1
Patsy és Les McCloud a hét folyamán jobbára nem beszéltek egymással: begubóztak egy-egy, egymástól igencsak különböző koncepcióba, amelyet a köztük történtekről alakítottak ki. Patsy nem akart veszekedni Lesszel, így aztán rá nem jellemző módon boldog volt, hogy Lestől nyugta van; ő maga is nyugalomban kívánt gondolkodni azon az új megfigyelésén, amelyet önmagával és férjével kapcsolatban tett, mielőtt a Deli-iciousben találkozott Tabbyvel. Az óta a kedd óta Les vérig sértett emberként viselkedett, s kerülte Patsy tekintetét; duzzogott. Úgy vélte, e gyermekded módon rákényszerítheti a feleségét a bocsánatkérésre: az ilyen taktika ugyanis a múltban bevált. De a sebzett Les látványa nem töltötte el Patsyt bűntudattal, mi több: megneheztelt magára azért, mert korábban néha megtörtént ilyesmi. Amíg beteg, gondja lesz rá, azt azonban mégsem lehet ezek után elvárni, hogy térden csúszva vigye ágyához a tálcát. Valahányszor a hitvesi ágyra és az abban fekvő duzzogó, pofaszakállas emberre nézett, nem a férjét látta, hanem egy beteg embert, s közben megannyi dolog járt a fejében. Ha az embered kemény macsó üzletember szerepében kíván tetszelegni, ugyanakkor azonban retteg, hogy már nem látszik olyan keménynek, mint amilyennek szerinte látszania kell, úgy a te feladatod, hogy biztosítsd afelől, még mindig az; ha a bizonytalansága arra készteti, hogy évente néhány alkalommal eltángáljon, csak hogy megbizonyosodjék felőle, korábbi bizonyságaid nem voltak hazugságok, úgy megint csak a te feladatod, hogy csendben viseld az ütlegeket; ha pediglen úgy jön haza, ha csecsemő módjára a nadrágjába szart, akkor viszont ismételten te vagy az, aki meglehetősen biztos lehet afelől, hogy a megbizonyosodási folyamat előbb vagy utóbb megállíthatatlanul folytatódni fog.
Szombatra Les felkelhetett, s Patsy visszatért a kisebbik hálóba D. B. Bach: Patchin története című, a könyvtárból kivett kötetével. Fél tizenkettőkor Les bekukkantott és megérdeklődte:
− Hát az ebéddel mi lesz?
Patsy válasza az volt, hogy ő nem éhes.
− Jó. Akkor az én ebédemmel mi lesz?
− Biztos vagyok benne, hogy találsz élelmet a hűtő-szekrényben.
− Jézus Krisztus. − Les rácsapta az ajtót.
Két óra múltán ismét megjelent. Meredten nézett rá, s keze ökölbe szorult. – Vissza akarod adni a kölcsönt, vagy mi van?
− Én csak egyedül szeretnék lenni.
− Oké. Én megyek golfozni. Légy csak egyedül, ha már mindenáron úgy akarsz viselkedni, mint valami rossz kölyök.
Tabby és Clark Smithfield komor, ámbár mérgezett hangulatúnak nem mondható csendben töltötték a szombatot. Clark kísérletet tett arra, hogy fiának elmagyarázza, kisded társasjátékáról csak és kizárólag Sherri tehet, miután ő volt az, aki nem volt hajlandó hozzászokni sem Connecticuthoz, sem Hampsteadhez, ő hajszolta el otthonról, s Tabby látta: apja hiszi is, amit mond. − Majd csak elleszünk, gyerek − mondta Clark. Dél volt, s máris a második italát pusztította. − Jobb is lesz nélküle.
Egész délután a tévét nézték. Hatkor Clark elment az egyik Post Road-i olasz étterembe, és bődületes nagyságú pizzával tért vissza. Szótlanul nézték végig a helyi híradót, az országos hírműsort, a Színaranyat, valamint az aktuális szombat esti film, az Oroszországból szeretettel elejét. Tabby addig nézte, míg odakünn el nem halt a fény, és a Four Hearths könyvtelen „könyvtárszobája” el nem merült a homályban. − Apa − mondta. − Mostanában szükséged lesz egy igazi állásra?
− Nekem van állásom − közölte Clark. Ír whiskyjébe kortyolt, sunyi pillantást vetett Tabbyre. − Bármikor tudok munkát szerezni, ha szükségem van rá.
− De állásod nincs − mutatott rá Tabby. − Most nincs.
− Mondtam, hogy van, vagy nem? − felelte Clark, és nem nézett rá.
Tabby felállt és kiment. Az apjával lenni olyan volt, mint nézni valakit, aki lassanként megfullad. Egy darabig odakinn álldogált a bejárat előtti lépcsőn. Greenbank és a Hermitage Avenue fái a Four Hearths rövid, elülső gyepén lélegeztek be, s a csendes utcán, távolabb lélegeztek ki. Fölöttük rendben meneteltek a közömbös csillagok. Tabby lement a lépcsőn, hogy leüljön a fűre, s megvárja a Norman ikreket.
2
Aznap este, néhány perccel fél tíz után Richard Allbee felállt Graham Williams behajtójára. Kiszállt a kocsiból, s megfordult, hogy lássa, miként fest innen az öreg Sayre-ház. Máris jobban néz ki, gondolta, mert olyan, mint a ház, amit laknak. A házakat, akárcsak az állatokat és a gyerekeket, a szeretet meg nem határozható érintése teszi civilizálttá. Az, hogy úgy képzelte, Billy Bentleyt látta ott, most még inkább hallucinációnak tűnt, mint korábban; örült, hogy Laurának, aki most a gyűlölt vízágyon olvassa Joyce Carol Oatest és nézi a James Bond-filmet, csak a macskát vallotta be, s nem többet.
A Charleston Road sarkáról könnyed léptek közeledtek felé. Richard izmai önkéntelenül megfeszültek. Felvértezte magát egy hatalmas, szürke kandúr látványára, ami röviddel a sarok után ér majd az utcai lámpa fénykörébe.
Hallucináció, hallucináció.
A sarkon befordult egy alak. Felé közelgett. Aztán odaért az utcai lámpa fényébe, s Richard látta: Patsy McCloud az. Egyik hóna alatt vastag könyvet hozott. Eltekintve a nevetséges rettegés elmúlta feletti megkönnyebbüléstől, Richardban bizonyos bűntudat ütötte fel a fejét Patsy láttán. Integetett neki. Az asszony halványkék inget és fehér mellrészes overallt viselt, mely a mellére simult, míg a nadrágrész szárai a lábai körül lebegtek. Patsy, amikor ráismert, visszaintegetett.
− Tudhattam volna, hogy itt lesz − mondta Richard.
− Én azt hittem, Laurával jön − mondta Patsy.
− Laura James Bond társaságában az ágyba bújt.
− Les meg az influenza társaságában. Ha mindent egybevetünk, Laurának van jobb dolga.
Richard, miközben az ajtó felé sétáltak, rákérdezett a hóna alatt tartott könyvre.
− Mondott Mr. Williams magának bármit arról, miért akarja, hogy együtt látogassuk meg? Látta az emléktáblát a Mount Avenue-n?
Richard a fejét rázta, és becsengetett.
− Akkor jobb, ha rá bízom, hadd mesélje el ő.
− Most pedig minden elmagyaráztatik?
− El − mosolygott rá a nő.
Williams ajtót nyitott, s kisandított a szúnyoghálón át. − Mind a ketten! Igen meg vagyok elégedve. − Kinyitotta a szúnyoghálókeretet, ellépett az útból, betessékelte őket. Yankee sapkát és szürke színű, PAJTÁS feliratú pólót viselt, ami túl szűk volt rá.
Patsy és Richard könyvespolcokkal szegélyezett előszobába jutott. Ferdén álló könyvek, tornyok és felhőkarcolók könyvekből, könyvek halmozódtak a polcok előtt a padlón. − Merre? − kérdezte Patsy. Az előszoba mennyezetéről egy szál dróton csüngő izzó kiégett.
− Az első ajtó balra.
Richard Patsy nyomában bement a nappaliba. Itt is könyvespolcok borították a falakat, és a polcok közti közökben is könyvek tornyosultak, legalább derékmagasságig. Bekeretezett grafikák és réges-régi filmek plakátjai álltak a padlón, a könyvespolcok egyikének vagy valamelyik könyvtoronynak támasztva. Halovány mennyezeti világítás küszködött a sötétséggel, vállvetve szövetségeseivel: egy tizenkettő-egy-tucat állólámpa a rozoga, zöld dívány mögött állt, egy hajlított nyakú, bronz asztali lámpa pedig a fehér fenyőasztalon, egy írógép − vén, fekete, manuális masina − meg néhány, takaros rendbe pakolt papírköteg társaságában. A szoba penésztől, öregségtől és könyvektől szaglott.
Williams az ajtóban habozott. − Helyezzék magukat kényelembe a díványon. Vagy a széken. − Egy barna bőrrel bevont könyvtári szék felé intett fejével, amely mintha beolvadt volna a mögötte álló polcon lévő be-kötetlen könyvek közé. Annyira megviselt bútordarab volt, hogy úgy tűnt, mintha homokot szórtak volna rá.
A festék lepattogzott a bőrről. Magas állólámpa és egy súlyos márvány hamutartó állt mellette. − Hozhatok valamit? Egy italt? Kávét?
Mindketten kávét kértek.
− Főzöm. Rögvest itt vagyok.
Másodperceken belül visszatért a három csészével; a tálcát a zöld dívány előtti kávézóasztalra tette. Aztán felkapta az egyik csészét, az íróasztal alól előhúzott egy fémszéket, és vendégeivel szemben ült le. Iszogatták a forró kávét. Richard nem volt benne biztos, miért gondolta, hogy el kell jönnie. Tiszta időpocsékolás. Williams magányos öregember. Meghívta őket, hogy legyen társasága, ennyi a történet. Richard nekidörzsölte tenyerét a dívány karfájának. A bolyhozott díszes anyag már majdnem teljesen az enyészeté volt.
− Alighanem elnézést kell kérnem − mondta Williams. Levette a Yankee-sapkát, ujjait megtáncoltatta szeplős, kopasz fején. − Nem ártana ennek a háznak némi felújítás, de nekem soha nem volt ilyesmire pénzem. így aztán hozzászoktam. Jómagam állítottam fel az összes könyvespolcot, vagy negyven év/el ezelőtt. Mostanában már nem tudnám megengedni magamnak az asztalosmunkát. − Ujjai még mindig a koponyáján doboltak. Ideges volt az öregember. Richard elmerengett azon, vajon mikor tette be utoljára másvalaki a lábát Williams-hez. Mikor járhatott ezekben a szobákban utoljára nő.
Aztán az öregember ráijesztett, amikor közölte: − Patsy pszichikus, tudja. Akárcsak a nagyanyja, Josephine Tayler volt. A negyedben lakik egy fiú, ő a másik. Tabby Smithfield a neve. Pontosabban James Tabb Smithfield. Fönn a Hermitage-en. Magával mi a helyzet, Allbee?
− Velem? − kérdezte Richard, és túl sok kávét nyelt.
− Pszichikus? Én nem vagyok az.
− Én sem. Kivéve egy napot, amikor az voltam, amikor megláttam egy embert és tudtam… no, nem oszt és nem szoroz, hogy mit tudtam. Ezt a történetet akkorra tartogatom, amikor majd Tabby is a körünkben lesz. Gondolom, maga is tud már egyet és mást a családi hátteréről? A Green famíliáról?
Richard egy pillanatra úgy értette, Williams az apjáról beszél, s már türelmetlenül rázta a fejét. − Ja? − mondta. − A Greenekről? Valamicskét.
− Látta már valaha az Akadémia előtti emléktáblát?
Richard Patsyre sandított, s látta, a nő őt figyeli.
Megint megrázta a fejét.
− Smyth, Tayler, Green, Williams − mondta az öreg, teljesen zavarba ejtve Richardot. − És Gideon Winter. Smyth, aki később Smithfield lett; Tayler, aki nem más, mint a mi szép kis barátnőnk maga mellett; Green, aki maga; és Williams, az én lennék. No meg Gideon Winter, aki nagyjából bárki lehet. Azt hiszem, jobb, ha magyarázattal szolgálok.
3
− Okos kis geci vagy te, Tabs − jelentette ki Dicky Norman, s ujjperceivel fájdalmasan megnyomorgatta Tabby feje búbját. Mind a hárman az öreg Oldsmobile első ülésére zsúfolódtak. Normanékat még soha nem látta ilyen jókedvűnek Tabby. Mindketten izzadtak az izgatottságtól, s bűzlöttek a sörtől meg a marihuánától.
− Najszen, én tudtam, hogy velünk jön − kocogtatta meg Bruce hatalmas könyökével Tabby bordáit. − Fasza gyerek a mi kis haverunk. De persze egy hangot se szóltál senkinek arról, haver, merre mész meg kikkel?
− Persze hogy nem − felelte Tabby − De ez az utolsó, hogy ilyesmit csinálok. A ma este után soha többé. Akarom, hogy ezt az agyatokba véssétek.
− A ma este után már nem lesz semmi gáz − nyugtatta Bruce. − Ugye, Dicky? Aztán már nem lesz semmi gáz.
Dicky azzal válaszolt, hogy megint kopogni kezdett Tabby fején. Befordultak a Beach Trailre, s haladtak a Mount Avenue felé.
− Mert utálom ezt − mondta Tabby. − Csak a füleimet akartam megtartani, ennyi az egész.
Mindkét iker hangos sörröhejben robbant ki. Bruce jobbra fordult a Mount Avenue-ra, és elhaladt a Greenbank Akadémia előtt.
A sztrádafelüljárónál a Greenbank Road keresztezte a Mount Avenue-t; Bruce délnek, a város irányába hajtott. Tabby megkérdezte:
− Merre tartunk?
− Egy parkolóba − morogta Bruce. Az első lámpáig hajtott a Greenbank Roadon, aztán a Sayre Connectoron folytatták útjukat a Post Road irányába.
A férfi, akit Tabby az iskolával szemben látott, dobozkocsija mellett állva várta őket a Lobster House parkolójának egyik üres sarkában. Bruce az autó mellé hajtott, s a férfi figyelte, amint kiszálltak a kocsiból. Senki ki nem nézné belőle, hogy betörő, villant át Tabby agyán. Gary Starbuck olyan hangsúlyos orrot viselt, ami egy parfüm-tesztelőnek is a díszére vált volna. Az orr két oldalán józan fekete szemek ültek, azok fölött pedig aggodalmas homlok terült el. Tiszta sötétkékben volt. Inkább algebra tanárnak néznék.
A fekete tekintet megpihent rajta. − Egén, értem − mondta Starbuck, noha senki meg nem szólalt. Aztán közvetlenül Tabbyhez intézte szavait. − Tudod, mi lesz a dolgod?
Tabby megrázta a fejét.
Starbuck az ablakon át benyúlt a teherautója vezetőfülkéjébe, és kivett onnan egy pár kicsiny, kétcsatornás adóvevőt. Az egyiket Tabbynek nyújtotta. − Kapcsold be − utasította. Tabby engedelmeskedett, s mindkét készülék hangosat reccsent, Tabby sietve lenyomta a gombot.
− Túl közel vannak most egymáshoz − mondta Starbuck lágyan, még mindig Tabby szemébe nézve. − Ahhoz, hogy rendesen működhessenek, minimum ötvenlábnyi távolság kell legyen köztük. De lássuk, hogyan kommunikálunk. Te beülsz a kocsiba. Első ablak, hátsó ablak. Folyamatosan nézed a felhajtót meg az utcát. Egyszerű?
Tabby bólintott.
− És ha bármit látsz, közlöd velem. Talán fél óra hosszát leszünk benn abban a házban. Ami hosszú idő. Bárki megáll és nézi a kocsit, beszólsz és leírod, hogy néz ki. Milyen a kocsija. Mindent, amit látsz. Ha zsaru, fekszel le a padlóra, és hívsz engem, de íziben. Kijövünk, és gondunk lesz rá, csak előbb kapjuk el őt, mielőtt ő kapja kézbe a rádióját. Utána kapod meg a pénzt, amint elhúztunk innen. Megértetted, kölyök?
− Megértettem.
− Már kezdtem azt hinni, nem tudsz beszélni − jegyezte meg Starbuck. − És van még valami, amit meg kell hogy érts. Ha valaha beszélsz erről a zsaruknak, vagy csak álmodban is gondolnál ilyesmire, akkor én visszatérek ide, és megöllek. − Kedves, komolyan aggodalmas arckifejezése egyáltalán nem alakult át, miközben ezt kijelentette. − Üzletember vagyok, tudod? És meg kell maradnom a pályán.
A Norman ikrekre annyira mély benyomást tett mindez, hogy kis híján lebegtek örömükben.
− És ez rátok, két mirigyduzzanatra is áll − szólt Starbuck.
− Hé, ember, a francba! − csattant fel Bruce.
− Befelé a kocsiba − parancsolta Starbuck, s kurtán elfordult. Beült a kormány mögé, az anyósülést Bruce foglalta el. Dick hátra felkapaszkodott Tabbyvel, aki az adóvevőjét szorongatta.
Miközben Starbuck kihúzott a parkolóból, át a Post Roadon, hogy a Sayre Connectoron folytassa útját, elhaladtak az első világháborús katonaként pózoló John Sayre mellett. Tabby most először figyelt fel a szoborra: démonikusnak tűnt neki a fiatal katona arca, a bronzarc árnyékokkal takart redői.
Dicky mutatóujját Tabby mellére nyomta, s játékosan golyókat pumpált belé.
− Sosem éltem még azelőtt ilyen helyen − mondta Gary Starbuck. − Vagy ilyesfajta helyen se. Minek is hívják ezt, alvóvárosnak? Vagy peremkerületnek?
− Tudja fene − mondta Bruce. − Kit érdekel?
Starbuck balra fordult, a Greenbank Roadra. Tabby csendesen felhorkant. Gondolhatta volna. Mennek visszafelé, az ő negyedébe.
− Na, én olvastam a helyi szennylapot. − Starbuck biztos kézzel kormányozta autóját a Greenbank Road egymást követő kanyarjaiban. − Tudjátok, mi folyik ebben a városban? Tudjátok, hány letartóztatás zajlik egy-egy hétvégén ittas vezetés miatt? És mennyi a baleset? Hány a drogos, és hány istenverte, hülye amatőr betörést kísérelnek meg a kölykök minden professzionalizmus nélkül? Minden gyakorlat nélkül? Én ezt nem nevezném sem alvóvárosnak, sem peremkerületnek. Én Faszkalapfalvának nevezném.
4
Miközben Graham Williams beszélt, Richard átfutotta a könyvespolcokat, találomra el-elolvasva egy-egy nevet, címet. A leghosszabb fal felét regények foglalták el, a másik felét történelemkönyvek és biográfiák. Egy jókora részen fekete műanyagba kötött forgatókönyvek álltak. A bal oldali falat a művészeti albumoknak szentelték. A túlméretezett albumok tetejére papírfedelű krimiket gyömöszöltek: Williams megszállottja volt Raymond Chandlernek, John D. MacDonaldnak, Amanda Crossnak és Dorothy Sayersnek.
− Rendben − mondta, amikor Williams szünetet tartott a beszédben. − A négy alapító telepes család leszármazottai visszatértek Hampsteadbe, pontosabban: Greenbankbe. Az őseinknek pedig volt valami nézeteltérésük egy újonnan jött emberrel, akit Winternek hívtak. Sajnos azonban tartok tőle, hogy meg kell kérdeznem: na és?
− A kérdés jogos − mondta Williams. − Magának igaza van. Tényleg, miért kéne, hogy érdekeljen minket mindez, hacsak nem vagyunk történészek? Nos, csupáncsak azért: bármi is történt akkoriban, annak még mindig hatása van ránk. Elvégre mindig így van ez a történelemmel, nem? Ha a normannok teljes mértékben győzedelmeskedtek volna Anglián, ma franciául beszélnénk, vagy annak egy változatán. Úgyhogy csak vessünk egy pillantást a mi Hampsteadünk történelmére. Három nevet fogok mondani, három különböző hampsteadi generációból, 1898 és 1952 között. Robertson Green − a maga néhai déd nagybátyja, Mr. Allbee −, Bates Krell és John Sayre. Robertson Greent 1898-ban végezték ki, Bates Krell 1924-ben tűnt el nyomtalanul, John Sayre pedig 1952-ben lett öngyilkos. Azt hiszem, mindezen személyekben Gideon Winter született újjá, és csak John Sayre-nek volt annyi ereje, hogy megküzdjön vele.
5
A Patsyvel folytatott veszekedést követően Les McCloud, miközben kirontott a házból, felragadta a golfütőit, bevágta őket a Mazda csomagtartójába, s egyenesen a Sawtell Country Clubba hajtott. No persze ez a balhé korántsem volt olyan kielégítő, mint a korábbi, klasszikus veszekedéseik: Patsy csak szurkálta, szurkálta, szurkálta; provokálta, mégpedig úgy, ahogyan csak egy olyan ember képes provokálni, aki már másfél évtizede együtt él a másikkal. Biztos vagyok benne, hogy találsz élelmet a hűtőszekrényben. Ez nem más, mint lázadás a dolgok rendje ellen. Lesnek nemigen volt golfhangulata, de tovább egy pillanatig sem bírt volna maradni a házban; a hosszú kimaradásra pedig a golf szolgáltatta a legjobb ürügyet. Négy vagy öt órát lesz távol, aztán majd visszajön, s meglátja, vajon neje észhez tért-e. A avagy esetleg még mindig a szurkálódást kívánja folytatni. De ha a szurka-piszka mellett dönt, hát magának keresi a bajt.
Amikor leparkolt a klub hosszan elnyúló, oszlopsorral ékesített épülete előtt, Les csüggedtnek, kedvetlennek érezte magát. Homloka és keze fura módon egyszerre volt nedves és hideg. Úgy döntött, ennek dacára megkísérli a kilenc lyukat, ha talál magának valami lúzert, így aztán kiszállt a kocsiból, vállára vetette a nehéz zsákot, és makacsul elmasírozott a klub előtt az első ütési hely irányába.
− Hé, Les! Játékostársat keresel? − Archie Monaghan förtelmes mosolya virított rá a golflabda tárló mellől. Archie, a másodvonalbeli ügyvéd jó lúzernek ígérkezett. − Ulick Byrne-nal kellett volna találkoznom, erre tudod, mi történt? Most hívtam otthon, hát nem visszaesett az influenzába? Kétszer megy át rajta a szerencsétlen nyavalyás. Úgyhogy most partnert keresek, már amennyiben kijössz velem.
− Veled, Archie, bármikor − mondta Les, s visszamosolygott az ügyvédre. Szemügyre vette kivörösödött, lelkes arcát, a sárga, kötött pólóingét, amely ráfeszült a görögdinnye nagyságú hasára, megnézte a vörös és zöld színekben pompázó, skót kockás nadrágot. − Bár ma tényleg max kilenc lyukig vagyok jó. Én is csak most estem át az influenzán. Mit mondasz?
− Hát, ha egyszer velem bármikor − kurjantotta Archie. − Kilenc, az pont megteszi. − És Les kitalálta, hogy ez az ízléstelenül öltözködő barom igazából feleannyit játszana vele, ha tehetné.
Les kinyitotta az ajtót, Archie csak utánad gesztussal kedveskedett neki; kölcsönösen udvariaskodtak egymással, míg végül Archie grimaszolva megadta magát, és elsőnek lépett be. − A feleséged, Les, hogy van mostanában? − kérdezte Archie. − Olyan csinos kis hölgy.
− Jól. − Les nem óhajtott társalgást folytatni a feleségéről, kivált nem Archie Monaghannel, aki egy tavalyi bulin órákat töltött azzal, hogy Patsyvel szemezett. Archie, erre Les már régen felfigyelt, semmit sem kedvelt jobban, mint a mások feleségéről folytatott beszélgetést.
− Patsy McCloud, Patsy McCloud − mondta Archie, mintha filmsztár nevét ismételgetné rajongva, s Les annyira ideges volt, hogy miután a pénzfeldobást megnyerte, s elhelyezte a golflabdát, merev csuklókkal ütött, és sikerült a labdát mélyen az ápolt, pázsitos rész mögé nyesnie.
− Balszerencse, főnököm − kommentálta Archie. Az ütési helyhez görgette hasát, karizmai megfeszültek, a labda pedig egyenes vonalban repült több, mint kétszáz yardnyit az első zöldterület felé.
Mikor az ötödik zöldterületnél újra találkoztak, Les rájött, Archie szándékosan ingerelte fel a neje emlegetésével. Nyugalmat erőszakolt magára, hogy a kör lejátszásához még szükséges három ütést képes legyen teljesíteni. A napja máris rossz, és semmi szükség arra, hogy még inkább elrontsa. Egyedül az vigasztalta, hogy Archie szintén hárommal a pari felett volt, és valószínűnek tűnt, hogy ez már nem is változik, hacsak játékostársa nem képes harminclábas begurításra. Nem úgy tűnt, hogy Archie élet és halál kérdésének tekinti a játékot. − Régóta tanulmányozom ezt a dolgot, Les, és arra lyukadtam ki, hogy nőből kétféle létezik. Az egyik úgy fest, mintha élvezné, a másik meg úgy, mint ha azt se tudná, mi az. Érted, miről beszélek? Ebben a városban a nőknek legalább nyolcvan százaléka a második kategóriába tartozik. Lehet, hogy három gyereket is szültek, de ha az ember jobban megnézi őket, hát olybá tűnnek, mint akik még sose eresztették a levet. Gyönyörű − tette hozzá, amikor Les megcsinálta a maga begurítását. Archie felállította a labdáját, s gondolkodva csóválgatta az ütőjét. − Beszéltem egy ízben erről Ulickkal, aki nyolcat vagy kilencet is megnevezett, akik odavannak a teniszütőért. Mintha ugyan a Női Művészeti Liga teniszmeccsei lennének a legfontosabbak a világon. Lima-zöld szoknyácskák, vagy azok az igazi lötyögős khaki sortok, mi? Ismered a fajtájukat te is, nem? Az utolsó simítások. A beszédük kicsit vontatott. − Archie kihúzta magát, hátralendítette az ütőjét. A labda − Les csendes imáinak engedelmeskedve − három lábbal a lyuk előtt beszüntette a gurulást.
− Ho, hó. Tudom, Les, ezt nekem akarod adni, de ragaszkodom az ütéshez. − Archie peckesen a labdához sétált, megállt, majd pontosan a lyukba pöccentette. Lesre kacsintott. − Ha kimész a klub teraszára, körülbelül háromszázzal találkozol. Salátáznak és a fodrászukról cserélnek eszmét. Úgy képzeled, tényleg ez a témájuk? Vagy ugyanaz a dögunalmas szar, mint amin mi rágódunk?
− Te mit gondolsz, Archie? − Les felemelte a súlyos golfzsákot. Izzadt, de ugyanakkor a hideg is rázta. Homlokát mintha vastag jégréteg fedte volna.
− Én a következőt. Ha a teraszon egyedül a pincérnők tűnnek úgy, mint akik élvezik, ez esetben örülök annak, hogy pincérnőt vettem feleségül. Tudod, ezt elmondtam Ulicknak is. Erre ő azt mondta: Archie, a te teóriád igazándiból az, hogy titokban minden nő pincér. Tudod, mit? Megemelem Ulick előtt a kalapom.
Les a következő ütési hely felé fordult. Két dolgot is megértett, s kissé meglepte mind a kettő. Archie Monaghan nem kedveli jobban, mint ő Archie-t. Az a megjegyzés az utolsó simításokról nem volt véletlen. Továbbá Archie-nak hiányzik Ulick Byrne; Archie sokkal szívesebben golfozott volna a fiatal ügyvéddel, mint vele. Archie az ötvenes éveiben járt; Les kereken negyven volt. Bizonyos, hogy bennük, kettejükben − az egymás iránt táplált érzéseiktől függetlenül − sokkal több közös dolog van, mint Archie-ban meg Byrne-ben, aki még a harmincat se töltötte be, valaha is lesz. − Szerintem Byrne éles eszű − mondta.
− Éles eszű?! Öregem, ha cégnél dolgozna, már alelnök lenne, és azt mérlegelnék, mikor kerül trónra. Mi lenne, főnököm, ha föltennénk némi pénzt a következő lyukra?
− Százast egy ütésre − mondta Les, de Archie-nak arcizma sem rándult. Vigyorgott.
Mire a kilencedik lyukat elérték, Les háromszáz dollárral tartozott Archie-nak, és az a veszély fenyegette, hogy az összeg további száz dollárral nő. A sárga pólóing és a skót kockás nadrág iramodásnyival közelebb volt a zöldhöz. Három kilót perkálni Archie Monaghannek! Les javaslata pillanatában meg volt róla győződve, hogy a fogadás összegétől Archie ledermed, erre most Archie hangyafasznyira van a zöldtől, ő meg izzadhat, mint tücsök a lyukban.
Les felmérte a következő ütést, le is pergette lelki szemei előtt, akár egy filmet, ütője fejét a labda mögé helyezte, aztán ő maga is tüzelőállásba helyezkedett. Nem tudott másra gondolni, mint arra: ha a labda oda megy, ahová szánja, adóssága kétszáz dollárra mérséklődik. Abban a pillanatban, amikor az ütő a labdával találkozott, tudta, hogy nem sikerült. Elbaszta.
Akkortól már csak néznie kellett az eredményt. A labda vitorlázva emelkedett, egy darabig úgy nézett ki, mint a világ legszebb ütése, aztán vitorlázott tovább, de ott, ahol el kellett volna szárnyalnia a fák között, lepottyant. Les figyelte, amint az áruló labda kő gyanánt pottyan, aztán leesik valahol a fák sűrűjében.
− Kölcsönadjam az iránytűmet? − kiáltott vissza Archie.
Les a fák felé robogott, és szándékosan nem nézett játékostársára. Nem kívánta látni Archie vigyorát. Ha képes egy vissza-csavarra, ezen a lyukon még megszoríthatja Archie-t; volt ő már benn ezek közt a fák között, és akkor minden probléma nélkül szabadult. Ez volt a kör négyes ütése, és ha a labda fekvése legalább fél esélyt ad neki, négyben még meg tudja csinálni; amellett arra mindig ott az esély, hogy Archie a kelleténél több energiát fektet a maga hangyafasznyi távolságának áthidalásába. Les belépett az ágak alá, s keresni kezdte a labdát.
Kissé nehezen lélegzett. Az izzadság átnedvesítette a gallérját.
Archie épp felállt a labdája mögé, Les pedig megállt, hogy figyelje. Archie a labdára szegezte a tekintetét, aztán felmérte az ütés vonalát, megmozgatta az ütőjét, farát riszálta. Az ütő hátralendült, lecsapott… és túl nagy erővel ütött a labdába. Les csendben ünnepelt. Tudta, hogy ez lesz. − Na, most humorizálj a kurva iránytűddel − mondta halkan.
Szinte azonnal meglátta a labdát. Kis, fehér pöttye ott világított a legvastagabb tölgy mohás oldalához nagyon közel. Még mindig játékban van. Les a fa irányába indult, s valami kaparászást hallott a labda másik oldalán lévő bozótból. Mókus lehet. Les megkerülte a tölgyet, és hosszasan vizslatta a zöldterületet. Archie egy terepakadálynál ácsorgott, és máris nem látszott olyan boldognak. S akkor Les a háta mögül meghallotta egy gyerek eltéveszthetetlen hüppögését. Megperdült, és semmit nem látott. Amint újra a labdájára nézett, a hang megint hallatszott. Megfordult, s mocorgás zaját hallotta a bokorból. − Hé, kölyök, gyere már elő onnan − mondta.
A gyerek csendesen szipogott.
Les a tölgynek támasztotta az ütőjét, s csípőre tette a kezét. − Minden oké. Előjöhetsz.
A bokor néma maradt.
− Gyerünk. Golfozni szeretnék éppen. Senki nem fog bántani. Bújj elő a bokorból.
Hogy semmi nem történt, Les megint a kezébe vette az ütőjét. S mintha a gyerek látta s attól félt volna, hogy őt akarja vele megütni, a bokor újra zörgött, mintha a fiú mélyebbre fészkelné magát annak oltalmában. Négy-öt év körüli gyerek lehet, gondolta Les: nagyobbacska aligha tudna így mozogni az ágak közt.
A zörgés miatt képtelen volt ütni. Aztán a csendes sírás kezdődött újra. Les letette az ütőt a földre. − Segítségre lenne szükséged, fiacskám? − Válasz nem érkezett. Les odament, s lehajolt, hogy bekukucskáljon a sűrű ágak közé. − Bújj elő, és én segítek neked.
Vékonyka hang mondta: − Eltévedtem.
− Rendben van, majd én segítek neked − mondta kissé kapkodva, és karjaival széthajtotta az ágakat. − Egyáltalán, hogy tudtál oda bejutni? Az apukád… − Kihúzta a kezét az ágak közül. Fejét mintha láthatatlan, kegyetlen satuba szorították volna. Egy pillanatra elfeketedett előtte a világ. Pislogva kiegyenesedett.
A vékonyka hang azt mondta: − Eltévedtem. Félek.
− Oké, oké − mondta Les, és újból lehajolt. Ismét a bokor felé nyúlt, de amikor ujjai a hosszú, vastag, zöld leveleket érintették, meg is torpantak. Valahogyan a rosszaság érzése áradt a bokorból, abból a bokorból, amely olyan dolgot rejteget, ami nem tűri a napvilágot. Les arra gondolt, egyszerre érzi nedves föld, szennyvíz és rothadó gyomok bűzét.
A gyerek ismét elsírta magát, de Les óvakodott attól, hogy az ágakhoz nyúljon. Rosszaság. Odabenn valami rossz volt. A vaskos, maró bűz csak úgy áradt felé.
Tudta: ha ismét megérinti a bokrot, a satu a feje köré zárul, a világ pedig elfeketedik előtte. A bokorban keservesen rítt az a valami. Les a levelek közé fúrta tekintetét, de csak további leveleket látott: leveleket, amelyeket bearanyozott a nap, s leveleket, amelyek zölden csillogtak a homályban.
− A lasztid kalandozott el ilyen csúfosul? − Les sarkon fordult. Archie Monaghan skót kockás nadrágját és domborodó, sárga hasát látta.
− Hallottam valamit − egyenesedett ki. − Nem a labdám veszett el, hallottam valamit. A bokorban egy gyerek volt. Sírt.
Archie szemöldökei megugrottak.
− Most hagyta abba − tájékoztatta Les. − De sehogy se látom odabenn.
− Majd a jó öreg Archie megnézi − jelentette ki Archie, lehajolt, és széthajtotta az ágakat. Les csak egy pillanatra ugyan, de megint megérezte a bűzt. Aggasztotta a homlokát borító izzadság; egész teste annyira szokatlanul könnyű volt, hogy attól félt, elesik. Archie Monaghan teljes felsőtestét a bokorba tuszkolta, s Les megbámulta széles, kockás fenekét.
− Hát, tudod, mi a helyzet? − bújt elő Archie. − Az, hogy odabe’ nincs senki. Biztos vagy benne, hogy egy kölyköt hallottál?
− Sírni hallottam.
− Beszéltél vele?
− Beszéltem. Azt mondta, eltévedt.
− Hát, ez átkozottul fura. Most senki nincs ott. Biztosan elszaladt. − Archie megvakarta a hóna alját, s bizonytalanul a fák közé nézett. Aztán arca felderült. − Hé, ott a labdád, és nem is fekszik valami rosszul. Még előjöhetsz ebből a nem túl rózsás helyzetből.
Les igyekezett minden olyat kitörölni az agyából, amely elveszett gyerekekkel meg olyan bokrokkal kapcsolatos, amik képesek arra, hogy satuba szorítsák az ember fejét, aztán meg is vakítsák az illetőt. Felkapta a fenyőtűszőnyegen pihenő ütőjét, felállt a labda előtt, azzal hazaküldte.
Így legyél te alelnök a céges dzsumbujdában, öcsi.
Kicsit több mint két és fél órával később így szólt Archie Monaghanhez: − Egy italra muszáj meghívjalak.
Fura, keserűséggel vegyes megkönnyebbülés érzése uralkodott el rajta. Megkönnyebbült, mert csak egy ütéssel maradt cl Archie mögött, ugyanakkor kesergett, amiért nem döngölte agyagba ezt a hízott ártányt. Az influenza utórezgéseinek tulajdonította az ütések egy részének elhibázását; de még mindig emlékezett arra, hogyan recsegett a bokor, és emlékezett arra is, hogyan hallatszott abból ki a gyermekhang. Mikor Archie épp betuszkolta magát a bokorba, Les ki akarta rángatni, le akarta teperni, hogy távol tartsa attól… de persze a világon semmi nem történt Archie-val. A bokor nem rejtegetett eltévedt gyereket.
Ám nyugtalanította egy kép… valaminek az állkapcsai összecsapódnak Archie cserpákja körül. De semmi nem történt vele; noha fejét, sőt mellét is bedugta a rossz helyre, se nem látott, se nem érzett semmit.
A szag azonban ott volt. Rothadó gaz, nedves föld, s ezek mögött − nem okvetlenül kellemetlen − egyéb szagok, más szag, ütősebb, harapósabb.
Archie elfogadta az italra való meghívást, és furcsán nézett rá. − Ja. Jövök a steksszel − mondta Les. − Hadd rendezzem. − Archie máris mosolyogni kezdett és a fejét rázta, de Les elővette a zsebéből csiptetős pénztárcáját, s leszámolt két ötvenest. − Tessék. Most aztán el tudsz ugrani Dublinba, Archie.
Archie zsebre vágta a bankókat. − Valójában pont a múlt héten jöttem vissza Dublinből.
Archie Monaghan ment elöl. Beléptek a klub ivójába. A falakat vén vadászkürtök és agancsok díszítették, köztük nyomatok, amelyeken vörös kabátos lovasok szerepeltek. Archie ruganyos léptekkel kerülgette a bokszokat, ide bólintott, amoda hellót mondott, haladt a bár felé. Les utána. Archie meglapogatta egy, a bárpultnál ülő férfi hátát, és nevetett egy másik ott ülő megjegyzésén. Mikor Les odaért, felismerte a négyest. Egy haveri társasághoz tartoztak. A bandának tagja volt egy vagy két felső vezető, olyan igazgatók, mint Les, egy építési vállalkozó, akit csak látásból ismert, valamint Archie üzlettársa, Tom Flynn. Flynn körülbelül annyi idős volt, mint ő, hatalmas, tokás ember; akkora madrasz-dzsekit viselt, amellyel akár egy elefánt is betakarózhatott volna. − Mind ismeritek Les McCloudot, fiúk? − kérdezte Archie.
− Örvendek, Les − szólt oda az építési vállalkozó. A többiek bólintottak, mormoltak valami igenlésfélét.
− Tőlem Monaghan most nyert el egy kilót, hadd legyen ez a rundó az enyém − szólt Les. − Az igazság az, hogy rémesen játszott. Én csupán alulmúltam. − Kivette csiptetős tárcáját, és két húszast fektetett a pultra. − Hé, csapos! Az uraknak még egyszer ugyanazt. Nekem egy Martinit. Jéggel, keverve.
− Nekem egy Budot − mondta Archie.
Les italába kortyolt. − Arch, melyik a kedvenc krimód Dublinban?
Archie Tom Flynnel beszélgetett, s nem figyelt oda rá.
− A kilencedik zöldnél volt egy eltévedt kölyök − mondta Les. − Az egyik bokorban bujkált. Hallottatok már ilyet?
− Les hangokat hall − mondta Archie. − Sawtell Jeanne dArc, másodpéldány.
Les konokul vigyorgott a felharsanó röhej közepette.
Egy órával és két Martinival később Les azon töprengett, felhívja-e Patsyt. A társaságtól azonban nem kívánt megválni. Biztosra vette: abban a minutában, hogy kitenné a lábát, róla folyna a szó. A pokolba Patsyvel, határozta el.
A feleségére gondolt, aki a vendéghálóban ül könyvével meg tévéjével. Ebben a percben is ott van. Valószínűleg semmit nem evett. Belefeledkezett valami könyvbe vagy a naplójába. Róla meg el. Tökéletesen.
A klubtrófea korábbi nyerteseinek dicsőségtáblájáról rávigyorgott Archie neve, s úgy érezte, a légkondicionálótól menten befagy az összes testürege. Megérintette a homlokát. Akár a viasz. Újabb emberes adag Martini került elé. Felemelte, beleivott. − Az a kölyök ott kinn egy más fajhoz tartozott − mondta, s meglepetéssel vegyes elégtétellel fogadta az újból felharsanó röhögést. − Nem viccelek. Valami nagyon furcsát éreztem odakünn.
Archie súgott valamit Flynn-nek. Flynn szeme rávillant.
Aztán olyasvalamit látott, amit nem hitt el. A férfi, aki a bár túlsó végén lévő bokszban ült, nyershús-darabokat viselt a nyaka körül. Egyfajta nyaklánccá álltak össze a húsdarabok, úgy terültek el a férfi bőrén. − Hé − mondta Les, és Flynn visszhangozta: − Hé!
Les döbbenten meredt a nyershús-nyakláncra, míg végre rájött: az egyáltalán nem is nyaklánc. A nyers hús a férfi válla volt meg a mellkasa. Bőre hatalmas szeletekben lógott. Les megint megérezte a nedves föld és a már jócskán érett szennyvíz bűzét. A bokszban ülő férfi halott volt − megnyúzták korábban, akár egy dögöt, és most halott volt.
− Tudod, mit? − kérdezte Archie. Mormolt valamit, s a többiek vele nevettek.
Les a halottra bámult. Ez történt hát odakünn, a kilencedik zöldnél. Az eltévedt fiú halott volt, és Les McCloudot kereste. Érezte, amint a nehéz Martinis pohár kisiklik ujjai közül.
Mikor földet ért és szétloccsant, a nevetés elhalt. Archie és a többiek őt nézték; tekintetükben pőre idegenkedés. Megint könnyűnek érezte a fejét.
− Én elmegyek innen − mondta. Félrerúgta az üvegcserepet, s az ajtónak tartott.
6
− Újjászületett? − kérdezte Richard. − Reinkarnáció, így érti? Én az ilyesmit el nem hiszem. Beszélhet ítéletnapig is, engem mégsem fog meggyőzni arról, hogy ez a Winter három különböző évtizedben három különböző személyiségként újjászületett, valahányszor egyazon városban.
− Nem úgy értettem, hogy újjászületett − mondta Williams. − A reinkarnációról nem annak szorosan vett értelmében beszélek; inkább metafora ez arra nézve, amit mondani akarok. Amikor a maga déd nagybátyja megszületett, Gideon Winternek még híre-hamva sem volt. A winterizálás, hogy a rokona számlájára ékelődjünk, később jött.
− Nos, akkor sem vagyok jobban meggyőzve, ha megszállottságról beszél − közölte Richard.
− Nekem így jó − felelte az öregember. − Én sem vagyok biztos abban, hogy meg vagyok győződve erről. Nem, hacsak nem lehetséges egy teljes partszakasz megszállása. Vagy megszállási képessége. Egy Gideon Winter nevű ember érkezett ide durván háromszáz évvel ezelőtt, s különféle dolgok történtek. Rossz dolgok. Rosszak gazdasági értelemben, rosszak minden értelemben. Használhatnánk az „ördögi” szót, de gyanítom, erre azt mondaná, nem hisz az ördögiben sem.
− Az ördögiben hiszek − mondta Richard, s Patsy mindkettejüket meglepte, amikor lágyan azt mondta:
− Én is.
− Rendben − mondta Williams. Újra a fejébe csapta baseballsapkáját. − Talán nem is ez az ember tehetett róla, hanem az, ami itt történt vele. Talán rejtőzött itt valami, ami ilyenné tette. Csinos kis teória ez, amelyen én már vagy ötven éve dolgozom.
− Úgy érti, mióta az az ember… Mióta Bates Krell… − mondta Patsy.
Williams elismerően pillantott felé.
− Ó, róla tudok − mondta Patsy. − Csak a nevét nem tudtam, egész míg meg nem hallottam, hogy Tabbynek említi. Láttam őt. Mondom: láttam. − Elvörösödött. − Sok ideje annak már. Láttam, amint megölt egy nőt.
Még pirosabb lett, mikor Graham Williams megfogta a kezét, s ajkához emelte. − Persze hogy láttad, és nem is tudod, milyen jó érzés hallani, hogy ezt mondod.
− Beszélhetnénk ennek a tartalmáról? − érintette meg Patsy a nagy, kék könyvtári könyvet. − Winterről?
− Persze − felelte Williams. − Ha tetszik. Bár te már ismered ezt. Mrs. Bach nem volt hivatásos történész. Csak összerakta a feljegyzéseket. De semminemű következtetést nem próbált meg levonni azokból. A Története forrás. Semmi egyéb, csak forrás.
− Nos, én sem találtam valami meggyőzőnek − bólintott Patsy.
Williams felállt, egy távolabbi könyvespolchoz ment, és visszatért ugyanannak a könyvnek egy másik példányával. − Naná, hogy nem az. − A kávézóasztalra dobta a könyvet, leült, felvette, majd kinyitotta, s lapozgatni kezdte az ölében. − Dorothy Bach arra számított, hogy a következtetéseket majd mások vonják le. Neki egyetlen célja volt: összegyűjteni a lehető legtöbb adatot. Csak nyersanyagot gyűjtött. − Ujjai a könyv első lapjain futottak végig. − Láthatjuk, mi mindenre képes volt rábukkanni. Telekkönyvi bejegyzések. Csordák eladása. A Clapboard Hill-i egyházközség adatai nyomán a születések és az elhalálozások időpontja. Amely hely egyébként onnan nyerte a nevét, hogy így szólították imára a híveket: két kisebb deszkát csaptak egymáshoz.[3] Vessünk egy pillantást arra, mit tud nekünk mondani a könyv az 1645-ös évről.
− Gideon Winter érkezése − mondta Patsy. − Itt van. „Egy Gidyon vagy Gideon Winter of Sussex nevezetű földtulajdonos 8,5 hektárnyi tengerparti földterületet vásárolt meg Williams és Smyth gazdáktól.” És ezen az oldalon nem is veszteget rá több szót. Egészen addig, míg azt nem írja, hogy a neve nem szerepel az egyház-községi nyilvántartásban.
− Dorothy Bach már idős hölgy volt, amikor én foglalkozni kezdtem ezzel − mondta Williams. − De úgy éreztem, ellenállhatatlan okom van rá, hogy zavarjam. Akkor már két vagy három éve morfondíroztam Krellen.
− Na, álljunk csak meg − mondta Richard. − Mégis, micsoda ez az egész ezzel a Krell nevű akárkivel? Állandóan hallom a nevét, de semmit nem tudok róla. Patsy, azt mondja, megölt valakit? És maga látta a bűncselekményt?
− Nem a szó szoros értelmében láttam − válaszolta Patsy. − Lelki szemeim előtt jelent meg. Tudtam, ez valami nagyon régen történt dolog. A folyón történt, és a mai modern épületek még nem álltak. Sokkal több volt a halászbárka. Láttam, amint megfojt egy nőt − lehet, hogy abba még nem halt bele, az eszméletét mindenesetre elveszítette −, aztán ponyvába tekeri, és ledobja a fedélzetről.
− És tudja, hogy ez Krell volt.
− Tudja – szólt közbe Williams. – Én pedig némileg… onnan tudom, hogy ő bizonyos benne. Amit viszont maga nem tud, Richard: én voltam az, aki Bates Krellt megölte. Meg kellett ölnöm. És az, hogy megtettem, megkeserítette az életemet. Megkeserítette annak dacára, hogy mindig tudtam: ha én nem kapom el őt, ő tesz el engem láb alól. Még Joey Kletzkának, az itteni rendőrség vezetőjének is megpróbáltam feladni magam, de meg se hallgatott. Olyan volt, mintha Krell többet tudna az okról, mint jómagam… áh. Ezt még rendbe kell szednem valahogy. − Richardra mosolygott. − Tudja, érzem, hogy ver a szívem.
− Nem hinném, hogy bármit is értek ebből − mondta Richard.
− Csatlakozzon a tömeghez. Így éreztem magam én is, amikor elmentem, hogy meglátogassam a vén Dorothy Bachot. Vén, mondom, pedig akkoriban ő vagy hat-hét évvel fiatalabb lehetett, mint most én. Akkor már nem foglalkozott a történelemmel, minden idejét a kertjének szentelte. Ó, az asszonyok összejövetelein is mondott beszédeket annak idején, mert így kezdte a kutatásokat, de mikor már túl öreg lett ahhoz, hogy anyakönyveket emelgessen, csak az azáleáinak élt. Fenn élt a Mount Avenue végén, mindjárt a hillhaveni határon. Eléggé utánanéztem Hampstead történelmének ahhoz, hogy tudjam, milyen kérdéseket tegyek fel neki, így aztán mikor bevezetett a szalonjába − tudják, régen volt ez, akkoriban még léteztek a házakban szalonok−, megköszöntem, hogy fogadott, s rögvest a tárgyra tértem. Megkérdeztem: Gideon Winterről pusztán annyit tud, amennyit a könyvben megírt, vagy esetleg annál többet is.
Williams Richardra nézett, majd Patsyre. Sas arca van, gondolta Patsy; vénséges, vén sas. Korábban soha nem tudatosult benne Williams kora, s arra gondolt, most azért lepődik meg ezen, mert a férfi szeme annyira fiatalosan csillog.
Williams ajka megreszketett. − Arra gondolt, azzal gyanúsítom, hogy manipulálta az adatokat. Azt hiszem, átkozottul közel állt hozzá, hogy kihajítson a házból: Dorothy Bach büszke volt történelemkönyvére, sokkal inkább, mint az azáleáira. „Azt kérdi, vajon visszatartottam-e bármilyen információt Greenbank egyik alapítójáról?”, kérdezett vissza. Biztosítottam afelől: tudom, soha ilyesmit nem művelne, s a környék élő és majdani történészei valamennyien hálásak lesznek majd neki. Szeretett effajta smoncát hallani, másrészt viszont igazat mondtam, és meg is érdemelte, hogy hallja. „Azt hiszem − mondtam −, én is hálás lennék, ha élőszóban valamivel több spekulációt engedne meg magának, mint amennyit a könyvben megengedett.” „Maga azt kívánja, Mr. Williams, hogy spekuláljak Gideon Winterről? Arra lenne kíváncsi, milyen gondolatok jártak a fejemben kutatásaim során a Sárkányról?”
7
− Igen, pontosan arra lennék kíváncsi − mondta az ifjú Graham Williams a brokáttal bevont szófán ülő idős hölgynek, akinek öltözködése a mintegy tíz évvel korábbi divatot idézte a fekete ruha fodros ujjaival s a nyakával, amely közvetlenül az áll alatt végződött. Arca, amely meg sem rándult, amikor odapillantás nélkül letette a teáscsészét, ráncos volt, okos és megfontolt. Kissé csücsörített, s a felső ajka oly élesnek tűnt ettől, akár a késpenge.
− Miből gondolja, hogy én egyáltalán törtem a fejem ezen az emberen?
− A rejtély okán − felelte Williams. − A semmiből bukkant elő, egykettőre az övé lett a föld java, jöttét katasztrófák követték, ő maga pedig aztán eltűnt. A temetkezési nyilvántartások közt ön nem említi a nevét, tehát el nem temették. Legalábbis itt nem. Úgy vélem, egyszer-kétszer megfordulhatott ez az ember az agyában.
− Fiatalember, az ön által mondottak közül így, ebben a formában semmi nem igaz. − A felső ajka még mindig pengeélesen ugrott előre. − Az angliai Sussexből érkezett. S miután a többi gazda megegyezett abban, hogy egy bizonyos pont után nem adnak el neki több földet − legalábbis ez volt az én következtetésem, lévén a pénznek bizonyára hasznát tudták volna venni −, a greenbanki földterületeknek csupán valamivel több mint a felét birtokolta, ennél többet soha. És a legvalószínűbb az, hogy Greenbankben temették el. Csak nem az egyházi temetőben. Nem. Amikor a Sárkányt temették, az egyik partszakaszon földelték el.
− A Gravesend Beachen − mondta Williams lágyan.
Mrs. Bach megrázta a fejét. − Már meg maga spekulál.
Nem, nem ott. Annak a partszakasznak a neve, ebben majdnem teljességgel bizonyos vagyok, azt a gyakorlatot tükrözi, hogy a hajótörések névtelen áldozatainak partra vetődött holttestét ott temették el.[4] Gideon Wintert, és hadd hangsúlyozzam újra, ebben majdnem teljesen biztos vagyok, azon a hosszú földnyelven temették el, amely körülbelül egy mérföldnyire nyúlik bele a Soundba a mai nyilvános strand nyugati részén. Azt röviden csak Point Winternek nevezték. 1760 óta viszont, mint Kendall Point ismeretes. Mint talán azt ön is tudja, ott történt, hogy…
− Ott szálltak partra Tyron tábornok seregei, hogy felperzseljék Patchint és Greenbanket.
A hölgy ajkai megenyhültek. − Ezek szerint ismer egyet és mást a megye történelméből, igaz? Azt is tudja, még mi történt a Kendall Pointnál?
Williams megrázta a fejét.
− Valaha ott történt Connecticut állam leghíresebb szerencsétlensége. Amire még mindig emlékeznünk illene, ha az emlékezőtehetségünk nem lenne olyan, amilyen. A greenbanki kongregacionalista egyház gyülekezete testületileg jelent meg 1811 augusztusában egy, a Kendall Pointnál rendezett társasági eseményen. Gyönyörű hely volt az, s nyilván összehasonlíthatatlanul hűvösebb egy forró augusztusi napon, mint az egyház birtoka. Az emberek bizonyára elemózsiát meg asztalokat vittek magukkal a Pointhoz szekereiken. Az asztalokat csak egy kicsit kellett cipelniük, ott ért véget a szekérnyom. S amikor már a Pointon voltak, láthatták, milyen élénk a Soundon a forgalom mind a két irányban. Vitorlások − úgy értem, kereskedelmi hajók −, gőzösök, de még a gazdag emberek örömhajói is Long Islandről meg lentről New Havenből. Sokkal, de sokkal elevenebb volt akkoriban a Sound, és akkor még a halászhajókat nem is említettem.
Szürke szemével látogatójára bámult, s nézésében ott bujkált a tréfa szikrája. Újra kezébe vette teáscsészéjét, s Williams láthatta: körmei feketék. Pislogott hitetlenkedésében: 1929-ben a hölgyek, kivált a tisztes matrónák, de különösen az Arany Mérföldön élő, elismert amatőr történészek nem arról voltak híresek, hogy gyászkeretes körmöt hordtak. Aztán a fiatal Graham Williamsnek eszébe jutottak a ház előtt burjánzó azáleák, és rájött: Mrs. Bach épp kertészkedhetett. De akkor is… nem pucolhatta volna meg a körmét, mielőtt fogad valakit? Megint a fekete körmökre pillantott: ezúttal már barna földdarabkákat is látott a keze bőrére tapadva, s enyhe rosszullét fogta el.
− Ó, úgy gondolták, ragyogó időtöltés lesz, ragyogó időtöltés − folytatta Mrs. Bach. − Az asztalok roskadoztak a sült malacoktól, a házikolbásztól, mazsolás kenyértől, krumpli-salátától, vérpudingtól, befőttektől… Ezt mind dokumentálták. Nagy ünneplésre készültek. A lelkész, Greenough tisztelendő hegedűn játszott, s miután elmondták az imákat, no meg gyermekeik is lerohangálták fölös energiáik egy részét, a tiszteletes el akart játszani nyájának néhány vallásos dalt. A hatalmas lakomát követően majd úgyis nyílik alkalom a vigalmasabb muzsikára. Dzsiggre. A gyülekezetben jó néhány olyan férfi volt, aki egy szál hegedűvel vagy bendzsóval is képes volt dzsigget játszani és hangulatot teremteni. − Mrs. Bach összefonta szennyes ujjait. − De nem került sor sem lakomára, sem egyházi dalokra, sem dzsiggre. Más következett be,
− Más? − Williams gondolkodott. − Valamilyen kór ütötte fel fejét?
− Mondhatjuk így is. Láz − nevezhetjük így is. De ez a láz csak a Kendall Pointon tombolt. Ahogyan ott ültek az egymás mellé rakott asztalok mindkét oldalán, megnyílt a föld, hogy elnyelje őket. Hatalmas hasadékok nyíltak előbb a Point szárazföld felőli oldalán, aztán a tenger felé eső oldalon is, de szempillantásnyi idő alatt ám. Az első asztal belezuhant, és ezt Greenough tiszteletesnek látnia kellett. Ott állt az asztalfőn, épp az áldást mondta. Az egész gyülekezet rá figyelt. Aztán megnyílt a föld, és magába nyelte a szárazföldhöz legközelebb álló asztalt, még mielőtt az azt körülülő emberek sikítani tudtak volna. Nekem ne mondja senki, hogy Greenough tiszteletes ezt nem látta. És ha gyorsabbak a reakciói, megmenthette volna magát, sőt a többieket is.
− De Greenough tiszteletes semmit nem tett, és Greenough tiszteletes egy hangot sem szólt. A nyíló lyuk magába fogadta a második asztalt is. Most aztán már sikoltoztak, de rendesen. Egy Pequot nevű kereskedelmi hajó legénysége hallotta a második asztal vesztét és a kiáltozást. Horgonyt vetettek, s a Point felé küldtek egy csónakot, benne nyolc tengerésszel. Nos, addigra persze a harmadik asztal is eltűnt, az emberek ordítozva futottak. A tiszteletes megszabadult a transzállapotból, s túlharsogta őket. A tengerészek hallották, hogy a tenger felé menekülve a Mindenhatóhoz fohászkodik. Tőle jobbra is, balra is férfiak, nők futottak mindenfelé… de messzire nem jutottak. A központi hasadéktól arrébb kisebbek nyíltak, és egyenként fogadták magukba a harmadik asztal körül ült embereket. Az utolsó nyílás Greenough tiszteletesre várt. Mire a csónak odaért a Pointhoz, már mindannyiuknak vége volt. − Mrs. Bach csaknem boldogan bólintott az ifjú Williams felé.
Aki megkérdezte: − Úgy érti, a földmozgás üldözte őket? Egyenként levadászta őket? Nem is kerültek többé elő ezekből a hasadékokból? − De már tudta a választ.
− A tengerészek feljöttek a Pointra − mondta Mrs. Bach. − A sikolyok a fülüket hasogatták. A Pequot kapitánya ezt írta a hajónaplóba. Embereim fülét meggyötörték a sikolyok, amelyeket a Kendall Pointon haldoklók hallattak. A tengerészek láthatták a földben a széles hasadást, amely nem messze tőlük kezdődött, ott, ahol a szekerek álltak, úgy osztva ketté Kendall Pointot, mint egy fatörzs, amelynek a csúcsáról ágaztak szét a kisebb, cikcakkosan haladó hasadások. S azokban mindenhol csapdába esett emberek. Felfordult asztalok, kiborult, gőzölgő ételek, az emberek küszködtek, de nem bírtak kiszabadulni.
− Mrs. Bach szeme megvillant. − És a tengerészek sem húzhatták ki őket. Tudja-e, fiatalember, miért nem?
− Mert a föld…?
− Úgy van. Mert a föld máris csukódott be felettük újra. Mint az élelemmel megtelt száj. A Pequot egyik tengerésze elveszítette az egyik karját és elvérzett, mert nem menekült onnan elég gyorsan. A kövek átrágták magukat a húsán és a porcogóin, s vállból leszakították a karját. A többi sírt és imádkozott. Láthatták a rettegve feltekintő felnőttek arcát, láthatták a gyermekek feje búbját. Olyan volt, mintha maga a föld sikoltozna segítségért. Mert a sikolyok az után is folytatódtak, hogy a hasadékok már bezárultak. Az egyik, általam olvasott jelentés azt állította, a sikolyokat aznap egészen estig hallani lehetett, de jómagam úgy vélem, ez már csak afféle régimódi fantáziálás lehetett. Én nem hiszem, hogy olyan sokáig sikoltoztak volna. Hát maga?
− Én sem. Nem hiszem, hogy módjuk lett volna rá.
− Harminchat felnőtt és tizennégy gyermek − mondta az öregasszony. − Hát ez történt még Kendall Pointnál.
− Mit mondott, milyen esztendőben?
Az öregasszony most először pillantott igazi érdeklődéssel látogatójára. − Ezernyolcszáztizenegyben.
− Ezernyolcszáztizenegy. Harminc, harmincöt évvel Patchin felperzselése után.
Élénken bólogatott. − Harminckettővel. Ezek szerint már maga is rájött a ciklusra?
− Eddig még nem gondoltam úgy erre, mint valamiféle ciklusra − mondta Graham. − De persze eszembe jutott Green herceg, és aztán, úgy öt évvel azelőtt, eltűnt az a négy nő… − Szándékosan nyugodt arccal, nyugodt hangon beszélt, emlékezve Bates Krellre s arra, ami nekiugrott a Nowhatan folyóból.
− Eltűnt − horkantott az idős asszony. − Felteszem, maga még nem is hallott Sarah Allenről és Thomas Moormanról? A két gyerekről?
Williams megrázta a fejét.
− Megnyúzták és megsütötték őket; egy földbe vájt gödörben méghozzá, fiacskám. Egy féleszű Tayler tette, valamelyik Jennings földjén kapták el, és amint Barr bíró odaért, fel is kötötték. A Taylerek azóta is elég gőzös társaság; el-elmegy az eszük, úgy értem. Ugyanakkor némelyik a ló másik oldalára is átesik. De az a szerencsétlen eszement Tayler megölte azokat a gyerekeket 1841-ben. Hajszálra harminc évvel a Kendall Point-i tragédia után.
− Ebből semmit nem írt meg a könyvben − tiltakozott Williams.
− Meg van írva a halotti anyakönyvben − mondta Mrs. Bach. Mosolygott.
− És maga nem hajlandó spekulálni.
− Pontosan. De nem azért jött, hogy Gideon Winter-ről kérdezzen? Az emberről, akit titkon kapartak el a földnyelven, amit később róla neveztek el? Nem azt akarta tudni, miként vélekedtem róla kutatásaim során? − Az öregasszony szeme felvillant. − El fogom mondani, miként vélekedtem, fiatalember. Azt gondoltam, sokra vitte volna ebben az országban, ha egy maréknyi tudatlan paraszt útját nem állja. Ó, elbánt velük, el mindegyikkel, ezért nevezték el Sárkánynak, okosabb és erősebb volt náluknál, és az asszonyaik is kedvelték, mert képzelje csak el, ifjú Williams, önmagát mint sült tahót, aki a nevét még csak odafirkantja kínkeservvel, de otthon összerótt ruhákat visel, orra a disznók meg a faggyú bűzével van tele napestig, erre beállít Sussexből egy szép úriember, mérték után készült ruhában, gazdagon, akár egy király, mosolya széles és ragyogó, mint a nap, hangja pedig bársonyos. Nem dermesztené meg egy ilyen jelenség?
Az öregasszony várt, így hát Williams válaszolt. − Azt hiszem, igen.
− Azt hiszi. Hát, csak merengjen el ezen. 1650-ben halott volt majdnem az összes gyermek. 1651-ben azonban újabb fogamzási hullám vette kezdetét, mert a születési anyakönyv 1652-ben új keresztelésekről számol be. Volt egy fiú, akit Darknessnek, s egy lány, akit Eventide-nak neveztek el. Egy másik kislányt pedig Sorrow-nak.[5] Azt hiszem, ha tehették volna, legszívesebben Shame névre keresztelik az összes gyermeküket. Csak spekulálok, ha nem haragszik, de nem gondolná, hogy azok a gyerekek egy kissé hasonlítottak egymásra?
− Tehát úgy véli, megölték.
− Maga nem? − kérdezte. − És nem gondolja, hogy megölte az első generációs gyerekeket, vagy közülük annyit, amennyit csak bírt? − Mrs. Bach aprókat bólogatott fejével, s Williams széles, szürke koszcsíkot pillantott meg a nyaka oldalán. − Ne feledje, akkoriban a gyermekek jelentették az elsődleges gazdasági hatalmat. Azok a népek nem voltak olyan szentimentálisak, mint mi vagyunk.
− Azt hiszem, értem, mint gondolkodik felőle − jegyezte meg Williams.
− Ó, Mr. Williams, a nők mind majd’ megvesznek a sárkányokért. Biztos vagyok abban, hogy a városból öt évvel ezelőtt eltűnt nők is mind megtalálták a maguk sárkányszeretőjét.
Williams most már tudta, hogy vendéglátója nem egészen beszámítható. Még egy kérdése volt. − Valaminek történnie kellett az 1870-es években. Annak az évtizednek az elején.
− Hát valami történt is. De még mennyire, maga bolond. Hát nem azt mondtam, hogy létezik ciklus? Nézzen bele a könyvembe! Abban ott áll minden adat. − S akkor, egy pillanatra Graham Williams úgy érezte magát, miként Royce Griffen, ki ötvenegy évvel később élvezte egy pompázatos Mount Avenue-i ház vendégszeretetét: arra gondolt, ördögi lélegzet csapja meg, amikor Mrs. Bach előrehajolt, teát töltött az asztal felett, s benedvesítette a Hampstead Gazette ott még felbontatlanul heverő példányát; arra gondolt, látott valamit, ami a falon kúszott lefelé… de az a valami csak a tapéta agytekervényekre emlékeztető mintája volt. Kivette hát a zsebkendőjét, és segített felitatni az asztallapra ömlött teát.
8
− Mindenesetre egy sereg dologban igazam volt − mondta Graham Richardnak és Patsynek. − Rendben, Dorothy Bachnak elmentek hazulról. Abba szeretett bele, akit, hitte ő, a múltban való vájkálása idején megismert, így aztán elrejtette mindazokat a tényeket, amelyek a leginkább árulkodtak az illető jelleméről. Nem tartott vissza semmilyen információt. Egyszerűen elrejtette azokat az objektivitása mögé.
Patsy a Patchin történetét lapozgatta. Hirtelen kimerültnek érezte magát. A Mr. Williamstől épp most hallott történetre gondolt, a tengerészekre, akik borzadva tekintenek le a föld martalékaként vergődőkre…
A Patchin története megreszketett a kezében. Graham Williams folytatta: − Egyetlen dolog ment át a szűrőn. Az, hogy Winter soha, egyetlen istentiszteleten nem jelent meg a Clapboard Hillen; és elképzelhetik, milyen szemmel nézték ezt a többiek, akik akkor is elmentek volna, ha emiatt át kell úszniuk a Soundot. − Richard Allbee a térdén dobolt ujjaival, s zavarodott arcot vágott, a bolond nő könyve pedig − azé, akit Graham 1929-ben látogatott meg − úgy táncolt Patsy kezében, mint egy fogságba esett veréb. Egy másodperccel később pedig még hevesebben.
Patsy levegő után kapkodva az asztalra dobta a kötetet. A kék fedél felcsapódott, és erőszakosan koppant a fán.
9
− Úgy értem, Key West se tetszett valami haj, de nagyon − mondta Gary Starbuck−, de bizonyos fokig számítottam is arra, hogy sok meredek dolgot látok ott. Ez az a hely, ami tele van buzival meg travival, olyan fazonokkal, akik kizárólag két dologra tudnak gondolni: a narkóra és a szexre, így aztán amikor erre jártam, azt hittem, hamisítatlan Norman Rockwell-i helyzetre lelek. Ehhez képest az a véleményem, az itteniek még elcseszettebbek, mint a Key West-iek. És nem pusztán mert gazdagabbak. A fejük van elbaszva. Úgy tesznek, mintha közük nem lenne az élet valóságos játékszabályaihoz.
Az ikrek moccanás nélkül füleltek: úgy itták ezt a beszédet, mint valami szentírást, miközben Tabby visszaemlékezett Key Westre meg a csont és bőr Poche-ra, a vécére, amin ült, a tűre, ami a könyökhajlatából lógott ki. Poche álmodozóan nézett rá, kifestett szemhéja épp csak láttatni engedte pupilláját, és azt mondta: − Szépséges szemek. Szépséges szemek. – Ami Poche esetében a következőt jelentette: Kész, ember, most már nekem nagyon jó, jobb, mint majomnak a fán. Az élet valós játékszabályai, hát igen, érvényesek voltak Poche-ra. Néhány hónappal azután, hogy Sherri kirugdosta Clark életéből, Poche-ot holtan találták a seriff fogdájának egyik cellájában. Az orvos igazolta, hogy Poche természetes okból vesztette életét (ehhez persze az kellett, hogy nagyvonalúan eltekintsen néhány törött csonttól és zúzódástól), s Tabby kíváncsi volt, vajon Poche a narancssárga ruháját viselte-e, amikor meghalt.
Bruce Norman felordított. − Hát ez meg mi a faszom?
Tabby szíve nagyot ugrott. Rendőrautót képzelt maga elé, amely felbőgeti a szirénáját, felvillantja fényeit, és feléjük száguld egyenest… Dicky is ideges lehetett, mert nyomban elbődült: − Mi? Mi? − Starbuck mészáros módra tekert egyet a kormányon, Tabby meg Dicky hátul az oldalukra csúsztak. Tabby megragadta Bruce ülésének fejtámaszát, s felhúzta magát, hogy kiláthasson az ablakon. De sehol nem látott rendőrautót, amely az útszélre parancsolta volna őket. Tabby az út feketeségén kívül az égvilágon semmit nem látott. A kocsi fényszórói messze megvilágították az utat és az azt szegélyező sűrű sövényt. − Az isten verje meg – mondta Starbuck, és ütközésig balra tekerte a kormányt. A kocsi imbolygott az úton.
Bruce röhögött.
− Befogod a kibaszott pofád − parancsolta Starbuck. Miközben ezt mondta, valami az autónak csapódott.
− Én még ilyet nem láttam − mondta Bruce, miközben Starbuck fékezett, üresbe tette a váltót és kiugrott a kocsiból. − Esküszöm, hogy nem,
− Mi történt? − kérdezte Tabby és Dicky egyszerre.
− Kutya, egy kibaszott kutya − közölte Bruce. − Egyenest átugrott a sövényen, és jött nekünk. Gary megpróbálta kikerülni, de… − Bruce abbahagyta a nevetgélést, amikor Starbuck kívülről felordított:
− Jézus Krisztus!
Starbuck arca megjelent az oldalablakban. Homlokán vastag ér lüktetett; mélyen ülő szeme kemény és merev volt, akár a fekete kő. Feltépte az ajtót, és beugrott. A kormányba kapaszkodott, karja megfeszült. Úgy látszott, a feje teteje rögvest felnyílik, hogy kieressze a felgyülemlett gőzt. − Láttátok? − kérdezte. − El tudjátok ezt hinni? Öngyilkosságot követett el az a kibaszott hülye dög! Szándékosan rohant nekem! − Merev kezekkel kapaszkodva hintáztatta felsőtestét. − És még a sárvédőmet is behorpasztotta a rohadék, hogy az isten bassza meg azt a rühes fajtáját. − Bruce már-már azon volt, hogy hangosan felnyerít, ám Starbuck egyetlen pillantása megjuhászította. − Ti ketten, állatok, bűzlötök. Tisztában vagytok ezzel? Összebűzölitek a kocsimat, amióta csak beleültetek. Az, ahogyan ti párologtok, hétszer körözi le az elefántfingot a megyehatárig. − Starbuck még mindig dühöngve tette sebességbe a kocsit, és a Greenbank Avenue-ra hajtott. Fejét rázta, értelmetlen szavakat mormolt magában.
Majdnem rögvest azután, hogy elhaladtak a Gravesend Beachre vivő bekötőút mellett, Starbuck megint agresszíven tekert egyet a kormányon, és a kocsit két oszlop közé, egy aszfaltozott behajtóra irányította. Hátul Tabby és Dicky elterültek. Starbuck újra kanyarodott, ezúttal egy sötét helyre, amelyet két oldalról buja növényzet szegélyezett. Lekapcsolt minden fényt, s egy pillanatig sötétben ültek. Tabbyt idegesítette Dicky Norman savanyú lélegzete. Aztán Starbuck felkattintott egy zseblámpát, s a fénysugarat a mellére irányította; ezáltal az arca, homályosan bár, de láthatóvá vált.
− Te. Kölyök. Remélem, tudod, hogy kell vezetni ezt a kibaszott teherautót.
Kutya rossz kedvében volt még mindig, s Tabbynek volt annyi esze, hogy kissé kiterjessze az igazságot. − Azt hiszem, tudom vezetni.
− Oké. Ne feledkezz meg a rádió használatáról, ha bárkit látsz bejönni. Vagy ha látsz bármilyen fényt közelegni. Ha zsaru jön, s meglátja a kocsit, a padlóra hasalsz, és azonnal kihívsz minket. Ha én hívlak téged, a főbejárathoz hozod a kocsit, hogy be tudjuk pakolni a cuccot. Világos?
Tabby bólintott.
Starbuck a fejét rázta. − Meg kéne vizsgáltatnom a fejem.
Tabby figyelte, amint Starbuck a hatalmas, fehér ház irányába vezeti a Norman ikreket. Az ereszcsatorna alatt világító lámpa fénye eltörpítette testüket, meghosszította árnyékukat. Tisztes távolságot tettek már meg, de még mindig volt előttük jó darab út. A rádió! Tabbynek hirtelen eszébe jutott. A raktér homályában turkálva meg is találta egy kormányvédő és egy acélfal közt; be is kapcsolta. Gary Starbuck alakja épp akkor tűnt el egy japán juhar mögött.
Tabby hallotta a lélegzetvételét. Aztán a lépteiket is hallotta, ahogyan a gyöngykavicsot ropogtatták.
Idegesen bámulta a kormányoszlopot és a sebesség-váltót, s remélte, el fog igazodni a dobozkocsin, amikor Starbuck hívja. Clark egyszer megengedte, hogy vezesse a rőt Mercedest, de annak automata váltója volt. Azután gyors villanást tükröztek vissza az ablakok, és Tabby lélegzete elakadt. De az ég volt az. Nem a rendőrség.
Dicky Norman mondott valamit, hangja érthetetlen volt, Starbuck válasza azonban nagyon is kivehető:
− Befogod azt a kibaszott pofád.
Megint villant az ég. Mintha egy test erei és artériái kezdenének hirtelen fényleni.
Starbuck most már a bejárati ajtónál térdelt, s Tabby látta, amint felnéz. A következő pillanatban az ég, eltekintve a lassan vitorlázó holdtól, fekete volt megint. Starbuck kis táskát vitt, olyan volt, mint amilyet az orvosok hordanak magukkal. Most szerszámot vett elő belőle: Tabby ebből a távolságból a szokásosnál kissé testesebb biciklipumpának látta. A csőszerű tárgyból tengelyre emlékeztető rúd nyúlt ki. Mikor Starbuck bekapcsolta, Tabby magas frekvenciájú elektromos vinnyogást hallott a rádióból. Amint Starbuck a rudat a zárba helyezte, a vinnyogás frekvenciája megváltozott: hangosabb és intenzívebb lett.
Starbucknak egy perc sem kellett hozzá, és a zár valamennyi belső alkatrésze a kezében volt. − Ennyi − hallatszott hangja a rádióban. − Nem akarom, seggfejek, hogy odabenn, a házban egy hangot is kiadjatok. Csak figyeljetek rám. − Starbuck lehajolt, s csendben visszatette a masinát a táskába. Meghúzta a kibelezett ajtógombot, és az ajtó kitárult. Bevezette az ikreket, s becsukta az ajtót mögöttük.
Tabby a kutyára gondolt, ami szándékosan a dobozkocsinak vetette magát. Szédült, s könnyűnek érezte a fejét.
− Konyha − suttogott Starbuck hangja a kétcsatornás rádióban.
S Tabby akkor rájött: egyedül van a kocsiban. Starbuck és a Norman ikrek mélyen benn járnak a házban. Elfeledkeztek róla. Ki tudja nyitni az ajtót. Ki tud mászni, hogy aztán meg se álljon hazáig! Nem jönnének rá, egész addig, míg a munkát be nem fejezik.
Habozva megérintette az ajtónyitó kart. A rádióból nyíló fiókok zaja hallatszott. − Ó, fiam − hallotta Starbuck sóhaját. Most boldogabbnak hallatszott a tolvaj hangja, mint az este folyamán valaha. Ha valaha beszélsz erről a zsaruknak, akkor én visszatérek ide, és megöllek. Mit gondolna Starbuck, akitől ezt hallotta, ha üres kocsihoz térne vissza? Üzletember vagyok, tudod? És meg kell maradnom a pályán. Tabby elvette ujjait az ajtónyitótól. Fájt a feje. Elfordította, s a nagy, fehér ház irányába bámult.
10
Les McCloud kocsijában ült, és a Country Club frontját bámulta, amely igencsak hasonlított arra az építményre, amelyet Tabby tanulmányozott megszállottan egy dobozkocsiból négy órával később. Les újabb italt akart: de mindenekfölött azt akarta, hogy elfeledkezzen arról, amit odabenn látott; ami odabenn, a hátsó bokszban ült. Keze reszketett. Vele szemben a Sawtell Country Club semmi jelét nem adta, hogy az ivó hatalmas ablakai mögött ott van maga a borzalom: egy halott, akinek a bőrét úgy nyúzták le és hajtogatták szét takarosan, mintha egy anatómiaórára szánták volna.
De hát ez őrület. Mint ahogyan őrület az egész. A szívbajt hozták rá, ennyi az egész, főleg amikor a gyerekhang jött abból a bokorból… és az érzés, a tiszta, hamisítatlan rosszaság érzése. Les nyelt. Elfordította a kulcsot, majd rácsapott a digitális Sony rádióra, amellyel valamelyik utóbbi születésnapján lepte meg önmagát.
Újabb ital kell. Merre tartson?
A műsorvezető azt mondta: − Ez kérés volt, felebarátaim. Johnnie Ray meg a Kisfehér, sírófelhő. El kell ismernetek…
Johnnie Ray. Johnnie Ray.
− …hogy jócskán pakolt ebbe a kis nótába érzelmeket. És most vissza a mi ennél jóval materiálisabb világunkba, és…
A hang volt a bozótból. Nem az énekes Johnnie Ray, hanem a kissrác, aki 1951-ben, az első tanítási napon felbukkant a középiskolában. Alulméretezett, nyúlfogú, szőke kölyök volt, annyira nyüzüge és élettelen, hogy voltaképp halottnak tűnt. Egy ruhája nem volt jó. Abban az évben az összes hetedikes fiú sinónadrágot viselt kockás inggel, hozzá pedig vékony, barna nyakkendőt, amely sokkal inkább illett volna egy golfnadrágos angol lordhoz. Mikor a Johnny Ray nevű gyerek felbukkant Miss Larson osztályában, garbóing, csizma meg kék farmer volt rajta, utóbbi annyira új, hogy még ráncot is alig vetett. Aztán hallották a nevét.
− …hallgassák meg Miss Ella Fitzgeraldot és Tommy Flanagant meg az ő trióját. Mily magasan van a hold.
A szerencsétlen azt se tudta, mi újság. Egyszeriben csak rajta röhögött az egész osztály. De azon a különösen sértő módon, ami nem kevesebbet jelentett, mint hogy az osztály − mind a harmincegy ember − megtalálta a bűnbakot.
Les megrázta a fejét, s kitolatott a parkolóból, hogy a Sawtell Road felé forduljon. Johnnie Ray hangja. Ám a szerencsétlen kis szarosnak hiába sikerült meggyőznie a szüleit arról, hogy másfajta ruhatár kellene neki − texasiak voltak, és Hampsteadet megelőzően soha nem éltek északon −, hiába vitték a Sprigg & Sonhoz, ahol rendes sinót meg cipőt lehetett kapni: Johnnie Ray semmit nem tudott csinálni azzal, ahogyan beszélt.
Les vakon fordult ki a Sawtell Roadra. Ella Fitzgerald beleadott apait-anyait egy, már engesztelhetetlen ritmusban, de Les alig hallott ebből valamit. A közeledő autó, amelynek majdnem nekiment, dühödten dudált rá, s Les fél szívvel, zavart kézmozdulattal kért elnézést.
Johnnie Ray texasi beszéde. Kicsit vaskos, jóval lassabb, mint azt a hampsteadiek megszokták, szótagról szótagra bicsakló. Nem azt mondta, etévettem, hanem azt, hogy áál-tejé-vád-them. Komikus nevet viselő, fura kis texasi kölyök beszéde volt ez. Csakhogy az a szánalmas kis texasi kölyök vízbe fulladt a nyolcadik osztály előtti nyáron. A vitorlázóiskola egyik hajójával ment ki − mert szánalmas módon vitorlázni is tanulni próbált és a vitorlás nélküle talált vissza. Megborulva, árboca a vízfelszín alatt, vitorláját mint rongyot vonszolta maga után. 1952 augusztusa. A hampsteadi rendőrség és a parti őrség megkotorták a sekélyebb részeket Johnnie Ray holtteste után, de csupán három tuskó, néhány dísztárcsa és egy szilánkosra tört, rothadó mentőcsónak került elő, ami már vagy másfél éve hevert a fenéken. Két héttel később, a dagály tetőzésekor a hullámok egy fiú holttestét görgették ki a Sawtell Country Club előtti partszakaszra: felpuffadt, kopasz hullát, amelynek orra nem volt, kézujjai sem voltak, s lábujjai közül is csak kettő maradt meg. A halak jól éltek Johnnie Rayből.
De Leshez az ő hangja szólt a bokorból.
Les csikorogva fékezett a Mazdával, amikor meglátta a tilos jelzést a Greenbank Road sarkán, de így is belecsúszott az útkereszteződésbe. Esze ágában sem volt a visszatolatással bajlódni.
1952 augusztusa nem volt valami jó hónap a Sawtell Country Club számára. Négy nappal az után, hogy Hampsteadbe látogatott Mexikó ENSZ-nagykövete, meglátogatta az ottani barátait, s a klub vendége volt, megtalálták Johnnie Ray majdhogynem felismerhetetlen holttestét a parton − reggel hét órakor −, és a köztiszteletben álló ügyvéd, John Sayre pontosan a part ugyanazon területét választotta ki öngyilkossága színhelyéül.
A lámpa váltott. Les befordult a Greenbank Roadra. Félig-meddig öntudatlanul határozott úgy, hogy benéz a Franco’s-ba.
Gyorsan hajtott a Greenbank Road utolsó szakaszán, mielőtt az út magas acélhídban folytatódott a Nowhatan felett, s bele nem torkollott a Riverfront Avenue-ba. A kutya, amely egy veranda alól bújt elő − fekete-fehér, ringó farkú, pofáján majdhogynem lányos mosoly ült – nem keltette fel Les McCloud figyelmét, csak amikor már majdnem az ablak alá ért. Les tulajdonképpen nem is az állatra figyelt fel, hanem valami színcsomóra, valamire, ami gyorsan mozgott oldalt, és oldalt fordult, hogy lássa, mi az. A kutya, miközben előrevetette magát, mosolygott. Les a fékre taposott. Sikoltottak a gumik, s a Mazda hátulja megfarolt, de Les így is érezte, hogy a hátsó kerekek átdöccennek valamin, ami csak egy pillanatra tartóztatta fel a kocsit. − Mi a szent szar! − üvöltötte Les. A kocsi végre megállt. Mintha két, egymásnak ellentmondó valóság viaskodott volna az imént, legalábbis érzése szerint, mert egy pillanatra Johnnie Ray arcát látta a kutya vigyorgó pofája helyén. Reszketve szállt ki.
A széttrancsírozott állat az utca közepén feküdt. A vér lassan csörgedezett a legközelebbi csatornanyílás felé. Les hálát adott, amiért a kutya a hátsó felét mutatta neki fektében: nem akarta látni egy halott állaton azt a hátborzongató vigyort. Azon töprengett, most vajon mitévő legyen. Kezét zsebre vágta, s céltalanul körülnézett.
Alaposan kifakult farmert és kék, legombolt nyakú inget viselő, magas férfi tartott felé az egyik gyepszőnyegen. Mögötte egy srác igyekezett, arca az apjáé kicsiben.
− A maguk kutyája, azt hiszem − szólalt meg Les, amikor a pasas lelépett a járdára. Ahogy közelebb ért, Les megkönnyebbülést érzett. A maga fajtáját sejtette a férfiban. Bár arca fiatalabb volt, kisimult az erőgyakorlatoktól, inge, haja frissen mosott. Mellén jelvény: HARVARD MBA, ÉVI HAT FIGURA, JÖVENDŐBELI VEZ.IG.
− Azt hiszi − mondta a férfi, s Leshez nagyon közel megállt. − Én meg azt hiszem, maga az a mániákus, aki megölte.
− Várjunk csak egy pillanatot − mondta Les. Nem a megfelelő mederben haladnak a dolgok. − Maga nem tudja, mi történt. − A férfi szemöldöke összeugrott. − Hadd magyarázzam meg.
-A faszt nem tudom, mi történt − közölte a férfi. − Ebédeltünk odabenn az ebédlőben, ahonnét egészen kitűnő kilátás nyílik az útra. Maga erre jött, a megengedettnél körülbelül húsz mérfölddel nagyobb sebességgel, és megölte a kutyámat. Kurva nagy mázlim van, hogy nem a gyerekem járt éppen arra.
A férfi mellett álló gyerek kinyitotta a száját s azt ordította: − Megölted Tapiocát!
− Biztos vagyok benne, hogy el tudjuk intézni − mondta Les. − Ha megkérné a fiát, menjen be egy percre, megbeszélhetnénk…
− Megbeszélhetnénk? Gondolja, van itt bármi megbeszélnivaló? − kérdezte a férfi hangosan. − Láttam. Úgy pengetett lefelé ezen az úton, mintha ez a napja volna az utolsó.
− Az a kutya egyenesen nekem rohant! És amikor végül megláttam, a kocsimnak ugrott.
− A kocsijának ugrott − ismételte a férfi. − Begyömöszölte magát a kerekek alá.
− Úgy, ahogy mondja. Egyenesen nekem ugrott.
− Maga hazug. Vagy elmebeteg. De tökmindegy, a dolog a rendőrségre tartozik.
− Hallgasson ide − próbálkozott Les. − A kutyájuk nekem jött.
− Mert gyorshajtott.
− Megölted Tapiocát! − sikította váratlanul a gyerek.
Miközben Les és a férfi vitatkoztak, a fiú arrébb lépett − nyilvánvalóan azt remélte, az apja kinyújtja ezt a figurát –, most pedig hirtelen Les felé lendült, és hatalmasat csapott a veséjére.
− Meggyilkoltad a kutyámat! − ordította.
− Az isten verje meg! − robbant ki Les. Ellépett a kölyöktől, mielőtt az másodszor is lesújthatott volna. − Hát ide figyeljen! − üvöltötte a legombolt nyakú inget és tökéletesen kifakult farmert viselő férfi arcába. − Én egy részvénytársaság alelnöke vagyok! Nem vagyok köteles itt ácsorogni és a maguk szarakodását hallgatni! − Elővette csiptetős pénztárcáját, amely bizony szomorúan lelappadt: mindösszesen egy tízes és két húszas árválkodott benne összehajtva.
− Mit képzel? − förmedt rá a férfi.
Les kitépte az egybehajtott húszasokat. A férfi elé tartotta a negyven dollárt; mikor az ember a pénzre nézett, Les kiengedte ujjai közül a bankjegyeket, s a pasas figyelte, amint azok az út menti fűre vitorláznak.
− Ezt nem hiszem el − jelentette ki a férfi. − Azt most hagyjuk, hogy a kutya négyszer annyit ér. Egyszerűen nem hiszek magának. Hagyd őt békén, Van. − A fiú még mindig körülöttük járt, abban a reményben, hátha még egyszer hozzá tud férni Les veséjéhez.
− Akkor pereljen be − mondta Les. Haragja elpárolgott, éspedig az agya elülső részéből, mert Les életében először most érzékelte, hogy az agya rétegekből és szegmensekből áll. Agyának elülső-felső része most kristályszerű nyugalomba dermedt; a harag ugyan még forrt benne, de lefojtva, s felette jeges béke volt az úr. A kocsija felé indult.
Beszállt, s a híd felé hajtott. A visszapillantóból látta, hogy a férfi meg a srác a Greenbank Road közepén állnak, s rá bámulnak. A gyerek az öklét rázta.
Ez olyannyira felvidította, hogy átszelte a Riverfront Avenue-t, s egyenest Piggy Bindle All-Beef éttermének parkolójában kötött ki. Csak ott jutott eszébe, hogy balra kellett volna fordulnia.
Mire parkolóhelyet talált a Station Row-n, s beállt a járdaszegély mellé, addigra már a teljes feje búbját lefagyasztotta ugyanaz az ismeretlen eredetű csillapítószer. Odafenn egy jeges birodalomban lebegtek a gondolatai, s ebbe a birodalomba Les bármikor vissza tudott vonulni, ha így tartotta kedve.
A jeges paradicsom mélyén azonban forrt a harag. Ha Patsy normális feleség lenne, ő sohasem hallana patetikus hangokat a bokrokból, és nem gázolta volna el azt a hitvány korcsot sem. Abban a pillanatban, amikor belökte az ajtót, orrát megcsapta a bárba zsúfolódott százötven ember szaga. Nyári szombat volt, épp naplemente előtt, s Hampsteadben a Franco’s számított a legforgalmasabb helynek.
Amint belépett, valami magas, tupírozott hajú, rögbi inges fazon kis híján hátratalpalt Dingo márkájú cipőjével Les lábára, de Les kézzel megragadta farmerja derekánál fogva, s odébb lódította. A fazon nagy szemeket meresztett körbe, korsajából ser fröccsent a Dingókra, de Les arca láttán csak biccentett. Les a bárpult felé nyomakodott tovább.
Tudata felvitorlázott az indifferens, hideg valóságba, és sikerült elcsípnie a pult előtti egyetlen üres széket, közvetlenül mielőtt Bobo Farnsworth egyik klónja odaért volna. − Dupla Glenlivet − harsogta a csapos irányába; mikor a göndör hajú, izmos férfi felé biccentett, Les még egyszer elordította magát. − Dupla Glenlivet!
− Vettem − mondta a csapos. − Nem kell üvöltözni.
− Hé, könyvtáros, ezt kapd ki − mondta Les, mikor a csapos kiszolgálta. − Az állatokat szereted? Na, ettől padlót fogsz. Amikor idefele jöttem, nekem hajtott egy kutya. Érted? Nekem rohant. Korábban még nem is láttam a kis szarost, csak amikor jött nekem. Próbáltam kikerülni, de nem volt már időm rá. Öngyilkos lett a kis kurva baromállatja.
− Hallottam már ilyet − mondta a csapos, és elfordult.
− Hallottál? Mit értesz az alatt, hogy hallottál már ilyet? Én még az életbe se.
− Sohasem hallottál a lemmingekről? − A kérdést egy szemmel láthatóan hangyás hapsi − az egyik pultszomszédja − intézte hozzá. A hangyás szikrányit nem hajazott Bobóra. Zsíros szódásüveg-pápaszemet viselt, vastag szálú haja nem göndör volt, hanem besütött. Homlokát mély ráncok árkolták. − Itt üldögélek, és a lemmingekről gondolkodom. Csak mert történt máma velem valami, ami igencsak emlékeztet a te történetedre. − A hangyás behízelgő mosolyt eresztett meg, Les pedig vállat vont. Fenn volt már megint a jégkocka-készítőjében. Ebben az állapotban még egy tolakodó ütődött sem tudja felizgatni.
− Volt ez a nőstény macsekunk − magyarázta a hangyás. − Úgy híttuk, McIntosh. Perzsamacska, érted? Gyönyörű hosszú, bársonyos szőre van. Már velünk élt tíz éve. Velünk volt akkor is, amikor még nem költöztünk be a városba. Imádtam azt a bolondos macskát. Na, márna a feleségem kinéz az egyik második emeleti ablakból, és látja, hogy McIntosh tűz ám keresztül a gyepen. Az asszony azt hitte, madarat űz az öreg ribanc. Igaz, nem volt mai csirke, de ha megrázta magát, még mindig robbant. McIntosh hetente több madarat is elkapott, s a kis, véres hullájukat többnyire egyenest a küszöbre tette, hogy reggel, ha az újságért megy az ember, mindjárt ez legyen az első dolog, amit lát, a fenébe is.
− De az a kurva… az az átkozott dög nem madárra ment. Hanem a kölykök tocsogómedencéje felé. A feleségem látta, amint rohan egyenest a medence felé, és lemerül. Lemerül! Egy macska! McIntosh egyenest a szélire ugrott, aztán csobbant. A feleségem egy másodpercig csak állt ott a rökönytől, képzelheted. Nem hitt a szeminek. Várt, hogy McIntosh előkerüljön a medencéből. Csakhogy McIntosh nem is próbált előkerülni. Az, öregem, úgy ment nekije a víznek, mint aki komolyan is gondolja. − A hangyás pislogott a zsíros szemüveglencsék mögött. − No, hát ezért ülök én itten, és gondolkozok a lemmingekről.
Les mindent megtett, hogy a mesélő egy szavát se mulassza el. Olyan embert látott maga mellett, akinek közlendője volt, aki hozzá kívánt valamit tenni az öngyilkos kutya történetéhez, aki csatlakozni kívánt hozzá az érző lények társaságában, hogy a lemmingekről beszélgessenek s arról, mi vezethet öngyilkosságra egy állatot. Látta, hogy a vastag szálú, begöndörített hajat és szódásüveg-pápaszemet viselő embernek vigaszra van szüksége: meglehet, az alkohol és a kávéházi filozofálgatás vigaszára, annál azonban mindenesetre többre, amit az érzelmek kölcsönös kibeszélése és megértése jelentene. Les előrehajolt, elmosolyodott és azt mondta:
− Baszódj meg.
A hangyás azonnal visszavonulót fújt: elfordult a bárszéken, vörösödő arcát az italának szegezte.
Les úgy érezte, kimondhatatlanul sokat javult: arca meg sem mozdult, tudata tetején azonban éles mosoly nyílt száraz reccsenéssel befagyott szellemi édenkertje taván. Odafenn majdnem melegséget érzett.
Órájára pillantott, s kellemesen meglepődött. Valahogyan, maga se tudta, hogyan, eltelt a nap: már majdnem fél tízre járt. − Még egy Glenlivetet − vezényelt. Előtte, az olajos fán megjelent a jégkockákkal teli, zömök pohár, benne a sötét, illatos folyadékkal. Felemelte, s ivott egy kortynyi malátawhiskyt. Miközben azonban bársonyos simaságát élvezte, egy kellemetlen gondolat tolakodott szellemi védvonalai közé. Ha olyan menő, vajh’ miért töltötte el akkora elégedettség, amikor közölte egy hangyással, hogy baszódjon meg?
Továbbá: ha olyan menő, mit keres este fél tízkor egy bárban, míg a felesége egyedül ül otthon?
Ez utóbbira gyors válasz kínálkozott. − Baszódjon meg Patsy is − mormogta magában, s benyakalta a második Glenlivet felét.
Most azonban a whisky meg az azt megelőző gin egy része valahogy megmorajlott odabenn, s kifelé kívánkozott. Les lecsusszant a magas székről, elnyomakodott a bár mellett, majd a folyosón, a telefon mellett, amelyen egy szőke beszélt, aki ugyanakkor egy nagydarab marhával is smárolt. − Tudom, hogy az agyagsütő benn van a sütőben − hallotta egy mondatát. Az agyagsütő a sütőben van, a bikája keze meg a didkóján.
Felkapaszkodott a hűs birodalomba, miután agya épp a röhejesen elnevezett Johnnie Rayt közvetítette, aki a Country Clubban, az ivóban ült, a leghátsó bokszban; akinek a teljes bőrfelszíne elkékült, s valahogy úgy hólyagosodon: fel, mint vékony panír a rántott húson. Hajába gyomok kapaszkodtak, a felpuffadt mellkason nedves homok sötét csíkja vonult.
A telefon és a férfivécé ajtaja közel voltak egymáshoz. Az egy szál piszoár előtt természetesen az egyik Bobo-klón terebélyesedett; Les eloldalazott mögötte, s benyomta a boksz ajtaját, de az zárva volt. Ökleit a zsebébe süllyesztve bámulta a padlót, amely tacsakzott a húgytól. A kicsiny, fehér csempéken még ott voltak a reggeli felmosásból származó textíliaszálak, amelyeket szinte beléjük passzírozott a folyamatos átmenő utászbakancs-forgalom. A piszoárnál álló férfi felsóhajtott, s kiegyenesítette a hátát. Még mindig fröcskölve leemelt a tartály tetejéről egy doboz sört és meghúzta. Les finnyás borongással figyelte. Ő már a lélegzést is csak nehezen viselte. A levegő mintha fele-fele arányban tevődött volna össze húgygőzből és fertőtlenítők kipárolgásából.
− Tied a pálya − mondta a nála fiatalabb férfi a piszoár előtt. Felráncigálta a cipzárját, majd az ajtó felé lépett.
Les mormogott valamit. Hálásan lehúzta a cipzárat, előkapta, aztán hajrá.
Az, aki a vécé bokszában ült, bárki is volt, valamivel rácsapott a fémfalra. Nem fémmel. A zaj nem övcsattól eredt, mint azt Les elsőre gondolta. Hanem valami lágyabbtól. Mintha a bent ülő öklével csapott volna az alkotmány oldalfalára.
Aztán a kéz ismét a fémre csapódott. Les kellemetlen érzéssel oldalt pislantott.
− Segítség − mondta az, aki odabenn volt.
Döngött a boksz mind a két oldala, mintha az, aki odabenn volt, vakon csépelt volna az ökleivel maga körül.
− Eltévedtem − mondta a hang.
A kis Johnnie Ray hangja volt az.
Les lélegzete elállt.
− Félek − mondta a hang. Fáj-lak.
Les most azt hallotta, hogy kézujjak kaparásznak az ajtó belső részén.
Tudta: ha oldalt lépne s lehajolna, be tudna nézni az ajtó alatti keskeny résen. Az utolsó néhány másodpercben az áldás elapadt, így Les nyugodt lélekkel bezárhatta a boltot. Ha benézne, megviselt kis tornacipőket látna, bokában összegyűrődött farmert… Les a helyére tette péniszét, és felhúzta a cipzárat.
− Segítség − suttogta a cérnavékony texasi hangocska.
A kéz ujjak körmei a fát karcolták belülről.
Les minden bátorságát összeszedve oldalt lépett, hogy benézzen a fal és a boksz által határolt területről.
Vékony, csontos csuklóhoz tartozó ujjatlan kéz tapogatózott elő Les oldalán a szürke bokszból. A kézcsonkot, a csontos csuklót nedves, fekete iszap borította.
Beljebb Les két fekete, tömzsi valamit látott, amelyek akár lábak is lehettek volna.
Gyomra egyszerre indult el felfelé és zsugorodott valószínűtlenül önmagába, így mire a torkát elérte, a mérete már nem haladta meg egy golflabdáét. Most tudatosult benne a vécében terjengő tömény bűz, amely annyira kézzelfogható volt, hogy szinte kiáltott, sőt: robbant.
Odabenn az iszaptól fekete valami két lábára kecmergett.
Les háttal ment kifelé: óvakodott attól, hogy hátát fordítsa a boksz ajtajának. Mikor hátával megérezte a bejárat alumíniumból készült húzófogantyúját, megpördült és feltépte az ajtót. Valósággal kiugrott az így keletkezett nyíláson, majd bevágta az ajtót maga mögött.
Gyomra még mindig szorosan ült a torkában. Arra gondolt, hallhatná az ajtó másik oldaláról: szlap, szlap − hallhatná azt a valamit, ami lágy és nedves, és ami szilárd felületet súrol. Les szeme majd kiugrott. A bárba menekült, a legsűrűbb tömeg közepébe furakodott, azon át pedig az ajtó felé tartott. Második Glenlivetjének maradéka a bárpulton állt egy tízdolláros bankjegy társaságában, de ügyet sem vetett rá.
11
Graham Williams térdére könyökölve mondta: − Természetesen arra kellett rájönnöm, mi történt 1873-ban. És, ezt elhihetik bízvást, nem volt könnyű munka. Dorothy Bach, akinek a Sárkányról alkotott elképzelései jelentették a fixa ideáját, semmit nem mondott nekem. No és más sem…
A nehéz, kék kötésű könyv lapjai oly sűrűn peregtek, hogy szinte átlátszónak tűntek. Patsyt valami ismeretlenül ismerős érzés öntötte el: egy különleges kölni vagy parfüm illata kelthet ilyen emlékeket úgy, hogy ő maga a háttérben marad.
Az oldalak gyorsan peregtek.
− Nem − mondta Patsy, s ezúttal mind a két férfi rá nézett.
Richard Allbee pusztán kíváncsinak látszott. Úgy pillantott rá, mint aki mérlegeli, Patsynek tán fejfájása van, s akad-e egy Bufferin Williams házipatikájában? Az öregember aggodalma azonban több volt merő udvariasságnál. Nyitva felejtett szájjal, igen alaposan fürkészte az asszonyt. A könyvet egyikük sem vette észre.
Patsy újra a könyvre nézett, s látta, amint a lapok meglassúdnak. − Ez − kezdte Graham Williams felé fordulva, aki minden figyelmét neki szentelte, s most bólintott.
− Ez megmozdult − mondta. Az öregember szemei – ezt Patsy most először vette észre − szép kékek voltak. A jobb szem írisze közelében egy cseppnyi arany is ragyogott. − Megmozdult. A kezemben. − A tekintet gyengéden nógatta, folytassa, mondjon el mindent, ossza meg velük is a történteket. S az a tekintet most már nem az öregemberé volt.
Marylin Foreman szemei néztek rá.
És az a bizonyos, egyszerre idegen, mégis ismerős érzés ugyancsak azokból az évekből fakadt. Marylin-érzés volt. Ezért láttam őt az utcán, gondolta Patsy. El fogják venni az akaratomat, és megint dolgokat láttatnak velem. Nem tudta, kik azok az ők, ha csak annyit nem, hogy hatalmas, egyetemes erők sorakoznak fel.
Még egy oldal fordult át Patsy előtt.
− Láttam − mondta most Richard. − Megtörtént. − Hangjából döbbenet csengett.
Patsynek olyan érzése volt, amilyen az előtt is elfogta, hogy látta Bates Krellt végezni áldozatával, a bársonyruhás nővel: rettenetes dolog közeleg, de ez most az ő rémsége, és semmi nem tarthatja vissza attól, hogy kibontakozzék…
A nyitott könyvben valami mozgott. A fehér oldalak feketén örvénylettek. Vonalak lobbantak feketén lángra, s az aprón pislákoló lángok találomra száguldoztak a nyomtatott sorok közt. Szürke füst göndörödött a lapok fölött.
Az oldal felszínét zöld, hegyes dolog törte át.
A zöld valami növekedett. Gonosz tekintetű, fekete szem követte, amely azonnal Patsyre szegeződött.
− Mi baj? − hallotta Patsy Richard hangját. Rádöbbent: a férfi nem látja a lapok közül kiemelkedő sárkányt.
A sárkány szeme mintha színjátszó fekete kőből készült volna, amelyben némi zöld hullámzott. Ahogyan az állat pofája kirajzolódott, a szem rezzenéstelenül rajta pihent.
S ahogyan a hosszú, ráncos arc kiszabadult, a sárkány hevesen és éhesen Patsy felé rázta a fejét. A hosszú száj kinyílt, a gonosz tekintet továbbra is fogva tartotta az övét.
− Patsy? − hallatszott Richard hangja. − Jól van?
Te jó, nagyon jó ember vagy, gondolta egy teljesen irracionális szinten.
Ott volt a sárkány feje. Hihetetlen módon, de ott volt. Fején a kemény, zöld dudorokat még érdesebbé és itt-ott feketévé tette a hámló, száradó bőr. A fekete szemek kör alakú csontüregekben ültek. Hüllőfej volt, ősi és erős. Zöld-fekete sávok indultak ki a szemétől, s haladtak lefelé a pofáján. A kegyetlen állkapocs alsó fele úgy függött, mint a felvonókapu. Patsy úgy érezte, a belseje fehér porrá változik, valamivé, ami mélységesen testetlen és súlytalan.
Patsy rövidesen rájött: a sárkány feje áttetsző, mögötte még mindig láthatja Graham Williamst. A kőfekete szemek mögött fel tudta fedezni az ő beesett, kék szemét, de még az aggodalmat is kiolvashatta belőle. Patsy figyelte, amint az ocsmány fej láthatatlanná válik. A levegő sziszegett a fülében. Az a néhány köbcentinyi levegő, amely előtte lebegett, oly forróvá vált egy pillanatra, akár az olvadt acél.
12
− Konyha − mondta Gary Starbuck.
Elemlámpájának fényével játszadozott a fehér bejáraton, amely előtt Royce Griffen is állt azon a napon, amelyen végzett magával. A fénykéve végül megállapodott a hosszú folyosóból nyíló utolsó ajtón. Starbuck fel-le mozgatta a fényt; Dicky és Bruce némi habozás után megindultak az ajtó felé.
Az ajtót Dicky lökte be, majd félreállt, hogy Starbuckot előreengedje. A kék ruhában majdnem láthatatlan tolvaj gyorsan végigfuttatta a fényt a konyhafiókokon. Átsuhant a sötét konyhán, kihúzott két fiókot, majd egy harmadikat. Beléjük világított, de semmit ki nem vett. Bruce Norman figyelte, amint fejcsóválva folytatja a kutatást, csendesen és elszántan, ide-oda villantva zseblámpáját. Bruce arra gondolt: olyan a betörő, mint állat az erdőben: borz vagy vakondok, amint kiszimatolja, merre visz az út.
Starbuck hirtelen egy, a konyha távolabbi oldalán nyíló, magas ajtó felé igyekezett. Ezen nem volt sem kilincs, sem ajtógomb, szabadon mozdult zsanérjain. Mindhárman bezsúfolódtak az apró kamrába, ahová az ajtó nyílt. Rögtön velük szemben volt a másik ajtó. Starbuck tudta: ez az ebédlőbe vezet.
A kamra beépített szekrényeinek egyik, magasan lévő ajtajára villantotta a fényt. Bruce-nak úgy tűnt, próba szerencse alapon választotta épp ezt az ajtót. A fény üvegekkel telizsúfolt polcra esett. A mögötte lévő polcon dióval megtömött befőttesüvegek sorakoztak. Starbuck egy lejjebb lévő szekrénnyel folytatta.
Bevilágított, s Bruce látta, amint a válla megrándul. Starbuck gyors mozdulatokkal kinyitotta az alsó szekrény két további fiókját. − Ó, fiam − sóhajtott fel boldogan.
Bruce előrehajolt, hogy beláthasson a nyitott fiókokba. Starbuck valamit kivett csomagjából, s Bruce kezébe gyömöszölte. Zöld műanyag zsák volt, olyasfajta, amilyet Bobby Fritz használt a lenyírt fű és az avar eltávolítására. − Az egészet − parancsolta Starbuck. Felegyenesedett, s lámpája fénye megvillant az ezüstnemű hatalmas készletén. Bruce embernyi hosszúra becsülte az ezüstöt tartalmazó fiókot. Minden egyes darab a hosszú, puha bársonyágy egy-egy mélyedésében ült. Bruce és Dicky elkezdték átrámolni a zsákba az ezüstöt. − Emeljétek ki mindenestül − szisszent rájuk Starbuck, s kézzel is eljátszotta a kiemelés jelenetét. Arca dühös grimaszba torzult. Bruce teljes hosszában kiemelte a bársonyt a tárlóból, Dicky pedig az éléskamra padlóján kezdte ráhajtogatni az ezüstre az anyag széleit.
Mikor az ezüst végre a zsákban volt, Starbuck átvezette társait az ebédlőbe. Az ott álló tálalón számos ékes ezüsttálca állt; ezek is a műanyag zsákba vándoroltak.
Az ebédlőből a magas mennyezetű nappaliba vezetett az útjuk. Amikor észrevették a szinte egész falat betöltő ablaksort, az ég meghasadt: fénycsíkok rohantak a mélykék háttéren, szaggatottan csaptak át a felhőkön. A villámlás fénye betöltötte a nappalit, s Bruce háta megborzongott, amikor arra gondolt, átlát testvére testén. Jobban mondva: belelát, látja Dicky súlyos csontjait, de még a vérrészecskéket is, amelyek Dicky ereiben keringenek.
Úgy tűnt, a ház úgy változtat helyzetet, hogy közben nem mozog. Olybá tűnt, mint egy állat álma a futásról.
− Mi? − kérdezte Dicky.
− A zongora − mondta Starbuck, s a szoba túlsó végébe világított. De a lámpafény nélkül is láthatták: gyenge holdfény derengett be a számos, tágas ablakon. Hosszan és elegánsan nyújtózott a zongora, amelynek minden csavarját formatervezték, majd kézzel készítették el; a test közel húsz − különféle, precízen kiszámított mértékű nyomásnak kitett s ily módon hajlított − farétegből tevődött össze, s aki a felszíni fényezésbe nézett, akárha uszoda vizébe pillantott volna. Közel ötvenesztendős volt, különleges, rendelésre készült Bösendorfer hangversenyzongora, s Gary Starbucknak máris volt egy vevője New York Cityben, aki legalább egy évtizede áhítozott egy ilyen remekmű után. Húszezer dollár üti Gary markát szállításkor: az igazi érték mintegy egyötöde.
− Be tudjuk tenni ezt a szörnyeteget a kocsiba? − suttogta Bruce.
− Cipőkanállal − felelte Starbuck. − Egyelőre csak ide tegyétek ki. − Átvágott a szobán, s kinyitotta a nagy ablakokat.
Dicky a billentyűzet alá dugta karját, s kísérletképpen megpróbálta megemelni a zongorát. Karjának izmai megduzzadtak, állkapcsa eltorzult. Talán ha egy pöttyét sikerült megemelnie.
− Nem így, az isten szerelmére − suttogta Starbuck.
− Sérvet akartok kapni? Meg akartok szakadni? Másszatok alá. A hátatokkal mozdítsátok, és gyalogoljatok kifelé.
A ház megismételte az iménti, mozdulás nélküli reszketést.
− Mi? − kérdezte Dicky.
− Ismételnem kell magam? − nézett rá Starbuck.
Fénye megtalálta a tükröt a falon, az impresszionista festmények között.
Aztán − talán még egy másodperc erejéig sem − újabb furcsaság következett be abban a házban, olyasmi, amire Dicky Normanon kívül nem igazán figyelt fel egyikőjük sem, de ami fivére rémes halálát követően még hosszú ideig kísérti Bruce Norman elméjét. Dicky még egyszer azt mondta, hogy: − Mi? − és ez annyira ostobán hangzott, hogy Bruce a legszívesebben kitaposta volna emiatt a belét, de aztán − Dickyhez hasonlóan − inkább a fénykéve irányába fordult. És majdnem látta, de legalábbis azt hitte, hogy látja, hogy a tükör nem veri vissza a fényt, hanem elnyeli. A fénysugár (gondolta, Dicky emiatt szólalt meg ilyen hülyén) úgy hullott a tükörbe, mint a kő a kútba: mintha a tükör valami módon magába szippantotta volna az elemlámpa fényét, hogy aztán magába fogadja az utolsó fotonig, kiszárítva mind az elemeket… csakhogy rögtön azután a tükör felülete felragyogott, és a lámpa fénye hiánytalanul visszaverődött róla.
13
Amint Les McCloud mögött becsukódott az ajtó, elvágva az italos zsivajt és a pénztárgép bing-bangjét (amely épp most jelezte, nem történt fogyasztás annak a tízdollárosnak a terhére, mely bankó egyébként azzal dicsekedhetett: ő volt az utolsó, amelyet Les életében a csiptetős pénztárcájába gyömöszölt), hatalmasan belélegezte a levegőt. Gyomra fokról fokra visszanyerte eredeti kiterjedését és az őt megillető helyet. A nap folyamán nyakait alkohol most egy csomóban égett valahol a beleiben, akár egy rakás faszén. Les csak kapkodott levegő után. Gondolni sem akart rá, mitől sikerült az imént megmenekednie a Franco’s férfivécéjében. Semmi mást nem akart, mint otthon lenni… lelki szemei előtt azonban makacsul ott volt az a levágott kéz, amely tapogatózva kúszott elő a boksz alján lévő résből, s gyomra legott szűkülésnek s emelkedésnek indult megint.
Igen, haza akar menni. S ha Patsyt a vendéghálóban találná, nos, akkor majd tisztáznak egyet és mást. Ha jobban belegondol, tök mindegy, hol találja, a tisztázásra így is, úgy is sort kell keríteniük.
Mindennek az oka Patsy. Csak érjen haza, az lesz az első dolga, hogy beszorítja Patsyt a hálószoba egyik sarkába, és elhelyez néhány szép, bíbor foltot előbb a vállán, aztán az oldalán (ő meg addigra visong már, mint egy kuvik, az orra oldalán kövér könnycseppek gördülnek), majd pedig belever egyet a gyomorszájába… Les majdnem mosolygott.
A Station Roadon lelépett a járdáról, és a kocsija felé indult. Az ég sötétjétől kis, fekete valami vált el, s vékonyan csicseregve elhúzott a feje felett.
Les felé lendítette a kezét: arra gondolt, a madár meg akarja támadni. Az árnyék esztelen módon nyílegyenesen az utcai lámpa fényköre felé tartott, s akkor látta: denevér. Rögtön két másikat is megpillantott a lámpa felett, felé fordulva lebegtek, aztán felé rontottak.
Az egyik denevér egyenesen az arcának repült. Az egyik lábán lévő horogszerű karom felhasította az arcát, s Les, amikor felfogta, mi történt vele, a fájdalomtól és az undortól felvisított. Mellébe mintha kő csapódott volna. Kinyitotta a szemét − most jött rá, hogy az imént hunyta be s látta, hogy a második denevér a dzsekijébe csimpaszkodik. Csikorgósan fogta össze szárnyait, akár egy köpönyeget, kicsiny fejét fölfelé fordította, s megbámulta Lest, aki dühödten söpörte volna le magáról, de a denevér markolása erősödött, s az állat dühödten rásivított. A férfi gyűlöletet látott az apró, fekete szemekben. Rángatni kezdte a csont-bőr testet, de a karmok túlságosan mélyen ültek a dzseki anyagában.
Ekkor felnézett, s látta: az ég tele apró, csivitelő testekkel. Denevérek viharzottak az utcai lámpák felett, véges-végig az utcán, végig a vasútállomás épülete mentén. A fejét egy újabb zuhanóbombázó fenyegette, s Les még épp idejében hajolt el, de láthatta a karmokká görbült markait, meg a felé fordult apró fejet, amely egy aszalt szilvára emlékeztetett. A denevérek most hullámzó rajban támadtak rá.
Les a kocsija felé botladozott. A dzsekijét markoló denevér ide-oda rázkódott rajta, puhán Les mellkasának ütődve. A közeledő állatok egyike a fejének rohant; egy másik pontosan az arcába repült, mielőtt a földre zuhant. Les arcát védte a kezével. Jobb fülébe éles fájdalom hasított, s rövidre rá a nyakába folyó vér melegét is megérezte.
Mikor végre odaért az autóhoz, egész denevérfelhő vette körül; denevérvilág. Megragadta a Mazda kilincsét.
Zárva volt az ajtó. A denevérek egyike Les hajában landolt, s Les oldalra tántorgott. Ott forrtak a kis testek a feje körül, s Les gondosan csukva tartotta a szemét, miután az éles kis karmok valamelyike véresre karcolta a homlokát.
Les hadonászott, s baljával sikeresen el is seperte az egyik kis testet. Ki kell halásznia zsebéből a kulcsokat.
Balját tovább lengetve lehajolt, jobbjával pedig nekiállt átkutatni a zsebeit.
Az egyik denevér a hadonászó bal kézre telepedett, és kiterjesztette szárnyait. Les érezte, amint a karmok a bőrébe vájnak. Amíg nem harap, le van szarva, futott át az agyán, s ujjai abban a pillanatban rátapintottak a kocsikulcsokra.
A fejére röppenő denevér bőrébe vájta a karmát; arca − félig kisbabáé, félig kutyáé − feléje bólogatott odafentről.
Les bömbölve csapott oda, eltávolítva a denevért, amely az arcánál lebegett, s leírhatatlan gyűlölettel meredt rá. Ezt a denevért Les meg akarta ölni, a földhöz vágni, aztán rátaposni, megrecsegtetni a fostos kis bordáit, kiegyengetni a büdös kis szárnyait. A többi állat pillanatnyilag hagyta lélegzethez jutni, s így láthatta, az, amelyik megharapta, jóval feljebb vitorlázott. Les ugrott és markolt, de a denevér kitért előle. Az viszont, amely a dzsekijébe kapaszkodott, még mindig rendületlenül kitartott. Les ismét az után az állat után ugrott, amelyik megharapta, s látta, hogy jobb keze feje vérzik. Erezte, hogy a homlokából csepegő vér meggyűlik a szemöldökében, s most már a gallérja is átnedvesedett tőle. Les felnyögött, s ismét kocsijához fordult.
Az ajtóba nyomta a kulcsot, kinyitotta az ajtót, villámgyorsan beült, közben a fejét jól bevágta a keretbe. Becsapta az ajtót.
Szíve tájékán megmozdult az ott csimpaszkodó kis test.
Les torkából az undor és a pánik artikulátlan hörrenése tört ki. Lenézett: az állat még mindig rajta lógott, tekintete még mindig őt fixírozta.
− Oh… öh… öh… m − nyögte Les, s belemarkolt dzsekijébe. A denevér még mindig mereven bámulta. Les végre sikeresen kiszabadította az egyik karját, s kínkeservvel sikerült kibújnia a kabátból. Undorában és dühében majdnem vinnyogott. Abban a pillanatban, hogy a dzseki összegöngyölt szövetlabdaként az ölében feküdt − az ujjak úgy lebegtek kétoldalt, mint az elefántfülek −, Les a műszerfal tetejére vágta, és vadul csépelni kezdte. Érezte, amint az állat megpróbál kiszabadulni a csapdából, karmaival az anyagba váj, s ütötte tovább, míg el nem csendesedett. Folyt a nyála, haját vér és izzadság tapasztotta a fejbőréhez. Még egy sorozatot leadott majd felemelte az öklét, s szinte gyengéden a péppé vert testre csapott. − Megvagy, a kurva anyád − lehelte.
Aztán látta, hogy a szélvédőt elborítják az apró, dühödten izgő-mozgó testek.
Kilőtt a kocsival, s majdnem azonnal a kormányra zuhant: a Mazda belerohant az előtte parkoló járműbe. Száját eltátotta, de hang nem jött ki rajta. Keményen beletolatott a mögötte álló autóba is, majd elfordította a kormányt, s végre sikerült kijönnie a parkolóból. A denevérek egy része, azok, amelyek az ő oldalán gátolták addig a kilátást, leszédültek a szélvédőről.
Amint a tömb végén jobbra fordult, eszébe jutott, hogy jó volna bekapcsolni a lámpákat. Úgy tűnt, csak az egyik fényszóró működik.
Les a következő sarkon balra fordult, s épp csak át tudott hajtani a sárgáról pirosra váltó lámpán. Amennyire a denevérek által engedélyezett kilátásból megállapíthatta, egyedül volt az úton. Az I-95-ös keletre vezető sávjaihoz csatlakozó feljáróra kormányozta a Mazdát.
Itt Stratfordig nem lesznek fizetőkapuk, ami vagy húsz percet jelent. Les padlógázt adott, s látta, amint a denevérek kétségbeesetten kapaszkodnak a szélvédőbe meg egymásba, de kettőt vagy hármat máris lesodort a menetszél.
Éles kormánymozdulatokkal cikázott jobbra-balra, s bár alig hallotta, többen is rádudáltak.
Manőverei nyomán a szélvédő nagyjából megtisztult, csak mintegy tucatnyi denevér bírt megmaradni rajta. Vörösen izzó szemekkel bámultak befelé, őrá, apró szájuk mozgott, s Les tudta: rá sivítanak. Látta, a szájuk majdnem úgy mozog, mint az embereké. De bármit is mondtak, az odaveszett a száguldás zajában.
Les az órára pillantott s látta, közel kilencven mérföldes sebességgel robog. Újabb denevér adta fel, s fekete falevélként vált le a szélvédőről.
Les reszketve felröhögött, s most először lazult el megmerevedett válla. Lelépett a gázról. A nyugat felé vivő sávokban hullámzó fényözön rendet sugallt, ez megnyugtatta. Az emberek tartanak valamerre.
Aztán észrevett valamit. Az a valami az ő kocsijában ült, mellette. A jobb oldali kagylóülésben. Les automatikusan azt mondta: − Hé − és csak aztán pislantott oda. Kilenc-tíz év körüli fiú nézett rá. Teste mintha csakis sárból lett volna, csöpögve pihent a fekete ülésen. Az iszapfiúból hulló vízcseppek a padlón is tócsába gyűltek már.
Les iszonyodva érezte, hogy lecsap rá az őrület. A már a golfpályán megtapasztalt bűz most százszorosára növekedve töltötte be az utasteret, s forró tégla gyanánt ült a mellén. A fiú kinyitotta a száját.
− Eltévedtem − károgta. − Félek.
Les teljes súlyával a gázra lépett. Sikoltott, bár nem is tudott róla. Sebessége az óránkénti százötven mérföldet is meghaladta, amikor belevágódott az I-95-re feltérő Toyota Celicába. A Celica a Connecticut állambeli West Haven-i lakos, Mr. Harvey Pilbrow tulajdona volt. Az ütközésben azonnal életét vesztette Mr. Pilbrow tizennyolc éves fia, Daniel, valamint annak barátnője, a vele egykorú, ugyancsak West Haven-i illetőségű Molly Witt. Les McCloud szempillantásnyival a fiatal pár után halt meg; a két kocsiban berobbant az üzemanyag, s a láng szinte az égig csapott fel.
14
Patsy kinyitotta a szemét. − Történt valami − mondta. Ráeszmélt, hogy Graham Williams nappalijában hever a díványon.
− Hogy érzed magad? − kérdezte az öreg.
− Történt valami − ismételte.
− Igaza van, valami történt − mondta Richard Allbee, s belépett Patsy látóterébe. Megfogta a kezét, érintése nyomán meleg sarjadt. − Miután a könyv nem mozgott többé, maga elájult.
− Ó − mondta Patsy. − A könyv.
− Rendben vagy? − kérdezte Williams.
− Segítsenek felülni − kérte Patsy, s Richard felsegítette. Patsy felült. Feje olyan könnyű volt, mintha szappanbuborékkal lenne teli. Úgy vélte, felállni nem tudna.
− Egykettőre rendbe jövök.
− Emlékszik a könyvre? − Richard még mindig a kezét fogta. A padlón térdelt, előtte, s kétségbeeséssel határos aggodalommal nézett a szemébe.
− Emlékszem, de nem erre utaltam − felelte. Richard elengedte a kezét, s kissé eltávolodott, készen arra, hogy meghallgassa.
Patsy nem tudta, miként mondhatná el. Máris attól tartott, bolondnak nézik, még ezek az emberek is, akik annyi mindent tudnak róla. Azt gyanította, valamiféle rohama volt; emlékezett a Marylin-érzésre s arra, ahogyan a sárkányfej felmerült a lapok közül. Azt akár el is mesélhetné. De a rohamtól bűntudata támadt: szégyellte, hogy elveszítette az önkontrollját. Meg mocskosnak is érezte magát tőle. Ájulását valami módon összefüggésbe hozta magában Les-szel meg a bukott házasságukkal.
És ez volt az, amit nem tudott volna elmondani ezeknek a férfiaknak, bármennyire is megértették eddig. Ébredése előtt tűzoszlopot látott, s megértette: abban a tűzben a házassága égett. Igazi pusztítás, igazi tisztítás. S ebben oly valóságos fenyegetés rejlett, mint amilyet a sárkány is képviselt. Eszmélése előtt még az futott át az agyán, hogy Tabby Smithfield nemsokára meghal.
Ez vajon azt jelentené, hogy Tabby van a tűzoszlopban? És ha ő van azon a halotti máglyán, vagy afelé tart, akkor…
− Csak nyugalom, Patsy − mondta Graham Williams.
…akkor mi köze mindehhez a házasságának? Nem értette, miként lehetséges. Látni mindenesetre annyit látott, hogy Tabby az ő, Patsy jövőjében villan át Les McClouddal együtt, bárhogyan is. Azt kívánta, bár a fiú most ott lenne vele, hogy teljes erőből megölelhesse. Egyenesen Richard Allbee-re nézett, s arra gondolt, Megölelnélek téged is.
− Ó, nem tudom én már, mire utaltam − mondta, s látta, amint az aggodalom függőleges ránca megjelenik Richard szemöldöke közt. − De azt hiszem, maguk ketten nem látták, ugye? A sárkányfejet? − Szinte lehetetlen volt ezt a mondatot kimondani. Végül csak sikerült.
A szemöldökök közti ránc elmélyült.
− A könyvből emelkedett ki. Rám nézett.
Tisztán emlékezett a fekete kőhöz hasonlatos, itt-ott ragyogó zöldben játszó tekintetre.
− Mi nem láttuk − mondta Graham. Szemmel láthatóan megrázták a hallottak. − Azt azonban elhiszem, hogy te, Patsy, láttad. S azt is tudod, ez mit jelent, igaz? Azt jelenti…
− Figyelmeztetett bennünket − vágott közbe Richard.
− Gideon Winter figyelme ránk irányul − mondta Williams. − Ennyit jelent. Ebben az értelemben akár figyelmeztetésnek is felfoghatjuk. − A könyvhöz nyúlt, majd elkerekedett szemmel nézett Patsyre. − Ez forró.
Richard is odanyúlt. Miközben ujjai a könyvön pihentek, Patsyre pillantott. Bólintott.
− Én nem akarom megérinteni − közölte Patsy.
− Ne is, az oldalra azonban vess egy pillantást, ha kérhetem − mondta Williams, s az asszony elé tartotta a nyitott könyvet. Patsy láthatta a papírba égetett fekete vonalakat. Jóval több volt belőlük, mint amennyire emlékezett. Az égésnyomok némelyike nem volt több a sorok közti sötét, kacskaringós perzselődésnél. Patsyt ez hirtelen denevérekre emlékeztette, szeszélyes röptükre, s azt legott maga elé is képzelte, egy szárnyat látott maga előtt, talán töröttet, mert rendellenes módon verdesett. Les, gondolta, s egy másodpercre rá: Tabby.
− Láttam előtte a beégetett jeleket − mondta. − Az előtt keletkeztek, hogy… mielőtt az jött.
− Nem az égésekre gondoltam − felelte Williams.
− Nézze meg az oldalak tetején a dátumokat.
Patsy nézte. Dátumpár állt az oldalakon, mind a kettőn ugyanaz. 1873-1875. Megrázta a fejét. Williams Richard felé tartotta a könyvet.
− 1873-1875 − olvasta Richard. − Ne is mondja. Nyilván további megsütött gyerekek.
− Nem egészen − válaszolta Williams −, de alapjában jó úton jár. A ciklusban ez a következő dátum. 1811-ben a greenbanki kongregacionalista egyház teljes gyülekezete odalesz a Kendall Pointon egy furcsa szerencsétlenségben. Jut eszembe, és ez nem lényegtelen, azok közt, akiket elnyelt a föld, két Williams volt és két Tayler, apa és lánya, no meg négy Green. Valamint egy Smyth nevű öregember. Mrs. Bach ezt nem mondta el − mert nem akarta −, de én utánanéztem az újságokban. A Kendall Point-i katasztrófa majdnem eltörölte a föld színéről mind a négy családot. Famíliáink ezt követően sokáig nem is voltak jelen Greenbankben. Az én rokonaim, csakúgy, mint a túlélő Greenek, Patchinben éltek. Ők a patchini kongregacionalista egyházhoz tartoztak, így élték túl azt a napot. 1841-ben Rustum Tayler megbolondult. Addig is afféle félbolondként tartották számon, de akkor az esze az utolsó csöppig elment; meggyilkolta azokat a gyermekeket, s meg is ette őket, mielőtt az Anthony Jennings vezette csapat meg nem találta a sütőgödörnél.
− Megette őket − mondta Patsy. Behunyta a szemét, s még épp elkapta a tűzoszlop ködös utófényét. Tabby. Hol lehet?
− Megette őket. Mrs. Bach nem érezte szükségét annak, hogy a félkegyelmű Tayler utolsó napjait is könyvébe foglalja, de azokat az újságokat, amelyeket én elolvastam, forgatta ő is, így a dolog nem lehetett ismeretlen előtte. Elsétált továbbá a Greenbank Roadon lévő, innen körülbelül két mérföldre fekvő öreg Greenbank temetőbe, s látta a Rustum Tayler által meggyilkolt gyerekek sírköveit. Azok a sírkövek még mindig ott vannak. Sarah Allen, 1835-1841. Kegyetlenül elszakították tőlünk. És Thomas Kirby McCauley Moorman, 1834-1841. „Kis Tom.”
− Graham Williams letette a könyvet. − Most már lassan kihűl. Igen, nagyon is tudott azokról a gyermekekről, de nem írt többet a halálukról, mint amiképp arról sem akart írni, ami 1873-ban történt. Ugyanabból az okból.
Még abban sem vagyok biztos, hogy tudatosan cselekedett így, de el akarta rejteni Gideon Wintert a leghétköznapibb megközelítésmód mögé.
Williams éles pillantást vetett Patsyre. − Szeretnél pihenni, Patsy? – kérdezte.
− Mindjárt jobban leszek − mondta Patsy, valahogyan messziről.
− Nos, mi történt 1873-ban? − kérdezte Richard.
− Minden családból egy-egy ember meghalt egy malomtűzben − közölte Williams. − De meghalt még további negyvenegy ember is. 1873 júliusát és augusztusát mint „fekete nyarat” emlegették még vagy két évtizeden át. Ez jóval egy évvel az előtt történt, hogy ismét idegenek kezdtek megjelenni Hampsteadben. O, korábban is átutaztak szekereikkel, de gyorsan ám, meg sem álltak, csak hajtottak tovább, míg Hillhavenbe nem értek. Az általam ismert ok, hogy 1874-ben Hillhavenben új postakocsi-állomást létesítettek Halfway House néven. Mindig is volt egy Halfway House Hampsteadben, valójában mindjárt a Greenbank Roadon, de 1873 után, úgy tűnik, összeomlott, magába roskadt… többé nem üzemelt, törölték is a nyilvántartásból. A fekete nyár után az emberek kerülni kezdték Hampsteadet. Megnéztem a hampsteadi kikötőben horgonyzó hajók naplóját − a kikötő helyén van ma a jachtklub −, sokéves feljegyzéseket, egészen az 1860-as évektől kezdődően, s azt találtam, hogy 1873-tól a hillhaveni kikötőtől néhány mérfölddel odébb kezdtek horgonyozni. Nagyjából 1875-öt követően tértek vissza megint. De mondok másvalamit, amit Dorothy Bach nem hagyott ki a könyvből. A fekete nyár előtt Hampstead 1045 lelket számlált. Két évre rá, 1875-ben a hampsteadi városi tanács megtartotta a maga összeírását. Hampstead lakossága 537 fő volt.
− A fele meghalt? − kérdezte Richard hitetlenkedve.
− Mintha azt mondta volna, azon a nyáron csak negyvenöten haltak meg.
− Nos, sokan nyilván elköltöztek − mondta Williams.
− Az úton simán elérhették Hillhavent vagy Patchint, de elmehettek bármeddig, mígnem biztonságban érezték magukat, és az én véleményem az, néhány százan így is tettek. Lefogadhatták, hogy később, ha visszatérnek, szép rendben találják az otthonukat, úgy, ahogyan távozásukkor voltak. A fekete nyár folyamán, illetve azt követően hatalmas állatállomány-adásvételek zajlottak. Az emberek kiárusították a Vagyonukat, és szedték a cókmókjukat.
− De akkor is még több száz ember eltűnése kíván magyarázatot − mondta Richard.
− Aha − bólintott Williams. − Kíván bizony. Tudja, mielőtt maguk idejöttek, nem igazán voltam én biztos ebben az egészben. Mikor Mrs. Friedgoodról meg Mrs. Goodallról olvastam, csak csodálkoztam magamban. De amikor azon a vasárnap estén megláttam Patsyt meg Tabbyt, akkor már tudtam. Ő útban van, megint visszatér. Meg is erősödött: talán már annyi az ereje, mint a fekete nyáron, meg az azt követő hónapokban lehetett.
− Miből gondolja? − kérdezte Richard.
− Az 1873-as fekete nyár éppúgy kezdődött, mint ez is. Egy nőt a birtokán találtak meg, feldarabolva. Egy hétre rá egy másik nőre leltek a Main Street-i üzletsor mögött. Hasonló állapotban. Aztán volt még két áldozat, egyikük egy Smyth kislány. S mindez még az öreg gyapotmalomban bekövetkezett tűz- és halálesetek előtt történt.
Richard újra kérdezett, s Patsy arra gondolt, hogy a hang egy mélységes kútból, vagy egy asztalon fekvő telefonkagylóból jön. − Mitől volt sokkal rosszabb a fekete nyár, mint 1841 nyara?
− Ó, tudja, akkorra már visszajöttek mind − válaszolta Williams, s Patsy agyába lomha gondolat furakodott, visszajöttek mind, hát nem szép dolog, végre újra láthatták egymást… − Williams, Smyth − akkor már természetesen Smithfield néven −, Tayler, Green. Újra itt voltak. Valamennyien. Újjáéledt a greenbanki kongregacionalista egyház is; 1873-ban már csak afféle rémmese volt számukra mindaz, ami 1811-ben történt.
− Azok a rémséges keresztnevek − szólt Richard. -„Darkness”, „Eventide” meg „Sorrow”. A vezetéknevek, gondolom, a mieink voltak. Igaz?
− Jól gondolkodik, Richard − mondta az öreg. − Sorrow teljes neve Sorrow Tayler volt, Joseph Williamshez ment feleségül. Darknesst Darkness Smyth néven anyakönyvezték, Eventide-ot pedig Greennek. És létezett egy „Shame” is, mint azt Dorothy Bach jól tudta. 1652-ben született egy Shame Williams nevű kislány, aki meghalt, még mielőtt megkeresztelhették volna.
− Sorrow Tayler − mormolta Patsy. Csodálatosnak találta a nevet.
− Kislány volt a legtöbbje − mondta Williams. − S idővel nekik maguknak is születtek gyermekeik. A William-sek Taylerekkel, a Smythek Greenekkel, a Williamsek Smythekkel házasodtak.
Patsy számára szépséges körtáncnak tűnt mindez: a házasságok, a párválasztások, amelyek oly régen történtek, a múltban… Ujjai táncoltak, ám ajkai némák maradtak. Egy Williams Taylert vett el, egy Smyth Greent, aztán megint egy Williams egy Smytht… Körforgás volt ez, s egy másodperc erejéig látta a kört az agyában, eljegyzési gyűrű formájában. De az arany kör füstölgő középpontjában valami nem volt rendjén, s Patsy megrázta a fejét.
Ám akkor Marylin Foreman keze kulcsolódott az övébe, s Patsy láthatta, mi van a kör közepén.
Bár ő már hallotta, hangosan felnyögött, s a két férfi látta, amint Patsy hátrahanyatlik a díványon. Nyögve lecsúszott, eszméletét vesztve, feje a díszpárnákra esett. S mielőtt felfoghatták volna, teste görcsbe rándult, majd hevesen reszketni kezdett, s vele reszketett a dívány is. Annyira rángatózott, hogy a dívány lábai a padlót verték.
Richard megragadta a kezét, de nem tudta, hogyan segíthetne. Végül mellé lépett, átkarolta, s szorosan magához ölelte. Ő is elkezdett remegni.
15
− Vigyétek ki azt a zongorát − rendelkezett Gary Starbuck −, s óvatosan tegyétek le. Aztán gyertek vissza, és emeljétek le ezt a tükröt.
Ne, gondolta Bruce, s tudta, ugyanarra gondol Dicky is, azt a tükröt csak hagyjuk ott, ahol van, azzal a cuccal mink szarakodni nem akarunk, de nem ám, uram, semmi szín alatt. Épp mielőtt látta, hogy Starbuck zseblámpájának fényét visszaveri a tükör − úgy, ahogyan már eleve is vissza kellett volna vernie −, azt gondolta, odabenn látott valamit, amit megérintett a fókuszált fénykéve (és ami természetesen soha ott nem volt), valamit, ami féreghez vagy piócához hasonlított, és ami visszavonult a fény elől.
Pokoli. Ami pedig őrült gondolat volt. Olyasvalami, amit az ember egy Skippy Peters nevű, furcsa szerzetnek mesél, hogy aztán lássa, miként jár fel s alá csontos nyakán az ádámcsutkája.
− Ha még egyszer felém rázod azt a kibaszott fejed, letépem a kibaszott nyakadról − suttogta feléje Starbuck fenyegetően. − Mozogjatok azzal a zongorával. − A fény Bruce szemébe csapott. − Ha nem, esküszöm, lelövöm a helyéről a tökeiteket.
− Csak gondolkodtam − súgta vissza Bruce, s érezte, hogy Dicky mellé settenkedik.
− Gondolkodtatok a faszomat − förmedt rá Starbuck.
− Betehetnénk a tükröt a zongorába, azzal egy utat megtakarítanánk − improvizált Bruce.
− Igen? − A fénykéve ismét a tükröt pásztázta. − Igen. Rendben. Bemegy a fedele alá. De a keretet lehetőleg ne verjétek le.
Dicky és Bruce a zongora körül somfordáltak, végül megindultak a szobán át. Starbuck lustán jártatta a fényt a szobrokon, s ugyanilyen lassú mozdulattal kezébe vette a legközelebbit. Táncost ábrázoló, kicsiny alkotás volt, s a betörő meglepődött a súlyán. Megfordította, s meglátta az alapzatba vésett nevet: Degas. − Ácsi − mondta, s a fiúk megmerevedtek. − Nem ti, barmok − horkantott, s izgatottan rávilágított a sorban következő kis szoborra. Olyasmi volt az is, mint amilyet a tenyerében tartott. Mikor végigvilágított a szobán, további két kicsi, táncosokról készült szobrot látott.
Starbuck elővette a rádiót a zsebéből, s beleszólt. − Hé, gyerek. Vagy?
− Mi? − kérdezte Tabby rémülten.
− Hozd azonnal a kocsit. Perceken belül húzunk innen.
− Azt akarod, hogy…? − Dicky és Bruce félúton jártak a tükör felé, s most dermedten néztek rá.
− Basszátok meg, barmok − mondta Starbuck. − Fogjátok a tükröt. Be vele a zongorába. Ki a zongorával a ház elé. Aztán megint visszacsattoghattok ide, hogy ezeket a képeket egytől egyig leszedjétek a falról. Megértettétek mindezt?
Mialatt a rémült Norman ikrek a fal felé óvakodtak, Starbuck ment a második Degas-ért.
Azon gondolkodott − élete utolsó másodperceiben −, hogy e szoba tartalma legalább kétesztendei gondtalan életet jelent, még akkor is, ha dolláronként csak tíz centet keres, azt pedig tudta: ennyit mindenképp megkap. Ha sikerül az ezüstnemű, a zongora, a szobrok, a festmények jelentette zsákmánnyal elpárolognia a Beach Trail-i házból, mielőtt valami álmatag helybéli zsernyák a nyomára bukkan, ezt az időt arra fogja felhasználni, hogy máshová tegye át a székhelyét. Arra gondolt, visszamegy a Közép-Nyugatra, oda, ahol már jó régen nem járt; Grosse Pointe-ba vagy Lake Forestbe, azokba a városokba, amelyek annyira gazdagok, hogy ha csak lélegzetet vesz ott az ember, már attól hízik a bankszámlája.
Aztán homályosan bár, de meglátta az öregembert, aki fegyverrel a kezében közelgett a nappali ajtaján át, s azt gondolta, nem, ez fiatal, valósággal kölyök még, majd hallotta, amint Dicky Norman a fájdalomtól és a rettegéstől felvinnyog. Majd pedig mintha felrobbant volna a szoba, s ez a robbanás megfosztotta attól az érdekes látványosságtól, melynek keretében Dicky Normanból sugárban spriccelt a vér egy festményre, ami − Starbuck korábban a nyakát tette volna rá − semmi más nem lehetett, mint egy Manet. Akkor már kezében volt a pisztolya, de ujjai nem engedelmeskedtek, aztán még arra gondolt, vajon eladható-e egy Manet, ha rajta van Dicky Norman vére, aztán már semmire sem gondolt.
16
Tabby az anyósülésre dobta a rádiót, aztán a kormány mögé mászott. Statikus zaj által terhelt beszélgetés hallatszott a hangszóróból, s már nyúlt is a készülékért, amikor rájött, Starbuck az ikreket trenírozza. Elég mérgesnek tűnt a tolvaj. Tabby elfordította a kulcsot, lábát a gázpedálra tette.
A motor köhögött. Tabby most minden emlékét összeszedte, ami csak a teherautó-vezetéssel összefüggött. Csüggedve bámult a sebességváltóra, mely jó hosszan meredezett, s úgy tört meg, akár egy nagy teherautóé. A váltóbot végén piros gombot látott. Tabby megragadta a botot, megnyomta a gombot, s lefelé nyomta a váltót. A kuplunghoz nem nyúlt, miután azt sem tudta, hogy ott van.
A dobozkocsi felnyögött: olyan hangot adott ki, mintha önmagát enné, kerekeit, sebességeit pusztítaná.
Tabby elengedte a sebváltókart, majd újra megragadta, s oldalirányban kezdte ráncigálni, ugyanakkor padlóig nyomta a gázt.
A kocsi reszketett, mint a veszett eb. A kiadott hangokból ítélve úgy tűnt, hogy nemsoká egyenként köpködi ki a kipufogócsövön a saját alkatrészeit. Reménytelennek tűnt az ügy.
Tabby kivágta az ajtót és felszaladt a házhoz. Aztán eszébe jutott a rádió; visszainalt érte. Elrohant a japán juhar mellett, s akkor döbbent rá: miután másodperceken belül látni fogja Starbuckot, nincs szüksége a rádióra. Az esőcsatorna alatt ott hunyorgott a biztonsági fény, ami mintha őt vizslatta volna. Úgy érezte, könyörtelen bíróság előtt áll, lemeztelenítve.
Be kellett volna vallania Starbucknak, hogy nem tudja vezetni a dobozkocsit, azzal annyi. A tolvaj vagy az egyik Norman fivér hátramegy a kapukhoz, és előrehozza a járművet. Tabby minden tennivalója abban merül ki, hogy bemegy és közli Gary Starbuckkal, nem képes elindítani az autót.
A rettegő Tabby hirtelen behunyta a szemét és látott. Iszonyú magas lángoszlop csapott a levegőbe; aztán felemelkedett, s gigászi denevér formáját vette fel. Az állat − hatalmas tűzszörny − kiterjesztette irdatlan szárnyait.
Tabby megtorpant. Szája kiszáradt, mintha homokot nyelt volna, a szíve dübörgött.
Próbaképp egy lépést tett előre. Valami történik odabenn a házban; a levegő megtelt azzal a fura elektromossággal, amely korábban az égen cikázott át. Tabby az egyik földszinti ablakban látott valami fényt.
Az elfeledett rádióból az agónia hosszú vinnyogása hallatszott.
Tabby újabb lépést tett. Bármi is ragyogjon a földszinti ablakokban, az arra sürgeti, hogy menjen tovább. Lényének egy kis része tisztában volt azzal: túl kevés ő ahhoz, ami a házban történik, akármi az. Olyan, mint egy jövőbeli esemény még mindig homályos képe, amit akkor látott, amikor apja és nagyapja összevissza rángatták a JFK repülőtér 44-es kapujánál − az a homályos, sokkoló emlék egy férfit ábrázolt, amint valamilyen vörös fegyverrel épp feltrancsíroz egy nőt de Tabby Smithfield lénye nagyobbik részének csendes hang szólalt meg a nagy, impozáns házból, s ez a hang puhán, ám állhatatosan hívta, hívta befelé.
Szép idebenn, Tabby, csak gyere fel az ajtóhoz, mit sem számít, hogy nem tudod vezetni a dobozkocsit, semmi ilyesmi nem számít immár, csak gyere fel és csatlakozz hozzánk…
Tabby szédelegve, agyában a két képpel − a tűzdenevérrel és a nőt gyilkoló férfival − újabb lépést tett a ház felé.
Aztán hallotta a lövést ugyanabból a szobából, melynek ablakán átszüremkedett a hívogató árnyék.
17
Richard karja megfájdult: Patsy reszkető teste úgy küzdött öntudatlanságában, akár egy megvadult állatka.
− Nem tudom, meddig bírom még tartani − mondta kétségbeesetten Graham Williamsnek.
− Fogom a lábát − ajánlotta Williams, s amilyen gyorsan csak tudta, megkerülte a kávézóasztalt. Jobb keze Patsy egyik bokájára fonódott. A nő elég erősen rúgott ahhoz ki, hogy Williams kibillenjen egyensúlyából. Keményen rádöccent a nem a legbiztosabb lábakon álló asztalkára, s mindketten hallották, amint megreccsen. Williams keserves arckifejezéssel előrehajolt, s a szabadon rugdosó lábat a hóna alá kapta. Amikor sikerült leszorítania, kinyúlt és szabad kezével elkapta a másikat is. Patsy csípője vad táncot járt. Williams hirtelen fájdalmat érzett a mellkasában.
Richard látta, hogy Graham arca elfehéredik, s mintha az asztal éles reccsenése is az öregember testéből jött volna. Patsy még erősebben vergődött a karjában, s csak egyetlen szót sikoltott.
− Fuss!
Richard a fejét rázta az öreg felé: engedje el, majd ő egyedül megpróbál elboldogulni Patsy rohamával, de Williams erősebben kezdte szorítani. Patsy mozdulatai apróbbak, sokkal könnyebben kontrollálhatók lettek.
− Fuss! − sikoltotta. Aztán olyan iszonyúan üvöltött, hogy Richard kis híján elengedte.
Richard hangos, reccsenő hangot hallott maga mögül.
Felkapta a fejét, azt hitte, hogy az ablak robban be, de látta, amint az egyik, Williams asztala mögé támasztott, bekeretezett filmposzter megrázkódik, majd az üvegdarabok csörömpölve a földre hullanak.
-Aaaah! − sikoltotta Patsy.
A művészeti albumok tetejére halmozott papírfedelű detektívregények lerepültek a polcról, a levegőbe vitorláztak, majd felfelé úsztak. Richard hallotta, hogy a mögötte lévő poszter kerete szilánkokra törik. Látta a könyvespolcok legfelső polcain lévő könyveket, amelyek ágyúlövedékként csapódtak Williams asztalára.
Az írógép rázkódott tartóján, majd felfordult és a padlón csattant. A visszahúzó kar éles Binggg! hangot adott.
Könyvek repültek le a polcról, hol innen, hol onnan: Richard és Graham láthatták, amint kettő közülük a mennyezetig emelkedik, ott függ egy darabig, majd, akár a legyek, a padlóra zuhan.
Újabb bekeretezett poszter (a Glenda, figyelte meg Richard, színezett rajz, rajta Gary Cooper karjaiban Mary Astor) zuhant a színére, s vergődött, mint a döglődő macska, miközben az üvegcserepek beborították a padlót.
18
Gyere be, Tabs, most van rád szükségünk, mondta agyában a csendes hang, s újra előrelépett. Egy pillanatig emberek tucatjait látta az ablakok mögött felsorakozni; aztán az alakok elenyésztek, egymásba olvadtak vagy egyszerűen elfordultak. Miért ne, gondolta Tabby, ha egyszer ez egy parti, de hogyan lehet ott bent parti? Szájához emelte a rádiót, és azt mondta: − Hé, mi a…
− Gyere be − mondta neki a rádió. − Gyere be ide, Tabby.
Nem látta túl tisztán az alakokat, de a Norman ikrek egészen bizonyosan nem voltak köztük.
− Gyere be ide − ismételte a rádió.
Az alakok szétváltak, s Tabby láthatta: a fényt sugárzó valami nem más, mint egy, a szemközti falon függő tükör. Közepe most kellemes, lüktető s egyre erősbödő rózsaszín fényt sugárzott. Tabby újra elindult.
De akkor Bruce Norman kirobbant a bejárati ajtón, karja Dicky melle körül. Vonszolta. Dicky arca márvány-fehér volt. Nagyon lassan mozgott. − Hol a kocsi? − bőgte Bruce.
Bruce-t vörösen borította a vér, amelytől inge vastag nyakához tapadt. Dicky arca ugyancsak vérfoltos volt, oldalát pedig oly vastagon borította a vér, hogy ruhája színét meg sem lehetett volna állapítani.
Tabby lefelé mutatott a hosszú gyepszőnyegen. Látta, hogy az összes vér Dicky Normanból ömlik.
Aztán fehér csomót látott feltűnni azon a ponton, ahol Bruce a fivérét támogatta. Dicky karja már nem volt: a fehér csomó ott meredezett, ahol a vállának a karban folytatódnia kellett volna. Rohant, hogy segítsen rajtuk, s agya kitisztult: úgy látta magát, mint aki lassított filmen mozog, amióta a tűzoszlop agyában felrobbant.
Tabby szilárdan Dicky háta köré fonta karját, s érezte a test súlyát, lassúságát. Tudta: Dicky meg fog halni. Ő és Bruce együttes erővel tuszkolták a haldokló testet a kocsiig. Tabby a hátsó ajtót akarta nyitni, de Bruce rárivallt: − Ne hátra! Előre! Az ülésre! − Bruce szeme akkora volt, mint egy tányér. Tabby segített berámolni Dickyt az első ülésre, majd Bruce futva megkerülte a kocsit, hogy bemásszon a volán mögé.
Tabby beugrott hátra, s becsapta az ajtót, még épp jókor: Bruce hátrafelé indult, s egy fának ütközött. Tabby a padlóra huppant. − Támogasd fel, a szentségit! − ordított Bruce, végre sebességbe tette a kocsit, amely a földet darálva lőtt ki a fák alól.
Tabby behajolt az első ülésre, és próbálta a helyére ráncigálni Dickyt. Bal keze megcsúszott a Dicky oldalát borító véren, s Dicky imbolyogva dőlt ide-oda. A csont fehér vége az üléshuzatot súrolta.
− Támogassad már föööl! − üvöltötte Bruce. A Mount Avenue-ra fordult, s a Sayre Connector felé gyorsított.
Tabby Dicky jobb karjába kapaszkodott, mire Dicky valahogyan maga alá húzta a lábait, és feljebb kászálódott az ülésen. Tabby előrehajolt, s belenézett a szemébe. A tekintet egyenesen előre szegeződött, valahová nagyon messzire. Nem evilágiak voltak azok a szemek. Tabbynek az jutott eszébe, hogy Dicky Norman nézése most sokkal intelligensebb, mint volt valaha földi pályafutása során. Annak azonban nagyon örült, hogy nem látja azt, amivel Dicky kénytelen most farkasszemet nézni. − Tarts ki, Dicky − mondta, s megveregette a jó vállát. Dickynek szeme se rebbent.
− Hol a fazon? − kérdezte Tabby. − Starbuck? Hol van Starbuck?
− Halott a faszszopó – mondta Bruce.
− Halott? Hát most beszéltem vele a rádión.
− Halott a faszszopó. Az öreg pók ledurrantotta.
Bruce növekvő sebességgel ment bele a kereszteződésbe, ahol elsőbbséget kellett volna adnia.
− Hogy csinálta… azaz mi történt Dickyvel?
− Nem t’om! − ordította Bruce. Keze fejével megtörölte fél arcát, melyen véres plecsni maradt. − Úgy volt, hogy leszedjük azt a csicsás tükröt a falról, és beledugjuk abba a szájbalökött zongorába. Már épp a tükörért mentünk, amikor az öreg pók megjelent a fegyverrel. Még annyit se mondott, hogy végetek van, vagy valami. Csak lőtt. Eltalálta Starbuckot, levitte a lövés az egész kibaszott fejét. Aztán Dicky ordítani kezdett, akár a fába szorult féreg, fröcskölte a vért mindenfele, az istenverte karja meg sehol, és csak áll és néz, erre én azt gondoltam, na, az öreg pók most mind a kettőnknek befut. − Megrázta a fejét. − Azt hittem, őt is lelőtte, míg meg nem láttam, hogy hiányzik az egész kibaszott karja. Aztán hoztam őt kifele.
− Másokat is láttam ott benn − tudatta Tabby.
− Tabs, az öreg pókon kívül odabe’ senki más nem volt. Neked most ki kell szállnod. A Norrington Generálba viszem Dickyt, ki kell szállnod ebből a kocsiból.
Bruce a Sayre Connector sarkán lévő lámpánál húzódott le. − Kifele, Tabs. Gyorsan.
Tabby az útra ugrott, s becsapta maga mögött az ajtót. − Sok szerencsét − mondta, de a dobozkocsi, tilos jelzés ide vagy oda, átrontott a kereszteződésen, s nagy sebességgel haladt a sztráda felé.
Tizenegy óra ötvenhatkor − tizennégy perccel később − Bruce Norman már odabenn volt a Norrington General ambulanciáján. Ezt az eredményt úgy érte el, hogy mindvégig padlógázzal jött, a motort pedig abban a túlhajszolt üzemmódban működtette, amelyet még Gary Starbuck szerelt a kocsiba. Mikor az autópálya kapujához ért, még csak nem is gondolt rá, hogy lassítson. Jó száztíz mérfölddel gázolta le a sorompót, amely vagy féltucatnyi túlméretezett fogpiszkáló formájában repült a levegőbe. Abban a pillanatban, hogy az ajtón beértek, az ambulanciás ápolók leválasztották róla a testvérét, hordágyra szíjazták, és infúziót kötöttek a karjába. Dicky tekintete eközben továbbra is olyan intelligens maradt, amilyennek Tabby Smithfield megfigyelte, s egy pillanatra sem tévesztette szem elől azt a valamit, amit a távolban bámult. Egy Patel nevű bentlakó orvos, Uttar Pradesh szülötte, aki a Wisconsin Egyetemen szerezte orvosi diplomáját, ellátta Dicky vállát, amennyire tehette. Ám Dicky meghalt, miközben dr. Patel még apró fémcsíptetőket illesztett a szabadon csüngő artériákra. Éjfél múlt három perccel.
Dr. Patel felállt, az órára, majd Bruce Normanre pillantott, aki az ambulancia várójában ült egy széken, s őt figyelte nyúzott, ám fenyegető arckifejezéssel.
Dr. Patel kezébe vette Dicky megmaradt karját, s pulzust keresett; kezei azonban Dicky sérülésében matattak a halál pillanatában, s az orvos tisztában volt vele, hogy a sérültnek már nincs érverése. Gyengéden lefektette Dicky karját a mellkasára.
− Ez a fiú halott − állapította meg dr. Patel, akinek akcentusa és hanglejtése még mindig Indiát idézte. − Megmondaná, kérem, miként keletkezett ez a sérülés?
Bruce a kis, barna bőrű orvos felé ment, s széles mozdulattal leütötte. Csapása a fején, oldalt érte a doktort, kiverve két fogát. Dr. Patel nekicsapódott Dicky infúziós állványának, majd a padlóra zuhant, bele a kiömlő, barna lébe. Bruce felkapta fivére tetemét, s kihurcolta, vissza a dobozkocsiba.
Abban a percben az ápolók valamennyien vagy a sürgősségi ellátásra érkezők termeiben, vagy a folyosó sarkán túl, a nővérállásban voltak, s egyikük sem figyelt fel a történtekre, míg egy Jake Rems nevű, fekete szemű és bevert orrú alkoholista rikoltozni nem kezdett, hogy egy rémfiú megölte az ő orvosát.
Most, hogy Dickyt ismét az ülésen tudhatta, Bruce megnyugodott. Lefelé hajtott a sztrádán Woodville és a következő kórház, a St. Hilda felé. Ott elfogadta a tényt, hogy a fivére nincs többé.
Harmincegy perce tartott már a vasárnap ekkor. Június nyolcadikát írtak. Patchin megye huszonötödik aszályos napja kezdődött meg.
19
Tabby nem sokkal háromnegyed egy után fordult a Beach Trailre, s lassan trappolt a Hermitage és a Four Hearths irányába. Túl fáradt volt ahhoz, hogy végiggondolja a történteket. Minden vágya az volt, hogy bejusson a házba, felmenjen a szobájába, magára zárja az ajtót, aztán bebújjon az ágyba. Lelki szemeivel látta a szárnyait kiterjesztő tűzdenevért… A szárnyak oly veresek voltak, mint Dicky Norman bal oldala, s Dicky balról úgy nézett ki, mintha valami őrült festő újra meg újra megkente volna a vörösbe mártott ecsetjével.
Hatalmas fekete lyukak voltak a tűzdenevér szemei, rajtuk át homályosan bár, de látszottak a hold által megvilágított felhők.
Tabby az utat nézte, s látta, amint a házak egyenként sorjáznak a sötét utca mindkét oldalán, az utcai lámpák fénykört vetnek a földre, s arra gondolt: mindez, s ami még fölfelé kíséri, míg a házukhoz nem ér, díszlet csupán egy álomhoz, ezek a házak szempillantás alatt szétrepednek, vér és mocskos-ragadós sárga folyadék ömlik eközben az ablakokból, az utca megreped, felfordul, horzsolt, fehér kezek görcsölnek majd elő a felrobbant földből… mialatt a tűzdenevér odafenn lebeg majd, felgyújtva a széteső épületeket, s azt hörgi: Smyth úrfi. A hátadba kívánnád a golyót?
Felnyögött, kezét emelte, hogy megtörölje az arcát, s amióta a Norman ikrek a bejárati ajtón kijöttek, azóta most először kapta magát rajta, hogy még mindig a kezében szorongatja Gary Starbuck kétcsatornás rádióját.
A rádió az arcába reccsent. Tabby! Tabby Smithfield! Ide visszajössz, de rögvest! Ide visszavonszolod a seggedet, vagy megöllek! Némi statikus zörejen szűrődött át a hang, ám azzal együtt erős volt és tiszta. Ugyanaz a hang, amelyet az orvos gyepén állva hallott. Gary Starbuck hangja. Starbuck nem halott, ott maradt, s most őrjöng dühében, mert Tabby és a Norman ikrek cserbenhagyták.
Tabby a rádióra bámult, s nem tudta, mit higgyen. Bruce Norman látta, hogy az orvos meglőtte Starbuckot. Csakhogy ő maga is a saját szemével látta azt a sok embert az ablakokban, akikről viszont Bruce állította, hogy nem voltak ott. − Aaagh − vinnyogta a rádió.
Rádiójelek, gondolta Tabby. Valamiféle rádiójeleket fog, s rövidesen következik dr. Demento is, aki majd bejelenti, hogy a következő szám a Szörföző madár lesz, éspedig a halhatatlan Trashmentől.
De tudta ő, hogy ezek nem rádiójelek. Soha nem fogja hallani Steve Miller Éjféli tangóját vagy a Dal egy olyan palimadárért, mint amilyen te vagy című szerzeményt, ami pedig Starbuckot illeti, Tabby ebben bizonyos volt, halott. Mostanra pedig már az lehet Dicky Norman is, akinek a karját kegyetlenül letépte…
…az a kellemes, rózsaszín fény, amely egy antik tükör középpontjában parázslott?
A kezében tartott fekete fém- és műanyag hasáb hirtelen felforrósodott. Tabby teljesen kimerülve, kíváncsisága utójával emelte az arcához: csípős szigetelésbűzt érzett. Elviselhetetlenül forró lett a készülék. A rács mögül füst bodorodott. A teteje megolvadt, csordulni kezdett. Fémcsík nyomult sisteregve a tenyerének. Tabby rémülten hajította el, s a rádió a füvön landolt.
De még az előtt lángra gyűlt, hogy leesett. Valami pop! hanggal kiment benne, s amikor földet ért, kék gáz friss felhője tört elő egyre olvadozó felszínéből. Több alkatrész égett, s ahogyan a doboza széthasadt, látszott, hogy az apró, lángoló részek ide-oda mocorognak a készülék bensejében, aztán kipattannak, a fűre esnek.
Egy különösen heves darabnak apró lábai voltak és fényes háta, akár egy rovarnak. Néhány lépésnyire el-tántorodott a rádióadó olvadozó testétől, majd törékennyé, átlátszóvá vált, s megdöglött.
Egy pár kósza lángocska kezdett éledezni a száraz fűcsomók között.
Tabby úgy okoskodott, akár az egész gyepszőnyeg lángra kaphat. A gyepre ugrott, s táncot kezdett járni, hogy eltapossa az apró tüzeket.
− Tabby? Te vagy? − szólította egy női hang. Feltekintett. Patsy McCloud állt a bejárati lépcsőn. Akkor felismerte Graham Williams házát. Túlságosan elcsigázott volt ahhoz, hogy korábban felismerje.
− Én − felelte, s Patsy máris rohant feléje. A bejárati ajtón Graham Williams kandikált ki, s Tabby integetett. Williams mosolygott és visszaintett, másik kezét a melléhez dörzsölte. Kilépett, kezét zsebre vágta.
Patsy Tabbyhez rohant, s majdnem fellökte, amikor megölelte. − Jól vagy?
Bólintott.
− Mit csináltál?
− Egy rádió volt a kezemben, ami valahogy felrobbant − felelte a fiú, s most, a női karok közt kissé tisztábbnak érezte a fejét. A Patsy fehér overallján lévő fémcsat a nyakába nyomódott. Patsy parfüm és friss izzadság kellemes illatát árasztotta.
− Annyira aggódtam… elveszítettem az eszméletemet, tulajdonképpen azt hiszem, valamilyen rohamom volt, s azt álmodtam, rettenetes veszélyben vagy. − Patsy felegyenesedett, s elengedte Tabbyt. − Veszélyben voltál, igaz?
− Ami azt illeti, a kezemet megégettem − mondta, s felmutatta a tenyerét, rajta az égési seb széles sávjával.
− Beáztatjuk hideg vízbe. De én nem erre gondolok. Merre jártál az éjjel? Mit csináltál?
Erre a kérdésre nem felelhetett. Ha nagyon muszáj, éppen meg tudja magyarázni, Patsy hinne is neki, de az effajta magyarázkodás elhúzódna, ő pedig holtfáradt.
− De hiszen véres az inged − mondta Patsy.
Lenézett. Vér volt az, bizony − Dicky Normané. Miután megpróbálta feltámogatni Dickyt a dobozkocsi rakteréből, az ingébe törölte a kezét.
Patsy arca még jobban elfehéredett. − Jól vagyok − mondta Tabby. − Nem sérültem meg. Csak valakikkel elvoltam. − És ketten közülük már halottak is.
Patsy hátrahőkölt, mintha így könnyebben be tudná fogadni ezt az információt. Nagy, fekete szeme elkapta Tabby tekintetét.
Aztán az üres szemgödrében felhőket lebegtető, kiterjesztett szárnyú tűzdenevér surrant agyába a
Láttam
jaj ne
láttam láttam láttam és ez a dolog meg akart ölni
nem tehetjük senki sem teheti ezt
a tengerészgyalogosoknak mondd, rosszcsont, mert mi megtesszük
Miközben a szavak ide-oda rebbentek köztük, a tűzdenevér irtózatos képe lassacskán elhalványult, s a végén Patsy szája mosolyra húzódott. − Megtesszük − mondta Tabby. Megpróbálta
én is láttam, Patsy
vagy becsúszott az agyába, s Tabby érezte, azonnal továbbítódik az asszonyéba.
mi nem vagyunk képesek
nem, nem vagyunk
mondd
nem nem mondhatom
senkinek
senki másnak
még Richardnak sem
(Richardnak?)
igggen
A keményen ejtett igennel melegséget, bűntudatot és mélységes gyógyítást elegyítő, bonyolult érzelemsorozat tört Tabbyre, és lelke mélyén meghátrált, mert tudta: túlságosan is magánügyről van szó, nem az ő dolgáról.
− Richard Allbee − mondta ki hangosan.
Patsy bólintott. Graham Williams ért oda hozzájuk.
− Gyere be egy másodpercre, Tabby, találkoznod kell kis csapatunk negyedik tagjával, különben is úgy festesz, mint akinek nem árt egy kis pihenés, aminek mindannyian hasznát tudnánk venni. − Közvetlenül Patsy arcába nézett. Pontosan egyforma magasak, jött rá.
ez megrémiszt, gondolta
s mostanra ketten halottak?, gondolta Patsy.
később
az a tűz-dolog?
Később
az a tűz-dolog, az istenfádat
nem tudom
azon volt, hogy megöljön, gondolta Patsy Tabby agyában, s a fiú tudta, az asszony az igazságot mondja, semmi mást. Annak az örömnek, amit eddigi együttlétükkor éreztek, most nyoma sem volt.
− Minden rendben veled, fiam? − kérdezte az öregember. − Mi a fene történt veled? Hogy kerül rád ez a sok vér?
–Jól vagyok, köszönöm − felelte Tabby.
− Hol, merre jártál, fiam?
− Nem beszélhetek róla − közölte Tabby. − Senkinek sem különben. De nem sérültem meg.
Williams a fiúra mosolygott. − Van egy érzésem, hogy kihagysz valamiből. Folyik itt valami, amiről lemaradtam, mint a borravaló. Neked beszámolt arról, merre járt, Patsy?
Patsy megrázta a fejét.
− Nos, akkor azt hiszem, legjobb, ha bejössz és megismerkedsz Richard Allbee-val − mondta Graham. Aztán újabb − ezúttal gyanakvó − pillantást vetett Tabbyre.
− A rendőrséggel nem tűztél össze, ugye, fiam? Újabb postaláda-mészárlás?
− Valami olyasmi − mondta Tabby, s nem bírt Patsyre nézni. Arca elvörösödött.
− Hát, a te korodban mindenkinek joga van némi hülyeségre − jegyezte meg Williams. − Föltéve, hogy nem viszi túlságba.
Mindhárman áthágtak a nyírásra már ugyancsak megérett füvön, miközben a verandán ott állt a negyedik: karcsú, jóvágású, harmincas évei közepén járó férfi. Jó fél fejjel volt magasabb Tabbynél és Patsynél, hosszúra hagyott haját hátrafésülte. Tabby ravasznak és életképesnek látta ezt a férfit. Aztán, amikor elég közel volt hozzá, hogy arcvonásait is szemügyre vegye, valami ugrott a mellében − hogy a félelemtől vagy a megkönnyebbüléstől, maga sem tudta.
Richard Allbee, az eredeti négy greenbanki telepes család egyikének leszármazottja volt az a férfi, akit a Post Mail bevásárlóközpontban, a Gryphon Diner kirakatán keresztül látott.
A Norman ikrek épp egy Skip Peters nevű srácról hadováltak, arról, hogy mindent megtett nekik, amit csak kértek, még a legőrültebb dolgokat is. A Norman-történetek közepén Tabby Mokány Jamesont látta, aki a kirakatüvegen át bámult rá.
Aztán látta csak, hogy felnőtt ember; nem lehet Mokány Jameson, hiszen Mokány tízéves srác volt…
….és hirtelen olyan érzés fogta el, hogy ezt a személyt ismeri, korábban már találkoztak ők ketten, s e találkozásokból egyaránt születtek rémes és csodálatos események… érezte, amint rémálomba merül, majd Dicky Norman villája fogaival megbökdöste Tabby karját, s ezzel darabokra törte az érzést…
− Tudnom kellett volna, hogy te vagy Tabby Smithfield − mondta a férfi.
− Találkoztak már? − kérdezte Graham Williams nyilvánvaló meglepődéssel.
− Egymásra néztünk már − igazította ki Tabby.
− Titokzatosabb és titokzatosabb.
Még egy darabig álltak kinn a verandán négyen, nem beszéltek, csak azt gondolták át: most először vannak együtt.
Graham Williams tudta: a „titokzatosabb és titokzatosabb” immár ételük és italuk, s e tudás rettegéssel töltötte el, mert azzal is tisztában volt: ami most következik, amellett Patsy rohama nem lesz több elhanyagolható lábjegyzetnél történetük vaskos kötetében. Tabbynek nem voltak effajta előérzetei, addig legalábbis nem, míg mindannyian kinn álltak Graham háza előtt a sötétben. E pillanatokban, amikor az érzelmek ide-oda áramlottak köztük, előbb indokolatlan biztonságérzet töltötte el, mint akinek semmi nem árthat. Aztán rájött, egy öregemberrel, egy fiatalabbal meg egy nővel van: így épült fel a háztartás a Mount Avenue-n is, egészen addig, míg a család − anyja halálával − szét nem hullott.
− Akkor menjünk be, hogy haraphassunk valamit − javasolta Williams. − Tabby, van valami, amiről tudnod kell. Patsy ma éjjel látta a Sárkányt.
Richard Allbee kinyitotta az ajtót, arcán a barátságos zavarodottság kifejezésével pillantott Tabbyre, aki emlékezett arra, milyen volt Les McCloud pisztolya: milyen hatalmasnak tűnt a pisztolycső, amikor egyenesen a mellére irányult. Az az éjszaka mintha évszázadokkal maradt volna mögötte. Kényelmetlen érzéssel pillantott vissza a gyep azon pontjára, ahol a rádió olvadt, törött darabkái hevertek.
Graham Williams átkarolta a vállát. Tabby felment a lépcsőn, s Patsy nyomában belépett a könyvekkel telerakott előszobába.
20
Aznap hajnali negyed négykor két kisfiút lehetett látni a Gravesend Beachre vezető, újonnan kikövezett úton. A kisebbik, a négyéves Martin O’Hara alig észrevehetően bicegett. Sötétkék rövidnadrágot és világoskék pólót viselt, melynek elején Yoda csillogó portréja ékeskedett. Kilencesztendős bátyja, Thomas, vadonatúj Keds cipőt, egyenes szabású farmert és rövid, sárga ujjakkal ellátott, sötétzöld pólót hordott. Thomas átugrotta a közút és a strand bejárata közt csípőmagasságban feszülő láncot, majd Martint is átsegítette rajta. Martin erősen igyekezett, hogy lépést tudjon tartani Thomas-szal.
− Siess már − nógatta Thomas az öccsét. Vissza azonban nem nézett.
− A lábam fáj, Tommy − panaszkodott Martin.
− Mindjárt ott vagyunk.
− Na, hála istennek − visszhangozta Martin élethűen anyja egyik gyakori mondását.
Thomas egy másodperccel később megszólalt: − Megint túl lassan jössz.
− De nem akarattal.
− Hülye vagy.
− Nem vagyok hülye, Tommy! − nyítta Martin.
Percek alatt elérték a bekötőút végén elterülő, tágas térséget. Előttük és az egyik oldalon az üres strand terpeszkedett szürkén, jobb kéz felől pedig hosszan húzódott az a cölöpgát, amelyről olyan szívesen halászott Harry és Babe Zimmer. Apály volt a Soundon, az alig-éppen mozduló víztükröt csak itt-ott törte meg némi ezüstös csillogás, ahol az apró, békés hullámok a partra gördültek. − Ez az − jelentette be Thomas.
− Igen, ez az − ismételte Martin.
Thomas felpattant a parkolót elkerítő beton támaszfal magas tetejére, aztán Martint is felsegítette. Majd a másik oldalon beleugrott a homokba. − Gyerünk, Martin − biztatta a kisebbet. − Ugorj le.
− Szedjél le − mondta Martin. − Nem tudok leugrani. Nekem ez túl magas.
Thomas sóhajtva ment vissza, s leemelte Martint a homokba.
− Most le kell vetkőznünk − közölte Thomas.
− Kell?
− Naná, hogy kell − mondta Thomas. Csendesen leült, s elkezdte kibogozni a cipőjét.
Martin is letelepedett, csak kicsivel odébb, s bajlódni kezdett a saját cipőfűzőjével. Két másodpercre rá azonban dühödten rázendített. − Tommy, én nem bírom! Nem bírom levenni a cipőmet! − Bátyja, akin már csak a pólója lengedezett, mellé térdelt, s az összegubancolódott fűzőkre ügyet sem vetve lerángatta róla a tornacipőket. Amikor Thomas a fején át lehúzta a pólóját, Martin letolta a sortját vörös gyapjú alsónadrágjával együtt, majd kilépett belőlük. Aztán leült, bal kezével megragadta a jobb lábán lévő zokni végét, s nyögve lerántotta. Ugyanezzel a technikával szabadult meg a bal zoknijától is.
− Gyerünk, gyerünk − türelmetlenkedett Thomas.
Felállt a sötétben. Martin számára oly magasnak tűnt így, akár egy felnőtt. − Le a pólóddal.
− Viselni akarom a Yoda pólómat − vetette ellen Martin.
− Le kell venned − mondta Thomas.
− Viselni akarom a Yoda pólómat! − mondta Martin sírásra álló szájjal.
− Jézus − sóhajtott Thomas.
− Ezt éppen nem kéne mondanod! − robbant ki Martin.
− Rendben, gyerünk. Ha akarod, hát viseld. − Thomas ment előre a strandon.
Hínár vastag, majdnem megszakítás nélküli vonala jelezte, hol áll a víz dagály idején. A fiúk átlépték ezt a vonalat, s óvatosan haladtak a vízből kibukkanó zátonyok irányába. Nem akartak sem éles sziklára, sem a partot borító rákpáncél-darabkákra lépni.
− Patkórák! − visította Martin. − Nézd! Patkórák!
− Meg van dögölve, az már csak trutyi − hűtötte le Thomas. − Gyerünk, Martin.
Martin szaporázott, s elsőként ért a vízbe.
− Brrr!
− A víz megteszi. Csak egy kicsit hideg − fennhéjázott Thomas. Testvére után ő is a vízbe gázolt, és megismételte. − Csak egy kicsit hideg. − Valójában sokkalta hidegebb volt, mint amire számított. − Jobb lesz.
Majdnem a hullámtörő végéig kellett gázolniuk, mire a víz Thomasnak csípőmagasságig ért. Martin fejét feltartva, mogorván lábalt. − Még mindig hideg − panaszkodott.
− Csak olyan messzire menj be, amennyire tudsz − mondta Thomas. − Nem muszáj messzire menni.
− El ne menj − mondta Martin, s pólója hullámzott körülötte a vízben.
− El kell mennem − ábrándította ki Thomas. − Tudod te is, Martin. − Aztán lenézett öccse kicsiny, elszánt arcára. − Adj egy puszit, Martin − mondta hirtelen ötlettől indíttatva, azzal már le is hajolt, hogy ajka megérintse öccse hideg száját. Majd előrevetette magát a vízbe.
Martin küszködött, hogy talpon maradjon, s még egy lépést bukdácsolt előre. A víz itt az álláig ért. Felemelte lábát a köves fenékről, s evezett karjával. Úszástudománya nagyjából ennyiből állt. − Tommy! − ordította, mikor rájött, hogy lába többé nem ér le. Bátyja nem figyelt. Úszott tovább a bóják felé. Martin egy kicsit kijjebb evickélt. Nehéz volt a pólója, nagyon nehéz. Feje alábukott, kétségbeesve lélegzett be egy pint égetően sós vizet. Köpködve emelte ki még egyszer az arcát, kapálózott a karjával, s ezzel még messzebb került a hullámtörő végétől. Aztán feje újra a víz alá került. Hatalmas, fekete alak úszott nyílegyenesen felé, száját kitátotta.
Thomas kitartóan úszott tovább, mígnem karja már annyira elnehezült, hogy nem bírta felemelni. Jó messze maga mögött hagyta már a bójákat. Melegnek, fáradtnak érezte a testét. Hagyta, hogy feje a víz alá bukjon. Mikor a víz az orrába hatolt, rándulva dugta ki, még egyet csapott karjával, aztán úgy siklott a mélybe, mintha odalenn valami magába szívta volna.
Fél órával azután, hogy kitöltötték az első Bloody Maryt a Sawtell Country Club-beli villásreggelin, egy Rae Nestico-Bell nevezetű nő hozta le strandszékét a Gravesend Beach távolabbi részéről, hogy hallótávon kívül kerüljön attól a pokoli ricsajtól, amelyet nyolc röplabdázó tinédzser csapott azon a helyen, ahol Rae eredetileg letelepedett. Az üvöltözésen és a repülő homokon kívül az űzte el, hogy a srácok női bájait fixírozták, mindahányszor ő rájuk nézett. Mrs. Nestico-Bell elérte a magánstrandok első határjelzését, s épp készült, hogy letegye székét a Van Horne-ház előtt magasodó védőgát tövében, amikor két furcsa, homokkal és hínárral kevert valamit pillantott meg maga előtt: a csomagocskákat a víz görgette. Ledobta a nyugágyat és odalépett. Az egyik halomból fehér láb állt ki. Az asszony szájához kapta az öklét, és segítségért kezdett kiáltozni, előbb annyira halkan, hogy a röplabdázó fiúk nem is hallották meg.
Ezek a képek − sikoltozó, bikinis asszony és a köves parton boldogan ugrabugráló nyolc tizenéves fiú − nyomták rá a bélyegüket az Úr 1980. esztendejében június havának hetedik napjára, amely vasárnapra esett.
Az első küszöb átlépetett.
2 Meztelen úszók
1
Június kilencedikére, hétfőre már azt beszélte az egész város, hogy Friedgood Kövecs és Hester Goodall gyilkosa halálát lelte, miközben épp betört valahová az Arany Mérföldön; nyilvánosan persze egyetlen rendőr sem erősítette meg ezt a vélekedést, ám a szolgálatot letett hampsteadi rendőrök a Post Road-i és a Riverfront Avenue-i vendéglátó-ipari egységekben elismeréssel szóltak egy tökös kis doktorról, név szerint Wren van Horne-ról, aki fegyverrel a kézben sétált be a saját háza nappalijába, és agyonlőtt egy fegyveres rablót, akinek már a kezében volt a pisztolya, mert készen állt, hogy megölje a tulajdonost! És ez volt a döntő, ez volt a lényeg. − Majd csak figyeljék meg − suttogták e rendőrök a körülöttük lévő, tágra nyílt fülekbe. − Egy jó darabig nem történik több gyilkosság Hampsteadben. Annak a fickónak annyi. − A csaposok és a kocsmázók hazamenvén arról számoltak be házastársuknak és szüleiknek, hogy Hampstead újra biztonságos, a házastársak meg a szülők pedig mentek másnap a zöldségeshez, a tekepályára, a Nautilus edzőtermekbe és a táncórákra, hogy elmondják az eladóknak, edzőiknek, partnereiknek: Hampsteadnek immár nincs félnivalója. A szörny, ki lemészárolta Mrs. Friedgoodot és Mrs. Goodallt, nincs az élők sorában.
− Be persze sohasem fogjuk tudni bizonyítani − mondták a kocsmákban a rendőrök, míg a feleségek a fodrászuknak meg a látványpékjüknek ismételték: − Persze soha nem fogják tudni bebizonyítani, de az az ember kellett legyen. Hogy a fenébe ne, ha egyszer nem is volt idevalósi! Én azt hallottam, floridai… New York-i… illinois-i.
Hétfő reggel Sarah Spry felvette az íróasztalán csörgő telefont, s végighallgatta, amint Martha Gable, egyike legrégibb barátainak, tíz percen át szövegel valakiről, akit meglőttek, valakiről, akinél egy egész zsák antik ezüstöt találtak, de aki az életben sem jelent már több problémát. Végül közbe kellett vágnia. − Martha, jobban tennéd, ha lassítanál, és megpróbálnád kanalanként adagolni nekem. Ennek, amit mondtál, eddig se füle, se farka.
Mire végre kiszedte Marthából a történetet, átkozta magát, amiért nem konzultált mindjárt érkeztekor az ügyeletes rendőrökkel. Általában megtette, de aznap reggel a szerkesztője az O’Hara fiúkról szóló szomorú hírrel szinte főbe kólintotta, s azt javasolta: mielőtt találkozik Richard Allbee-vel, hogy interjút készítsen vele, ugorjon át O’Haráékhoz és beszéljen a srácok anyjával.
− És az meg mire lenne jó? − csattant fel. Még mindig megpróbálta felfogni a tragédiát. Két kölyök halálát, akiket megszületésük óta ráadásul még látott is, úgy havonta egyszer.
− O’Haráék a barátaid, nem? − szegezte neki a kérdést Stan Brockett.
− És akkor mi van? − Már majdnem ordított. − Azt akarod, kérdezzem meg Mikki O’Harát, hogy és mint, most, hogy mind a két gyereke a tengerbe veszett? Azt akarod, érdeklődjek afelől, miként érinti majd mindez a munkáját?!
Mikki Zaber O’Hara egyike volt Hampstead megannyi fél-professzionális festőjének. Voltak bemutatói és tárlatmegnyitói a helyi galériákban; férje, az ékszerbecsüs, aki irodát tartott fenn a Gramercy Parkon, egy másikat meg Palm Springsben, stúdiót építtetett neki a padlástérben, de Mikki csaknem kizárólag családi és baráti körben vesztegette festményeit.
− Nem − felelt Stan Brockett. − Az ő munkája festett szar, semmi más, mint azzal magad is tisztában vagy. Azt kérdezd meg tőle, vajon a kölykei mi a fenét kerestek úgy hajnali három óra tájban a tengerparton.
− Hogyhogy hajnali háromkor? Mikki O’Hara ilyen órában sohasem engedte volna, hogy a gyerekei játszani menjenek.
− A halottkémi jelentés szerint nagyjából abban az időben kellett bemenniük a vízbe. Úgyhogy kérdezd csak meg.
− Megteszem − egyezett bele Sarah −, de csak mert tudom, hogy nincs igazad. A festményei pedig gyönyörűek. Nekem is lóg egy a nappalim falán.
− Akkor jól teszed, ha továbbra is tudósítasz a tárlatmegnyitóiról − mondta Stan Brockett. − Próbálj elkészülni kettőre, fél háromra, rendben? Ma este hatig mind a két anyagot látni akarom.
Ami annyit jelentett: lesz vagy másfél órája egy-egy anyag megírására, s ez számára nem jelent problémát; előtte állt még továbbá a teljes délelőtt, hogy összeállítsa a Mit látott Sarah? rovatot, valamint elkészítse beszámolóját a White Barn Players Hot l Baltimore című produkciójáról. Az információkat szerkesztette a rovatához, mikor a telefon megcsörrent; felkapta, hogy hallja Martha Gable összefüggéstelen szóáradatát arról, hogy a két nő gyilkosát dr. Wren van Horne lőtte le egy betörési kísérlet alkalmával.
− Az Everything Breadben hallottam Mr. Pascaltól, aki azt mondta, egy vevője mesélte, aki viszont egy rendőrtől hallotta − mondta Martha Gable. − Így aztán arra gondoltam, felhívlak és megkérdem, mi igaz ebből. De Sarah, a rendőr azt mondta, így igaz. Azt is mondta, amiatt a férfi miatt most már többé nincs mit aggódnunk.
Amint le tudta rázni Martha Gable-t, Sarah felhívta a rendőrségen Dave Marksot. Dave Marks volt a legtöbb reggelen az ügyeletes, mikor Sarah munkába érkezett, s az évek során sikerült kölcsönösen kielégítő kapcsolatot építeniük. Dave rendszeresen átadta az előző este minden számottevő információját, míg Sarah, ha csak tudta, betördeltette a Hampstead Gazette-be Dave fotóját. Amikor a Gazette lehozta a háborús hősök emléknapján készült képeket, Dave Marks rendőr jelentőségteljesen ott virított bajtársaival együtt; ha a Gazette cikket hozott le a Sawtell Beachen késő este italozó tinédzserekről, az illusztráción Dave Marks rendőr támaszkodott a parti parkoló biztonsági korlátjára, fiatalosan és biztonságot sugárzóan. Sarah előbb jutott információkhoz, mint bármely rivális kollégája a Norrington Highlife-nál vagy a Patchin Advocate-nál, Dave Marksnak pedig igencsak komoly figyelmet szenteltek a női rendőrrajongók, akik hírességet láttak benne.
− Gary Starbucknak hívták ezt a fickót, és nagymenő volt − tudta meg Sarah Dave Markstól. − Életében sem csinált mást, mint házakba tört be, beutazta az egész országot. Lefogadom, hogy szerte-szana elkövetett hat vagy hétezer betörést is. Ki fogjuk nyitni a házát az emberek előtt, hogy azonosíthassák a tulajdonukat. Véleményünk szerint érkezése óta vagy húsz betörést követett el Hampsteadben. Magának is látnia kell azt a helyet, Sarah. Olyan, mint valami barlang, ahová összehordta a zsákmányt. Szerintem egész egyszerűen kifogyott a szerencséből. Dr. Wren van Horne egy lövést adott le, ami azonnal végzett is vele.
− Emelnek-e Wren van Horne ellen bármilyen vádat?
− Dehogyis − mondta Marks rendőr. − Fegyveres rablás közben lőtte le Starbuckot. A nyavalyás a kezében tartotta a pisztolyát. Az már sokkal valószínűbb, hogy a kapitány behozza Van Horne-t az őrsre, és sajtókonferencia keretében kitüntetést ad át neki. Az ország összes rendőre ezt az embert hajtotta már vagy tizenöt éve. Vicces: az apja nyomdokaiban járt. Ennek a pasasnak az örege pontosan ugyanebből élt. Megdolgozott egy várost, összegyűjtötte az összegyűjthetőt, gyorsan elköltözött, aztán bérelt egy házat másutt. Negyvenegy éves karrierje során egyszer kapták el, akkor tizennégy hónapot töltött börtönben. Két éve halt meg az öregúr egy Palm Beach-i öregotthonban, zsák pénzt hagyott a kölykére, aki ott folytatta, ahol ő abbahagyta. Akár egy családi vállalkozás.
− Starbuck művei voltak a gyilkosságok? – kérdezte Sarah köntörfalazás nélkül. − Nem szívesen mondom, de akit lefestett, ahhoz nem nagyon illik az ilyesmi.
Dave Marks hosszan hallgatott. Aztán felsóhajtott.
− Ezzel kapcsolatban már hárman hívtak ma reggel. Az emberek azt hiszik a legszívesebben, ami boldoggá teszi őket, igaz? Ami minket illet, soha nem hoztuk összefüggésbe a gyilkosságokat Starbuckkal, és soha nem is fogjuk. Akadhatnak egynehányan, akik úgy vélik, ő volt az, de tudja, Sarah, miről van szó? Nehéz egy zsarunak szembenéznie egy olyan fickóval, aki igazából még mindig szabadlábon ólálkodik körülöttünk. Minden olyan nap, mely anélkül múlik el, hogy bilincs kattanna a csuklóján, újabb és újabb megaláztatással ér fel, érti?
− Igen, értem − mondta Sarah. − Tartottam is ettől.
Sokan azonban azt gondolják majd, nem kell aggódniuk amiatt, hogy egy idegen tűnik fel az ajtajuknál.
− Már ha idegen − felelte Dave Marks. − Na jó, ezt most hanyagoljuk. Akarja az anyag többi részét, vagy megvárja a közleményt?
− Valami ütős volt?
− Közúti szerencsétlenség. Bizonyos Leslie McCloud, a Charleston Roadról. McCloud ámokfutó módjára hajtott az I-95-ösön, és megölt két West Haven-i gyereket, akik New Yorkból tartottak hazafelé.
− Részegen?
− Annyi szesz volt benne, hogy attól egy anyahajó legénysége elszállt volna − közölte Dave Marks.
− Megvárom a közleményt.
− Valami nagymenő volt.
− Akkor is megvárom a közleményt.
2
Patsy semmit nem hallott Gary Starbuck hirtelen végzetéről, sem azokról a gyilkosságokról, amelyeket sokan megoldottnak tekintettek. Szombat este óta nem járt fodrásznál, edzőteremben, táncórán, sem zöldségesnél. Nem sokkal hajnali fél kettő után tért haza Graham Williamstől, meglepve látta, hogy Les még sehol, azzal a vendéghálószobában nyugovóra tért. Arra azonban felfigyelt, hogy a férje golfütőinek hűlt helye; Les ezek szerint átgolfozta a napot, aztán megvacsorált a klubban, és ott ül zárásig. Egyre forr benne az alkohol és a méreg, egyre ittasabb és dühösebb. Holnap elpattan nála a húr, s megint verni fogja.
De ezúttal visszaüt, fogadkozott némán Patsy. Ezúttal nem lesz passzív kuporgás. Megrúgja: ezúttal, ha csak egy módja lesz rá, tökön fogja rúgni. A Graham Williams-nél töltött estén érzelmek valóságos armadája szállta meg és mosta át lelkét a rémülettől a megszégyenülésen át a szeretetig, s a legdöbbenetesebbnek azt találta, hogy a másik három az égvilágon semmi fenyegetőt vagy undorítót nem látott abban, ami vele történt. Egyszerűen, nyugodtan és csodálatosan ott voltak, elfogadták őt olyannak, amilyen. Ha Les előtt ennyit mutatott volna meg magából, a férfi kiparancsolta volna a szobából. Most, hogy rohama volt (melynek okait momentán talán nem érdemes firtatni); most, hogy elveszítette az eszméletét, minekutána feltétel nélküli szeretetet érzett a két férfi iránt, akik gondoskodtak róla, hogy ne kapjon agyrázkódást, és a nyelvét se nyelje le; most, hogy egyértelművé vált: telepatikus kapcsolat áll fenn közte és a fiú közt. Nos, Les most elsődlegesen a munkájára vonatkozó fenyegetésként értékelné mindezt.
S korántsem az lenne a probléma, hogyan s mint töltötte egy nagy cég alelnökének neje a szombat estéjét. Bármily mélységesen kimerült volt is Patsy, dühbe gurult a gondolatra: Les eddig kényszerzubbonyban tartotta, házasságuk börtönének vasbeton falait acélból készült konvenciókkal zsaluzta alá. Most emlékezetébe tolakodtak azok a beszélgetések, amelyeket Les meg ő közvetlenül a házasságkötésük után folytattak. − Így, Patsy, nem viselkedhetsz − szögezte le Les. − Hogyan így? − Úgy, ahogyan Johnsonnal (vagy: Younggal, vagy: Olsonnal, vagy: Goiddal) viselkedtél. − De hiszen semmi különös módon nem viselkedtem. − Tudom, de úgy tűnt, mintha flörtölnél velük. És ha elegen gondolják, hogy flörtöltél Johnsonnal (illetőleg Younggal vagy Olsonnal vagy Goiddal vagy bármelyikkel a húsz másik fiatal igazgató közül, akiket Les nagy szakértelemmel körözött le), abban az esetben soha nem kapjuk meg a chicagói kinevezést.
Les megkapta a chicagói kinevezést, és olyan magasra került Johnson meg a többi fölé, hogy azok szemmel sem követhették; akkora lakásba költöztek, aminek alapterülete kétszerese volt a New York-i otthonukénak, Les megengedhette magának, hogy öt új öltönyt vásároljon, hozzá kazalnyi új, csíkos nyakkendőt, az ajtón kinn volt a neve, a padlón meg egy Bigelow… És verni kezdte. Ha az irodából hazajött, az addig szokásos egy helyett négy italt gurított le. Nem beszélt többé a nejéhez; de nem is figyelt már oda rá. Előbb napi kilenc, majd tíz, végül tizenkét órát dolgozott. Hétvégén ügyfelekkel, könyvelőkkel golfozott, emberekkel soha. Les már nem ismert embereket.
Egy ügyfele kedvéért fogott bele az agyaggalamb-lövészetbe. Egy másik ügyfél miatt őszidőben járni kezdett a Bears meccseire. Megint másik az atlétikai klubba csalta el. Les McCloud ambiciózus volt, sikeres és sokan csodálták. Mikor öreg este hazatért az asszonyhoz, aki ismerte abból az időből, amikor Les még csak ambiciózus volt, legurította a négy italt, elmorogta a vacsora-elképzeléseit, azzal beállt a rövidzárlat. Patsy akkor láthatta: Les kétség-beesetten, félig eszementen, jelentések sürgetése közepette, határozatok satuja présében, a rá nehezedő felelősség tudatában hajtja le a tizenkét órát. Aztán verni kezdi.
Ha még egyszer megpróbálja, fogadkozott Patsy magában, nem hogy tökön rúgom, de késsel megyek neki. Olyan nincs, hogy egész napi golfozás után hazaállít, aztán csak elhatározza magában, ideje kis Patsynek megmutatni, ki az úr a háznál. Ha még egyszer megpróbálja, kést vágok a karjába.
S Patsy úgy érezte, minden oka megvan, hogy effajta védekezést képzeljen el: megvan már azóta, hogy Lesnek először nem tetszett, ahogyan Teddy Johnsonnal beszélgetett − és teljes joggal nyomná bele a konyhakést a férje karjába. Ezzel a képpel az agyában szunnyadt el, s a kép aztán lassan párolódott tovább valamiféle keserű morális kielégülés lassú tüzén.
Pontosan hajnali négy után keltette fel Patsyt a még mindig dupla szolgálatokat ellátó Bobo Farnsworth, hogy közölje: férje gépkocsibaleset áldozata lett az I-95-ös autópálya keletre tartó sávjain.
Patsy tudta: Les valaha nem volt rossz ember. Volt annyira jó, amennyire ezt az őt körülvevő világ, no meg saját jelleme lehetővé tette; de ez a jóság szép lassan éhen pusztult azon a nyomorúságos koszton, amelyet Les karrierje neki vetett. Valamikori tartózkodása társadalmi csörtetéssé alakult át, mint az fényesen be is bizonyosodott azon a rémes estén, amikor az Allbee házaspárt, Ronnie-t és Bobót látták vendégül; a valamikori derűssége számító szívélyességgé poshadt; humora maró lett; ami pedig az iránta érzett természetes szeretetet illeti, azt teljes mértékben felváltotta a zsémbes, féltékenységtől túlcsorduló bírvágy. Patsy megsiratta, ami megsiratni való volt. Egy pillanatig bűntudatot is érzett, arra gondolván: mikor Les épp áldozatként égett Mazdájában, ő azon morfondírozott, hogy kést vág a karjába. De ez a bűntudat csak addig tartott, míg Patsy fel nem ismerte, tovább nem. Les bizonyos értelemben már attól a naptól nem volt többé a férje, amelyen visszautasította, hogy elkészítse az ebédjét − ez volt az a nap, amelyen az elvileg dr. Lauterbachnak szentelt órában Tabby Smithfielddel találkozott−, és a pillanatnyi bűntudat nem volt képes annyit hozni a konyhára, hogy kifizetődő legyen. Más nőknek talán való az ilyesmi, de nem neki. Fia bűnösnek érezte magát, az csak a tinédzserek miatt volt, akiket Les magával vitt a halálba.
Patsynek valamivel el kellett ütnie azt a hétfő reggelt, mielőtt a temetkezési vállalathoz indult, hogy megbeszélje a részleteket Mr. Hollanddel. Nem nagyon áhította ezt a találkozót. Mr. Holland okvetetlenkedő kis emberke volt, akit apja és nagyapja annyira a szakmájára képzett ki, hogy soha nem mutatott semmi emberi vonást. Az illendőség megtestesüléseként működött, akár egy gép, s ha voltak is valaha bárminemű jellemző sajátosságai, azokat már régen sikerült eltemetnie magában, valahová jó mélyre. Mr. Holland ismerte a McCloud családot, s Patsy tudta: aligha lesz elragadtatva a hamvasztás gondolatától. Nem pusztán az bántja majd, hogy nem adhat el neki koporsót jó borsos áron: mindenáron kerülni kívánja majd, hogy összetűzésbe keveredjen Les szüleivel.
Patsy kinyitotta Les gardróbját. Cédrussal bevont kamra volt az, néhány lépésnyire az ágytól. Azonnal einstandolta, amint beköltöztek, így Patsynek csak a kevéssé kényelmes, jóval sötétebb másik gardróbbal kellett beérnie, amely a fürdőszobaajtó mellett nyílt. A cédrusos gardróbban lógott húsz öltönye, tíz dzsekije, s itt sorakozott katonás rendben tizenöt pár kisámfázott cipője; itt álltak a polcokon, bestokizva, takaros rendben az ingei, pulóverei. Az öltönyök sora mögött egy akasztón négy nadrágtartó függött, az egyik halálfejes mintázatú. A fiókos szekrényben kazalban álltak a vászon zsebkendők és a gondosan vasalt zoknik.
Elhamvasztatom, mondta magában Patsy. Úgy éljek.
Ujjai a sötétkék kasmírdzsekit érintették. Visszarántotta a kezét. A lágy anyag tapintása felért egy rendreutasítással.
Mitévő legyen ezzel a rengeteg ruhával? A szülőknek adja? Jótékony szervezetnek adományozza? Ki kellett választania az öltönyt, az utolsót, amit a férjére ad majd.
Nem akart a ruhákhoz nyúlni, és semmi kedve nem volt elmenni a Bornley & Hollandhez, hogy beszéljen Mr. Hollanddel; azt sem akarta elviselni, hogy végighallgassa szülei elkerülhetetlen kritikáit és végigélje ellágyulásukat. (Nem szívesen mondom, Patsy, de mindig így néz ki ez a lakás? Persze tudom, a mai nők másképp állnak ehhez.)
Ha lenne bátorságom, jótékony célra adományoznám a ruhákat, gondolta Patsy, Billt meg Dee-t pedig motelban szállásolnám el. Laura Allbee vevő lenne egy ilyen gesztusra.
Patsy visszaténfergett a vendéghálóba. Itt érezte magát a legjobban. Arra gondolt, ha Bill és Dee megjönnek, át kell nekik engednie ezt a szobát, neki pedig a másikban kell meghúznia magát, abban, mit oly vastagon itat át a házasságuk emléke. Letépte az ágyneműt, s újra húzta a legújabbal, a legjobbal.
Patsy a nappali felé tartott, mikor megszólalt a telefon.
Egy férfi hangját hallotta, mikor felvette. − Patsy? Patsy McCloud? Archie Monaghan vagyok.
− Ó, igen. Helló. − Halványan ismerős volt a név.
− Most hallottam, Patsy, mi történt Lesszel. Jézusom, micsoda borzalom.
Miután éveken át élt együtt Les McClouddal, Patsy füle kihegyesedett a férfiak hangjában fellelhető hamisságra. Így aztán csak annyit mondott: − Igen.
− Rettenet. Tudja, majdnem az egész szombatot vele töltöttem. A pályán.
Meg a kocsmában, gondolta Patsy. − Nem tudtam.
− Így volt, bizony. Megjátszottunk tizennyolc lyukat. Jól érezte magát, Patsy. Gondoltam, erről tudnia kell.
− Köszönöm, Archie.
− És hogy van most? Hogyan boldogul? − Patsy hirtelen emlékezett a férfira. Alacsony, potrohos, vörös arcú, ízléstelenül öltözködő ember, okos, tiszta, kék szemekkel.
− Próbálok átesni ezen a délelőttön valahogy, Archie. Ha eljön a dél, akkor megpróbálok átesni a délutánon. Nem igazán tudnám megmondani, miként boldogulok.
− Hát, én nagyon boldogan átmennék bármikor, ha ezzel segíthetek. Ügyvéd vagyok, megtapasztaltam sok mindent, Patsy. Bármire legyen is szüksége: ingatlanügyekben például, vagy csak abban, hogy kibeszélje magát. Széles a vállam, lehet rajta sírni, Patsy.
Patsy erre nem reagált.
− És ha elmenne otthonról, igazán boldoggá tenne, ha együtt tölthetnénk némi időt, Patsy. Mi a helyzet a ma estével? Lefogadom, jó sok mindenről lenne mondanivalója, sok mindent kell mondania, olyasmiket, amelyekkel kapcsolatosan fél, hogy később soha nem fogja tudni elmondani őket. Én segíthetek magán, és lefogadom, maga is hasznát tudná venni némi ódivatú segítségnek. Eljöhetek magáért hét óra tájban?
− Mi jár az agyában, Archie? − kérdezte. − Gyertyafényes vacsora? Úgy véli, épp ez az, ami illik egy fiatal özvegyhez?
− Én úgy vélem, a fiatal özvegynek ahhoz van joga, amire szüksége.
− Ó, ez nagyon jó. Akkor elárulom, mire van szükségem, Archie. Arra, hogy maga kimenjen a mosdóba.
− Hogy?
− A mosdóba. Aztán arra, hogy maga felkapcsolja a villanyt. Mert jól kell látnia magát. Aztán arra, hogy levegye a nasztróját. Aztán arra, hogy az alsógatyájától is megszabaduljon. Aztán arra, hogy odaálljon a mosdó elé, és rám gondoljon. Öt láb öt hüvelyk magas vagyok, Archie. A súlyom százhatvan font. Eléggé filigrán vagyok, ami azt illeti, Archie. Arra van szükségem, hogy magához nyúljon.
− Hé, mi a franc ez, Patsy?
− Hát nem az, amit amúgy is csinálni fog, Archie? Így akár nekem is szükségem lehet arra, hogy tegye is meg. Mert mást tenni nem fog.
− Jézusom, maga perverz. − Archie sietősen letette.
Patsy elmosolyodott − kissé megviselt, kissé keserű volt az a mosoly, de mosoly volt.