4 Felismerések

 

1

 

− Nem a férj tette − mondta Ronnie Riggley Allbee-éknak szerda reggel, miközben kikanyarodott a bevásárlóközpont parkolójából. − Valami fura dolgok zajlottak a körül a hölgy körül. Nem azt mondom, hogy ő lett volna a falu riherongya, de az tagadhatatlan, hogy a kelleténél többet riszálta magát. Bobo úgy véli, a férj tudott is erről. Szombaton a nő bejött a Franco’s-hoz, és találkozott ott valami pasassal. Soká nem maradtak, és a bárban egy tökfej se ismerte fel azt a férfit.

− Biztos nem volt idevalósi – vélte Laura.

− Éppenséggel az is lehetett volna, csakhogy mi állandóan ezt mondjuk Hampsteadben − nevetett Ronnie.

− Ha betörnek valakihez, ami állandóan megtörténik, mindig azt mondjuk, a betörő Norringtonból vagy Bridgeportból érkezett. Most azonban az történt, hogy a bárban ülő pasasok nagy szemeket meresztettek Kövecsre, azzal viszont egyik sem fárasztotta magát, hogy a partnerét is megnézze magának. Bobo azt mondja, van vagy öt különböző személyleírásuk az illetőről, aki éppúgy lehet a negyvenes éveiben járó szőke pasas, mint egy hatvanas, ősz úr. Egyetlen dologban értettek egyet: abban, hogy nem törzsvendég a Franco’s-ban. De Kövecset szerintem néhány pasas felismerte. Nem igazán szép tőlem, hogy elpletykálom mindezt, mikor jóformán még ide sem költöztek, de az igazság az, hogy szokott lógni néhány igazgatófeleségünk a Franco’s körül. Nem is értem, mit képzelnek, mire bukkannak majd? Favágókra? Lehet, hogy vaskalaposnak tartanak, de a véleményem szerint ez igencsak ostoba dolog.

− Még mindig nem kizárt, hogy mégiscsak a férj tette − mondta Laura. − Maga mondta, hogy tudott az ügyeiről.

− Ó, neki alibije van − felelte Ronnie. − A jó öreg Leo Friedgood egész délután Woodville-ben volt. Valami óriásvállalatnál dolgozik, és nemcsak egy sereg ember tanúsíthatja, hogy odaát volt, de magával Haugejas tábornokkal is több alkalommal beszélt telefonon.

− Henry Haugejas? − kérdezte Richard meglepetten.

− Az, aki Koreában volt?

− Van másik is? − kérdezett vissza Ronnie. − Acél Hank. Az egyik nyomozó személyesen beszélt vele. Elmondta Bobónak, az egész telefonbeszélgetés alatt úgy érezte, mintha vigyázzban kellene állnia.

− Azt hiszem, a tábornok igazi egyéniség − szólt Richard. − Még mindig fegyverrel jár-kel.

− Két éve ledurrantott egy rablót − mondta Ronnie.

− El tudják képzelni? New York belvárosában történt. − Ronnie nevetett. − Elsőnek mindjárt a Hampstead-Old Sarum határon nézünk meg egy négy hálószobás házat. Annak aztán van atmoszférája. Aztán Greenbank-ben tekintünk meg egy másikat. Azzal kapcsolatban van egy érzésem.

 

2

 

Ronnie − Richard tudta jól − megtett mindent, ami tőle tellett. Az ingatlanügynöknek azzal a kínálattal kell dolgoznia, ami épp a piacon van. A Patchin megyei ingatlanárak az elmúlt tíz évben megháromszorozódtak, a jelzálogkamatok jelenleg történelmi csúcsokat döntögettek, így megannyi ház, amely tetszett volna neki meg Laurának, túl drágának bizonyult.

− Old Sarum sokkal vidékiesebb, mint Hampstead − mondta Ronnie (teljesen szükségtelenül) az után, hogy majdnem egy mérföldet haladtak, s közel-távol egyetlen épület sem látszott. − Ezt kedvelik sokan.

Laura önkéntelen hangot adott ki a hátsó ülésen.

− Sajnos a tulajdonos odahaza lesz, miközben megmutatom a házat. Azt hiszem, valami történt. Nagyon otthon akart maradni. Özvegy.

Végül elérték a gaz által benőtt felhajtót. A villaház kuszán épült: különféle tulajdonosok bővítették egy-egy szobával. A modern garázs tetején üvegfalú stúdió trónolt. Maga az épület egy fákkal sűrűn benőtt domboldalban állt, s valahogy elterpeszkedett rajta, amiképp a repkény növi be a falakat. Azzal fenyegetett, hogy egy szép napon felkúszik a domboldalra.

− Ez tényleg azok közé tartozhat, amiket megengedhetnénk magunknak? − kérdezte Laura.

− Mrs. Bamberger gyorsan túl akar adni rajta − mondta Ronnie, miközben kiszálltak a kocsiból. − Heteken belül Floridába megy. Gondoltam, egy pillantást mindenképpen megér. − Búsan a házaspárra pillantott. − Tartok tőle, meg fog fájdulni a fejük, annyit tud beszélni.

Mrs. Bambergerrel, a nagydarab, sötétkék nadrágkosztümös, idős asszonnyal az ajtóban ismerkedtek meg. Nyakában láncon aranykeretes szemüveg lógott. − Helló, Mrs. Riggley − mondta Ronnie-nak. − Mr. és Mrs. Allbee? Jöjjenek csak, nézzenek körül. Nem leszek útjukban.

De, mint azt Ronnie meg is jósolta, az útjukban volt. Ott botorkált mellettük, előttük, mögöttük, végig az egész úton, s nem szűnt meg ecsetelni a házat és a benne lévő ingóságokat, amelyek egyöntetűen hóbortosságról árulkodtak. A szobák annyira tele voltak zsúfolva nehéz, antik bútordarabokkal, hogy Richardnak komoly feladatot jelentett a helyiségek valós méretének megbecsülése. Egyes szobák egymásból nyíltak, olyan érzés volt végigmenni rajtuk, mint ha az ember egy vonaton haladna, egyik kocsiból a másikba. Néha két-három lépcsőfok volt két szoba közt. Mrs. Bambergernek be nem állt a szája. Az a tűzellenző, amit behoztunk a… Az a meisseni ajándék volt innen meg onnan… Hát nem imádnivalók a kandallók?… Egyszer a gyermekeim… A ház legnagyobb részében néhány hüvelyknyire volt a mennyezet Richard és Ronnie feje búbja fölött. Mrs. Bamberger fáradhatatlanul kommentált, míg el nem érték a garázs feletti stúdiót; akkor mintha visszavett volna magából egy keveset.

− Ez az egyedüli rész, amit magunk építettünk hozzá − tudatta. − Gyönyörű hely, ha valaki innen akarja látni kinn az állatokat. Meg a madarakat. Ez szeparált rész, így aztán telente elüldögélhet itt az ember anélkül, hogy ingét-gatyáját ráfizetné a ház fűtésére.

− Ez előnyös − jegyezte meg Richard. Azt már magában tette hozzá: és negyed mérföldet kell gyalogolnia, míg a konyhába ér.

− Maguknak bizonyára tetszene, ha ilyen lenne az egész ház − vélte Mrs. Bamberger. − A fiatalok legtöbbje így van ezzel. A férjem meg én viszont imádtuk az öreg villaházakat, az alacsony mennyezeteket meg az ilyeneket. Miss Marple-ra emlékeztetett minket.

Richard elmosolyodott. Ez bizony telitalálat volt. Már csak a zsúpfedél kellett volna az eredeti házra, hogy úgy fessen, mint egy Agatha Christie-regényből előlépett angol vidéki ház.

− Van még valami, amit szeretnének Mrs. Bambergertől megkérdezni a házzal kapcsolatban? − szólt közbe Ronnie kicsit kétségbeesetten.

Allbee-ék egymásra néztek. Kifele innen.

− Persze az én képzeletem, ha egyszer beindul − mondta Mrs. Bamberger. − Ezt mondogatta mindig a férjem is. De van valami, ami nem képzelgés. Maga Richard Allbee, ugye?

− Igen − felelte Richard. Már csak ez hiányzott, gondolta.

− Hampsteadben született a háború végén? Aztán, még mielőtt iskolába ment, Kaliforniába költözött?

Richard zavarodottan bólintott.

− Akkor − vonta le Mrs. Bamberger a következtetést − ismertem az apját.

Richard álla leesett. − Én soha − mondta ki önkéntelenül. − Úgy értem… én soha nem ismertem az apámat. A kisbabák nemigen hozhatták őt lázba, úgy hiszem.

Mrs. Bamberger rendkívül állhatatos pillantással fürkészte. Richardot hirtelen az ötödikes osztályfőnökére emlékeztette. − Soha nem lett volna szabad megnősülnie, az a helyzet. De tőle örökölte a csinos arcát. Alacsony volt, akárcsak maga. Igen jó modorú férfi. Ámde Michael Allbee olyan volt, akár a pillangó. Sehol nem tudott megülni huzamosabb ideig.

Richard úgy érezte, hullámzik alatta a padló. Tudta, ezekre a pillanatokra mindig emlékezni fog, mindörökké része lesz a jelenet: kövér vénasszony, poliészter nadrágkosztümben áll az üvegfalú szobában lévő könyvespolc előtt. Akkor ismertem az apját. Michael Allbee. Ő maga addig soha nem hallotta apja keresztnevét. − Még mit tud róla? − kérdezte.

− Jó kézügyessége volt. Magával mi a helyzet?

− Ugyanaz. Nekem is az van.

− Maga volt a megtestesült bűbáj. Itt élt, lejjebb az úton. Átjárt hozzánk Michael, ha kisebb javításokat kellett végezni vagy a fűvel bajmolódni. Egy sereg házon dolgozott, mindenütt a városban. Miután Mary Greennel találkozott, többé nem járt ide, s ezzel teljesen elkeserítette a férjemet. Úgy volt, hogy segítünk neki az egyetemi tanulmányaiban. De miután maga mögött tudhatta a Green-vagyont, ránk, az itteni munkára többé nem volt szüksége. − Richardra mosolygott. − Alapjában jó ember volt. Semmi szégyellnivalója nincs. Nem a pénzért nősült. Nem olyan fából faragták a maga apját.

− Házakon dolgozott? − kérdezte Richard, aki még mindig alig akarta hinni a hallottakat.

− Csinálta azt is, amennyire sok minden egyebet is csinált ő. A férjem állandóan azt mondogatta, építésznek kellene állnia. Ehelyett építési vállalkozó lett, vagy valami ilyesmi.

− Nem tudja, él-e még?

Mrs. Bamberger megrázta a fejét. − Nem tudom. Olyasfajta ember volt, aki soha egy pillanat időt nem áldozott arra, hogy a jövővel gondoljon, így nincs kizárva, hogy az még mindig előtte áll. Ma a hatvanas évei első felében járhat.

Valahol a nagyvilágban egy ősz hajú ember, akinek az arca olyan, mint az övé, most éppen napilapot vásárol vagy füvet nyír. Népszállón él. Gyerekekkel játszik, az ő unokahúgaival és unokaöccseivel. Teherhajó fedélzetén áll, szájában pipa. Kunyhóban alszik, vagy a tengerparton. Idegenektől koldul Billy Bentley gönceiben.

− Él még az édesanyja? − kérdezte Mrs. Bamberger.

− Nem. Hat évvel ezelőtt hunyt el.

− Mary erős fajta volt. Lefogadom, magát esztrengába fogta. Máskülönben rettegett volna attól, hogy felelőtlen alak válik magából.

− Igen. Befogott, az biztos.

− Nos, a megfelelő helyre jött − mondta az idős asszony. − Az anyai családfáját a legrégebbi ősökig vezetheti vissza ezen a vidéken. Az ük-ük-ükje vagy talán még annál is régebbi szépapja 1645-ben telepedett meg ebben a városban. Josiah Greennek hívták. Ő volt az eredeti greenbanki gazdák egyike. Színtiszta hampsteadi vér folyik magában. Greenbanki vér. Hát így kezdtük.

− Honnan tudja mindezt? − kérdezte Richard.

− Amennyit én tudok a városról, az közeljár Graham Williams meg a könyvtárlakó Stanley Crane tudásához. Talán tudok is annyit, mint ők. Tanulmányoztam a várost, Mr. Allbee. Mindent tudok azokról a greenbanki farmerekről. Egy Gideon Winter nevű ember költözött ide, tőle vették a föld legjavát. Vannak elképzeléseim ezzel az emberrel kapcsolatban, de ezek magát aligha érdekelnék. Hiszen házat keres, s nem azért jött, hogy álltó délelőtt egy vénasszony fecsegését hallgassa.

− Nem − mondta Richard. − Nem, ez nem igaz. Én, ööö, én…

Mrs. Bamberger válla megfeszült. − Megveszi a házamat?

− Nos, erről még beszélnünk kell, és vannak bizonyos tényezők…

Az asszony továbbra is a szemébe nézett.

− Nem − mondta.

− Akkor majd megveszi valaki más. Kikísérem a kocsihoz magukat.

Miközben ajtót nyitott nekik, azt mondta Richardnak: − Ígéretes ember volt az apja. Remélem, maga legalább annyira az, fiatalember.

Mikor már biztonságban voltak Ronnie Fordjában, Laura megkérdezte: − Hogy érzed magad?

− Nem tudom. Örülök, hogy eljöttünk ide. Kicsit meg vagyok döbbenve.

− Menjünk vissza a városba ebédelni, kávézni vagy ilyesmi − javasolta Ronnie. − Úgy tűnik, nem ártana.

Richard bólintott. Ronnie kihátrált a kocsival. Mielőtt az útra fordult volna, megkérdezte: − Akar a másik úton felmenni? Láthatná, hol lakott az apja. Arrafelé ugyanis csak két ház van. Az egyik kell legyen.

− Nem − mondta Richard. − Nem, köszönöm. Menjünk csak vissza a városba.

 

3

 

Így ismerkedtek meg Allbee-ék Greenbankkel és a Beach Traillel. Egy felfedezés alkonypírjának hatása alá kerültek, s megvették az első házat, amit ebben az állapotban megláttak.

− Szerintem ez tetszeni fog maguknak − mondta Ronnie, miközben a Sawtell Roadra igyekeztek. A lámpánál jobbra befordultak a Greenbank Roadra. − Ez is egy özvegyé, az ő neve Bonnie Sayre. Mrs. Sayre a múlt héten költözött ki, a ház csak pár napja eladó. Hétfőn tettük fel a listára. A Sayre háznak négy hálója van, egy nappalija és egy csodás stúdiója, amit Richard remekül használhatna iroda gyanánt. Úgy a nappali, mint a stúdió rendelkezik kandallóval. Van egy helyes tornáca is. A házat az 1870-es években építette a Sayre család, és még soha nem volt eladó. A Sayre család fia Arizonában él, a mama őhozzá költözött.

Áthajtott az I-95-öst keresztező úton, majd a rögtön utána következő, majdhogynem púpos vasúti felüljárón. − Greenbank egyébként különleges lakhely. Saját irányítószáma és postahivatala van. Ez Hampstead ómagja. De hát ezt amúgy is tudják már. Úgy tűnik, az egyik felmenőjéről nevezték el.

− Az anyám sohasem beszélt túl sokat Hampsteadről − mondta Richard. − Én csak annyit tudtam, hogy itt születtem, miként az apám. Meg Laura szülei.

− Csakugyan? − derült fel Ronnie. − Akkor ez egy igazi hazatérés. Ó, vessenek csak egy pillantást jobb kéz felé. A Soundnál az a nagy ház dr. Van Horne-é. Most már a Mount Avenue-n vagyunk. Ezt nevezik Arany Mérföldnek.

− Mibe kerülhet egy ilyen hely? − kérdezte Richard. Dr. Van Horne háromszintes, makulátlanul fehér gerendákból összerótt háza akkora volt, akár egy szálloda. Frontja közvetlenül a Gravesend Beach utolsó szakaszára nézett. Az épületet övező parkban hosszú magán-út kanyargóit.

− Pillanatnyilag azt mondanám, megközelíti a nyolc-százezer dollárt. De abban nincs benne a teniszpálya meg a süllyesztett úszómedence.

− Ezt a negyedet nem engedhetjük meg magunknak − állapította meg Laura magától értetődő hangon.

− A Sayre-házat jóval olcsóbbra tartják, mint amit most láttunk − nyugtatta meg Ronnie. − Két hátránya is van. De még ne kapjanak a fejükhöz. Az első, hogy a frontja hátul van. Ha behajtanak, a hátsó fertályt látják. Ott van egy domb, s az öreg Sayre, aki építette, alighanem az erdős kilátást kedvelte, merthogy ott erdő volt.

− S mi a második hátrány? − kérdezte Laura.

− Nos, azt hiszem, Mrs. Sayre meglehetősen hosszú ideig élt benne egymagában. Seregnyi macskát vett magához. Azt hiszem, a férje halála után pár évvel megbolondult egy kicsit. Valójában minden előforduló macskát befogadott. Lehet belőlük vagy száz. Mikor először hallottam felőle, a népek úgy emlegették: Macskahölgy.

− Na ne − mondta Laura.

− Most már persze nincsenek ott a macskák, de tudják, az emlék még soká élhet. Legyenek hálásak nekik! Ha nincsenek a macskák, ezt a házat már azon melegében eladtuk volna hétfőn. Volt ajánlat az induló árra, de az érdeklődő meghátrált, amikor megtudta, hogy az illat bizony még lengedezik odabenn.

− Mennyire elviselhetetlen? − kérdezte Laura.

− Gusztustalan, egész egyszerűen gusztustalan − nevetett Ronnie.

− Tudom, hogyan kell tenni ellene − mondta Richard egyszerűen. − Fehérbor, ecet és szódabikarbóna. Aztán meg sok-sok szappan és víz.

A kocsi befordult a Beach Trailre. Ronnie tisztában volt annak okával − amit Allbee-éknak nem árult el − miért eresztették le a Hughardt-ház minden redőnyét. Charlie Antolini, aki még mindig túl boldog volt ahhoz, hogy dolgozni menjen, verandájáról integetett nekik. Elhaladtak egy csórónak tetsző öreg fószer mellett, aki fekete teniszcipőt, Yankees-baseballsapkát és lötyögős, fekete melegítőt viselt. Az öreg fószer napi egészség-ügyi sétája maradékával birkózott meg éppen. Ők nem vették észre az öreget, az viszont − miután mindent megfigyelt maga körül − észrevette őket.

Láttam a mamádat, Pocaklakó. Gyönyörűnek ígérkezel.

 

4

 

Egy vagy két percre rá az Allbee házaspár rácsodálkozott a házára.

 

5

 

Richard Allbee feljegyzéseiből:

Háztulajdonosok vagyunk megint, vagy legalábbis azok leszünk, mihelyst megkapom a jelzálogkölcsönt. Délután Ronnie irodájában aláírtuk a papírokat, s megírtuk az első, kisebb csekket. Tisztában van-e bárki is azzal, helyesen cselekszik avagy sem, amikor házat vásárol? Már látom magam, amint felriadok az éjszaka közepén, s azon csodálkozom, mennyivel kisebb és sötétebb a konyha annál, amire emlékeztem. S tényleg sérült az összes tolóablakzsinór? Meg fogom-e találni a módját annak, hogy vésés nélkül behúzzam a villanyvezetéket az egész házba? (A villanyszerelés kőkorszaki.) Mennyi víz jut át a tetőjavításra szoruló részén? Rothadó tetőszerkezet? Leomlik-e valamelyik kémény? Jó sokáig kísértenek majd az ilyesfajta kérdések. És természetesen a szag. Akár agykárosodást is okozhat, annyira rémes. Egyetlen nagy macskaketrecként funkcionált az egész ház.

De gyönyörű egy ház. Mikor Laura és én bementünk, azonnal kapcsolt az a bizonyos házastársi hatodik érzék, merthogy egyszerre mondtuk: „Ez az.” Szerintem Laura imádni fogja, márpedig emellett minden más eltörpül. Stílusa kései empire: manzárdtető, kerekített manzárdablakok, oszlopok az ajtó mellett, sok szép ornamentika. Pontosan az a fajta ház, amiben reménykedtünk, de − hittük mi – feleslegesen, mivel megfizetni úgysem tudjuk. Az utcára néző hátsó fertály tényleg elég sivár, a front azonban valóban elbűvölő, s a dombtetőről a kertekre nyíló kilátás lélegzetelállító. Teljesen fel vagyok dobva az egésztől. Még attól is, hogy hátul van a front, mivel ez épp megfelelőnek tűnik a munkámnak. S ha a jövőre gondolok − a mi közös jövőnkre −, úgy vélem, az öreg Sayre-ház eszményi hely lesz a gyermekneveléshez. Nagy szobák, kétholdnyi kert, padlás, ahol játszószobát lehet berendezni − micsoda fantasztikus, fantasztikus szerencse. Néhány estével korábban ezért imádkoztam Istenhez, s úgy látszik, az ima meghallgatásra talált.

Nemcsak házra találtam e napon, de apám nyomára is, s az utóbbit sokáig nem tudom kitörölni gondolataimból. Michael Allbee. Bizonyos vagyok abban, hogy még él. Kíváncsi vagyok, dolgozott-e, míg Hampsteadben élt, az öreg Sayre-házon. Ha valamiféle szabadúszó épületasztalos volt, úgy ez nem kizárt.

Talán csakugyan ránk mosolygott a szerencse, s a gondok elvonulnak felőlünk. Legvégső esetben talán elmaradnak a Billy Bentleyvel kapcsolatos álmaim is.

Olyannyira jól sikerült a kezdet, hogy nem is igazán akarok említést tenni a múlt éjszakai álmomról, de azért csak lejegyzem, hogy majdan legyen min mosolyogni. Egy furcsa ház nappalijában voltam. Meztelenre vetkőzve. Valamire vártam. Égiháború tombolt odakinn. Kinéztem az ablakon, egy alakot láttam a füvön lépdelni, s mikor jobban ránéztem, rájöttem: ő az, Billy Bentley. Abban a pillanatban ő is megfordult, hogy szembenézzen velem. Megijesztett. Így, egyszerűen írható le, ami történt. Ádáz pofákat vágott rám. Az eső koponyájához préselte hosszú haját. A balszerencse, a közelgő végzet megtestesülése volt. Az ég dübörgött, s mögötte rongyos villám csapott a földbe. Billy tudta, hogy ki akarom rekeszteni a házból − és hirtelen ez lett a legfontosabb: odakinn tartani őt a viharban. Izgatottan körözni kezdtem az üres szobában, s arra ébredtem fel: alig tudom magam visszatartani attól, hogy lemenjek és megnézzem, jól be van-e zárva valamennyi ajtó.

Elég ebből. Amint a bank is áldását adja az ügyletre, megyek fel Rhode Islandre, kerítek egy építési vállalkozót a munkára. Dolog, az van bőven…

 

6

 

A Telpro egy hétre szabadságolta Leo Friedgoodot, aki azonban egy újabb hétért folyamodott azzal az ígérettel, hogy június másodikán, hétfőn feltétlenül újra munkába áll. Hét napon át csaknem minden idejét rendőrök társaságában töltötte; vagy odahaza, vagy a hampsteadi rendőrség öreg, zsúfolt, homályos épületében. A kihallgatások alatt arra kényszerült, hogy beismerje: a felesége intim kapcsolatot tartott fenn több férfival, ő maga pedig elnézte − ha ugyan egyenesen nem bátorította − a szexuális aktivitását. Amikor ezt elismerte, Leo úgy érezte, mintha meztelenre vetkőztetve állna kihallgatói előtt. A kezdetben szimpatikus rendőrök vele szembeni attitűdje kisvártatva hidegséget, aztán majdnem megvetést sugárzott. Egy nagydarab, vén, egyenruhás zsaru, akit a többiek Teknősnek szólítottak, száját csücsörítette, mikor Leo a harmadik vagy negyedik alkalommal jelent meg az őrsön. Felháborítónak tartotta, hogy egy ilyen vérengző, vén szemétláda, aki még rendőri mércével mérve is egy senki, így viselkedjen vele szemben; ahogyan egyébként a többi rendőr és detektív is viselkedett. Holott ő sikeres ember, azok pedig nem. (Leo mércéje szerint rendőr nem lehetett sikeres ember.) Több ingatlanadót meg jelzálogkölcsönt fizetett, mint amennyi pénzt azok egy évben kerestek. Sokkal hatalmasabb volt náluk. Általa sokkal inkább ment előre a világ. Karórája esztendei fizetésük harmadát érte, kocsija a háromnegyedét. Am mindezen tényekre, melyek Leonak oly sokat számítottak, az őt kérdezgető rendőrök ügyet sem vetettek. Már a gyanú halvány árnyéka sem tapadt rá, de még akkor is éreztették vele, mennyire lenézik. − Havonta hányszor járt a neje a Franco’s-ban? Az elmúlt hónapban hány alkalommal? Soha nem érdeklődte meg tőle azon férfiak nevét, akiket hazahordott? Csinált-e valaha fényképet valamelyikről?

A Teknősnek szólított dagadt, vén roncs biggyeszti a húsos ajkát őrá, Pfuj! Biztosra vette, hogy kiröhögik azoknak az apró szobáknak a mélyén. Ez a tudat, valamint a gyengéd gyász, amelyet Kövecs iránt érzett, otthon tartotta. Nem bírt dolgozni.

Leo leitta magát esténként, jóllehet ez nem volt eddig szokása. Tévévacsorákat melegített vagy hamburgereket kapatott oda a grillsütőben, aztán feltúrta a pincéjét jó bor után, hogy feledtesse vele ezeknek a rémséges húskészítményeknek az ízét. Vacsora előtt egynéhány whiskyt is legurított. Bádogtálcán tálalta a gumiszerű, agyonsózott gulyást, ami mellé 1972-es évjáratú Brane-Cantenac Margaux-t bontott. Ezt el is költötte az utolsó cseppig, miközben a televízióból csillapítóan dőlt az ostobaság. Midőn az ehetetlen vacsora el nem fogyasztott fele a szemétben kötött ki, nekiült a malátawhiskynek vagy a konyaknak, s addig itta, míg ki nem ütötte magát. Egy nap izraeli csokoládélikőrre bukkant, s két este alatt sikerült a palack fenekére néznie. Sírni nem volt képes. Mintha Kövecs ágyon heverő, megcsonkított testének látványa az összes könnyet elpárologtatta volna belőle. Olykor lemezt tett fel, s részeg, magányos táncban botladozott végig a nappalin, lehunyt szemmel, öklében pohárral, azt játszva: idegen ő, aki a feleségével táncol.

Mit szól a maga férje az ilyesmihez?

Az én férjem? Mikor hogy.

A vendéghálószobában aludt. Ha sikerült még film-szakadás előtt eljutnia az ágyig, az üveget is magával hurcolta. Két reggelen is úgy ébredt, hogy a halál illata csapott az orrába; de mind a kétszer ráeszmélt, hogy félig ivott pohár állt a mellén, egész éjszaka, annak a bűzét érezte.

A halványbarna paplanon nedves, vese alakú folt éktelenkedett, amely egyenlő arányban árasztotta magából a tömény ital és a temető büdösét. Az ággyal szembeni tévén degenerált amerikai párok tátották a szájukat egy teherautó-versenyre öltözött, olajos bőrű, festett hajú pali előtt. Kvízműsor. − Ó, istenem − mondta Leo. A feje, a szája, a gyomra: mindene el volt intézve. Három órán belül a rendőrségen kellett lennie. Talán Teknős Turk is ott lesz megint, hogy rosszindulatúan bámulja.

Sietve kikelt az ágyból, elzárta a tévét és a fürdőszobába ment. Belei tűzfolyamot fröcsköltek a vécécsészébe. Kellemetlenül forróra állította a zuhanyt, s alálépett. A víz haját, arcát égette. Keze rábukkant a szappanra. Leo bedörgölte a mellét, a hasát, a golyóit. Sikerült az előző este bűzét a lefolyó felé továbbítania. Újra beszappanozta magát, immár jóval kiadósabban, s most már úgy érezte, nincs rosszabbul, mint az előző kilenc reggelen volt. Hagyta, a víz hadd doboljon a bőrén, s fúródjon apró nyilacskák formájában kiöltött nyelvére. Egy pillanatra elfeledkezett Teknős Turkről, Kövecsről, Haugejas tábornokról, a Woodville Solventről és a DRG-ről.

Akkor vette észre a kezén a pöttyöket, amikor elzárta a zuhanyt.

Értetlenül bámulta a jelenséget, s homályosan aggódni kezdett amiatt, hogy a pöttyök megjelenése valami fontosat jelent számára, de pillanatnyilag fogalma sem volt arról, mi lehet az. Aztán emlékezett vissza, mi történt Tom Gay testével.

− Hé − mondta Leo törülköző után markolászva. Kapkodva, ügyetlenül dörgölte le magát, mert mindvégig azon volt, hogy figyelje a kezét. Farmer, póló, sportcipő. Megnyalta a pattanást idéző valamiket, és csúszósnak érezte őket. Keze fejét a farmerjének dörzsölte. Néhányuk mostanra rózsaszínűvé vált. Olyanok voltak, mint gödröcskés, apró szájak. Leo rettegve figyelte, ahogyan a miniatűr rózsaszín kráterek valami fehérséggel telnek meg.

− Ó, istenem − nyögte. Agya megszűnt működni − megdermesztette az a jeges görcs, ami a gyomrában támadt. A pánik teljesen értelmetlen módon a nyerges vontató alá szorult, lángoló autót juttatta az eszébe, majd jóval relevánsabb kép úszott elé: az üvegszoba, benne a három holttest. − Ó, istenem. Istenem.

Négyet csörgött mögötte a telefon, majd a csörgés abbamaradt.

Leo kézfejét bámulta: kezei a gyűrött paplanon nyugodtak. Mennyi pattanás lehet rajtuk? Összesen tíz? Bal kezén szabálytalan oválist alkottak hüvelyk− és kisujja töve között; jobbján legyezőszerűen terjedtek a csuklójától lefelé. Mutatóujjával megdöfködte őket: valami síkos szivárgott ki belőlük. Leo megborzongott. A pánik első szakasza volt ez még; ideges léptekkel róni kezdte a hálószobát, kezeit maga előtt tartotta.

A fiókos szekrény tetején szétszórt pénzérmék, levélgyufák, gallérmerevítők, összetekert derékszíjak hevertek egy pár nadrágtartó meg egy svájci bicska társaságában; utóbbit évekkel korábban kapta Kövecstől. Megmarkolta a bicskát, s leült az ágyra.

Kinyitotta a kisebbik pengét, s vakargatni kezdte az egyik pattanást. A fehér anyag jól láthatóan ott maradt a pengén, s a lyuk azonnal újra feltöltődött. Újra megvakarta, az eredmény ugyanaz volt. Vakmerőbb lett: a kis-penge hegyét belenyomta a kisujja tövénél lévő pattanásba, majd meg is forgatta. Kisebb fájdalom kíséretében buggyant elő a vér a vájatból. Mikor zsebkendővel tapogatta meg a pattanást, úgy találta, a vérzés elállt. A vörös folt közepén apró fehér pont ült.

Leo a fürdőszobába robogott, hogy szemügyre vegye arcát a tükörben. Szeme alatt némi árnyék, ám pattanás egy darab se. Letépte ingét, letolta nadrágját. Egy apró pattanás a bal vállán éktelenkedett, egy másik a bal felső karján. Övön alul semmi.

Leo szeme előtt, megint csak tökéletesen tisztán, az a fehér rongydarab jelent meg, ami valamikor Tom Gay feje volt. Látta, amint a lefolyó felé tart.

De az rögvest bekövetkezett. Talán ennek a néhány pöttynek, amit most saját magán talált, a világon semmi köze Tom Gayhez; nem lehet, hogy valamilyen fertőzésről van szó? Kísérletképpen kinyomta a bal felkarján lévő pattanást. Némi vér szivárgott át a fehér anyagon, de ebből mit sem tudott megállapítani. Leo azon meztelenül visszavonult a hálószobába, s levette a fiókos szekrény tetejéről az egyik levélgyufát.

Az asztalhoz ült, meggyújtott egy gyufát, s a lángot a bal karján lévő pattanáshoz nyomta. A fájdalomtól megvonaglott.

− Égesd ki − mondta önmagának. Újabb gyufát gyújtott, s három további pöttyhöz érintette. Izzadva gyújtott megint egy szálat, hogy bal kezén az utolsó pattanást is kiirtsa vele. Égett hús szaga csapott az orrába. Bal kezében őrjöngött a fájdalom. A végtag úgy festett, mint valami orvosegyetemi tankönyv illusztrációja. Fájdalomtól eltorzult arccal ment vissza a fürdőszobába, hogy hideg víz alá tartsa. Mikor a fájdalom csitult, Leo törülközőbe csavarta elkínzott tagját, s a kád szélére telepedett. Fenekét nyomta a hűs porcelán. Becsukta szemét. Feje kóválygott. Szájában epe s a whisky gyapotszerű utóíze. Fejéhez hasonlóan a padló is mintha lassan mozgott volna.

Hosszú időbe telt, míg le merte venni a törülközőt. Bal kézfeje rémítően idegen volt. Hólyagok burjánzottak el a hol elfeketedett, hol vörös hús felett, s tiszta folyadék szivárgott belőlük. Leo újra behunyta szemét. Fehérséget nem látott sehol. Egy idő után ismét feltekerte a hevenyészett kötést, s visszatért a gyufához.

 

7

 

Richard Allbee feljegyzéseiből:

Ma szólt vissza a bank: megvan az igényelt jelzálogkölcsön, méghozzá olyan kamattal, ami a mai időkben meglehetősen ésszerűnek tűnik. Felhívtuk Ronnie-t, aki tombolt örömében. Egy üveg pezsgővel ünnepeltünk. Eldöntetett hát: megtelepszünk atyáink s nagyatyáink földjén.

Sajnos azonban az Itt van apukával kapcsolatos megszállottságomtól egyelőre nem tudtam megszabadulni. Most már tudom, miről van szó: ott vagyok, ahol Michael Allbee élt, s ez felébreszt bennem minden eltemetettet, olyan dolgokat is, amelyek létezéséről eddig fogalmam sem volt. Itt van apuka. Itt van apuka. Ilyen egyszerű ez, nem vitás. Ámbár az okkal tisztában vagyok, ez nem tart vissza attól, hogy a fejszével ajtót aprító Carter Oldfielddel álmodjak, meg a szerencsétlen Billyvel, aki odakint ázik az esőben. Billy az ágyban Laurával,

Billy az ablakhoz közeleg, hogy betörjön rajta. Mindig ugyanaz: káosz, erőszak, abszurdum odakinn, és nekem az a dolgom, hogy kinn is tartsam mindezt.

Kósza gondolat: esetleg nem is önmagamat féltem, hanem Laurát. Elvégre állapotos, és fura helyen van… ami nem hoz neki nyugalmat.

Olyat azonban nem álmodok, hogy Laurát veszedelem fenyegetné.

Hacsak − újabb gondolat − az álmokban szereplő ház nem Laurát jelenti. … Nem tudom, mitévő legyek ezzel az ötlettel. Új házunk restaurálása = lenne Laura régi énjének restaurálásával? A ház megmentése = lenne Laura megmentésével? Látom, megannyiszor közel jár ahhoz, hogy sírásban törjön ki; abban az állapotban, amely az unalom és a depresszió mezsgyéjén terülhet el. Ha beszélgetünk, kizárólag arról esik szó, mennyire hiányzik neki London, majdhogynem pszichés módon, a Kensington High Streetet meg a Holland Parkot akarja látni, el akar sétálni az Ilchester Place-ig. Beugrana a Standard étterembe egy indiai egytálételre, vagy elmetrózna ebédelni a West Endre, aztán visszatérne a Covent Gardenen lévő irodájába. Tudja annak a kórháznak a nevét, ahol a babának napvilágot kellene látnia: egy hatalmas, új kórház az a Holland Roadon. Ott jártak a gondolatai, miközben pezsgőztünk az új ház örömére.

Nem akarom ezt leírni, de azt hiszem, kénytelen vagyok vele. Másnap Laura meg én meglátogattuk az egyik bevásárlóközpontot a Post Roadon. Teli volt a kezünk élelmiszeres zacskókkal. A kocsink felé tartottunk. Elmentünk egy amolyan kávéház mellett, amit én mindig kaféháznak hívok. Amolyan étkezde. Elöl pult, hátul kis asztalok. Bepillantottam. − Mi van? − kérdezte Laura. Megráztam a fejem. Mentem utána a kocsihoz. Tényleg nem volt semmi. Csak éppen azt nem mondtam el, hogy egy másodpercre, amikor először pillantottam be a kaféházba, ott láttam hátul, az egyik kis asztalnál − nagyon tisztán − Carter Oldfieldet, Ruth Brandent meg Billyt. Le tudnám írni még a viseletüket is. Billy a szokásos városi csavargóöltözékben ücsörgött, fején tweedsapka. Engem nézett.

És az arckifejezése: diadal, maga a diadal.

Abban a pillanatban, amikor megráztam a fejemet, a kis csapat átalakult tinédzsertrióvá; mert persze három tizenéves srác ült ott, mindvégig. Egyikük, nem éppen szörnyeteg külsejű, megbámult ugyan, de végeredményben a bámulást én kezdtem, alighanem eléggé sajátos arckifejezéssel. Pillantásunk találkozott, s én biztos voltam abban, hogy a karcsú, rendezett hajviseletű srác ismer engem, vagy úgy gondolja, hogy ismer. Ez volt az arcára írva, no meg még valami: a vegytiszta rettegés. A másik két jelenés egyike, aki kertésznadrágot viselt, a kezében tartott villával megbökdöste a karját, mire a srác tekintete elszakadt az enyémtől.

Remélem, az éjjel semmit nem álmodom.

 

8

 

Richard Allbee feljegyzéseiből:

Szép napok, borzalmas éjszakák. Tudatalattim teljes mértékben figyelmen kívül hagyta azon óhajomat, hogy jó lenne már megszabadulni a Carter Oldfielddel és Billy Bentleyvel kapcsolatos lidércnyomásoktól. Kétségtelen, bizonyos fokig még mindig aggaszt, milyen hatással lesz ez a költözés Laurára meg rám, aggaszt a káosz kontra rend párviadal, továbbá Michael Allbee öröksége. Azé az emberé, aki élete során valószínűleg egyetlen minutumot sem vesztegetett arra, hogy effajta dolgok miatt aggassza magát. A káosz kétfajta verziója is betolakodott a mi itteni kis rendverziónkba, egy enyhébb meg egy súlyosabb eset, de ezekre majd rá fogok térni.

Találkoztam a Greenblatt élelmiszerüzlet pénztáránál a híres Sarah Spryjal. − Allbee − mondta. − Richard Allbee. Mit sem változott. Már egy ideje fel akarom hívni. Remélem, látta már a nevem a lapban. – Ötven körüli, igen apró és energikus, bagolyszemüveget visel, Lauráénál vörösebb haját szorosan hátrafésüli. Tudta, hogy megvesszük az öreg Sayre-házat. − Tudja, hogy John Sayre öngyilkos lett − mondta. − Aranyos ember volt. Nem csoda, hogy a szerencsétlen Bonnie később megkettyent. Mikor tud interjút adni? Mihelyst beköltözött, szeretném azonmód megcsinálni. − Nem az a fajta nő, akit homályos kifogásokkal le lehet rázni, úgyhogy a költözés napján meg leszek interjúvolva. Fél óra, közölte. Senki élete nem lehet olyan érdekes, hogy harminc percnél többet szánjon rá az idejéből. Azt azonban nem említette, hogy az alatt a harminc perc alatt totálisan le tud fárasztani bárkit. De talán az interjú hoz egy-két üzletet a konyhára.

Vasárnap estére hivatalosak vagyunk egy másik, hozzánk igen közel lévő házba; az estét Ronnie Riggley szervezte. A vendéglátókat McCallumnak − vagy talán McClarennek − hívják. Ők is Ronnie-n át vették a házukat. Végre találkozunk Bobóval. Várom már ezt az eseményt.

S most a káosz két verziójáról. Az elmúlt este valaki péppé zúzta a Fairytale Lanc-i postaládánkat. Tíz óra körül hallottuk meg a zajt, s rendesen megijedtünk mind a ketten. Kimentem, s még láttam egy fekete kocsit elhúzni. A postaládán kívül a vandálok tönkretettek vagy féltucatnyi kerítéslécet is; simán félbetörték őket. Baseballütőt vagy valami hasonlót használhattak. Furcsa, hogy még az erőszak kisebb megnyilvánulása is milyen mértékben fel tudja zaklatni az embert. Mintha több is lenne mögötte annál a néhány kölyöknél, akik az utcát róják, s azt nézik, mit lehetne törni-zúzni. Mindazonáltal meg kell javíttatnom a kerítést, s vehetek egy új postaládát is.

S hogy szavamat ne feledjem: történt egy újabb gyilkosság. Tegnap, harmincadikán, pénteken. Most is egy nőt gyilkoltak meg otthonában, mint az előző eset alkalmával. Ronnie ismerte az összes − eléggé véres − részletet. Betörésnek semmi látható jele; a tetemre a konyhában bukkantak. Többé-kevésbé kibelezték. Hester Goodall-nak hívták, a negyvenes évei végén járt, aktívan részt vett az egyházkerület közösségi életében. A promiszkuitás ez esetben szóba sem jött. Gyermekei iskolában voltak, a férje nem tartózkodott a városban. Goodallék Ronnie szerint a Country Club és a Sawtell Beach mellett éltek.

Bárki csinálja is, remélem, hamar elkapják.

 

9

 

Allbee-ék a Mount Avenue-ról a Beach Trailre fordultak, elhagyták a Cannon Roadot, tűnődő büszkeséggel pillantottak új házukra, befordultak a Charleston Roadra, s megtalálták a hármas számú házat, mely ott állt, ahol Ronnie mondta. Hosszú, kétszintes, barna zsindelyes épület volt, foltos vaskerítése mögött rövidre nyírott gyep. A RONNIE rendszámtáblájú kék Datsun már a ház oldalában parkolt, s Richard mellé gurult, így most a két kocsi a dupla garázs ajtói előtt állt. A kocsi beálló mentén magnólia hintett rózsaszín szőnyeget könnycsepp alakú szirmaiból a fűre s részben az aszfaltra. Richard és Laura ezen a szőnyegen tették meg a kocsijuk és az ajtó közti rövidke utat.

− Neked mondott valamit Ronnie ezekről a McCallisterékről?

− A nevük McCloud − mondta Laura. − Patsy és Les McCloud. Ronnie adta el nekik ezt a házat, s ők azt állítják, „tök buli”, bármit is jelentsen ez. Szerintem Les McCloud valami igazgató, és elég sokat kellett költözködniük.

− Hamisítatlan Patchin megyeiek − mondta Richard, és becsengetett.

Az ajtót egy óriás termetű ember nyitotta ki. Legalább hat láb hat hüvelyk magas volt, kopott kordbársony zakót viselt, masszív mellkasán csokoládészínű, garbónyakú pulóver feszült. Széles, villogó mosolya, domborodó izomzata, csigás haja legfeljebb huszonöt évet sejtetett. − Hahó − mondta. − Térjenek be.

− Mr. McCloud?

Az óriás kacagott, s megszorongatta Richard kezét.

− Jesszus, dehogy, én csak Bobo Farnsworth volnék, a helyi zsaru. Les a konyhában van, Patsy meg a barátnőm pedig a játékszobában. − Beterelte őket a kicsiny előszobába. Így most egy olyan pici területen szorongtak, amely voltaképp egy, a ház főbb részeibe fel −, illetve a garázzsal szomszédos nappaliba levezető lépcső pihenője volt.

− Maga nyilván Richard, a híres színész fazon. Maga pedig, azt hiszem, Laura. − Leragyogott a mosolya rájuk. Richard úgy látta, Bobo kitűnően illik Ronnie Riggleyhez.

− Ha maga a helyi zsaru, máris biztonságban érzem magam − jelentette ki Richard.

Bobo megint elnevette magát, azzal a lépcső felé intett. − Rendesen beszedtem a növesztő tablettákat.

Richard ment elöl. Amint belépett a nappaliba − hosszú, elemes szófa állt benne cikkcakkos, bíbor és kék csíkokkal, előtte a sötétkék szőnyegen ragyogó fekete kávézóasztal, a falon egy Steinberg-féle New Yorker-címlap bekeretezett poszterje −, Richard kiáltást hallott:

− Richard Allbee jött meg? Azonnal jövök!

Egy Bobónál vagy fél fejjel alacsonyabb ember viharzott be a szobába, maga előtt tartva nedves kezét. Rövidre vágott, homokszín haja volt s húsos arca, az a fajta, ami állandóan cserzettnek látszik. − Patsy! − bőgte. − Itt van Dick Allbee!

A nedves, hideg kéz összezárult, s Les McCloud arca körülbelül tenyérnyire közelítette meg Richardét, miközben a karját szorongatta. A férfiból erős alkoholszag áradt, s nemkülönben valamiféle birtoklásvággyal kevert intimitás. − Imádtam, egyszerűen imádtam a műsorát. Átkozottul jó sorozat volt, tudja? Patsy! (ezt a válla fölött.) Lehetetlen nem tisztelni, amit maguk csinálnak, tudja? Les McCloud vagyok, szolgálatjára, Isten hozta. Ezzel a jarddal már találkoztak? Helyes. Ő pedig a maga Frauja kell legyen. Örvendek. Laura? Kitűnő. Patsy mindjárt itt lesz, azzal megbeszélhetik, amit a nőknek meg kell beszélniük. De kiöltözött, Dick.

Les csónaknyakú, piros pulóvert és hajtókás nadrágot viselt. Úgy nézett ki, mint egy palack ‘59-es szüretelésű Dartmouth. − Le azzal a nyakkendővel, Dick. Vagy inkább Dickie?

− Richard.

− Ahogy tetszik. − McCloud végre elengedte Richard kezét. − Most tettem jégkockát a poharakba. Mit szeretnek? Maga, Laura? Nálamnál jobb Martinit senki nem kever egész Connecticutban.

− Nem kérek semmit − nyilatkozta Laura. Richard egy sört rendelt.

− Azt a semmit olajbogyóval kéri vagy mixelve? Maga is a színháznál van, Laura?

− Nem, én…

− Két száraz szakasz ma este. Mit szoktak maguk, emberek csinálni, ha lazítani akarnak egy kicsit? Tengenek, vagy lengenek? − Még mindig Richard arcát bámulta, oly intenzíven baráti pillantással, hogy az már-már agresszivitásnak tűnt.

− Egyiket sem − válaszolta Richard. − Tengeni soha nem tudtunk igazán, ami pedig a lengést illeti, arra tartogatjuk, ha már megöregedtünk. Továbbá hajónk sincs, és megvan egy ideje már annak is, amikor utoljára teniszeztünk.

− Micsoda megkönnyebbülés − mondta mögöttük Patsy McCloud. Mindkét Allbee hátrafordult. A nagy csontú, egészséges, szőke Ronnie Riggley mellett törékenynek tűnt fedetlen vállaival, egyenes, fekete, kissé ápolatlannak tűnő hajával, hatalmas barna szemeivel. Igen finom metszésű arca volt. Ahogy elmosolyodott, alig észrevehető, apró ráncok bújtak elő szája sarkából. A mosoly láthatóvá tette az enyhén szabálytalan fogsorát. Úgy nézett ki, mint a férje étvágygerjesztője. − Kérem, még mondják azt is, hogy kocogni sem szoktak.

− Én nem szoktam, Laura pedig momentán nem tud − felelte Richard.

− Kocogni mindenki tud − vetette ellen Les.

− Kivéve a terhes nőket − szólt Patsy. − Úgy hiszem legalábbis. Van már gyermekük?

Patsy intuitív megjegyzése nyomán Laura arca megenyhült. − Nem, ez lesz az első.

Les elcsámpázott a konyha felé, s Ronnie arccsókkal üdvözölte a házaspárt. − Annyira boldoggá tesz, hogy ideköltöztök.

− Kösz.

− Igen.

− Rég itt laknak, maga meg a férje? − kérdezte Richard.

− Két éve. Azelőtt Los Angelesben éltünk egy évig. Még korábban Angliában. Les igen sikeres. − Richard bizonytalanságot hallott ki ebből a mondatból. Mintha Patsy férje sikereivel, karrierjével szemben is tartaná a három lépés távolságot.

− A Belgraviában éltünk − folytatta Patsy. − Les utálta. Alig várta, hogy visszatérhessünk. Teljes mértékben megvetette Angliát. Én pedig nem voltam abban a helyzetben, hogy vitatkozzam vele. − Hosszú ujjai rátekeredtek a kezében tartott, vastag falú pohárra. − Csak nemrég vetéltem el.

Egy pillanatra még Bobo Farnsworth is ledermedt ettől a bejelentéstől, s mikor Les visszatért Richard sörével, meg is jegyezte: − Fizetik az adósságukat a katonatisztek. Úgy látszik, Patsynek muszáj volt beszólnia valamit. Az én feleségem úgy öli a vidám hangulatot, mint hentes a csirkét. Csak nem valami szívderítővel örvendeztetted meg a népeket már megint, kislány? − Álla elvörösödött. Richard végül észrevette: ez az ember már most részeg. Kínszenvedés lesz az este. − Essünk túl rajta, drágám. Mit szólsz?

Patsy kézzelfoghatatlan, hűvös modorban biccentett.

Les McCloud felnézett, s keményen Richardra meredt. Az iskola bikája, felnőtt korában. − Hé, Dick, tenne nekünk egy szívességet? Mondja el, amit szokott. Mondja, hogy Hé, anya, egy egész tálca sütit akarok.

− Hé, anya, egy egész tálca sütit akarok – visszhangozta Richard. Hálás volt Ronnie Riggley kacajáért.

− Ezzaz − mondta Les, azzal visszainalt a konyhába. Egy Oreosszal színültig telt tálcával tért vissza. − Tessék, vegyenek. Maguknak hoztam.

− Jaj, ne − mondta Bobo Farnsworth. De Les máris Richardnak kínálta, aki elvett egyet, s zsebébe csúsztatta. A nyilvánvalóan kétségbeesett Patsy McCloud azt kérdezte:

− Volna kedvük az obligát háznézéshez?

S az este zötyögött tovább. Megtekintették a házat, megcsodálták a játékszoba flippermasináit és a wurlitzert, illően csevegtek a vacsora alkalmával, amelynek fogásait hűbelebalázs módon, ész nélkül dobták össze. A fettuccinét túlfőzték, míg a bárány közepe nyers maradt. Les McCloud megszakítás nélkül vedelt, s Patsy poharát is majdnem oly gyakorisággal töltötte újra, mint a magáét. Laura korán kimerült, s Richard semmi mást nem akart már, mint hazamenni.

Bobo Farnsworthnek majdnem sikerült megmentenie az estét. Kizökkenthetetlen volt jó kedélyéből, hatalmasan evett, itta a kólát, s humoros történeteket mesélt a rendőri munkáról. Allbee-ék Ronnie-hoz hasonlóan őt is szinte azonnal megkedvelték. Dőltek belőle az anekdoták. − A járőrkocsiban ülök, csorgok lefelé a Post Roadon, amikor az az elszabadult ló elgaloppozik mellettem, én meg bekapcsolom a villogót. Húzódj le, pajtás, mondom a lónak… − Bobo mindent megtett, hogy felvirágoztassa az estét, s Allbee-ék hálásak voltak, hogy ő is ott van. Patsy McCloud hunyorított, amikor Les, hogy Bobóval versenyre keljen, obszcén viccet mesélt.

− Oké, neked nem tetszenek a viccek − kötekedett Les. − Nekem meg az nem tetszik, ahogyan a rendőrség a munkáját végzi. Miért nem kapjátok már el azt a pasast, aki a nőket gyilkolássza? Azért fizetnek benneteket. Nem pedig azért, hogy itt üljél és az ételemet egyed. Odakinn kéne lenned, hogy rátehesd a kezed a szarháziakra.

− Amiből van odakinn bőséggel, Les − mondta erre Bobo nagyvonalúan. − Azon vagyunk, hogy rájuk tegyük a kezünket.

− Hé, miért nem megyünk mindannyian vitorlázni a hétvégén? − kérdezte Les. − Király lenne. Kihajózunk, aztán a feleségem meg eljátssza a maga partitrükkjét.

Patsy a tányérjába bámult.

− Ó persze nem árulja el, mi az. A francba, még azt se szeretné, ha én árulnám el.

− Nem tudok én semmiféle trükköt. − Patsy igen feszélyezettnek látszott.

− Az a trükkje, hogy ő különleges − mondta Les mosolyogva, mintha valami vicceset jelentett volna be. − Dick, van valami közös tebenned meg Patsyben. Nem azt mondta Ronnie, hogy a családod itt volt, amikor ez a vidék benépesült? Hát itt volt Patsyé is. Tayler lány. Már akkor ide költöztek, amikor az ingatlanoknak itt még semmilyen értékük nem volt. De nem ez benne a különleges. Ide hallgassatok. Amikor gimibe jártunk, Patsy mindig pontosan meg tudta mondani, milyen osztályzatot kapok a vizsgákon! És egy csomó alkalommal eltrafálta a meccs-eredményeket is. − Les a székükbe dermedt vendégeire nézett. − Ez valamiféle divat a jenki ősfamíliák körében? Csináltál te is valaha ilyesmit, Dick?

Patsy McCloud zavara nőttön-nőtt: majdnem elsüllyedt szégyenében. Sápadt volt, sebzett. A koravén gyermekarcban ülő, hatalmas szemek Richard felé tekintettek segélykérőn. Richard arra gondolt, a nő elájulhat, sírva fakadhat, mintha a férje bekevert volna neki egyet.

S Richard hirtelen bizonyos volt benne, hogy csakugyan veri. Ez volt a jelenet értelme. Les McCloud veri a feleségét, és a szerencsétlen, csapdába esett Patsy ezt tűri. Ezt a gondolatot másik követte, s ez már nem gondolat volt, hanem kép. A Post Road-i étkezde kirakata mögül rá bámuló tinédzser srác arcában Patsy rettegő arca köszönt rá.

− A hallgatás beleegyezést jelent. Még egy különleges ősjenki − üvöltötte Les McCloud vidáman.

Ezt most azonnal helyre kell tenni. Laura is sokkal idegesebb már annál, semmint elvarratlanul hagyhatnának szálakat. − Nem éppen − mondta. − Ilyesmiről szó nincs.

− Akkor meg miről van szó?

− Csupán néhány rossz álomról − felelte.

− Találkoznia kéne Patsy agyzsugorítójával − bólintott felé Les. − A jó öreg dr. Lauterbachhal. Vagy ki a golfpályára, aztán szívni egy kis friss levegőt. Golfozik, vagy nem?

− Sajnálom, de én nagyon fáradt vagyok − állt fel Patsy. Hosszú ujjai remegtek. Ismét csak Richardra pillantott, aki ekkor elértette a könyörgést. Ne ez után ítélj meg minket. Nem vagyunk folyton ilyen szörnyűek. − Bocsánatotokat kell kérnem, de ti még maradjatok csak. Hiszen jól mulattok. − Élénk, ragyogó mosoly következett, immár a teljes társaság számára, s Patsy távozott. Les utána nyúlt, de Bobo megfogta a karját.

− Mennünk kell nekünk is, Les − mondta. − Ma éjféltől reggel nyolcig vagyok szolgálatban. − Akkor mindenki felállt, hamisan mosolyogva, mint Patsy, s azon voltak, hogy ne feltűnően igyekezzenek a lépcső irányába.

− De ezt megismételjük, he? Asszem, nem kellett volna nekem… Tudjátok. In vino veritas, ésatöbbi. Jöjjetek át bármikor. Valamelyik hétvégén aztán majd kivitorlázunk.

− Persze, majd valamikor − mondta Richard. − Amint elkészül a házunk. De addig még sok dolgos hétvége vár ránk.

Végre kijutottak az ajtón. A négy vendég nem szólt, míg a kocsikhoz nem ért. Aztán Ronnie azt suttogta:

− Annyira sajnálom, hogy belerángattalak benneteket ebbe. Amikor korábban találkoztam velük, annyira helyes párnak tűntek. Nem értem, mi ütött Lesbe. Őszintén szólva borzalmas, ahogyan viselkedett.

− Mi négyen azért még találkozunk később, ugye? − szólt Bobo. − Ezzel a pasassal jómagam sohasem találkoztam korábban. Fogalmam sem volt róla, hogy szadista.

− Igen − felelte Richard. − Igen, mi még találkozunk. És igen: szadista. A szerencsétlen nő.

− Annyi a dolga, hogy lelépjen − mondta Laura. − Na, menjünk. Isten veletek.

A RONNIE rendszámtábla villant fel előttük, amint a Datsun elhajtott. Laura közelebb fészkelte magát Richardhoz az első ülésen. − Ki nem állhatom. Én ezt ki nem állhatom − mondta. − A dagadt húszabáló barom. Ezeknek az embereknek a szomszédságában kell élnünk? Én gyűlölöm ezt, Richard. Egyszerűen gyűlölöm.

− Én is.

− Szeretkezni akarok. Gyerünk abba a rémes ágyba, amilyen gyorsan csak tudunk.

 

10

 

Így aztán a Connecticut állambeli Hampsteadben azon az enyhe éjszakán legalább két pár a lehető legkellemesebb búfelejtőt választotta. Míg a huszonnyolc éves Bobo Farnsworth szolgálatba menet előtt letusolt, Ronnie Riggley megszabadult a ruháitól, s az ő negyvenegy éves, pompás teste is a melegvízáram alá került. Kuncorászott, míg Bobo hatalmasan felkacagott. Együttesen szabadultak meg Les McCloud kellemetlen utóhatásaitól, s Bobo diadalittasan ment munkába. A Fairytale Lane-i ház hálószobájában Allbee-ék együtt vetkőztek le, de az ágy két oldalán, ahogyan az házasemberekhez illik. És − ugyancsak házasemberekhez illően − rendesen felakasztották ruháikat.

− Veri, ugye?

− Én is amondó vagyok.

− Amikor annak a holminak, amit viselt, a teteje félrecsúszott, horzsolást láttam a karján. A felkarját üti, hogy más ne lássa meg.

− Ó, lehet, hogy ezt szereti − mondta Richard, s árulónak érezte magát. Tisztában volt vele, mennyire igaztalan, kegyetlen volt ez a megjegyzés.

Laura úgy állt, mint egy törzsi totem, vízfestménybe illő haja leomlott, mellei hatalmasan domborodtak, a pocakján feszülő bőr alatt kék erek bujkáltak. Richard álmában sem gondolta volna, milyen vonzó tud lenni szexuálisan egy terhes nő. A természet, miután célját elérte, a maga valutájával fizeti szolgáit.

Laura arca azonban közel olyan feszült és elkínzott volt, mint Patsy McCloudé. Mikor már a vízágyon voltak, keményen ölelte meg férje nyakát, hogy annak a lélegzete is elállt. − Nem akarlak elveszíteni, Richard.

Kiszabadította magát az asszonyos kar szorításából: Laura épp akkora volt, mint ő, s azok a karok kerekek és lágyak. A nő lába az övére kulcsolódott. − Ha csak meg nem fojtasz, nem fogsz elveszíteni.

− Csakugyan Providence-be kell menned?

− Egy napra vagy kettőre. Nem jönnél te is?

− Hogy a hotelszobában gubbasszak, míg te ács- meg kőművesmunkáról társalogsz valami építési vállalkozóval?

− Ez a dolgom.

− Maradok inkább. De hiányozni fogsz.

− Ó, te jó isten − horkant fel, s abban a percben elképzelhetetlennek találta, hogy lélegzetvételnyinél hosszabb időre szakadjon el a feleségétől. Megcsókolta egyik mellbimbóját, nyelvét húzogatta rajta ide-oda; megnyalta a mell alját. A bőrből édes nedvesség áradt.

− Tudod, ugye, hogy utálok itt lenni? Komolyan. Utálom. Téged viszont szeretlek, Richard. Soha nem akarlak elveszíteni. De az az ember − annyira borzalmas itt, s én vissza akarom kapni a barátaimat.

Szívdobogva ölelte. Kemenceforró volt az asszony teste. Mint egy pókhasú kályha.

− Tényleg imádok veled az ágyban lenni − folytatta. Richard ujjai becézgették, simogatták, dörzsölgették. − Ó, de mennyire. − Pocakjának elképesztő teltsége hozzányomakodott. − Elnézést, baba.

Még így, hogy az oldalukon feküdtek, is képes volt belehatolni, arcuk egymással szemben, Laura csípeje az övén, összeölelkezve a lehető legszorosabban. Uniszónó lélegeztek, együtt mozogtak gyengéden. Az ágy mulattatón nyiszegett és hullámzott.

− Milyen illemtudó, édes ember vagy te. Még a hajókázást is megígérted neki.

− Inkább itt hajókázom veled.

Csend volt egy darabig. Heves, égető gyönyör, mely olyannyira megfeszült, hogy már-már fájt, s levegő után kellett kapkodniuk.

− Állítsd le a rémálmaidat − mondta Laura. − Ezt ne állítsd le, csak a rémálmaidtól szabadulj, kérlek. Engem is megrémisztenek.

Együtt értek a végére.

Richard órákkal később felébredt, szellemileg frissen s üdén, kiszellőzve, mintha kimosták volna a lelkét. Óvatosan kivonta karját Laura válla alól. Megcsókolta a hátát, sós ízt és szegfűszegillatot érzett; újra elnyomta az álom. Rémálmok nem jelentkeztek: a régiek közül egy sem köszönt már vissza.

Éjjel nem.

 

11

 

Graman

Önnön feljegyzéseim arra emlékeztetnek, mily békésnek, már-már unalmasnak találtam azt a vasárnap estét, és számomra az is volt, legalábbis nem sokkal azutánig, hogy aznapi bejegyzésemet megtettem. Dühöngéssel vegyes hitetlenkedéssel olvastam ki a Times könyvismertetőit, majd írtam néhány oldalt. Sajtos szendvicset és egy narancsot vacsoráztam, majd ceruzával a kezemben elbóbiskoltam az asztalnál. Az általam írottakról álmodtam, s megértettem, nem ütik meg a mércét. Ezeken az oldalakon a nő épp találkozik a férfival, aki később majd a szeretője lesz. A probléma az volt, hogyan mutassuk be, amikor az asszony először látja őt. Kellett valamilyen rejtett erotikus áramlat, és én ezt elcsesztem. Ami a rejtett erotikus áramlatokkal kapcsolatos saját tapasztalataimat illeti, nos, azok sajnálatos módon rég elavultak már. Arra azonban még emlékezhettem, hogyan találkoztam az első feleségemmel, meg arra is, hogyan találkoztam a másodikkal. Mindkét eseménynek egy-egy tárgyalóterem szolgált helyszínéül. A megtapasztalt érzelmek közt első helyen állt az unalom és a bujaság. A többi csak később következett.

Hampsteaden másfajta − erotikusnak aligha nevezhető −, rejtett áramlatok csaptak át. A bárok hajnali egyig tartottak nyitva, Tabby Smithfield odakinn csatangolt új barátaival, Bobo Farnsworth boldogan cirkált fel-alá fekete-fehér járőrautójában, s úgy döntött, jó cselekedetet fog végrehajtani. Gary Starbuck már kirabolt egy Redcoat Lane-i házat, s arra készült, hogy még egyet kiraboljon. Dr. Wren van Horne, társam az özvegységben s öreg barátom, késő este felült pompás udvarházában, s arra gondolt, vesz egy tükröt arra a helyre, amit csak az imént tett szabaddá a nappalija falán. Charlie Antolini függőágyában feküdt, áldott állapotban mosolygott a csillagokra, míg felesége a hálószobában bőgött. A madarak ezen az éjszakán kezdtek holtan lefordulni a fákról s eltűnni az égről. Képzeletemben kísérteties német zsoldosok robogtak végig a Mount Avenue-n, s porig rombolták annak valamennyi nagy házát. Volt köztük egy földink, akihez agyam Bates Krell széles, pofaszakállas arcát társította, a rákhalászét, akiről úgy hitték, elköltözött. Nem költözött el. Én öltem meg egy karddal, tra-la-la. És Joe Kletzka, aki a rendőrfőnök volt azokban a napokban, tudta, hogy én tettem. Egy szavamat se hitte a dologgal kapcsolatosan. Nem tudatosan nem hitte, hanem nagyon erősen hitt abban, amit Bates Krell ejtett el a négy nő eltűnésével kapcsolatban, és látta a vérfoltokat a rákászhajón, amikor megmutattam neki.

Egy másik személy is hamarosan tudomást szerzett rólam meg Bates Krellről. Tabby Smithfield. Tudomást szerzett, mert látott, ugyanolyan módon, ahogyan én láttam, miként perzselték fel Greenbanket Tyron tábornok emberei. Mentálisan láttunk. Tabby azonnal tudta, amikor először találkozott velem, s erre a találkozóra azon a vasárnap estén, kései órában került sor. Röviden és velősen: felismert engem, tra-la-la, és ettől még a szar is belefagyott mind a kettőnkbe. Ébresztő, ébresztő, de komolyan, te álomszuszék. Álomszuszék. Nem Tabbyt értem ez alatt. Bár szívesen bevernék neki egyet, amiért olyannyira hallgatott a Norman fivérekről. Mert hallgatott róluk.

 

5 A Smithfield család és a McCloud család

 

1

 

A probléma az volt, hogy Skippy Petersnek elment az esze. Bár, ha jobban belegondolunk, soha nem volt ki igazán a négy kereke. Hatodik osztályos korában leborotválta a szemöldökét, s cipőpasztával helyettesítette, miközben telefonon beszélt Dicky és Bruce Norman-nel, egy, a lakókocsiparkban élő, problémás családnak az ikreivel. A lakókocsiparkot Mr. Norman igazgatta. Skippy Peters arra akarta rávenni az ikreket, kövessék ők is a példáját. Másnap a Norman ikrek (akik amúgy jó ötletnek találták Skippy javaslatát) nagy, tök fejükön hiánytalan szemöldökkel jelentek meg az iskolában, és visítva röhögtek, amikor a tanár hazazavarta Skippyt. Nyolcadikban, amikor a J. S. Mills szomszédságában lévő Middle School padjait koptatták, Skippy Peterst maszturbáláson kapta a zuhanyzóban a tornatanár, aki azért ment vissza, hogy utánanézzen, hol marad olyan sokáig: kétheti kitiltás. Első gimnáziumi napjukon azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy összeesett a ráksarokban − a parkoló azon hátsó sarkában, ahová a nagyobb gyerekek dohányozni jártak −, s úgy tett, mintha habzana a szája. Egy ízben a farára akarta tetováltatni a tengerészgyalogság jelvényét, de a tetováló kidobta az üzletéből.

A Norman ikrek főként azért értékelték nagyra Skippyt, mert hajlandó volt arra, hogy bármit megtegyen, amit mondtak neki. Mire tizenöt esztendősek lettek, s második évüket járták a J.S. Millsben, az ikrek egyenként kétszáznegyven fontot nyomtak, s hosszú, vállig érő indián frizurát viseltek. Arcuk kerek volt, kövérkés, betegesen fakó. Ha a szemük nem olyan élénk, nem olyan mindenlátó, retardáltnak látszottak volna ezzel a fakó, embertelen, de amúgy igencsak gödröcskés és ártatlan arcukkal; így azonban úgy festettek, mint a született bajkeverők. Minden, a környezetükben keletkezett gondért-bajért az ikreket hibáztatták − javarészt teljes joggal −, amióta csak kinőttek a Pampersből. Kettesben éltek egy elhagyott lakókocsiban, futamodásnyira attól a másiktól, amelyben szüleik és négy nővérük folytatták davenolásokkal terhes, zűrös életüket. Olykor a szülők lakókocsijában ettek, legtöbbnyire azonban a Burger Kingben vagy a Wendyben kosztoltak. Éjjelente elhajtottak a maguk által buherált rozsdás, fekete Oldsmobile-lal a Riverfront Avenue-n lévő Blue Tern bárba, s megpróbálták megfűzni az egyetemistákat, hogy vegyenek nekik egy hatos karton sört. A Blue Tern portásai és pincérei egytől egyig ismerték őket, s a lábukat sem tehették be a helyiségbe. Ha Bobo Farnsworth vagy valamelyik másik hampsteadi zsaru körüljárta a Blue Tern meg a közeli raktárak parkolóit, azt látta, hogy az ikrek ülnek az Olds hátsó ülésén és vigyorognak. Úgy gondolták, Bobo Farnsworth zöldfülű. Annak gondoltak egyébként minden hampsteadi zsarut, az egy Teknős Turk kivételével, aki komolyan ráijesztett Bruce Normanre, amikor felemelte a földről s azzal fenyegette meg, hogy a tizennyolcas sztrádakijáratnál lehajítja a felüljáróról.

Senki meg nem bízott Dickyben és Bruce-ban: úgy vonzották a gyanakvást, mint bunyós az ütlegeket, így aztán igen hasznos volt a számukra az olyan ember, mint Skip Peters. Skippy, a jómódú, világlátott, tartózkodó szülők gyermeke olyan pária volt, aki legalább normálisnak látszott. Dicky és Bruce a gimnáziumban fedezték fel, hogy Skipet beküldhetik a Greenblatthoz egy listával, mit lopjon el, mert onnét kétszer annyi holmival fog kijönni, mint amennyit mondtak neki. Kehelysüteményekkel, kólásüvegekkel, sztékekkel, egész csirkékkel, Mars csokoládé rudakkal, Planter-féle befőttekkel: maga volt a két lábon járó bevásárlótáska. Skip Peters rendkívül becsületesnek látszott. Ugyanakkor annyira idegesnek, hogy ha még rajta is kapják, a boltosok inkább szánakoztak volna rajta, s elküldik egy ejnye-bejnyével.

Ám ahogyan a május vége közeledett, a Norman ikreknek ez a buzgó és szeszélyes eszköze mind többet vesztett úgy hasznosságából, mint szórakoztató jellegéből. Az egyik kedden, geometriaórán Skippy felállt az utolsó sorban lévő helyéről, s hangosan ordítani kezdett Mr. Norddal, a tanárral. − Maga barom! Maga ostoba barom! Elszúrta!

Mr. Nord rémülten, ugyanakkor haragosan fordult vissza a táblától. − Üljön le, Peters. Mit szúrtam el?

− A példát, maga barom. Hát nem látja, hogy az a szög… a… − Hangos zokogásban tört ki. Mr. Nord felmentette a tanítás hátralévő része alól.

Skip a folyosón megvárta a Norman ikreket. − Hé, ember − mondta Bruce. − Mi folyik?

Skippy a szokásosnál is sápadtabb volt, szeme, akár a nyúlé, vörös. – Hízott ártányok vagytok, és a zsírotok folyik. Mondjátok nekem, hogy szorozzak meg két számot egymással.

− Mi?

− Gyerünk. Mondjatok bármilyen két számot.

− Négyszázhatvannyolcezer és háromezer-kilencszáz-negyvenkettő.

− Egymillió-nyolcszáznegyvennégyezer-nyolcszáz-ötvenhat.

Bruce a füle alatt ütötte meg, amitől nekicsapódott a folyosón álló öltözőszekrényeknek.

Összebeszélhettek a Norman ikrek; amikor Jix és Pete Peters egy nappal később kivették Skippyt a J. S. Millsből, és egy olyasfajta helyre vitték, amely üdülőhelyre emlékeztetett golftanfolyammal, tornateremmel, nyitott és fedett uszodával, a Norman ikrek bizonyára rissz-rossz lakókocsijuknál henyéltek, s az új fiúról beszéltek. Miközben csokoládét tömtek a torkukba, egymásnak adogatták a spanglit, sört vedeltek és A dolog című filmet nézték lopott tévéjükön, megbeszélték, miképpen mérhetik le használhatóságát. Tervet kovácsoltak.

Azon a pénteken, amelyen egy Francis Leary nevű, vakációzó, máris napbarnított chicagói pap belépett nővére luxuskonyhájába, s rémületében beleejtette a kezében tartott, súlyos bevásárló zacskót valamibe, ami leginkább vértócsára hasonlított, Tabby Smithfield riadtan pillantott fel az ebédjéből: egy pepsis poharat lazán markoló, gépolajfoltos kéz zöttyent le az asztallapra.

− Hé, új fiú − szólította meg egy felülről érkező hang. − Ihatnál? − Tabby felnézett, de szólni nem tudott. Az osztály két réme vigyorgott le rá monstrumarcából. Egyikük overallt viselt pólója felett, párja mocskos pulóvert, amelyen még ki lehetett venni a következő szavakat: ESS TÚL RAJTA. Az asztalra tették a tálcájukat, s kétfelől mellé ültek. − Én Bruce vagyok, ő meg Dicky − tájékoztatta a pulóveres. − Gyerünk, idd meg, neked szántuk. Mi vagyunk a Hozta Isten Köszöntőhölgyek.

Mire Goodallék gyepje megtelt szomszédokkal, s Bobo Farnsworth próbálta megakadályozni Teknős Turköt abban, hogy megtegye az egyik állami rendőr állcsúcsát, ugyanakkor a két hisztérikus Goodall gyereket terelgette el a háztól (az egyik szomszéd csalogatta is magához őket a konyhaablakából) − nos, addigra Tabby Smithfield immár világtörténelem-órán ült, az utolsó sorban. Dicky és Norman úgy feszített a két oldalán, akár az őrzésével megbízott vérebek. − Mesélj neki Skippy-ről és a szemöldökről − suttogta Bruce Dickynek. Mindkét iker sörtől bűzlött, s a szag meglehetős nosztalgiákat ébresztett Tabbyben.

 

2

 

Ahogyan a hetvenes évek a végüket járták, úgy olvadozott, majd normalizálódott valamelyest a kapcsolat Clark és Monty Smithfield között. Ennek oka Tabby volt. Noha Monty a repülőtéri élmény okozta, hatalmas megrázkódtatás hatására szent esküvel fogadta meg, hogy túléli a fiát, arra nem volt képes, hogy úgy tegyen, mintha továbbra is lenne unokája. Tabbyről álmodott, havonta néhány alkalommal a gyerek volt szobájában bámulta a játékokat, amelyeket unokája nem vitt magával. És voltaképp sajnálta a fia ellen intézett inzultusokat, lévén ezek vezettek Tabby elvesztéséhez. Talán nem kellett volna Clarkot a tenisszel heccelnie. Talán nem kellett volna ragaszkodnia ahhoz, hogy Clark kapcsolódjon be a cég vezetésébe. Talán úgy lett volna jó, ha hagyja Clarkot Nyugaton csavarogni és teniszezni, mert ez volt Clark szándéka a főiskola után. Hiba volt talán az is, hogy a fele házat átengedte Clarknak és Jeannek, merthogy az egymás szájában lakás lehetett a legeslegnagyobb hiba. Ezek az önvádak kergették egymást az agyában.

Néhány hónap múlva megkereste Clark néhány régi barátját, volt osztálytársát. Megígérte, nem avatkozik bele fia életébe, csak pénzt küldene neki néha. Egy öreg ember, aki úgy tette ki a csekk-könyvét, mintha a szívét tette volna ki. Clark két barátja meg is sajnálta. Az egyikük rendelkezett egy miami címmel, a másik egy házszámmal Fort Lauderdale-ben. Monty felhívta mind a két város tudakozóját, de Clark nem volt telefon-előfizető. Tabby születésnapján csekket és jókívánságot küldött mind a két címre; két hétre rá köszönőlevelet kapott Tabby gyerekes betűivel Fort Lauderdale-ből.

Clark születésnapjára Monty ezer dollárt küldött, ám ez a levél felbontatlanul tért vissza a feladóhoz. Ezt követően Monty havonta küldött kisebb csekket Tabbynek, aki írt neki, valahányszor apja arra készült, hogy levezényelje a soron következő költözést. Nyolcadik születésnapján egy Key Westben készült fényképet küldött magáról: lebarnult, mezítlábas Tabby egy móló végén. Napsütötte arc, zavarodott tekintet.

Röviddel Tabby tizenegyedik születésnapja után − újabb, ezúttal Orlandóban készült fotó érkezett, rajta Tabby Pofás Páva Pajtás társaságában − Monty majdnem távirati stílusban íródott levelet kapott Clarktól, amelyből megtudhatta: új menye van. A neve Sherri Stillwell Smithfield. Egy hónapja házasodtak össze.

Monty, aki megtanulta a leckét, erőt vett magán. Gratulációit és jókívánságait fejezte ki levélben; az írottakhoz zsíros csekk társult. Ezt a levelet már nem küldték vissza, ám amikor az összeget jóváírták, Monty végre-valahára telefonhívást kapott a fiától. Közölte is vele: − Azt akarom, hogy egy dologgal tisztában légy. Ha elmegyek, ezt a házat rád hagyom. A tiéd lesz, tisztán és tehermentesen. És ha ide akarod hozni Tabbyt meg a feleséged, hogy benne éljetek, rendben van az is.

Mindezen esztendők alatt Tabby élete furcsábban folyt, semmint azt a Norman ikrek valaha is képzelhették volna.

Élt az apjával kivett szobákban, balhés házak kocsmái feletti, sörbűzös lakásokban, átmeneti szállásokon, ahol villanyrezsón kellett főzniük s az asztalon rohangáló csótányokra vadászniuk; de amikor nagyon rosszul ment nekik, egy hétig Clark kocsijában is laktak. Sok fiút ismert, akikkel kapcsolatban tartani lehetett tőle, hogy olyanná cseperednek, mint a Norman ikrek: az erőszak, az ostobaság és a ravaszság Tabby megszokott ismerősei lettek. Végignézte, hogy az apja veszedelmesen mélyre merült az alkoholban, s legtöbbnyire nem tudott magáról; megérte, hogy rövid időre rács mögé került, olyan bűnért, amiről Tabby nem tudott meg bővebbet; mire tízéves lett, csak egyetlen olyan tanév volt a háta mögött, amelyet ugyanabban az iskolában fejezett be, amelyikben elkezdte. Egyszer látta, amint az apja kivörösödve, győzelemittasan ront be, s a konyhaasztalra terít háromezer dollárt, amit teniszezéssel nyert. Látott két embert meghalni: egyiket abban a bárban késelték meg, ahol Clark dolgozott, a másodikat utcai lövöldözés során gyilkolták meg. Egyszer pedig, amikor óvatlanul, kopogtatás nélkül nyitott be a fürdőszobába, látta apja egyik barátját, a kísértetiesen sovány Key West-i transzvesztitát, akit Poche-nak vagy Poachnak hívtak. A vécén ült, s heroint fecskendezett a karjába.

Tizennégy évesen leírta az összes lakcímüket, amikre vissza tudott emlékezni, kezdve a Mount Avenue-i házzal: kilenc címet tudott papírra vetni anélkül, hogy egy pillanatra is el kellett volna gondolkodnia. Ezek közt volt három olyan, amit hotelnek csúfoltak, egy penzió és egy népszálló. Aztán töprenkedett néhány percig, és még három címet hozzá tudott adni a listához.

Mindezen végül Sherri Stillwell felbukkanása változtatott. Szívós, lojális, szőke nő volt, félig kubai, öt évvel fiatalabb, mint Clark. Korábbi férje otthagyta, ő maga pedig törzsvendég lett a Névtelenhez címzett Key West-i bárban, ahol Clark dolgozott. Sherri apja texasi olajfúró volt, aki gyakran utazott el hosszabb időszakokra. Sherri segített felnevelni három öccsét. Szerette a gyerekeket. Maradt benne Texasból bőven. Mikor összeköltözött Clarkkal, ragaszkodott ahhoz, hogy Tabby estére maradjon vele otthon, és a házi feladatát csinálja ahelyett, hogy egész este az utcán csavarog, vagy a bár sarkában ücsörög, mint az éjszakai élet üdvöskéje.

− Édesem, az én férjem nekem már annyit hazudozott összevissza, hogy az eget is bőgőnek néztem. Úgyhogy most már egy hazugság is elég. Nekem disznólkodhatsz, megmondod, ki az, aztán majd én a helyére teszem. Egy dolgot akarok: velem légy egyenes. De elég egy hazugság − egyetlenegy! −, és aztán annyi. − Sherri a beszőkített hajával és fekete szemével nem úgy festett, mint aki valaha is a lábát betette volna a Mount Avenue-i házba, ám Monty Smithfield azonnal rájött volna, mik a nő céljai a szeretőjével s annak fiával. Némelykor bátorította Clark simlijeit, mert tudta, azok gyorsan hozhatnak pénzt a konyhára, hosszú távon azonban azt akarta, hagyja ott a bárt és fogjon valami tisztességes munkába. Álláshirdetéseket böngészett, meghallgatásokat beszélt meg Clark számára, aki a végén Sherrinek köszönhette, hogy ügynöki munkát kapott. Ekkorra már Orlandóban laktak egy kicsiny, két hálószobás házban, amely előtt tépett, homokos fű éktelenkedett, s nekiálltak takarékoskodni. A Monty által nászajándékként küldött csekken új kocsit és némi bútort vettek. Sherri volt az is, aki a végén csak rábeszélte Clarkot, hívja fel az apját.

Ezen évek alatt Tabby sikeresen megszabadult mindazon hányattatások emlékétől, amelyek azóta keserítették az életét, hogy elhagyta Connecticutot. Gondolt az anyjára, ám arra igencsak ügyelt, nehogy arra a látványra is gondoljon, amelyet a koporsó nyújtott a ravatalozóban; ami pedig a repülőtéri víziókat illeti, amelyek egy mindenre kiterjedő, bénító pánik részei voltak, azokat még nehezebb volt elnyomni. Connecticuti életéből olyan főbb dolgokra emlékezett, amelyek rendkívül nagy benyomást tettek rá, vagy amiket gyakorta látott: ilyen volt a házuk eleje, a pónija, a mechanikus játékok bősége, az, ahogyan a nagyapja kinézett és öltözködött. Épp amikor a pubertáskor szélén egyensúlyozott, verték fejbe egy iskolai baseballmeccsen egy Louisville Slugger márkájú ütővel úgy, hogy eszméletét is elvesztette. A durva fűre roskadt, miközben mindenki köréje sereglett; egy pillanatra visszaemlékezett ekkor, hogy látott egy embert, aki késsel szurkál egy nőt, s ebben a vízióban volt némi nosztalgia. A mellette térdelő tanárnő folyvást hajtotta: ó, istenem, ó, istenem. Egy másodperc erejéig nem ismerte fel a nőt, sem a pajtásait, akik fölé hajoltak. Két meztelen ember az ágyon, s az egyik úszik a saját vérében? Miközben fejébe iszonyú fájdalom hasított, ismét élénken látta maga előtt a helyszínt, mintha agya az alatt telt volna meg a látomással, mialatt nem volt eszméletén, és megint csak az volt az érzése, hogy maga is ott volt, maga is végignézte azt, ami történt.

− Ó, istenem − mondta újból a tanárnő, s Tabby végre emlékezett a nevére. A fura, erős víziónak nyoma sem volt. Szemei fókuszáltak.

− Hogy érzed magad? − kérdezte a tanárnő.

És Tabby közölte vele: − Apukám azt mondja, rossz emberek nincsenek.

 

3

 

Tabby Smithfield Floridában töltött élete során csupán két alkalommal demonstrálta, hogy esetleg valami más is bujkál benne, mint aminek lennie kell egy meglehetősen átlagos fiúban, akinek az apja vándorcsapos.

Először akkor történt ez, amikor Clark megvette a kis orlandói házat. Aznap reggel költöztek be, Sherri fel-alá járkált a nappali meg a konyha közt, s próbált úgy tenni, mintha nem is extázisban úszna. Az utánfutó magában állt a feljárón, kocsi nélkül, mert Clark munkában volt, a padlón mindenütt edényekkel, ruhákkal teli dobozok hevertek. Sherri a Sears kiszállítóit várta: onnét rendelték az új ágyat. Az egyik dobozban Tabby rábukkant a Monopoly játékára, s most egyedül játszott új hálószobája puszta padlóján. Négy Tabby volt jelen, s amikor az egyikük dobott, a másik három remélte, a lépés az ő szállodájukra jön ki. Tabby II. egyelőre nyert, míg Tabby III.-nak mása sem volt, csak büntetője. Sherri berobogott a szobába, látta, mit csinál, és azt mondta:

− Esküszöm, te vagy a világ legbolondabb gyereke − azzal kirobogott. Fiókhúzás zaja hallatszott, kartondobozok repedtek ketté.

–A fenébe! − kiáltotta Sherri a nappaliból. − Hát nem igaz, hogy nem találom!

Akkor került a sor a jó Tabby IV-re, aki óvatos volt.

Nem elővigyázatlan, mint Tabby II., és nem is oly balszerencsés, mint Tabby III. Jó esélye volt, hogy átvegye II.-től a vezetést, s végeredményben megnyerje a játékot. Visszakiáltott: − Segíthetek?

− Nem találom! − ordította Sherri, immár a dühroham határán. Tabby meg tudta érteni. A költözködés bizony az ember idegeire megy. És akkor ő − vagy inkább (legyünk precízek) az a része, amelyet a szerencsétlen Tabby III. képviselt − még többet is megértett ennél. Sherri elhányta a pénztárcáját, s most majd’ megvész, mert attól tart, pénz híján nem fog tudni borravalót adni az ágyat kiszállító hórukkembereknek. Mindezt egyetlen másodperc alatt értette meg, majd − mintha a tábla túloldalán ülő Tabby III. a fogyatkozó pénzkészlete fölött áthajolt volna, hogy valamit a fülébe súgjon − újabb másodperctöredék elteltével látta: Sherrit látta, amint kiveszi a pénztárcát túlméretezett táskájából, s oda sem figyelve felteszi a hűtő tetejére.

Tabby soha nem szűnt meg töprengeni ezen a látomáson, azon, vajon honnét érkezhetett. Letette a dobókockát, s átment a nappaliba, ahol Sherri haját tépve járt fel s alá. − A pénztárcád a hűtő tetején van − mondta.

− Viccelsz? − kérdezte Sherri, azzal a konyhába ügetett. Egy perccel később a tárcával a kezében, hálás arckifejezéssel tért vissza. − Kölyök, te zseni vagy − mondta.

− Most azt meséld el, mi történt a varázskarkötőmmel, amit tizenhat évesen vesztettem el.

− Oké − egyezett bele Tabby. − Az unokafivéred, Hector kocsijának hátsó ülése mögé esett be. Egy ‘49-es Dodge volt az. Ott is maradt jó darabig, de amikor Hector bontásra adta el egy pofának a kocsit, kiemelték az üléseket a bontóban. − Mindeme információk Tabby III.-tól származtak. − A pofa odaadta egy kislánynak, de ő elvesztette egy bulin, és valahogy lement egy viharcsatornán… − Megtorpant, mert Tabby III. épp egy igen tiszta képet közvetített a tizenhat éves Sherriről, akin nem volt blúz és melltartó. A haja épp oly fekete volt, mint a szeme.

Sherri tátott szájjal nézte. − Hector unokatesóm? Édes Jézus. Beszéltem én róla valaha neked?

Megszólalt a csengő. − Itt vannak. Hát, kösz, Tabby. Már épp kezdtem bedilizni. − Elfordult, de Tabby még elkaphatta fekete szeme zavarodott, majdnem rémült pillantását.

A második különös eseményre három évet kellett várni. 1980 márciusában − egy hónappal az előtt, hogy visszaköltöztek Hampsteadbe − történt. Monty Smithfield agyvérzésben halt meg. Ügyvédje írásban tájékoztatta Clarkot, hogy mostantól ő a Four Hearths tulajdonosa. Clark azonnal menni akart, Sherri egyáltalán nem, és emiatt hajba kaptak. A házon kívül volt még egy akkora pénzösszeg is, amely mindkettejük számára mesebelinek tetszett: dollár százezrek.

− Mi lesz a munkáddal?

− Dugják föl magukba. Majd szerzek ott másikat. Nem mintha egy darabig szükségem lenne munkahelyre, Sherri…

− Nem akarok északra költözni.

− Itt akarsz maradni? Ebben a kekszes dobozban?

− Nem fogok tudni viselkedni. Nem illek én oda. Barátaim se lesznek. Itt akarok maradni, ahová tartozom.

Clark felújította régi ismeretségét az alkohollal, s részeg volt. Mint a régi szép, Mount Avenue-i napokban, hetente két munkanapot kihagyott. Clark és Sherri összevesztek mindezen dolgok miatt. − Oda tartozol, ahová viszlek − üvöltötte Clark.

− Szóval úgy gondolod, csak úgy becsomagolhatsz engem? − Amikor Sherri felbőszült, mindig felerősödött beszédében a spanyol akcentus.

Tabby kicsusszant az ajtón. Más vágya sem volt, mint hogy minél távolabb kerüljön a veszekedéstől. Átcsoszogott a gazzal benőtt füvön. Sherri hangja úgy emelkedett mögötte a házból, mint valami zászló. Üveg csörömpölt.

És akkor újra megtörtént. Valahol másutt volt. Most először értette meg, hogy a jövőbe lát, azt látja, ami meg fog történni. Éjszaka volt, s néhány fokkal hűvösebb, mint a jelenben. A veszekedés zajai megszűntek, s bár Tabby a házra nem pillantott vissza, tudta: elhalványult, eltűnt az is. Körötte magas, sötét fák, előtte keresztút. Hatalmas házak fénye tört át a fák lombjain. Tudta, hogy ez nem valamiféle vidéki környék, aminek első pillantásra látszik, hanem egy gazdag északi negyed. Ismerte is valaha a vidéket. Rossz dolog történt ott. Egy gépkocsi alacsonyan lévő fényei sepertek felé. Egy pillanatra rá is vetült a fény, és elvakította.

 

4

 

Így állt hát ott a valós időben, hat héttel később, május 17-e estéjén. Apja azt állította, már talált is állást: mikor este hazaért, az „elszámolásokról” beszélt, amelyeket kapott, a jutalékokról, amelyek őt illették, s mindvégig elszántan ivott. Sherri meghízott kínjában. Utálta Connecticutot. Tabby tudta, hogy a beképzelt hampsteadi lakosság testületileg elutasítja mostohaanyját, akinek soha nem fognak megbocsátani. A fiú az utcákon kóborolt, maga sem tudta, mit keres. Kétszer is a Mount Avenue-i kapuk előtt találta magát, s bámulta nagyapja régi házát. Még mindig nem bírta megszokni új otthona tágasságát. Hihetetlennek tűnt, mekkora udvarházban éltek valaha az apjával. A benne rejlő érzés vezette. Úton volt valami, hogy mi, azt nem tudta. Meg kellett pecsételni valamilyen egyezményt. Csendes volt az iskolában, szinte észrevehetetlen; félig-meddig mindig arra gondolt, az ő igazi élete másutt zajlik, odakünn a csendes greenbanki utcákon, ahol az volt.

Azon a szombaton Tabbyt kínozta a gondolat: az meg fog történni. Arról, hogy mi, még mindig nem volt fogalma, de az viharfelhőként lebegett Hampstead felett. Idegességében nem ette meg reggelire a francia pirítósát, olvasni sem bírt, és a kilences csatorna filmjei sem tudták lekötni. − Milyen szép nap. Miért nem megyünk ki adogatni? − De a közelgő végzet tudata félig megbénította Tabbyt. Kiejtette a labdákat, vadul dobta őket.

− Figyelj már oda! − üvöltötte az apja, s végül mérgében és megvetésében feladta. Tabby mérföldeket gyalogolt, le egészen a Sawtell Beachig, ahol chilis hot dogot vett egy lacikonyhán, s nézte a napfényben lézengő emberek arcát. Veled történik majd meg? Vagy te fogod elkövetni? Visszacammogott a Greenbank Roadra, s a mellette elhaladó autókban ülők arcát is megnézte.

Egy órakor a Gravesend Beachen ülve szunnyadt el: élénk, lármás álmok látogatták, agyában segélykiáltások visszhangzottak, egyik a másik után. Felébredvén a Van Horne-házat nézte, amely fehéren ragyogott a meredély tetején húzódó betonfal mögött. Felnyögött. Be fog következni, s ő nem lesz képes rá, hogy megakadályozza. A kicsiny parti hullámok felett köröző sirályok az álmában hallott segélykiáltásokat utánozták.

Hazavonszolta magát.

Ebéd után megint csak nekiindult Tabby. Ezúttal nem a Mount Avenue, hanem az azt övező kicsiny utcák útvesztője felé vette az irányt. Charleston Road, Hermitage, Beach Trail, Gravesend Avenue, Cannon Road. Ablakokon bámult be, arcokat vizslatott. Járőrautó haladt el mellette, aztán megfordult, hogy újabb körbe kezdjen. Nő kocogott szembe, sikerült kipréselnie magából egy hellót. A fény alig érzékelhetően halványult.

Miközben már harmadjára hágott fel a Charleston Roadon, hullámokban tört rá a szédülés és a hányinger. Halált szimatolt, oly tisztán, mintha tetem mellett állt volna, s egy pillanat erejéig visszaemlékezett a Fort Myers-i kocsmában kitört harcra, amikor az egyik ember a másikba meríti a pengét: az megtörtént, tudta, aztán egy sor olyan kép sodorta el ezt az emléket, amely túl gyors és összefüggéstelen volt ahhoz, hogy értelmezhető legyen. Egy HADD MENJEN AZ ÜZLET feliratú szvetter, srác, amint a biciklijével taknyol egyet egy sóderhalmon, oldalára fordult, hatalmas teherautó. Egy nő madárhangon segítségért kiált.

Az, az már tartott, vagy mögötte megtörtént. Tabby botladozva hátrafordult, visszarohant a Charleston Roadra, s egy sarkon öreg tölgyfák társaságában találta magát, az alacsonyan lévő fényszórók a földet pásztázva közeledtek hozzá. Ott állt a ház, fekete ablakokkal. Odabenn történt. Az autó reflektorai egy pillanatra megállapodtak rajta, aztán a Corvette elhúzott a saroknál. Másodpercnyi időre látta a kocsit vezető férfi fagyos, kétségbeesettségről árulkodó vonásait. Ott volt, ahová ösztöne vezette. Azon a helyen, amelyet hetekkel korábbi látomásából már ismert.

Tabby meg sem bírt moccanni, míg a rendőrautók elrobogtak mellette. Akkor megtorpant s hátrafordult döbbenetében, és addig futott a fák meg házak közt, míg el nem érte a következő utcát. Hegynek felfelé rohant a Hermitage Road távolabbi végén, hazafelé. Mikor odabenn volt, hallotta, amint apja és Sherri zajosan, szenvedélyesen szeretkeznek a hálószobában.

 

5

 

− Skippy feje néha beszorult a postaládákba − mesélte Bruce Norman. − Azért csinálta, hogy lássa, nem döglöttek-e be a cseresznyebombák. Ember, de szeretett azzal játszani, hogy egy szép napon hátha lerobban a feje a nyakáról. Micsoda egy ostoba pöcs.

Tabby Smithfield, aki az utóbbi időben a Norman ikrek kebelbarátjának mondhatta magát, kettejük közt ült vén, rozsdás kocsijukban a Blue Tern előtti parkolóban. Dicky Norman korábban bankjegyeket nyomott egy hirtelen idegessé váló, csónaknyakú pulóvert viselő főiskolás kezébe, leadta a rendelést, s most a sörtől mind a hárman kissé feldobott állapotban múlatták az időt, bár Tabby nem érezte magát annyira jól, mint az ikrek. Május harmincegyedike volt, vasárnap, este fél tizenegy. Dicky és Bruce péntek óta a szemét is alig vette le Tabbyről, aki kezdetben kicsit félt tőlük, aztán arra a következtetésre jutott magában: bár az ikrekre hosszú távon egészen biztosan dicstelen vég vár, egyelőre még nem többek bajkeverő gyerekeknél. A külvilág a méretük és fenyegető arckifejezésük miatt gondolt róluk sokkal rosszabbat. Boltokban lopkodtak, vandálkodtak, dzsangáztak és odavoltak a heavy métálért. Tabby sok hasonló srácot ismert. Ő maga Ben Sidran és Steve Miller muzsikáját kedvelte, de ezt inkább megtartotta magának.

− Mindegy, a cseresznyebombákkal fölhagytunk − folytatta Bruce. − Most már Devastatort alkalmazunk.

− A baseballütő ragasztószalaggal betekert nyelét cirógatta. Az ütőt gyárilag feketére lakkozták, de a festék sok helyütt lepergett róla a durva igénybevételtől. − Még a hangja is jobb annak; valahogy emberesebb. Odasettenkedsz, becuccolsz egy jó adag Devastatort, és a láda egész kurva oldala kiröpül. Badzsoooojngg! Hé, mi lenne, ha velünk tartanál majd egy körre?

− Oké − egyezett bele Tabby. − Benne vagyok egy buliban.

Dicky felült, a visszapillantóba nézett, s felnyögött.

− Bobo Farnsworth, a Fanszőr − jelentette. Mindhárom fiú a padlóra tette a sörösdobozt, a lábak mögé.

A rendőrautó kisvártatva mellettük állt meg. Bobo vigyorogva szállt ki, s az ablakuk fölé tornyosult. − Né csak, a Bobbsy ikrek. Nem otthon, az ágyban kéne már lennetek?

− Ahogy mondja, Farnsworth rendőr.

− No és a haver kicsoda? Túlságosan normálisnak tűnik ahhoz, hogy a spanotok legyen.

Tabby megmondta a nevét, s a rendőr olyan pillantást vetett rá, amely egyszerre volt barátságos és távolságtartó.

− Oké, srácok, ideje mennetek. Most benézek a bárba, és mire kijövök, nem szeretném itt látni a járgányotokat. Sajnálom, haverok, hogy valaha is betöltöttétek a tizenhatot.

− Bizony, kibaszott egy ügy ez a megöregedés − felelte Bruce.

− Azt azért nem hinném, hogy olyan nagyon meg fogsz öregedni, Brucie. − Bobo könnyedén rácsapott a kocsijuk tetejére, azzal sarkon fordult.

Amint Bobo eltűnt a Blue Ternben, Bruce legurította maradék sörét, s kinyitotta az ajtót, hogy előremenjen, a volán mögé. − A zöldfülű − háborgott, miközben elfordította a kulcsot. − Brucie-nak nevezett a gecifejű görény. − Hangosan böfögött. − Nézzünk szét a városban. Dicky, miért nem homályosítod fel Tabset egyről meg másról?

− Hallottál már egy Gary Starbuck nevű fószerről? − kérdezte Dicky.

 

6

 

Volt némi valószínűsége, bár nem sok, hogy ha Tabby nem is, Clark Smithfield valójában már találkozott Gary Starbuckkal Key Westben a hetvenes évek elején. Gary Starbuck jól megtanulta apjától a börtön elkerülésének egyetlen módját. Állandóan mozgásban lenni: egy városban csak egy ideig dolgozni, aztán szedni a sátorfáját, és legalább ötszáz mérfölddel arrébb újra kezdeni. Starbuck, akinek − Clark Smithfielddel ellentétben − nem okozott gondot, hogy apja nyomdokaiba lépjen, munkája gyümölcseit Key Westben élvezte, épp amikor Clark a Névtelen bárban dolgozott. Key Westben Starbuck a Delbert Tory nevet viselte; Houstonban Charles Beardnek, az illinois-i Springfieldben Lawrence Linglernek, Clevelandban Keith Peppernek hívatta magát. A Beach Trail-i Frazier Peters-házat Nelson Sutter néven bérelte. Sok mindent megtanult apjától, így azt, miként építse le a szomszédolni kívánókat, hogyan ücsörögjön egymaga a bárokban észrevétlenül, s azt is, hogy a professzionális udvariasság tiszteletre méltó dolog. Zömök, fiatalos fickó volt ez a Starbuck, sötét hajú, széles vállú, borotvált arcú. Nagy orr ült ünnepélyes arca közepén, amely sehogyan sem passzolt erőteljes felsőtestéhez. Amikor éppen nem dolgozott, pasztellszínű pólóingeket és jellegtelen nadrágokat hordott; hasonlóan tizenkettő-egy-tucat, szürke színű dobozkocsival járt. Ha dolgozott, pisztolyt is viselt.

Amikor először megjelent Hampsteadben, lakókocsit bérelt egy, a Post Roadtól nem messze lévő parkban. Az ikrek nap nap után láthatták a lakókocsi mellett az autóját, mely néha tűnt csak el, hétvégeken, főleg az éjjeli órákban. Dick és Bruce − körülbelül akkortájt, amikor Starbuck talált kiadó házat − végül eldöntötték, hogy körülnéznek úgy a férfi autójában, mint a lakókocsijában.

Bruce egy nap bejutott a dobozkocsiba, mialatt Starbuck valószínűleg aludt. A jármű belülről pontosan olyan volt, mint kívülről: tiszta. És teljesen üres. De Bruce benézett a kesztyűtartóba is, és felfedezte, hogy a kaliforniai forgalmin nem ugyanaz a név szerepel, mint amelyiken a lakókocsit kivették.

− Szerintem, Dicky, rábukkantunk valamire − jelentette a fivérének. A következő éjjel a pótkulccsal mind a ketten bementek a lakókocsiba.

Amit ott találtak, legmerészebb álmaikat is felülmúlta. A lakókocsi színültig volt televíziókészülékekkel, ezüstneművel, öltönyök tucatjaival, és vagy fél tucat, papírpénzzel telitömött cipősdobozt is felfedeztek. − Hé, ez a fazon aztán valami − lehelte Bruce, akit valósággal letaglózott a tisztelet, amit a bérlő iránt érzett.

A tisztelet azonban egyiküket sem akadályozta meg abban, hogy másnap újra meglátogassák a lakókocsit. Ezúttal már iskola után, s pótkulcs nélkül. Becsengettek. − Mr. Starbuck? − kérdezte Bruce. − Pardon: miket is beszélek, Mr. Sutter?

Új tévékészülékkel s nejlonzacskónyi, kiváló minőségű mexikói fűvel távoztak. Mert Gary Starbuck apja ezen tanácsát sem feledte el: „Ha üzlettársad van, még ha kényszerből is, bánj vele jól. Az üzlettárs, akár jó, akár nem, üzlettárs, s előbb vagy utóbb úgyis eljön az a pillanat, amikor csak némi kence tart távol a kótertől.” Amellett biztos volt abban, hogy valamire fel fogja majd tudni használni a Norman ikreket.

 

7

 

Patsy McCloudban hatalmas félelem lakozott, ami még azon a balsikerű vacsorapartin is, amelyre Allbee-ék és Ronnie Riggley hivatalosak voltak, beárnyékolta a többi, kisebb félelmet. Patsyt a szülei hétévesen elvitték abba a pszichiátriai intézetbe, ahol Tayler nagymama élt; a szülők évente két-három alkalommal látogatták Tayler nagymamát, Patsy számára viszont ez volt az első alkalom. Apja zsörtölődött mindvégig a Hampstead és Hartford közti hosszú úton, miután nem volt ínyére, hogy a lánya találkozzon az anyjával; Patsy anyja azonban − akinek egyre kellemetlenebb volt, hogy különféle kifogásokkal bújjon ki az öregasszony ilyen irányú, mind határozottabb kérése alól − a sarkára állt.

Nagy terembe vezették őket, amelyeket az alapszínekkel festettek ki, akár egy óvodát. A nővérek ragyogó mosollyal tekintettek Patsyre, aki azonban máris kellemetlennek érezte a szülei közt tapintható feszültséget, valamint a kórtermekből kitébláboló, gyámoltalan, szerencsétlen beteg emberek látványát. Olyan emberek voltak ezek, akiknek a testükhöz képest túl nagy volt a fejük, s a fejükhöz képest túl nagy volt a nyelvük. Egy férfi, aki megszállottan járt-kelt a fal mentén, lapát alakú horpadást viselt a homlokán. A felfelé jövet látott zárak és rácsok azt az érzést keltették benne: ő rab lesz ebben a kórházban. Talán csak trükk volt, amivel idecsalták, aztán a szülei itt fogják hagyni! Noha a helyiségben ő volt az egyetlen gyermek, mégis úgy tűnt, hogy azt gyerekeknek rendezték be: az asztalokon puha zsírkréták hevertek szerteszét, a falakat gyerekes rajzok borították.

Nagymamája ragyogó narancsszín ajtón át jött be, két férfi ápoló kíséretében. Magában beszélt. Patsy első gondolata az volt, az ő nagyanyja a legöregebb ember, akit valaha is látott; a második meg az, hogy ide tartozik. Ritkuló, fehér haján tompán tört meg a fény, szeme meredten bámult. Bőrén ősz szőrszálak törtek át. Ügyet sem vetett Patsy szüleire. Az ápolók segítettek neki leülni egy székre, az ölébe bámult és motyogott.

− Elhoztuk Patsyt − mondta a menye. − Ezt kérted, emlékszel? Azt akartuk, hogy találkozzatok, Tayler mama.

Az apa undorában felmordult, azzal hátat fordított nekik.

Patsy az öregasszony homályos, befelé forduló arcába nézett.

− Nem akarsz köszönni az unokádnak, Tayler mama?

− Az ember a hátsó udvarában lóg − riasztotta meg Patsyt az öregasszony mormolása. − Csak úgy táncol a kötélen. Túl sok a számla, a számla, a számla. Azt hiszem, a jövő héten találják meg. Elhoztátok Danny lányát?

− A homályos, sápadt szemek végre feltekintettek, s megtalálták Patsyt. − Szegény lány − mondta a nagyanyja. − Ő is egy. Szép dolog. Nem szeret itt, ugye? Azt gondolja, majd itt hagyjátok velem. Szegény lány. A jövő héten találják majd meg, mi, kislány?

A sápadt tekintet részlegesen kitisztult, s most Patsy látta a fa ágán lógó embert, majd egy ablakon át papírral letakart asztalt látott. − Nem tudom – felelte rémülten.

− Imádni foglak, ha majd velem laksz − közölte Tayler nagymama, s ez egykettőre véget vetett a beszélgetésnek. Apja felkapta Patsyt, s lehurcolta a kocsihoz. Többé egyikük sem javasolta, hogy Patsy látogassa meg Tayler mamát.

Két napra rá megkérdezte az apját, megtalálták-e már azt az embert. Apja nem tudta, miről van szó. Patsy megértette, hogy apja mélységes, dühös szégyent érez: saját maga miatt és az anyja miatt is.

Sose bírta elfelejteni, miként fogadta őt Tayler nagymama. Szegény lány. Ő is egy. Mikor a vénasszony végre a szemébe nézett, olyan átlátszónak érezte magát, mint az üveg. Magától értetődő kétségbeesés volt azokban a szemekben, s nem evilági megértés. Patsyt mindössze az különböztette meg a nagymamájától, hogy Tayler nagymamának jobban ment a dolog. Patsy pubertáskora elérése előtt képes volt kisebb tárgyakat mozgatni az asztalon, lámpákat felkapcsolni, ajtókat kinyitni pusztán azáltal, hogy elképzelte ezeket a történéseket, majd az így előállott képet a szándék sárga ragyogásával vette körül. Képessége titok volt, a legféltettebb titka. Rögvest tudta, Tayler nagymama ennél jóval többre is képes; ha akarná, a kórházat is a földdel tehetné egyenlővé, ő pedig épen, szabadon kisétálhatna a romok közül. De Tayler nagymamának ilyesmi nem állt szándékában. Az öregasszony szándékosan bamba arca és hasadt elméje Patsy számára a saját kérlelhetetlen jövőjét jelképezte.

Mikor először jött meg neki, a tárgyak mozgatásának képességét elveszítette. Egyszerűen már nem volt vele: a nővé válás folyamata magával ragadta ezt a képességet, hogy vért és görcsöket adjon helyette. Majdnem egy éven át szakasztott olyan volt, mint az összes többi lány, akit ismert. Hálát adott magában ezért.

Aztán új lány került az osztályukba. Egérszerű teremtés volt Marylin Foreman, szemüveget viselt, seszínű frizurát, s mindig kimondta, amit gondolt. Patsy tudta, abban a pillanatban, amikor Marylin Foreman megjelent az ajtóban. S Marylin is épp úgy ráismert. Elkerülhetetlen tény volt a másik lány: amiképp korábban a nagyanyja, most Marylin lett a végzete. A szünetben az új lány odajött hozzá, s egyenesen a tárgyra tért.

− Te mit tudsz? Én látok dolgokat, amelyek mindig megtörténnek.

− Kopj le rólam − mondta Patsy, de nem igazán szívből, s Marylin nem is vette a szívére a felszólítást. Patsy megszenvedte annak tudatát, hogy Marylin Foreman most minden barátnőjét elriasztja, s egyedül vele kell majd beérnie.

− Meg fog történni − mondta Marylin roszogó, vontatott hangján. − Meg fog veled történni. Tudom. − S noha vonzalom nem alakult ki köztük, mert az új lány ilyesmire nem tartott igényt, annyira közel kerültek, hogy még hasonlatossá is váltak − valahol félúton Patsy csinossága és Marylin egyenessége között. Patsy néha azon kapta magát, hogy Marylin hangján beszél. A Taylerek soha nem értették, mi lehet az oka, hogy népszerű, vonzó leányuk ennyire a jellegtelen Marylin Foreman befolyása alá került.

Kettesben utazgattak. Ez volt az ő saját kifejezésük, Marylin találmánya. Ültek egymás mellett esténként, amikor mások úgy tudták, a házi feladatukat csinálják, kéz a kézben, behunyt szemmel. Patsy minden alkalommal gyomorforgató félelemmel vegyes izgalmat tapasztalt, mikor tudatuk egybekapcsolódva vitorlázott az ismeretlenben. Utazgatásaik során furcsa tájakat, forró, olvadt színeket láttak, és soha nem tudták, mi vár rájuk. Néha csak étteremben étkező embereket néztek, néha osztálytársukat, aki a Sawtell Beachen barangolt magában. Egy ízben két tanárukat látták, akik szeretkeztek az egyik üres, földszinti osztályteremben. Egyszer pedig az üzleti ismeretek oktatóját a J. S. Millből, aki meztelenül feküdt egy fiún. A srác benne volt a főiskolai futballcsapatban. − Ez mocskosul undorító − jelentette ki Marylin, aki azonban legtöbbnyire nem törődött azzal, milyen élményeik voltak utazgatás közben. Éppolyan boldoggá tette, ha számára ismeretlen embereket látott egy ismeretlen étteremben, akik olyan ételeket ettek, amelyeket ő nem kóstolhatott meg, mint ha színesebb látomások jutottak osztályrészéül.

Egy másik vízió múltbéli lehetett, s már csak ezért is szokatlan volt. A lányok utcát láttak, egyértelműen a Riverfront Avenue-t, de az olajtársaság épülete s az irodák eltűntek. Rövid, zömök halászbárkák álltak a mólók mellett; legömbölyített orrú, vén autók gurultak a füves parton, azon a részen, ahol már régen parkoló terpeszkedett. Az egyik bárka fedélzetén szakállas, kötött sapkás ember töltött bort egy kávéscsészébe és egy borospohárba. A bárka korlátjánál selyemruhás nő támaszkodott tunyán. − Ez rossz − mondta Marylin. − Nekem ez nem tetszik. – Megpróbálta kiszabadítani a kezét, de Patsy erősebbnek bizonyult: ez a vízió neki szól, és Marylin Foreman nem fogja borítani az egészet, még akkor se, ha borzalmas. Mert tudta, hogy az lesz. A szakállas a nőre mosolygott, majd beindította a motorokat. A hajó a folyó fősodrán haladt lassan a torkolat felé. A férfi megragadta az asszonyt, s táncot imitált. Hajladozott, lábát rakosgatta; a nő nevetve kapaszkodott belé. Patsy úgy látta, a halász csinos, ahogyan egy bivaly is az, a maga öntudatlan módján. − Fertelmes − mondta Marylin. A férfi mosolyogva ragadta meg a nő torkát durva ujjaival. Szeme villogott. A nő fölébe kerekedett, s a csillogó fedélzetre teperte. A két test egymásba kapaszkodva küzdött, míg a férfi meg nem emelte áldozata fejét, s oda nem csapta a fedélzethez. Minden mozdulata céltudatos, szándékos volt. Marylin reszketni kezdett. Mikor a nő már nem mozgott, a férfi egy kamrából olajfoltos ponyvát vett elő, és belehengergette. Miután beledobta a megkínzott, de még élő testet a Nowhatanba, megitta borát. Patsy szinte elzsibbadt az undortól. Abban a pillanatban, amikor a bárkáján egyedül álló halász képe egy másik furcsa ember képébe olvadt bele − ez utóbbi mellényes öltönyt viselt, s ott állt a partszakaszon, egy épület előtt, amiben Patsy a Country Clubot ismerte fel elengedte Marylin kezét. Úgy érezte, az erőszaknak és a halálnak ezek a helyszínei cinikus módon csak addig nyilvánulnak meg a számára, amíg meghívja őket.

A jövő héten találják majd meg, mi, kislány?

Miután Foremanék Tulsába költöztek, Patsy soha nem próbált meg a maga szakállára utazgatni. Ő is, Les is a Connecticut State College-ban folytatták tanulmányaikat: Les diákszállón lévő lakásán nézték a tévében a Kennedy-gyilkosság egész napos drámáját. Néha azzal képesztette el Lest, hogy halálos pontossággal jósolta meg a vizsgaeredményeit. Ha profetikus álmai voltak, azokat megtartotta magának. Les máris ősjenkinek hívta. 1964-ben házasodtak össze, azután éltek Hartfordban, New York Cityben, Chicagóban, Londonban, Los Angelesben, majd megint New Yorkba hurcolkodtak. Megvették hampsteadi házukat, s Les New Yorkba ingázott, hogy − miként mondta − „megégesse a seggét”. Mostanra már semmi személyes nem került köztük szóba. Sőt Les nem is nagyon szólt a feleségéhez. Még Chicagóban kezdte verni, azután, hogy élete legtermékenyebb szakaszát követően értesítették az első, igazán jelentős promóciójáról.

 

8

 

Les azon a vasárnap estén nem verte meg Patsyt; csupán savanyú részegséggel tudtára adta, hogy Ronnie Riggleyhez és Laura Allbee-hez viszonyítva nem nevezhető nőnek. Csörtetett a házban, s kiivott egy üveget, mialatt Patsy rendbe hozta a hálószobát. Mindvégig hallotta, amint Les „köcsög színészekről” morog. Mikor hallotta felfelé jönni a lépcsőn, az övékével szomszédos vendéghálószobába menekült, ahová már korábban bevitt néhány könyvespolcot, egy asztalt meg egy dupla ággyá nyitható kanapét. A könyvespolc tetején kis képernyős, fekete-fehér Sony tévé árválkodott; bekapcsolta, hogy megnézzen valami filmet, míg Les végképp el nem alszik.

Fél egykor recsegő, csattogó zaj riasztotta szunyókálásából. Az utcai lárma Lest is kiugrasztotta az ágyból, hallotta, miként dübörög a sötét hálóban. Kiszólt neki, válasz azonban nem érkezett, ha csak a bejárati ajtó csapódását nem tekintette annak.

Patsy kinézett búvóhelye ablakán. Sárga fény pislákolt az utcán: a majdnem minden házon megtalálható biztonsági lámpák fénye. A Charleston Road sarkán rozsdás, fekete autó gyorsított. Egy másodperccel később megpillantotta Lest, amint fürdőköntösben és papucsban űzőbe veszi a gépkocsit. Kezében pisztolyt tartott.

Elég jól ismerte Lest ahhoz, hogy tudja: ha Richard Allbee és Bobo Farnsworth nem látogatja meg őket, férje nem nyúl a fegyverhez. Ám vendégei ingerelték. Egyiknek a fiatalsága és az ereje, a másiknak, bármely lényegtelenné is töppedt mára, a hírneve bizonyult Les számára elviselhetetlennek. Provokálták. Patsy lenézett a lépcsőfordulóba, majd kinyitotta az ajtót, s rohanni kezdett a férje után.

Az egyik utcai lámpa alatti csatornanyílás szélén teátrális mozdulatokkal döglődött egy veréb. Patsy rendes esetben megállt volna, most azonban, hogy az előtte lévő utcasarkon már a rendőrségi autó szirénája is felbőgött, elrohant a reszkető kis test mellett.

A Charleston Road és a Beach Trail sarkán állt a következő utcai lámpa, pontosan alatta egy gyerek: szemüveges, vékony, barna hajú kislány, s őt nézte. Patsy első gondolata az volt, igencsak kései óra ez ahhoz, hogy a kislány az utcán legyen. Aztán látta csak, hogy ismerős az arca. Les iránti indulata hajtotta el a lámpáig. A sarokról megpillantotta az orral a járda felé fordult járőrautót a mögöttük álló ház előtt. Rendőr állt egy púpos vénember és egy karcsú tizenéves srác mellett, Les pedig tüzelőállásban előtte, a pisztolyát célzásra emelte.

− Uramisten − lihegte Patsy. Les megőrült. Le fog lőni valakit. Hacsak nem a rendőr lövi le őt.

Aztán látta, hogy a lámpaoszlop tövében álló gyerek nem más, mint Marylin Foreman. Önkéntelenül elfordult a rendőrre fegyvert szegező férje látványától, s a lányra nézett. Marylin Foreman nyakkendőt viselt, fehér zokniját legyűrte, arcát megnevezhetetlen sápadtság uralta. Marylin a fényben állt, de nem vetett árnyékot.

− Nem − bukott ki Patsy száján. − Ez nem… − Marylin szóra nyitotta ajkát, de hang nem jött ki rajta. Patsy hallotta a lövést. Hatalmasat szólt a csendes utcában.

 

9

 

− Gary Starbuck profi − mondta Tabbynek Dicky Norman. A Bridge Roadra fordultak, majd átkeltek a Nowhatan felett. − Nem semmi manusz. Rajtunk kívül még az igazi nevét se tudja senki. Fiú, ennek aztán kötélből vannak az idegei.

− Hogy érted, miben profi?

Mind a két fivér nevetett. Belehúztak, felfelé haladtak a Greenbank Roadon. Az öreg Olds generálozott motorja minden tőle telhetőt megtett, de az erőlködéstől lángok csaptak ki a kipufogójából.

− Cuccokat hoz el − mondta Bruce. − Az emberek házaiból. A szentségit, ha eggyel végez, abban a termeszeken kívül semmi nem marad. Lefogadom, Gary Starbuck több pénzt csinál évente, mint itt akárki. Lefogadom, amennyi cucca van, haver, ez egy kibaszott milliomos.

− Ó − mondta Tabby.

− És mi ráakaszkodunk majd szépen − károgta Dicky.

− Ez − vágta rá Tabby − nem nekem való.

− De nem ma este. Ma este devastatorozunk egy kört. Greenbankben. Mindent beidőzítettünk. Körülbelül tíz perccel azután leszünk Greenbankben, hogy zöldfülű Bobo Fanszőr úton lesz a Post Roadon. Megszívassuk, ember. Minden lépéséről tudunk. Igazi faszfej-seggfejet csinálunk belőle.

− Nem most intéztetek el néhány greenbanki postaládát? − kérdezte Tabby, aki már látta az ikrek működésének eredményeit.

− De, csakhogy ez külön ajándék lesz Bobónak − ropogtatta meg Dicky tenyerével az ütő nyelét. − Aztán meg lehet, hogy némi beszélgetésre ráakaszkodunk majd szépen Gary Starbuckra. Kivéve ha úgy gondolod, kis haver, hogy haza kell szépen menned.

− Azt hiszem, ezt fogom tenni.

− Ezt később megbeszéljük − szólt hátra Bruce a kormány mögül.

− Én nem rabolok ki házakat, és nem akarok olyanokkal találkozni, akik ezt csinálják. − Tabby hangja elvékonyodott az idegességtől. − És a szomszédaim postaládáját se igazán akarom kikészíteni.

Dicky vállon veregette. − Ne csináld már.

− Én is abban a negyedben lakom.

− Hé, ember, ő is abban a negyedben lakik − szólt Bruce.

Dicky ütközésig letekerte az oldalán az ablakot, s amikor egy sarkon fordultak be, kidugta az ütőt. A célba vett postaláda nyaktörésszerű reccsenéssel fordult le a póznáról. Dicky diadalmasan ordított. − Elkaptam a faszszopót!

− Mi nem várunk tőled semmi különöset − szólt Bruce. − Csak haverok vagyunk, így van?

− Aha.

− Hát, nem t’om, nem hangzik valami haverian, amit mondasz − ropogtatta meg Dicky ismét az ütő nyelét.

− A betörés nem pálya nálam − felelte Tabby. − Csak ennyit akartam mondani.

− Jó, de minden rizikót ez a fazon vállal − közölte vele Bruce. − Nem vagyunk mi olyan hülyék, mint amilyennek látszunk.

Tabby erre nem mondott semmit.

− Itt van még egy − szólt Dicky. Most már a Greenbank Akadémia kapuitól nem messze jártak. Mikor Bruce lassított, kidugta az ütőt az ablakon. Fél kézzel lendítette meg, célba véve az Akadémia postaládáját. Hangos reccsenés, a kocsi gyorsított, Dicky ismét örömujjongásban tört ki.

Mikor Bruce befordult a Beach Trailre, Tabby ismét tiltakozott. − Pontosan itt lakom, srácok.

− Tabs, kezdesz engem idegelni − figyelmeztette Dicky.

Tabby hirtelen elcsodálkozott önmagán. Miért vagyok itt? Mert ez a két lumpen meghívott Whopperre meg kólára?

− Talán hülyén hangzik − szólalt meg − de gondoltatok ti már arra, hogy rendőrnek csapjatok fel? Lefogadom, nagyon klassz zsaru lenne belőletek.

− A faszt − mondta Dicky, s Bruce a másodperc töredékével később visszhangozta a szót. − Nincs pízük, Tabs, nincsen nekik pízük. Az összes hampsteadi zsernyák Norringtonban lakik, tudtad-e?

− A következő a tiéd, Tabs − mondta Dicky. Céltalanul csorogtak a Cannon Roadon, és nem látták Bobo Farnsworth járőrkocsiját, mert az a fák között, Leo Friedgood feljáróján parkolt. Leo már egy ideje nem kapcsolta fel a háza bejárata feletti lámpát.

− Tudod, mit csinálnék én a legszívesebben? − kérdezte Bruce. − Leszednék valami igazi nagy embert. Az elnököt vagy John Denvert. Tulajdonképpen én lennék az első ember, aki megpróbálja kinyírni John Denvert.

Dicky Tabby mellének vágta a baseballütőt. − Húzódj a járdához, Bruce.

− Nehogy már − mondta Tabby, mikor látta, merre tart Bruce. − Ezt én nem csinálom.

− Idegelsz.

− Jó, rendben.

Bruce bekanyarodott a Charleston Roadra, és áttévedt a szemközti sávba. − Jobb, ha eminnen veselkedsz neki, Tabs.

Tabby dühében és elkeseredésében kidugta az ütőt az ablakon, s mindkét kézzel szorosan megmarkolta a ragasztószalaggal körbetekert nyelet. A világon semmi kedve nem volt a dologhoz. Az ütő olyan erővel találkozott a postaládával, amelyet Tabby rettenetesnek érzett, s majdnem kirepült Tabby kezéből. − Naggyon jó − nyugtázta Bruce. − Van vér a pucádban, ember. − Dicky hátba veregette. Karja fájt a csapástól, amelynek erejét a nyél egészen a bicepszeibe és a vállába továbbította.

Bruce a gázba taposott. − Na még egyet az este. De hadd mondjam el neked, mit akarunk csinálni. Ismered az étkező előtti parkolót, azt, amelyik előtt az a jelzés fut körbe?

− Figyelj, valami manusz rohan utánunk − kurjantotta Dicky szórakozottan. − Azt hiszi, leolvashatja a rendszámtáblát. Tisztára fönn van a plafonon.

Tabby hátrafordult, s megpillantotta a kocsijuk után loholó, pizsamás férfit.

− Na, isten veled − mondta Bruce, s bekanyarodott a Beach Trailre. Hátranyúlt, s Dicky a markába tette az ütőt.

− Hé, én mindjárt itthon vagyok − mondta Tabby.

− Nem lehetne…

Bruce az út bal oldalára húzott, és leverte a postaládát az ott álló póznáról.

Amikor a láda csattanva landolt a behajtón, a Cannon Roadról meghallották a rendőrautó szirénáját.

− Erisszetek ki − követelte Tabby.

− Jesszus! − üvöltötte Dicky. − Kanyarodj!

− Hé, ez olyan, mint Skippyvel, ember − mondta Bruce csendesen a fivérének. − Ereszd ki.

Dicky gyorsan az ajtó felé tuszkolta Tabbyt.

− Játsszad a hülyét − szisszentett rá. − Rendben lesz minden. Csak játsszad a hülyét.

Tabby kinyitotta az ajtót, s félig kimászott, félig kiesett a kocsiból. Bobo Farnsworth villogó, szirénázó autója harminc másodpercre volt tőle: épp befordult az is a Beach Trailre. Bobo mögött Les McCloud loholt pisztolyát lengetve, obszcenitásokat ordítozva.

 

10

 

Greenbankben, akárcsak Hampstead legnagyobb részében, alig-alig világítottak a házak ablakai. A biztonsági lámpák úgy világították meg a gyepet, mint a rejtett színpadi lámpák. A Charleston Road felvégén senki nem ébredt fel, noha a McCloud ház emeletén két szobában is égett a lámpa. Bobo Farnsworth ebből különösebb meglepetés nélkül vonta le a következtetését: Patsy és Les külön szobában alszanak. Egy szép napon kénytelen lesz beköszönni hozzájuk, hogy leállítsa a csatát; ott találja majd azt a csinos, érzékeny nőt bevert szemmel vagy törött állkapoccsal. Be kell majd varrnia Lest, de a cellában töltött éjszaka utáni reggelen Patsy majd beállít, és előadja a szokott mesét a létráról való leesésről. A Beach Trailen fények sehol. Befordult a Cannon Roadra, s azt látta a sarokról, hogy bár az udvaron semmilyen lámpa nem világít, Leo Friedgood házának nappalija és ebédlője fényben úszik. Álmatlanság. A függönyöket meg elfelejtette behúzni. S bár nyilván szesztől bűzlik, jó esély van rá, hogy szívesen látna valamilyen társaságot.

Bobo Leo háza elé hajtott, s beállt a fasor alá. Semmi szükség rá, hogy egy éjnek idején kóborló szomszéd azt lássa, Hampstead legfaszább gyereke még mindig kihallgatja Leo Friedgoodot. A kivilágított ablakokra pillantva árnyat látott, amely a nappali szemközti falán vonult el. Bobo felhágott a lépcsőn, s becsengetett.

Friedgood nem mutatkozott. Bobo újra megnyomta a csengőt.

− Ki van ott? − kérdezte egy fojtott hang, közvetlenül az ajtó túloldaláról.

− Farnsworth rendőr. Szolgálatban vagyok. Gondoltam, beugrom s megkérdem, szüksége van-e valamire.

Friedgood nem felelt.

− Ha esetleg beszélgetni volna kedve?…

− Menjen innét − mondta a hang.

− Elég rossz a hangja. Rendben van minden, Mr. Friedgood?

A Bobo bal keze felé eső ablakok függönyeit összerántották. Friedgood pánikról árulkodva halkan nyöszörgött.

− Nyisson ajtót, Mr. Friedgood. Engedje meg, hogy segítsek magának.

− Gondolja, képes rá? Nyissa ki maga.

Bobo elfordította az ajtógombot, s belépett. Már a küszöbről megcsapta orrát az égett hús szaga. Balra meglátta a nappalijába tartó Friedgoodot. Döbbenten nézte. A férfi kalapot viselt. Friedgood, mielőtt szembefordult vele, lekapcsolta a nappaliban a világítást.

Elsőként a szemeket elrejtő pilótaszemüveget látta meg. Friedgood mélyen a szemébe húzta a kalapját. Kezein kesztyű. Arcának egyik fele torzan felpuffadt, a másik − a szemüvegkeret és a gallér közt − vörös volt, akár a nyers hús. Bozontos bajsza eltűnt.

− Ne jöjjön közelebb − mondta Friedgood. Ajkaira mintha fehér rúzst kent volna. − Elkaptam valamit. Egy lépéssel se jöjjön közelebb.

− Ki az orvosa? − bukott ki Bobóból. Friedgood felemelte jobb kezét, s végighúzta vöröslő arcán. Bobo még a sötétben is ki tudta venni a kesztyűre kenődő vért. Mintha a világ leggusztustalanabb pattanásainak szolgált volna táptalajul, és azzal próbálta volna megoldani a dolgot, hogy elevenen megnyúzza önmagát.

Vagy megpörköli.

− Az orvosom ezen nem segíthet − hátrált vissza Friedgood a félhomályba. − Meg van elégedve? És most kifelé. Nem kívánom a társaságát.

Bobo dermedten nézte, amint Friedgood a sötétbe olvad − de arcának bal fele, a puffadt, fehéren világított, amiképp ajkai is. S az az arcfél rángott, vonaglott, akár maga a hús, akár az arcizom tette: álmában fészkelődő egérre emlékeztetett. – Vegye le a kalapot meg a szemüveget − kérte Bobo. − Jézusom, én még ilyet nem láttam.

Szíve nagyot ugrott, amikor valahonnét kintről csattanást hallott, s úgy érezte, majdnem megáll.

Friedgood kuncogott. Egy autó húzott el odakinn.

− Azt hiszem, mennem kell − mondta Bobo. − Alighanem megint egy átkozott postaláda. De ha bármivel, bárhogyan segíthetek…

− Hagyjon békét − vágott közbe Friedgood. − Nem tud maga segíteni semmivel, legfeljebb ha kitakarodik innét.

Bobo sarkon fordult, s félig futva távozott. Lúdbőrzött a háta. Kocsijába ülve látta, hogy Friedgood mindenütt lekapcsolta már a villanyt. Egy pillanatra maga elé képzelte a férfit a nagy, sötét házban, amint roncsolt bőre foszforeszkál… aztán kilőtt az utcára. Kipörgő hátsó kerekei kavicsot spricceltek.

Látta a Charleston Road sarkánál vad lendülettel beforduló kocsi helyzetjelzőit, s szeme sarkából a kárt is érzékelte, amelyet Les McCloud postaládája szenvedett el. Mikor a ház előtt elhajtott, kivágódott a bejárati ajtó, fényhasáb csapott ki mögüle − Les kifelé tartott, hogy szemrevételezze a pusztítást. Bobo továbbhaladt, s a kereszteződésnél a helyzetjelzőket keresve mindkét irányba pillantott. A vandálok bárhol cirkálhatnak Greenbank ezen részének útvesztőjében, de az is lehet, hogy a Beach Trailre fordultak, mert a Mount Avenue irányába tartanak. Bobo lefogadta magában, hogy az utóbbi történik.

Aztán ismét egy postaláda fémes halálsikolya ütötte meg a fülét. Bekapcsolta a szirénát, és a Beach Trailre hajtott.

Egy tömbbel odébb mozgást látott, autót viszont nem. Az egyik viharvert, vén ház előtt kivégzett postaláda hevert a földön, s egy srác épp megbillentette: fel akarta emelni. Amikor a srác meghallotta a szirénát, Bobo felé nézett, de nem próbált menekülni. Cipelte a postaládát a pózna felé, amiről leverték.

Bobo a járdaszélre hajtott, kikapcsolta a szirénát, kiszállt. − Hagyd azt, fiam − mondta a srácnak. − Láttál erre kocsit? Láttad, ki csinálta?

A srác a fejét rázta, s Bobo közelebb lépett. − Hoppá, én már láttalak téged. A Norman ikrekkel voltál.

− Igen − mondta Tabby. − A Hermitage Roadon lakom. Megláttam ezt a postaládát az utcán.

– Én már nem is fárasztom magam azzal, hogy visszaszögeljem azt a dobozt a helyére − hallatszott egy zengő hang a ház felől, a fűről. Tabby és Bobo hajlott hátú öregembert pillantottak meg szürke pulóverben, túlságosan bő, fehér nadrágban. Lassan, óvatosan botorkált feléjük a sötétben. − Ha megpróbálnám, valamelyik szőrös agyú erre járna, és csak még rosszabb lenne az egész. Lássák, elég szépen behorpasztották már a múltkor is a gazemberek, pedig akkor még nem is verték le a póznáról.

Bobo látta, amint a fiú rémülten, vadul mered az öregre. Felismerés volt ez: mintha az öreg híresség lett volna, valamiféle mozisztár. Közelebbről is szemügyre vette. Nem volt mozisztár. Finom, ezüstös, fátyolszövetszerű szőrzet nőtt a nyakán és az álla alján. Mély barázdák ültek bőrében, arca beesett. Szemei fényesen csillogtak dúsan burjánzó szemöldöke alatt. A férfi javarészt kopasz, szeplős koponyájáról hátul ősz haj hullott alá, körülfolyta lapátfüleit. Arca száraz volt, de erőt sugárzott. Bobo azonnal tudta, az öreg nem akárki, még ha ő nem is ismeri fel, így nem a megszokott modorban szólt hozzá.

Az öreg elkapta a srác döbbent pillantását − Bobo úgy látta, a fiú szeme egyre kerekebb lesz −, aztán vicces pillantást vetett a rendőrre. − A nevem Graham Williams. Nem hinném, hogy ez a fiú lenne a postaládák hírhedt réme, ugyebár. Vagy mégis, fiam? Te vagy a postaládák Ramon Mercaderje?

Sem Bobo, sem Tabby nem hallott még Leo Trockij gyilkosáról, Bobo fülében azonban ott csengett az öreg bemutatkozása. − Williams? Már hallottam magáról.

− Kérdezze csak meg Teknőst, ki vagyok én − szólt az öreg. − Rakás hazugságot mond majd. Harminc vagy negyven évvel ezelőtt összekülönböztem néhány dögevővel. Nixonnak meg McCarthynak hívták őket. De rajtuk kívül még vagy egy rakás más dögevő is azt akarta volna, hogy tanúskodjak egy bizottság előtt. És én majdnem…

Bobót csak az utca végéből hallatszó ordítozás akadályozta meg abban, hogy elárulja: Graham Williams neve kizárólag a rohammentősök mellé beosztott rendőrök számára készült nyilvántartásból ismerős a számára.

Mind a hárman a zaj forrása felé pillantottak. Egy férfi rohant feléjük, fürdőköntösének szárnyai messze a háta mögött lebegtek. Papucsának talpa csattogott az útburkolaton. − El ne engedjék! − üvöltötte. − Most aztán megvagy!

Tabby elkerekedő pillantása visszavándorolt az öregre. Suttogott valamit, amit Bobo nem hallott meg. Williams viszont megijedt. Hátralépett, s végigmustrálta a fiút. − Te vagy Monty Smithfield unokája? Akit Tabby-nek hívnak?

– Egy hajón − mondta Tabby.

− Nyugalom, Les − mondta Bobo, aki nem próbálta megfejteni e beszélgetés értelmét. − Semmi okod arra, hogy felizgasd magad. − S Bobo akkor meglátta Les pisztolyát. Felemelt kézzel igyekezett csillapítani a dühöngő férfit, miközben másik keze kigombolta a csípőjén függő pisztolytáskát. − Láttál kocsit elhaladni, Les? − kérdezte gyorsan.

− Takarodj az utamból, és hagyd a fegyveredet a tokjában − ordított rá Les. Most már csak lépkedve közeledett. Zihált az iménti rohanástól.

− Részeg vagy, Les. Tedd le azt a fegyvert.

− A pokolba veled − mondta Les, s tüzelőállásba helyezkedett: térdét megroggyantotta, két kezét egyenesen maga elé nyújtotta. − Ez a kölyök tönkretette a tulajdonomat.

− Nem ő a te embered − közölte Bobo. Les válla felett Patsyt látta rohanni a Charleston Road sarka felől. Mintha lassított felvétel lett volna. Patsy megtorpant, s megbámulta a lámpaoszlopot, majdnem oly elmélyülten, ahogyan a srác meredt Graham Williamsre.

− Az meg ott Patsy Tayler − állapította meg az öreg. − Tipikusan csontos arc, mint a Taylerektől megszokhattuk. Nem tenné le azt a pisztolyt, maga ott?

− Egy vandált oltalmaznak! − visította Les.

− Les − mondta Bobo csendesen elment az eszed? Ha le nem teszed azt a fegyvert, akkor én tetetem le veled.

− Takarodj az útból!

Graham Williams Tabby elé lépett. − Szerintem ott jön a háta mögött a felesége − mondta tárgyilagosan.

Torkolattűz villant. A hang, ami a pisztolyból előrobbant, hangosabb volt a köhögésnél, és halkabb a mennydörgésnél. Les ezt követően megperdült, s hagyta, hogy a fegyver kicsússzon a kezéből. Patsy rohanni kezdett feléje.

Bobo a .44-esét tartotta a kezében. Les McCloud hátára célzott. Hálát adott az égnek, hogy nem most először kénytelen szolgálatban használni a fegyverét. Les McCloud úgy totyogott, mint aki cölöpökön lépdel. − Ne! Ne! − sikoltotta Patsy futás közben. A pisztoly kihullott Les ujjai közül, s csattanva ért földet. Egy másodperccel később Les leült, lábát kinyújtva, akár egy gyerek. Bobo hallotta a vén Williams zihálását. Gyors pillantással meggyőződött arról: sértetlen ő is, a srác is. Williams átkarolta a fiú vállát. − Itt maradjanak − rendelkezett, s Les meg Patsy felé indult.

Menet közben hallotta, amint Les haragjában zokog. Lehajolt s magához vette a fegyvert, egy rövid csövű ,22-est.

− A fejed fölé céloztam, te szemétláda − mondta neki Les, majd vöröslő, puffadt arcát a felesége felé fordította. − Elmenj innen a pokolba, Patsy. Látni se akarlak.

− Jézusom, be kell vigyelek és le kell csukjalak − tudatta Bobo. − Mégis, hogyan képzelted, hogy ekkora zűrt csinálsz? Ezért bedeszkázhatnák neked az eget. Tudod te, mennyi jár emberölés kísérletéért? Tizenöt év? Húsz?

− A magántulajdonomat védelmeztem. − Még mindig sírt. Fogcsikorgatva szorította össze a szemét.

− Ostoba marha − mondta Bobo. Patsyhez fordult. − Magával rendben lesz minden? Akarja, hogy éjjelre bevigyem Lest?

Patsy megrázta a fejét. Sebzettnek látszott, olyasvalakinek, akinek életét a megrázkódtatás félig kioltotta, de azért még elszánt. Rendes asszony ez, gondolta Bobo. Túl jó e mellé a szarházi mellé.

− Hazaviszem Lest, Bobo − suttogta Patsy. − Ne csináld, légy szíves.

− Nem, nem viszel − mondta Les. Még mindig az utca közepén ült, kinyújtott lábakkal.

Patsy érte nyúlt, de a férfi elhessegette a kezét.

− Hazahúzod a beled − mondta Bobo. Keményen megragadta Lest a hóna alatt, aztán egy mozdulattal talpra állította. − Pár napon belül bejössz ezért a huszon-kettesért. És látni akarom az engedélyedet.

− Van engedélyem − zsémbelt Les.

− Ha nem az este vacsoráztam volna nálad, tűzfegyverrel való elővigyázatlan bánásmód vádjával néznél most szembe. De minimum.

− A fejed fölé céloztam. − Les megingott, majd a veterán iszákosok gyakorlottságával helyrebillentette az egyensúlyát.

− Egy ilyen szarral ez még veszedelmesebb, mintha egyenesen rám céloztál volna − förmedt rá Bobo. − Eredj haza.

Les néhány bizonytalan lépést tett. Mikor Patsy támogatni próbálta, lerázta magáról.

− Hagyd őt − tanácsolta Bobo. − Jézusom, most először lőnek rám, és még annyi öröm se jut ki, hogy letartóztatom az illetőt. − Patsy megviselt arcára nézett. − Hogy vagy?

− Nem valami jól − felelte Patsy. − Mint azt gondolhatod.

− Adj neki fél órát. És azt hiszem, jobb, ha a másik hálóban alszol.

Patsy rábólintott. – Tudna valaki egy csésze kávét adni?