak. Krell kemény arcán semmi nem tükröződött. Szemöldöke, akárcsak szakálla, sűrű volt és fekete. Egy férfi, aki hajlamos a hirtelen haragra, még akár a viharos dühkitörésekre is, mondhatta volna bárki, aki látja − de többre nem.

Graham rájött, hogy liheg. Apró, rövid adagokban kapkodja a levegőt.

Kis ember jött elő a Blue Ternből. A meglepett felismerés pillantásával nézett Grahamre, majd ment tovább, a mólók felé. Ő volt a vézna halász, akitől tudomást szerzett Pitt Burgessről. Graham gyomra összeszűkült, miközben látta, hogy a férfi a csapdák egyre fogyó rakása felé tart. Aztán a kis ember feje oldalt fordult, Krell mozdulata pedig félbeszakadt. A kis ember valamit mondott neki.

Az aszott vénember most a mólóktól elfelé botorkált. Krell abbahagyta a munkát. Csak állt ott, a mellére hajtott fejjel, keze a kezeslábas zsebében.

Futás, futás, gondolta Graham: tudja!

Krell oldalt fordult, felemelte a fejét, tekintetét a Blue Tern oldalában bujkáló Grahamre szegezte.

Graham megmerevedett. Az egész testét elöntő rémület felett ott lebegett közben a felismerés: normális esetben akár szórakoztatnák is őt az efféle színpadias, bunkó viselkedésformák.

Krell ferdén elmosolyodott, s egyet lépett Graham felé, aki kilépett rejtekhelyéről, hogy a mólón találkozhasson vele. Ott, ahol mindenki látja őket.

Közvetlenül előtte, talán néhány lépésnyi távolságra állt az embere. Halbűz és a bőrére száradt izzadság szaga lengte körül; az utóbbi volt az uralkodó. Nagyjából akkora magas volt, mint Graham. Iszapszínű szemei az övébe mélyedtek. Egy másodperc után Graham már azon gondolkodott, miért ez a kifejezés jutott az eszébe: iszapszínű.

Érezte a férfiból áradó fenyegetést − majd egy pillanatra rá olyasvalamit, amit elbájolásnak nevezett volna.

− Tudod − mondta Krell suttogós, kissé sipító hangon −, nem tehetek róla. Érdekel.

− Igen? − kérdezte Graham.

− Érdekel. − Krell bólintott. − El nem tudom képzelni, mi hoz ide, hogy felőlem kérdezősködj. Bár mintha már korábban is láttalak volna, he? A folyóparton voltál.

− Igen − mondta Graham. − Ott voltam.

− Na, hát akkor avass be egy titokba. Nem hinném, hogy rákászhajóba készülsz befektetni.

Ellentmondásos érzések milliói áramlottak Graham felé. Egyértelműen érzékelte a Krell körül remegő erőszakot, ám ezt egy igen erős, egységes személyiség uralta. Bűnös lény volt Krell, azon emberek ősi, hamisítatlan vonzerejével, akik tudják magukról, hogy teljes mértékben önmaguk; mindenki, akit Graham ismert, iszonyatosnak vélte volna Bates Krellt, de a férfi oly alapossággal fogadta el saját szörnyvoltát, hogy azt majdhogynem pozitív tulajdonságként volt képes feltüntetni.

Aztán még valamit megértett Graham. Hogy ezt az embert igen vonzónak találhatják a nők.

Annyit mondott el neki a valóságból, amennyit mert.

− Nem, nem. Természetesen nem. Író vagyok. Azazhogy épp most kezdem ezt a mesterséget. A nevem, Mr. Krell, Graham Williams.

− Könyveket írsz?

− Megpróbálok könyvet írni. Amikor aznap megláttam magát, izé, arra gondoltam, érdekes szereplő válna magából.

− Ez az első nap volt, amikor láttalak, vagy a másodikon? − A tekintet most helyeslően csillogott.

− Mind a kettőn.

Krell, félig még mindig mosolyogva, egy lépést hátralépett; a Fancy felé pillantott, majd Grahamre nézett.

− Szereplő a könyvben, mi? Ez valami új. Graham Williams könyvében. Mármost, van egy ötletem. Épp most hajózom ki néhány órára, amint ezek az új csapdák mind a fedélzeten lesznek. Miért nem jössz velem? Már ha csakugyan bele akarsz venni egy rákászt a könyvedbe, Graham Williams. − Hirtelen magára hagyta Grahamet, s visszatért a csapdáihoz. Újabbat hajított a fedélzetre,

Graham pedig bámulta. Krell bíráló pillantással fordult vissza. Kezét csinosan nyírott szakállába törölte. − Még egy pohár borral is szolgálhatok, mialatt a munkát figyeled. Úgy tudom, az író hapsiknak soha semmi kifogásuk nem volt még egy korty ital ellen, amióta világ a világ.

Grahamnek eszébe jutott a mocskos kis rejtek mélyén csillogó borospohár. Az emléket fenyegetés fekete árnya homályosította el: s azt mondta magának, ez a férfi embereket gyilkol. Csakhogy ha a történet, amit Krellnek beadott, megáll a lábán, milyen alapon utasíthatná el ezt a meghívást? S ha Krell bármi gyanakvást táplál irányában, az elutasítás vajon nem tenné még nyilvánvalóbbá, hogy az „író hapsi” rosszban sántikál? Ez a férfi minden, csak épp színész nem. Ha vele tart s kihajózik, gondolta Graham, továbbá nyitva tartja a szemét, még az is lehet, hogy megtud valamit, amivel sikerül kitörnie Krell nyakát.

Graham előrelépett, s megragadta a két utolsó csapdát. − Mehetünk − mondta.

Krell bozontos szemöldöke megemelkedett. Bólintott, s elmosolyodott. Széles kézmozdulattal − gúnyosan udvarias gesztussal − intette Grahamet a bárka fedélzetére.

Egy percre rá már a Nowhatanon csurogtak, szemben a dagállyal. − Honnan emlékszik vissza rá, hova teszi ki a rákfogó kosarait? − kérdezte Graham. Azt a pontot nézte a parton, ahol akkor állt, amikor először pillantotta meg Bates Krellt.

− A bójákról − felelte a rákász. − Majd ha ott leszünk, meglátod őket.

− Mennyire más a város innen a folyóról − jegyezte meg Graham. − Még sose láttam ilyennek. Olyan, mint…

− Vad és ködös − ordított ki Krell a kormányfülkéből. Graham ugyan más jelzőket választott volna, de be kellett látnia, ezek is találóak. Hampstead nyersnek, befejezetlennek mutatkozott a Nowhatan közepéről; határvárosnak. Az épületek hátsó részei mintha a folyó felé araszoltak volna. Mikor elhaladtak az utolsó házak közt, s a mólók is mögöttük maradtak, a folyópart mintha végtelen, magasan hullámzó rekettyével benőtt mocsaras tájon húzódott volna.

− Milyen messzire megy ki? − kiáltotta Krellnek, aki egyszerűen a Sound felső vége felé mutatott.

Long Islandet könnyed, kékes köd vonta be.

A Fancy a vizet hasítva mind messzebb került a parttól; a Mount Avenue-t szegélyező házak egykettőre gyufa-skatulyányira zsugorodtak, fölöttük törpe fák hajlongtak. A hillhaveni partszakasz a maga apró kis házaival füst-fellegként lebegett jobbra, a víz felett.

Graham sárga pöttyöt látott felvillanni a vízen, aztán messzebb még kettőt; a hullámok közt hol eltűntek, hol ismét megvillantak. Krell jelzőbójái. Már-már a kormányfülke felé fordult, hogy megkérdezze, valóban azok-e, aztán inkább úgy döntött, mégsem teszi, hiszen egyértelmű volt, hogy ezek a bóják. Krell azonban nem lassított. Valaki másnak a bójái lennének hát? Graham áthajolt a korláton.

Megérzése − avagy az ajándék, amelyben pillanat erejéig osztozott Patsyvel meg Tabbyvel, még jóval, jóval az előtt, hogy ők ketten a világra jöttek volna − mentette meg az életét. Hirtelen vérszagot érzett, mintha épp ökröt vágtak volna mögötte a fedélzeten.

S valóban állat volt mögötte: egy torz valami, egy szörnyeteg. Tudta ezt. Olyan borzalmas dolog, hogy egyetlen, rá vetett pillantástól kocsonyává válnának az izmai. Ám ha meg nem fordul, megölheti akkor is. Agyában kormányfülke méretű pók jelent meg. Megfordult, hogy szembenézzen vele.

Bates Krell már félúton járt felé. A kormányfülke ajtaja tárva-nyitva állt. Krell bajonettszerű, éles fémheggyel megfejelt, hosszú rudat tartott a kezében. Grahamhez lépett, hogy megcsáklyázza, s közben mosolygott. Szeme szinte lángolt szemöldökének tömött vonala alatt. Krell arcán élvezet, hatalom és céltudatosság tündökölt. Elkezdtem félni tőle, mikor jóképű lett, gondolta Graham.

Krell felnevetett, s közelebb lépett.

 

5

 

− Ott voltam hát − mondta Graham − fegyver nélkül, miközben egy őrült jött felém, kezében csáklyával. Teljesen biztos voltam benne, hogy ketté akar hasítani. Kettőbe vág, aztán megetet a halakkal. Bates Krell. Akkor sem látszhatott volna boldogabbnak, ha valaki szték-vacsorára invitálja. − Graham lehunyta a szemét. Fejét lehajtva hátradőlt írószékén. Néhány ősz hajszál magányosan meredt fel koponyáján. Mikor újra felemelte a fejét, szeme kerekre tágult. − S úgy is kellett volna történnie. Emberi számítás szerint soha le nem győzhettem volna Bates Krellt. − Pislogott, és − igaz, csak futó pillanat erejéig − nagyon fiatalnak tűnt Tabby szemében, oly fiatalnak s rettegőnek, mintha most nézne szembe a gyilkos Bates Krell-lel a Fancy fedélzetén. − S mégis legyőztem. Tabby tudja. Tabby látta, miként történt, amikor első alkalommal találkoztunk. Azt azonban nem hinném, hogy meg is értetted volna, Tabby.

− Nem tudom − nézett rá Tabby. − Mit láttam én? Azt, hogy maga a kezébe kap valamit. Nem ezt tette? Nem volt ott valami, amivel…?

− Tényleg, nem volt? − szólt közbe Patsy. − Egy dorong? Van egy ötletem… olyasmi volt, mint egy dorong, igaz?

− Nem, nem az volt − felelte Graham. − Ám akkor az volt az egyetlen fegyver, amire gondolhattam. Az a hosszú, csiszolt fadarab, amit a csapóajtó felnyitására használtam. Oldalt néztem, s még mindig ott függött a kampón. Kissé jobbra ugrottam, Krell felém döfött, de elhibázta. Nem bánta. Tudta, előbb-utóbb úgyis csak az lesz a vége, hogy elkap. Afféle apróság, mint egy emelőfa, nem állíthatta meg. Megint felém szúrt, s én rohantam a fegyverért. Lekaptam a kampóról, aztán szembefordultam vele, mintha bizony tudnám, mitévő legyek. Mintha bizony lenne esélyem.

Graham végignézett rajtuk: története legkellemetlenebb részéhez érkezett. − Krell pedig közeledett, a gyomromat célozva meg a csáklyával. „Semmit nem tudsz te, Williams”, mondta. „Semmit nem tudsz te.” Átkozottul közeljártam az összeomláshoz, mert kerülgetett a pánik. Rögtön rá millió légy dongását hallottam meg. Háttal álltam a kormányfülkéknek, s emlékeztem Pitt Burgess beszámolójára: arra gondoltam, most aztán itt vannak ők is; legyek milliói feketítik el az ablakokat. És aztán… − Hallgatói arcát vizslatta, s látta: eddig teljes mértékben követték.

− Most jön a legnehezebb rész − mondta. − Valahogy… − A Patsy arcára kiülő kifejezés szavát szegte.

Patsy ragyogott, akár egy gyertya. Látta már ezt. Páholyból nézte végig a sok évtizeddel korábbi győzelmet, s úgy érezte, mintha a maga győzelme lett volna. Most, hogy mindez kiült az arcára, Graham akár bele tudott volna szeretni. Kinyújtotta a kezét, s megfogta Patsyét.

–Jaj − mondta Patsy. − Magának kardja volt. – Tekintete ötven év távlatába nyúlt vissza. − Jaj, Graham, magának kardja volt. Kardja, s maga gyönyörű volt.

Ezzel nagyot segített Grahamnek. Most Patsy volt gyönyörű.

− Így történt − mondta. − Úgy éreztem, olyan magas vagyok, mint a jegenye. Úgy éreztem, olyan erős vagyok, akár Isten. És az a fényesre pucovált, nyavalyás kis fadarab a kezemben… karddá változott, mint Patsy mondta.

− Graham szabad kezével eltakarta a szemét, s csendben ült egy pillanatig. − Karddá. − Hangja megreszketett. − Nem, nem fogok sírni. De, tudjátok, most megint átélem mindezt… − Elszántan rázta a fejét, s leeresztette a kezét. Szeme nedvesen csillogott. A másik kezét is Patsyére tette.

− Megváltozott minden. Valami őrült sugárzásfélét érzékeltem magam körül. Krell rám sivított. Megváltozott a szeme. Akkorára tágult, mint a golflabdák. Fehérje, pupillája nem volt többé. Fekete, szurokfekete szemek néztek rám, s egyfajta aranyminta törte meg ezt a kőkemény sötétséget, mert úgy festett, mint a drágakő. Sivítva rontott rám, s tudtam, mit érez. Ugyanaz a győzelemittas érzés önti el, ami engem is. De tudtam, hogy én győzök. Minden a visszájára fordult. Eltakarítom Bates Krellt. Megsuhintottam a kardomat, ami kettébe vágta Krell csáklyáját. Krell megint felvisított, aztán rám vetette magát.

Graham felegyenesedett a széken, mindkét keze Patsyét markolta. − Amikor aztán megint meglendítettem a fegyvert, pontosan tudtam, mi fog történni. Vagy talán a kard lendítette meg önmagát. Krell arca közel volt hozzám, amikor a kard belehatolt, s azt gondoltam, két arcot látok ott. Mind a kettőn ott lobogott a pokoli őrülettel vegyes vad öröm. Éreztem, amint a kard a közepébe fúródik, s minden erőmet beleadtam a döfésbe. Krell arca abban a pillanatban megnagyobbodott, felfúvódott, mint egy léggömb: aztán éreztem, hogy elmetszem a hátgerincét, akkor igazán nekifeszültem, s a kard a hátán bukkant ki. A vér úgy fröcskölt belőle, mintha kerti tömlő ontaná a vizet. A fegyver mozgása és súlya majdnem leterített engem is. Krell arca megint változott − ezúttal elfehéredett és kiüresedett felsőteste a fedélzet deszkáin csattant. Lábával még próbált egyensúlyozni egy darabig, aztán az is kicsúszott alóla. Olyan volt, mintha dalolnék. A puszta, elementáris megelégedés érzése töltött el. Az volt életem legerősebb pillanata − Jézus!

− Aztán elhalványodott. Minden elhalványodott. Az a nap olyan volt, akár a többi: az atmoszférából eltűnt az arany parázslás, a hajó lassú köröket róva bukdácsolt, a kardom pedig ismét nem volt több hasznavehetetlen fadarabnál. A vér még mindig dőlt Krell testéből, s néztem, amint a deszkák repedései mohón elnyelik.

Graham gyengéden eleresztette Patsy kezét. − Hát, gyerekek, amikor az ötvenes években bajba jutottam, azon ennek az emléknek az ereje segített túl. Arra gondoltam, megküzdöttem a Gonosszal, s valami megmentett. Aztán minden erő kifutott belőlem, s annyira gyenge lettem, hogy majdnem le kellett ülnöm. Máris mitikussá, ködössé távolodott az a furcsa-csodás perc. Előttem egy kétrét hasított ember áztatta vérével a mocskos fedélzetet. Majdnem rosszul lettem, ám a maradványoktól meg kellett szabadulnom. Akkori gondolataimnak ez volt a netovábbja. A következményeket egyáltalán nem fontolgattam. Meg sem fordult a fejemben, hogy a kutya sem hinne nekem.

− Szorosan becsuktam a szemem, s a hóna alatt ragadtam meg a felsőtestét. Felráncigáltam a fedélzetről, majd átfordítottam a korláton. Hallottam, amint csobban a Soundban. A Fancy hűséges, öreg kutyaként körözött a pont fölött, ahol a fej és a mellkas elmerült, mintha azt várta volna, hogy a gazda előbukkanjon a habokból. Két kézzel ragadtam meg az egyik bokáját, s az alsótestet is a vízbe dobtam. A korláton áthajolva figyeltem, amint a hullámok elnyelik a csizmáját. A torzó úgy süllyedt, mint a kő, egykettőre eltűnt szem elől. Elfordultam. A fadarab a fedélzeten gurult ide-oda, s felkaptam, mielőtt belegurulhatott volna a töméntelen vérbe. Aztán azt is a vízbe dobtam.

− A kormányházba mentem, s egyenesbe hoztam a hajót. Bár az is megfordult a fejemben, hogy egyenesen kihajózom a Soundból, neki az Atlanti-óceánnak, és soha nem is térek többé vissza. De aztán megfordítottam a hajót, s megcéloztam vele a Nowhatan torkolatát.

− Arról persze fogalmam sem volt, hogyan kell a móló mellé állni egy olyan hajóval, mint a Fancy. Én legfeljebb vitorlázgattam, de ahhoz is csak amolyan hobbiszinten értettem. Így aztán amikor megpillantottam a Blue Tern hátsó ablakait, a cölöpgát felé fordítottam a hajót, leállítottam a motorokat, s reméltem, hogy semmi katasztrófa nem következik majd be. Nos, a Fancy úgy rohant bele a mólóba, akár egy lejtőn elszabadult teherautó, s jókora darabot csípett ki a város tulajdonából. Az sem elképzelhetetlen, hogy egymásnak koccantottam néhány mosatlan poharat is a Blue Ternben; a hajó oldalán pedig méretes horpadás támadt. Leugrottam róla, kikötöttem a hajót a legközelebbi cölöphöz, aztán hanyatt-homlok rohantam a rendőrségre.

− A jó varázslat elhagyott, rendben. Mindazonáltal leültem Nails Kletzka szobájában, s elősoroltam mindent. Attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttam Krellt, egészen addig, hogy a hajóval nekirontottam a Blue Tern mögötti mólónak. Ő meg azt gondolta, egy olyan sráccal társalog, akinek a rengeteg könyvtől elment a jobbik esze. Jó rendőrfőnök volt Nails Kletzka, amellett tökös gyerek. Még a politikához is értett annyira, hogy több mint harminc éven át képes legyen megmaradni az állásában. Ám az, amit én előadtam, túl sok volt neki − és persze tudhattam volna, hogy így lesz. Tisztában lehettem volna azzal, hogy finomítani kell ezt a történetet, valami módon elfogadhatóbbá, sokkal elfogadhatóbbá kell tenni, ha egyszer a hallgatóság egy szál pólyák tahóból áll, akinek rendőrfőnökként ez az első esztendeje. Meg kellett volna hajolnom a realitás követelményei előtt. Ezzel szemben ott ültem, ömlött belőlem ez a rémtörténet, s közben nem kerülhette el a figyelmemet, mint válik Kletzka előbb nyugtalanná, majd határozottan türelmetlenné, végül pedig miként gurul szép lassan méregbe. Így aztán mikor Krell halálára került a sor, azt vallottam, hogy elragadtam tőle a csáklyát, s azzal szúrtam meg, és a döfésem elég erős volt ahhoz, hogy az áldozat átbukjon a korláton. Ennyi eszem azért volt.

„Tehát maga eldöntötte, hogy ez a Krell faszi öldöste azokat a nőket. Ő ölte meg az összeset. És az a cukor-baba srác, odakinn a lápon, azt engedte sejtetni, hogy az inasait is megölte. Hármat vagy négyet. − Nails a szemembe nézett, s tekintetében az tükröződött: azonmód lecsukat, mert ilyen marhaságokkal traktálom, s vesztegetem az idejét.

Azt mondtam neki, pontosan így volt.

„Tehát hogy döntött maga, mégis hány állampolgárt tett el összesen láb alól ez a Krell? Hetet, nyolcat? Esetleg tízet?”

„Olyan tíz körül lehet”, mondtam.

„Akkor meg hol vannak a tetemek?”, rivallt rám Kletzka. „Úgy értem, hol vannak azok a halott srácok? Hol voltak eddig az édesanyák? Miként lehet, hogy senki nem jelentette az eltűnésüket? És micsoda bizonyítéka van arra magának, hogy Krellnek bármi köze lenne az eltűnt nőkhöz? Vagy azokhoz a szerencsétlenekhez, akiknek a holttestét megtaláltuk? Van erre nézvést bármilyen istenverte bizonyítéka?”

Csak a fejem ráztam.

„Még azt sem vehetjük biztosra, hogy maga önvédelemből csakugyan megölte ezt az alakot, aztán átlökte a testét a korláton.”

„Akkor is így történt”, mondtam. „A fedélzeten maga is megnézheti a vért. Az mégiscsak valamiféle bizonyíték.”

„A nagy semmire”, mondta.

Benn töltöttem nála az egész napomat. Kletzka egy embert leküldött a mólókhoz, s a rendőr azzal jött vissza: valóban úgy tűnik, elég amatőr módra kötöttek ki a Fancy-vel, de a hajót befutni senki nem látta. Annak sem akadt szemtanúja, hogy én szálltam volna partra róla. Némi vér ugyan van a Fancy fedélzetén, ami azonban mit sem bizonyít. 1924-ben ugyanis nem léteztek még olyan laboratóriumi vérvizsgálatok, mint mainapság.

− Végül, bár Kletzka ezt egyenesen soha nem mondta ki, úgy gondoltam, meg tudom magyarázni a dühét. Magamban rádöbbentem, hogy a városban néhányan már panaszkodhattak Bates Krellre: mert arra gondoltak, összeszűri a levet olyanokkal, akikkel nem lenne szabad. A lányaikkal − vagy éppen a feleségükkel. Valaki úgy vélhette, látta, amint Krell egy nővel múlatta az időt egy éjjel a fedélzeten. Lassacskán rájöttem − hogy finoman fejezzem ki magam −, hogy elfuseráltam Kletzka nyomozását. Komoly vizsgálatba persze Kletzka nem foghatott, mert Krell ellen más gyanú nem volt, mint az, hogy Krell szívtipróként lép fel.

− S még mielőtt megvirradt, megértettem még valamit. Kletzka félig-meddig hajlott rá, hogy azt higgye: én öltem meg Bates Krellt, de soha esze ágában nem volt, hogy le is tartóztasson emiatt. Ehelyett inkább úgy tett, mintha én soha nem bukkantam volna fel nála. Azt a hivatalos álláspontot fogalmazgatta magában, miszerint én túltengő' képzeletű írósüvölvény lennék, s azon volt, hogy kivárja, vajon ezzel csakugyan lezárulnak-e a gyilkosságok meg az eltűnések. Elég durva formája volt ez az igazságszolgáltatásnak, Kletzka azonban tudta, jobb nem áll a rendelkezésére. Így aztán úgy mentem haza azon az éjszakán, hogy nem emeltek ellenem vádat, s elégettem minden jegyzetemet. A gyilkosságok valóban véget értek; az pedig, ami velem történt odakünn a Long Island Soundon, egyre inkább lázálomnak, képzelgésnek tűnt.

− Nem is láttam Kletzka rendőrfőnököt egészen 1952-ig. Huszonnyolc év telt el, mialatt jómagam meglehetősen kegyvesztett lettem társadalmilag. Azokban az időkben kőkeményen ittam, jogi státuszom pedig bizonytalan volt. A legtöbb itteni úgy vélekedett, fenyegetést jelentek az új amerikai életvitelre, még ha más okuk nem is volt rá, mint hogy Joe McCarthy szenátor hasonlóképp vélekedett. Hogy Martin Diest már ne is említsem. Arra készültem, hogy visszamenjek Angliába; addig akartam menni, míg még rendelkezem útlevéllel. A városban egyetlen ember állt ki értem. Úgy hívták, Johnny Sayre. Tudta, nem vagyok kommunista − Johnny Sayre tudta, hogy számomra a baloldal emberei jobb társaságot, jobb beszélgetőpartnereket, és a fenébe is, sokkal érdekesebb kompániát jelentenek, mint az ötvenes évek megszokott Patchin megyei republikánusai a háromrészes öltönyeikkel meg a tuti Alexander brandyjük tuti receptjével. Így aztán meg is hívott vacsorára. Úgy volt, hogy a születésnapját voltaképp Londonban ünnepeljük − ő meg a felesége egy vagy két nap múlva indultak volna, én meg röviddel utánuk −, de Johnny azt akarta, hadd lássa Hampstead, mi a rólam alkotott véleménye. Annak az estének a végén beszélgettem megint el Nails Kletzkával, huszonnyolc év elteltével.

− Már annyi idő eltelt azóta, hogy a magamfajta öreg motorosokon kívül nemigen szólította őt senki Nails-nek. A második világháború óta nem ácsmesterkedett. Egyszerűen ő volt a főnök. Az eltelt időben tekintélyes pocakot növesztett, arca csupa ránc. De emlékezett rám. Láttam a szemében, hogy nem feledte el azt a napot, amit az irodájában töltöttem, sem pedig azokat a nőket, akik halálukat lelték. S ott voltunk, álltunk a test fölött, az egyik legjobb ember holtteste fölött, aki valaha a városban élt. De mi van magával? Kis híján hallottam, amint ezt kérdezi tőlem. Addigra azt hittem, tudom, mi van velem, holott nem sokkal többről tudtam volna beszámolni neki, mint amennyit 1924-ben tudott meg.

− Másnap Johnny irodájában volt egy kis találkozónk: nekem, Johnny özvegyének, Kletzka rendőrfőnöknek meg annak a kis vörös riportercsajnak a Gazette-től, Sarah Sprynak hívják. Ő vezeti a társasági rovatot. Jómagam Bonnie Sayre-t kísértem el, bár Nails nem nagyon szenvedhette, hogy ott vagyok, de hát az özvegy kívánságát muszáj tiszteletben tartani, ugyebár. Sarah Spry, az újságíró csaj figyelt fel elsőnek Johnny jegyzettömbjére. „Tudja valaki, kik ezek?”, kérdezte. Nails meg én az asztal fölé hajoltunk, s mindketten egyszerre láttuk meg azt a nevet. Bates Krell. Mintha valaki fejbe vágott volna. Nails egy hangot nem szólt. Csak fogta magát, és kisétált. Még arra sem jutott időm, hogy megkérdezzem, vajon a másik, szintén ott álló nevet ismeri-e. Sarah Spry meg csak kérdezősködött: „Jelent ez valamit? Jelent ez valamit?”, s úgy csikorgott a hangja, mint a kréta a táblán. De nem hibáztattam. Riporter volt, az volt a dolga, hogy kérdéseket tegyen fel, s ő volt az egyik első ember, aki látta John holttestét. Én nem mondhattam el neki. Kimentem, hogy beszéljek Nailsszel, neki azonban már híre-hamva sem volt.

 

6

 

− Miután az a bizonyos epizód lejátszódott köztem és Mr. Krell között, elkezdtem beleásni magam a város történetébe − folytatta Graham. − Fogalmam sem volt róla, mi történt velem − sőt néhány hét eltelte után még abban sem voltam igazán biztos, hogy egyáltalán bármi is történt. Mert egyre inkább álomnak tűnt. Mehettem én le a partra, megbámulhattam magamnak a Fancyt, aztán megpróbálhattam győzködni magam, hogy nem bolondultam meg, miként azt Kletzka rendőrfőnök gyanította, mert hiszen ha volt bizonyíték az épelméjűségemre, az épp az volt, hogy Bates Krellnek teljes mértékben nyoma veszett. Hajójára csak rakódott a mocsok, egyre viharvertebb állapotba került, mígnem aztán Hampstead városa el nem adta, hogy a bevételből fedezze a be nem fizetett adókat.

− Volt még egy tényező, ami arra ösztökélt, hogy helytörténettel kezdjek foglalkozni. Daisy West eltűnésekor hallottam, amint apám valami említést tett anyámnak egy fekete nyárról. Elég hamar benne ragadt a szó, amikor látta, hogy figyelem, a kifejezés azonban megmaradt az agyamban. Fekete nyár. Tudjátok, addigra az én nyaram is meglehetősen fekete lett. Meg aztán támadt egy érzésem. Olyan érzés, amelyről tudtam, az igazság-tartalmát ember be soha nem bizonyíthatom. Mindazonáltal biztos voltam benne, hogy a helyes nyomon járok. S ez az érzés azt mondta, a dolgok mindig is furamód alakultak Hampsteadben; azt súgta, a fekete nyarakra hol másutt is kerülhetne sor, mint épp ebben a városban. Így aztán beleástam magam a régi újságokba meg a Patchin történetébe, onnan pedig egyenes út vezetett magához Dorothy Bachhoz, meg azokhoz a kutatásokhoz, amelyek azzal foglalkoztak, mi is történt a híres-nevezetes fekete nyár alatt. A kutatásaimból még ma is okulok. A Történeti Társaság egyik ellenszenves, ügybuzgó kis szarcsimbókja épp ma délben segített abban, hogy újabb nyomra bukkanjak.

Richard nem állta meg, hogy fel ne tegye a kérdést.

− Nos, és mi történt, Graham? Az eddig elhangzottak alapján úgy tűnt, mintha a város valami módon el lett volna vágva…

− Fokról fokra, de biztosan − mondta Graham. − És pontosan ez tette, hogy Hampstead majdnem meghalt. Nem volt posta, nem álltak meg a postakocsik, a kikötőbe nem futottak be hajók. Sem a kereskedelem, sem az emberek közti kapcsolattartás nem létezett, hogy életben tartsa a várost. No persze nem ezzel kezdődött. Hanem, mint ezen a nyáron, brutális gyilkosságokkal.

S a Sárkány fokozatosan megerősödött − miként egyértelműen az idén is történt. Iszonyú tűz pusztított a Mill Lane-en. S az a tűz kiirtotta három város tűzoltóságának a javát. Gondoljatok csak bele! Mintegy száz évvel a fekete nyár előtt Tyron tábornok emberei, akik mellett ott állt a helyi nagyjaink egyike, felperzselte Greenbank és Hillhaven legnagyobb részét. Az már három nagy tűzvész, nagyjából száz év különbséggel… egy Williams és egy Smyth 1779-ben vesztette életét, a fekete nyáron mindannyiunk családjából meghalt minimum egy ember, ezen a nyáron pedig a mi életünkre törtek, nem is akárhogyan. Arra akarok rámutatni, hogy a Sárkány körülbelül száz évenként lesz a legerősebb és a legéhesebb.

Néztek rá, de tekintetük egy darabig bizonytalan volt: emlékeztek rá, mit tett velük aznap a Sárkány. Furcsa módon az aznap elárvult Tabby Smithfield volt a legelszántabb. Még csak a fele sörrel végzett, de most előrehajolt a törökülésből, állkapcsai mozogtak.

− Mi volt 1873-ban a Mill Lane-en? − kérdezte Richard. − Házak lettek oda?

− Egy gyapotmalom − mondta Graham lágyan. − Akkoriban a Királyi Gyapot foglalta el az egész félszigetet. Nem a Királyi Gyapot volt a legnagyobb ilyen cég az országban, és a gyapot-üzemág soha nem volt különösebben érdekes Hampsteadben, ám a Királyi Gyapot mégis fontos részét képezte a városnak. Nyolcszáz embert foglalkoztatott. És ha tovább fejlődik, alighanem megváltozik Hampstead egésze − és ma teljesen más lenne. Mert végeredményben mi más vagyunk, mint New York egyik alvóvárosa? Holott olyan város lehettünk volna, amely város a saját jogán, amely önmagától függ, s nem mástól… értitek, mit mondok? Amikor 1873-ban a Királyi Gyapot porig égett, Hampstead jelentősége odalett.

Felállt; bal kezével nyögve megvakarta a hátát. Néhány tétova lépést tett az asztal felé, majd megállt, szembefordult velük. − Soha senki nem jött rá, mitől keletkezett a tűz. Sem pedig arra, miként terjedhetett el ekkora gyorsasággal. Nem akármilyen rejtély ez, feleim. Még ma sem. A Királyi Gyapotban nem voltak kemencék. Voltak kandallók az igazgatósági irodákban, de azokat nyár derekán be aligha fűthették. Gyújtogatás lett volna? Senki nem tudja.

Megérintette sérült arcát. Természetellenesen sápadt volt most Graham, mintha a beszéd végletesen kimerítette volna. Máskor zengő hangja is kopottnak, fáradtnak tűnt. − A Királyi Gyapottól Hampstead felvirágzását és jólétét várták, ehelyett pusztulást hozott. A tűz a malomtól indult, átterjedt a lápon, egyből leküzdötte a Poor Fox Road melletti tölcsértorkolatot, aztán Greenbank és Hillhaven összes házát fölzabálta. Nagyjából úgy festhetett a táj, mint Tyron tábornok martalócainak dúlása után. De a másik irányba is elterjedt, felperzselve az összes házat és a termést, majdnem addig a pontig, ahol ma a Country Club áll. Romokban hevert a város. Elvágták a torkát. Százszámra pusztultak az emberek. − Graham az ablak felé fordult, mintha az odakinn gúnyolódó kísértetekkel kívánna szembenézni. − De nem ez volt a legrosszabb, ami Hampsteadben készült.

A kávézóasztalhoz ment, s felkapott egy kis, szürke kötetet. − A város lakosságának fele csomagolt és elköltözött. Sokan egy szál ruhában mentek el, hátrahagyva mindenüket. Azt hiszem, megéreztek valamit. Rajtuk volt a hideglelés, és el akartak kerülni innét. − Graham hosszú, kétségbeesett sóhajt hallatott. − Tudták, még rosszabb idők jönnek.

− És mi már tudjuk, milyenek azok a még rosszabb idők, hiszen megtapasztaltuk őket. Richard is látta; én is láttam a hasadék mélyén. Tabby hallotta, amint őt szólongatja. Patsy… − Graham arca megmutatta, micsoda vihar dúl az öregember lelkében. − Patsy látta, amint eljön érte, s Tabby volt az egyetlen, aki megmenthette.

− Megrázta a fejét. − Azok, akik itt hagyták a várost, helyesen cselekedtek. Azok pedig, akik úgy döntöttek, maradnak, téves döntést hoztak. Hadd beszéljek nektek erről a könyvről.

Felmutatta. − Stephen Pollock írta, a címe: Furcsa utazások. Ha valami miatt számon tartják manapság a szerzőt, az egyetlen története, a Félelem. Azóta is fel- felbukkan egyes antológiákban. Washington Irving azonban találkozott Pollockkal, s rövidre rá, hogy elbeszélgettek, megírta Az Álmosvölgy legendáját. Az Álmosvölgy legendája valós helyszíne nem a New York állambeli Tarrytown, sem pedig egyéb, némelykor említett kisvárosok. Az igazi helyszín Connecticut. Ahol Irving szerint Ichabod Crane született és nevelkedett.

Richard Allbee szemöldöke a magasba szökkent. Egy másodpercre majdnem elmosolyodott.

− Bizony, Richard. Ichabod Crane. Az egyik Mount Avenue-i látomás. Azért neked mutatkozott, mert egyedül te ismerhetted fel. A Sárkány tréfálkozott.

Graham megfordította a székét, s letelepedett rá. − Pollock könyve egyik fejezetében leírja az utat, amelyet kocsin tett meg New York és New Haven közt 1873 nyarán. Szeretném, ha meghallgatnátok néhány bekezdést. Nem lesz hosszú.

Kinyitotta a könyvet, s belevágott.

− Hampstead felé közeledvén útitársaim az ideges kényelmetlenség legkülönfélébb jeleiről tettek tanúbizonyságot. A település az utóbbi időben a connecticuti partvidék igen kellemes s bájos falva volt, ámbátor néhány hónappal korábban tüzek pusztítottak itt.

Amerika e szerencsétlen, korlátolt polgárai, kik valamennyien örvendhettek az akós sörhasnak, kitűnő egészségnek, ép fogaknak, no meg a kivált szerény körülmények republikánusokra jellemző teljes hiányának, egész egyszerűen nem bírták elviselni Hampsteadnek nemhogy a látványát, de még az említését sem! Csak akkor nyughattak, midőn a postakocsi függönyei be voltak már húzva, amilyen szorosan csak lehetséges.

Hamarosan megérkeztünk magához a helyhez, e szerencsétlen Hampsteadhez. A kocsi többi utasa közt a beszélgetés abbamaradt; a két hölgy láthatóan fájdalmas kimértséggel hunyta le szemét, míg a férjek a nem létező horizontokra függesztették tekintetüket. Elsápadtak, mind a négyen. Lassacskán felismertem, hogy útitársaimat fokozatosan megbénította a félelem.

Miként rémületük nőttön-nőtt, úgy növekedett kíváncsiságom is. Vajon mi lehetett, ami ily természetellenes rettegést váltott ki egy eldugott kis part menti falu felé közeledvén? El voltam szánva arra, hogy kikukucskálok a függönyön, s megnézem már magamnak azt a helyet. A postakocsi a rendes sebessége kétszeresével robogott, s mi öten rendszeresen ide-oda csapódtunk a fülkében. Mihelyst a mellettem lévő ablaknak ütődtem, félrehúztam a függönyt és kipillantottam. A nők egyike felsikoltott, s férje azzal fenyegette meg, hogy csuklóból vágja le a kezét. Elengedtem a függönyt, s lecsillapítottam az urat. Reméltem, a sebességünk megkettőződik, aztán megint megkettőződik. S egyikünk sem lélegzett nyugodtan addig, míg át nem léptük Patchin határát.

Két estével később, a New Haven egyetemi városbeli átmeneti szállásomon írásban kértem az előttem álló találkozók elhalasztását, s eltökéltem, hogy megírom a történetet. Néhány lázas óra röppent pusztán tova, s az alatt papírra is vetettem a Félelem című írást.

Graham becsukta a könyvet. − Egyetlen pillantást vetett Hampsteadre, két nappal később ebből született meg a Félelem. Ismeritek a történetet?

− Én ismerem − mondta Richard. − Főiskolás koromban olvastam. Egy emberről szól, aki attól fél, hogy rajta kívül a városban minden lakó halott. Egyik tanárom azt mondta, állítólag hatott némiképp James Joyce-ra is.

− Mit láthatott Pollock abban az egy-két másodpercben? Szerintem tudom, és azt gondolom, ti is tudjátok. − Graham egyenként hallgatósága tagjaira nézett. − Azt hiszem, látta, vagy azt gondolta, hogy látja, amint hullák sétálnak az utcán. Mert én azt hiszem, ez történt Hampsteadben. És azt hiszem, jelenleg is ez történik. Kételkedik benne, Richard?

Richard megrázta a fejét. − Tekintettel a ma este történtekre, aligha tudnék.

− Hát ti, Patsy? Tabby?

− Én nem… én nem hinném, hogy kételkedem magában − felelte Patsy. Tabby beérte egy puszta bólintással.

− Íme, a Sárkány, ereje teljében − állt fel ismét Graham.

− Mennyi lehet az idő, az ördögbe is? Fél öt. Túl későre jár már ahhoz, hogy még észnél legyen a magamfajta vénember. Gyermekeim, igen közel az idő, hogy meglátogassam az ágyamat. Ebből következik, hogy mihamarabb meg kell tárgyalnunk az életvitelünkben alkalmazandó változtatásokat. Többé nem engedhetjük meg magunknak, hogy ennyire szétszórtan legyünk. Ki kell dolgoznunk valamit.

− Kérdezni szeretnék valamit − szólalt meg Tabby.

Graham bólintott feléje.

− Mitől lett ekkora ereje a Sárkánynak néhány év után?

− Azt hiszem, erre tudom a választ. − Graham az asztalhoz ment, s lekattintotta a rajta álló lámpát. Nappalija azonnal árnyakkal és derengésekkel telt meg. − Mind a négyünk családjából legalább egy ember dolgozott a Királyi Gyapotnál. És én azt hiszem, néhány családtagunk − ugyancsak legalább egy mind a négy családból − Hampsteadben maradt a fekete nyár alatt. Azért maradtak itt, hogy megküzdjenek a Sárkánnyal. S úgy vélem, a végén sikerült is becserkészniük, majd megölniük. − Mellén keresztbe fonta a karját. − Olyan erős azonban még soha nem volt, mint éppen most. Nem szívesen mondom ki, de tartok tőle, mi tettük erősebbé.

− A Sárkány mindig férfi? − kérdezte Patsy.

− Dorothy Bach könyvében hivatkozik egy Hester Pole nevű nőre, akit 1812-ben földeltek el a Kendall Pointon „főbenjáró bűncselekmények elkövetése miatt”, így hangzott a magyarázat. Nem, nem hinném, hogy a Sárkány kizárólag férfialakban testesülhetne meg. Csak azt hiszem, addig táplálkozik rajtunk, amíg hagyjuk. − Majdnem kétségbeesett mozdulattal emelte égnek a karját.

A többiek is felálltak, s vonakodva elindultak. Tabby Richarddal tartott; Patsy magányosan toporgott Graham íróasztalánál.

Graham kiengedte Richardot és Tabbyt; egy percig még állt háza ajtajában, s figyelte, amint a sötétben átvágnak az úton. Majd Patsyhez fordult.

− Nem szeretnék szemtelen lenni − mondta −, de jobb lenne, ha nálam maradnál. − Patsy rámosolygott, de arcán meglátszott a kimerültség.

− Van még egy ágya valahol ebben a könyvtárban?

Graham visszamosolygott. − Van egy eltemetve a könyvek alatt, velem szemben, a hallnál. Még külön fürdőszobával is szolgálhatok. Mindjárt keresek ágyneműt.

− Nem hinném, hogy lenne merszem egyedül maradni a házamban − jelentette ki Patsy. − A mai éjszaka után nem.

− Sehol nem szabadna egyedül maradnod − szögezte le Graham. − És ez voltaképp valamennyiünkre áll. Túlságosan veszedelmes. Tudhattam volna, hogy ez lesz, már az első éjjelen, amikor lementünk az emléktáblához. Tulajdonképpen tudtam is. Csak hinni nem hittem.

Patsy hirtelen ásított.

− Akkor felkísérlek − mondta Graham. − Csak még egy tanácsot hadd adjak útközben, rendben?

Patsy megbiccentette a fejét. − Rajta.

− Ha azt hallod, hogy valaki kaparászik az ajtódon, ki ne nyisd.

Patsy hangosan felnevetett, s átkarolta Graham nyakát.