1 A cet gyomrában

 

1

 

Lírikus; agyrémszerű; e szavak nem jelentenek többet, mint hogy rendellenesség állt be a valóság lényegében, s hogy e rendellenesség különféle módon érintette az embereket. Volt, akiket meglepően kellemesen. Tobzódott a valóság, s ha e tobzódás horrorszínházhoz vezetett a Poor Fox Road lakatlan házának pincéjében, csak három ember volt jelen, hogy tanúja legyen a történésnek: képletesen szólva, a többi hampsteadi lakos java szorosan behunyta a szemét, s a szemhéjuk belsején táncoló furcsa látomások néha felvidították vagy elringatták őket, amiképp az abszurditások képesek arra, hogy feldobják vagy lecsendesítsék az ittas embert. Ottó Bruckner előre látta, hogy mintegy nyolc héttel a Woodville Solventben történt baleset után találmánya markában vergődik majd Hampstead és Patchin − hogy az olyan borzalmak, amelyek Bates Krell pincéjében tenyésznek, elözönlik majd az utcákat −, arról azonban természetesen fogalma sem volt, hogy találmánya és a rejtelmes gyarmatosító, akit Gideon vagy Gidyon Winternek hívtak, egymásra találnak. Ő csak a gondolkodó felhőjét ismerte, s ez is elegendő volt; többet nem kellett tudnia ahhoz, hogy kívánatosabbnak találjon egy másik világot. A hampsteadiek azonban nem voltak ennyire előrelátóak, és nem tudták, hogy átlépnek egy határt: amivel tisztában voltak − s ez négy barátunkra is áll −, leginkább az volt, hogy egyre nehezebb elválasztani a külvilág történéseit az elme képzelgéseitől. A gondolkodó felhő rajtuk is megtelepedett. Így azt, amit Patsy és Tabby láttak, s amit Graham, Richard meg Patsy látott, midőn együttesen harcoltak Tabby élete megmentéséért a tükör aljánál, annak kellett elfogadni, aminek mutatkozott. Saját törvényszerűségei szerint, lett légyenek e törvényszerűségek bármilyen bizarrak.

Desmond O’Hara, aki fiai temetésére repült haza Ausztráliából, akkor szembesült e törvényszerűségekkel, mikor felébredvén nem találta a feleségét maga mellett. Tűvé tette a házat, közben rettegett a gondolattól, hogy esetleg az asszony is kiment éjnek idején a Gravesend Beachre, hogy a vízbe ölje magát. Még mindig szenvedett az időeltolódástól, a nappal kellős közepén aludt el, s azt képzelte, Mikki beszél hozzá, a Coober Pedy-i opálárak felől érdeklődik, s nevet rajta! Mikor éjfél tájban, teljesen megzavarodva felriadt, azt képzelte, még mindig hallja felesége hangját. Őrület, gondolta, s miközben átkutatta a házat, hogy megállapítsa, megjött-e az asszony, úgy vélte, ő még őrültebb; mert látta, vagy látni vélte az ebédlő nagy tükrében Mikkit.

Mármost, lírai volt ez? Avagy agyrémszerű? Ami Des O’Harát illeti, aki megkínlódta az Ausztráliából idáig tartó hosszú repülőutat, nyolc órára rá pedig két gyermekét temette el, a tükörrel kapcsolatos élmény valamiképp mind a két jellemzőt magában hordozta. Megértette, bár nem tudta az okát, hogy soha többé nem fogja látni az asszonyát. Mikki igen tisztán kivehetően a tükör rossz oldalán tartózkodott. Belül, mélyen belül, a keret mögül tekintett ki rá. A virágok, amelyeket a felesége az asztalra tett, fehéren villantak, a mögöttük lévő tapéta fehér csíkok által szabdalt sötét síksággá vált, s eme ismerős dolgok ugyanannak a világnak voltak részei, amelyben Desmond is osztozott: Mikki széles, sebzett arca derengett felé, akár egy, a befagyott folyót borító jégkéreg alól kitekintő arc. Rémületében úgy látta, a nő mosolyog. Mikor villanyt gyújtott, Mikki eltűnt.

Valószínű, hogy sokak tapasztaltak ilyeneket. Bár nem tudták, a cet gyomrában voltak.

A felszínen mit sem változott a város. Ha a különféle apróbb anomáliáktól eltekintett az ember, semmi mást nem látott, mint a jó, öreg, csinos Hampsteadet, tágas házaival, nem is oly rég még ápolt gyepszőnyegeivel. Némi feltűnést csupán az kelthetett, hogy a tágas otthonok közül igen sok megürült, ablakaik vaksin hunyorognak, és az ápolt gyepszőnyegeket gyors iramban hódítja vissza a vadon. Ha leszállt az éj, az emberek inkább odahaza maradtak, így aztán nem látták a tüzeket, amelyek hol itt, hol ott gyúltak ki a városban. A tinédzserek hangoskodását, akik e tüzeket a lakatlan házakban gyújtották, hallották tán, ám azon voltak, hogy süketek s vakok legyenek minden egyébre. Sikolyok? Kiáltások? Mikor, a múlt éjjel? Mi ugyan egy hangot sem hallottunk. Na persze ebben az elmúlt néhány napban rémesen elfoglalt minket a csomagolás, majdhogynem ott aludtunk el, ahol álltunk, arra is alig volt erőnk, hogy az ágyig elmásszunk, és aztán megjöttek ezek a hülye álmok…

Józan pillanataikban behunyták a szemüket, s csomagoltak tovább. Ha azt látták, hogy férfiak civakodnak a Main Streeten − jól öltözött férfiak, akik gondosan leállították diplomatatáskájukat, mielőtt nekifogtak, hogy kinyomják egymás szemét és betörjék egymás orrát vállat vontak, s igyekeztek haza. Ingóságaikat, bizony, raktárba tették, de hát nem iszonyú, mire képes mainapság az erőszak Amerika-szerte? Miért, hát épp tegnap volt a Phil Donahue Show-ban… Miért, megbolondult a világ, hát ki ne tudná, hogy… Józan pillanataikban ilyesmiket mormoltak önmaguknak, s csomagoltak tovább, és remélték, hogy az utcáról hangzó tébolyult kiáltások − amelyek disznók, kutyák és farkasok hangját idézték − lassan elhalnak.

Patsy és Tabby valamikor az éjjel hallhatták ezeket az úgynevezett józan mormolásokat.

Aha, tutira elég cumót rekkentettünk az öreg kocsiba, azon filózunk, hogy elvisszük a kölkeket, hadd lássák John fiait, végeredményben egyazon volna az apjuk, egyetlen nagy család az egész…

Nem, mostanság nem láttam errefelé az öreg Mrs. Ellist, fura, jó néhány napja nem is gondoltam rá, pedig minden reggel ráköszönünk egymásra…

Egy teljesen befáslizott férfiról beszélsz? A világ legmérgesebb szömörcéjével találkozhatott a fószer, nem?

Leégett? Az Ellis-ház? Ez hihetetlen, hogy észre sem vettem, naponta kétszer megyek el előtte, szerintem már máson sem jár az agyam, mint hogy együtt legyen minden, és holnap elindulhassunk Kiowah Islandre…

És ezen elmormogott mondatok hamis nyugalmának kérge alatt józannak semmi szín alatt nem mondható, eszeveszett sürgetés munkált, aminek egyetlen mondanivalója ebben merült ki: tűzzünk már, tűzzünk már, húzzunk innen, mint a vadlibák, ne ezekre figyelj, csak gyerünk, GYERÜNK, GYERÜNK, EL INNEN KEREKEDJÜNK FEL, MIELŐTT MEGTÖRTÉNIK…

Patsy és Tabby hallották ezt is. Július második hetére már jó néhány embert láttak fényesen csillogó, lepusztult bőrrel, s Patsy egy nap hallotta, amint egy gyermek-csoport ezt kiabálja: − Szivárgó! Szivárgó! − A gyerekek kővel dobáltak meg egy befáslizott testű embert, aki a Greenblatt hátuljánál próbált gyors léptekkel meglógni előlük. Noha ők maguk sem lehettek biztosak abban, hogy elméjük még ép, nem KEREKEDHETTEK FEL, végig kellett nézniük mindazt, ami még hátravolt.

Tabby végignézhette, miként csúszik vissza apja − meg az ő saját − élete a múltba, mind vészesebben idézve a legrosszabb, floridai napokat. Clark immár déltől rendíthetetlenül ivott, s Tabbynek gyakorta erőszakkal kellett rávennie arra, hogy egyen is valamit. Gyűlölte ezt a feladatot: üvöltöznie kellett apjával, miközben csak félig stimulált haraggal döngette a serpenyőt a tűzhelyhez, és még nagyobb gyűlöletet érzett, ha sikerrel járt. Clark néha visszaüvöltött neki, némelykor pedig otthagyta az asztalt, de rendesen fejét lehajtva fogyasztotta el Tabby főztjét. Ha Berkeley Woodhouse is jelen volt, szájába kapta kisujját, kacagott egyet mindkettőjükön, azzal visszavonult a televízió elé. Úgy tűnt, apa szeretőjét a tévén és az ágyon kívül semmi más nem foglalkoztatja.

Tabbynek gondja volt rá, hogy Patsy ne látogasson el hozzájuk. Nem zavarta volna, ha Graham látja Berkeleyt meg az apját a nap végeztével, de ha Patsy tette volna ugyanezt, szégyent érez.

Apja, ha Tabby csak szempillantásnyi időre nem figyelt, megtalálta a módját, miként folytassa tovább az önpusztítást. Clark Floridában legalább kénytelen volt munkát keresni, folyamatosan költözni, inget és alsóneműt váltani; most azonban, hogy az apai örökség jóvoltából semmire sem kényszerült rá, nem tett mást, csak hevert, mint gyík a déli napon. Tabby úgy képzelte, ha megszagolná apja tenyerét vagy a régi pólóit, piaszagot érezne, amely teljesen beleivódott Clark pórusaiba. Egy este pedig elnézte apját, amint komoran lapátolja villájával a tört krumplit, s arra gondolt, halvány fény lebeg Clark feje mögött, kicsiny, kísérteties fény, amely a fejével együtt mozdul. Berkeley zajosan csörgette a jégkockákat, így őt nem kérdezhette a jelenség felől, számára azonban úgy tűnt, az apjában lévő alkohol öltött ily látható formát. Légy röppent elő a semmiből, s Clark keze fejére szállt. Clark megbámulta, mint egy egzotikus madarat, esetlenül felemelte a kezét, majd nagyot csapott vele az asztalra. A légy elröppent, hogy megvizsgálja Clark haját, az asztallapon pedig − jobban mondva az asztallap felszíne alól − vér szivárgott. Tabby nézte. A vér apja öklének nyomása alatt úgy terjedt, mint egy olajfolt. Az ököl alatt − valóban csak egy rövid, agyrémszerű pillanat erejéig, de Tabby ettől is reszketni kezdett Berkeley aranyos arcát látta elmosódottan, amint rémülten bámul felfelé az asztallapon terjedő vérréteg alól. Megfordult, de apja barátnője még mindig a jégkocka-tálcával csörömpölt a mosogató mellett, Tareytonja lazán fityegett alsó ajkáról; egyik csípője megemelkedett, miközben erővel veregette a jégkockatálcát az alumíniumhoz. Ez volt a valóság, az arc pedig, amely rémülten feszült a vérréteg alatt az asztal lapjának, csupán vízió. Apjára tekintve látta, hogy a kísérteties, piszkosfehér fény kihunyt. Eltűnt, éppen úgy, ahogyan a szürke macska, amiről Richard beszélt. Folytatta apjával az összefüggéstelen társalgást, s megint hallotta a zörgést, amit Berkeley csapott a mosogatónál; nem is volt tudatában, mennyire próbára teszi idegeit ez a zaj. A Berkeley csuklóján lévő arany karkötő vörösnek látszott.

Des O’Hara, aki mindent elveszített, s fel sem fogta teljes egészében, hogyan, s aki Tabbynél sokkal kevesebbet értett a miértből, július 9-én, szerda reggel fél hétkor egy teli üveg Delamain konyak társaságában vonult a garázsába. Kocsijába ült, beindította a motort, bekapcsolta a rádiót, konyakozott és egy Scott Henderson nevű tenorszaxofonost hallgatott, aki érzéssel játszotta az I Would Do Anything For You-t a WYRS-en. A szén-monoxid lassanként elvette az életét. Ő is a cet gyomrába került, ezt tudta, s ennél többet nem akart.

 

Richard Allbee, aki minden reggel felgyalogolt munkájához a Mount Avenue-ra, ugyancsak arra gondolt: vagy a világnak lazult ki egy csavarja, vagy neki. Annyi furcsaságot látott ezeken az útjain! Úgy John Roehm, a vállalkozó, aki hillhaveni munkára felfogadta, mint a megrendelő, tudták, mi történt Richarddal; utóbbi meg is kérdezte, akarja-e elhalasztani pár hónapig a munkát, Richard azonban, aki tudta, hogy John Roehmnek is megvannak a maga fizetni való számlái, ragaszkodott hozzá, hogy a munkát a megbeszélt időpontban kezdjék meg. Ami jó ötletnek bizonyult. A gyász első szakasza után − a mélységes megrázkódtatás periódusa volt ez, amelynek során nemegyszer majdnem figyelmeztetnie kellett magát, hogy vegyen levegőt, s amely alatt mélyen fantáziálásába temetkezett − s az után, hogy beszélt s együtt sírt Grahammel, Patsyvel és Tabbyvel, a munkának köszönhetően szedte össze magát. A dolog úgy állt, hogy John Roehm munkáját figyelve néha akár percekre is képes volt megfeledkezni nyomorúságáról. Ha az ácsmesterség művészet lett volna, John Roehmöt Rembrandtként tartják számon: ha csak illette kezével a nehéz, ormótlan tölgyrönköt, az épp csak táncra nem perdült s dalra nem fakadt. Roehm annyira értett mesterségéhez, hogy gyakorlatilag kifaragta azokat a verandaléceket, amelyeket egy hillhaveni munkájuk alkalmával kellett a helyükre illeszteniük. Ráadásul Roehm mint öreg motoros igencsak méltányolta azokat a technikákat, amelyeket Richard fel kívánt használni a ház enteriőrjének kialakításakor. Öntőmintákat akart készíteni, hogy helyreállítsák a régi mennyezeti stukkókat, s vissza kívánta állítani régi jogaiba azokat az ablakdíszítéseket és ajtófélfákat, amelyeket olyan húsz éve távolítottak el holmi „modernizálás” keretében. Roehmöt érdekelte az az eljárás is, melynek keretében ásványokat tartalmazó folyadékokkal tesztelték a könyvtár faburkolatát, s lakkhígítóval állapították meg az eredeti árnyalatot. Richard elemében volt, s néha könnyek szöktek a szemébe, miközben az ősz szakállú, vén Roehmöt figyelte, aki épp valami elképesztő mutatványt végzett a kezébe kerülő tölggyel. Nagyon is elképzelhető, hogy John Roehm és a hillhaveni restauráció mentette meg Richardot attól, hogy Desmond O’Hara sorsára jusson. Sokat kellett emelgetnie és cipelnie, miután segédjeik folyamatosan hiányoztak, s bár Richard öt évvel látszott öregebbnek, mint májusban, kétségtelenül megizmosodott. Esténként az ágyba dőlt, s kimerültségében azonnal elaludt. Kotyvasztott valamit a konyhában, nem nézve a munkalap azon pontjára, ahol a telefonkagylót azon a napon megtalálta, elfogyasztotta sertésbordáját vagy sztékjét, egy üveg hideg sört ivott rá, s még fél kilenc előtt ásítozni kezdett. A napjai tűrhetőek voltak: a munka is ment, ha Richard képes volt arra, hogy ne rágódjon sokat a bármely óvatlan pillanatban felbukkanó érzésen, mely június tizenhetedikét idézte. Azon a napon mintha felrobbant volna a gyomra, a szíve, de talán még a tüdeje is. Ha vigyázott, merre tartanak gondolatai, és sikerült felkészülnie a rá zúduló mentális pörölycsapásokra, Richardnak jól ment a munka. Inkább a Mount Ave-nue-n Hillhavenbe vivő gyalogútjai jelentették a komoly megpróbáltatást.

Jó és hasznos volt ez a séta, miután kvázi bemelegítésként szolgált, hogy feszes és kész izmokkal kezdjen munkába. A Mount Avenue nagy házai közt látta fel- felvillanni a Soundot, s amikor az utolsó sarkon befordult, megállt egy kicsit, hogy egy pillantást vessen arra a jókora, repkénnyel benőtt házra, ahol Graham találkozott Dorothy Bachhal a húszas évek végén, már ott volt a lapos, alacsony fekvésű hillhaveni parton. Nyár dereka lévén ez a partszakasz egész nap zsúfolva volt strandolók-kal: napolaj, só és izzadság szaga áradt abból az irányból. Reggelente a dagály kékesfekete csíkja a napfürdőzők első sorát érte, átterjeszkedve a partra sodort hínárok vonalán; esténként, mikor Richard hazasétált, a strand hepehupás tájjá változott: sóval teli, csillogó mélyedések és kagylóhéjak közt fejlett sirályok járkáltak s kurkásztak. A mindennapiság eme víziói, a tény, hogy a világ megy a maga normális útján, hozzásegítették Richardot ahhoz, hogy felvértezze magát a kevéssé mindennapi víziókhoz, amelyeket a hillhaveni partra menet megtapasztalt.

Az első furcsaságot még a hillhaveni munka kezdetekor látta; az első olyan napon, amelyen úgy döntött, gyalog teszi meg a háza és a munkahelye közti két mérföldes utat. Charlie Antolini végre kikelt függőágyából, s most házát festette. Ebben Charlie olthatatlan jó kedve, valamint az általa használt szín volt a furcsa. Charlie Antolini fülig érő szájjal tekintett le az állványzatról, ha látta Richardot elhaladni, s odaordított neki: − Hé, haver! Szép napunk van, mi? Kibaszottul hihetetlen! − A Charlie Antolini kinyújtott kezében lévő, jókora ecsetről világos rózsaszín festék csöpögött sűrűn, igazi barbi-rózsaszín, rá az állvány alatti fűre és bokrokra. A háznak ez a szín érdekes módon valamiféle bárgyú agresszivitást kölcsönzött. Charlie azon az első reggelen már végzett a csűrszerű, gyarmati stílusú építménye oldalfalának felével. Richard rövidesen észrevette, hogy Charlie barbi-színűre kente a redőnyöket, az ablakpárkányokat, s magukat az ablakokat is.

Ahogyan teltek a napok, Richard látta: Charlie Antolini nemcsak az ablakait, sőt a bejárati ajtaját intézi el egy olyan ember szellemében, aki épp egy hajót keresztel meg, de („Hadd ragyogjon istenigazábúl az öreg nyanya, he? Miccósz?”) a tetőre is felmászott, s nekiállt összebarbizni a zsindelyeket. Richard megszakította sétáját, válaszolt valamit Charlie-nak, s lélegzet-visszafojtva figyelte, amint szomszédja a hatalmas tévéantenna felé araszolt. Vödröt borít ki vajon a tetőn, vagy egyenként próbál ecsetjével hozzáférni az összes zsindelyhez? Látta, hogy Charlie is elgondolkodik ezen a problémán, amit aztán jellemző módon oldott meg. Rózsaszínt rakott fel az antenna főoszlopára, de a többi rész felé csak meglengette az ecsetjét, hogy ráfröccsenjen a festék; aztán Richardra kacsintott, mert boldog volt attól, hogy zsenialitásának tanúja akad.

Richard nagyjából ez idő tájt volt tanúja annak is, hogy Flo Antolini egy bőröndökkel megrakott kocsiban − a hátsó ablakon be sem lehetett látni − repeszt el a Beach Trailen.

Igen, Richard bizonyosan látta mindeme dolgokat, amelyek megtörténtéhez kétség sem férhetett. Nem ilyen egyszerű a helyzet más esetekben.

Valóban látta-e például azt a viharvert munkaköpenyt és petyhüdten lógó, szürke lábszárvédőt viselő, nyakigláb embert munkába menet elfutni maga mellett? A férfi valami elmebajos békavadász madárra emlékeztetett vagy inkább madárijesztőre, aki igen boldogtalan, mert a rábízott földterületről perceken belül felcsipegetik az utolsó szem magot is. Ugyanakkor azonban valami másra, többre is emlékeztetett, s Richard megfordult, hogy megnézze magának, amint esetlenül trappok próbálta elhelyezni az emlékei közt. Lapátfüleket látott, melyek a reggeli napsütésben vörösen izzottak, és akkor beugrott: Magas volt, de igencsak vékony, szűk váltakkal, hosszú kezekkel-lábakkal, kezekkel, melyek mérföld hosszan álltak ki a ruhaujjból, lábakkal, amelyekkel akár lapátolhatott volna: alakját csak a csoda tartotta egyben. Feje kicsi volt s csúcsos, füle hatalmas, szemüveg mögötti szeme zöld, orra hosszú és szimatoló… Ichabod Crane volt, a connecticuti tanító Az Álmos-völgy legendájából. Richard nézte, amint távolodik a Mount Avenue-n, csúcsos feje léptei ütemére bólogatott, Ichabod Crane bizony, ide-oda hullámzó végtagokkal, s mikor a kanyarba ért, Richard kitért az út közepe felé, hogy még egy darabig figyelhesse.

Ichabod Crane. A Mount Avenue-n. Egy világban, amelyben oly brutálisan gyilkolták meg a feleségét, miért ne lenne ez is épp oly elképzelhető, mint bármi egyéb?

S ezzel nem volt vége a furcsaságoknak. Egy nappal Ichabod Crane jelenése után Richard a Mount Avenue-n benézett egy lefelé tartó autóba, és a húszas évek Berlinjéből köszönt rá kísértet − Christopher Isherwood Berlinjéből. A kormány mögött elegáns férfiruhába öltözött szőke nő: fekete esti öltöny, a kikeményített ingmellen borostyándísz, csinos fekete nyakkendő. A nő monoklit viselt, s hosszú elefántcsont szipkában sárga cigarettát szívott. Haját fiúsra nyírták, s a pillantással, amit Richard vethetett rá, azt is megállapíthatta, hogy bőre teli van apró hegekkel. Tekintete a férfi felé siklott, s Richard szinte megfagyott. Ez a nő nem az ő világából való, rosszindulatú, akár egy daganat, pillantása, akár a késpenge, éles. A kocsi továbbhaladt a Mount Avenue-n, Richard pedig biztos volt benne: abban a pillanatban, amikor befordult Tabbyék háza előtt, el is nyelte a föld.

Richard másnap egy tetőtől talpig befáslizott férfit látott őgyelegni a Mount Avenue szárazföld felőli oldalán egy kapu mögött, most azonban tudta: szó sincs hallucinációról, a férfi „szivárgó”. Richard nem volt benne biztos, hol hallotta először a rémes kifejezést, ismerni mindenesetre ismerte. Egyes hampsteadi gyerekek hajtóvadászatot rendeztek a szerencsétlen haldoklók után, próbálva megbontani az oltalmazó kötésréteget, s ezáltal a halálba kergetni őket. Aligha lehetett csodálni, hogy a szerencsétlen szivárgó, ha bárkit látott közeledni, legott menekült. Richard hallotta, amint ott zihál a beton kapubejárat másik oldalán, s már bele is fogott mondókájába − „Semmi baj, én csak munkába megyek” ám csak az első szót tudta kinyögni, amikor a pánikba esett szivárgó kiugrott a menedék mögül, s nyaka közé szedte a lábát. Richard szíve elfacsarodott, amint figyelte a szegény nyomorultat lefelé szaladni. Rosszabb volt ez, mint látni a nőt a pokolból, mert a szenvedő szivárgó, embertársa a nyomorúságban, sokkal közvetlenebb üzenetet jelentett a puszta megjelenésével, s valamiképp őt magát tükrözte: a kétségbeesést, a nyomorúságot, a pánikot.

S néhány napra rá, mintha valaki geometrikus rendbe parancsolta volna e pillanatok gyötrelmeit, még rosszabbat látott. Azután már autóval ment Hillhavenbe, s csakis előrenézett.

Egyszerűen kezdődött. Nehezen meghatározható márkájú autó közeledett Richard mögött csak pár perccel azután, hogy megkezdte útját az Arany Mérföldön, megelőzte, féklámpái villantak, lehúzódott. A sofőr ölében nyilván kinyitva hever Patchin megye Hagstrom atlasza, s amint Richard mellé ér, azt fogja kérdezni: „Ez, ugye, a Mount Avenue?”, vagy: „Jófele megyek Hillhavenbe?” Bárki, aki a Mount Avenue-n gyalogszerrel közlekedett, már csak az útjelző táblák hiánya folytán is számíthatott rá, hogy kérdezősködők feltartóztatják.

A fekete autó − valamilyen Chevroletnek nézte Richard – csendben várta az útszélen. Egyszer megreszketett, akár egy álmodó kutya.

Az autó hajszálpontosan a régi Smithfield ház bejárata előtt állt.

Richard odaért. Örült, hogy segíthet. Kinyílt a bal első ajtó. Aztán a jobb első is. Richard egy pillanatig habozott, s ez mentette meg az életét. Az egyik hátsó ajtó − az ő oldalán − ugyancsak kinyílt. Richard egy lépést tett visszafelé, s az ártalmatlannak tűnő kis, fekete kocsit hirtelen baljós fény ragyogta körül. A Chevrolet, amely három nyitott ajtóval állt ezen a napos júliusi reggelen az út mentén, kuporgó rovarra emlékeztetett. Bogárra. Légyre. Egy másodpercig semmi nem történt azon kívül, hogy Richard szája kiszáradt. Nem tudta, miért fél, de félt attól, ami a kocsiban volt, bármi is az.

Aztán Laura szállt ki a fekete Chevrolet anyósülés melletti ajtaján.

Richard felnyögött: az összes eddig látott dolgok vezették ehhez az elviselhetetlen látványhoz, ahhoz, hogy felesége kiszáll egy nehezen meghatározható típusú kocsiból, majd szembe fordul vele, olyan arckifejezéssel, amelyet ő nem ért, de retteg tőle, hosszú haját meglebbenti a Sound felől érkező friss szellő.

A vezető is kiszállt, s Laura példáját követve Richardra meredt. Megviselt madraszdzsekit, világossárga Lacoste pólót viselt, domború mellkasán sár száradt. Társa, egy nálánál idősebb, ostobának tűnő, szürke arcú, kopasz férfi a hátsó ajtó mögül bukkant elő. Némán álltak a fekete Chevrolet mellett, s Richardot bámulták. Akkor látta, hogy az arcuk mennyire hasonlít egymáshoz: szó nincs itt arról, hogy érzelmeket fejeznének ki, ellenkezőleg, nincs is arckifejezésük. Mert azok az arcok halottak arcai.

Laura szája kinyílt, s Richard borzadva, ösztönösen befogta a fülét. Bármi mondanivalója volt is a halott Laurának, nem akarta hallani. Néhány lépést hátrált, s látta, hogy a két férfi lassan elindul a kocsi mentén őfelé.

Richard hátralépett, egy, két, több lépést, s közben azt mondta: – Ne, el innen, takarodjatok – de miután csak jöttek tovább felé lassú léptekkel, sarkon fordult és rohant, szinte szárnyalt az úton lefelé, akárcsak az előző napon megugrasztott szivárgó. Kétségbeesve, nyomorúságosán, pánikban.

Vörös kaviccsal beszórt ösvény nyílt két téglaoszlop közt. Richard ide kanyarodott be, s csakhamar egy magas lánckerítés mögötti juharfasorban találta magát, egy teniszpálya mellett. Végül a szürke kőből épült udvarházat is meglátta az út végén. Mögüle a tenger villant elő. A behúzott földszinti függönyök nehéz, borongó érzést, valamiféle lakatlanság-érzést kölcsönöztek a háznak. Richardnak fogalma sem volt, mit mondjon, ha egyáltalán ajtót nyit valaki a kopogtatására.

Felugrott a lépcsőkön s csengetett. Lelki szemeivel Laurát látta kérlelhetetlenül közelegni, befordulni a vörös kavicsos behajtón… Richard folyamatosan nyomta a csengőgombot.

Léptek közeledtek az ajtó túloldala mögött, majd elhaltak. Retesz csúszó zaja hallatszott. Egy résnyire nyílt csak az ajtó. Sápadt, gyanakvó arc tekintett rá a feszülő lánc fölött.

− Itt lakom az utcában − játszotta ki Richard a kártyát, amely a legértékesebb volt a Mount Avenue-n. − Vannak odakinn valakik, akik… ö, én azt hiszem, meg akarnak ölni.

− Mondja maga − felelte a vénember az ajtó mögül.

− Halálra rémültem − folytatta Richard.

− Na, ez tán nem annyira hallgatag − mondta az öreg, s kiláncolta az ajtót. Kezét felemelte, abban Richard sima, síkosnak tűnő automata pisztolyt látott. − Ez már tud beszélni. Szóval, segítségért jött?

Richard bólintott. − Előttem állították le a kocsijukat. Az öreg Smithfieldház előtt.

− Az öreg Smithfield-ház előtt. − A férfi bólintott, leengedte a pisztolyt. − Egén, Monty lakott itt a szomszédban, s vele az egész família. Gondolja, még itt vannak?

Richard bólintott.

− Na, nem bánom, segítek. Majd mindjárt megszalajtom őket ezzel a holmival, e. Tökig van a kicsike tárja, ha esetleg tűzerőre lenne szükségünk.

A végtelenségig zaklatott Richard nem mélyült cl abban a gondolatban, ugyan mit használna a tűzerő olyan emberekkel szemben, akik halottak.

A behajtón indultak meg, ő és az alacsony, ősz emberke, s mialatt Richardnak a teniszpálya mellett ugyancsak szaporáznia kellett, hogy lépést tartson megmentőjével, megtudta: az öreg neve Charles Daisy, özvegy, nyugalmazott ügyvéd, hat unokája van. − Van egy kis céllövöldém odalenn a pincében, e, ezért is tartom én olyan szépen a markomban ezt a kis helyest, mert novembertől februárig mást se csinálunk, csak a köröket hajtjuk a Wampetaug Country Clubban. Úgy kiélesíti az a tekintetet, mint semmi más se… − Elérték a felhajtó végét. − Hova lettek? − tekintett végig az öreg hetykén az úton jobbra is, balra is. − Maga szerint merre tűntek?

Richard látta, hogy semerre. El sem mozdultak azóta, hogy ő bemenekült az öreghez. Laura érzéketlen arca felé bámult; húsában ezernyi ismerős, de erőszakos halált halt érzés lappangott. Néhány friss vérfoltot is látott a blúzának nyakrésze körül.

− Megpattantak, e − károgta Charles Daisy. − Semmi más nem volt ott, fiam, mint szemét, ami végre oda került, ahová való. Nem fognak már zavarogni. − Daisy oldalt fordította a fejét, és azzal képesztette el Richardot, hogy kacsintott egyik hártyás, kék szemével. – Tudja, felismerem magát. Eltartott egy másodpercig, de aztán rájöttem. Maga volt a srác abban a sorozatban. A Mokány, e. Maga volt Mokány.

Richard tudta, súlyos hibát követ el, de nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze. − Hát nem látja őket?

Daisy nemet intett.

− Itt vannak. Pontosan azon a helyen, ahol voltak. Két férfi, egy nő. Még a Chevy rendszámát is leolvashatom magának. Té, Bé, Cé, hatvanhét…

− Na húzzon maga el innét − ajánlotta neki Daisy. Kicsiny, sápadt arca most elpirosodott. − Vegye csak a talpa alá az utat, művész úrfi, mielőtt golyót eresztek a torkába. Komolyan mondom. Induljon.

− Nem vagyok bolond − mondta Richard.

− Gondolta, kihozza az öreg Charley Daisyt ide az útra, e, azt’ beugratja, mi? Gondolta, szerez magának egy jó helyet a Mount Avenue-n? Erre gondolt? Nemigen ösmeri az öreg Charley Daisyt, mi? − Richard felé mozdította a fegyvert. Richard úgy becsülte: ha akarná, kikaphatná a kezéből.

− Csak a segítségére lett volna szükségem, Mr. Daisy − válaszolta.

Az öreg ettől még irgalmatlanabb dühbe gurult. − Mozogjon! Takarodjon! − Elhátrált Richardtól, a pisztoly csöve most már pontosan a mellkasára irányult.

Richard mozgott. Mást már nem mert mondani. Hátat fordított a mérges kis embernek, s elindult a rá várakozó iszonyú csoport felé. Kínjában Laura arcába pillantott. Szeme nyitva, mégis mintha aludna. Nincs ő ott senki másnak, csakis neki. De se Laura, se a többiek nem vihetik el, míg Charles Daisy dühöngve nézi őt.

 

Ha ugyan a Sárkány ki nem dolgozott külön az ő számára valami speciális trükköt. Annyira lehúzódott jobb kéz felé, hogy az út menti bokrok ágai már a vállát karcolták. Az öreg Charlie Daisy még mindig ott állt, hátának szegezve kövér automatáját, de Richard gyomra egyáltalán nem a pisztoly miatt rándult cipőfűzőnyi csomóba. Oldalt s lefelé pillantott, míg a kocsi mellett elhaladt, s látta, hogy a madraszdzsekis-pólós sofőr semmit nem visel kövérkés, fehér, piszokcsíkos lábain. Abszurd lábak voltak. A mocsok számos komolyabb sérülésbe már szinte beleette magát, vér azonban sehol. Hiába vált le több helyütt a bőr: a lábak nem véreztek, s valószínűleg fájdalmat sem érzett a gazdájuk.

Attól rettegett, hogy míg meg nem tesz legalább harminc lépést, Laura szól hozzá.

 

Munkahelyére érve a megrendelő felhajtóján találta John Roehmöt, amint lábát lógatta a kisteherje platójáról. Jobbján kinyúltak a plató végéről a fehér, frissen fűrészelt tölgyfadeszkák. Roehm flanelingében és piros nadrágtartójában úgy festett, akár a puttonya mellett üldögélő Mikulás. − Gondoltam, miután befejeztük a faburkolattal, azokkal az alátámasztásokkal kezdhetnénk. Tegnap este sikerült szert tennem egy rakomány, igazán első osztályú tölgyre. Az igazat megvallva a legjobb minőség, amivel eddig találkoztam.

− Legyen, ahogy akarod, John − mondta Richard.

Roehm megbillentette hatalmas kobakját. − Szép napnak ígérkezik ez is, főnök.

− Én is azt hiszem, John.

Ahogyan ránézett, Roehm mindent látott; vagy legalábbis eleget. − Apránként végzünk vele, főnök. Apránként. − És ezt mindenre értette. Richard segített neki becipelni a deszkákat a házba.

 

2

 

Mint később Richard Allbee rájött, igen helyesen cselekedett, hogy elmenekült a ki tudja, milyen Chevyből előbukkanó kísértetek elől; azok veszélyt jelentettek, s küldetésük volt, hogy megöljék; abban, ami a feleségéből megmaradt, nem szorult meg a könyörületnek szikrája se. Hampstead sárkánya két utolsó közvetlen áldozatának − az ötödik, illetve a hatodik személynek, akik Wren van Horne kezétől lelték halálukat − nem volt akkora szerencséje, mint Richardnak. Ok is kísértetekkel találkoztak, de számukra nem akadt segítség, s a jelenések után dr. Van Horne következett. Graham Williams öreg barátja nem sokkal korábban szenvedte el élete második legnagyobb változását. Dr. Van Horne úgy bánt velük, mint négy korábbi áldozatával, így ők maguk is megtapasztalták − de legalábbis az egyikük mit jelent az, hogy agyrémszerű. Ekkorra azonban, mint azt Haugejas tábornok is rövidesen látni fogja, ahhoz, hogy az ember ízelítőt szerezzen az agyrémszerűből, elég volt egyszerűen bejárnia Hampsteadet.

Az utolsó két ember, akiket Hampstead köztiszteletben álló nőgyógyásza saját kezűleg gyilkolt meg, nem volt más, mint Franz Holland és felesége, Queenie.

Queenie Holland apjának, egy Albert Martin nevű, tőrőlmetszett londoninak köszönhette keresztnevét, aki nem egész húszévesen jött át Amerikába, s rájött: akcentusa oly grandiózusan hangzik az amerikai fülekben, mint egy hercegé. Albert jól fizető állásban találta magát a New York-i Macy’s-nél, feleségül vett egy nőt a ruhaosztályról, de emellett persze arra is talált időt, hogy felhajtson minden, az útjába kerülő szoknyát − a nőket elbűvölte a teljesen erkölcstelen, ám annál gyakorlatiasabb londoni észjárásával −, végül pedig elég pénzt gyűjtött ahhoz, hogy a felesége ruhaüzletet nyithasson a connecticuti Hampsteadben.

Queenie komoly és gyakorlatias lány volt, de álmai lovagját keresve nőtt fel, s mintának sajnálatos módon a saját apját tekintette. Franz Hollanddel, a temetkezési vállalkozó fiával közelebb volt a célhoz. Franz már tinédzserként is begyöpösödött volt, de ha az affektált szociális viselkedési felhám leomlott róla, tudott kedves és gyengéd lenni; Queenie pedig, aki részben apja számító természetét is örökölte, tudta: olyan üzletben lesz része, amelyet a megrendelők mindig is fel fognak keresni. Olyan ez a szolgáltatás, akár a vécépapírgyártás, mondta neki egyszer Franz teljesen komolyan. Mindig szükségük lesz rá az embereknek. S ha Queenie magában azt mondta is, ördög-pokol, azt bizony lefogadhatod, Franz felé semmi ilyen megnyilvánulása nem volt. Két évvel a főiskola után házasodtak össze. Queenie nagyon gyorsan nélkülözhetetlenné tette magát a Bornley & Holland cégnél, intézte az adminisztrációt és a könyvelést. Gyakorlatiasságának − a legjobb dolog, amit Albert Martintól örökölt – megfelelő helyre talált, ahol azt kedvére kiélhette.

Így aztán 1980-ra, amikor már több, mint harminc éve házasok voltak, Franz Holland már nem tudta elválasztani az üzlet működését és felesége irodabeli sürgölődését. Ezért még nagyobb gondot okozott Queenie viselkedése. Franz Holland a könyvelést még csak maga is el tudta intézni, noha kétszer annyi ideje ment rá, mint a feleségének; arról azonban már fogalma nem volt, mi módon intézte neje a rendelést. Még arra se igen emlékezett, hol vannak a katalógusok.

Mert Queenie tizenhárom napon át egyebet sem tett, mint tévézett. Még azzal sem fáradt, hogy felöltözzön. Az ágyból kikelt, fogat is mosott, aztán bekapcsolta a hálószobában álló vén Sylvaniát. Az ágy szélére ült, úgy bolondult szép lassan meg − legalábbis Franznak így tűnt. Tizenhárom nappal ezelőtt beszélni kezdett Tom Brokaw-hoz, duzzogva fogadta Jane Pauleyt, ha a képernyőn megjelent, ám legott felvidult, ha Gene Shalit mutatkozott. El is beszélgetett a tévében látott emberekkel, mert Queenie nem pusztán megjegyzéseket fűzött a Tom Brokaw, Walter Cronkite, Ted Koppel meg a többiek szájából elhangzottakhoz, akik a nap folyamán a Sylvania képernyőjén tiszteletüket tették, hanem beszélgetett velük. Ha a Ma műsorvezetője azt mondta, „Mainapság sokakat a főiskoláinkon és az egyetemeinken elkért tandíjak juttatnak anyagi csődbe”, Queenie helyeselt: − Jaj, Tom, én is pontosan így látom! Lassan már kíváncsi vagyok, vajon a felsőoktatás manapság a gazdagok kiváltsága-e? − Ez ment egész nap. Franz előbb föltette, Queenie valami okból gúnyt űz belőle − Franz szokása volt, hogy minden módon csepülje és szemétnek nyilvánítása a reklámokat −, de mivel a dolog csak nem ért véget, Franz kénytelen volt arra a következtetésre jutni, hogy asszonya esze elment. Mert ugyan mi másnak nevezhetnők, ha valaki azt gondolja azokról a beszélő fejekről, hogy igazi emberek?

Továbbá Queenie nem evett. Franznak kellett szendvicsekkel kiszolgálnia; a temetkezési vállalat emeletének kicsiny konyhájából hurcolta a tálcákat, s figyelte, amint a felesége zavarodottan felé rebbend a szemét, s azt mondja, „Köszönöm, drágám”, majd folytatja a képzeletbeli párbeszédet Robert Reeddel a Brady Villásreggeliből vagy Carter Oldfielddel az Itt van apukából. A szendvicsek pedig a nap folyamán lassacskán kiszáradtak, elfonnyadtak, így mikor hat óra tájban Franz behozta a levest, a szendvicseket dobhatta is ki mindjárt. Inni viszont ivott:

Tabet, Mello Yellót vagy amit éppen reklámoztak. Franz úgy vélte, ezek a nyavalyás üdítők tartották életben.

Élénk hipnózisban trónolt hát odafenn Queenie a televízió előtt, miközben Franz aggodalmasan tárgyalt a gyászolókkal − emberemlékezet óta nem volt ennyi belőlük −, a szállítók ügynökeivel, intézte a postát meg a könyvelést. Ha végigvonult a földszinti termeken − e helyiségek jóval tágasabbak voltak, mint a fönti, rozoga szobácskáik −, nem is egyszer leszűrődtek hozzá a főcímzenék és a műsorismertetések. Ha negyvenes évekbelinek hangzó dzsesszbanda nyomatta a Ha a vörös hajú Robin kirándulni megy megin megin’ témáját, az annyit tett, hogy Queenie mintegy hatvan másodpercen belül komoly beszélgetésbe merül Carter Oldfielddel; a hasonlóképpen ismerős da da da, da da DUM de dum jelezte, hogy eljött a Szeretem Lucyt ideje, s Queenie mindjárt kifejti a Kubával kapcsolatos észrevételeit Desi Arnaz számára. Korábban soha nem tűnt fel neki, hogy az életterükben keletkező hangokat hallani idelenn is. Erre nem sokkal azután figyelt fel, hogy a halottszállítók a hátsó bejárathoz érkeztek Desmond O’Hara porhüvelyével. Az előkészítő szoba asztalára rámolták az elkékült tetemet, Franz aláírta az átvételi lapot, s visszakísérte a hullaszállítókat a hátsó ajtóhoz, miközben a lépcső környékén összetéveszthetetlenül hallani lehetett a Vörös hajú Robin dallamát. Az egyik hullaszállító felnyerített; a másik kissé meglepve, ám elégedetten nézett rá. − Na né, ez az Itt van apuka. Szokta nézni maga is?

Queenie mindezen idő alatt csak két alkalommal szólt hozzá. Először őrülete első napjának vége felé. Kikelt az ágyból, érintetlen levesestálját a földre tette, s közölte Johnny Carsonnal: − Ó, tudom, Johnny, hogy igaza van, azok a hollywoodi népek hajítófát sem érnek − s kikapcsolta a készüléket. Visszament az ágyba, s bemászott reszkető férje mellé. − Jaj, Franz − mondta. − Akkorát mulattam ma. – A második kontaktust az őrület negyedik napján teremtette meg, s miután Franz egy-két napig rágódott rajta, arra jutott, az akár magyarázat is lehet Queenie összeomlására. A szendvicsét hozta be − tonhalsaláta fehér kenyéren – meg egy doboz Tabet. Queenie valósággal megrészegülve vitázott a feminizmusról valami címzetesen bajuszos szappanopera sztárral, akit Franz nem ismert. Queenie kortyintott a Tabből. − Tudom én − jegyezte meg −, hogy oda se bagózol te, Amory, arra, mi mondanivalója lehet egy egyszerű asszonynak. − Aztán azzal hozta Franzot zavarba, hogy meredten a szemébe nézett. Arca rángott egy darabig; olyan volt, mintha vízfüggönyön át mutatkozna. − Most már örülök, hogy soha nem lett gyerekünk − állapította meg a normális hangján. − Az a sok szegény kis srác, mind megfúltak… és azok a kis hullák. Boldog vagyok, hogy gyermektelenek maradtunk.

Franz Holland fejében megfordult, hogy követni fogja nejét az őrületbe. Úgy érezte, minden egyre csak sötétebb és sötétebb, mióta Patsy McCloud a koporsóbemutató teremben megrendezte a maga kis jelenetét… amióta azok a tűzoltók életüket vesztették, egyre csak megy tönkre minden, s napról napra egyre több temetést kell lebonyolítani. Akár Jonestownban! Pontosan! Minden temetkezési vállalkozót, akit csak ismert, s ez alól ő maga sem volt kivétel, lenyűgözött Jonestown s az általa jelentett technikai probléma, s íme, most itt volt ő, Franz Holland, amint teljesen egymaga próbál ugyanolyan problémát megoldani I Iampsteadben.

Még mindig emlékezett a csinos Tayler lányra, Patsy McCloudra, szétnyílt ajkaira, szemében az őrült rettegésre, s az ordítására − Hozzám ne érjen! mintha ő épp akkor változott volna át valami gyűlöletessé. Érzelmei megdermedtek. Franz Hollandnél jobban ember a világon nem ügyelt külső megjelenésére, s az, hogy Patsy így ordított vele − és hozzá az a tekintet! −, olyan volt, mintha kést döftek volna a hasába. S azóta a nap óta, amelyen ő Patsy szeme elől eltakarodva, a sarok mögött bujkálva várta, míg a nő hívja a barátait, még a szokásosnál is jobban idegeskedett a földszinten esetlegesen bekövetkező vandalizmus és betörések miatt.

A könyvelést ugyan Queenie intézte, Franz azonban tudta, hogy beruházásai – azaz pénze – java a lenti termekben van. Az előcsarnokban antik asztalkák álltak, amelyeket az apja nem sokkal az első világháború kirobbanása előtt vett, hatalmas kínai vázák, amelyek mostanra már annyit értek, hogy Franz még tollseprővel is csak lélegzet-visszafojtva mert hozzájuk érni, valamint itt volt egy kicsiny, keleti szőnyeg − szintén Franz édesapjának szerzeménye −, amely épp úgy felette állt a biztosíthatóságnak, mint egyes detektívregények szereplői a gyanúnak. Az előcsarnokból nyíló teremben hatalmas Kirman szőnyeg pompázott. S Franz agyát, ha ágyában hánykolódott az éjjel, e költséges világi javak kísértették. Padlóreccsenéseket hallott az ajtónál, könnyű lépteket a nagy földszinti ablakok felől. Mióta Patsy McCloud bizalmatlansága ily keservesen érintette, Franz biztosra vette, valami elvadult kölyök fog hozzá betörni, hogy a Kirmanre hugyozzon, cigarettáját pedig az antik asztalka lapján nyomja el. Agyában fekve voltaképp hallotta is mindennek megtörténtét. A padló döng, halkan reccsen az üveg, a léptek közelednek. Locsolás hangja, de csak alig kivehető, mert a csillogó szálak szomjasan isszák be a folyadékot. Volt olyan éjszaka, amelyen majdhogynem hallani vélte még a cipzár lehúzásának a hangját is, közvetlenül az előtt, hogy a kölyök a szőnyegre szegezte a szerszámát.

És a hangok. Mert hangok is jöttek odalentről. Nem mintha hallani akarta volna őket, de suttogva s forrón szüremlettek fel hozzá a lépcsőn. Az első néhány éjjelen lement körülnézni, persze mit sem látott. Senki nem kaparászott az ajtónál, üveg sem törött, bizonytalan léptek sem tapodták a pótolhatatlan szőnyeget. A nagy, üres termek szemrehányással üdvözölték. Azok a behatoló hangok csak az ő fejében léteztek. Két vagy három éjszakán át vonszolta magát Franz kimerültén végig magát a várón, a kápolnán, a bemutatótermen, de csak a készletét látta. S ha felment, és kinyújtózott ágyán a halkan szuszogó Queenie mellett, már megint hallotta a hangokat, azokat a forró, heccelő hangokat. Franz? Franz? Nem láttál minket, mi? Próbáld újra… próbáld újra, csúf Franz…

Csúf kis Franz…

Röviddel éjfél előtt − azon a napon, amelyen Richard Allbee-nek megadatott, hogy épségben elkotródjon felesége szelleme mellett − Franz ismét meghallotta a kórust: az ajtón átszűrődő halkabb hangokat, az üvegcsörömpölést, léptek az előcsarnokban. Megtalálsz minket, csúf fiú?

Valaki kuncogott. Csurrr, csurrr − a vizelet széles ívben locsolta a szőnyeget.

Franz felnyögött. Tesz egy újabb kísérletet. Meglelsz minket, csúf kis Franz? Meglelsz? Fülében még mindig ott surrogott a hatalmas Kirman megszégyenülésének hangja. Ledobta magáról a takarót, s felkelt.

− Vén gazember vagy te, semmi más − mondta Queenie egy Peugeot-hirdetés ősz hajú szereplőjének.

Franz kitámolygott, s kitapintotta a lépcsőházi villany kapcsolóját. Ha csakugyan van odalenn valaki, a fény maga is elriaszthatja. Franznak nem volt kenyere a hősködés. Megállt a csigavonalban kanyargó lépcső tetején, s élénken hallgatózott.

Nem törődött a lenti termekből hangzó forró suttogással. Elhatározta, egyenest lemegy. Anélkül, hogy villanyt gyújtana.

Épp csak körülnéz, aztán jön is vissza. Franz beállított a Megnyugvás kápolnájába, amelyen át kellett mennie ahhoz, hogy a többi termet elérje. Elhatározásához híven nem kapcsolt villanyt, azt azonban így is tökéletesen látta, hogy a nagy Kirman, amelynek mintázata most egyetlen feketeségbe olvadt, épségben a helyén van, és a bársonyfüggönyöket sem háborgatták. Egy ajtón benyitva arra a tágas, elkanyarodó folyosóra jutott, amelyből a többi terembe nyíló ívelt ajtók nyíltak. E folyosón sértette meg Patsy McCloud az önbecsülését. Hirtelen a szívverése is megállt: ha meg nem hallja, amint a Ma este show-műsor közönségét kárörvendő állatsereglet módjára felhördül, azonnal vissza is megy a hálószobába. A menazséria azonban visítozott és morajlott tovább. Franz maga elé képzelte Queenie-t, amint biccentget s csípős kommentárt ereszt meg. Aztán átvágott a sötét folyosón, s benézett az első terembe.

Itt állították ki a koporsókat: jó nagy, széles területen álltak, emelvényeken. Tudta, itt semmit nem talál. Mert miután a Megnyugvás kápolnája üres volt, annak kell lennie az összes többi teremnek is. Merő formalitásból járja végig őket. Bepillant, aztán elfordul.

Aztán, amikor újra visszafordult, kényelmetlen érzés fogta el. A szag. Mintha valami rohadna. Ökölcsapásként érte a felismerés, hogy húgyszagot érez. Akár egy tábori latrina, úgy vágta mellbe az állati bűz, miközben az ajtókeretben állt. − Na, most aztán − mondta. − Mi az Úristen…?

Franzie, megtaláltál!

Franz úgy érezte, testét minden levegő elhagyja. Két izmos alak vált láthatóvá a másodosztályú koporsók sora mögött a hihetetlen húgybűzben, amelyet akár vágni lehetett volna.

Megtaláltál! Megtaláltál! Megnyerted a dijat, Franzie!

− Díjat? Milyen díjat! Mi az Úristen…? − Legrosszabb rémálmának beteljesedése olyan szinten sokkolta, hogy agya nem tudott az élménnyel mit kezdeni. Két ember tört be, ez a két ember tört be ide, az épületbe, és… végighugyozták a koporsókínálatot! − Ki onnan − mondta. Rettegésében és megdöbbenésében csírázni kezdett a felháborodás.

Keze reszketve talált a villanykapcsolóra. Rácsapott, s a bemutatóterem egy villanással életre kelt, fény öntötte el a döntött mahagóni emelvényeken tátongó negyven koporsót. Franz Holland abban a pillanatban tudta: hatszorta jobban megbolondult, mint Queenie. Mert a két látogató nem volt más, mint Tony Archer tűzoltó-parancsnok meg a helyettese. Akik mind a ketten már rég örök álmukat aludják.

A bemutatóterem felét iszonytató felhő töltötte be, ami nem lehetett más, mint millió légy; koncentrált zümmögésüktől kénytelen volt visszahőkölni. Átesett a falnál álló, vörös bőrrel bevont székek egyikén, miközben az állott húgy vaskos szaga szinte magába göngyölte.

A legyek masszív, tömör felhője ekkor megbolydult, majd átviharzott a termen. A bőrszékek egyikéről ekkor emelkedett fel egy mocskos fehér öltönyt viselő, ősz férfi. Arca csillogott. Miközben Franz rémülten nézte, két dologra figyelt fel: a koszos fehér öltönyt viselő úriember nem más, mint dr. Van Horne, s a doktor szivárgó lett. Richard Allbee-hez hasonlóan Franz Holland sem volt biztos abban, hol hallotta e kifejezést elsőként, a tüneteket azonban felismerte. Wren van Horne-nak egy, legfeljebb két hete lehetett hátra, mielőtt fáslizni kezdi magát. Bőre mintha folyamatos mozgásban lett volna, apránként kúszott, megállt, megint kúszott.

− Ó, biztos vagyok benne, igen − mondta dr. Van Horne. − Akarja a díjat, igaz?

− Díjat? − kérdezett vissza Franz ostobán.

− Azt. Hát végül is ránk talált − állapította meg dr. Van Horne, s kinyújtotta jobb kezét. Enyhén ívelt szikét tartott ujjai közt. Franz felé lépett rángatózó arccal, s a penge egyetlen villámgyors mozdulatával tárta fel a temetkezési vállalkozó torkát.

Mikor Franz Hollanddel végzett, a doktor lassan felment a lépcsőn. Queenie épp Jack Nicholsonnal közölte: ha annyi rongyot kellene kimosnia, mint neki, mindjárt nem érezné magát olyan kurvára rohadtul.

 

3

 

− Nem hinné, mi folyik az irodámban. Én magam sem tudom elhinni, ami az irodámban folyik.

Ulick Byrne és Sarah Spry a Post Road egy kicsiny és helyes, Sweethaven nevű éttermében ebédeltek. A helyet Sarah választotta, aki kedvelte a páfrányokat, a világosra polírozott hajópadlót, az étlap crépe-jeit, salátáit és tésztában sült sós sodót, mert ezeket tartotta kiadós ebédnek. Egyedül az nem tetszett neki, hogy bornál erősebb italt nem mértek. Ulick Byrne rezignáltan vette tudomásul, hogy ezúttal le kell mondania a ginjéről. Valójában túlságosan is betegnek érezte magát ahhoz, hogy lamentáljon bármilyen enni− vagy innivalóról, amiről le kell mondania. A szomszédos asztaloknál nők ettek-ittak, dohányoztak, s azt latolgatták, a crépe-et rákkal, mogyoróhagymával és fehérboros mártással vagy spárga és az étlap által „a francia sajtok királyaként számon tartott különlegesen finom, krémes sajt” kíséretében rendeljék. O volt az egyetlen férfi az étteremben, s ha betegsége nem lett volna elég ok a kínlódásra, a tetejébe még úgy is érezte magát, mint egy bűzlő medve, akit babaházi zsúrra invitáltak.

− Dehogynem hinném − mondta Sarah. − Látta mostanában a lapot?

Ulick boldogtalanul döfködte Crépe de Meglepetése romjait. Mindent megevett, ami húsra hajazott, s azon gondolkodott, botrány robbanna-e ki, ha kérne egy adag ketchupöt, mert valamivel csak el kéne venni az étel joghurtízét, vagy mibe is hempergették bele. − Az igazat megvallva a Gazette alig-alig volt a kezemben. Néha belenéztem a maga rovatába, miként mindenki. De túl sok a munkám ahhoz, hogy amellett még olvasgassak is. Manapság reggelente még a Times-ra is csak alig tudok tizenöt percet szakítani.

− Nos, ahhoz képest, hogy hetente kétszer megjelenő bulvárlap, nem is olyan rossz lap az öreg Gazette. Jó munkát végzünk, amikor utánajárunk annak, mi minden történt ebben a városban − ha szabad egy kicsit dicsekednem. De − és ez komolyan piszkálja a csőröm − még ha ki is jövünk valami óriási sztorival arról, ami itt folyik, de tényleg baromi nagy, Pulitzer formátumú sztorira gondoljon, akkor sem lesz már, aki elolvassa. Mert annyi lesz benne a sajtóhiba.

Ulick a szomszéd asztalnál ülő nőre nézett, s arra gondolt, ketchup nélkül is elboldogul. A karcsú nő, aki megjelenésében izgalmasan emlékeztette Friedgood Kövecsre, s akinek kellemesen markáns vonásait nagy, fekete haj korona keretezte, rúzst mázolt magára, az orra tövétől majdnem az álláig. Mikor a száját kinyitotta, Ulick látta, hogy a fogai sem maradtak ki. Két asztaltársa közül egyiknek sem tűnt fel, hogy barátnőjük arca úgy fest, mint egy közúti baleset helyszíne.

− Azt hiszem, az újság, amikor legutóbb kézbe vettem, kissé furcsán festett. − A főcím, gondolta, így szólt: AZ ÚJRAÉRTÉKELÉS EXTRU EASTWOODOT ÉS IDŐZUHANÁST JELENT:

A rúzsos hölgy mellett ülő, jó húsban lévő szőke nő nemtörődöm módon kigombolta blúzát, s nagy, napbarnította mellét feltárva hajtotta az anyagot vissza. Mellét tenyerében mérlegelte egy darabig, mint valami társalgási témát, majd visszagyömöszölte sajtszínű blúzába.

− Állandóan úgy fest − felelte Sarah. − A szerkesztőm minden reggel elolvassa a levonatot, végigrágja magát, minden hibát hajkurász, erre a bekezdések fele, akár a rakás szar. Maga nem eszik. Nem érzi jól magát?

− Nagyjából úgy. Mint egy rakás szar − mondta Ulick, de nem tette hozzá, hogy ezzel az erővel el is fogyaszthatta volna azt a rakás szart. − Nem jó a gyomrom. Lázam is van talán, tudja fene. Az igazat megvallva nem is nagyon érdekel. Túl sokszor veszítem el a hidegvérem is. A titkárnőm ki akar lépni, amiért üvöltözök vele.

Sarah az asztal alá nyúlt, és megveregette a térdét.

− És minek? Mondja csak neki azt, hogy nyugalom. Túl sokan pöccennek be mostanában Hampsteadben. Nem akarom, hogy maga is összevesszen mindenkivel. Főleg a titkárnőjével ne.

− Pedig ahogy a dolgok állnak, otthagy. Magának van valami fogalma arról, mi folyik az irodámban? Nem tudom, én mintha már nem is ügyvéd lennék, hanem valami agyzsugorító. Jönnek az emberek, ügyfelek, akiket már évek óta ismerek, mondják: üdv, leülnek, az arcuk olyan vicces lesz, majd könnyekben törnek ki. Nem bírok ott ülni és síró embereket nézni. A falra mászok ettől. És mondok magának még egyebet is. Az elmúlt három napban két ügyfelem végzett magával. Hapsik. Az egyik hapsi fejbe lőtte magát, a másik megivott egy üveg gyomirtót. Jó állásuk… mit beszélek: átkozottul jó állásuk volt. Én már semmit nem értek ebből a szarságból.

− Értem. Ha nem mutatnék magának valami érdekeset, depresszióba esnék, aztán sírni kezdenék, magának pedig tennie kellene valamit, hogy abbahagyjam.

− Mutatna valami érdekeset? − Önkéntelenül a másik asztalhoz pillantott, ahol a bögyös szőke ült a sajtszínű blúzban.

− Ne izgassa magát, Ulick, nem vetkezni akarok. Csak annyit, hogy nézze meg ezt a képet a Woodville Herald-ból. Ugyanaz a kiadójuk, mint a miénk, így az anyagok egy része is közös, noha a java persze teljes mértékben különbözik. Szóltam nekik, hadd nézzem át a május harmadik és negyedik hetében megjelent számaikat. A május tizenkilencedikei szám első oldalán láttam meg azt a fényképet, amely engem érdekelt. Megkértem a fotórovat-vezetőjüket, küldjön belőle egy nagyítást. Azt hiszem, magát is érdekelni fogja. − Lehajolt, felvette táskáját, s kivett belőle egy manilaborítékot, melyből nyolcszor tízes, csillogó kép került elő.

Ulick kezébe vette. El sem tudta képzelni, miből vélte Sarah, hogy ez érdekelni fogja őt. Harsogóan kontrasztos fekete-fehérben férfiak csoportját ábrázolta egy parkoló vagy valami olyasmi előtt. A középütt álló két férfit nyilvánvalóan kérdezgették a többiek, akik nagyjából félkört alkottak körülöttük. Byrne egyik arcot sem ismerte fel. − Igen? − pillantott fel.

− A középen álló két férfi tudós. A nevük Theodore Wise és William Pierce. A Telpro woodville-i telepének vezetéséért voltak felelősek. Ez a fotó egy rögtönzött sajtótájékoztatón készült, azon a napon, amelyen azok az emberek meghaltak a telepen.

− Oké − mondta Byrne. − Mi a lényeg?

− Ő − mutatott Sarah mutatóujjával egy izmos, borzas hajú férfira. Szvetterén felirat: HADD MENJEN AZ ÜZLET. − Tudja, ki ez az ember?

− Valami buzgómócsing.

Sarah engedélyezett magának egy kis mosolyt. − Az a buzgómócsing Leo Friedgood. Egy rendőr haverom azonosította őt nekem.

Ulick szemöldökei összetalálkoztak. Közelebb emelte a fotót az arcához. − Friedgood ott volt? Jelen volt május tizenhetedikén? A Woodville Solventben?

− Egyértelműen.

Ulick az asztal szélére helyezte a képet. − Átkozott legyek, ha értem. De ha Friedgood ott volt, úgy a Telpró-tól küldték. És ha onnan küldték, megbízatással érkezett. Úgy érezhették, hogy… − Elgondolkodott. − Biztosan azt gondolták, a baj nagyobb, mint amennyivel a vezetés képes megbirkózni. A kérdés csak az, mi történt Friedgooddal? Mert a házába hetek óta nem ment haza.

− Telpro − mondta Sarah.

− Maga már az egészet végiggondolta, igaz? Telpro. Acél Hank Haugejas. Elrekkentik Leot valahová. Ne legyen láb alatt, mert kizárólag ő az, aki nincs közvetlen kapcsolatban a Woodville Solventtel, mégis tisztában van azzal, mi történt ott valójában.

− És aki tisztában van azzal is, milyen fokig felelős a Telpro mindazért, ami ma Hampsteadben történik − tette vissza Sarah a fotót a borítékba, majd az utóbbit a táskájába. − Tudja, mi a tervem? Megpiszkálnám kicsit Haugejas acéltökeit. Ideje, hogy valami drasztikusat tegyek. El akarok menni az irodájába, hadd halljam, van-e valami mondanivalója Leo Friedgoodról meg a Woodville Solventről.

− Ez esetben jobb, ha nem megy ügyvéd nélkül.

− Szabad ma délután?

 

Ulick Byrne magának sem akarta beismerni, de szakmailag érdeklődéssel, emberileg pedig izgatottan várta, mi sül ki a Henry Haugejas tábornokkal való találkozóból. Meggyőződése volt − bármily kicsiny bizonyítékkal rendelkeztek is erre nézvést Sarah meg ő −, hogy Haugejas és a Telpro összeesküvést szőtt a május tizenhetedikén Woodville-ben történtek eltussolására. Haugejas hatalmas üzletember, a Telpro pedig milliónyi ügyvéddel rendelkezik, de ha mégis sikerül bokáig tolt gatyával rajtakapni? Ulick sok millió dolláros nem vagyoni kártérítési pereket szimatolt. Nagyságrendekkel komolyabb lehet ez a botrány még a Watergate-nél is, ráadásul a jövő, amit rejt, igen vonzónak tűnik: egy nap és egy éjszaka leforgása alatt híres lesz a hampsteadiek első számú ügyvédje, kivált, ha személyesen segédkezik a sajtónak az ügy felderítésében.

Miközben Ulick Byrne az I-95-ön hajtott Manhattan felé − átvágva a Triboro hídon, beolvadva a Franklin Delano Roosevelt Drive forgalmába −, Sarah-nak feltűnt: a férfi próbál nem vigyorogni.

 

Odaértek a Telpro főhadiszállásához, az East Fifty-ninth Streetre. Sarah elügetett vele a recepció előtt, s egy nyitott felvonó felé vezette. − Honnan tudja, hová kell mennünk? − kérdezte Ulick.

A liftajtók hangtalanul bezárultak. Kettesben maradtak a zümmögő, fapaneles dobozban. − Riporter vagyok − felelte a nő. − Ráadásul magánál jóval idősebb riporter. Amikor Acéltökű Hank, úgymond, visszavonult a hadseregtől, fantasztikus beszédet vágott le arról, miként vívják meg majd a jövő háborúit az East Fifty-ninth Street egyik épülete huszadik emeletén álló asztal mögül. − Megnyomta az egyik parázsló gombot. − Hát, most az egyik csatáját megkapja tőlünk.

Byrne a homlokát ráncolta. − Azóta persze már tucatszor más szintre költöztethette az irodáit.

− Akkor majd a megfelelő emeletre küldenek minket. A lényeg azonban az, hogy eljöttünk a recepció előtt.

− Már csak a titkárnője van hátra.

Széles folyosó fogadta őket a huszadikon, mely üvegajtóban végződött, rajta tiszta, fekete betűkkel a KÜLÖNLEGES KUTATÁSOK felirat. A magányosan álló asztal mögött vörös hajú titkárnő vagy recepciós ült. Fejét felemelte, s az ajtón belépő két látogatóra mosolygott. Ulick Byrne-nek be kellett ismernie magában: Sarah Spry nálánál sokkal elegánsabban gyakorolja az irodákban való észrevétlen surranás művészetét. Senki nem hinné, nincs meg minden joga az ott-tartózkodásra. − Segíthetek? − kérdezte a lány.

− Haugejas tábornokhoz jöttünk, kérem − mondta Sarah eltökélten. − De előbb a titkárjával váltanánk szót.

A lány az asztal mögött zavartan nézte. – Bejelentkeztek a tábornokhoz?

− Kérem, hadd beszéljünk a titkárával − mondta Sarah. Tekintete csendre intette Ulick Byrne-t. − Megmondhatja, hogy a Hampstead Gazette újságírója van itt egy ügyvéddel azon események miatt, amelyek a Woodville Solventben történtek.

− Woodville Solvent? A Hampstead Gazette? − A lány felvette a telefont, melynek színe megegyezett a szőnyegével, egyetlen számot tárcsázott, majd bársonyos hangon beszélt valakivel. Kitágult szemmel pillantott fel.

− Szabad a nevüket?

− Mr. Byrne és Mrs. Spry − mondta Ulick.

A csendes hadarás folytatódott. Majd a lány rájuk ragyogtatta mosolyát. Mrs. Winthrop, mondta, bármely pillanatban megérkezhet, s beszélhetnek vele.

A bármely pillanat fél óra múlva következett el. Mrs. Winthropról kiderült, hogy húszas évei végén járó kínai asszony. Hajához és nagy szemüvege keretéhez hasonlóan sima, fekete ruhát viselt; a szemüveg borostyán-sárga volt, Mrs. Winthrop mosolya szépséges, ő maga pedig igen erős személyiség, aki mellett a vörös hajú recepciós lány többé mintha nem is létezett volna. Megfogta Ulick Byrne kezét, miközben hangosan kimondta az ügyvéd nevét, s férfiasan megrázta. Byrne úgy érezte, mint aki megmérettetett, könnyűnek találtatott, azzal lehúzatott a vécén. Sarah következett. Byrne azon kapta magát, elcsodálkozik Mrs. Winthropon.

− Hátrajönnének, kérem, az irodámba? − mondta, majd kecsesen megfordult, s egy újabb, éppen csak megvilágított folyosóra vezette őket. Több kanyarodás után nagy, világos tölgyajtót nyitott ki, s betessékelte őket az irodába, ahol széles, fekete asztal és hosszú, ugyancsak fekete, bőrrel bevont pamlag terpeszkedett. Világos, absztrakt festmények díszítették a falakat. Mrs. Winthrop elegánsan megfordult íróasztala mögött, s leült. − El kell mondanom önöknek, Haugejas tábornok soha senkit nem fogad bejelentetlenül, így ha még nem is lenne házon kívül, ezen a délutánon biztosan nem találkozhattak volna vele.

− Tehát nincs itt? − kérdezte Sarah.

− Nincs, és holnap előtt nem is várható, Mrs. Spry. Abban azonban biztos vagyok, azt kívánná, kérdezzem meg, mi aggasztja önöket, hogy később választ tudjon adni. Elmondanák, vajon egy hampsteadi lap pletykarovat-vezetője és egy, főként ingatlanügyletekkel foglalkozó ügyvéd mi okból érdeklődik Haugejas tábornok iránt?

S innentől − tekintve a tábornoki válasz gyorsaságát, kénytelenek vagyunk ezt feltételezni − Mrs. Winthrop az irodában elhangzottakat teljes egészében rögzítette. A magnó megörökítette Ulick egyre növekvő bosszúságát, Sarah dagadó komorságát, a nyilvánvaló meggyőződésüket, miszerint Henry Haugejas a Mrs. Winthrop asztalának túloldalán nyíló ajtó mögött hallgatózik. (Ebben tévedtek: a tábornok aznap délután a Wall Streeten volt egy bank igazgatótanácsi ülésén.) A magnó egészen bizonyosan rögzítette Ulick arra vonatkozó megjegyzését, hogy a Telpro gyermekeket gyilkolt a connecticuti Hampsteadben, valamint a Leo Friedgoodnak a woodville-i telepen való tartózkodását feszegető folyamatos kérdéseit. Feng-chi Winthrop, aki Friedgoodot odaküldte, a vádaskodások hallatán puszta zavarodottsággal reagált. Két, a bőrpamlagon ülő, láthatóan zavart elméjű, frusztrált ember vádjai voltak elvégre mindezek.

 

4

 

Másnap, július huszonötödikén, pénteken Henry Haugejas tábornok két segédje kíséretében ünnepélyesen megjelent Hampstead utcáin. Ezúttal nem felzászlózott terepjárón, mint tette bizonyos, gondosan megválogatott koreai falvakban, hanem egy limuzin hátsó ülésén.

A Friedgood ház üres volt − szemmel láthatóan már jó ideje. A szomszédok nem tudtak segíteni. Fogalmuk sem volt, mi lett Friedgooddal, és nem láttak rá okot, miért kéne engedniük, hogy három idegen átkutassa a házukat. Mikor a tábornok felfedte magát, és − a jóindulatnak szikráját sem mutatva − elmagyarázta, nemzet-biztonsági szempontból elengedhetetlen Mr. Friedgood tartózkodási helyének azonosítása, a Cannon Road, a Charleston Road és a Beach Trail lakosai általában ajtót nyitottak a tábornoknak és két hatalmas emberének. Ámde mindezen késlekedés, magyarázkodás, hezitálás, meg a csak félig-meddig leplezett ellenségeskedés lassan felőrölte a három volt katona idegeit és idejét.

Az állandóan elismételgetett magyarázatokhoz hasonlóan nekik lehetett felróni azt is, hogy a katonás magatartás egyre inkább felülkerekedett bennük. Mire már vagy húsz házzal végeztek, úgy a tábornok, mint a két embere idegei pattanásig feszültek. Önmagukat ismét mint fontos katonai tényezőt kezdték látni, és az összes tökük teli volt már a civilek szarakodásával. A segédek, akik a tábornok után ugyancsak megvívták a maguk háborúját, vágyakozással gondoltak vissza azokra a szép napokra, amikor indoklás nélkül átkutathattak, utána ráadásul még fel is perzselhettek bármilyen kunyhót, ami az útjukba került, s emlékeztek, a kunyhók lakosai mily szapora egyformasággal bólogattak és vigyorogtak rájuk meg hajlongtak feléjük. Csoda, hogy ki nem ficamodott az állkapcsuk meg a hátuk. Igen valószínű, hogy valami ilyesmit vártak volna a hampsteadi rendőrségtől. Mint amit a vietnami parasztoktól kaptak.

S ez lett a vesztük: Haugejas tábornok és a két embere eleve feltételezte, a rendőrök azért vannak, hogy az ő parancsaiknak engedelmeskedjenek. Végtére is egyazon hadsereg részei, csak épp a rendőrök rangban messze alattuk helyezkednek el.

Sarah Spry barátja, Dave Marks ügyeletes őrmester találkozott elsőnek a hármakkal, s modoruk kimondottan ingerelte. Az acélszín sapkás, nagyra nőtt öreg harcsa azzal kísérletezett, hogy porbafingóként bánjon vele, a vele lévő két brávó meg olyasféleképp oldalazott az asztala mellett, mint a rendőrségi kiképzőfilmeken a terroristák: egy-egy mind a két oldalon, éppannyi távolságra, hogy ha bármelyikre ránézett, nem tarthatta szemmel a másikat. Gondot, bajt, bosszúságot jelentett a három látogató, márpedig Dave Marks egyikből sem kért repetát; semmi más vágya nem volt, csak érjen már véget ez a szar, lezuhanyozhasson, haraphasson valamit, éjfélkor pedig elmehessen a Kóristafiúk bemutatójára a Szerecsendió Színházba, amely ott volt mindjárt az állomásnál, a városháza parkolójának másik végében. S ez volt valamennyi, aznap éjszaka szolgálatban lévő rendőrnek minden vágya; mindegyikükön túl nagy volt a terhelés az utóbbi időben, így nem csoda, hogy a nyavalyás kívülállókkal szembeni türelmetlenség a tetőfokára hágott valamennyiükben.

A tábornok az ajtó és az asztal közti távolság felénél cövekelt le, s azt parancsolta Dave-nek, hívja a parancsnokot.

− A parancsnok házon kívül − mondta Marks. Valójában otthon volt, az ágyában, de semmi okát nem látta, hogy ezt a látogatóval is közölje.

A tábornok az asztalhoz ment.

Névjegyét Dave Marks elé helyezte. – Nem hiszem, hogy a főnöke bánná, ha megtudnánk, milyen információkkal rendelkeznek Leo Friedgood hollétét illetően.

Marks ajakbiggyesztve elolvasta a névjegyet. – Telpro Corporation − mondta. − Nem maga volt a főnöke?

− Helyesebben, Mr. Friedgood a Telpro Corporation alkalmazottja. Miután a főnöke házon kívül van, önt kérem, engedjen betekintést a Mr. Friedgoodra vonatkozó dossziéba.

Marks felvonta szemöldökét. − A dossziéba.

− Nem mindennapi ügyről van szó, őrmester. Ez biztonsági kérdés.

− Na, várjunk csak egy pillanatra − hajolt Marks a kártya fölé. − Itt sehol nem áll, hogy maga, tábornok, még mindig a kormánynak dolgozna. De még ha itt állna is, akkor is különleges kérelmi adatlapra lenne szükségem, mielőtt betekintést engedélyeznék bármilyen dossziéba. Önnél viszont ilyesmi nincs. Erről ennyit.

− Beszélni akarok a főnökével.

− Jöjjön vissza holnap, tábornok.

− És míg a főnökével beszélek, azt akarom, maga vagy valamelyik kollégája találja meg Mr. Friedgood jelenlegi elérhetőségét.

− Azt a főnökkel kell megbeszélnie. De ő sem fog magának adni semmit, uram.

− Nem valami hízelgő képet fogok a maga ma délutáni viselkedéséről nyújtani a főnökének, Marks rendőr.

Három vagy négy rendőr lépett az asztal felé. A tábornok figyelmét nem kerülhette el, hogy igen csendesen, majdnem védelmező szolidaritással mozognak.

− Nem érdekel, mit csinál, tábornok. Annyit tudok, maga közönséges állampolgár, aki azt hiszi, joga van rendőröknek parancsolgatni, és rendőrségi dokumentumokban turkálni. Szerintem, tábornok, ez probléma.

A tábornok elvörösödött dühében. De legalább megkezdődött a csata. − Megadom önnek a védelmi minisztérium egyik telefonszámát. Arra kérem, tárcsázza ezt a számot, és hallgassa meg, mit mondanak önnek. Két dologra fogom önt utasítani. Azután pedig látni akarom a Friedgood-dossziét.

− Arra kérem, ne feledkezzen meg arról, hol van, tábornok − mondta Dave Marks. − Maga semmire nem utasíthat engem. Azt akarom, hogy a keretlegényeivel együtt azonnal takarodjon az őrsről.

− Hé − mondta az egyik férfi. − Mi semmi mást nem akarunk, csak a…

− Kifele − mondta Marks. − Komolyan mondom.

− Maga őrült és önpusztító − mondta Haugejas tábornok. − Jogom van itt lenni, s jogom van a kért információhoz is. Ha egyszerűen felhívná a védelmi minisztériumot…

− Te meg ki a nagy büdös lófasz vagy? − kérdezte szintén elvörösödött arccal egy fiatal, szőke rendőr. − Mit képzelsz te, hol vagyunk, a hadseregedben? Az lett neked mondva, pajtikám, hogy csattogjál innen kifelé. Nem gondolod, hogy el kéne indulnod?

Greeley, a tábornok segédje, aki szőke majomra emlékeztetett, Johanssen felé lépett, s megragadta a karját.

− Állítsd le magad − mondta Johanssen.

− Hé, nem akar itt senki zűrt − közölte Greeley. − Egész nap kerestük ezt az AWOL-t, ember. A vége úgyis csak az lesz, hogy megtaláljuk, és maguk segíteni fognak ebben nekünk.

Johanssen az ezt ti elhiszitek? arckifejezéssel fordult a rendőrök kicsiny csoportjához. Fordulás közben karja Greeley tokban lévő pisztolyához ért. Gondolkodás nélkül, pusztán mérgében, reflexszerűen rúgta ki Greeley alól a lábát, fél térddel a döbbent férfi mellkasára nehezedett, s dzsekijébe nyúlt a pisztoly után.

− Hagyja békén az emberemet! − harsant Haugejas tábornok hangja.

Egy Wiak nevű, termetes fiatal rendőr hátulról ragadta meg a tábornok karját, társa pedig elé lépett, hogy eltávolítsa a tábornok fegyvereit, amelyek most a csípőjénél láthatóvá váltak. Másik két rendőr a tábornok másik segédjével járt el ugyanígy az asztal túloldalán.

− Parancsolom, hogy engedjenek el − mondta a tábornok. − Henry Haugejas a nevem, Henry Haugejas tábornok vagyok, követelem, hogy engedjenek el és hagyjanak telefonálni.

− Micsoda arzenállal mászkál maga, tábornok? − kérdezte Dave Marks. − Medvére megy? Ha Leo Friedgood-nak lennék, nagy ívben kerülném magát, mint a pestist.

− Telefont akarok! − ordította Haugejas. − Maga lehetővé teszi nekem a telefon használatát.

Greeley oktalan módon megpróbált kiszabadulni Johanssen térde alól, de a fiatal rendőr hasra fordította és leszorította. Mark Johanssen fél térde Greeley hátába nyomult, majd összebilincselte a kezét a háta mögött.

− Maga barom! − ordította a tábornok. − Engedje el azt az embert!

− Megmondtam már, nem vagyok a katonád − lépett át Johanssen Greeley testén.

− A cellába velük − rendelkezett Marks gyorsan. − Csak vigyétek le őket, foglalkozni ráérünk velük holnap.

− Hát, ez a kurafi nekem jött − rántotta Johanssen lábra durva mozdulattal Greeleyt. Greeley elfordította a fejét, s Johanssen uniformisának hajtókájára köpött.

− A kurva anyád! − kiáltott fel a rendőr. Előbb Greeley gyomrába vágott, s amikor a férfi összegörnyedt, halántékon csapta. Az ütés az őrs ügyeleti asztalától távolabb nyitva álló kis cellák egyikébe perdítette Greeleyt. − A francba − káromkodott Johanssen. Hajtókáján tovább terjeszkedett a sárga folt. Ledobta a dzsekijét, majd berontott a cellába, ahol a mosdó mögött Greeley feküdt a betonfal mellett, s beletörölte a köpést a megbilincselt férfi állába. − Meg kéne veled etetnem, geci − mondta, majd kiment, s bezárta a cellaajtót maga mögött.

Larry Wiak a második cella felé lökdöste a tábornokot, akinek arca most mélységesen eltorzult dühében és hitetlenkedésében. Még soha nem fordult vele elő, hogy olyan csatát kezdeményez, amit szinte azon nyomban el is veszít. − Vegyék le rólam a kezüket! − bömbölte. − Levágom a tökeiket!

− Ilyen tábornokot én még nem éltem − mondta Johanssen, s mohón figyelte, amint Wiak betuszkolja a tábornokot a cellába.

− Haverok, csakugyan tehetnétek magatoknak egy szívességet, és felhívhatnátok valamelyik számot − mondta Haugejas másik segédje, útban a harmadik cella felé.

− Holnap szar lesz a ventilátorban, erre mérget vehettek.

− A tábornokok állandóan le akarják vagdosni valakinek a tökeit − jegyezte meg Johanssen.

Acéltökű Hank továbbra is hangosan és dühödten tiltakozott, ám végül felismerte: egy városban, ahol mindenki ki lett téve a DRG-16-nak, ugyan mi tartotta volna épp a rendőrséget vissza attól, hogy épp úgy megkettyenjen, mint bárki.

− Legalább ma éjjel nem köti le az időnket már ez a három fasz − mondta Larry Wiak Johanssennek.

Johanssen a tábornok üvöltözéseit és fenyegetőzéseit figyelte. − Nem, amíg ez a vén fing telefonhoz nem jut, és atombombát nem robbant az őrs alatt − vélte.

− Atombombát? – harsogta a tábornok. – Az pattanás lenne a seggén ahhoz képest, amit maga kapni fog!

 

5

 

− Menni akarsz. Tudom.

− Menni akartam, naná. Még mielőtt beteg lettél. Jézusom, Ronnie!

− Ott lesz az összes barátod.

− Az összes barátomat úgyis látom az őrsön. Ha azt látom, hogy egy film alatt leszopják magukat, az nem olyan hej, de nagy élmény.

− Pedig tavaly is milyen jól mulattál.

− Tavaly te egészséges voltál. Az isten szerelmére, Ronnie. Még csak hozzá se nyúltál az ételhez.

− Nos, étvágytalanságomat részben az okozza, hogy aggódom miattad. Tudod, nem vagyok odáig azért, hogy mártír legyél. Szarul leszek, akár elmész a moziba, akár nem mész. így tehát azt gondolom, menned kell.

− Jézus, Ronnie. Rémesen érezném magam, ha elmennék ma este. Ez csak egy film. Itthon akarok maradni, hogy gondot viseljek rád.

− Gondot akarsz viselni egy beteg öregasszonyra − mondta Ronnie, s oldalvást a párnának fordította az arcát. Pontosan annak látszik, gondolta Bobo: beteg öregasszonynak. A férfi láthatta már hetek óta, miként szárad ki a bőre, miként süpped arca az állkapcsa vonala mögé, mint egy fogatlan hegyi asszonynak. Aznap este kilenckor Bobo Ronnie ágyának szélén ült az elsötétített szobában, szórakozottan tologatva a lány érintetlen ebédjét az alumíniumtálcán. Ronnie lehunyta szemét, szempillái úgy pihentek meg arcán, mint erezettel beszőtt kicsiny, lapos kavicsok. Sóhajtott, arcát mélyebbre süp-pesztette a párnában. Homlokát mélyen árkolták a ráncok, de árkok szegélyezték a szája sarkát is. Bobo menekülni készülő, hűtlen énje mélységes kétségbeeséssel gondolt Ronnie Riggleyre. Csakugyan összekötheti az életét egy nővel, aki ennyivel idősebb nála? Éljen vele, s nézze végig, miként uralkodik el az ismert arcon a másik, szörnyű, megviselt arc? A ráncok és redők pókhálója mintha már a bőre alá ette volna magát, beszippantva az arcát. Bobo egy pillanatra menekült volna, de rögtön. Úgy érezte magát, mint egy elfekvőben. A következő pillanatban elhessegette ezeket a gondolatokat. Megszorította a kezét, s szégyent, bűntudatot érzett; ám a gondolatok, amelyek e bűntudatra okot adtak, valahol mélyen csak kísértették.

− Menj − mondta Ronnie. − Ne hagyd, hogy visszatartsalak.

− Meglátjuk − mondta Bobo, s a szó számára kettős jelentéssel bírt. Felkapta a tálcát, s kivitte a konyhába. Mögötte Ronnie felsóhajtott; fájdalmában alighanem, vélte Bobo.

Az volt a gond − s Bobónak igencsak türtőztetnie kellett magát, nehogy beleöklözzön Ronnie valamelyik beépített szekrényébe − ezzel a gyilkossági üggyel, sőt az összessel, hogy annak lényege kiszivárgott valami módon, amit Bobo nem tudott definiálni, s mérgezte a várost. Bobónak így tűnt: mintha a gyilkosságokban megbúvó betegesség valami módon kiszivárgott volna a gyilkosságokból, hogy azután a falakon s a járdákon kivirágozva hozza mérgezett gyümölcsét. Most már szinte soha nem élvezte Bobo az éjjeli őrjáratokat Hampsteadben. Túl sok bizarr dolgot látott, s számára a dolog buli része végérvényesen átadta magát az őrületnek. Egy éjjelen több ízben is rejtélyes balhékat kellett lecsillapítania, s ha sikerült a vérző verekedőket szétcibálnia, és elbeszélgetnie velük, azok nem is igen emlékeztek már, miért kaptak hajba. Ugyancsak közhelyszámba ment ezekben a napokban, hogy egy, addig tökéletesen épelméjű személy − aki meglehet, kissé depressziósán viselkedett az elmúlt időszakban, ám ez egyáltalán nem volt törvény-szerű − egyik napról a másikra megmagyarázhatatlan mánia rabja lett. Elég sokan úgy döntöttek, az ablakok beverése a társadalmilag elfogadható viselkedésformák közé tartozik, így aztán a Main Street folyamatosan úgy nézett ki, mintha légitámadások miatt deszkázták volna be az ablakokat. Bobo maga vette fel a bejelentést, mely szerint a Main Street-i drogéria tulajdonosa, Teddy Olson gimnazista fiúk csoportjába hajtott bele a Camarójával, s négyüket megölte. Bobo nem volt benne biztos, honnét tudja, de meggyőződése volt: ha a gyilkos nem kezd Hampsteadben működni, öreg Teddy még ma is békésen méri a Valiumot a pult mögött, és nem előzetesben várja a büntetőtárgyalás kitűzését a bridgeporti börtönben.

Hampsteadben, ó igen, épp itt, merengett Bobo, jelen pillanatban mintegy száz, mindenféle korú, mindkét nembeli ember van, aki elég őrültnek tűnik ahhoz, hogy ő legyen a gyilkos. S ezek közt rendőr is van, tette hozzá magában. Ez volt a másik ok, ami miatt Bobo szívesen ripityára törte volna Ronnie valamelyik konyhai szekrényét. Az egész testület jó úton volt afelé, hogy megbolonduljon, miután sehogy sem lelték az emberüket; az állami rendőrség is egyre inkább összevonta a szemöldökét, s mind kétségbeesettebbé vált, ahogyan tehetetlenül rótták az egyre szűkülő köröket a haszontalan nyomok körül. Még kínosabb volt, ha Bobónak bele kellett néznie az olyan zsaruk, mint az ifjonc Mark Johanssen és a barátja, Larry Wiak szemébe, mert amazok tekintete elárulta, korántsem bánnák, ha kitaposhatnák még a szart is a legelső fazonból, aki az útjukat keresztezi. Sőt több volt ez puszta tekintetnél. Wiak kegyetlenül elbánt két verekedővel, akiket a Main Street-i parkolóban választott szét aznap reggel. Az egyiknek mázlija volt, hogy megúszta az agyrázkódást, a másik három fogát köpte ki a helyszínen. Wiakot ráadásul jobb kedvre derítette, hogy elbánhatott ezekkel az állampolgárokkal, és a kollégák élénk helyeslése nyomán Bobónak olyan érzése támadt: a többi rendőr azt se bánta volna, ha Wiak a verés helyett történetesen szitává lövi a verekedőket.

Az érintetlen ételt Ronnie szemetesébe dobta, ellöttyintette a tányért, aztán a mosogatógépbe tette. Két kézzel támaszkodva a mosogató fölé hajolt, s az ablakban figyelte elmosódó tükörképét. A gyilkosságok óta talán most először fogta el némi rossz előérzet az éjféli mozibulival kapcsolatban. Úgy érezte, míg a többiek üvöltöznek és sört nyakainak, jobb lenne, ha Johanssen meg Wiak és még néhány társuk csendben meghúznák magukat valahol egy néptelen bárban.

 

6

 

A rendőrök, akik túlélték a második éves összrendőrségi éjféli vetítést, később soha nem voltak képesek kielégítő magyarázattal szolgálni azzal kapcsolatban, miként romlott el minden ilyen gyorsan. A zsaruk Bobóhoz hasonlóan kitűnően megértették a katasztrófához vezető kiváltó okokat; azok a kétségek, amelyek Bobót gyötörték, őket sem hagyták nyugton; az események egymásutániságát azonban egyszerűen nem tudták rekonstruálni, nem jutottak közös nevezőre azzal kapcsolatban, mitől vált a rendőrbulin száz jókedvű rendőrből ugyanennyi pisztolyt lengető őrült. Volt néhány dolog, amiben a túlélők egyetértettek: röviddel a katasztrófa előtt Larry Wiak anyaszült meztelenre vetkőzve pattant fel a színpadra a vetítővászon elé, egy öreg, Rod Fratney nevű járőr pedig elvékonyodott hangon azt kezdte sikoltozni, hogy Dicky Normant látja. A Szerecsendió Színház harminckét túlélője továbbá abban is megegyezett, hogy egy, a nézőtér jobb szélén ülő férfi − abban a pillanatban, amikor Fratney kiejtette Dicky nevét − felsikoltott. Nem volt vita abban, hogy elsőnek Larry Wiak halt meg, de innen már megoszlottak a vélemények. Tizenegyen arra esküdtek, hogy Fratney ölte meg Wiak-ot, tizenhatan arra, hogy a sikoltozó, ismeretlen rendőr ürítette rá a tárát, négyen úgy vélekedtek, a két ember egyszerre pumpálta tele Wiak mellét golyókkal, egy pedig makacsul állította Graham Williamsnek, hogy míg úgy Rod Fratney, mint az ismeretlen csakugyan a kezében tartotta a fegyverét és lőtt is, az ő lövéseik a vetítő-vászonba csapódtak. Wiakot nem ők ölték meg, erősködött a rendőr, hanem egy villámló nyílvessző, amely a színház mennyezetéből türemkedett elő, s lassan, de biztosan célba vette a vászon előtt álló hatalmas, meztelen embert. − Amikor eltalálta − mondta a zsaru Grahamnek −, az olyan volt, amit életében se lát az ember. Bomba nem tenne ilyet. Mert egyszerűen kettévágta azt a benga anyaszomorítót. Szétomlott, akár a marha a vágóhídon. Hát ettől kattant ott be totál mindenki.

Graham számára ez nem hangzott rosszul, nagyon is a Sárkányra vallott, így aztán megkérdezett néhány más rendőrt, egészen biztosak-e abban, hogy mind a két társuk Wiakra lőtt. Egy Billy O’s nevű bridgeporti zsarubárban Jerry Jerome negyvenhárom éves őrmester megtört pillantás kíséretében kérdezte: − A fényekre gondol? Valaki beszélt magának a fényekről?

− Nem beszélne maga is? − érdeklődött Graham.

− Mindjárt akkor történt, mikor már mind ott voltunk. Mindjárt akkor, amikorra már bekapkodtunk néhány sört, persze fejenként − hát azok a manuszok, akárha a sörös dobozokból másztak volna elő, én még soha nem láttam ilyen iramban lerészegedni őket −, mindjárt akkor, amikor már vártuk, hogy kezdődjön a film. Az ordítozás lassacskán abbamaradt, lekapcsolták a villanyt. Johanssen meg még néhány másik manusz, Maloney, Will, én meg mit tudom én, még ki, ott kolbászoltunk a székek közti folyosón, de mindenki más a fenekén ült már. Hallani lehetett a kollektív sóhajt. Mert erre várt mindenki álltó hétig. És ahogy ment föl a függöny, csavarodott fölfelé, páran tapsoltak, de a legtöbbünk − hé, én éreztem ám! – valahogy mentálisan kapcsolódtak be. Érti, mire gondolok?

Jerry Jerome egészségeset húzott a Jack Daniel’s-éből, Graham Williamsre hunyorított és megkérdezte: − Tud a szpígenről? Beszélt valaki magának a szpígerről? − Hogy Graham a fejét rázta, Jerry Jerome arcán sápadt kísértetmosollyal folytatta. − Az egy kicsit később volt, és én innen gondoltam, a fények talán csak a szemeim voltak. Mert ha a pasas, aki üvöltött, azt látta, amit én láttam, nem hinném, hogy azon nyomban képes lett volna viccet faragni abból. Én még mindig arra voltam akkor kíváncsi, a nyakamon ül-e még a fejem.

Állával Graham felé bökött. − Na ide hallgasson, faszikám, ha maga most kiröhög, én ezt a pohár italt a pofájába vágom egyenest. Megértette? Meg. Jó. Azt hittem, az északi fényt látom. Tudja? Fényáramlatok voltak azok, a mennyezetről ömlöttek a vászon felé. Majdnem úgy, mint a gömbvillámok, s volt köztük az is talán. Kék, sárga, vörös… olyan szikrázó és elektromos kinézetű. Láttam, ember. A két szememmel. Annyira megijedtem, hogy aszittem, beszarok ott helyben. Biztosra vettem, hogy ég az egész átkozott színház. Éjszakai tüzérségi gyakorlatokra emlékeztetett az egész, azokra az időkre, amikor még Fort Sillben katonáskodtam. Zumm, zumm, zumm, hallotta már? Teli volt ezzel az anyaggal az egész kibaszott levegő − és aztán az egész egyszerre megrohanta a vetítővásznat. Úgyhogy… − Italába kortyolt, s megkeményedett arccal Grahamre nézett, igazi zsarunézéssel, hogy lássa, miként reagál a hallottakra. − Úgyhogy akkor megláttam Wiakot… amikor láttam, hogy valami őrület szállta meg Wiakot, aztán valami meg cottage-sajtot csinál belőle, akkor arra kellett gondolnom, a két dolog, a két valami ugyanaz.

A „szpíger” könnyű feladványnak bizonyult, majdnem az összes túlélő emlékezett rá, s legtöbbje emlékezett arra is, hogy a tréfálkozó férfi egyike volt azoknak, akik még a székek közti folyosón keresték a helyüket, amikor a villanyt lekapcsolták. Abban is egyetértettek, hogy nem Johanssenről van szó. Az ő humora nem volt annyira durva. Legvalószínűbb, hogy Artie Maloney − aki zsáknyi kitüntetéssel tért haza Vietnamból, s odahaza, ha látogatójával már kellőképpen leitták magukat, szívesen elő is vette azokat a fiókból − üvöltötte el magát, amikor a vásznon megjelent az első fekete bőrű ember, aki nem rendőr volt: − Szpíger! Félig bemondó, félig nigger! − Erre megvadult mindenki. Aki épp ivott, az előtte ülőre köpte a sört a röhögéstől. − Félig bemondó, félig meg… − Hallani lehetett, amint Maloney bemondását visszhangozza az egész Szerecsendió Színház, az igazság azonban az, hogy Maloney vicce nem igazán volt jó vicc. Inkább kvintesszenciája mindannak, amire humor terén egy huszonnyolc éves, félrészeg ír rendőr érez, ha az előtte lévő ülés háttámlájára teszi a lábát és meggyőződése, most aztán bármit is kimond, ami csak az agyán átvillan, elviheti szárazon. Az idősebb rendőrök, mint Jerry Jerome vagy Rod Fratney még csak félmosolyra sem méltatták volna az ilyen faviccet.

Vajon akkor mitől aratott akkora sikert Maloney benyögése? Graham leginkább arra hajlott, hogy a poén ostobaságában és faragatlanságában is némi enyhet jelentett, felszabadulást a rendőrökre nehezedő, szinte már elviselhetetlen nyomás alól. Mi van, ha nem csak Jerry Jerome látta a mennyezettől a vászon irányába áramló, szikrázó fénypászmákat? Mi van, ha − Artie Maloney kivételével − az összes jelenlévő látta a fényeket, s épp azon gondolkozott, elment-e az esze? A szpíger hallatán kizökkenhettek a megrökönyödésből, mintegy magukra találhattak.

Erre elsőként egy huszonegy éves srác célzott Grahamnek, épp oly zavart arccal, mint Jerry Jerome-é volt a bridgeporti bárban. Lehet, hogy a srác − Mike Minornak hívták − tiszteletet parancsolóan festett egyenruhában, most azonban − farmerben és a KISS együttest ábrázoló pólóban, amint szülei konyhájában ült egy fahokedlin − úgy festett, mint akit teljesen kikészítettek a Szerecsendió Színházban látottak. Szeme túl nagy volt a fejéhez képest, s egyik szemhéján folyamatosan lüktetett egy apró ér, amely mintha valahogy állandóan arra figyelmeztette volna a srácot, hogy igazából másutt lenne dolga. Szeptemberben szerelt le, s azon gondolkodott, valahol kitanulja a számítógépes szakmát, de Grahamnek az volt a gyanúja, jobban tenné, ha várna előtte vagy hat hónapot. − Azt hittem, valami olyat látok, amikor a lámpák kihunytak, hogy pókhálók ereszkednek le, igen − gyónta. − Nem pontosan fények, de valami vitorlázó dolgok, valami vitorlázó vonalak… pókhálók. Kér egy Coke-ot vagy valamit? − A hűtőgéphez ment, kivett egy doboz diétás Pepsit, az asztalon lévő vágódeszkára állította, feltépte és a felét legurította.

− Ember, egyszerűen nem értettem, amikor Larry úgy levetkőzött. Nem tudnám megmondani, miért tette. Egyszerűen állattá vált, istenverte állattá, ha tudni akarja az igazat Larry Wiakról.

Mike Minor idegesen, két hatalmas kortyra leküldte a diétás Pepsi utolját. − Mikor olyan nagy volt és fehér, és kisétált azok közül az árnyak közül, rám ijesztett rendesen, ember. − A fiú bólintott, s úgy szegte fel a fejét, mint egy bábu, aki fél, hogy bepancsolnak neki egyet. − És amikor Rod Fratney elüvöltötte magát, mellettem meg a másik pasas úgy visított, mint egy horrorfilmben szoktak, majdnem összehugyoztam magam. Mert tudtam, hogy ott van, ember, pontosan ott, ahol én vagyok.

− Grahamre pillantott, aki együtt bólogatott vele. − Ember, látta ő is. Akár az öreg Rod. Meg jómagam.

− Úgy érti, Dicky Normant látta. − Graham számított erre.

− Hát, két estével a Kóristafiúk bemutatója előtt, amiről azt mondták, az év legnagyobb bulija lesz, meg ilyesmi, szóval két estével azt megelőzően őrjáraton voltam. És eltévedtem. Valahol az Akadémia környékén történhetett, de egyszerűen nem találtam vissza. Valami útra keveredtem, keskeny út volt, tábla egy szál se. Még arra sem emlékeztem, hogyan kerültem egyáltalán oda. Mint egy rémálom, olyan volt, ember. Egy másodpercre komoly pánikba estem, hogy hát: hol vagyok, ember? Zsaru létemre azt sem tudom, merre járok! Semmit nem láttam, csak ezeket a bazi nagy fákat végig. Még arra sem emlékeztem, a város micsoda részén jártam másodpercekkel korábban. Úgy döntöttem, megfordulok, azt’ addig megyek, míg újra ismerős részen nem lyukadok ki. így aztán orral bementem a fák közé, rükvercbe pakoltam a kocsit, belenéztem a visszapillantóba… és ott volt Dicky Norman. Őrület, ember, de ő volt az, tutira. A helyzetjelzőim fényében vöröslött a bőre. Épp a túloldalon jött ki a fák közül, mintha ott aludt volna, vagy mi, az egyik karja letépve, a nagy, kerek arca meg szürke volt és fáradt és… viaszos. Egyenesen felém tartott. Na bazmeg, egyesbe rámoltam, aztán húztam onnét. Jó nagy horpadás is lett a lökhárító jobb elején.

− Tehát amikor Larry Wiak az árnyékok közül előjött a vászon felé… − Grahamnek többet se kellett mondania.

− Az. Rod Fratneynek ember többé nem tehet fel kérdéseket, de én tudom. Tudom. Hogy látta ő is. − Elszántan nézett az öregemberre a vágódeszka felett, s arra koncentrált, hogy laposra nyomorgassa a tenyerében tartott alumíniumdobozt.

− Én is biztos vagyok benne − nyugtatta meg Graham, s a fiú gyanakodva tekintett rá. − Jómagam is láttam elég furcsaságot júliusban meg augusztusban.

− Aha. − A srác megint felszegte fejét, és kisimított a doboz felszínén egy gyűrődést. − Aha. Furcsaságból kijutott. Abból ki. − Mikor megint Grahamre nézett, szeme csillogott, aztán kipakolt. Nem egyszerre, miután még mindig nem volt meggyőződve arról, mennyire bízhat meg Grahamben, s először nem jött ki egyenesen a farbával, mert magában sem igazán bízott. Michael Minor hosszú útra invitálta Grahamet, mely elvezetett annak megértéséhez, ami a Szerecsendió Színházban történt. − A filmről beszélt-e valaki? − érdeklődött.

A film azon dolgok közé tartozott, amiről eddig még egy túlélő sem tett említést. Graham a fiú fájdalmas tekintetét fürkészte. − Meséljen maga, Mike − mondta. Gyomra összeszűkült. Ujjait összekulcsolta, hogy ne remegjenek.

− Nem tudom, mit vagyok képes mesélni − bocsátotta előre a srác. Darab ideig hallgatott, bal keze fejét tördelte. − Hogy olyan volt, mintha rólunk szólna? − Fejét felszegve, élesen nézett vendégére, majd visszatért bal keze fejéhez. − De aztán valahogy megváltozott. Más lett. – Graham türelmetlenül várt, míg Mike Minor elégtelen szókincsével szenvedett.

− Azt mondtad, más lett.

− Az. Igen, más lett. − A srác felegyenesedett a hokedlin, arca mintha összement volna. Úgy tűnt, jégvirágok nyílnak a mögötte lévő ablakon; hideg fény öntötte el arca síkságát, mely kietlenné vált, akár egy fejsze éle. A fiú hirtelen mintha tíz évet öregedett volna. − Olybá tűnt nekem, mint egy háromdimenziós show. Beleláthattam, mint valami szobába.

A srác fészkelődött. − Aztán azt a szobát láttam. A film már nem a rendőrséget mutatta. Úgy értem, rendőrség volt az továbbra is, csak nem ugyanaz. Hülyén hangzik, tudja, de eltartott egy darabig, míg felismertem. A hampsteadi őrs volt. Ahonnan épp jöttünk. Ott volt Mo Chestman, az éjszakás, meg McCone, a partnere… ó, itt kezdtek el a srácok zajongani. Nem tudom megmondani, miért, de nem tűnt furcsának, hogy a Kóristafiúk közepén feltűnik a mi rendőrségünk meg két kollégánk. Klassznak tűnt. Aztán a gyülekezőt mutatták, és benn volt az összes zsaru, még azok is, akik nem jöttek el a vetítésre. Royce Griffen is. Ezt vettem észre elsőnek: Royce Griffen haját, azt az igazi rikító vöröset, ami neki volt. Aztán figyeltem fel a tarkójára.

Minor keresztbe tette a lábát, s egyik kezét fagyottnak látszó arcára helyezte. − Olyan volt, mint a hamburger. Sima és púposodó. Aztán láttam, hogy halott az összes hapsi. Ott voltak rajtuk ezek a nagy sebek, ezek a nagy, pépes sebek. És a bőrük is valahogy zöldes volt… − Most már reszketett, s Graham megértette: furcsa testtartása akadályozta meg eddig is ebben. − Na, ennyit láttam.

− Ez volt minden?

− Volt még valami, de csak pillanatra. Láttam azokat a kis cellákat, az őrizetesekét, ahová éjjelre a részegeket dugjuk. Vagy a kölyköket, míg a szüleik értük nem jönnek. Hat van belőlük, egy sorban. Nem t’om, aznap volt-e lakójuk, mert nem voltam szolgálatban. A kamera egyenest átment a cella rácsos ajtaján, s megmutatta az első három belsejét. Akár a mészárszék, úgy festett, ember. Felvágott testek, felnyitott testek, amikből mindenféle kilógott, vér, amerre a szem ellát… a ruháik összekeveredtek a belsőségeikkel. − Mike Minor a térde köré kulcsolta a kezét. − Mindjárt azután azt láttam, Dicky Norman botorkál a vászon felé. Onnantól fogva síri csönd, ember.

A srác most már annyira megállíthatatlanul remegett, hogy a hangja is bukdácsolt. − A fazonok sírtak meg üvöltöztek… Láttam a pont mellettem ülőt, Harry Chestert, Mo fivérét a torkához kapni, aztán felnyitotta a fejét a .357-esével, én meg padlót fogtam, s elővettem a saját fegyverem. Biztos voltam benne, hogy Dicky Norman megint értem jött, így aztán lövöldözni kezdtem a vászon felé… Talán el is találtam némelyeket, mit tudom én…

Graham felállt s a reszkető fiúhoz ment. Némi habozás után megveregette a vállát, aztán brandyt keresett. Talált is egy palackkal, töltött egy borospohárba és Mike Minor kezébe nyomta. − Rendben van, fiam. Rendben. Vége most már. Bárkit is talált el, azt az ember még valószínűleg egy tucatnyian kilyuggatták. − Mert az első lövés a filmből érkezett.

 

Mikor már eleget tudott, hogy más túlélőket is kikérdezzen a film felől, Michael Minor történetét több-tucatnyi változatban hallotta újra. Nem akadt két ember, aki ugyanarról számolt volna be, de az első percek eltelte után egyikük sem látta a Kóristafiúkat. Némelyek feleségüket és lányukat látták, amint más rendőrökkel szeretkeznek, kevesek pedig azt, hogy gyermekeik testét húzzák partra a Gravesend Beachen. Egy Ron Rice nevű rendőr tengeri szörnyet látott − hatalmas, víz alatti hüllőt, kegyetlen állkapoccsal −, amely a gyerekek felé úszott és kettéharapta őket, széttépte testüket, miközben a vérük vörösre festette a vizet. A legtöbben azonban holtakat véltek látni, akik úgy mozogtak, mint az élők. Ketten vagy hárman azok közül, akiket Graham kifaggatott, látták a vörös Royce Griffent. Sokan látták a halott gyerekeket, s fehér, hideg arcuktól borsódzott a hátuk. − Ahogy azok kinéztek! − mondta egy Lew Holtz nevű zsaru Grahamnek. − Tudja, talán egy vagy két percig láttam őket, ha ez elég, de… átkozottul furán festettek. Nem srácok voltak többé, hanem valami más, valami, uram, amit maga az életben sem akarna látni, meg én se. Úgy néztek ki, mint akikből csörgőkígyók nőttek ki, ha tudni akarja. − Holtz nem tapasztalta meg Jerry Jerome lusta villámát; ő, mint a legtöbben, úgy vélte, Larry Wiakot Rod Fratney ölte meg; és ezen az sem segített, hogy Fratneyt a hampsteadi állomány legrosszabb lövészének tartották. Mire Graham Lew Holtzcal beszélt, már nem tartotta a legfontosabb kérdésnek azt, ki vagy mi végzett Larry Wiakkal.

Így mire másodízben beszélt Bobo Farnsworthszel arról az éjszakáról, feltette a kérdést: − Mikor az állomásról a Szerecsendióba rohant, látta még, mi van a vásznon?

Mert a film még pergett, mikor Bobo berontott; a mozigépész, akit egy kósza lövedék talált el, élt ugyan, de tehetetlenül feküdt a kuckója padlóján; a film akadozott, de a Kóristafiúk, vagy amit a Sárkány helyette befűzött, még mindig ment a vásznon és a belelőtt lyukak mögött, a csupasz falon.

Bobo pedig, aki a halottakkal és haldoklókkal teli mozi legmagasabb pontján állt, látta, mi ment.

 

7

 

Ronnie nem sokkal este tíz után nyugtalanul, forgolódva aludt el. Bobo ott ténfergett az ágya körül, nem nagyon akaródzott magára hagynia. Ronnie, aki a hosszadalmas betegeskedés idején teljesen összeszáradt, valósággal áttetsző volt most már, s Bobo tartott tőle, hogy a szabálytalan ér- és szívverés ezen az éjszakán még rosszabb formában jelentkezik. Forró és száraz kezét simogatta, majd felemelte: nem tűnt nehezebbnek egy kolibrinél. Rossz érzést keltett benne, hogy a kezét fogja, miközben Ronnie alszik, ezért óvatosan letette a lepedőre, majd a fürdőszobába ment, hidegvízbe áztatott egy ruhát, kicsavarta, aztán visszament Ronnie mellé. Finoman a homlokára helyezte. Ronnie mormogott valami olyasmit, hogy vún, de nem ébredt fel. Bobo ujjaival tapintotta a homlokát. Úgy érezte, talán valamelyest csökkent a láza.

Bobo rájött, hogy a betegápolás jóval kimerítőbb feladat, mint a rendőrködés. A szolgálat átadása után hazajött, hogy gondot viseljen Ronnie-ra, s most úgy érezte, mint aki már harminchat órája nem aludt. A kimerültség java, vélte, a Ronnie iránt érzett aggodalmából származik, de a hat- vagy hétórás, folytonos ápolástól is megfájdult a lába meg a háta. Legszívesebben mellé mászott volna az ágyba, de félt, hogy felriasztja. így beérte azzal, hogy mellé ült, ismét megfogta Ronnie kezét, s lehunyta a szemét, majd fogta a hálóban álló vén, túltömött széket, ledobálta róla a ruhákat, és kényelembe helyezte magát az ülőalkalmatosságon.

Zavarodottan ébredt néhány óra múltán; az álom oly észrevétlenül kerítette a hatalmába, hogy időre volt szüksége annak felismerésére, hogy korábban elaludt. Bobo előrehajolt, háta azonnal tiltakozott; belelépett szorosan megkötött cipőjébe, s lábait dagadtnak, érzékenynek érezte. Ronnie az ágyban arca előtt mozgatta a kezét. Aztán felpattantak a nő szemei, s meglátta Bobót.

− Jaj, drága, hát nem hagytál magamra − mondta. − Annyira száraz vagyok.

− Egy pillanat. − Bobo felugrott, s egy pohár vízzel tért vissza a fürdőszobából. − Hogy vagy? Én alighanem aludtam pár órát.

Ronnie gondolkodóan oldalt biccentette a fejét, s a vízbe kortyolt. − Jobban. Komolyan. Tudod, eszembe jutott, hogy most még enni is tudnék. Egy kis levest talán? Volnál úgy istenigazából drága, és csinálnál?

− Azért vagyok itt − mondta.

Mikor a csésze gombalevessel visszatért, Ronnie ágya szélére ült s végignézte, amint a beteg végez majdnem az egész adaggal. Mikor a csészét visszaadta, hatalmasat ásított. − Elnézést − mondta. − Bobo, én úgy érzem magam, mint a felmosórongy, és azt hiszem, az elkövetkező három hétben kizárólag aludni fogok.

Bobo rámosolygott.

− Mennyi az idő? Fél egy tájban jár? Bobo, miért nem mégy le a moziba? Biztos csúsztak a kezdéssel, nem a közepén érkeznél meg. Csak pár pillanatról maradsz le, ez tuti. Én meg lekapcsolom a villanyt és visszaalszom. Jól leszek. Becsszóra.

− Hát, talán lemegyek − mondta Bobo.

Nem ment egyenest a Szerecsendióba. Miután leparkolta a kocsiját, elsétált az állomásház öreg téglaépületéig. A színház csak pár perc járásra volt a lejtős városházi parkolótól, s Bobót érdekelte, mi történt a második váltás idején. További gyújtogatások? Kunyhóban rothadó, azonosítatlan hulla? Gimnazista, aki repülni próbált, és levetette magát a házuk tetejéről? Az éjjeli ügyeletesnek, Mo Chesternek biztos lesz valami poénos bemondása a délutáni tébolyadagról. Mo Chester bármikor meg tudta nevettetni Bobót. Mót azonkívül biztosan piszkálja, hogy ki kell hagynia a mozit meg az azt követő bulit, miközben a testvére ott lehet.

Bobo felment a lépcsőn, betolta a nehéz faajtót, s máris mosolygott a poénon, amit Mo a felbukkanása feletti meglepetésben valószínűleg megereszt.

− Na, ki van itt? − csapta össze a kezét. − Hozhatok neked némi sört a… − Színházból, akarta mondani, de az ügyeletes asztalnál nem volt senki. Nem ült ott Mo Chester a fülére ragadt telefonnal meg a száraz mosolyával. Üresen állt az asztal. Nem mutatkozott Gance McCone, Mo partnere sem, és ez már több volt, mint furcsa. Bobo nem tudott visszaemlékezni arra, hogy valaha így kongott volna a rendőrőrs előcsarnoka.

− Hé! − kiáltotta bele a csendbe. − Mi van veletek, Chester? Sztrájkoltok ma Gance-szel?

Szavai belefúródtak az őrs épületének mélyébe. Szinte látni lehetett a hangokat, s azt, ahogyan elenyésznek. Bobo hirtelen meggyőződéssel hitte: egyedül van a rendőrségen. S ekkor lett figyelmes a szagra. Teljes csendben állt a tágas előcsarnokban, aztán reflexszerűen kapott a csípőjéhez, oda, ahol a fegyvere lógott. Igen hangosan szóltak agyában a vészcsengők, amikor megérintette az övét, s rájött: nem egyenruhában van.

− Van itt valaki? − harsogta.

A telefon akkor szólalt meg, mikor Bobo az asztalhoz ment, hogy egy pillantást vessen a lapján heverő dolgokra, s félig-meddig ez a hang keltette Bobo déjá vu érzését.

Hirtelen az az érzése támadt, megérte már ő ezt a pillanatot: az üres rendőrség döbbenetét, a telefon erőszakos, kitartó követelődzését, saját magát, aki pontosan így állt egyszer, két lábbal a földön, ám mégis bizonytalanul, nagyon bizonytalanul.

Ekkor teljes erővel támadt rá a szag, ami elárasztotta a kapitányság egész épületét, s Bobo életében most első és egyetlen alkalommal volt képes arra, hogy azonosítsa a déjá int érzés okait s rábukkanjon arra az igazi pillanatra, amely azon illúzió mögött húzódott meg, miszerint korábban megérte már pontosan ezt a helyzetet. Mert vérszagot érzett − annyira erős volt, mintha vödörből loccsantották volna a falakra literszám és mert a telefon csak csörömpölt és csörömpölt, élete legboldogtalanabb óráját volt kénytelen újra átélni, amikor is a konyhai felfordulás láttán telefonált az őrsre s várta, hogy a többiek megérkezzenek, fogadta Hester Goodall bátyjának hívását. Ugyanilyen erőszakosan csörömpölt Mrs. Goodall telefonja is, de a pap láthatóan nem hallotta, Bobo pedig nem kívánt azzal foglalkozni, hogy magyarázkodjon a telefonálóknak. Ami Mrs. Goodall barátait és családtagjait illeti, velük csak foglalkozzanak a kapitányok meg az állami zsaruk.

Ugyanúgy vértől bűzlött a rendőrség, miként a Goodall-ház azon a májusi délutánon, s Bobo idegesen közeledett az emelt asztalhoz. Odaérve lábujjhegyre állt, s megnézte, mi van rajta és mögötte. Látta a kitömött széket, amit az ügyeletesek használtak, látta a telefonjukat, a jegyzettömbjüket, a cigarettát. Azt, amitől rettegett, nem látta. Az asztal mögött nem hevertek egymásba gabalyodott holttestek.

− Chester McCone! − kiáltotta. − Valaki!

Az irodákhoz, gyülekezőhöz és a kihallgató szobákhoz vezető folyosóra is bekukkantott, de senkit nem látott.

Mögötte továbbra is sivalkodott a telefon. Mielőtt belefogott volna az épület átkutatásába, úgy döntött, még egy pillantást vet a bejáratra. Akkor látta, amit korábban nem: nyitva áll az őrs fő része és a fél tucat kis őrizetesi cella közti ajtó.

Ezt az ajtót mindig zárva tartották, még akkor is, ha a zárkáknak nem akadt lakójuk; ezt a konvencionális szabályt épp oly mereven betartották, mint az íratlan parancsolatot, mely szerint legalább egy rendőrnek mindig lennie kell az ügyeletesi asztalnál.

Bobo lassú léptekkel haladt vissza a fehér padlón. Megérintette a keresztvasakkal ellátott fémajtót; kinyitotta. Rögvest rárontott a vérszag, amely itt már az ürülék sötét, cl nem téveszthető bűzével keveredett. Bobo lenézett. Valami vörösen freccsent a padlóra.

Biztos volt abban, hogy bent Mo Chester, Gance McCone holttestét találja és még azét a rendőrét, akit itt leptek meg a másik kettővel együtt.

Bobo belépett a cellák előtti folyosóra, s gyorsan végig is szaladt rajta. A rácsok mögött hevert a három, ruháitól megfosztott, lemészárolt test. Bobo most nem vett levegőt; gondolkozni sem bírt. Mögötte a telefon végre elhallgatott. Az egyik áldozat fejét − ez Greeley volt − olyan erő tépte meg, hogy arcából vérmocskos, összerongyolt csíkokon kívül semmi nem maradt. Bobby jobban megnézte a második halottat, s azt gondolta, mintha ismerősnek tűnne valahonnan; talán újságokban vagy magazinok borítóján találkozhatott vele.

Harminc másodpercébe se tellett, hogy lerohanjon a városházi parkoló lejtőjén. A színházigazgató erre az éjszakára a következő feliratot tette ki: ISTEN HOZTA A HAMPSTEADI RENDŐRSÉG MAGÁNELŐADÁSÁN. Elrobogott a fekete betűk alatt.

Fényesen kivilágítva fogadta a Szerecsendió előcsarnoka, de éppoly üresen tátongott, mint a rendőrség. Hangosan kergették egymást a zajok. Bobo úgy vélte, a Kóristafiúk zenéjét hallja, és a muzsika a nézőtérről szűrődik ki. Azonosította a maró, csípős büdösséget, amely éppolyan ismerős volt számára, mint a sörszag.

Korditszaga volt. Épp eleget szagolta a rendőrség pincéjében berendezett lőtéren.

Elhaladt a pénztárak mellett, s berontott a színház kettős lengőajtóján. A hangszórókból bömbölő kakofóniában lövöldözések, nyögések, kiáltások, hangos zenetöredékek keveredtek. A vetítőből áradó fénysugár megvilágította a füstfellegeket.

A zsöllyék mindegyike üresnek látszott. Bobo néhány bizonytalan lépést tett a széksorok közti lejtős folyosón: szeme még nem alkalmazkodott a homályhoz.

− Hé − mondta. − Srácok?

Meglátta az egyik karfáról kilógó lábat. − Hé, mind berúgtatok? − Hörgés támadt a hangszóróból áradó vad horkantások és röhejek közepette. Bobo megérintette a lábat. Megrázta.

− Hol vannak itt a villanykapcsolók? − ordította.

Vagy a vászon lett világosabb akkor, vagy a szeme szokott hozzá végre a körülményekhez, de sebesült és halott rendőröket pillantott meg mindenfelé a zsöllyékben és a sorok közt heverve. Bobo, mint egy iszonyú tréfa áldozata, lebukott fejeket, kiterjesztett karokat, az ülések támláján heverő, a folyosókon, a földre ömlött pattogatott kukorica közt fekvő testeket látott, bármerre fordította a fejét.

Bobo Farnsworth valószínűleg eszét vesztette néhány másodperc erejéig. Hosszan, hangosan sikoltott. Lerohant az első sorhoz, s Markjohanssen testét látta a színpad előtt, arccal a középső folyosó felé. Sötét, csokoládéra emlékeztető anyag szennyezte Johanssen szőkeségét, szája kitátva. A színpadon vér és nyálkás belső szervek csomója, az egésznek a közepén pedig kövérkés emberi kar éktelenkedett, mint húsos pók a hálójában.

Bobo arra gondolt, Hampstead rendőrei közül most már egyedül csak ő van életben.

Mielőtt professzionalizmusának köszönhetően felülkerekedett döbbenetén, zavaros, mély suttogás ütötte meg a fülét, ami a földből, a padló alól érkezett. A hangszórók elhallgattak, mintha elvágták volna a vezetéküket. A suttogó hangok nyögdécselésbe olvadtak.

Nem mindenki volt halott.

Bobo a vérben meg-megcsúszva rohant vissza a sorok közt. Mikor újra a terem végébe ért − s mielőtt a telefonhoz ment volna, hogy felhívja az állami rendőrséget, majd a hampsteadi, az Old Sarum-i és a King George-i mentőket még egyszer visszanézett.

 

És a vetítővászon követelte, meg akarta kapni.

 

− Láttam valami őrült dolgot − mesélte hónapokkal később Graham Williamsnek. − Nem valami jól, mert a vászon megsérült, s a gép a film egy részét a mögötte lévő falra vetítette, ez pedig megtörte egy kicsit a fókuszt.

Grahamnél ültek. Bobo most idegesen felpattant, zsebre vágta a kezét. − Magával élt itt egy darabig, ugye, az a csaj? Az a Patsy McCloud?

− Igen, itt − mondta Graham.

− De már nem itt lakik?

Graham megrázta a fejét.

− Nos, azért kérdeztem, mert… a maga számára, Graham, ugyan nem sok értelme lesz, de azért elmondom. Azért kérdeztem, mert amikor ott álltam, szemben a vászonnal, valami módon Patsy McCloudra gondoltam. Láttam az arcát, már úgy értem, gondolataimban. És látni is akartam. Mintha ő segíthetett volna rajtam. Komolyan látni akartam. Nagyon.

− Ennek igenis van értelme a számomra − nyugtatta meg Graham. − Maga nem is tudja, mennyire.

Bobo borúsan, majdnem savanyúan nézett rá. − Talán van. Egén, emlékszem arra a napra odakinn Kendall Pointon. Soha nem felejtem el, azt lefogadhatja. Arra, miként gondoltam, hogy Ronnie halott, én meg ott vagyok… és az a Patsy nevű csaj magával meg a többiekkel van. Tudja, mit? Maguk mind gyönyörűek voltak. Gyönyörűek. Még most is az, maga vén, púpos majom.

− Miután Patsy vagy tíz-tizenöt évvel idősebb magánál, talán abbahagyhatná a csajozást − mondta Graham.

− Én pedig nem vagyok púpos.

− A Notre Dame-i toronyőr sem volt az − mondta Bobo, tőle telhetően franciásan ejtve a nevet.

− Tudja, hogy megint teljes az állományunk? Másfél hónapba se tellett, a srácok csak úgy tolongtak mindenünnen, hogy jelentkezzenek a testületbe. Azt hittem, egy évbe is belekerül majd. Vagy még többe. − Bobo keresztbe fonta a karját, s az asztal felé lépett, amelyen az írógép trónolt. − Mindegy, bizonyos fokig beleszerettem akkor Patsybe, pusztán attól, hogy magam előtt láttam. És tudja, mennyire nyugtalanított Ronnie állapota. De az a csaj − elnézést: az a hölgy − síkra kiütött. Meghaltam volna érte.

− Térjünk vissza a Szerecsendió Színházhoz − kérte Graham.

Bobo a céltalan járkálást abbahagyva ismét helyet foglalt Grahammel szemben. − Egén. Arról akar hallani, igaz? A vicc az egészben, hogy én szent ígéretet tettem magamnak, soha az életben senkinek nem beszélek erről a dologról, amit a tépett vásznon láttam. Nem szeretnék modell lenni a legközelebbi kényszerzubbony-bemutatón.

− A legtöbben, akik ott voltak, hasonlóan szent ígéretet tettek maguknak.

− De aztán nem álltak ellent, és beszéltek magának.

− Volt, aki.

Bobby nevetett. − Nos, a pokolba magával. Én soha nem beszélnék, ha nincs az a nap, amikor a Kendall Pointon láttam magukat. Kizárólag ezért teszem, és még mindig nem tudom, mi történt ott.

Graham meredten nézett Bobóra.

− Oké. Rendben. Mondom. Ne feledje, csak másodpercekig álltam az ajtóban, és az egész dolog nem tartott ennél tovább. Csikk-csakkra lejátszódott, mint mondtam. − Hangos, nagy lélegzetet vett, s kinyitotta a szemét.

− Szóval, Ronnie volt az, akit láttam. − Ismét zsebre gyűrte a kezét, s Graham látta, amint arca mélységesen eltorzul. A kezek a zsebben ökölbe szorulhattak: a feszültségjele volt ez, mikor Bobo próbálta megakadályozni, hogy sírás, megállíthatatlan remegés fogja el, vagy artikulátlanul üvöltözni kezdjen. − Csak néhány másodperc. Ami nem túl sok. Mindenesetre elég volt.

− Nem muszáj… − kezdte Graham, de Bobo türelmetlenül a szavába vágott.

− Akarom én. Igen, Graham, el akarom mondani. Hát nem azért jöttem? Eltemetve láttam Ronnie-t, a koporsójában, és láttam azokat, amik zabálták. Patkányokat. Nagy, fehér férgeket, amik kígyó hosszúságúra nőttek. És darabokat haraptak ki belőle. De még nem volt halott, Graham, mert sikoltott, ahogy a tüdejéből kifért. Addig, míg tényleg meg nem halt. − Bobo kétrét hajolt, s grimaszolt, mintha a hasa fájna. − Azt is elmondom, mire jöttem rá, mikor otthagytam ezt a borzalmas látványt, hogy az előcsarnokban lévő telefont megkeressem. Arra, hogy a saját agyamba látok bele. Hm? Vágja, amit mondok? Egy részem azt kívánta azon az éjjelen, Graham, hogy Ronnie haljon meg. Egy részem már fáradt volt, s teli volt az összes púpja azzal, hogy ápolni kellett. Így aztán bedugtam, Graham, a koporsójába, s eltemettem, jó mélyre. De miután még életben volt, sikoltozott onnan lentről.

Graham száját nyitotta. Majdnem mondott valami ostobaságot, Bobo felemelt karja azonban beléfojtotta a szót. − Ne. Hallgasson. Mert a többit még nem tudja. Ronnie aznap éjjel rendben elaludt, de tudja maga, milyen álmot látott? Van magának fogalma róla, mit álmodott? Az én agyamból a vetítővászonra ment, vagy legalábbis arra, ami abból megmaradt, onnan meg az ő agyába. És majdnem annyi volt neki − mert tudta, de mennyire tudta, honnét ez a borzalmas kín. Be sohasem ismerte, de tudta. És ez majdnem megölte, Graham. Mire visszaértem hozzá, a padlón feküdt, mindent összehányt maga körül, a bőre meg, akár valami istenverte sivatag. Lefogadom, hogy a láza bőven verte a száz fokot. Majdnem meghalt azon az éjszakán. És ha így történik, én lettem volna a gyilkosa.

− Nem maga − mondta Graham, ámbár tisztában volt azzal: amit Bobo mond, az legalább felerészt igaz. S miután Ronnie is ismeri legalább a fele igazságot, ő meg Bobo már nem élnek együtt. Közéjük állt Gideon Winter, az emberi érzelmek elsárkányosítója.

 

8

 

− Tudja − mondta Sarah új partnerének −, furcsa érzésem kezd támadni.

− Nekem másfél hete egyebem sem támad − felelte Ulick Byrne. − Alig bírok enni.

− Ó, szegénykém. − Száraz mozdulattal megveregette a kezét. − Egy étvágytalan ír. Micsoda tortúra lehet.

− Tisztára besavanyodtak a zsigereim. Tehát, hogy a helyes kifejezést használjuk, mi az ötlete?

Ulick aznap korán elengedte titkárnőjét, aztán átment a szerkesztőségbe; most az archívumban ültek Sarah-val, s mindenki más hazament már. A Bixbee a Gyilkosságok címszónál kinyitva hevert előttük a hosszú asztalon.

− Nos, látta a sztorik keltezését. Nagyjából harmincévenként valami iszonyat söpör végig Hampsteaden, mi pedig feltételezzük, hogy a ciklus legutóbbi eseményei mögött a Telpro áll.

− Tudjuk, hogy a Telpro keze benne van − mondta Ulick ingerülten. − Ma ötször kellett felhívnom Haugejas irodáját, csak hogy valamennyiszer azt halljam annak a kis kínai erőgépnek a bársonyos hangján, a tábornok még mindig értekezletet tart. Terveznek valamit. Mellesleg pedig a kezünkben van az a kép Leo Friedgoodról.

− A Telpro benne lett volna Friedgood Kövecs meggyilkolásában is? Eljutottunk idáig, Ulick?

Ulick ajkát biggyesztette. − Nem. Nem hinném, hogy ezt így kimondhatnánk.

− De a többi halálesetben benne voltak.

− Valamennyiben, amely május tizennyolcadikán történt, igen. A gyermekek halálában, egytől egyig igen. De abban nem vagyok biztos, hogy az öreg Telpróra kenhetnénk azokat a nyár eleji gyilkosságokat.

− Szerintem pedig rájuk kenhetjük. Én biztosra veszem, hogy a bajok összefüggenek, sőt meggyőződésem, hogy minden összefügg. Minden, ami történik, egyazon ciklus része. Azt gondolom, Leo Friedgoodnak köze van Bates Krellhez és Green herceghez. John Sayre úgy vélte, neki mindkettejükhez köze van. Biztos vagyok abban, annak idején beszéltem az öreg Bixbee-nek a Sayre jegyzettömbjére írt nevekről, ezért bukkan fel a neve ez alatt a címszó alatt.

− Nem igazán tudom követni a gondolatmenetét.

− Nos, talán én sem, Ulick. Lehet, hogy még dolgoznunk kell ezen egy kicsit.

− Jaj, ne őrjítsen már meg, Sarah. Oké, elismerem, a húszas években zajlott egy gyilkosságsorozat, ami sokban emlékeztetett a jelenleg zajlóra. Bates Krell eltűnik. A gyilkosságok nem folytatódnak. 1980-ban Leo Friedgood tűnik el. A gyilkosságok azonban, mint tudjuk, folytatódnak. Még csak azt sem tudjuk, mikor veszett Leonak nyoma. Gondolja, Leo gyilkolta meg a saját feleségét?

− Tudjuk, hogy nem ő tette. Egész nap a Woodville Solventben volt.

− Ó, a rohadt életbe. Nemcsak az agyam megy, de a hasam is.

− Én voltaképp csak annyit állítok, elkezdhetnénk gondolkodni azon, mi történik most, és mi történt akkor. Ha a harmincéves ciklus csakugyan létezik, talán jobban utána kéne néznünk, mi történt korábban. És még mindig értetlenül állunk 1952 előtt: akkor én már itt dolgoztam, és tudom, hogy nagy dráma nem volt a városban. Egy ember kiloccsantotta az agyát, aki viszont a múltba mutatott a szemünk láttára, és szerintem ideje, hogy ezen elmerengjünk.

− Még mindig nem értem, miként segít nekünk mindez abban, hogy tetemre hívjuk a Telprót.

− Azt hiszem, ebből a szempontból nem lesz sok hasznunk a dologból, abból viszont igen, hogy látni fogjuk, miként illeszkedik a cég a képbe. A mostaniba − merthogy a ciklus már akkor működött, amikor a Telpro még nem is létezett.

Ulick vállat vont. − Hát, ezt a Bates Krellt éppenséggel nem hívhatjuk fel, hogy megkérdezzük, hogy is volt. De még csak Robertson Greenhez sem ugorhatunk be rajtaütésszerűen abban a reményben, hogy átfogó magyarázatot kapunk tőle.

− Hozzá nem − mosolygott Sarah, s Ulick ebből tudta: bármilyen csapdát állított is a nő, ő beleesett. − Igaz: ezeket az urakat már fel nem hívhatjuk, s be sem ugorhatunk hozzájuk. Annak azonban utánanézhetünk, hol éltek. Megnézhetjük a házukat. Ki tudja, Ulick? Hátha megtudunk valamit.

− A címük persze megvan magának, mi?

− Naná. Megírta a Gazette.

− Akkor körül akar nézni? Tőlem legyen.

− Nos… − Sarah felszegte a fejét. − Nos, annak érdekében, hogy időnket ne fecséreljük, hajlandó volna vajon egy fiatal ügyvéd a címekkel befáradni a városházára, s utánanézni, lakik-e azokban a házakban valaki, már föltéve, hogy az épületek egyáltalán állnak még?

− Ó, a pokolba, ide velük − mondta Ulick. − Különben meg mióta vagyok én a maga lakája?

− Amióta feltűnt, milyen szép a szeme − adta meg a választ Sarah.

 

Ő maga a Bixbee túlméretezett, már-már misztikusnak tűnő oldalai fölé görnyedt továbbra is, mialatt Ulick átgyalogolt a néhány tömbnyire lévő városházára. Megemlítette vajon anno az öregnek azokat a neveket, amiket John Sayre irodájában látott? Oka mindenesetre egyáltalán nem volt rá. Sarah visszaemlékezett, hogy akkori főszerkesztőjénél, egy Phil Hackley nevű, dagadt léhűtőnél kérdezősködött a nevek után, aki nyomban biztosította, hogy azok egyáltalán nem fontosak. Ezt hallotta volna meg Bixbee? Kísérteties, vékony, szürke hajú jelenség volt a szedő, arcán az örök elégedetlenség kifejezésével. Egész személyisége egy fáradt, megöregedett vadászkutyára emlékeztetett. Csak kevesen vettek róla tudomást még akkor is, amikor nyugdíjazása után bejárt a szerkesztőségbe, hogy mutatóján dolgozzon. Sarah körülbelül tizenöt, közös szerkesztőségben töltött év alatt nagyjából négy vagy öt beszélgetést folytatott Bixbee-vel, s ezek közül is csak egy maradt úgy-ahogy emlékezetes, az is csak a furcsa dolog miatt, amit az öreg szedő mondott. Cigarettázni ment ki a szedőszobából, miközben Sarah Hackleyvel beszélgetett a városi tanácsnak a Post Road-i és a Riverfront Avenue-i fejlesztéseket kísérő, szembeszökő közönyéről: e két főbb útvonal akkoriban, vagy negyedszázada, kezdett belesüppedni a gyorsétkezdék, gyorstisztítók, szupermarketek, bárok és hasonló létesítmények neonmocsarába, hogy aztán többé ki se vergődjön onnét. − Na, a maga véleménye mi erről, Bixbee? − kérdezte forgószékéből Hackley, keresztbe tett karral hátradőlve, arcán fensőbbséges mosollyal. Bixbee keskeny, szürke arca eltorzult; Sarah egy pillanatra attól tartott, az öreg még odasercint a főszerkesztő szőnyegére. − Nem hinném, hogy köröm-feketényit is számítana − tudatta véleményét Bixbee, miközben Hackley szemei a gyönyörtől összeszűkültek −, na, most nézd csak meg magadnak ezt az öreg, iszapszemű, mélytengeri jenki ráját, mondta a tekintet, mely Sarah felé irányult. − Körömfeketényit sem számít. Ezt a várost már semmi meg nem mentheti.

− Mentheti? − visszhangozta Hackley.

− Semmi − ismételte Bixbee. − Hampstead mindig is olyan rothadt volt, mint egy kosár hónapos osztriga. Azok az utcák is olyanok lesznek, mint ha a kutya szájából húzták volna ki őket. De senki nem veszi ezt igazán észre majd. Nézze csak meg a történelmet, Mr. Hackley. Meglátja maga is.

− No, hát nem is tudtam, hogy maga ennyit foglalkozik vele, Bixbee − mondta a főszerkesztő, és alig bírta visszatartani a röhögést.

− Szerintem maga túl sokat nem tud − támadott Bixbee. − Maga nem ismeri a saját történelmét, Mr. Hackley.

A főszerkesztő felvonta a szemöldökét, s immár nem látszott olyan derűsnek.

Bixbee megúszta, hogy kirúgják. Azzal mentette meg az állását, hogy tanúbizonyságot tett róla: egy kereke hiányzik. És akkor említette Bates Krellt! Sarah kiegyenesedett az archívum asztalánál, s most, jó huszonöt év elteltével visszaemlékezett a beszélgetésre. − Fogadok, Mr. Hackley, hogy sohasem hallott egy Bates Krell nevű emberről, bizony, így hívták, Bates Krell. Darabokat harapott ki a városból. Elég nagy falatokat. Fekete szárnyai voltak, Mr. Hackley. − Bixbee szája itt amolyan mosolyfélére torzult. − Mondja csak meg, Mr. Hackley, lesz-e Hampsteadben még egy fekete nyarunk.

− Fekete nyarunk? − robbant ki Hackley. − Fekete szárnyak? Jézusom, Bixbee, sajnálom, hogy a véleménye felől érdeklődtem.

Bixbee vállat vont, majd visszavonult sajátos személyes csendjébe. Cigarettáját markával álcázva behúzódott a szedőszobába.

Fekete nyár. Fekete szárnyak.

És ez nem minden. Mondott Bixbee még valami egyebet is, ami elhomályosult az azóta eltelt huszonöt évben. De Bates Krell-lel volt kapcsolatos, ez biztos…

…Bates Krell házával?

Úgy valahogy. Sarah arra gondolt, voltaképp emiatt emlékezett vissza hirtelen erre a beszélgetésre. Megvolt a kapocs az irodában töltött nap meg a városházán végzendő munka között, amellyel Ulick Byrne-t az imént megbízta.

Mikor Ulick fél óra múlva visszatért, Sarah már tudta, mit akar csinálni. A címek nála voltak a Hampstead Gazette fejléces levélpapírján.

− Nos, itt vannak az információk, de kétszer annyi ideig tartott, mint kellett volna − húzta Ulick a székét az asztal mellé. − A Green-ház könnyen ment. Folyamatosan lakott száz éve, vagy még régebben. Jelenleg, immár huszonkét éve, egy John Scully nevű New York-i kiadó él benne. Én nem tudom, Sarah, de az az érzésem, nem sokat tudunk meg Green hercegről, ha felkeressük ezt a Scullyt.

− Egyetértek − mondta Sarah. − Na és a másik?

− Na, ez vitte az időt. Az a hely a Poor Fox Roadon van − tudja, ez az a kis utca, amely az Akadémia földterületét határolja −, és valaha minden ottani ingatlan az iskoláé volt. Még húsz, harminc évvel ezelőtt is a tanároknak meg a bentlakásos diákoknak tartották őket fönn. Mármost, mint végül is sikerült rájönnöm, a Krell-házat annak tulajdonosa távozása vagy halála óta senki nem lakta. A város később rátette a kezét az elmaradt adók fejében, de úgy tűnik, azóta se találtak senkit, akit ez az ingatlan érdekelt volna. Városi tulajdonként omladozik fél évszázada. Valami oknál fogva azon az úton ez az egyetlen ház, ami soha nem volt az iskoláé.

− Oda akarok menni − mondta Sarah.

− Egy ötven éve lakatlan házba? Kezdésnek nem erős egy kicsit? Látta már maga azokat a Poor Fox Road-i házakat?

− Az volt Bates Krell háza, s úgy van, ahogyan hagyta. Tényleg képes volna ezt kihagyni? − förmedt rá Sarah.

− Ha maga komolyan akarja, úgy nem − egyezett bele Byrne. − Ha elvittem New Yorkba, valószínűleg elviszem a Poor Fox Roadra is.

− Útközben − állt fel Sarah megenyhülten − elmesélem magának, mire emlékeztem vissza, míg odaát volt.

 

9

 

− A postás valahol erre találta meg a kertész, Bobby Fritz holttestét − mondta Ulick, miközben lassan gördültek a Poor Fox Roadon. − Ebben a gazban hevert.

− Uáh − mondta Sarah. − Azzal a hülye verssel a mellében. Tudja, életem javát Hampsteadben éltem le, de azt hiszem, soha a lábam nem tettem ebbe az utcába. − Byrne kocsijának ablakán át megbámulta az út mentén sűrűn burjánzó növényzetet. Az indák fojtogatta bokrok és fák vonalán túl magas, szögesdróttal fejelt kerítést vett ki. A kerítés túloldalán terült el a Greenbank Akadémia telke.

− Azt hiszem, sokan lehetnek így ezzel. Ez az utca csak itt ragadt a múltból. Köszönő viszonyban sincs Greenbank többi részével.

Sarah hajlott arra, hogy egyetértsen, mert Greenbanket aligha jellemezhette volna valami kevéssé, mint a Poor Fox Road, de épp egy kanyarba hajtottak, és onnan meglátták a házakat, s a látvány Sarah szavát szegte. Abban a pillanatban tudta, melyik Bates Krell háza.

− Nem hinném, hogy még bárki is lakna itt − jegyezte meg Byrne, és Sarah arra gondolt: tudta ezt is. − A Fritz gyerek szülei a haláleset után elköltöztek innen. Azt hiszem, a családot többé-kevésbé a fiú tartotta össze. Volt még egy vagy két szomszéd, de elmentek ők is. Alighanem némiképp kísértetiesnek találták ezt a helyet.

− Kísértetiesnek?

− Egy nő a városházán látta, mit keresek, és elbeszélgettünk egy kicsit. Ismert egy festőt, aki itt lakott, ebben − mutatott Byrne egy kétszintes típusházra, ami egy kocsironcsokkal zsúfolt telek mellett állt −, s aki valószínűleg azért költözött beljebb a városba, mert állandóan furcsa zajokat hallott éjszakánként. Biztosan nem bírta magát túltenni azon, hogy ilyen közel végeztek a Fritz gyerekkel.

− Furcsa zajokat hallott. Éjszakánként mindenki furcsa zajokat hall Hampsteadben.

Az ügyvéd megállt az út szélén, az előtt a ház előtt, amelyen nem volt házszám. Nem is igen kellett rá.

− Tudom − mondta. − Őrültekháza lesz ebből az átkozott városból. Nos, egyértelműen ez az. A ház, amelyet Krell épített.

Kicsiny volt, egyszintes. Valaha barna deszkái ki-be dűltek, akár az összevissza nőtt fogsor, vészjósló külsőt kölcsönözve neki. Az ajtó két oldalán nyíló két kicsi ablak rég betört már, a tető pedig besüppedt. A ház előtti gyep rég megadta magát a sorsának, sárgultan haldokolt a mindent elborító gyomnövények fojtogató szorításában. Valamiképp patetikusnak tetszett, most, hogy túlságosan leromlott már ahhoz, semmint renoválni lehessen. Túl rozoga volt már ahhoz is, hogy energiákat tároljon. Sarah-nak azonban nem így tetszett. Határozott végzetszerűséget sugárzott a kis ház. Épp az energiák miatt. Amelyek soha nem hagyták el.

Ulick Byrne is így érezhetett, mert megkérdezte:

− Biztos abban, hogy nem bujkál még mindig odabenn az öreg? Kilencvenévesen, de még mindig, mondjuk így, agresszíven?

Sarah-nak semmi kedve nem volt otthagyni a biztonságos aszfaltot, hogy a benőtt ösvényre lépjen. Egyetlen lépéssel sem kívánt az épülethez közelebb kerülni.

− Tudja, hogy túl sok mindent nem találhatunk odabenn − mondta mellette Ulick − Már ha a kitűnő hangulattól eltekintünk.

− Azért nézzünk be − válaszolta Sarah, s magában azon csodálkozott, vajon mi az oka, hogy mindig ő a bátrabb, mint a vele lévő férfi, bárki is az. − Ez csak egy öreg ház. Majd jól ráijesztünk az összes egérre.

− Azt hiszem, megértem azokat az egereket − jegyezte meg Ulick, de követte Sarah-t, aki apró, gyors lépteivel megindult az ösvényen.

Sarah a rozoga kinézetű ajtónál várta be. − Mi van akkor − kérdezte Ulick csaknem reménykedve −, ha zárva?

− Szerintem maga be tudja törni, Ulick.

Kérte, hogy a férfi nyissa ki az ajtót, s érezte vonakodását, majd azt, hogy beadja a derekát. Byrne a rozsdafoltos, megfeketedett, tömör bronz ajtógomb felé nyúlt. Mr. Krell azt akarta, képes legyen arra, hogy bezárja az ajtaját, gondolta; hogy bezárja az ajtaját, s vele mindent, ami számára fontos volt. Ez az érzés párolgott feléje a súlyos, oda nem illő ajtógombból, hogy egyenest hozzá szóljon. Úgy pihenhetett ez az érzés az ajtógombban, mint zene a lemez barázdái közt. S mikor elérte, más valami is kísérte.

Bár ennek nem volt köze a házhoz. Arra emlékezett, Bixbee annyi házi lottóhúzást nyert a szerkesztőségben − körülbelül hetvenöt százalékos arányban −, hogy a végén már senki nem játszott vele.

Byrne ujjai hozzáértek az ajtógombhoz. Kérdően pillantott Sarah-ra, aztán megnyomta. Az ajtó nyikorogva kinyílt.

− Gyerünk, Galahad − mondta Sarah, azzal átlépte a küszöböt.

Kicsiny, poros szobában találta magát, amit csak homályosan világított meg a két apró ablak. A helyiség túlfelén nyíló ablak hiányzó üvegét a falhoz ragasztott, megsárgult újsággal pótolták. Az itt-ott felhólyagzott olcsó fenyőpadló deszkái néhol egymásra csúsztak. Az illesztést eleve trehányul csinálhatták, így a padló csíkjai láthatóan nem voltak párhuzamosak a fallal. Ez a jelenség csak fokozta az üres helyiség amúgy is furcsa perspektíváját: olyan volt, mint az elvarázsolt kastély optikai illúziót felvonultató ívelt folyosója, amelyet a látogató mérföld hosszúnak lát. A falak és mennyezetek sötétlettek az állandó beázásoktól.

− Ó, igen − mondta Sarah. Igen egyszerűen kifejezve: a ház rossz hely volt, s ezt éreztette is látogatóival. Éppúgy visszautasította Sarah-t, mint ahogyan visszautasított mindenkit az elmúlt ötven évben. Sebhez hasonlított, amely be akarta magát zárni. Sarah azonban paradox módon megkönnyebbülést érzett. Itt volt. Idebent. Megbirkózott vele.

− Tök üres − mutatott rá Byrne, teljesen szükségtelenül.

− Bizonyos értelemben − felelte Sarah.

Byrne morcosan nézett rá, jobb kezével pedig a gyomrát kezdte masszírozni. − A frászt hozza rám − közölte.

− Milyen komolyan akarja átnézni ezt a helyet? Láthatja, hogy tényleg semmi látnivaló itt. − Néhány lépéssel beljebb ment, mintegy bátorságát demonstrálandó.

− Meg akarom nézni az egészet.

Sarah szótlanul fordult a balra ásító ajtó felé, s ügyelt arra, hogy a padló rozogább részeit elkerülje. Másik, kisebb, ugyancsak teljesen csupasz szoba fogadta. A mennyezetről villanykapcsoló zsinór lógott. Az ablakokat ugyanúgy beújságpapírozták, mint a nappali hátuljában, s a padlóról felkavart por a sötétben tömörnek, majdnem testszerűnek látszott.

− Íme, ahol Bates álomra hajtotta a fejét, azt hiszem − mondta Byrne. Közvetlenül mögötte állt.

− A konyha biztos a másik oldalon van. − Sarah megfordult, átbújt Byrne ajtófélfának támaszkodó karja alatt, visszament a nappaliba.

Majdnem eljutott a szoba másik oldalán lévő boltívig, mikor furcsa érzése támadt. A dőlt padló alig észrevehetően meghullámzott, mégpedig a dőlésszög ellenében, mintha önmagát akarná megerősíteni. Sarah megtorpant. − Ulick − kezdte. − Maga nem látta épp most…

− De nem tudta folytatni. A kis szoba hosszát-széltét megtöbbszörözve mintha magába ölelte volna. Egy pillanatig irtózatos nagyságú, boltozatos barlangban érezte magát.

− Mit nem láttam épp most? − kérdezte Ulick hátulról.

Sarah látta. Bates Krell házának megvannak a maga apró trükkjei, a valaha hatalmas erőkoncentráció nyomai. Azon energiák maradványai, amelyeket már érkezéskor megtapasztalt. Jó, hogy Byrne-t magával hozta: a ház varázserejének nagy része talán már oda, Sarah azonban tudta, ha egyedül jött volna el a Krell-házba, soha nem talált volna ki az útvesztővé hízó szobákból és a pincéből.

− Mit nem láttam épp most, Sarah?

A szoba most visszanyerte eredeti méreteit. Sarah-nak többé nem volt olyan érzése, hogy apró pont egy hatalmas és rettenetes űrben.

Sarah tisztában volt azzal, bármi legyen is a Telpro szerepe, a Hampsteadben történő dolgok középpontjában ez a ház áll. Még nem értette, miként illeszkednek egymáshoz a mozaikok, de ezek közül Bates Krell kísértetháza volt a legnagyobb darab; ezt végül megértette. Az öreg Bixbee, akinek megadatott, hogy háromnegyedes biztonsággal megjósolja a kihúzandó számokat, jóval előtte megértette, s neki úgy kell átrágnia magát a mutatóján, akár Billy Grahamnek a Biblián.

− Sarah?

− Elnézést, Ulick. Furcsa tapasztalatom volt, épp ebben a pillanatban. Arra voltam kíváncsi, érzett vagy látott-e valamit.

− Intenzív vágyat a külvilág iránt.

− Még egy szoba van hátra meg a pince. Azt hiszem, mindent látnunk kell. − S haladt tovább Bates Krell konyhája felé.

Itt nem ragasztották be az ablakokat: harsány fény öntötte el a felhólyagzott linóleum repedéseit, a léptek által felvert port. Dézsa nagyságú, szürke fémmosogató állt a fal mellett, mellette, a padlón rozsdás csövek futottak.

− Ahol Krell a híres-nevezetes Krellburgereit készítette − mondta Byrne. − Meg sem kérdezzük, miből.

Továbbment, kihajolt az ablakon, kikukkantott a tornácra. Két bevert szélvédőjű kocsi rozsdásodott a magas, sárga gazban. − Lefogadom, olcsón juthatnánk ehhez az ingatlanhoz − jegyezte meg. − Maga szerint a csövek még működnek?

Sarah megrázta a fejét, de Byrne már meg is tekerte a fémmosogató feletti egyik hordócsapot. Az egyik cső a falnak csapódott. Vaskos porfelhő lövellt ki a csapból s puffant tehetetlenül a mosogatóba. A cső újra megdöngette a falat. − Szerintem még víz is jön ebből − csodálkozott Byrne.

A hordócsap rázkódott a mosogató felett, s dobpergésszerűen gyűjtötte az erőt.

− Zárja el − mondta Sarah, de Byrne csak nézett rá.

A következő pillanatban lerobbant a csap fogantyúja, s sűrű, sárgás folyadék spriccelt a konyhába, beterítve mind a kettejüket. − Hé! − ordított Byrne, és hátraugrott. A sárga folyadék még mindig erőteljesen spriccelt, de néhány másodperc múltán megcsendesedve ömlött a mosogatóba. Bűzlött az iszonyú lé. Sarah betegségszagnak érezte, mintha egy haldokló emberből folyna ki valami. A mosogató máris félig megtelt vele. Mikor túlcsordult, zselés halmokban szilárdult meg a földön, mint a Jell-O. A szag betöltötte a konyhát.

− Hát ezt már nem lehet elzárni. − Ulick hangjában pánik bujkált. − Istenem, mi a fene ez? Mindjárt átrágja magát a padlón.

− A Krellburgerek titkos összetevője, mi más lenne -mondta Sarah, hogy valamicskét visszafizessen. Azt a nagyobb darabot vizsgálta, amely a szoknyáját érte, s most onnan lógott le. Sarah zsebkendőt vett elő a táskájából, és letisztogatta magát.

A csövek még fojtottan hörögtek: Sarah látta, amint mozognak a mosogató alatt, egymásnak lapulnak, ide-oda kopognak a padló és a fal között. S mintha az egész ház átvette volna ritmusukat.

− Ki innen, Sarah − mondta Byrne. − Rajtam szárad ez a bűzlő ragacs, és meggyőződésem, hogy a pince nélkül is eleget láttunk.

A konyhából csak egy ajtó nyílt. Sarah benyitott. A zsanérok jajgattak. Odalenn tömör feketeség. − Bingó − mondta Sarah.

− Szerintem mehetnénk.

− Menjen hát. Én még lenézek ide.

A feketeségbe vezető rothadó lépcsők felé fordult, s Ulick, várakozásának megfelelően megszólalt: − Akkor, azt hiszem, jobb, ha előreenged. − Láthatóan használt zsebkendővel próbálta megtisztogatni zakóját. Zsebébe gyűrte, majd megkerülte Sarah-t, s elindult a lépcsőn.

− Akad itt némi fény − tudósított, s amint Sarah lába a pince döngölt földpadlóját érte, tudta is, honnan van. A pincét kő alapfal szegélyezte, amelynek a legfelső sorába üvegtéglákat illesztettek, kettőt-kettőt mind a négy oldalon. Nem voltak annyira átlátszóak, mint az átlagos alagsori ablakok, valamennyi fény azonban beszivárgott.

Sarah-nak viszketett a háta, a feje, a keze. Nagyon rossz érzés fogta el abban a pillanatban, ahogy leért. A pince sokkal átlagosabbnak tűnt, mint a ház, csakhogy nem volt az. Az energiák itt voltak a legerősebbek, a leginkább koncentráltak. Amikor a Gonosz magot vetett ebben a házban, az itt hajtott ki elsőnek.

Ulick Byrne-nek is éreznie kellett ezt, mert azt mondta: − Istenem, Sarah, micsoda borzalmas hely.

Sarah kíváncsian nézett rá, majd a pincét vizsgálgatta. Semmi mást nem látott, csak egy földpadlós, szabálytalan alapfalakkal szegélyezett, tágas helyiséget. A tompa fény hosszú, vaskos, fából ácsolt asztalt világított meg a távolabbi sarokban − munkapadként szolgálhatott valaha. Felületén még onnan is láthatták a repedéseket és karcolásokat, ahol álltak. A hely minden sejtje, minden atomja idegrendszerüknek feszült.

− Tudja − mondta Byrne −, mielőtt ráálltam az ingatlanra, sok időt töltöttem bíróságokon, és láttam börtönöket is belülről. Tudom, mikor vagyok olyan helyen, ahol rémült és nyomorult emberek vannak. Az ember érezhette, mennyire tehetetlenek. De Jézusom, Sarah, ilyen borzalmas helyet én még nem tapasztaltam. Tudni sem akarom, mi folyhatott itt.

− Én se − felelte Sarah. − Eleget láttam. Induljunk.

Byrne megkönnyebbülten sóhajtott, azzal a lépcső felé fordultak.

Odafenn bevágódott az ajtó.

Sarah és Byrne megdermedt. Léptek közeledtek a nappaliból, be a konyhába. Rettegve néztek egymásra.

A léptek egyenest a pincelejáró felé tartottak. Már majdnem Bates Krellt képzelték el mindketten, aki visszatért, hogy lemészárolja őket. A körülményeket tekintetbe véve e gondolat szinte természetes volt, Sarah azonban töredékmásodperccel Ulick előtt nyerte vissza a lélekjelenlétét, és azt suttogta: − Valami gyerek. Csak az lehet.

Ulick különösebb meggyőződés nélkül bólintott. Mikor nyikorogva kitárult az ajtó a fejük felett, megragadta Sarah karját s a sarokba vonszolta. Onnét láthatták, ki ereszkedik le a lépcsőn, még mielőtt az illető láthatta volna őket.

Maga mellé húzta a nőt, hátat fordított a falnak, aztán lekuporodtak. A fal szőrös volt és mozgott. Ulick levegő után kapkodva fordult meg, hogy szemügyre vegye az alattomos falat. Majdnem felvisított. Apró, vörös pókok ezrei borították a falat. Éles fájdalom hasított a kezébe, ahol az egyik megmarta. Elfojtotta a kiáltást, és elpöckölte az állatot.

Aki lejött a lépcsőn, nem gyermek volt. Lassú, óvatos léptekkel közeledett, s a léptek súlya felnőtt emberről árulkodott.

Meglátták a fejét. Ezüstös haj. Sarah is, Byrne is önkéntelenül lazítottak. Aztán az arc feléjük fordult, s viszonylagos nyugalmuk ettől ismét elpárolgott. A férfi fizimiskája az emberi arc groteszk paródiájának bizonyult. Majdnem halottfehér volt, felpuffadt, felületén húsvonulatok gyűrődtek apró hegygerincekbe. A homlok dagadtnak és gumósnak tűnt, az áll lebernyegszerűen csüngött.

Elsőként megint Sarah cselekedett. Egy csapásra hasított belé a felismerés. A férfi azok közé tartozik, akiket a gyerekek szivárgónak csúfolnak, s ezt a házat választotta rejtekhelyéül. Már csak egy vagy két hét választja el attól a fázistól, amikor majd fásliznia kell magát − s akkor biztos búvóhelyre lesz szüksége, ahová elvonulhat a pusztulás fenyegetése elől.

Egy húscsomó a lebernyeg-áll fölé lógott. Sarah szíve megesett rajta.

− Szivárgó − suttogta Ulick a fülébe; Sarah bosszúsan pillantott rá, és amikor észlelte, hogy látogatójuk vastag, gyapotszerű hajában pókok kisebb kolóniája nyüzsög, fel is ismerte a jövevényt.

Az ember, aki Bates Krell vadászterületére merészkedett, nem volt más, mint a nőgyógyásza.

− A haja − szisszent rá Byrne. − A haja… pókok! − Aztán Sarah kilépett a sarokból, s majdhogynem társalgási hangnemben mondta:

− Dr. Van Horne? Kérem, ne ijedjen meg. Én vagyok az, Sarah Spry.

Az orvos rémséges lassúsággal fordult a hang irányába.

Most látszott csak − ez volt a helyes kifejezés −, menynyire eltorzította a betegség. Arcát alig lehetett felismerni: vékony, fehér folyadék rétege csillogott halványan a bőrén. Bőrlebernyegek lógtak a szemére, visszahúzódtak, majd ismét lefittyedtek. Sarah arra gondolt, a doktor halálra rémült. Maga mellett hallotta Ulick sziszegését, amint veszettül vakarja a koponyáját, ahol a pókok nekiestek.

− Nem rossz szándékkal vagyunk itt, doktor − mondta. − Emlékszik rám? Az egyik páciensére? Sarah Spryra?

Irtózatos, gondolta, hogy egy ilyen szép, idős ember, mint Wren van Horne, is kapcsolatba kerülhet ezzel az undorító kórral.

Úgy tűnt, Van Horne rámosolyog. Sarah felé lépett, gondolván: ha tudja, megvigasztalja. Cipője nedves, hideg valamibe csúszott, s mikor meglepve letekintett, kisebb vértócsát látott.

− A Sarah Spy[7] név jobban illene magához − mondta a lépcső alján vigyorgó ember.

Majdnem azt hitte, gyermekkéz tenyere nyúlik ki a cipőjét ölelő vértócsából. Egy másodpercig még érezte is a szorítását, s agyában rettenetes kép jelent meg. Hátralépett, óvakodott attól, hogy lenézzen. − Mi? − kérdezte. A doktor arca változott, meghosszabbodott, szeme előúszott a mozgó bőrből -

(Spy, suttogta az orvos)

− s amikor újabb hangot hallott a lépcső felől és tudta, ő meg Byrne megmenekültek, a hang irányába rohant, aztán megállt s visszahátrált a sarokba, ahová az ügyvéd bemenekítette. Ez volt az utolsó menedék, ahol biztonságban érezte magát, így ösztönösen ide tért vissza. Mert a lépcső tetején, amely Bates Krell konyhájába vezetett, a halott kis Martin O’Hara állt, és őt bámulta meredten. Bátyja, Thomas a háta mögül nézett le ugyanazzal a közömbös tekintettel.

 

2 A tűzdenevér

 

1

 

Clark és a szeretője olyan eltökélt lelkiismeretességgel itták végig a következő napot, mintha egy versenyen indulnának az első díjért. Sörrel kezdték, egymás után kerültek elő a hűtőből a világos Molsonok. Berkeley bágyadt unalommal nyitott ki egy csomag angolszalonnát, majd az egészet egy megfeketedett serpenyőbe dobta. A töményre tizenegy óra tájt került sor; Clark Jameson’st nyakalt, Berkeley pedig olyan hidegre hűtött Stolichnaya vodkát, hogy az már úgy csurrant, mint az olaj; az ebédhez egy üveg bort vágtak be. Csak májas kolbászt ettek rozskenyérrel, mert Berkeley Woodhouse még józanon is úgy vélekedett, a főzés cselédmunka, amelyet legjobb másokkal elvégeztetni, a bor azonban jóféle Napa-völgyi Chardonnay volt. A jócskán elhúzódó ebéd alatt Tabby arra gondolt, hogy apja meg Berkeley már jobban megbirkóznak az alkohollal, és talán egyszerűen csak kidőlnek a tévé előtt. Ez néhány naponta előfordult velük, ilyenkor Tabby kapcsolta le a villanyt, s átlépett a lábuk felett, hogy aludni térjen. Tulajdonképpen úgy vélte, most nem akasztottak be annyira, mint általában: Berkeley egyszer-kétszer megborzolta a haját, apja pedig viccelt, Sherri Stillwell távozása óta először.

− Jesszus, Clark − mondta Berkeley. − Most jöttem rá, hogy te kétszer is nősültél, és lefogadom, egyikkel se voltál boldog hat hónapnál tovább.

− Boldogságon nem lehet pénzt venni − bölcselkedett Clark.

Berkeley ugatva felnevetett, Tabby pedig elképedve pillantott fel. A poén hazugságot rejtett, de keserűsége ellenére poén volt, kétséget kizáróan.

Ez a törékeny jó hangulat ebéd után elillant.

Clark és Berkeley a hálószobába vonultak „néminemű horpasztásra”, ahogyan Berkeley nevezte. Az őseufemizmus hallatán Clark összevonta szemöldökét. − Az annyit tesz, kölyök, hogy beverni. Mármint a szundit, érted? Horpasztás, hogy a faszom verjem bele. − Az ajtó felé lökte Berkeleyt.

Tabby számára ismerős volt a legtöbb zaj, amely apjáék szeretkezését kísérte, és miután nem kívánta sokadszor is végighallgatni a hörgések és nyögések sorozatát, visszavonult ő maga is. Húsz perccel később meglepődött, hogy a csatazaj kihallatszik Clark hálójából. Általában nem cifrázták ennyire és ilyen hosszú ideig. De a zajok nem a szokásos kakasolásra utaltak ezúttal. Tabby mintha sírni hallotta volna az apját.

Clark és Berkeley délután kettő tájban tették újra tiszteletüket a konyhában, amelynek asztalánál Tabby a könyvtárban lelt H. P Lovecraft-kötetet böngészte. Berkeley nagy, fekete monoklival büszkélkedhetett a szeme alatt, apja haját pedig megtépték. Clark szája keserű vonalba torzult.

Berkeley egyenesen a mélyhűtőt ostromolta meg, kikaparta onnét a Stolichnayáját, jócskán töltött a pohárba, amely már délelőtt is jó szolgálatot tett, majd beledobott egy marok jégkockát. − Clark? − kérdezte békülékeny hangon. − Akarsz egy kis whiskyt?

− Mi mást akarnék? − horkantott a férfi.

Berkeley némán töltött.

Clark keserves ábrázattal nyelte, majd grimaszt vágott.

− A fejemet azért nem kell leharapni − mondta Berkeley.

− Két okot mondj, miért nem kell − mormolta Clark.

Tabby tisztult onnét. Arra gondolt, a két nyomorult aligha figyel fel a távozására. Szobájába felérvén megint azt gondolta, apja zokogását hallja. Az ezt követő üvöltésben pedig már biztos lehetett. Becsukta az ajtót, de még a kezét is a fülére tapasztotta. Mikor a kiáltozás elhalt, feltett egy lemezt − Ben Sidrantól a The Doctor Is In-t[8] −, majd minden zajt kirekesztett azzal, hogy feltekerte a hangerőt, amennyire csak merte.

Négykor visszament a konyhába egy Coke-ért. Clark meg Berkeley tárva-nyitva hagyták a hűtőt és a mélyhűtőt. Tabby, mikor italát kivette, mind a kettőt becsukta utánuk. Többnapos, zsíros mosatlan tornyosult a mosogatóban, s miután a Coke-jával végzett, Tabby mosogatószert és forró vizet csurgatott rájuk. Berkeleyt a tisztaság nagyjából annyira foglalkoztatta, mint a főzés. Ha az apja mosogatott, szántszándékkal törte a tányérokat. Tabby gyorsan végzett valamennyi edénnyel, megtörölte a kezét, majd a könyvtárszobába ment. Egyike volt ez azon helyiségeknek, ahol a ház névadó négy kandallója közül az egyik állt, s a rostélyon kis, füstös láng erőlködött. Tabby látta: bárki gyújtott is be, egyszerűen újságpapírt használt az élesztéshez, majd még több újságot nyomott a felcsapó lángokba. A tévé fogkrémhirdetést bömbölt az üres szobában. Tabby égett papír, whisky, s valami dühödt-keserű indulat szagát érzékelte, s noha úgy gondolta, üres a szoba, az ott terjengő keserűség volt annyira erős illatú, mint apja ír whiskyje.

Aztán egy pillanatra hullámozni és fodrozódni látta a falakat. Igen halványan, de elfogta az érzés, hogy feléje kúsznak, így az egyik oldalra hátrált, emlékezve, mi történt vele a könyvtárban… a teaszín szemű ember, miközben odafenn viharfellegek gyülekeztek, fegyvert emelt rá…

A Fairlie Hillre kellett volna menned a többiekkel, fiú.

Szája kiszáradt. Szíve dörömbölni kezdett.

Ha a következő másodpercben meg nem hallja apja lucskos böfögését, elájul.

Tabby a hang irányába perdült, s meglátta Clarkot, amint az ablak előtti barna függönyök mögül őt bámulja. Bizonytalan kezében barna folyadékkal teli vizespoharat tartott. Haja a homlokába hullott. Clark a láthatatlanság határán volt, majdnem egybeolvadt a függönyökkel. Arca előtt két légy kergette egymást. Tabby aztán meglátta Berkeley Woodhouse-t a távolabbi falnál álló szófán, szoknyája trehányul felgyűrve, haja eltakarta a fél arcát. Majdnem kísértetiesen festett, mintha az orosz vodka félig kilopta volna belőle az anyagot.

− Kifele − mondta az apja száraz, szaggatott, érzelemtől megtört hangon.

Tabby kihátrált.

Egy időre a lépcsőre telepedett; a történtektől túlságosan zavart volt ahhoz, hogy rögtön eldöntse, mitévő legyen. Clark kétszer is elbotorkált mellette, míg ott ült: újabb italokért ment a konyhába, majd tántorgó léptekkel hozta őket. A szerencsétlen kis kandallótűz füstöt köhögött: Tabby érezte kesernyés fuldoklását. A könyvtári tévéből érkező hangok összekeveredtek Clark ittas deklamálásával.

− Kültelki − mondta egyszer. − Kültelki.

Aztán: − Nem én tehetek róla.

Tabby szimatolta a kandalló kesernyés füstjét, s most először gondolkodott el azon, vajon apja mi okból vesződött azzal, hogy a meleg augusztus kellős közepén begyújtson.

Clark újabb újságköteget lökött a füstölgő lángra, s Tabby hallotta, amint Berkeley felnyög. A Four Hearths mintha éjszakával telt volna meg; sötét szándékokkal, amelyeknek az éjszaka ürességére és ittasságra volt szükségük. Tabby leginkább egy dologban volt biztos: apja gyötrődik, s nem habozna kárt okozni bárkinek, aki segíteni vagy befolyásolni próbálná. Tabby, aki maga is gyötrődött, visszament a szobájába. Feltette a fejhallgatót, lecsukta a szemét, s oly mélyen merült a zenébe, ahogyan csak tudott.

Egy órával később kiment a folyosóra, ahol túlságosan nagy volt a meleg, a levegő pedig annyira száraz, szinte érdes, mintha apró homokszemcsékkel lenne teli. A földszintről tűz szaga és pernye szállt. Tabby a lépcsőhöz ment.

− Apa?

A részeg kínlódás hőbörgése nem szünetelt odalenn. Az ital lelassította, de úgy tűnt, vége soha nem szakad. Tabby hallotta, amint reccsen a nappali kandallójának szikrafogója.

− Apa? Mi folyik ott?

− Huh − hallotta Clark hangját. A lépcső aljáról hangos léptek közeledtek; aztán apja tűnt fel, egyik elfeketedett kezével a whiskysüveg zöld nyakát markolva. Arcán pernye maradványai ültek. − Tüzek gyulladnak, az folyik. Tüzek gyúlnak a Four Flearths kandallóiban, az folyik. Hogy megint meleg legyen egy kicsit ezen a helyen. Segítesz?

− Hogyan segíthetnék? − kérdezte Tabby.

− Hozzál még fát a kinti farakásból. Sokat. Berkeley épp most dobott papírt a nyavalyás tűzre, és te pont nem ezt fogod csinálni. Eredj ki, és fával gyere vissza.

− Fázol?

− Már nem − mondta Clark. − Épp arra gondoltam, most kezd jó lenni.

Üveges volt a tekintete − szeme, akár két festett kavics. Az arcára rakódott pernye megkeményítette a vonásait, s bármi érzelem tükröződött rajta, az legott meg is dermedt. − Jól érzed magad, apa? − kérdezte Tabby.

− Behozod azt a fát magadtól, vagy tegyek róla, hogy behozd? − meredt rá a páncélozott arc, benne a kőszerű, merev szemekkel.

Tabby fürgén leinalt, el az apja mellett. Nem mert ránézni.

A körültekintő Monty Smithfield minden tél előtt három ölnyi tűzifát hozatott, de egy tél folyamán még két öl sem égett el a Four Hearths kandallóiban, így most hasított és fűrészelt tűzifa tornyosult a hosszú hátsó kerítés mentén, annyi, hogy még három, farkas-ordítóan hideg télre is elegendő lett volna. A régebbi rakományokból származók már annyira kiszáradtak, hogy a kéreg elvált a megszürkült fától, s úgy pöndörödött fel rajta, mint feltűrt ruhaujj a karon. Tabby emlékezett rá, hogy a fáskosár a hátsó ajtó melletti horgon lóg, s hátra került a bozontos fűben. Érezte a kéményekből áramló fafüstöt, s felnézett, hogy lássa, amint a ház fölött gomolyog. Fekete rongyok vitorláztak, az újságlapok maradványai.

Tabby a földre tette a fáskosarat, s annyira telepakolta a legrégibb, legszárazabb tűzifával, hogy épp csak meg tudta emelni. Lihegve vitte be a házba a nehéz kosarat, minduntalan a korlátnak verve.

− Jó − mondta az apja, s a pernyével szennyezett arc lenézett rá. − Vidd az egészet a könyvtár kandallójába.

− Mindet?

− Aztán eredj ki, s hozz még. Nagyjából még ennyit. Azt meg a nappali kandallójába tegyed.

− Apa…

− Szükségünk van rá, Tabby − mondta Clark, s meghúzta az üveget.

Tabby erőlködve megemelte a kosarat, s behurcolta a könyvtárba.

Forróság uralkodott benn, akár egy szaunában. Lezöttyentette a kosarat, lecsapta a szikrafogót, s darabonként adagolni kezdte a fát a táncoló tűzbe.

A feltornyozott tűzifa körül tapogatózó macskanyelvként kezdett kígyózni a tűz, erőre kapott, majd vörösen felcsapott. A kiszáradt fa úgy kapott lángra, akár a tábortűzre szórt őszi falevél. Tabby visszarettent a tűz hirtelen megerősödésétől, s hátát fájdalmasan bevágta az ott álló kávézóasztal bronz szegélyébe. Hátát dörzsölve állt fel.

Berkeley Woodhouse felnyögött mögötte a szófán. Tabby ránézett: el is felejtette, hogy a nő is a szobában van. Kinyújtott kezében szorongatta rúzsfoltos poharát. Tabby gyorsan odament, elvette tőle.

− Tölténél még egyet, drága? − kérdezte. Tabby biztosra vette, hogy azt hiszi, apjához szól.

De aztán Clark is feltűnt mögötte, Berkeley pislogott, arca megrángott. Tudta, ki kicsoda.

− A fiúnak dolga van, s azt el is végzi − jelentette ki Clark, s durván kikapta a poharat Tabby kezéből. − Majd én hozok neked még egy italt, ha úgy véled, erre van szükséged.

− Miért vagy te… miért… m − Berkeley küszködött egy darabig a szavakkal, aztán visszahanyatlott a szófára, befejezetlenül hagyva a mondatot.

− Mozgás − parancsolt Clark Tabbyre. − Fa kell, már elfelejtetted? Mi vagy te itt, csapos? − Clarkból még mindig a nyomorúság érzése áramlott, csakhogy ez már agresszív nyomorúság volt.

− Több fát akarsz − mondta tompán Tabby. − A nappali kandallójába. Aztán a konyhai tűzhelybe. Aztán a hálószobádba.

Clark csak bámulta.

− Persze, természetesen − mondta Tabby. − Ha te akarod.

− Ha én akarom − mondta Clark. − Ez az. Ne feledjétek, te meg ez az ökör kurva. − Ádázul meredt Tabbyre, majd kezét, benne a Jameson’s zöld palackjával, meglendítette, hogy elüldözze a szája körül keringő legyeket.

 

Napnyugtával tüzek vöröslöttek a Four Hearths szobáiban; Tabby folyamatosan ingázott a hátsó ajtó meg a farakás közt, s amikor besötétedett, látta, hogy a földszinti szobák, valamint az apja hálója mind felismerhetetlenné váltak. A táncoló lángok megváltoztatták a szobák dimenzióit, s másfajta színt kölcsönöztek nekik, az egyik falat vörösbe borították, a másikat, mely jobban árnyékban maradt, mintha hátrébb tolták volna. Tabby a házban mindenütt hallotta a jellegzetes sziszegő hangot: a kéményjáratokban rohant a levegő. Sikamlós lett a bőre az izzadságtól, s az ő arcát is pernye és korom színezte most már, mint Clarkét. Ahogy az órák teltek, Tabby már nem merengett azon, miért ragaszkodik az apja ahhoz, hogy kemencét csináljon a házból − újabb iszákos cselekmény volt ez, szükségszerűen rossz, másnapra kelve pedig úgyis a feledés homályába vész majd −, ehelyett inkább arra összpontosított, hogy a tűzcsinálás ötletétől megszállt Clarkot minél elégedettebbé tegye. Karja fájt, feje kóválygott; miután órákon át táplálta apja tüzeit, Tabby még a nevére is alig emlékezett. Szinte félig öntudatlanul észlelte, hogy Berkeley Woodhouse végigmegy a házon, az apja azonban erre ügyet sem vetett. Aztán, amikor egyszer nyolcvanfontnyi tűzifát tartalmazó kosarával tért vissza éppen a hátsó kerítés mellől, azt gondolta, megint sírni hallja apját, aki azt zokogja: − Jean? Jean? −, mint ki néhai felesége szellemét látja. Ez azonban lehetetlen volt, s Tabby egyébként is annyira kimerült, hogy alig-alig tudta felidézni édesanyja nevét.

Berkeley kicsapta a hűtő ajtaját, elővett egy szál régi Greenblatt-féle nyári kolbászt és rágcsálni kezdte. Tabby-nek minden étvágyát elvette a forróság és az izomláz. Végül felment, hogy arcot-kezet mosson − ahhoz, hogy rendesen megfürödjön, túl fáradt volt −, s lenn hagyta apját, aki a tomboló vörös lángokba vigyorgott.

Egy szoba falán − feltette, hogy az − ismeretlen zászlót látott. Főiskolás vagy egyetemi zászló lehetett. Miközben ágyába tántorgott, megbámulta. ARHOOLIE. Arhoolie? A szót nem tudta hová tenni. Miközben az ágyába zuhant, a szoba mintegy felfúvódott, s valahogy ráhajlott. Bőre pecsenyére sült, mintha grill alatt izzadt volna.

− Egy egész tálcányi tűz! − hallotta Clark visítását, mielőtt álomba zuhant.

 

Azt álmodta, hogy hatalmas erdő felé közeledik. Óriási fák nőttek a síkságon, árnyékuk elhomályosította az előttük elterülő földet, koronás, busa fejükkel Tabby felé hajolva bólogattak. Tudta, futnia kell: sarkon fordulni, aztán teljes erőből szaladni − mert még a fák is ezt mondták neki. Keserűség, gonoszság hulláma érkezett az erdőből, mely a keserűség intenzitása miatt érződött gonosznak. De távolodás helyett egyre közelebb jutott a fákhoz, mert látnia kellett, mi hever köztük elrejtve. Közelebb érve fokozatosan meghallotta az állatok üvöltését. A szenvedő állatok félelmükben és kínjukban vonítottak, ordítottak. A fájdalom és haldoklás e rémes hangjait a csaták erőszakos lármája kísérte: testek csapódtak a fák törzsének, paták s karmok dúlták a földet. Volt olyan állat, mely női hangon sikoltott, vékony, rémülettel teli hangon. Ebben az erdőben az állatok önmaguk ellen is fordultak; s ha Tabby egy lépést tesz a sűrűn növő fák közt, rávetik magukat és kitépik testéből a szívét. Az asszonyi sikoly feje felett vibrált.

Mikor kinyitotta a szemét, keze a takaró felforrósodott felső szegélyét markolta. Sötét szobája közepén fehér fény csillámló, mozgó tócsájára lett figyelmes. Korábban is látta már, de nem tudott rögtön visszaemlékezni, hol. Aztán eszébe jutott: néhány napja történt, amikor apja részegen ült a konyhaasztalnál. A feje körül játszott ilyen fény.

Tabby szobájában fojtogató hőség uralkodott. Az eltüzelt fa füstjének szaga − csípős volt, ugyanakkor bizonyos fokig kellemes is − betöltötte a szobát.

A mozgó fénytócsa elhaladt az ágy vége mellett, s eközben önmagába olvadt, koncentrálódott. Azok az őrült erdei állatok… Tabby mélyebbre fúrta magát az ágyban, de ráeszmélt, hogy ágyneműjét teljesen átitatta az izzadsága.

A fény önmagába zsugorodva jellegtelen arc formáját öltötte. Tabby teste megfeszült az átizzadt ágyneműben. Jókora adag füstös levegőt lélegzett be. Az előtte lebegő arc folyamatosan változott, ám eközben kifejezéstelen, babaszerű maradt − aztán a homlok visszahúzódott, a szemek fölött kiöblösödött, az áll ásó formájúra nyúlt, a fülek előrehajlottak. A Tabby számára megmutatkozó arc megkeményedett, aztán elvigyorodott.

Gideon Winter arca volt, az igazi arc, amelyet a világ számára tartogatott álorcák mögött viselt.

Gideon Winter fehér arca a fiú felé hajolt, akárcsak az álomban látott brutális fák. Tabby félig öntudatlanul figyelt fel a füstszagtól átitatott fekete gúnyára. A hatalmas száj kinyílt. Hegyes fogak villantak elő. Hosszú, kígyót idéző nyelv kanyargott obszcénul Tabby felé.

Az ablakon túl megint felbőgött egy megsebzett állat. De, ismerte fel, nem állat volt az. Hanem egy nő.

A pokoli arc semmivé foszlott, maradványa füstszerűen lebegett, majd eltáncolt a semmibe, s nyomában nem maradt más, csupán némi kesernyés szag.

Tabby reszketve kelt fel. A szoba nem pusztán sötét volt, de szinte megtelt füsttel. Az ablakhoz ért; e pillanatban újabb szánalmas sikoly reszkettette meg az éjszakai levegőt. Lenézett a Four Hearths előtti gyepre. Két ember harcolt egymással a füstben s az éjszakában. Sok ilyen jelenetnek volt tanúja az elmúlt hetekben. Hampsteadben senki nem akadt, aki ne látott volna efféle rejtelmes, ugyanakkor szenvedélyes csatát. Tabby talán ezért ismerte fel késve, kik verekednek odakinn egymással.

De még amikor ki is vette az arcvonásaikat, még amikor meg is látta a semmivel össze nem téveszthető rúzs-mázolmányt, akkor sem akarta azonosítani a verekedőket. Agya küzdött azért, hogy ne legyen igaz, amit lát. Tiltakozott az ellen, hogy az apja van odalenn meg Berkeley Woodhouse.

Clark látható örömmel, felvillanyozva harcolt, elég erősnek érezte magát, hogy puszta kézzel letaglózzon egy ökröt, s ilyennek is látszott. így aztán nem csoda, hogy Tabby még akkor sem igazán hitte, hogy őt látja, amikor már minden kétséget kizáróan felismerte. Clark ifjonti teniszező évei óta nem mutatott ennyi energiát, ilyen fizikumot, s e győzedelmes esztendőkre Tabby már alig emlékezett. Elsőnek azt vette észre, apja már évek óta nem szórakozott ilyen jól.

Aztán azt, hogy Berkeley arcát nem rúzs, hanem vér borítja.

Clark izmai megdagadtak, ökle pedig egyetlen csapással péppé zúzta a nő orrát. Amint Berkeley védekezőn az arca elé kapta a kezét, Clark kirúgta alóla a lábát. Mikor szeretője a földre zuhant, örömteli, kiszámított mozdulattal a bordái közé rúgott. Újabb keserves sikoly hallatszott. Clark türelmetlen, aggodalmas mozdulattal lábat váltott − ezzel megváltoztatva az alapállását −, majd pontosan fejbe rúgta áldozatát. Berkeley nyögött, Clark pedig beletaposott a rekeszizmába. A hosszú lábak reszketve, tehetetlenül kaparták a füvet. Clark brutálisan erős rúgása Berkeley gyomrát érte; a test a rúgás erejétől arrébb penderült.

Berkeley ismét megrázkódott − arcát egy pillanatra fehér füst kígyója homályosította el −, s Clark képes volt úgy arcba rúgni, hogy szinte mozdulnia sem kellett. Tabby látta, amint Clark lába kétszer, dugattyúszerűen mozdul, s arra is felfigyelt, hogy a talpára ragadt fű sokkal sötétebb a többinél, ugyanakkor kellemetlen fényben izzik. Vörös pöttyök mintázták Clark nadrágját. A fehér füst most eloszlott Berkeley Woodhouse arca elől, így Tabby láthatta, ami abból az arcból megmaradt. Csak aztán tudott mozdulni.

Kicsapta az ablakot, s kihajolt a zsíros melegbe. − Apa! Apa! Hagyd abba!

Clark megfordult, s felnézett a fiára. Arcán ott ült az élvezet, amelytől Tabby rettegett: önkéntelenül is sugározta magából.

− Fordulj meg, Tabby − szólította fel. − Most rajtad a sor.

− Apa − hörögte Tabby. − Hívom a mentőket.

− Nézz magad mögé, Tabby − mondta Clark könnyed, csipkelődő hangon. Apja rámosolygott, olyan mosollyal, aminek Clarkhoz semmi köze nem volt: édesebb és formálisabb volt az annál, azzal a ház felé indult, mit sem törődve a csillogó fekete füvön heverő, megkínzott testtel.

Clark alakja eltűnt a veranda teteje alatt. Tabby hallotta az ajtócsapódást. Kínlódva nézett Berkeley Woodhouse elcsendesedett porhüvelyére. Remélte, megmozdul vagy felnyög… de tudta, hogy halott.

Újabb ajtó csapódott; most a könyvtáré.

Tabby megfordult. Mintha a Four Hearths minden téglája kacagott volna.

Nem a szobájában állt. Ez a helyiség kisebb volt, és jóval zsúfoltabb. Volt benne mindenféle holmi. Beépített szekrény ajtajának támasztott síléc, harsonatok az ágy mellett, a szemközti ablak előtt kottaállvány. Tabby nem síelt, s harsonán sem játszott; a kottát nem ismerte; nem beszélve arról, hogy második ablak sem nyílt a szobájából. A falra rajzszögezett, ARHOOLIE feliratú diákzászló, amit már korábban is látott, a változás további jeleként parázslóit kába tekintete előtt.

Az átható füstszag még mindig érződött, magát a füstöt azonban már nem lehetett látni.

Tabby óvatos léptekkel az ismeretlen szoba másik ablakához ment. Mikor azon kitekintett, nem Greenban-ket látta. Hosszabb gyep terült el előtte, s az nem a lejtős út szélénél, hanem fehér kerítésnél végződött. Az út túloldalán igénytelen típus− és falusi házak emelkedtek, amelyek sokkal közelebb bújtak egymáshoz, mint a hampsteadi épületek. Mások voltak a fák is: inkább az Észak-Floridában látott társaikra emlékeztettek. Az utat kátrány nedves, fekete csíkjai tarkították. Lenn, a sarkon − a sarkon, amelynek nem is lett volna szabad léteznie − magas póznán utcatábla. Tabby elolvasta. MAPLE LANE.

Akár a szoba berendezése, ez sem volt ismerős, de valahol mintha látta volna. Álmában netán.

Odalenn vadállatként morgott az apja; Tabby melle elszorult, mert felismerte, hogy nevetett.

Maple Lane. Borostyánmintás tapéta a szoba falán, a beépített szekrény ajtajának támasztott sílécek. Arhoolie. Tabby arra gondolt, nem sok választja el attól, hogy tudja, mi várja az ajtón kívül. Azon tűnődött: ha telefonál, vajon eléri a hampsteadi rendőrséget? Vagy ennek a rémálom-világnak a közegei fogadják a hívását?

Az ajtón kívül sűrűn, de láthatatlanul ülte meg a füst a folyosót. Dörzspapír módjára csapott Tabby szemeinek. Tüdejébe só került. − Segítség! − kiáltotta. − Apa!

− Akarsz valamit? − hallotta a háta mögül apja halk hangját. Tabby megperdült, s ijedtében majdnem bepisilt.

Apja hangja volt, igen, de nem az apja állt ott. Karcsú, nálánál jóval fiatalabb férfi rugaszkodott el a faltól. Arcát apró, pattanásos sebek borították. Úgy nézett rá, mint aki a Norman ikreket figurázza. Bűnözőnek nézett ki. Tabby ekkor döbbent rá: apja sapkáját és szürke tweedöltönyét viseli. Hátralépett.

− Eridj vissza a szobádba, Moki − ajánlotta a teremtmény. − Egy egész tálca sütim van a számodra. − Tabbyre mosolygott, s mosolya megfagyasztotta a vért a fiú ereiben. − Egy egész tálca, kis haver.

− Apa − mondta Tabby.

− Itt van apuka − mondta apja hangján a teremtmény, s Tabby felé siklott.

Tabby megfordult, s a lépcsőház felé rohant: titokzatos módon tudta, hogy a folyosó végén találja. Mögötte, apja hangján, nevetni kezdett a teremtmény.

Amint lerontott a lépcsőn, a hőség fokozódott. Hallotta, de látni nem látta a könyvtárban és a nappaliban a tűz zúgását… a magasra csapó lángokat, amelyek mindent felzabáltak, amihez csak hozzáfértek. Leért, s a bú-torkretonnal bevont dívánnyal, valamint az ablakok előtt lógó fodros függönyökkel berendezett nappaliba jutott. Nagyapa órája a kőkandalló melletti, felhajtott szőnyegen állt. Úgy tűnt, a szoba már elég meleg ahhoz, hogy lángba boruljon. Ezt a helyiséget faragott, kétszárnyas holland faajtó választotta el a konyhától. Tabby átrohant rajta. Egyetlen vágya volt, hogy kikerüljön innét. Igazán ki, a valódi Greenbank utcáira.

A mosogatónál álló nő megfordult s rámosolygott. Ettől azonnal rájött, hol van. Nem más állt ott illedelmes, fehér Peter Pan gallérral ellátott barna ruhában, mint Grace Jameson − Grace Jameson, az édesanyja arcával −, igen: ő üdvözölte az Itt van apuka díszletkonyhájában, amely már annyi probléma s megoldás helyszíne volt. Az egyszerű, primitív füstszaghoz párolt marhasült illata társult. Tabby megtorpant. Lélegzete is elállt.

− Jaj, drága – mondta az anyja. − Itt vagy hát. Mióta várunk már. Majdnem kész a vacsora. Nem mennél fel a szobádba mosakodni? Tudod, hogy apuka vár.

– Billy Bentley − lehelte, miközben tekintete mohón legelészett Jean Smithfield arcán, mely jottányit sem változott a tíz évvel ezelőtti temetése óta. Mégis másként emlékezett rá; emlékeit elkerülhetetlenül azok a fényképek formálták, amelyeket Clark megőrzött, s most úgy találta, míg a fotókon teltebb az ajka, most inkább megfeszül. Huszonkilenc éves anyja alacsonyabbnak tűnt, édesebbnek és törékenyebbnek.

− Most épp hülyeséget csinálsz − közölte vele. − Vissza az emeletre, fiatalember.

− Anya…

Jean Smithfield Tabby felé lépett, arcán a mély szeretet és a nehezen kezelhető gyermek kapcsán felmerülő érzés keveredett egymással. Aztán elmosolyodott, s játékosan Tabby válla után nyúlt.

Tabby nézte, s legszívesebben a karjai közé rohant volna. Ebben a pillanatban azonban, akár egy túlfűtött kemencéből, olyan forró léghullám csapott feléje, amiben, gondolta, talán a vas is megolvadna. Rémülten visszakozott.

Anyja mosolygott még mindig, két keze azonban két lánggömb középpontját képezte; a lángok szemvillanás alatt szaladtak fel a karján s kaptak bele a hajába. Tabby fehéren lobogó csontokat látott a mosolygó arc mögött. Tovább hátrált, s anyja utána tántorgott; a lángok elborították az arcát, s lefutottak a mellére.

Tabby feltartotta karját, s felsikoltott a fájdalomtól, amikor a láthatatlan tűz heve belemart. Agya túlterhelt gépként zakatolt. A ház égett körülötte, de lángokat nem látott.

Anyja térdre bukott, de még mindig felé nyúlt. Tabby elbotorkált onnan, ahol a hőség megcsapta, de szemét nem volt képes levenni az anyjáról, arról a formátlan tűzgócról, amely két lángkarját még mindig felé tárta.

Tabby megperzselt karjában lüktetett a fájdalom. Még rá sem nézett, de tudta, bőre vörösen hólyagzik.

Apja ismét nevetésre fakadt mögötte, s Tabby hátrafordult, arra készülve: Billy Bentleyvel fog farkasszemet nézni. De az apja állt ott, a szürke öltönyben, kezében ír whiskyvel teli vizespohárral. Mikor Clark a pohár tartalmának egy részét a földre loccsintotta, a folyadékot azon nyomban elemésztették a tűz fürge, apró ujjai.

− Hát nem gyönyörű? − jegyezte meg Clark. − Mindannyian összegyűltünk még egyszer és utoljára − és ráadásul a tévében is! − Félretántorodott kissé, majd letörölte arcáról a verítéket. Bolhás kutya módjára, esztelenül vigyorgott. − Föl az emeletre, most mondta az anyád, nem hallottad, büdös kölke? Felmész, hogy felkészülj a vacsorára.

Zakója bal ujján elsötétedtek, majd füstölögni kezdtek a szövetszálak.

A Jean Smithfieldet ugrálva emésztő tűzglória lassan formába küszködte magát, olyan formába, amellyel Tabby már találkozott, aztán egyetlen mozdulattal kiterjesztette magát. A forróság Tabby feje felett zúgott.

− Egész tálca tüzet − mondta Clark megfontoltan. − Így volt, nem? Egy egész tálca tüzet. Emlékszem, egy csomószor elmondtad. Pontosan itt, a konyhában.

Richardról, Richard Allbee-ről van szó, nem pedig róla. A Sárkány épp most közli vele, ez az az éjszaka, amelyen Richard Allbee eltávozik az élők sorából. A Sárkány azt akarja, hogy ő ezzel tisztában legyen.

− Segítek neked felmenni, Mokány − mozdult felé tétován az apja. Tabby újabb lépéssel távolodott a konyha legforróbb pontjától, s ismét a helyiség közepén tekergő lángcsomóra pillantott. Majdnem ki tudta venni a fejet, benne a széles, üres szemekkel − az éj honolt azokban némán −, s a fej emelkedett. Aztán másfajta mozgásra lett figyelmes. A tűz mögé nézve Billy Bentleyt látta a lobogó falnak dőlni; árkolt arca mélységeiből gyengéd mosolyt küldött felé. Billy leeresztette a mellén keresztbe tett karját, s úgy mutatta fel bal keze középső ujját, ahogyan a bűvész húzza elő a nyulat a kalapból.

− Indulhatnánk − mondta Clark esetlenül. − Telik… telik az idő, nincs már sok belőle…

Tabby folytatta a visszavonulást. Nem tudta, merre tart, azt azonban igen, jobb minél távolabb kerülni a konyha közepén tekergő, már majdhogynem tömörnek látszó halotti máglyától. Érezte, hogy szemöldöke megperzselődött, s orrlyukában a vékony szőrszálak gyulladással fenyegettek. A lángoló falnak támaszkodó Billy Bentley még mindig középső ujja feltartása révén kommunikált vele.

− Ez az utolsó epizód? − kérdezte Clark pislogva. Billy ajka hangtalan röhejre nyílt.

Meg fog halni. A ház ég, ő meg az apja az Itt van apuka-féle hallucináció rabjai, olyan fokig, hogy ki sem találnak az épületből. Tabby tovább hátrálva denevér tűzből formálódó fejét látta kiemelkedni a máglyából. Az állat üres szemgödreivel felé közelített. Ha egyszer a tűzdenevér látta, úgy meg fog halni − úgy robban majd szét az egész konyha, az egész ház, mint a Csillagok háborújában a Halálcsillag.

− Hé, kölyök − mondta Clark. − Mi a szar van Berkeleyvel? Jézusom, minek vedel ez ilyen átkozottul?

− Apa − mondta Tabby. − Ki innen! Ki a házból!

A tűzdenevér feje éhesen fordult Clark felé; egyik nagy szárnya kiszakadt a lángokból, kibomlott, és átérte székében a konyhát. Megcsapta apját, aki a mosogatóba borult, és azon nyomban lángok csaptak fel a testéből. Tabby látta, amint Clark itala meggyullad; aztán azt, ahogyan a ruhái leválnak a testéről. Bőre sülni kezdett, s apja kínjában sikoltozott.

− Neeee! − ordította Tabby, s tehetetlenül nézte végig a halálát.

A lángból kibontakozott a másik irdatlan szárny.

Tabby reményt vesztve, kétségbeesetten, sírva rohant, el a forróságtól. Nem tudta, merre tart az igazi házban, amely hozzáférhetetlenül szunnyadt az Itt van apuka vizionált díszletei között, ám a hőmérséklet változása elárulta, hol tombolnak a tüzek kisebb intenzitással.

Ujjai forró falat érintettek. Hatalmas szárnyak suhogtak mögötte. Ujjait végigcsúsztatta a falon. Remélte, téved. De tudta, hogy nem.

Faburkolatot súroltak ujjai, majd ajtóra találtak. Feltépte. Alig hitte, hogy megtalálta. Hideg levegő zúdult be a nyíláson. Tabby kiugrott.

Hosszan csapott a hátába valami perzselő − mintha izzó karddal sújtottak volna le rá. Öntudatlanul hullott a sötétségbe, feje, karja, háta kemény fának csattant… többször megperdült a tengelye körül, míg meg nem állapodott a földön. Arca nyirkos volt, hideg. Úgy gondolta, vérzik: csak a fejét vagy tucatnyi helyen verte be. Szája feldagadt. Jegesen borzongatta a levegő. Óvatosan kinyitotta a szemét, de csak sötétséget látott.

Lassanként rájött: a pincében van. Arcán a nyirok izzadság volt, nem pedig vér. A ház heves forrósága után a pince valóságos jégveremnek bizonyult. Elvonszolta magát a lépcső aljától, mert félt, hogy odafentről lángokat küld utána az a dolog. Bár végtagjai fájdalmasan tiltakoztak, Tabby képes volt arra, hogy mozgassa kezét-lábát: eszerint semmije nem tört el, amikor legurult a lépcsőn. Kényszerítette magát, hogy lábra álljon. Egy darabig csak állt, égett karját lengette óvatosan, s lassan lélegzett. Hátrament egy falhoz, s ott megállt. Inkább érezte, semmint tudta, hogy sír.

Fel-alá járkált a fal mentén, vállát a betonhoz érintve, járta a legnagyobb sötét birodalmát. A felette lévő szintről csatazaj hallatszott, s hallhatta azt is, hogy a tűz mind nagyobb erőre kap, s megállíthatatlanul birtokba veszi a házat. S mindeme lárma közt, mintegy ellentétes áramlásként, egy megkülönböztethetetlen hang az ő nevét mondta.

Visszatartotta a lélegzetét, s próbálta leküzdeni a céltalan sírást. Sértetlen kezével megtörölte az arcát.

Tabby a lehető legmesszebb húzódott a lépcsőtől.

Magányos hang mondta: − Gyere fel, fiam. − Apja hangja volt. Tabby látta apját a füvön, amint épp az élet maradékát tapossa ki Berkeleyből.

− Gyere fel. Azonnal.

Tabby a falnak fordult, összevert arcát a hideg, kemény betonfelületnek préselte. Érdes volt, s bőrébe apró szemcsék fúródtak. Tabby reszketve ölelte a vigasztalan falat.

Dübörgés hatolt a pincébe, forróság kíséretében. Tabby megfordult. Tűzfalat látott lerontani a lépcsőn. A falnak simult.

Hallotta, amint a lépcső lángra kap, s a tűz emészteni kezdi a földet.

Tabby felnézett. A kis pinceablakok egyikében ott tükröződött a vörös halál.