Peter Straub

 

 

Lebegő sárkány

 

 

 

Bolt Kft.

 

 

 

 

 

A fordítás az alábbi kiadás alapján történt:

Peter Straub: Floating Dragon

 

 

Published by agreement with the author and the author’s agents,

Ralph M. Vicinanza, Ltd.

© 1982 by Peter Straub

 

 

Felelős kiadó Földi Tamás

Felelős szerkesztő Tomka Márta

A borítót tervezte Temesi Péter

Tipográfia Nagy László

 

 

Össz.: ISBN 963 955 725 0

 

 

Hungarian translation © Rákócza Richárd, 2006

Hungarian edition © Bolt Kft., 2006

Nyomta és kötötte: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt.

Megjelent 27,05 (A/5) ív terjedelemben

 

 

 

 

 

Emma Sydney Valli Straubnak

 

 

Most azonosak idő és föld,

Összekapcsoltatnak mindörökké.

 

− John Ashberry,

Haunted Landscape (Kísértetjárta táj)

 

 

Az ördög ostoba szellem. Semmi mást nem tud,

csak amit te magad közölsz vele a nagy, kövér száddal.

 

− Frederick K. Price

Bevezetés - Friedgood Kövecs halála

 

1

1962-1963

 

Baxter Friedgood, alias Kövecs számára kalandot jelentettek a folyamatos hűtlenkedések; ha felszedett egy férfit, aki azt gondolta magáról, ő szedte fel a lányt, Kövecs szert tett arra a fajta drámai érzésre, amelyet húszéves kora óta hiányolt. Akkoriban még Scripps-Claremont-ban volt diák. És nem pusztán kalandról beszélhetünk. A hűtlenkedések mentették meg a házasságát. A főiskolán négy fiúval is kavart, s a négy közül csak az egyik − egy Leo Friedgood nevezetű, végzős matematika szakos hallgató − tudott a másik háromról. Leot mintha szórakoztatta volna a lány titokzatoskodása, amiként mulattatta a fura iskolai ragadványnév is. Kövecs csak néhány hónap leforgása után jött rá, hogy a fiú magatartása mögött valójában izgalom és vágyakozás rejlik.

Közvetlenül a diplomaosztás után ment hozzá; a tanulás Kövecs számára ezzel befejeződött, de Leo számára is, aki leborotválta a szakállát, öltönyt vásárolt magának, és munkába állt a Telpro Corporationnél, amelynek Santa Monicában is volt irodája.

2

1969

Tabby Smithfield a connecticuti Hampsteadben, egy hatalmas kőházban érte meg ötödik születésnapját. A házat négyhektárnyi, szépen gondozott birtok vette körül, mindkét kapuján riasztóberendezéssel. A szomszédság, amely tizenhat házból állt a Long Island Sound mentén, elég lenyűgöző volt ahhoz, hogy turistákat vonzzon; napi átlagban hat autó csörgött le a Mount Avenue-n, a gépkocsivezetők és utasaik kihajoltak, hogy egy pillantást vethessenek a kapuk mögötti udvarházakra. A helyiek Arany Mérföldnek nevezték a Mount Avenue-t, holott az megvolt legalább két mérföld; eredetileg ez az út vezetett Hampsteadből Patchin viktoriánus kertvárosába, Hillhavenbe. A Mount Avenue, az eredeti hampsteadi és hillhaveni mezőgazdasági települések ütőere, amely annak idején a legforgalmasabb kocsiútnak számított New Haventől északra, réges-rég maga mögött tudhatta a mozgalmas napokat. Bridgeporti és woodwille-i gyárak tulajdonosai, egy doktor, meg Patchin megye legnagyobb ügyvédi irodájának első embere élt ezekben a lenyűgöző házakban, s mellettük mások: idős emberek, akik nyugalmas magánéletet akartak. Az Arany Mérföldön végighaladó, nyakukat tekergető turisták csak ritkán látták őket. Találkozhattak mozisztárral, aki mélyen belélegezte a parti úton a sós tengeri levegőt, esetleg a dékánnal, aki megállt egy szusszanásnyi időre, mielőtt folytatta volna adománygyűjtő körútját, a ház-tulajdonosok azonban láthatatlanok maradtak.

Ám azok, akik 1969-ben voltak olyan szerencsések, hogy elsietett pillantást vethettek az egyik nyitott kapura, a szürke kőház előtt magas, sötét hajú, fehér teniszruhás férfit láthattak, aki egy kissráccal játszott. Egyenruhás nevelőnő habozott a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőkön, miközben testtartása megmagyarázhatatlan feszültségről árulkodott. S a fiú testtartása is félszegnek látszott, mintha a kis Tabby Smithfield félig-meddig sejtette volna, hogy most nem játszani megy az apukájával. Furcsán merev, tökéletlen szituáció volt: apa, fiú, nevelőnő. A kompozíció nem teljes. Egy alak még hiányzik.

 

3

1964

 

Friedgood Kövecs 1964-ben élte át házassága első kalandját egyik barátnője férjével (egyben szomszédok is voltak a csinos sorban álló házak valamelyikében): Leoval ellentétben ez a férfi joviális volt, szőke és laza − egy nagyon kezdő bankár, akiről Leo kizárólag lenézéssel beszélt. Ez a viszony csupán két hónapot ért meg.

Kövecs csinos, éles vonású arcát, amelyet ragyogó, barna haj keretezett, gyakorta lehetett látni galériákban és művészeti múzeumokban, valamint bizonyos időközökben bizonyos bárokban. Szigorúan haszonelvű szempontból tekintve − amelyet sem Kövecs, sem Leo szülei nem lettek volna képesek megérteni − sikeres házasság volt Friedgoodéké. Az idő előrehaladtával Leot két ízben is előléptették, majd áthelyezték a Telpro New York-i irodáiba, jövedelmük megkettőződött, Kövecs viszont mindösszesen egy fontot szedett fel azóta, hogy a Scrippsre járt. Jógatanfolyam, egy félig befejezett gourmet-szakács-tanfolyam, egy koncertsorozatra szóló négy, felhasználatlan jegy, valamint hat vagy hét férfi nem igazán feldolgozott, ám máris halványuló emléke − ennyi volt, amit Kövecs maga mögött hagyott. Leo semmit nem hagyott maga mögött: a cég fizette neki a betyárbútor keletre szállítását, valamint annak a nyolc táskának a fuvarját is, amelyeket Leo úgy hívott: „az én pincém”.

 

4

1968

 

Nagyapja, Monty Smithfield volt Tabby kora gyermekkorának meghatározó figurája. Monty csókolta meg először, amikor hazajött az óvodából, Monty volt az, aki elkísérte őt meg az anyját élete első hajvágására. Születésnapokon, karácsonyokon Montytól kapott olyan ajándékokat, hogy a szája is tátva maradt: hatalmas villanyvasút készletet meg minden elképzelhető, óvodások szája íze szerint való járművet a lépegetőktől a nagykerekűekig, de tőle származott még az a törpe-póni is, amelyet egy lovas iskola istállójában tartottak. Ez utóbbit a harmadik születésnapjára kapta Tabby nagy csinnadratta közepette, 1968 augusztusában. Monty Tabby húsz pajtása számára adott babazsúrt, egy banda Beatles-számokat és Disney-filmdalokat játszott, a kertben pedig jégből faragott brontoszaurusz díszelgett − Tabby akkoriban imádta a dinoszauruszokat, s Monty Smithfieldet csak az evolúció tartotta vissza attól, hogy unokája számára beszerezzen egy igazi bébi szörnyet. − Gyerünk, Clark − mondta az ujjongó öregember, miközben a kertész elővezette a bozontos kis pónit. − Ültesd föl a fiad erre a hatalmas bestiára. − Clark Smithfield azonban már korábban távozott hálószobájába, s abban a percben éppen teniszlabdát ütögetett egy viseltes Spaulding ütővel a gondosan kidolgozott fejtámlára, próbálgatva, le tudja-e vele pattintani a festéket a fából faragott cicomákról.

Tabbynek, miként a legtöbb gyereknek, fogalma se volt arról, mivel keres pénzt az apja, sőt még azt sem tudta, hogy a pénzt keresni kell. Clark Smithfield hetente négy-öt napot töltött otthon, a nagy ház általuk lakott szárnyának nappalijában hallgatta rocklemezeit, s ha csak tehette, ment teniszezni. Ha Tabbyt három vagy négyévesen megkérdezték volna, mit csinál az apja, azt feleli: játékokat játszik. Clark soha nem vitte be a céghez, amelynek névleg alelnöke volt; a nagyapja viszont megtette ezt, bemutatta a titkárnőknek, bejelentette nekik: íme, a Smithfield Systems Inc. jövendőbeli elnöke, és így tovább. Mielőtt megmutatta Tabbynek a számítógéptermet, az öregember kinyitott egy ajtót, és azt mondta: − Csak a rend kedvéért: ez az apád irodája.

Apró, poros szoba volt, benne egy majdnem csupasz asztal meg rengeteg fotó, amelyeken Tabby apja épp megnyerte az egyetemi tenisztornát, no meg egy, Richard Nixont ábrázoló céltábla, amely éppolyan poros volt, mint odabenn minden más. − Itt dolgozik az apukám? − kérdezte Tabby édes ártatlansággal, és az egyik titkárnő felvihogott. − De igenis − ragaszkodott Tabby vitézül az állításhoz. − Igenis itt dolgozik. Nézd meg! Itt teniszezik! − Monty Smithfield rendezett vonásain árnyalatnyi ellenszenv suhant át, és az öregember, míg a cégnél voltak, nem mosolygott többé.

Valahányszor nagyapa és apa egy szobában voltak − a családi vacsorákat Clark egyszer sem tudta elkerülni olyan alkalmakkor, amikor Monty átjött a fia szárnyába −, az ellenszenvet valósággal vágni lehetett a levegőben. Ilyenkor azt láthatta Tabby, hogy apja gyermekké zsugorodik, s ez a gyermek nem sokkal idősebb, mint ő maga.

− Miért nem szereted nagyapát? − kérdezte apját egy ízben, amikor Clark esti mesét mesélt neki. − Ó, ezt te még nem értheted, túl kicsi vagy hozzá − sóhajtotta Clark.

Néha Tabby veszekedni hallotta őket, s ahogyan az ötödik születésnapja közelgett, ez egyre gyakrabban fordult elő.

Clark meg az apja összevitatkoztak Clark hajhosszúságán, Clark tenisszel kapcsolatos ambícióin (amelyeket az apa fitymált), Clark viselkedésén. Clark és Monty Smithfield normális esetben hűvösen megtartották egymással szemben a három lépés távolságot, de ha Monty elhatározta, hogy dagályos lelkifröccsöt ad a fiának, az mindannyiszor üvöltözésbe fulladt – üvöltöztek az ebédlőben, mindkét nappaliban, a hallban, kinn a pázsiton. Ezek az összeütközések egytől egyig azzal végződtek, hogy Clark elrohant.

− Mitévő leszel? − üvöltötte utána Monty egy pörlekedést követően, amelynek Tabby is tanúja volt. − Elköltözöl? Azt nem engedheted meg magadnak. Másik állást képtelen lennél szerezni.

Tabby arca elfehéredett. A szavakat nem értette − a gúnyt azonban kiérezte belőlük. Aznap némaság közepette zajlott az ebéd.

Clark feleségére és anyjára hárult a feladat, hogy fenntartsák az igen kényes családi egyensúlyt: Monty őszintén szerette Tabby anyját, Jeant, és Jean meg az anyósa tartották meg Clarkot az állásában. Ha Clark Smithfield csak húsz százalékkal jobb − vagy rosszabb − teniszjátékos lett volna, a sötét fellegek elvonulnak a Mount Avenue-i ház fölül. Vagy talán akkor is, ha Clark valamivel megalkuvóbb, vagy az apa nem annyira kemény. Jean és az anyósa azonban arra gondoltak, Clark időjártával csak megbékél a munkájával, Monty pedig a fiával, így összetartották a családot. Így maradtak együtt, némelykor a már szinte elviselhetetlen ellenségeskedés közepette. Egészen addig, míg meg nem történt az első borzalom Tabbyvel és családjával.

 

5

1915

 

A házaspárok gyöngyének számító Friedgoodék 1975-ben költöztek egy építési vállalkozó gyarmati stílusú hampsteadi házába, mikor Tabby Smithfield tízesztendős volt, s apjával és mostohaanyjával Dél-Floridában élt. Miközben Leo Friedgood úton volt abba a világba, amely után olyannyira sóvárgott, úgy tűnt, Clark Smithfield csekély szerencsének örvendhet: dolgozott bárfiúként, aztán kilépett, hogy a Hollinsworth Vitreousnak ügynökösködjék; onnét akkor rúgták ki, amikor az elnök jelenlétében lerészegedett a céges jachton, s leokádta Robert Hollinsworth szövetbevonatú papucsát. Újabb bárba fogadták fel, ezúttal biztonsági őrnek. Éjszakánként dolgozott, s valahányszor az útja a biztonsági őrök szobájába vezetett, megcsapott egy palackot. Édesanyja, miként a felesége, halott volt már akkor − Agnes Smithfield egy meleg májusi reggelen szenvedett agyvérzést, miközben a sziklakert felépítését beszélte meg a kertésszel: élete még az előtt véget ért, hogy a földre zuhant volna. Monty Smithfield eladta hatalmas Mount Avenue-i házát, s a gondnokkal meg a szakáccsal együtt áttette székhelyét az öt perccel beljebb lévő Hermitage Roadon épült, Four Hearths[1] nevet viselő épületbe. A Hermitage Road végén lévő házat csak két, fákkal benőtt, dombos telek választotta el attól a háztól, amit Friedgoodék vásároltak meg.

Leo most már a Telpro egyik leányvállalatának alelnöke ként dolgozott, s évi jövedelme megközelítette az ötvenezer dollárt; öltönyeit Triplernél vásárolta, vastag, agresszív bajuszt növesztett, haját pedig elég hosszúra növesztette ahhoz, hogy az elburjánozzon. Soha nem volt vékony, ám a naponkénti hosszú kocogás dacára húsz fontot hízott, s mostanra valóságos elvadult kalózt formázott arrogáns tekintetével, sötét bajszával és fékezhetetlen hajával: vállalatigazgató volt, aki önmagát ragadozónak tekinti egy ragadozókkal teli őserdőben.

1975-ben, amikor első évüket töltötték a hampsteadi Cannon Roadon, Kövecs csatlakozott az Új Szomszédok, aztán az Emelkedett Szellemek nevű szervezetekhez − irodalomkedvelők köre volt az utóbbi −, a Női Szavazók Ligájához, beiratkozott egy főzőtanfolyamra, egy könyvtárba és a YMCA-be. Állás után nézett volna, Leo azonban nem akarta, hogy dolgozzon. Próbált teherbe esni, ám Leo, akinek gyermekkora az elfajzott anyai erőszak orvosi lova volt, teljesen kezelhetetlenné vált, ha csak szóba került a téma. Kövecs a Hampstead Gazette-ben olvasta egy jógatanfolyam hirdetését, és búcsút intett az Új Szomszédoknak. Rövidesen pedig kilépett az Emelkedett Szellemekből és a Ligából is.

A Hampstead Gazette hetente kétszer jelent meg. Ez a kis bulvárlap lett Kövecs fő információforrása új városát illetően. A Gazette-ből szerzett tudomást a Nők Művészeti Ligájáról, be is lépett abba, gondolván, majd festőkkel ismerkedhet meg − az egyik kaliforniai fiúja is festő volt. És persze be is akart lépni, de még mennyire. A helyiek nagyra tartották Pat Dobbint, aki nem volt se nagyon rossz, se különösebben kiemelkedő; illusztrációkat csinált, hogy megéljen, mert ezek sokkal jobban fizettek, mint a festészet. Leo egyik üzleti útja alkalmával Kövecs a festővel jelent meg a Művészeti Liga vacsoráján: aggódott is, mivel a szintén ott lévő, törpe méretű, vörös hajú, noteszt hurcoló nő nem volt más, mint Sarah Spry, a Gazette-ben hetenként egyszer megjelenő, Mit látott Sarah? című társasági rovat vezetője, arra azért mégsem számított, hogy már a legközelebbi számban ezt fogja olvasni:

 

Sarah látta: szűkebb pátriánk kiemelkedő festőjét és illusztrátorát, PAT DOBBINT (akiről nem zengedezhetni eleget! Látták már a PALMER GALÉRIÁBAN a döbbenetes, új tengerparti absztraktjait?) a Nők Művészeti Ligája által rendezett görbe estén elegáns, fekete nyakkendőben, valamint egy szépséges és rejtélyes hölgy társaságában. Ki az ismeretlen szépség, Pat? Ki vele, meséld el Sarah-nak.

 

Leo az üzleti útról visszatérvén elolvasta ezt a bekezdést, s megkérdezte: − Élvezted a Művészeti Liga péntek esti muriját? Elég baj, hogy nem tarthattam veled. − Tekintete csillogó volt és ironikus.

 

6

1970 novembere

 

Férjével ellentétben Jean Smithfield elővigyázatosan vezetett. Ha egy-egy este a nagyszülőkre hagyták a gyereket, és Clark túlzásba vitte az ivást, ami normális esetben két, vacsora előtti italból és néhány pohár, vacsora utáni borból állt, mindig ragaszkodott hozzá, hogy hazafelé ő vezessen. Azokon az estéken, amelyeken Clark végeérhetetlenül panaszkodott az apjára, vagy régvolt teniszmérkőzések dicsőségét idézte, akkor is ő vezetett hazáig, ha ez azzal járt, ha Clark előbb-utóbb szidalmazni kezdte a Jean és az apja közti kapcsolatot. − Nem mondod komolyan, hogy kedveled azt a vén ráját? − mondogatta ilyenkor. − Tisztában vagy vele, mit jelent ez az én számomra? Krisztusom, néha már azt gondolom, rád mászna − elvégre tőle van az összes hajszálcsíkos ruhád, igaz? Te meg buksz az ősz hajra. Annyi hűség nincs benned irántam, hogy a helyére tedd az öreg hamis hízelgését. − Ha Clark igazán elintézte magát, akkor elájult, még mielőtt átgördültek a kapun. − Soha nem fogja megkapni Tabbyt − mormolta sokszor. − Soha nem fogja elfeledtetni, hogy én is a világon vagyok, hogy aztán Tabbyt a saját fiának nevelje. Ebből nem eszik. − Jean sokszor összeszorított fogakkal próbált tudomást sem venni erről a hőbörgésről.

Általában Patchin irányába mentek a Post Roadon, az ottani francia étterembe. 1970 novemberének egyik utolsó estéjén Jean, amint kiléptek, kivett egy dollárt a táskájából, s úgy helyezkedett, hogy az ajtónálló láthassa őt. − Tudok vezetni − bugyborékolta Clark. − De nem ma este − felelte Jean, s az egydollárost a fiúnak adta, amikor előhozta a kocsit. − Egy rohadt Mercedes dukálna nekünk − jelentette ki Clark, miközben begyömöszölte magát a jobb első ülésre. − Az − mondta Jean −, csak pénz kérdése.

Jean átvágott az úton, és a Pigeon Lane, a legközelebbi közlekedési lámpa irányába vezette a kocsit.

− Már megint elkezdte − mormolta Clark. − Az Akadémiára akarja járatni Tabbyt. Mintha az önkormányzati iskola nem lenne elég jó az unokájának.

− Te is az Akadémiára jártál – mondta Jean.

− Mert az én apám megengedhette magának! − üvöltött fel Clark. − Megérted te ezt, az isten verje meg? Én vagyok Tabby apja, az isten verje meg, és…

Jean ránézett. A férfi arca úgy ernyedt el, ahogyan a mondat folytatása is elveszett valahol. Clark már nem bámult dühödt részegséggel. Rémültnek látszott.

Jean visszanézett az útra, s megpillantotta a záróvonalat átlépő, tehetetlenül feléjük sodródó kombit. Jég, gondolta, egy darabka…

− Szedd alá! − ordított Clark. És Jean jobbra tekerte a kormányt. A másik kocsi, ami éppen mögöttük tolatott ki az étterem elől, olyan keményen vágódott neki a bal első sárvédőjüknek, hogy Jean keze szinte lepattant a kormánykerékről.

A kombi, amely a jégfolttal való találkozásakor közel ötven mérföldes sebességgel haladt, egyenesen a Jean oldalánál lévő ajtóba rohant. Jean Smithfield még megpróbálta kimondani, hogy Tabby, mielőtt meghalt, de az utastérbe nyomuló ajtó összezúzta a mellkasát, így erre már nem jutott ideje.

A Mount Avenue-i kastélyban fia sikoltva ébredt álmából.

A kombi tizenkilenc éves sofőrje kirepült az autóból, s próbált odébb kúszni a fagyott talajon. Koponyája vérzett. Clark Smithfield, akin karcolás sem esett, egyetlen pillantást vetett a feleségére, aztán kilökte az öléből. Kiszállt a kocsiból, térdre esett. Látta a fiút, aki megölte a feleségét, s üvöltött neki, álljon meg. Sikerült lábra állnia. A fiú a karambolos kocsijától nem messze ült a földön, hó és fekete hókása borította. Orrából, álláról vér csöpögött. Clark azonnal felismerte: hozzá hasonlóan részeg. − Állat! − üvöltötte.

Tabby még mindig sikoltozva rohangált körbe a szobájában, vakon keresgélte a villanykapcsolót. Tudta, hogy a semmi veszi körül; egy önmagából kifordult világ rabjaként rohant neki az ágyának, megcsúszott az előtte lévő rongyszőnyegen, s még magasabb hangon sikított. Nagyapja és a nevelőnő másodperceken belül a szobájába értek.

A hampsteadi rendőrségnek tíz percbe tellett, míg megkezdhették a helyszínelést a Post Roadon.

 

7

1980. május 17.

 

1980. május 17-én a sárkány megérkezett Patchin megyébe. „Megérkezett”: ez nem jó szó − ott volt mindvégig, de mindenképp ezen a napon döntött úgy, hogy megmutatkozik. Richard és Laura Allbee tizenkét londoni év után ezen a napon délben érkeztek meg a hampsteadi Fairytale Lane-en bérelt házukba. Fáradtak és zavarodottak voltak két, New Yorkban töltött, kiábrándító nap után, és csak még zavarodottabbá tette őket, hogy olyan helyzetben találták magukat, amelyet ők maguk terveltek ki hónapok leforgása alatt. Clark Smithfield csak két héttel korábban költöztette a feleségét és a fiát a Four Hearthsba, a Hermitage Roadon lévő öreg, gyarmati stílusú házba, s már jó ideje azon volt, hogy fia minden belé vetett bizalmát lerombolja. A Patsy McCloud nevű, apró, csinos asszonyka napjai javát a Háború és emlékezet olvasásával töltötte. S mit tett Graham Williams, az egykor hírhedett író halódó maradványa? Ugyanazt, amit 1980 áprilisának és májusának minden egyes napján. Hétkor kikelt bűzhödt ágyából, pizsamájára ruhát húzott, arca irányába vizet loccsintott, asztalához ült, s arcát a tenyerébe temette. Ha meghallotta, hogy közeleg a postakocsi odakünn, ügyet sem vetett rá. Nem sok esélyt látott rá, hogy bármit is lelne a postaládájában. Harmincpercnyi csendes ima után − haha − leírt egy mondatot. Újabb tizenöt perc elteltével úgy döntött: amit írt, banális, így hát törölte. Így töltötte rendesen Graham Williams ébrenléte óráit.

Az Allbee-k nagyobb boldogságot színleltek, mint amekkorát éreztek; a vén Williams azt beszélte be magának, a könyve talán mégis nagy tüzet gyújthat egyszer, Patsy McCloud úgy viselkedett, mint aki bármely pillanatban felkelhet, hogy valami értelmes dolognak álljon neki. Clark Smithfield színészi játéka különlegesen kifinomult volt. Leo Friedgood jóval egyszerűbb típusú megtévesztést részesített előnyben, miután ő nem is tartózkodott New Yorkban, hanem Hampsteadtől az I-95-ösön húszpercnyi távolságra, egy Woodville nevű kisvárosban, a Telpro ottani telephelyén. A felesége pedig épp ekkor döntött úgy, hogy nem ártana még egy kaland.

Kövecsnek sikerült parkolóhelyet találnia, bement egy Franco’s névre hallgató, zsongó bárba, leült egy, a pulthoz közeli asztalhoz, s kinyitotta könyvét. Nem egészen negyedóra múlva már meg is kérdezték tőle: − Nem haragszik? − s egy férfi telepedett mellé. Ismerte az illetőt, de, noha a férfit Hampsteadben nagyra tartották, a bárban lévő többi férfi közül egy se tudta, ki ő. Foglalkozása elzárta a férfi társaságtól. Jóképű volt a maga viharvert módján, professzionálisan diszkrét: Kövecs megtestesült álma. Egykettőre kiléptek a bárból, s Kövecs lombszínű Toyotája haladt elöl, át a Nowhatan folyó fölötti hídon, onnét tovább a zöldellő, máris nyárias utcákon.

 

8

1970 karácsonya

 

Azt követően, hogy Jean Smithfieldet 1970 novemberének utolsó napján örök nyugalomra helyezték, Clark egy kellemes hetet töltött odahaza Tabby társaságában. Most az egyszer az apja sem ragaszkodott ahhoz, hogy jelenjen meg az irodában. Még azért sem hibáztatta Clarkot, hogy túl részeg volt, s emiatt nem tudott ott lenni a temetésen. − Nekem kellett volna vezetnem − hajtogatta Clark. − És akartam is vezetni; de ő meg akart óvni engem, hát ki lehet ezt bírni? Ő akart megóvni engem. − A temetés utáni naptól karácsonyig egy kortyot sem ivott.

Tabby számára olyan maradt a világ, mint amilyenné édesanyja halálának éjszakáján vált: idegen, ismeretlen és sötét. Nagyapja elvitte a ravatalozóba, s megengedte, hogy megérintse a koporsót. Amikor ezt megcselekedte, ott, Monty, a szomszédok meg a felnőtt rokonok színe előtt, történt vele valami. Látott. Látta az őt körülvevő feketeséget. Tudta, hogy odabenn van abban a dobozban, a mamival együtt. A vak rettegés sikolya tört fel belőle, s nagyapja felkapta. − Édes Tabby, jó gyerek vagy − búgta, miközben öltönye puha, kék anyagához ölelte Tabbyt. − Rendbe jössz, édesem. − Tabby pislogva fordította a fejét a koporsó felé. A temetés alatt már egy hangot sem hallottak tőle. Hazatérve ő meg Monty a tévé előtti fotelben lelték Clarkot. Tabby apja ölébe gömbölyödött, onnantól kezdve se nem moccant, se nem szólt.

Néhány nap elteltével Clark Smithfield apjával együtt munkába járt karácsonyig, heti öt napot. Elfoglalta irodáját, papírokat írt alá, jelentéseket olvasott. Feljegyzéseket adott ki, és értekezleteken jelent meg. Szombati és vasárnapi napokon lement a földszintre Tabbyvel, és teniszlabdákat pattogtatott felé a kőpadlón; Tabby kisméretű ütőjével próbálta visszaütni őket. Délutánonként fel s alá bejárták a hideg és élénk levegőjű Mount Avenue-t. − A mami halott − hangsúlyozta Tabby csipogó gyermekhangján. − A mami halott, és soha nem jön már vissza többé hozzánk, mert a mennyországban van.

Egyujjas kesztyűjével az ég felé bökött. − Ott van fenn, apu. − Clark megint sírva fakadt, de ezúttal a fia miatt: egy bátor kissrác állt ott kék orkándzsekiben, egyujjas kesztyűje az ég felé meredt, Snoopy kutyát ábrázoló, kis bakancsai a hó kérgét recsegtették.

A karácsony napján rendezett vacsorán Monty bejelentette, újabb ajándéka van Tabby számára, a legjobb mind közül. Gyengéden és okosan pillantott rá az asztalfőről, s büszke is volt magára. − A világon semmi fel nem ér a jó oktatással − szögezte le, s belekortyolt burgundijába. − Így nagy örömmel jelenthetem be kedves mindnyájunknak, hogy Mr. Cathcart, a Greenbank Akadémia igazgatója jóvoltából a mi Tabbynk felvételt nyert az ottani előkészítőbe, mégpedig januártól, amint a tanintézet újra megnyitja kapuit.

− Bravó − mondta a felesége. Clark is szólt volna valamit, de aztán becsukta a száját. Tabby zavartan nézett.

− Csak át kell menned az utcán, és máris a suliban vagy − mondta Monty. − Jól hangzik, fiam, igaz-e? És ugyanabba az iskolába fogsz járni, ahová én meg az apád is jártunk.

− Jó − mondta Tabby, s nagyapjáról az apjára tekintett.

− Akárhogyan is, én örülök, hogy eldöntetett − mondta Clark anyja.

− Nem akarlak kikészíteni, Clark − folytatta Monty.

− A tandíjat majd megosztjuk. De szerintem tartozom annyival a fiúnak, hogy a legjobbat nyújtsam neki.

− Te mindig azt csinálod − mormolta Clark. Vacsora után kevert magának egy italt, felesége temetése óta most először.

 

9

1980. május 17.

 

Kövecs a ház beállóján várta, hogy a férfi kiszálljon a maga kocsijából. Egy perc múlva hat. Ha Leo otthon van, úgy beült a félhomályba a tévé elé, újságja az ölében, a mellette lévő asztalon ital − készen áll minden, jöhetnek a New York-i helyi hírek.

A férfi kiszállt, s egy pillantást vetett a ház felé. − Klassz − mondta. A déli szél kicsit meglibbentette a haját. Tekintete kedvesnek és üresnek tűnt. Esőkabátját begombolva hordta, holott sem hideg nem volt, se nem esett. − Senki nincs otthon − mondta. Kövecs felé ment a kavicsos beállóra, megérintette a kezét. Csókolóztak.

 

10

1971. január 6.

 

1971. január 6-án − egy nappal az előtt, hogy Tabbynek meg kellett kezdenie az iskola-előkészítőt −, tizenegy órakor Clark Smithfield az apja kocsijával gördült be a kapun, s ahelyett hogy a garázsba ment volna, a ház előtt állt meg. Berobogott az ajtón, vad pillantással körülnézett, majd rohant az emeletre, kettesével véve a lépcsőket.

Meghallotta, amint Tabby és a nevelőnő a gyerekszobában beszélgetnek, s lassú mozdulattal betolta az ajtót. Fia széles, győzedelmes mosollyal üdvözölte. − Aaa-pu, aaa-pu, aaa-pu − énekelte. − Egy férfi meg egy hölgy csókolóztak!

− Micsoda? − kérdezte a lányt.

− Nem tudom, uram. Csak úgy mondogatja.

− De ha egyszer csókolóztak, apu! Így! − Tabby ökölbe szorított kezét a szájára nyomta, aztán jobbra-balra ingatta szőke fejét, majd törvénytelen nevetésben tört ki.

− Igen − mondta Clark. − Emily, magunkra hagyhat egy időre. Egy kicsit ki kell vinnem Tabbyt.

− Óhajtja, hogy távozzam? − kérdezte a nevelőnő, felemelkedve a játékokkal teliszórt padlóról.

− Igen, kérem, az jó lesz − mondta Clark. − Pár órára elmegyünk. Nincs miért aggódnia.

− Nem fogok − mondta a lány. − Adj Emilynek búcsú puszit, Tabby. − Lehajolt hozzá.

− Csókolózás, apa − hangoskodott Tabby, majd úgy tartotta a fejét, hogy ajka találkozzon Emilyével.

Mikor a nevelőnő távozott, Clark lekapott egy zöld táskát − Tabby kirándulótáskáját − a polcról, s találomra könyveket, játékokat dobált bele.

− Hé, ne csináld ezt, apa! − mondta Tabby.

− Csak teszünk egy kis utat − szólt Clark. − Repülővel. Szeretnéd? Meglepetés.

− Meglepetés nagyapának? − kiáltotta Tabby.

− Meglepetés nekünk. − Tabby szekrényéből kis, kék bőröndöt húzott elő, alsóneműt, zoknikat, ingeket, nadrágokat hajigáit bele. − Még fel kell öltöznöd, aztán már indulhatunk is.

Tabby tíz percen át vizsgálta a bőrönd tartalmát, megbizonyosodva afelől, hogy apja a kedvenc pólóját is elcsomagolta. Kesztyűt, kabátot, kötött sapkát húzott. Clark az ágy alól vette ki a saját bőröndjét. − Rendben, Tabby − mondta fia előtt térdelve. − Most pedig lemegyünk a lépcsőn, ki az ajtón, be a kocsiba. Ez egyszer nem köszönünk el Emilytől. Érted?

− Emilytől már elköszöntem − válaszolta Tabby.

− Helyes. Jó legyél és csöndes.

− Jó és csöndes − ordította Tabby. Lementek a lépcsőn, a bejárati ajtóhoz. Emily és a gondnok hangja kiszűrődött a konyhából.

Clark kinyitotta az ajtót. Fagyos januári levegő csapta meg őket. A föld fehérbe öltözött, a hótakarót itt-ott mókusok és mosómedvék nyomai tarkították. − Apa – suttogta Tabby. Apja még egyszer visszanézett a házra, a márványhall, a süppedős szőnyegek és a csillogó bútorok, a hajókat ábrázoló, hatalmas festmények felé. − Apa.

− Mi van? − Becsukta az ajtót mögöttük.

− Az egy rossz ember volt.

− Milyen ember, Tabby?

Tabby zavarodottan nézett maga elé, s mintha másutt lett volna: olyan kifejezés volt ez, amit Clark már nemegyszer látott fia arcán. − Nem érdekes, Tabby − mondta. − Rossz emberek nincsenek.

A hátsó ülésre tette a poggyászt, s kihajtott a nyitott kapun.

Mikor nyugatnak fordultak a sztrádán, Tabby felujjongott. − You Norkba megyünk!

− A repülőtérre. Nem emlékszel?

− Ja igen, a repülőtérre. És repülünk majd. Ez lesz a meglepetés.

− Igen − felelte Clark. A kocsit hetven mérföldes sebességre gyorsította.

 

11

1980. május 17.

 

Mikor Kövecs csípejével belökte a hálószoba ajtaját, látta, hogy a férfi már az ágyon van. Két párnán támasztotta fel magát. Nagyon fehér volt a bőre, a rózsaszín ágyneműben úgy hatott az arca és a szőrtelen melle, mint a cottage-sajt. Arcát mintha üvegmázzal vonták volna be. − Te aztán nem vesztegeted az időt − jegyezte meg Kövecs.

− Az időt? − mondta a férfi. − Soha.

− Egészen biztos, hogy jól vagy? − A ruhái az ágy mellett hevertek a padlón. Kövecs feléje nyújtotta az italát, de a férfi üveges szemmel meredt a nőre, így az éjjeliszekrényre tette.

− Komolyan jól vagyok.

Kövecs vállat vont, leült, lerúgta cipőjét.

− Jártam már itt korábban is − szólt a férfi.

Kövecs a csípője fölé libbentette szoknyáját. − Úgy érted, ebben a házban? Mielőtt ideköltöztünk? Ismerted Allenbyéket?

Megrázta a fejét. − Jártam már itt korábban.

− Ó, hát mindannyian jártunk már itt korábban − mondta Kövecs. − Nagyobb ez, mint a foci.

 

12

1980. május 17.

 

Hosszan, hosszan álmodtál, aztán már nem. Számodra ismeretlen helyen aludtál el, és amikor felébresztettek, már másvalaki voltál. Kezedben egy ital, egy asszony néz, és Sárkány, a világ a tiéd megint.

 

13

1971. január 6.

 

− Repülőgép − mondta egyszer Tabby csodálkozó hangon, majd megint csend lett Monty Smithfield autójában, amely az autópályán elhagyta Hampstead alvégét, mezők és házak mellett haladt el. Maguk mögött hagyták Norringtont, Woodville irodaházait és luxusmoteleit a csillogó cégtáblákkal, hidak alatt, majd elárusítóhelyek mentén gördültek, át Kingsporton, átlépték Wostchester megye határát, ahol az út koszosabb és kátyúsabb lett. Beértek Queensbe.

− Mi a baj? − kérdezte az apja dühösen, amikor elértek az útkereszteződésre, ahol Long Island felé lehetett fordulni. Egy ideje homályosan fenyegetőnek látszott minden, ami mellett elhaladtak. Patchin megye szaggatott hegyláncai és szikrázó tájai után ismeretlen föld köszönt rájuk. Tabby úgy érezte, ez az a világ, amely megölte az anyját. − Nem akarsz kirándulni?

− Nem.

Apja káromkodott. A szennytől szürke autók tolakodtak körülöttük.

− Otthon akarok lenni − közölte Tabby.

− Mostantól fogva új otthonunk lesz. Minden megváltozik, Tabby.

− Már most minden megváltozott.

− Nincs mit tennem, Tabs. Új állásom van. − Ezt a hazugságot most először ejtette ki a száján. Később majd szokásává válik.

Clark hosszabb időre fenntartott parkolóban hagyta a kocsit. Mindenfelé sírkőszerűen emelkedtek a piszkos betontömbök. Szürke volt még maga a porral és benzingőzzel terhes levegő is. Mikor Tabby kinyitotta az ajtót és kimászott, hosszú mocsokfoltot látott maga mellett a betonon, és azt hitte, az a valami él. Az alattuk lévő szintről rekedt kiáltás harsant. Egy szeretet és szépség nélküli világ előjelei.

− Mozogjunk, Tabby. Sajnálom, de… ideges vagyok.

Tabby nekilódult. Apja mögött botladozott el a felvonóig, s lába mellett keresett menedéket.

A lift lefelé zötyögött. Felülvizsgálat ideje. Az engedély kibocsátója. Szükség esetén használja a telefont. − A segélykérő hívás a repülőtérre fut be − mondta egy cowboy csizmás, bőrdzsekis férfi. Egy oroszlánsörényre emlékeztető hajzatot viselő nő felvihogott, megmutatva rúzsszennyezte fogait. Mikor észrevette, hogy Tabby megbámulja, megborzolta a haját és azt mondta: − Édes.

− Fejezd be az alvajárást − szólt rá Clark, s kilépett a hidegbe. Ajtók húzódtak szét előttük. Beléptek a terminálba. Clark a mérlegre helyezte a bőröndöt, levéltárcát vett elő. − Nemdohányzó − mondta.

− Apa − szólt Tabby. − Apa, légy szíves.

− Már most meg mi a franc van?

− Pókembert otthon hagytuk.

− Majd kapsz másikat.

− Nem akarok…

Clark a karjánál fogva penderítette a mozgólépcső irányába. Tabby félelmében és kétségbeesésében sírva fakadt, mert abban a másodpercben azt látta, hogy a zsúfolt terminál halott emberekkel van tele: itt is, ott is hullák hajladoztak, egy férfi meztelen testét teljesen elborították a fehéren tekergődző férgek. A látomás szem-pillantásig tartott csupán, másodpercnél kevesebb ideig, és amikor véget ért, a hangja még mindig az „akarok” szó végét mondta. − Tabby − mondta az apja megenyhülten −, kapsz újat.

− Aha − felelte Tabby, aki nem tudta, mi történt vele, azt azonban tudta, hogy valahol messze lángoló ruhájú fiút látott, és azzal is tisztában volt, hogy ő, a fiú, a látomás legfontosabb részét képezte. Mert az a fiú ő maga volt. Ragyogó vörös és sárga fények uralták a víziót, s Tabby tántorogni kezdett. Előtte kicsiny fénypontok rajzottak.

Apja mellé térdelt, s megfogta, el ne essen. Már nem a mozgólépcsőn voltak, az emberek nyomakodtak mellettük. − Hé, Tabs − mondta az apja. − Jól vagy? Akarsz egy kis vizet?

− Nem. Jól vagyok.

− Egykettőre fönn ülünk a jó öreg repülőn. Aztán utazunk egy nagyot, és Floridában leszünk. Klassz hely, jó meleg. Nap, pálmafák, strandok. És szuper teniszpályákon játszhatunk. Klassz lesz minden.

Tabby apja válla felett elnézve végtelenül hosszú folyosót látott, rajta emberekkel, egyesek loholtak, mások a mozgójárdán utaztak. − Persze − suttogta.

− Szükségünk van erre, Tabby.

A fiú bólintott.

− Láttad valaha a felhőket felülről? Onnan majd le tudunk nézni, és látni fogjuk, mi van a felhők tetején.

Tabby felpillantott, szemében az érdeklődés halvány szikrájával.

Apja felállt; ráléptek a mozgójárdára. Tabby a felhők tetejére gondolt. A feje tetejére állt világra.

Aztán fényfal emelkedett előttük − enyhén ív alakú, csupa ablak fal, az ablakokon beragyogott a nap, s előtte hatalmas számok égtek: 43, 44, 45. A fényben emberek sorakoztak asztalok előtt. Ernyedt vászontáskák hevertek az óriás ablakok előtti székeken. Egyenruhás emberek lépdeltek lendületesen fontosságuk tudatában egy árnyékos ív felé.

Tabby megpillantott egy ismerős alakot. Ősz haj villant. − Nagypapa!

 

14

1980. május 11.

 

Hanyag mozdulattal tetted le az italt, az a padlóra ömlött. A nő arcát figyelted, aztán a csuklóját ragadtad meg, nem minden gyengédség nélkül.

 

15

1971. január 6.

 

− Gondoltam, hogy valami efféle attrakcióval fogsz kísérletezni − mondta az öregember. − Komolyan azt hitted, megúszod?

Tabby megmerevedett a két férfi között.

− Velem jöhetsz, Tabby − mondta a nagyapa. Kinyújtotta a kezét. − Hazamegyünk mind, és szépen elfelejtjük ezt az egészet.

− A pokolba veled – mondta az apja. – Itt maradj, Tabby. Azazhogy ne. Eredj, ülj le ott az egyik székre.

− Maradj csak itt, Tabby − vágta rá a nagyapja. − Szánalmas vagy, Clark. Olyan még a világon nem volt, hogy sikerüljön az ilyen attrakció.

− Ne használd többé ezt a szót − mondta Clark.

Az öregember vállat vont. − Nevezd, aminek akarod. A fiú marad. Te meg azt csinálsz, amit akarsz.

− Ülj le ott, Tabby − parancsolta Clark. Tabby képtelen volt arra, hogy bárhová is menjen. − Honnan tudtad, hogy itt leszek?

− Úgy beszélsz, akár egy gyerek. Mi sem volt könnyebb, mint kitalálni, miben mesterkedsz. Nos, Clark? Kész vagy már arra, hogy felhagyj ezzel a nevetséges ötlettel?

− Eredj a pokolba. Nem kapod meg a fiam.

− Gyere ide, Tabby. Majd az apád eldönti magában, mennyire akar még megbolondulni.

Tabby végre meghozta a döntést; a vigasztaló hang tette, a kasmírkabát puhasága meg az öltöny, rajta a vékony, krétaszínű csíkokkal. Így arra gondolt, mindkettejük kedvére dönt, olyan jelenért, ami hasonlított a múlthoz. Ennél többre nem számított.

Monty Smithfield felé lépett, s hallotta apja üvöltését. − Tabby! − Nagyapja lehajolt, s megfogta a kezét.

− Engedd el a fiamat! − ordította az apja.

Tabby úgy érezte, darabokra törik a világa − „Takarodj mellőle, a mindenségedet!" − üvöltötte a nagyapja, de a lelke is úgy hasad, mintha bárddal szeletelnék. Ha a zűrzavar ekkora, nincsenek okok. Monty keze keményen markolta az övét, elég erősen ahhoz, hogy felkiáltson.

− Engedd el a fiam − hörögte Clark −, te vén szarházi. − Elkapta Tabby másik kezét, s megpróbálta maga felé rántani a gyereket.

Mindketten maguk felé rángatták. Végtelennek tűnt az az idő. Tabby rettegett, sokkos állapotba került, így nem volt képes egy hangot sem kiejteni. Az apja és a nagyapja úgy csimpaszkodtak a karjába, mintha kétfelé akarták volna tépni. Csak homályosan érzékelte, hogy idegen emberek szaladnak feléjük. − Engedd el − ugatta a nagyapja valami rémisztőén idegen hangon. − Nem lehet a tiéd, nem lehet a tiéd − mondta az apja. Hangjukból kihallotta: valóban képesek lennének kettészakítani.

− Apa, én látok valamit! − sikította.

S valóban látott. Olyasvalamit látott, ami csak kilenc év, négy hónap és tizenegy nap múlva történik majd meg.

 

16

1980. május 17.

 

Egy pillanatra kénytelen voltál félbeszakítani a tevékenységet. Egy tanú miatt.

Baxter Friedgood Kövecsből elszállt az élet utolsó maradéka is.

 

17

1971. január 6.

 

− Én látok valamit, apa! − ordította Tabby. Képtelen volt arra, hogy bármi mást mondjon.

Arra lett figyelmes, hogy a nagyapja elengedi a kezét. Mikor kinyitotta a szemét, magas, kék egyenruhát viselő férfit látott, aki nagyapja vállát markolta. Ő az apja előtt térdelt elhomályosuló tekintettel, nézte a dühös pilótát, a nagyapját s a mögé sereglett embereket.

− Itt és most befejezik, vagy szóljunk a zsaruknak? − kérdezte a pilóta.

Tabby lassan lábra állt.

− Elegem van belőled − mondta a nagyapja. − Teljes mértékben felelőtlen vagy. Mars a szemem elől. Ne is lássalak.

− Pontosan ezen voltam − mondta az apja akadozó hangon.

− Megérdemelsz mindent, ami majd történni fog veled. Az unokám azonban nem. Ez a legborzalmasabb az egészben. Ő fizeti majd meg a te baromságodnak az árát.

− Legalább lesz valami, amiért nem te fizetsz.

Az öreg lerázta magáról a pilóta kezét. − Amennyiben úgy gondolod, ez válasz, őszinte részvétem.

− Befejezték már? − szólt közbe a pilóta.

− Nem − felelte Monty Smithfield.

− Be hát − mondta Clark. − Ha elhagyja a terminált végre. − Hangjában győzelem csendült.

Tabby hátrált, s nekidőlt egy homokkal töltött hamutartónak. Figyelte, amint nagyapja kirázza zakója gyűrött ujját, majd a hosszú folyosó felé fordul. − Az a kurva Emily telefonált neki − mondta az apja.

Tabby lába remegett.

− Mi volt ez a cirkusz arról, hogy látsz valamit? − kérdezte az apja. Mindketten az öregembert figyelték, amint egyenes háttal masírozik a mozgójárdához.

− Nem tudom.

Húsz percig ültek a váróban. Egyikük sem szólalt meg. A sürgő-forgó egyenruhások időnként szigorúan pillantottak rájuk, mintha az járt volna az eszükben, mégiscsak okosabb lett volna a rendőrséget hívni.

Azután, hogy az Eastern 727-ese felemelkedett, Clark Smithfield kicsatolta biztonsági övét, s vigyorogva fordult fiához. − Mostantól fogva szegénylegények vagyunk.

 

 

I. rész - Birtokbavétel

 

Voltak olyan dolgok, amikről beszélünk?

− William Shakespeare: Macbeth

 

1 Amit Sarah nem látott

 

1

 

1980. május 17.: ragyogóan szép nap, ismerte volna el bárki, aki a nevezett napon Patchin megyében tartózkodik. Sehol egy felhő, sehol egy cseppnyi csapadék, hogy bárki piknikjét tönkretegye ezen a vasárnapon. Később majd aszály lesz, most azonban még nedvdúsan zöldell minden. Pat Dobbin és cimborái már legurítottak néhány sört a Franco’s-nál ebéd előtt; most az utcai front ablakából nézdegélték a vasútállomást, és szánakoztak azokon a kirándulókon, akiknek vissza kellett menniük New Yorkba dolgozni, ráadásul épp egy ilyen vasárnapon (Dobbin lelépett, mielőtt Friedgood Kövecs beugrott volna; volt dolga, amihez visszatérjen: illusztrációkat kellett csinálnia A sasmedve történetei című gyermekkönyvhöz.) Bobby Fritz, a kertész, aki gigászi fűnyíró masinájával szinte minden nagy ház gyepszőnyegét rendben tartotta a Gravesend Beach környékén, máris azon volt, hogy egészségesen lebarnuljon. Graham Williams törölt egy mondatot, csűrte-csavarta, úgy írta le ismét, és mosolygott. Patsy McCloud kivitte magával a Herman Wouk-regényt, s egy kerti székbe telepedett, hogy a napsütésben olvasson. Mialatt férje, Les vörös szabadidőruhájában kocogott, Patsy fejét lehajtva koncentrált az oldalra; és amikor Les meglátta a székbe süppedve, meghajtó nyakkal, akár egy félszeg madarat, azt bömbölte: − Ebéd, te nő! Ebéd! Tedd magad hasznossá!

Patsy végigolvasta a fejezetet. Les leghamarabb fél óra múlva ér ismét a Charleston Roadra. Aztán bement Patsy, de nem azért, hogy elkészítse a Les által követelt, hagymás rostélyossal bélelt szendvicset, hanem hogy írjon a naplójába.

Merthogy naplóírók társaságában lennénk. Graham Williams időről időre lejegyezte a vele történteket, s hasonlóképp cselekedett Richard Allbee is azóta, hogy már tizenkét éves korában híres fiú lett; egyike a National Broadcasting Company − no meg az Ivory szappan, az Ipana fogkrém és a Ford Motor Company − által amerikai otthonok millióiba eljuttatott Itt van apuka sztárjainak. Richard este tízig nem írt semmit, míg Laura a kicsomagolástól kimerülten ágyba nem került. Akkor ezt vetette oda: Itthon. Csakhogy ez nem otthon. Talán majd azzá válik. Egy pillanatra szünetet tartott; kinézett az ablakon a mindent elborító éjszakába, azzal még hozzáfűzte: De attól még csodálatos itt. Casa nueva, vida nueva.

 

Ha sétarepülésen vettünk volna részt a connecticuti Hampsteadben azon a napon, amely Friedgood Kövecs utolsó, az Allbee házaspárnak pedig az első napja volt Patchin megyében, elsőként a pazar fák tűnnek fel − Greenbank, ahol Allbee-ék éltek, kivált gazdag volt erdős területben. A Hang a város keleti szélét remegtette meg, ahol a ragyogó arany két sávja helyezkedik el: Sawtell Beach, a Country Club mellett, ahová a város apraja-nagyja napozni és fürdeni jár. Gravesend Beach valamivel kisebb, amellett valahogy kövesebb part. Reggel hat óra tájban itt jelennek meg a halászok, akik júniustól késő szeptemberig halásszák a sügért: ez Green-bank helyi strandja. Fölötte, egy partmeredélyen terpeszkedik az öreg Van Horn-ház. Arrafelé, ahol a város keleti irányban elvileg véget ér, található a Nowhatan folyó, amely itt elég széles, hogy aztán jócskán elkeskenyedjen a Hampstead üzleti negyede melletti parkoló miatt. (A város valójában túl is terjeszkedik egy-két mérfölddel a határátjelző folyón.) A Yacht Club – a lehorgonyzott hajóknak ez a hatalmas gyülekezete a Country Clubbal szemben, a tölcsértorkolatnál terül el kisebb kikötőjével együtt − odafentről ezek a kis hajók olyanok, mint a víz színén himbálózó, barna, vörös, kék és fehér bélyegek. A nagyjából trapéz alakú Hampsteadet a Conrail sínjei, az I-95-ös sztráda, valamint a Post Road vágja ketté. Mindhárom áthalad Hillhavenen és Patchinen, majd Norringtonon és Woodville-en, hogy végül New Yorkba érjen; de ennek a kisvárosnak láttán soha emberfia nem gondolná, hogy New York egyáltalán létezik. Hampstead északnyugati szélén szelíd mesterséges tavak és vízgyűjtő medencék találhatók. A hatalmas fák tekintélyt parancsoló koronái félig-meddig elbújtatják a mögöttük rejlő házakat, utakat, s jótékony menedéket nyújtanak a Mercedeseknek és a Volvóknak, a Datsunoknak, Toyotáknak meg Volkswageneknek, mert errefelé ilyen kocsikkal járnak az emberek. Ahogy az utcai lámpák sora halad tovább, láthatjuk a kongregációs templom masszív, fehér oszlopos frontját a Post Roadon, épp azon a ponton, ahol a Post Road átvezet az üzleti negyedbe. A templom mindkét oldalán drága gyepszőnyeg, aztán az üzleti negyed felé egy bank következik (amelynek tervezői a templom stílusát koppintották le), valamint manzárdtetős bevásárlóközpont lemezbolttal, színházzal, fagyizóval, bio-élelmiszerbolttal, lakás kiegészítőket árusító üzlettel (benne makramé tartók, bögrék és túlméretezett Snoopy-képek), továbbá egy bolt, ahol az ember szert tehet ugyanolyan dzsekikre és gyapjúkalapokra, mint amilyeneket Norringtonban vagy Woodville-ben vesztegetnek, csak éppen itt kétakkorák az árak.

A napnak a legvégén pedig, amikor Richard Allbee azt jegyezte be szerény kis könyvecskéjébe, hogy Isten irgalmazzon mindkettőnknek, találkozhatunk a rendőrőrsről a Sawtel Roadon, onnan a Greenbank Roadon a Friedgood-ház felé sebesen, üvöltő szirénákkal és forgó tetőfényekkel igyekvő járőrautókkal. A házban minden ablakból villanyfény dőlt.

Másodpercekkel az előtt, hogy a rendőrség kiért a Friedgood-házhoz, kialudt a fény a Hampstead Gazette Main Street-i irodájában, mely pontosan a könyvesbolttal szemben volt. Sarah Spry most fejezte be a szerdai számba szánt rovatot, s hazaindult. A Gazette-nek ismét csak sikerült halhatatlanná tennie Hampstead valamennyi hírességét, rejtélyes emberét s azokat, akik még csak útban voltak a hírnév felé.

 

2

 

Íme, egy részlet abból, amit Sarah a szerdai számba szánt:

 

MIT LÁTOTT SARAH?

 

Hangulatok és benyomások gyorsan változó kaleidoszkópja a mi városunk. Emlékek, örömök, folyamatosan változó szépségek. Csodás festőink, íróink, zenészeink adták e város savát, borsát… hányan tudjuk, hogy F. SCOTT FITZGERALD (a Gatsby-ember) és családja a húszas években kőhajításnyira élt a Sawtel Beachtől, abban a házban, ahol most Mr. és Mrs. Irving Fisher él a Bluefish Hillen? Vagy azt, hogy EUGENE O’NEILL, JOHN BARRYMOORE és GEORGE S. KAUFMAN ugyancsak itt vendégeskedtek velünk egy ideig Long Island South partjain? Ha az ember a nagy öregek intézményénél, jelesül Ada Hoffnál érdeklődik a mi hatalmas újságunk (kac, kac) irodáival szemközti Books‘ n’ Bobs könyvesboltban, Adának köszönhetően megismerkedhet annak a napnak a történetével, amelyen W. H. AUDEN személyesen tette tiszteletét városkánkban, hogy szakácskönyvet vásároljon TOMMY BIGELOW-tól − hát csak így tovább, Tommy!

Csak gondoltam, megemlítem, drágáim. A héten szegény öreg agyam városkánk szívderítő élményeit idézi fel, csodálattal gondol a régi szép Main Streetre, mindenféle felekezetnek otthont adó, nagy és régi templomainkra, értékes tengerpartunkra, s arra a sok szép otthonra, ami a gyarmati időkből, hála istennek, megmaradt. Mi több, az ilyen hét még arra is jó, hogy az önök jó öreg íródeákja jókat gondoljon a bicentenáriumról!

És ahogyan a fiatal sárkányölő ügyvéd, ULICK BYRNE mondta valamelyik nap Sarah-nak: hát nem szuper dolog olyan helyen élni, ahol hetente legalább kétszer abszolút nem történik semmi?

De hiszen önök arra kíváncsiak, ami történt, ugyebár?

Sarak látta: hogy Richard Allbee, az a kedves srác az Itt van apukából (elkaptam egy késő éjszakai felújítást, és el sem mondhatom, milyen tündéri volt benne) összeköltözik menyasszonyával, Laurával − mely név pedig az első számú kedvencem a női nevek közül! Látunk-e majd a Babaház körül, Richard? (Bár azt suttogják, többé sajna nem szerepelsz…)

Sarak látta: azt a hosszú levelet, amelyet korábbi lakosok, BUNNY és THAXTER BAINBRIDGE írtak a kaliforniai Los Clarosból, ahol is találkoztak földijeinkkel, JIX és PETE PETERS-szel, mégpedig unokák látogatása ürügyén…

Sarah hete nem volt valami pörgős.

 

3

 

Leo Friedgood pedig még életében nem élt meg ilyen dögunalmas hetet, bár ő ezt egészen másként − boldog kikapcsolódásként − érte meg egészen addig a pillanatig, míg telefonhoz nem hívták azon a szombat reggelen a Yacht Clubban. A hajóján pepecselt, mint tette általában a legtöbb meleg szombaton. Tizennyolc láb hosszúságú Lightning szlúpja, a Juicy Lucy még csak egy hete volt a vízen, s Leo át akarta festeni a beltér egyes díszítéseit. Billy Terry − az ő Grand Banks hajója állt a következő állásban − vette fel a kikötői telefont, s üvöltött oda neki: − Téged keresnek, Leo. − Leo azt mondta:

− A francba − majd letette ecsetjét, s lelépett az enyhén ringatózó hajóról. Izzadt, s jobb karja sebes volt. Robusztusnak tűnő megjelenése dacára Leo nem volt kimondottan az erő embere. Kiszolgált Cserebere, fogadom feliratú, ujjatlan pólója felgyűrődött a pocakján, farmerét fehér festékpöttyök csúfították. Amire leginkább szüksége lett volna, az a fedélzeten volt: nevezetesen egy újabb palack a hatos karton Coorsból. − Egén − mondta a telefonba. A kagyló bűzlött a közvetlen közelében elszívott cigarettáktól.

− Mr. Friedgood? − kérdezte a számára ismeretlen női hang.

− Egén.

− Itt Mrs. Winthrop, Haugejas tábornok titkárnője − mutatkozott be a hölgy, s Leo úgy érezte, valami jeges dolog duzzad odabenn a zsigerei között. Henry Haugejas tábornok: Leonak eddig csak egyetlen alkalommal, a Telpro egyik közgyűlésén volt szerencséje a rideg, szürke flanel öltönyös emberhez, akinek arca a merev acélra emlékeztetett. A koreai háború hőse volt, s úgy tűnt, ez sem elégítette ki jobban, mint bármi más; az erő és a korrektség, a hajlíthatatlanság és némi undor áradt a kemény, vörös arcból és a páncélzatként hordott szürke flanelből.

− Ó, igen − mondta Leo, s bánta, hogy nem hajózott ki jó messzire a még meglehetősen hideg vízen.

− Haugejas tábornok meghagyta, hogy ön azonnal induljon a woodville-i kirendeltségünkbe.

− Woodville-ben nincs is kirendeltségünk − mondta Leo.

Mrs. Winthrop bársonyosan válaszolt. − Ha a tábornok azt mondja, akkor van. Azt megértem, hogy az ön számára ez az információ új. Elmondom, hogy jut oda.

Megadta neki az I-95-ös egyik kijáratának a számát, ezt pedig bonyolult útmutatás követte, amely sokkal alkalmasabb volt arra, hogy összezavarja az embert, mint hogy útba igazítsa. − A tábornok azt akarja, harminc percen belül legyen ott − fejezte be a titkárnő.

− Hé, le ne tegye − kiáltott fel Leo. − Ezt nem tudom megcsinálni. A hajómon vagyok. Át kell öltöznöm. Még egy személyi sincs nálam. Nem tudok így egy pillanat alatt…

− A kapunál leadták a nevét − folytatta a nő, s Leo meg mert volna esküdni rá, hogy kihallja a mosolyt a hangjából. − Amint bejelentkezett, a tábornok azt akarja, hívja fel a következő számot. − Ledarált egy 212-es körzetszámú számot, amelyet a férfi nem ismert. Elismételte, azzal a titkárnő letette.

Leo Woodvilleben eltévedt. A titkárnő utasításait követve a város elterpeszkedő nyomornegyedeiben találta magát. Málló vakolatú házak, elhagyott benzinkutak meg apró bárok mellett hajtott el; ezek előtt fekete férfiak csoportosultak. Leonak úgy tűnt, egytől egyig megbámulják őt: gyanús errefelé a fehér ember csillogó-villogó autóban. Körbe-karikába csatangolt, a titkárnő által elhadart Jobbra” meg „balra” utasítások kibogozhatatlan zűrzavarrá olvadtak az agyában. Amikor rádöbbent, hogy a tábornok által adott határidő lejárt, pórusaiból ömleni kezdett a víz. Egy ideig úgy látszott, a haladási iránytól függetlenül két pont − a sztráda és a részegekkel máris zsúfolásig telt Red Devil Longue − között csalinkázik.

Midőn már harmadjára vágott neki az egyik nyomorúságos utcának, feltűnt neki két ház között egy köz, amelyet eddig kocsi behajtónak vélt. Most jobban megnézte, és acélkaput pillantott meg a végében, meg egy magas, szürke fal szeletét. Keresztülvergődött a szűk közön − úgy érezte magát, akár egy birtokháborító −, s közvetlenül a kapu mögött megpillantotta az őrbódét. A harag és az idegesség elegye mart belé. WOOD-VILLE SOLVENT, állt a kapun. Az őrbódéból kiugró egyenruhás kitárta előtte a kaput. Mikor a kocsijához lépett, Leo leengedte az ablakot. − Hé, nem tudja véletlenül, merre van a Telprónak a…

− Mr. Friedgood? − tudakolta az őr, s gyanakodva végigmérte Leo megviselt ruházatát.

− Az vagyok − felelte Leo.

− A kutatóban már várják. Elkésett.

− Hol a kutató? − Leo leküzdötte magában az ingert, hogy a pokolba küldje ezt az embert.

A kerekded termetű, holdarcú férfi hatalmas, majdnem üres parkolóra mutatott. Mikor a karját felemelte, hasa megingott. Az autók egytől egyig a parkoló mögötti épület magas, kopár falán nyíló egyetlen, ablaktalan acélajtó mellett álltak. − Ott kell bemennie.

Leo berontott a parkolóba, s Corvette-jét rézsútosan, két helyet foglalva állította le.

 

4

 

Mákos hajú, nyúlfogú, fehér zakós ember sietett felé, amikor felért a vaslépcső tetejére. − Maga jött a Telpró-tól? Mr. Friedgood?

Leo bólintott. Miközben a férfi bal kéz felé irányította, az ott várakozó férfiak és nők kis csoportjára pillantott. Ők is fehér felsőrészt viseltek, mintha orvosok lennének. Leo tekintete egy sor, egymás melletti tévémonitorra esett.

− Maga ki? − kérdezte, de nem nézett közben a férfira.

− Ted Wise, az itteni kutatások vezetője. Bejelentették már?

Leo önérzetesen viselkedett ujjatlan pólója és festékes farmere roncsaiban. Az előtte lévő monitorok egyikén kócként meredező haja tükröződött vissza, a póló alja pedig felgyűrődött az úszógumiján. Öntudatát az afelett érzett harag is táplálta, hogy nem tartották érdemesnek tájékoztatni őt a Telpro ezen egységének létezéséről, míg valamilyen katasztrófa be nem következett. Lerántotta a pólót a hasára. Az volt az érzése, Haugejas tábornok pontosan ugyanabból a megfontolásból rendelte ide, amiért egy főhadnagyot is habozás nélkül felkergetne a dombra. Mert fogyóeszköznek tartja.

− Nézze, a tábornok azt akarja, jelentkezzek be nála − mondta Leo. – Azt javaslom, ne nagyon lovagoljunk azon, mit csinálok meg mit nem, hanem jelentsen be, de gyorsan. − Szemét körüljártatta a szobán. Fehér falak, ostáblaszerű fekete-fehér járólapokkal kirakott padló. A monitorokat egy asztal fölé szerelték, az asztalon időbeosztás, telefon, toll. Előtte idegesnek tűnő leányzó ült. Mikor Leo megbámulta, nyelt egyet.

Mi több, az emeleti helyiségben összegyűlő emberek mindegyike olyan ideges, mint a macska, amelynek konzervdobozt kötöttek a farkára, döbbent rá Leo. De még annál is jobban. Míg Ted Wise a szavakat keresgélte, a másik három férfi és a két nő a pánik határán vergődött. Merevek voltak, mint a cölöp; visszafogták magukat, de csak mert ő megérkezett. Leo nem volt különösebben érzékeny ember, ám annál intelligensebb. Jól látta, hogy a többiek fegyelmezik magukat. Ha nem tennék, gondolta, alighanem már a padlón fetrengenének.

Abban a pillanatban, amikor Wise összeszedte magát annyira, hogy feltegyen néhány, a személyazonosságra vonatkozó kérdést, Leo épp azon merengett el, mekkora lehet a baj, ami miatt iderendelték. Kizökkent.

− Hogy mit akar? − reccsent durván Wise-ra.

− Csupán elővigyázatosság, uram.

Fedeznie magát; miután a tábornok sem tett egyebet, amikor Leo Friedgoodot küldte maga helyett ide, ebbe az… őrültekházába. A kirendeltség belső tere legalábbis teljes mértékben pszichiátriai intézetre emlékeztetett. Farzsebéből kivette a levéltárcáját, s megmutatta a jogosítványát Wise-nak. − A tábornok a hajómról szedett le – mondta fensőségesen. – Azt akarja, olyan gyorsan intézzem el ezt az ügyet, amilyen gyorsan csak lehetséges. Csak tájékoztassanak, aztán mindannyian bevehetik a Valiumjukat, vagy azt a vacakot, amihez ilyenkor folyamodni szoktak.

− Erre tessék, Mr. Friedgood − mondta Wise, és az öttagú, ideges kis csoport szétvált, hogy hátuk mögött feltűnjön egy ajtó. Beléptek rajta.

 

− 1978 óta létezik ez az egység − mondta Wise. − Azt követően, hogy a Woodville Solvent néhány évi működés után csődbejutott, a csődtömeggondnok az épületet és a nevet a Telprónak adta el.

− Igen, igen − felelte Leo, mint aki már rég tisztában van ezzel.

− A szükséges átalakítások majdnem hat hónapig tartottak. Mikor beköltöztünk, részben magunkkal hoztuk azt, amit Wyomingban hátrahagytunk. Valamennyien − a csoport, amit itt lát − ott dolgoztunk ugyanis annak előtte, egy másik Telpro létesítményben. Amíg azt be nem zárták.

− Gond támadt ott is? − kérdezte Leo.

Wise újabb ajtót nyitott ki; a kérdés hallatán csak pislogott. − Egy vegyi üzembe telepítettek bennünket, s a csővezeték-hálózat korrodálódott. A szennyvíz egy része beszivárgott a víztárazóba. Rendkívül kicsiny mennyiségről van szó: kettő a millióhoz az arány. Nem volt komoly a probléma. Minimális volt a visszacsatolás.

Leo a nyitott ajtón át egy terembe bámult. Komor majmok bámultak vissza rá ketreceikből. Állatkerti bűz áradt ki. − A főemlősök szekciója − jegyezte meg Wise.

− Át kell vágnunk rajta, hogy a tesztlabort elérjük.

− Miért nem a munkájáról beszél? − kérdezte Leo megviselten.

Természetesen tudott arról, hogy a Telprónak vannak bizonyos kapcsolatai a védelmi minisztériummal. Az általa felügyelt osztály − egy trentoni létesítmény − fél lánctalpas harci járművekhez gyártott váltózárakat; egy másik, New Jersey-i gyár azokat a nyomtatott áramköröket szerelte össze, amelyeket később a Minute man rakéták egy kisebb alkatrészéhez használtak fel. − De mi a különleges fegyverek vagyunk − mondta Wise, miközben mind a hét ember a majomketrecekkel teli teremben állt. A különleges fegyverek speciális kísérleti osztály volt, amely kizárólag Haugejas tábornoknak és szűkebb csapatának tartozott beszámolóval. Két mikrobiológus, egy fizikus, egy kémikus és egy laboratóriumi asszisztens. A többi asszisztenst és a labor technikusokat a helyiek közül alkalmazták. Egyetlen programon tizennyolc hónapig dolgoztak. − Fizikailag és kémiailag jóval összetettebb ugyan, de az egyszerűség kedvéért nevezzük gáznak − javasolta Wise. − Színtelen, szagtalan, mint a szén-monoxid, vízben igen jól oldható. Neve még nincs, a kódja azonban DRG. Ez egy… ön igen vad anyagnak nevezné. A finomításán dolgozunk, hogy kiszámíthatóbbá tegyük.

A kiszámíthatóság tehát a probléma, tudta meg Leo. A Pentagont és a védelmi minisztériumot még az ötvenes évek elején hozta lázba a DRG, amikor egy, az MIT-n dolgozó német biokémikusnak, név szerint Otto Brucknernek elsőként sikerült azt szintetizálnia. Bruckner nem nagyon tudott mit kezdeni a felfedezésével, amire a kormány boldogan tette rá a kezét. − A programról sokáig megfeledkeztek − folytatta Wise. − A kormánynak volt egy sereg egyszerűbb elképzelése, azokat próbálták megvalósítani, javarészt sikertelenül. Csak a hetvenes évek végén kezdtek ismét érdeklődni a DRG iránt. Nyilvánvaló okból ránk, a különleges fegyverek csoportjára − azokra, akik itt állunk − hárult a feladat, hogy meghatározzuk Bruckner találmányának hatásait. Tucatnyi változást eszközöltünk: az ADG 1-től és a 2-től kezdve mindent, ami módunkban állt. A hatás azonban még mindig igen véletlenszerű. Vannak, akikre egyáltalán nem hat, bár ilyen emberből csak nagyon kevés akad. Egyes esetekben a belégzés azonnali halálhoz vezet. A hatástalanság és a termináció hiánya az elfogadott paraméterek – öt és tíz százalék − között mozog. Mellékesen hadd jegyezzem meg: azok az ágensek, amelyek halált okoznak, relatíve rövid életűek. Az ilyeneknek kitett népesség legfeljebb huszonöt percig forog veszélyben. A középtáv az, ami aggaszt bennünket. Hallott már a hadsereg LSD-kísérleteiről?

Leo bólintott.

− Természetesen rendkívül sajnálatos ügyről van szó. Megfeszültünk abbéli igyekezetünkben, nehogy ilyen bakot lőjünk, és ilyet semmi szín alatt nem is tettünk. A DRG, eredeti kódnevén ADG, sokoldalúbb, mint az LSD, s mi mindannyian azon dolgozunk, hogy sikerüljön izolálnunk egy olyan változatot, amely egyenletesen egyfajta hatást reprodukál. − Wise most már rendkívül idegesnek tűnt. − Bőséggel volt miből választanunk. A keményebb hatások némelyike csak hónapok múltán jelentkezik. Bőrkárosodások, hallucinációk, totális dühkitörések, influenza, pigmentációs változások, de még bódulat is; a kezelt lakosság bizonyos hányadát pedig csupán enyhe nyugalom fogja el. Még transzállapotra és a telepatikus képességek megjelenésére is lehet bizonyíték… az igazat megvallva, a következmények olyannyira sokfélék lehetnek, hogy még másfél esztendő elmúltával sem vagyunk tisztában valamennyivel.

− Oké − mondta Leo. − Térjünk a jó hírekre. Mi történt?

− Barbara − intett Wise, s egy magas, fekete hajú, dülledt szemű lány a ketrecek szegélyezte falhoz lépett, s kinyitotta az onnan nyíló ajtót.

Leo szobát látott, amely újabb szobát foglalt magába; ez utóbbit üveg szigetelte el a külvilágtól. Leo bizonytalanul lépett be Barbara mögött a laboratóriumi asztalok, biológiai szövetekkel teli tárgylemezek, kivetítők, gázégők világába. Figyelme három, az üvegfal mögé zárt testre összpontosult. A tőle két távolabb eső test fekete padlózaton terpeszkedett. Szemük nyitva, szájuk kitátva. Arcuk tiszta, ártatlan, halott.

Wise a markába köhögött; arca rózsaszín árnyalatot öltött. − Azok az emberek a kamrát készítették elő a DRG-16 infúziójára. − Megtörölte az arcát. Keze reszketett. − A falhoz közelebb lévő férfi neve Frank Thorogood, a mellette lévőé Harvey Washington. Laboratóriumi technikusok voltak: Thorogood a Patchin Egyetemen végezte az utolsó évfolyamot, Washington nem rendelkezett felsőfokú képesítéssel. Ő végezte mindannyiunk számára a különösebb szakértelmet nem kívánó munkát. Egyiküknek összeköttetést kellett létesítenie a raktárlétesítmény és a párologtató között, amely viszont ahhoz a maszkhoz kapcsolódik, amit most a padlón láthat. Tévedésből ahhoz a nyíláshoz csatlakoztatta, amely közvetlenül a párologtatóé alatt nyílik, és a tömény DRG elöntötte a kamrát. Washington és Thorogood azonnal meghalt.

Leo az üvegkamrában lévő harmadik tetemet bámulta, amely borzalmas látványt nyújtott. Felpuffadt: Leo először azt hitte, felrobbant. A kezeket habzó, fehér mocsok borította. A férfi feje, akár egy nagy, fehér szivacs, valami levet eresztett az üvegkamra padlójának közepén nyíló lefolyóba. Leonak újabb másodpercébe telt, míg rájött: a hab, ami valaha a férfi bőre volt, mozog. Amint figyelte − képtelen volt máshová nézni − a fejből szivárgó tajték elérte a nyílást. − A harmadik Tom Gay volt, egyik legjobb kutatónk, bár még csak valami hat hónapja dolgozott nálunk.

Barbara sírva fakadt. Az egyik férfi átkarolta.

− Láthatja a károsodás hatásait. Csak néhány perccel az ön érkezése előtt halt meg. Végig kellett néznünk. Tudta, hogy nem nyithatja ki a kamrát.

− Jézus Krisztus − mondta Leo, s végre sikerült elszakítania tekintetét a látványtól. − Nézzék, mi történt vele.

Wise semmit nem szólt.

− Biztonságosan be lehet menni oda? Meg tudtak szabadulni attól az anyagtól? Úgy értem, engem nem érdekel, micsoda szarba keverték bele magukat, de én a lábamat be nem teszem oda. − Leo zsebre vágta a kezét. Barna hajtincseket látott mozogni a gusztustalan lucsok felszínén. Elfordult az üvegfaltól. Gyomra háborgott.

− Tizenöt perc múlva már biztonságos lesz. Már amennyire azzá tudjuk tenni.

− Akkor menjenek be maguk.

Wise arca hirtelen figyelmeztető bíborszínt öltött. − Tartok tőle, ez még nem minden. A keringetők többé-kevésbé kiszippantanak kis mennyiségeket a DRG-16-ból.

− Ettől még ez a maga baja, öregem.

− Azt akartam mondani, Harvey Washington kicserélte volna a külső légvezetékek szűrőit rögtön azután, hogy a kamra kiürül. De Bill Pierce még az előtt kapcsolta be a keringetőket, hogy rájöttünk, a szűrők még gyári csomagolásban vannak.

− Mi a nyavalyának nincsenek a helyükön állandóan azok a szűrők?

Bill Pierce szólalt meg. Magasabb volt Leonál, futballjátékoshoz illő testfelépítéssel. A tudósok közül egyedül ő viselt szakállt. − Azért, mert rendkívül erős szagot árasztanak, amely rendkívül gyorsan visszaszivárog a kamrába. A szag pedig befolyásolja a kísérleteket. Az előírás a következő volt: lezárjuk a kamrát, s míg kielemezzük a tárgyat, Harvey Washingtonnal feltetetjük a szűrőket. Aztán bekapcsoljuk a keringetőket. − Leora nézett, tekintetében bűntudat és kihívás keveredett. − De amikor láttam, hogy Tom Gray eszét veszti odabenn, semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy meg kell szabadulni a DRG-től. Ki kell ereszteni a levegőbe. Úgy gondoltam, ha elég gyorsan cserélni tudom a levegőt, valahogy talán megmenthetem Tomot; a másik kettő csak összerogyott, ahol állt. Azt hiszem, ez a régi menetrend volt az én agyamban.

− Szóval akkor hova távozott az anyag? − kérdezte Leo. − Várjanak. Hadd találjam ki. Egyenesen kiment. Az atmoszférába. Eddig a jó hír, igaz? Maguk barmok kiengedtek a szabadba egy olyan anyagot, ami csak az imént nyírt ki három fazont ebben a majomkamrában, így aztán másfél másodpercen belül lesz vagy egymillió halott schwartz Woodville-ben. Igaz? Igaz? − Leo mélyet lélegzett. − És még: lesz továbbá ugyancsak olyan másfél millió kártérítési kereset ellenünk. És még azt várják, vakarjam ki mindebből magukat, idiótákat. − Leo kezével takarta el a szemét.

− Mr. Friedgood − mondta Wise −, csak az imént vesztettük el három kollégánkat. Bill a korábbi előírások szerint járt el. Hónapokig fenn tartottuk a filtereket.

− És azt hiszi, ez mentség? − üvöltötte Leo. − Azt akarja, hogy sajnáljam magukat emiatt?

− Sajnálom − szűrte Wise nyúlfogain át. − Nem egészen vagyunk urai önmagunknak. A dolgok azonban nem állnak olyan rosszul, mint ön gondolja. Engedje meg, hogy elmagyarázzam. − Bizakodó hangot ütött meg, de Leo nem tudott visszaemlékezni, látott-e az életében rémültebb embert, mint Ted Wise.

 

5

 

− Az írásos bejelentésnél jobb, ha én csinálom − közölte Leo a tábornokkal harminc perccel később. − Mindannyiunkat kivágom ebből a kutyaszorítóból. A Telpró-nak soha semmi köze nem lesz hozzá. Először is, a maga itteni zsenijei azt állítják: miután a DRG-t a gyár tetőkéményein át eresztették szélnek, az anyag mérföldeket is megtehet, mielőtt leülepszik. Hála istennek most jó kis szelünk van. − Leo szlúpokra, Marlinokra és Lightningokra gondolt, meg reggeli vitorlásábrándjaira, amelyeknek akkor adta át magát, amikor még a hajóján mesterkedett. −Az az anyag jó messzire jut. Talán még Rhode Islandet is eléri, mielőtt leszáll. De az sincs kizárva, hogy meg sem áll Kanadáig. A világon senki nem fog összefüggést találni közte meg a Telpro közt; és ha még szerencsések vagyunk, akkor a szél kifújja egész a Soundra, és csak néhány halat öl meg. Ha pedig a jövő héten bármikor kapunk egy jó kis esőt, a legrosszabbra sohasem kerül sor. A víz fantasztikusan rombolja a hatékonyságát. A legrosszabb esetben? Valahol északon most mindjárt bekövetkezhet néhány haláleset. Egy-két hónapon belül Pawtucketban vagy Stowe-ban felforr egy-két polgár fejvize; Wise szerint eltart egy ideig, míg a mentális hatások megmutatkoznak. Nem állunk rivaldafényben. Ez a legrosszabb, ami történhet.

Egy darabig figyelte a tábornok válaszát.

− Hónapok. Legalábbis Wise ezt mondta.

Ismét a tábornok beszélt.

− Garantálja, uram.

Leo újfent a tábornokra figyelt.

− Így van. Most az a dolgunk, hogy ne hagyjuk elfajulni a helyzetet. Elmondom, mi az ötletem. Az egyik zsenitől kölcsönöztem az ötletet, aki azt mondta, a DRG részint olyan, mint a szén-monoxid. Szerintem próbáljuk ezt megjátszani. Mindenki úgy tudja, ez itt a Woodville Solvent. Mindenkit meg is hagyunk ebben a hitében. Aztán névtelenül felhívjuk a New York-i tévéket, a Timest, a hírügynökségeket, a köz-egészségügyieket, kitakarítjuk a helyet, ami pontosan úgy fog kinézni, mint egy gyár.

Szünet.

Leo végigjártatta tekintetét azon a hat emberen, aki az asztal túloldaláról őt figyelte. − Nem, nem fognak ők egy szót sem szólni. Bejelentjük, hogy a biztonsági ellenőrzések elvégzése idejére a gyár bezár, ön áthelyeztetheti őket valahová, s miután már mindenki megfeledkezett erről, újra kezdhetik. Közben beszélhetünk ezzel a Bruckner nevű pasassal Bostonban, majd meglátjuk, hajlandó-e segíteni nekünk. Ő találta fel ezt a szart, csak kell tudnia, mi vele a tennivaló.

Szünet.

− Köszönöm, uram. − Letette, s a tudósokhoz fordult. − Menjünk le, s vessünk egy pillantást a kazánjukra. El kell tüntetnünk ezt a disznóságot. Valamelyikük, faszkalapok, benne lesz a tizenegy órás hírekben.

 

Másfél órával azután, hogy a létesítménybe érkezett, Leo Friedgood a pincében, egy deszkaládán ülve figyelte, amint Ted Wise és Bill Pierce a kazánon dolgozik. A parkolóban két jelöletlen, zöld teherautó állt, amelyek egy New Jersey-i katonai bázisról érkeztek. Katonák csoportja hordta ki a majomketreceket, bádogdobozokat, a ládákba csomagolt laboratóriumi felszerelést, valamint a dokumentumoktól súlyos dobozokat. Azt, ami Thomas Gay testéből megmaradt, fekete zsákba cipzározták és kicipelték.

Két órára rá Leo az ablakban állva figyelte, amint egy rendőrautót követve a parkolóba érkezik a CBS kocsija. Az irodában nyolcvan Fahrenheit körüli hőmérséklet uralkodott. Mindenki tette a dolgát. Leo visszafordult az íróasztalhoz, és felhívta a környezetvédelmi hatóságot. Aztán a Patchin Megyei Közegészségügyi Hivatalt. Mind a két beszélgetés elején Theodore Wise néven mutatkozott be. Visszafordulva az ablak felé látta, amint a kutatási igazgató és Bill Pierce elhagyja az épületet, hogy a rendőrséggel találkozzon. Magas, vékony, kék öltönyös figura − riporter egy technikus és egy kamerát, valamint állványt cipelő ember bújt elő a CBS autójából. A riporter Wise és a rendőr felé vette az irányt. Amikor egy teherautó is áthaladt a kapun, Leo otthagyta az ablakot, hogy lemenjen a földszintre.

Barbara, a kutatási asszisztens és két tudós az asztalnál ácsorgott. Leo rájuk mosolygott, lesietett a lépcsőn, s kiballagott az épületből.

A CBS híres riportere Bill Pierce mellett állt, s mikrofont tartott kettejük közt. − Igaz-e bármi is abból a híresztelésből, hogy a tragédiát szén-monoxid-mérgezés okozta?

− Legjobb tudomásom szerint… − kezdte Pierce.

Eltartott még néhány óráig. Akkor a rendőrség végzett, csendesen, nyugodtan szállt le az éj. S mire Leo Friedgood hazaindult, majdhogynem meg is feledkezett a színtelen, szagtalan valamiről, amelyet DRG-nek hívtak, s amely felhő formában vitorlázott a légáramlatok szárnyán Patchin megye irányába.

 

6

 

Mire végül Ted Wise meg Bill Pierce kinyitja a száját, ők, meg még vagy száz sajtóorgánum ezt a majdnem gondolkodó felhőt hibáztatják majd mindenért, ami a Norrington és New Haven közötti előkelő településeken: Hampsteadban és Patchinban és Old Sarumban, Witchleyben és Redhillben és King George-ban, kirándulóikkal, művészeikkel, klubjaikkal, gránithegyeikkel és hétvégi házaikkal történik. Nyomozások indulnak, vádemelések történnek, petíciók lesznek, demonstrációk és polgári perek. Beszédek hangzanak el: elsőrangúak, önmagukért szólóak és jól felépítettek. Helyénvaló lesz minden, de lényegtelen. Mert azért a több hónapos felfordulásért, ami ez után következik, nem a tudósok felhője hibáztatható majd.

Hanem te, aki amott fekszel az ágyon, s szunyókálsz elégedetten. Te, akinek megint csak fel kellett fedezned önmagad.

A te történelmed Hampstead történelme…

 

7

 

Kétszáz évvel ezelőtt Hampstead még nem létezett, csupán Greenbank, az ófalu. Az is csak néhány farmból meg egy templomból állt Gravesend Beach felett. A Beachside Trail (mai nevén: Mount Avenue) kötötte össze Greenbanket Hillhavennel és Patchinnel; ez utóbbi nyúlványának tekintették Greenbanket. Így aztán, amikor Tyron tábornok New Havenből idehajózott, hogy felperzselje Patchint, s 1799-ben Kendall Pointnál szállt partra, egy kisebb, mindössze tíz vagy tizenegy főből álló különítmény a Beachside Trailen folytatta útját, hogy a felperzselésből Greenbank se maradjon ki. A patchini férfiak a kordonok és a kerítéslécek fölül tüzeltek szórványosan Brown Besseikből, míg a nők, a gyerekek és a jószág a Fairlie Hillen vagy a patchini erdőkben keresett menedéket; néhány fiú és nő a városban maradt. A jelentések szerint egy vagy két helybéli is csatlakozott a dúláshoz. Eliot tiszteletes, Patchin lelkésze szerint: „A gyújtogató hordák elrémisztő fürgeséggel cselekedék, mivelhogy egy-két olyan férfiú vezeté őket, akik a szomszédos városokban születének s nevelkedének.” Egy fiút (a kilenc halálos áldozat egyikét) olyan közelről lőtték agyon, hogy ruhája lángra kapott. A többi nyolc gyilkosságot, úgy tartják, a Jaegerek − német zsoldosok − és a brit katonák követték el; ami ennek a fiúnak a megölését illeti, annak körülményeit máig sem sikerült kielégítően tisztázni. Az eset rejtélyes maradt.

Ez az esemény − az általános dúlás közepette egy tizenhárom éves fiú meggyilkolása − volt a vidék második szörnyű eseménye.

Tíz évvel később George Washington, a tizenhárom egyesült állam elnöke ellátogatott Patchinba. Naplójában említést tesz arról, hogy az út mentén − útja a Beach-side Trailen vezetett − sok, a felperzselt házak romjai közül kimeredő kéményt látott.

A következő kétszáz évben mindig ugyanazok a nevek köszönnek vissza az egyházközségi nyilvántartásokban: Barr, Wakehouse, Jennings, Annabil, Williams, Winter, Allen, Kent, Moorman, Buddington, Smithfield, Sayre, Green, Tayler. A nevek visszafelé is nyomon követhetők: azt a négy farmert, aki 1640-ben elsőként telepedett meg a Beachside Trail közelében, Williamsnek, Smith-nek, Greennek és Taylernek hívták. 1645-ben csatlakozott hozzájuk egy Gideon Winter nevezetű haszonbérlő. (Monty Smithfield Mount Avenue-i udvarháza Gideon Winter farmháza helyére épült.)

És a nevek egyike-másika a hampsteadi bűnügyi nyilvántartásban is felbukkan. 1841-ben egy vándor, aki cigányok módjára az Anthony Jennings hagymaföldjeivel határos erdőben vert tanyát, meggyilkolt egy Sarah Allen és egy Thomas Moorman nevű gyermeket. Mindkettejük testét megsütötte egy gödörben, mielőtt a Jennings által vezetett farmercsapat el nem kapta. Fáklyafénynél vezették a hampsteadi közlegelőre (ma már nincs meg; a Post Road halad a helyén), a város seriffjének felügyelete mellett kötelet vetettek a nyakába, s hogy ezzel megvoltak, a pörre is sort kerítettek. Herélt pej lován Thaddeus Barr bíró lovagolt le elegáns házából a Beachside Trailen. Talárban volt, fején úgynevezett akasztókalapja, s helyben halálra ítélte az embert, miután tisztában volt azzal, úgysem viheti magával a vádlottat a norringtoni bíróságra. Barr hiába kérdezte, a gyilkos nem volt hajlandó elárulni a nevét, csak annyit mondott: „Földijük vagyok, bíró úr.” Halála után ismerte csak fel egy ember a tömegből a kivégzett személyében a Tayler család egy gyöngeelméjű rokonát, akit még fiú korában küldtek a szegényfarmra.

1898-ban Robertson Green − barátainak csak „herceg” − húszéves férfi, aki otthagyta a New Haven-i teológiai iskolát, s szülei hatalmas Gravesend Avenue-i faházának hol egyik, hol másik szobáját lakta, tavasz táján állt bíróság elé egy woodville-i prostituált meggyilkolása miatt, és el is ítélték. A tárgyalás során napvilágra kerültek Green herceg életének bizonyos részletei, amelyek eléggé bizarrnak bizonyultak ahhoz, hogy bekerüljenek a NewYork-i bulvárlapokba. Szokásai akkor uralkodtak el rajta, amikor New Havenből hazatért: ettől kezdve ragaszkodott például ahhoz, hogy a Bornleytól és Hollandtól, Hampstead temetkezési vállalkozóitól külön e célra rendelt tölgyfa koporsóban aludjon. Függönyeit soha nem húzta el. Kizárólag fekete ruhadarabokat viselt. Rászokott az ópiumra, amelyhez akkoriban különösebb hacacáré nélkül hozzá lehetett férni a helyi gyógyszertárban. New Havenből való visszatérése óta a norringtoni és a woodville-i örömlányokat látogatta (de feltehetően a hampsteadieket is), s e nők közül négyet mészárolt le valaki ismeretlen 1897 májusa és szeptembere között. Green herceg soha nem ismerte be ezeket a gyilkosságokat, ám kétségtelen, hogy ezek az ügyek legalább olyan súllyal estek latba halálos ítélete meghozatalában, mint azé a nőé, akinek a holtteste felett Greent tetten érték a woodville-i nyomornegyed egyik eldugott utcájában, a Redbone Alleyben. A New York-i Journal American idézte a fiatalember apját, aki szerint fiát a dekadens költők, Dowson és Swinburne műveinek mértéktelen élvezete kergette az őrületbe. Akkoriban a lapok már connecticuti Hasfelmetszőként emlegették Greent, a későbbi kiadások pedig Hasfelmetszőről, a poétáról szóltak. − Voltak napok − nyilatkozta az apa a riporternek −, mikoron úgy viselkedett, mint ki nem ösmeri az édesanyja nevét avagy az enyimet.

1917-ben legális gyilkosságok történtek Franciaországban; egy Barr, egy Moorman és egy Buddington nevű fiú a lövészárkokban lelte halálát. Nevük ott áll a Post Roadon emelt első világháborús emlékművön, épp szemközt a Lobster House étteremmel.

Az emlékművön látható katona − karcsú, csinos, lábszárvédőt és egyensapkát viselő fiatalember − modelljéül az a Johnny Sayre szolgált, aki 1952-ben .45-ös automata pisztolyával végzett önmagával a Sawtell Country Club és a kikötő közti füves lejtőn. Senki fel nem fogta akkoriban, mi oka lehetett az öngyilkosságra az ötvenhárom éves John Sayre-nek, az ügyvédnek, a város köztiszteletben álló patríciusának. Aznap reggel lemondta minden találkozóját; titkárnője a rendőrségnek azt állította, Sayre napok óta szórakozott, nyomott hangulatban volt. Bonnie Sayre elmondta a rendőröknek, nem akarta, hogy aznap este elmenjenek a klubba, John azonban ragaszkodott ehhez. Két hete megbeszéltek már Graham Williamsszel egy amolyan elő-születésnapi bulit, miután úgy volt, hogy John születésnapján éppen Londonban lesznek. A titkárnő vallomása szerint az ügyvéd kihagyta az ebédet, s irodájában maradt; Bonnie Sayre azt mondta, vacsorára csupán salátát rendelt. Míg a többiek italukat fogyasztották, John kimentette magát. Aztán kisétált; a fegyver mindvégig ott kellett legyen az övében. Néhány perccel később hallották meg a lövést, ám az úgy hangzott, mintha egy autó kipufogója dörrent volna a parkolóban, vagy ajtót csaptak volna be a klub éttermének hátsó fertályában. Egy cigarettaszünetet tartó pincér fedezte fel a holttestet.

Sem Bonnie, sem a titkárnő nem tartotta említésre méltónak a kihallgatások során, hogy John Sayre öngyilkossága napjának reggelén két nevet írt az íróasztali telefonja mellett álló jegyzettömbre: Green herceg, illetve Bates Krell.

A titkárnőnek, aki csak két éve élt Hampsteadben, semmit nem mondtak ezek a nevek, s Bonnie Sayre-ben is csak igen halvány emlékek éltek a Green hercegféle bűnügyekkel kapcsolatban. A Gravesend Avenue-n állt egy hatalmas ház, s Bonnie-nak meg nővéreinek megtiltották, hogy annak környékén csatangoljanak: két öreg férfi lakta, akik soha nem mutatkoztak. Létezett valami homályos emléke a szégyennek, a becstelenségnek. A botránynak. Mármost Bates Krell… Amikor Bonnie Sayre két nappal férje halála után, a telefon melletti jegyzettömbön, meglátta ezt a mélyen a papírba vésett nevet, elillanóban lévő érzés kavargott benne, s nem tartott sok ideig, hogy felismerje: az érzés gyötrelmes. Bates Krell a Bonnie-ét közvetlenül megelőző generáció tagja volt, ami egyben annyit is tett, hogy a Green herceget közvetlenül követő nemzedékhez tartozott. Bates Krellnek annak idején volt egy rákászhajója, amely a Nowhatan folyón horgonyzott, ott, ahol most a Spaulding Oil Company található. Gyalázatos, sőt rémisztő híre volt ennek a széles, szakállas, folytonosan bűzlő, izzó szemű embernek, aki hálói hajtogatására, javítására fiúkat fogadott fel; őket a legkisebb vétségért ellazsnakolta. Egy napon nyoma veszett. Hajója elárvultan himbálózott a Nowhatanon, míg az állam le nem foglalta és el nem adta. Bonnie iskolájában keringett egy történet arról, hogy egy férj vagy egy apa parancsolta ki a városból Bates Krellt, s a történetben feleségekről, lányokról esett szó, meg egy, a rákászhajón töltött éjszakáról… De mi oka lett volna az ő, Bonnie férjének, hogy épp Bates Krell-lel foglalkozzon, mikor arra készül, hogy megölje magát?

Green herceg, Bates Krell. John Sayre tolla kis híján átszakította a papírt.

A folyón immár nem horgonyoznak rákászhajók, s egyáltalán nem látni halászt ott, ahol pedig valaha nyüzsögtek. Most a Spaulding Oilt látni és a Riverside Buildinget, amely fogorvosi rendelőknek és biztosítóknak ad otthont; a Seagull éttermet és a Blue Tern bárt, ahol tinédzserek isznak; a Marina éttermet látni, no meg irodákat a szcientológus mozgalom raktárépületének egy eldugott részében.

A régi hampsteadi neveket senki nem ismeri; immár a múlté a húszas-harmincas évek Hampsteadjének gyűlölködő antiszemitizmusa is, a város lakossága pedig − annak köszönhetően, hogy sokan költöztek ide New Yorkból, Arizonából, Texasból, és költöztek innét el Washingtonba, Virginiába és Kaliforniába − jó negyedrészben zsidó. A kiadó, aki a zöld házat megvásárolta, nem tudta, hogy nyolcvan esztendővel korábban jó házból való úri lánykákra parancsoltak rá szüleik: gyorsítsák meg lépteiket, ha a hatszobás, barna faház előtt vezet el az útjuk; arról sem hallott, hogy a ház azon szárnyában, ahol épp az ő irodája van, kábult fiú aludt koporsójában, arról álmodva, hogy sirályok szárnyán hasítja majd az eget, s kezét meg ajkait vörösség szennyezte.

Hampstead mostanra jóformán lakókocsiparkká változott (amelyet azért jótékonyan elrejtettek a Post Road fasora mögé), óránként két betörést hajtottak végre, öt mozi üzemelt, két bio-élelmiszerbolt várta az egészséges élet szerelmeseit és több mint egy tucat alkoholt árusító hely a másféle életben hívőket, s naponta huszonegy vonat indult New Yorkba. Tizenhárom milliomos töltötte legalább az év egy részét Hampsteadben. A város öt bankkal és három híres színésszel dicsekedhetett, s volt magánpszichiátriai kórháza, működő drog rehabilitációs programmal. 1979-ben Hampsteadben két nemi erőszakot jegyeztek, gyilkosságot azonban egyet sem. Az 1980-as esztendőig a gyilkosságok Robertson Green, a herceg ideje óta gyakorlatilag ismeretlenek voltak, s még ebben a sorozatgyilkosban is volt annyi illendőség, hogy bűncselekményeit Woodville-ben kövesse el.

1980-ban tehát hosszú idő óta az első gyilkosságot fedezte fel május 17-e éjszakáján az áldozat hálószobába lépő férje. Jó hosszú idő telt el, mire valaki felemlegette Green herceget, Bates Krellt vagy akár John Sayre-t. aki modellt állt a szoborhoz, amely mellett ennek a történetnek valamennyi szereplője hetente négy-öt alkalommal elment, akár vetett az emlékműre egy pillantást, akár nem.

 

8

 

A gondolkodó felhő, amely láthatatlan magasságban haladt Woodville és Norrington felett, megelőzte a Hampsteadbe tartó Friedgoodot. Sietség nélkül mozgott, célja végeredményben nem volt. Mikor végre egy légáramlat lejjebb kényszerítette, véletlenszerűen találkozott élőlényekkel.

Az egyhetes csecsemő, aki nyitott ablak mellett aludt ezen a meleg májusi éjszakán, hirtelen meghalt. Megmerevedett, s nem lélegzett tovább, miközben szülei az alsó szinten a tévét nézték. Hat háztömbbel odébb (Norringtonban járunk, egy Cumberland Acres nevű negyedben) egy tizennégy éves srác biciklizett el egy póznán álló postaláda előtt. Felbukott, leesett a kerékpárról, s mozdulatlanul feküdt egy kis sóderhalmon, bringája közvetlenül mögötte hevert.

Joseph Ricci, a Sárkány harmadik véletlen áldozata a szokásosnál jóval később tartott hazafelé Stratfordba. Kingsportból indult, egy bárból, amely nem volt messzi munkahelyétől, a Loewen & Loewen könyvelőcég irodáitól. Ötven mérföld volt a táv munkába menet is, onnan jövet is, Joe Ricci azonban Stratfordban nőtt fel, arról nem beszélve, hogy egyelőre nem engedhetett volna meg magának egy kingsporti házat. Ez a város, mely a legközelebb esett New Yorkhoz, volt a legdrágább Patchin megye valamennyi települése közül. Huszonnyolc éves volt Joe, feleségével, Mary Louise-zal hároméves fiukat nevelték, aki apja fekete haját és kék szemét örökölte.

Joe elérte a két város közti két fizetőkapu közül az elsőt. Hampstead délnyugati szélén járt; a következő kapu már közvetlen a sztrádabejáratnál volt. Joe letekerte az ablakot, kiadta a tikett blokkot, az egyenruhás lány letépte a következő szelvényt. Nyolc óra múlt tíz perccel. Nyolc órára ígérkezett haza Louise-hoz, s íme, még jó félórányi út áll előtte. Ifjabb Joe már ágyban lesz. Joe-t ingerelte, hogy ma elmarad a fiával töltött intim este, és ráadásul az elmaradás oka sem mondható túlságosan örömtelinek. Közvetlen felettese, Tony Flippo egy nappal korábban kérte arra, áldozza rá a szombat estéjét. Merthogy a megbeszélnivalójuk igen fontos. Mikor Tony arra kérte, jöjjön át Kingsportba, Joe meg volt győződve róla, hogy barátja és főnöke üzleti ügyeket kíván vele megbeszélni. Korábban már szó esett kettejük közt arról, hogy önállósítják magukat. Csakhogy azon az estén Tony nem a Patchin megyei ingatlanügyekről kívánt Joeval társalogni, holott az ingatlan volt az a terület, amelybe mindenáron be akart ruházni, és még csak nem is másik nagy álmát, a lízingcéget hozta szóba. A házasságáról akart panaszkodni. El akarta próbálni a nagy bejelentést, amikor felsorolja majd, melyek az okai a válásra. Tony jó úton volt afelé, hogy beleszeressen a cég egyik adminisztrátorába, Michelle Sparksba.

Teljesen értelmetlenre sikeredett az este. Joe Ricci nyitva hagyta az ablakot, s kocsijával a belső sávra robogott. Előtte két kocsi gyorsított. A visszapillantóból látta az észak-nyugatnak nyomuló konvojt, amely személyautókból és egy nyerges vontatóból állt. Noha semmi oka nem volt rá, azon kapta magát, hogy főiskolai barátnőjéről ábrándozik.

Aztán hirtelen benépesült előtte az addig majdhogynem üres tér. Az volt az első benyomása, hogy az 1-95 tele van kocsi roncsokkal, vérző emberek tántorognak felé, hatalmas, oldalára bukott vontatót látott, rendőrautók és mentők villogó fényeit. A látomás a valóság teljes erejével tűnt fel előtte, s egy pillanatig se lélegezni, se gondolkozni nem tudott.

Két lábbal lépett a fékre, a kormányt oldalt rántotta. Rájött, az útpadka igénybevételével elkerülheti a rémséges helyszínt. Feje furcsán és fájdalmasan lüktetett; a másodperc egy töredékében arra is megesküdött volna, hogy táncot járnak fogaiban a tömések. És ekkor, a lüktető fájdalom csúcspontján döbbent rá arra: mindabból, amit az imént látni vélt, semmi nem lehet valóságos. Levette lábát a fékről, a gázra lépett. Semmi más célja nem volt, mint hogy áthaladjon azon, ami előtte áll, akármi legyen is az. Kocsija megfarolt.

Mikor a kormányt markoló kezeire pillantott, nyelvébe harapott. Nagyon erősen; sikerült is átharapnia. Ajkai közül vér csorrant. Kezeit fehér bogarak borították. Legalábbis mást nem tudott kivenni a kocsonyás, majdnem folyékony bevonaton kívül, amely ujjait és kézfejét takarta. Joe kitátotta a száját, de sikítani nem bírt. Járműve fények nyüzsgése felé sodródott. Kísértetsikolyok, nem evilági rikoltások kereszttüzébe került.

A mögötte haladó, dudáját vadul bőgető nyerges vontató Joe kocsijának oldalába csapódott, és az elválasztó korlátnak vágta. A vontatmány alá újabb autó rohant, teteje pokoli zaj közepette szakadt le róla. Pillanatok alatt kigyulladt, mintha szégyellné magát valamiért. Zöld Ford következett a sorban, mint a dőlő dominó; a sort az utolsó személyautó zárta szorosra, amely szinte belepasszírozta a Fordot az égő tizenhat kerekűbe.

Mire lezárták a sztráda hampsteadi bejáratát, a halottak száma nyolcra emelkedett. Négy kocsi égett ki, közte Joe Riccié is. Az államiak és a hampsteadi rendőrség két embere tehetetlenül nézték a lángoló, szikrázó járműveket. Húsz perc múlva a szolgálatos garázs darus kocsija nekiállt a roncsok szétválasztásának.

Bobo Farnsworth hampsteadi rendőr, aki az állami rendőrség segítséget kérő hívására válaszolt, bepillantott a totálkáros La Baron ablakán, és elképedt: látta ugyanis az elszenesedett kárpitot és a hőségtől meggörbült kormányt, de a szétégett üléseken sehol nem volt az, aminek ott kellett volna lennie: elszenesedett holttest. Bobo épp elég kiégett kocsit látott ahhoz, hogy pontosan tudja: az elszenesedett holttestnek itt kell lennie. A karok a mellkashoz annak rendje és módja szerint odasülve, és az egész fekete akármi nem nagyobb egy megtermett kutyánál. Közelebb hajolt hát, s egy övcsatot látott megvillanni. A csat félig elmerült valami fekete löttyben, közvetlenül a biztonsági öv felrobbant szíjrésze mellett. Mary Louise Ricci, aki erről mit sem tudott még, akkor aludt el a lakás legkényelmesebb foteljében. Eközben a képernyőn Butch Cassidy és a Sundance Kölyök épp egy vonatot robbantottak fel, majd papírpénzek záporában veszett nyomuk a bolíviai porfelhőben.

 

9

 

Leo kocsijában ült, a motor pedig javarészt üresben járt: úgy tizenöt percenként jutott előre valamennyit. Az öt sztrádabejáratból kettő volt nyitva, ezek előtt veszteglőjárművek sora kígyózott Norrington és a tizenhatos számú kijárat felé, egészen félútig. A törvényt nem tisztelő autósok ráhajtottak a hivatalosan lezárt bal oldali sávokra. Leo elégedetten állapította meg, hogy a sorban állók ügyelnek rá: lökhárítóik egymást érjék, és még véletlenül sem engedik be maguk elé az előretolakodókat. Elöl, a hampsteadi sztrádabejárat másik oldalán szabályos időközönként villantak fel a fények. Ronda egy baleset lehet.

Kilenc órakor − a bejárattól még mindig ötven autó-hossznyira – bekapcsolta a rádiót, s a woodville-i adóra állította. A hírolvasó a legutóbbi iráni zavargásokat ecsetelte, majd bejelentette, hányadik napja vannak fogságban Teheránban az amerikai túszok. A hírek után a hampsteadi ingatlanhírek következtek, melyekre Leo épp csak fél füllel figyelt. Majd a bemondó szájából elhangzott: „Woodville Solvent”. Leo kiegyenesedett az ülésben, s felhangosította a rádiót. „…A bizarr tragédia két ember: a patchini Frank Thorogood és a woodville-i Harvey Washington életét követelte. A Közegészségügyi Hivatal által lefolytatott vizsgálat eredménye szerint a haláluk oka szén-monoxid-mérgezés volt. Az üzemet határozatlan időre bezárták, míg a helyreállítási munkálatokat elvégzik, s meggyőződnek arról, hogy a biztonsági előírások maradéktalanul érvényesülnek.” A nyúlfogú Ted Wise ideges, feszült hangja következett. „A problémára akkor lettünk figyelmesek… A legnagyobb veszteséget személy szerint jómagam… Elképzelhető, hogy tulajdonosaink a működés teljes beszüntetése mellett…” Ez Leonak új volt: nyilvánvalóan éppen Pierce-re figyelt, amikor Wise úgy döntött, nekiáll okoskodni, és tulajdonosainkra hivatkozni. Persze nyilván nem szándékosan tette. Túlságosan kikészült ahhoz, hogy a hülyeségen kívül bármire is képes legyen. Mire az időjárási és a közlekedési hírek következtek, Leo már majdnem mosolygott, annyira elégedett volt önmagával.

A teljes forgalmat egyetlen sávra terelték. Egy rendőr ellentmondást nem tűrő mozdulatokkal lengette zseblámpáját, hátsó helyzetjelzők parázslottak, kéken-fehéren-vörösen villogtak a rendőrautók tetején a tejszínű hasábok. A roncsok legtöbbjét immár sikerült szétválasztani és az útból elvonszolni, ám a tizenhat kerekű még mindig a terelőkorlát közepén gubbasztott, akár egy elheveredett elefánt. A három, narancsszínű terelőkúpokkal lezárt sávban üvegtörmelék, lerepült dísztárcsák, leszakadt gumik, egy félbehajlott ütköző, akár gigászi, ezüst V betű. A helyszín felett megperzselt fém és égett gumi bűze terjengett. Ahogy Leo az egyetlen sorban araszolt, oldalra nézett. A zseblámpáját lengető rendőr mögött látta a vontatmány alá gyűrődött, felismerhetetlenné roncsolódott autót. A kocsi utasfülkéjének tetejét mintha késsel nyisszantották volna le, egészen a kilincsekig. Odabenn az a valószínűtlen maradvány nem is olyan régen még emberi lény volt. Kövecs, gondolta Leo, aztán hátborzongató tisztasággal jelent meg lelki szeme előtt az üvegkalitka, benne a hátán heverő két fiatalember, nyitott szemmel, nyitott szájjal; és megint látta a csatornanyílás felé igyekvő fehér habot. Látomásait erőszakkal hátra kényszerítette agya valamely sötét zugába, s állával kifelé biccentett, amikor a magas közeg az ő ablakára irányította lámpája fénykévéjét.

A tizennyolcas kijárat csak három mérföldnyire volt onnét. Leo már alig várta, hogy végre otthon legyen. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a balszerencse szinte ott liheg a nyakában mindvégig ezen a szombati napon; de nem is csak ott liheg, akárha belőle áradna, mintha ő, Leo Friedgood valamiféle epicentrum szerepét töltené be. Visszapillantó tükre még mindig felé sugározta az elhagyott vészjósló fényeket, melyek ott égtek az arca előtt. Egy öszvér makacs nyugalmával tette meg a kijáratig hátralévő három mérföldet.

Leo racionálisan meg volt arról győződve, hogy feleségének kutya baja. Megértette: félelmeit a nap élményei − a woodville-i létesítményben végzett tűzoltási munkája meg az országúti katasztrófa, amit épp maga mögött hagyott − táplálják. Nem annyira kemény ő, mint amilyennek Woodville-ben mutatkozni volt kénytelen, s az akkor megjátszott érzéketlenségnek most itt a böjtje. Ezt megúsztad, mondogatta neki az agya, emezt azonban már nem úszod meg ilyen simán. És különben is: a hírek, amelyeket meghallgatott, nem azt bizonyították, hogy stratégiája tökéletesen bevált? Agya ezért a sikerért mért rá büntetést.

És jó lesz minden, és jól lesz minden, és rendbe jön minden.

Megint maga előtt látta a két fiatalembert, Thorogoodot és Washingtont, a hátukon feküdtek az üvegszobában. A kijárat előtt kivált a jobb sáv kocsisorából, Corvette-jével lehajtott az autópályáról, majd az elsőbbségadás kötelező jelzésnél megállt.

Aztán átsuhant a csendes hampsteadi utcákon. A sötétben még nagyobbnak tűnő házakban fények pislákoltak, zajlott mindenütt a megszokott családi élet. Egy ember kutyát sétáltatott, nagy darab, melegítős nő ügetett lefelé a Charleston Roadon. Utcájuk sarkán tinédzser srác ácsorgott, mint aki eltévedt, az eget bámulta, útmutatásért tán. Egy másodperc erejéig, vagy nem volt az még annyi se, Leo agyán átvillant, ismeri a fiút, aki rendesen nyírott hajat hordott, talán kicsit kicsi volt a korához képest; csíkos rögbi pólót viselt, az ujjakat feltűrte sovány karján. A fényszórók végigsuhantak rajta, a srác útnak eredt, Leo befordult a Cannon Roadra.

A másfél hektáros területen a házak megnyugtatóan kapaszkodtak egymás után a dombra, akár a jó beruházások megtestesülései. Nem annyira grandiózusán, mint a Hermitage Avenue mentén, szintén a hegy felé sorakozó ingatlanok, kivilágított ablakaik azonban mindenképp bőségről és jólétről tanúskodtak. Ebben a világban szőke volt minden gyermek, ásványvízzel teli minden hűtőgép, s drága futócipőktől meg edzőcuccoktól duzzadt valamennyi beépített szekrény. Leo négy házzal feljebb meglátta Kövecs kocsiját a behajtón. Aztán azt is látta, hogy a házban sehol nem ég villany. A kocsi nem volt a garázsban, ott állt kinn fekete, üres ablakaival: Leo mélyet lélegzett, s kereste a rendellenesség első jeleit. Úgy érezte, egész belsejét elönti a hideg. Befordult ő is, és felesége kocsija mellé parkolt.

A bejárati ajtó felé indult, majd megtorpant a kavicson és körülnézett. A srác már eltűnt a Charleston Road sarkáról. A nagy fák összehajoltak a sötétben, egyetlen fának látszottak. Sehol egy hang, s a sötétség nőtt. Nemes munkából tér meg szombatnak estéjén Mr. Leo Friedgood. Szemrevételezi birtokát Mr. Leo Friedgood. Szűknek érezte mellkasát. Visszafordult a ház felé, és a bejárati ajtóhoz sietett.

Nyitva találta. Odabenn még sötétebb volt, mint kinn, így villanyt gyújtott a hallban. – Kövecs. − Semmi válasz. − Kövecs? − Előrelépett, s még mindig igyekezett arra gondolni, létezik erre a rejtélyre bármi magyarázat. Kövecs sétálni ment; Kövecs átugrott szomszédolni egyet egy ital mellett. Igen ám, de Kövecs éjnek idején az életben sem művelt ilyesmit. Leo az ebédlő fényei felé fordult, látta az üres asztalt, körülötte a szépen faragott székeket. − Kövecs? − A meggyőződés, hogy valami irtózatos történik, teljes mértékben elmúlt, amikor végre sikerült kikeverednie a tömegkarambolból, de most egyetlen pillanat alatt megint a hatalmába kerítette. Rettegett attól, hogy belépjen a konyhába.

Oké. Térjünk a jó hírekre. Mi történt? A falnál álltak, a fal mentén ketrecek, mogorva majmokkal.

Leo belökte a konyhaajtót.

Szoba a szobában, üvegkockaszerű építmény, csempepadlóval…

A sötét konyhában a hűtőgép búgott érzéketlenül s alig hallhatón. Az ő saját padlója − vörös színű − most olyan volt, akár az éjjeli tenger. Leo itt is felkattintotta a lámpát. Meglátta a Johnnie Walker-es üveget, a mosogató mellett jobbra; ez volt az egyetlen holmi, ami nem a helyén állt. Ujjai gyengéden megcirógatták. Aztán hátralökték a sarokba, amit a fal meg az edényszárító találkozása képezett.

Leo lassan elhagyta a konyhát, s visszament az ebédlőbe. A lépcsőkre pillantott, s folytatta útját a nappaliba. Ezüsttel kivert, háromüléses kanapék álltak itt és kitömött székek, füstüveg asztalka; a bútorok a hold beáramló fényében fürödtek. A sarokban lévő állóóra hangosan ketyegett. Mikor belépett, láthatta, üres ez a helyiség is. Azért csak felkattintotta a legközelebbi lámpát, s a szoba életre kelt.

A nappali távolabbi végéből nyíló kis alkóv volt az „odú”, könyvespolcokkal, középütt egy asztallal. Az előző bérlő sínen csúsztatható lámpákkal szerelte fel ezt az alkóvot, amit Leo soha nem használt. Az asztalon álló lámpát kapcsolta be. Bekeretezett diplomák néztek le rá, valamint egy fénykép, amelyen ő maga is szerepelt. A Telpro egyik összejövetelén készült, s Leo a tábornoktól nem messze volt látható rajta. Kövecs persze az alkóvban sem rejtőzött.

Leo tétován visszabotorkált a bejárathoz. Felnézett a lépcsőre. Feleségét szólította. Három lépést felment, s belebámult a sötétbe. Tenyerét pulóvere elejébe törölte. Aztán a korlátba kapaszkodva felment, és villanyt gyújtott. A hálószobájába vezető ajtó csukva volt.

Leo lement a haliba az ajtóhoz, s az ajtógombra tette a kezét. Ez, bizonygatta magának, üres szoba. Nem történt semmi. Minden a régiben. Ha kinyitom az ajtót, tudni fogom, semmi nem történt, s Kövecs pár percen belül újra itthon lesz. Elfordította az ajtógombot és belökte az ajtót. Amint előrehajolt s fejét bedugta a szobába, megérezte a whisky füstös illatát. Kövecs sima fekete cipői a padlón, mindjárt a takarosan letett ruhák mellett. Leo orrát végül megcsapta a rendkívül erős vérszag. Odanézett arra, ami az ágyon feküdt, aztán megint a fenti hallban találta magát, de egyáltalán nem emlékezett arra, hogy elhagyta a hálót.

 

10

 

Tíz perccel tíz óra előtt két járőrautó fénye söpört végig Greenbank és a Sound fákkal szegélyezett utcáin; Sarah Spray, aki befejezte a cikkét, végre elhagyta a Gazette épületét, még nem tudva, hogy az első oldalt vasárnap délután át kell tördelni. Richard Allbee letette az újságját, s meztelenül a vízágyára vetette magát bérelt házában, megérintette Laura vállát, érezte, hogy az asszony reszket. Graham Williams hallotta, amint a háza mögötti utcában felbődülnek a szirénák, s a másik oldalára fordult. Tabby Smithfield, még mindig odakint, figyelte a mellette szirénázva repesztő kocsikat, amelyek a Cannon Road egy számára ismeretlen háza előtti gyepen álltak meg. Nem volt képes megmozdulni, mert egy réges-rég elfeledett emlék a földhöz szögezte lábait.

Patsy McCloud sem a szirénákat nem hallotta, sem a kocsikat nem látta. Férje − miként évente néhány alkalommal − most is ütlegelte: felkarját, vállait ütötte, majd nyitott tenyérrel az arcába csapott, s Patsy túl nagy zajt csapott ahhoz, hogy a saját sírásán kívül bármi mást is halljon. A verés addig tartott, míg láthatóan fel nem őrlődött minden ellenállás; Patsy egyszerűen felemelt karjaival védelmezte arcát. A csapások végül sorozatos, gyenge ütésekben merültek ki. − Tudod, olykor megőrjítesz – közölte Les McCloud. – Mosd már meg, az isten szerelmére, az arcod.

 

11

 

Leo Friedgood, akit a rendőrség még mindig kihallgatott, nem tudta megnézni a tizenegy órai híradót, amelyben pedig az MIT egy bostoni tudósa, bizonyos Otto Bruckner öngyilkosságáról számoltak be. Leo csak éjféltájt marad egyedül, amikor is kivesz majd egy szobát a Post Road-i Colonial Motelben, ahol ruhástul alszik el; a rendőrorvos által adott nyugtatok annyira kiütik, hogy még a motel pincéjében dübörgő diszkó hangjai sem zavarják. A helyi hírekben viszont Ted Wise előadja a maga mondandóját, Pierce is a magáét, a híres riporter pedig a helyzet magaslatán, ragyogó eleganciával jelenti be: valamennyi hivatalos forrás a meghibásodott kazánból szivárgó szén-monoxid okozta mérgezésnek tulajdonítja a két dolgozó halálát. A híres riporternek gondja van arra is, hogy közönségét emlékeztesse: négy hónappal korábban hasonló baleset helyszíne volt Bronx.

A New York Times vasárnapi száma félkolumnányi anyagban parentálja el dr. Otto Brucknert. Anekdotákat hoz szerénységéről s szórakozottságáról, felsorolja kitüntetéseit, beszámol a modern biokémia fejlődésében betöltött úttörő szerepéről. Most, hogy halott, a Times korrekt módon jár el dr. Brucknerrel szemben, ami annyit tesz, hogy jóval nagyobb szellemi kalibert tulajdonít neki, mint amekkorát dr. Bruckner önmagának valaha is tulajdonított. Elparentálásában nem esik szó a DRG-vel kapcsolatos munkásságáról.

A vasárnapi Times Baxter Friedgood, a Kövecs haláláról sem számol be. Majd csak a hétfői számban jelenik meg egy kurta cikk. Kövecsről azonban nem feledkeznek meg halálában. Fotója még négy alkalommal lát napvilágot ebben a lapban. Első ízben több más, gyászkeretes fénykép társaságában. Tizenhárom hét alatt − május végén, továbbá június és július folyamán − további hat embert gyilkolnak meg úgy, mint Kövecset. Mindezek után a Patchin megye eme szegletéből érkező hírek homályosak és megbízhatatlanok.

 

2 Az Allbee család

1

 

Richard Allbee-t szülőhazájába visszatérvén akkor érte az első megrázkódtatás, amikor késő éjszaka szállodai lakosztályt kellett bérelnie magának és Laurának, hogy ott várják meg, míg a Fairytale Lane-i ház a rendelkezésükre áll. Ami a gyötrelmek ranglétráját illeti, Richard számára a költözködés dobogós helyet foglalt el, konkrétan a harmadikat a válás, illetve a házastárs halála mögött, így képtelen volt elaludni; úgy érezte, épp most követte el élete nagy, soha helyre nem hozható hibáját. Idegesen kóborolt, a nappaliban bekapcsolta a tévét, és szembesült − de a létező legkonkrétabb formában − a saját múltjával.

Egy független csatorna az Itt van apukát adta, mint tette New Yorkban minden áldott éjszaka fél egykor. A régi sorozatok csaknem minden amerikai városban felbukkannak egy nap a kisebb állomások műsorán, s a családi élet hamis tükörképével traktálnak mindenkit, aki kellőképp frusztrált ahhoz, hogy éjfél után vagy reggel hat előtt televízió nézéssel múlassa az időt. Az Itt vau apuka tömőanyagként funkcionált: Afféle csócsálnivalóként az alacsonyabb nézettségi időpontokban, de Richard nem látta azóta, hogy először ment adásba.

Londonban furcsa kuriózumnak tekintették, hogy a csaknem harmincesztendős sorozat még mindig élte a maga életét, ám Londonban teremtett lélek azt nem látta. A műsor viszont rengeteg alkalmat szolgáltatott a humorizálásra. A tízéves jómagamnak még van mit fejlődnie, úgy bizony. Mi több, még van mit keresnie is. Pénzt. Tízéves jómagam kitűnő ügyvéddel rendelkezett. De még mennyire igaz volt ez, bele sem gondolt igazán. Richard − Carter Oldfielddel, a sorozat sztárjával, aki a nagyobb színészek közül egyedül volt még életben rajta kívül − hónapról hónapra kapta a csekket, még ha annak összege folyamatosan csökkent is. A kitűnő ügyvéd, név szerint Phil Sawyer, Carter Oldfield érdekeit képviselte, de ő győzte meg Richard szüleit: ne az egyszeri magas kifizetést válasszák, hanem az alacsonyabb, de biztos és élethossziglan tartó jövedelmet. − Ki tudja, a színészet meddig tart ki, döntsenek inkább az évjáradék mellett − hangzott a meggyőző mondat. Évjáradék: e szó mágikusan csengett Mrs. Mary Allbee fülében. A két másik főbb szereplő nem hallgatott Sawyerre, Richard címére azonban tíz évvel azután, hogy a sorozatot befejezték, folyósítani kezdték az évjáradékot. Huszonnégy éves volt, s a váratlan összeg nyomán előtte állt a hőn óhajtott szabadság. S a pénz házhoz jött minden hónapban; elegendő mennyiségben ahhoz, hogy a fiatal pár tovább ringatózzon mézeshetei boldog hangulatában. Richard kitanulta az építészetet, két évet dolgozott egy építészi irodában, Angliába költözött, és regényt próbált írni, majd végül rábukkant arra a munkára, ami a leginkább kielégítette. Immár három éve, hogy a havonta érkező csekkeket nem elköltötték, hanem befektették. Az Allbee házaspár ezeknek köszönhetően hét évet tölthetett kellemes gondtalanságban, s miután Richard és Laura letelepedtek Kensingtonban, a csekkek majdhogynem zavarólag hatottak már rájuk, mintha egy fiatalkori, meglett emberekhez már nem nagyon illő szokás élt volna tovább. Richardnak megvolt a maga munkája, Laura egy női magazint szerkesztett, s az Itt van apukát jelentő, ikszedik életévébe lépő, zöld színű téglalap Clevelandben és Little Rockban kötött ki: ment egyenest a Lloyd’s Bankba, ahol lassacskán szaporította önmagát.

Hat éven át gyártották az epizódokat, több mint kétszázat terjesztettek belőle Egyesült Államok-szerte: ezekben a keményen dolgozó Richard Allbee nyolc- és tizennégy éves kora közt volt látható, amint felserdül. A sorozatbéli ifjúsága meglehetősen hasonlított a valódihoz. Az Itt van apuka világában nem létezhetett olyan probléma, amin ne lehetett volna szórakozni, s amit meg ne oldott volna a rendelkezésre álló harminc percben Ted Jameson − Carter Oldfield alakításában. Bűncselekmény, haláleset, betegség, ínség, alkoholizmus nem létezett: problémák kizárólag a házi feladatok, barátnők meg a beszerzendő szülinapi ajándékok kapcsán merülhettek fel.

Richard bizonyos fokig megbűvölten, ugyanakkor némi ijedelemmel ragadt oda a lakosztály merev ülő-garnitúrájához, s figyelte önmagát, amint profi módon megjelenik a képernyőn.

Az első öt vagy hat percet lekéste, s emiatt, istennek legyen érte hála, elmulasztotta a vonalat is. A vonal nem volt más, mint egy mondat, amelyet az általa alakított Mokány Jameson öt epizódból háromban bemondott, s annak nyomán zsákszámra hozták be az aprósüteményt a stúdióba. Átokká vált ez a mondat, Richard azt remélte, az életben sem fogja hallani többé, s ami a sütiket illeti, azokat még mindig utálta. Múltjának fekete-fehér képei legalább ettől megkímélték. A Jameson család az asztal körül ült a fenyő- és műanyag bevonatú konyhában, s a Grace Jamesont játszó édes Ruth Branden igen nagy izgalomban volt, mert megnyomta a családi autó lökhárítóját. Meg akarta javíttatni, még mielőtt Ted tudomást szerezne a dologról. Idegességében megsózta Ted kávéját, a rostonsültre meg cukrot hintett. Ted kávéjába kóstolt, elfintorodott, talányos arcot vágott. „Hé, mi a baj, papa?”, kérdezte David Jameson, akit Billy Bentley játszott.

„Ennek a kávénak az ízével egyszerűen nem stimmel valami”, szögezte le Carter Oldfield, aki a pillanatnyi zavarodottságon túl most is kedvességet és bölcsességet sugárzott. „Elcserélted a szórókat, drágám?”

A tízéves Richard Allbee a beintésre vihogni kezdett.

Ő tudott a behorpasztott lökhárítóról.

És többé-kevésbé így ment ez, hat éven át.

Richard nem tudott nem gondolni a sorsukra, arra, ami négyükkel történt. A másik három közül egyik sem érte el a mozifilmekben azt a hírnevet, amelyet különböző mértékben bár, de megérdemeltek volna. Ruth Branden, a csodálatos nő, az akkori stáb legprofibb színésze egy évvel a sorozat leállása után mellrákot kapott; akkor esett össze, amikor egy másik sorozat próbafelvételeit forgatták, s az orvosok úgy találták, az új rák átterjedt belső szerveire. Három hónap múlva már nem volt az élők sorában. Carter Oldfield volt a csapat egyetlen tagja, aki televíziós karrierjét folytatni tudta, noha kemény depressziós és alkoholizáló korszakokon ment át, kedves bölcsessége kikezdhetetlennek bizonyult. Oldfield az Itt van apuka után egy másik végtelenített teleregényben vállalt szerepet: jogászt játszott egy középnyugati kisvárosban. Mostanában egy közismert narancslémárka reklámjaiban − „Rostosat a rostoknak” − tűnt fel. Haja sötétbarnája ezüstösbe fordult, ő maga azonban nem sokat változott. Mi több, a korosodás jót tett neki. Egyfajta James Stewartba oltott Melvyn Douglast csinált belőle. Richard elmosolyodott, ha arra gondolt, hány jelenetet játszott végig Carter Oldfield zsebre vágott kézzel, mert keze jobban remegett, mint a rezgőnyárfa levele. S mégis: a színen maradt. Richard csak jó érzéssel tudott rá gondolni. Nem azzal a fajta szeretettel, amelyet Ruth Branden iránt érzett, de Oldfield messze a legjobb színész volt, akivel együtt játszhatott; tehetsége billentyűzetén, igaz, csak egy oktáv volt, azt azonban mesterien ki tudta aknázni.

Ami viszont Bill Bentleyt illeti… Nos, rá emlékezni fájdalmas feladat volt, fájdalmasabb, mint újra látni Ruth Brandent. Az Itt van apuka idején Richard Allbee-nek nem volt apja, se fivére, se nővére: az apa eltűnt, néhány nappal azt követően, hogy a csecsemő Richardot hazahozták a kórházból. Richard bálványozta Billy Bentleyt. Volt benne valami James Dean-es érzékenység és lázadó hajlam. Két esztendővel volt idősebb a nyolcéves Richardnál, tizennégy volt, amikor ő tizenkettő, de széles, sötét arcával s a homlokába hulló hajával vagy öt évvel idősebbnek látszott. Billy, bár sohasem tanulta, zseniális volt a táncban, s volt a zenéhez is tehetsége, nem túl sok, de megkérdőjelezhetetlen. Billy sörözött, cigarettázott, saját kocsiján járt ide-oda a stúdió területén, s komikus beszólásokkal szórakoztatta a lányokat. Tizenkét és tizennégy éves kora között ártatlan vadságban tombolta ki magát. A kábítószer tette tönkre − ugyanaz, ami az Itt van apukát is. Két adag műheroint próbált venni Nyugat-Los Angeles egyik utcasarkán a kábítószeres csoport egyik detektívétől. Tizenhét éves volt akkor, s minimum huszonötnek festett. Az ezt követő sajtófelhördülés végképp elintézte a sorozatot. Végképp elintézte Billy Bentleyt is.

Billyt két évre nyelte el a büntetés-végrehajtás gépezete. Távolléte olyan volt, mint egy hatalmas, kifizetetlen számla: nyugtalanító góc, amely egy pillanatra sem hagy békét az embernek. Három ízben írt „öccsének”. Még mindig feldob a Seven-Up, Mokányka? A „virágos mezőkön” való andalgás? Idebenn összejöttünk mink valamennyien, a doppingjunior elitje, s rosszabbul is telhetne az időnk, Moki, én mondom neked. Még nem fejeztük be. A mi régi, szép napjaink − „Ha a vörös hajú Robin[2] kirándulni megy megin”‘ − vissza fognak térni. Richard másodéves egyetemista korában olvasta: az akkor huszonkét éves Billy Bentley ellen ismét kábítószerrel való visszaélés miatt emeltek vádat. A lapok még mindig így emlegették: Bill Bentley, az Itt van apuka szereplője s volt gyermekszínésze. Négy évvel később, amikor megint kikerült a rács mögül, felhívta Richardot New Yorkban. Filmet akar csinálni a drogosokról, s ehhez keresi a tőkét. Richard Laura éles ellenkezése dacára küldött neki néhány ezer dollárt. Igen valószínű, hogy ez az összeg az utolsó centig Billy vénájában landolt.

Mit bánta Richard. Úgy érezte, ez a minimum, amivel tartozik neki. Imádta Billyt, legalább annyira, mintha édestestvérek lettek volna. Arra azonban nem volt hajlandó, hogy dolgozzon is vele.

Ez az ötlet első ízben Párizsban merült fel, ahol Richard és Laura hat hónapig éltek. Billy az éjszaka kellős közepén telefonált, s valósággal pezsgett attól, hogy − mint mondta − „feltámadt halottaiból”. − Hé, ember! Hatalmas divat manapság a vacsoraszínház. Ilyen rendezvényektől nyüzsög az egész keleti partvidék, ember. Mi természetesen tudunk játszani. Zabálnának minket. Csak találjuk meg a kellő darabot, és befutottunk. Elég jól menne ez nekünk. Hiszen a fenébe is, gyakorlatilag én neveltelek. − Richard arra gondolt, amikor utoljára látta Billyt. Az East Forty-second Streeten pillantott be a Horn and Hardart’s étterembe, annak egyik asztalánál látta. Arca még mindig széles volt és sötét, a valamikori ártatlanságnak azonban még az írmagja is eltűnt belőle. A városi csóringerek divatja szerint öltözött: kordbársony nadrág volt rajta, meg egy, az Üdvhadseregtől származó, több számmal nagyobb dzseki. Arca furcsamód mintha himlőhelyes lett volna, és sebhelyek árnyékolták. Veszedelmesnek tűnt Billy, amint a Horn and Hardart’s asztalánál ült; olyan embernek, aki nem a napvilágra való.

− Most tiszta vagy? − kérdezte tőle.

− Hé, ne genyózz már. Methadon-programon vagyok, akkor tisztulok ki, amikor akarok. Dolgozni akarok, Moki. Hozzunk össze valamit. Az emberek szeretnék újra látni azokat a régi dolgokat, hogy merre megy má’ megin’ a vörös hajú Robin, ha kirándulásra adja a fejét.

Richard nemet mondott, s árulónak érezte magát. Második, Londonban töltött évében ismét csak éjszaka keltette a telefon. Billyt még mindig a vacsoraszínház ötlete foglalkoztatta. − Billy − mondta Richard. − Én azért voltam színész, mert az anyám arra vágyott, hogy a lábnyomom kinn legyen a Kínai Színház előtt. Jó buli volt, de részemről vége. Sajnálom.

− Szükségem van rád, ember − felelte erre Billy. − Ugyanúgy, ahogyan neked is kellett egy apuka a mi régi, szép napjainkban.

− Küldök neked valamennyi pénzt − válaszolta Richard. − Ez minden, amit tehetek.

− A pénz nem Moki − mondta Billy, s letette, mielőtt

Richard megtudakolhatta volna a címét. Nem sokkal később halálhírét olvasta a Newsweekben. Mint a magazin írta, „a drogok miatti nézeteltérésből következően” agyonlőtték.

Richard az Itt van apuka mosolyogtatóan ártalmatlan húsz perce alatt gondolta mindezt végig. Tudta, hogy reggel Laura együtt érzőén végighallgatja, majd közli: „Billy nem volt hozzád való, te tökfej. Nem te futtattad zátonyra az életét. O maga tette ezt.” Mindez persze igaz − csakhogy Laura nem hallotta Billy hangját, amikor az félig suttogva tudatta, hogy szükségein van rád, és azt sem, amikor ő viszonzásként pénzt ajánlott. Sajnálom, Bill. Az életed momentán meg nem menthetem, de mit szólnál egy szép, zsíros csekkhez?

Hozott isten itthon, Richard.

Abban a pillanatban, amikor felcsendült a sorozat zenéje − Ha a vörös hajú Robin kirándulni megy megin’ −, kikapcsolta a készüléket.

 

2

 

Nyilvánvalóan az volt az oka, hogy teljesen véletlenül viszontlátta ifjonti önmagát és Billy Bentleyt. Richard ezen a második, Hampsteadben töltött éjszakáján visszaálmodta magát az egykori tévésorozatba. Laura és ő a vasárnapot ruháik kicsomagolásával töltötték; egyelőre csak a nyári ruhák kerültek elő a bőröndökből, a többi ráér majd akkor, ha végre behurcolkodhatnak a saját otthonukba. A Fairytale Lane-en lévő házat csak két hónapra adták ki nekik. Máris tudták, micsoda szerencséjük ez. Hampstead már most igen párás volt, a bérelt házban pedig nem volt légkondicionáló: a mennyezeti ventilátor lehűtötte ugyan valamelyest a hálót, ugyanakkor úgy dübörgőit, mint egy sugárhajtású gép motorja. A nappaliban lévő, hatalmas kandalló, noha kipucolták, mégis hamutól bűzlött. A konyhát csupán néhány lépés választotta el a mellékhelyiségektől. A konyhaszekrények alatti egyetlen használható helyen mikrohullámú sütő terpeszkedett: az első, amit a házaspár életében közelről látott. A hálószobák − négy darab volt belőlük − aprók voltak s homályosak, a lépcső pedig baljóslatúan meredek. Valahányszor Richard fordult egyet a gyűlölt vízágyon, az általa keltett hullám azzal fenyegetett, hogy a padlóra dobja Laurát. A zsebkendőnyi ebédlő plafonján megjelenő vízfoltból arra lehetett következtetni, hogy a mennyezet egy szép napon az asztalon terem. Ami a villanyvezetékeket illeti, Richard szakavatott szeme felfedezte, hogy azokat egytől egyig még a második világháború előtt tették föl. Az ablakkeretek harmada rothadt, a festék foszlányokban pöndörödött rajtuk. Mindent egybevéve: az épület tökéletes alany lett volna Richardnak, hiszen ő épp ilyesfajta régi, pusztulófélben lévő épületek felújításában jeleskedett.

Már vagy tucatnyi hatalmas házat kezelt Londonban, elsőként a sajátját, s mostanra gondos, pontos, keményen végzett munkája okán becsülték a szakmában és a piacon. Mélységes megelégedés töltötte el, valahányszor sikerült kiragadnia az enyészet karmaiból egy-egy viktoriánus vagy Edward korabeli épületet. Munkája arról tanúskodott: képes meglátni az öreg házak mélyén megbúvó szépséget, s ahhoz is ért, hogyan hozza azt ismét felszínre. Richard még tanulmányai idején azon épületekbe feledkezett bele, amelyekkel mások behemót mivoltuk miatt nem nagyon törődtek, s rövid idő alatt kitanulta titkaikat, mert olyan érzék vezérelte, amelynek birtoklását korábban még csak nem is gyanította. Néhány év alatt már kisebbfajta hírnévre tett szert.

Két magazin is hozta a munkáit, és jóval több megrendelést kapott, mint amennyinek eleget tudott tenni. Igencsak remélte, hogy ez a trend Amerikában is folytatódik majd. Két házaspár − az egyik Rhode Islandről, a másik Hillhavenből − máris kapcsolatba lépett vele. A megbízatások bátorították arra is, hogy hazaköltözzön, no meg gyermeke születése, amely küszöbön állt. Fia − vagy lánya − amerikai lesz, s azzá is nevelik. A gyermek megfoganása előtt el sem tudta volna képzelni, hogy ez fontos lehet, most azonban nagyon is annak tartotta. Az ő gyermekük nem fog kensingtoni kiejtéssel beszélni. Connecticuti akcentusa lesz, hiszen ott született az ő mindkét szülője, ott születtek Laura szülei; no és ők ketten is, egy év különbséggel bár, de ugyanazon a napon. S Richard könnyebbnek érezte, ha Pocaklakót –ez volt eddig az egyetlen név, amely mellett letették a garast − egy Patchin megyei iskolába kell beíratni, mint egy londoni általánosba.

Fiú lesz vagy lány? Richard titkon tudta: Pocaklakó kislánynak születik, s igen elégedett volt tudásával.

Nem sokkal a költöztetők érkezése előtt, amikor londoni otthonukra még rá lehetett ismerni, Richard azt álmodta, a Kensington Gardensben sétál. Egy nap volt a jövőből, öt vagy hat évvel későbbről. Az a napfény, amely a szépségesre nyírt gyepet simogatta, még messze kinn járt az űrben; a fű, a virágok, tudta jól, a mostani fű és virágok unokái voltak. A fák kissé, de észrevehetően nagyobbra nőttek. A jövőatmoszféra magára Richardra is kiterjedt, aki álmában némiképp meghaladta a valóságban aktuális százhatvan fontnyi testsúlyt. Keze gyermeket vezetett. Ezt a jövendőbeli gyermeket vitte a jövendőbeli parkba, és minden tökéletes volt. Az álom-Richard nem mert lenézni gyermekére, mert attól félt, boldogságában elsírja magát. Pocaklakó a kerek tavacska felé cibálta, ő meg hagyta magát arra vonszolni, mert a pillanat egyszerűsége és boldogsága szinte megbénította. Végül csak lenézett. Csepp, eleven leánykát látott Laura egyenes szálú, vörösesszőke hajával. Apró kartonruhát és fekete lakkcipőcskét viselt. Az atyai keblet szeretet és büszkeség dagasztotta. Az érzelmek hatására zokogni kezdett, s a mindent elsöprő érzés felébresztette. Látta a kislányát, aki tökéletes volt. Az álom csendes bódulata napokig elkísérte.

Laurának soha nem mondta el, hogy megálmodta gyermeküket.

 

A másik álmát sem mesélte el. A házastársak közt létezik pszichés feladatmegosztás, s Richard kötelessége az volt, hogy az igen kellemetlen költözködés pozitív oldalát domborítsa ki, míg Laurára maradt az, hogy kettejük közös félelmeinek, kétségeinek hangot adjon.

Így aztán Laura tette fel a kérdést, miszerint: − Komolyan menni fog ez? − Séta közben kérdezte, azon az első vasárnapon, amikor ismeretlen területet fedeztek éppen fel: maguk mögött hagyták a Fairytale Lane lejtős részét, átmentek egy hídon, borostyánnal benőtt szőlőtőkék szegélyezte, hatalmas fák mellett haladtak el, s rövid időre gömbölyűre hízott kutyák falkája is megrohanta őket, de csak amúgy barátságosan, farkcsóválva. Elképesztően nagynak látszott minden ház, s tekintélyes távolságra voltak egymástól. Valahol a fák kerítése mögött láncfűrész bömbölt és köpködött.

− Persze hogy menni fog − felelte ő. Átkarolta az asszony vállát. − Kezdetben persze lehetnek némi nehézségek, de jó dolgok fognak történni velünk itt. Már most van két megrendelőm. Ami mindenképpen kiváló kezdet.

− Kulturális sokkban vagyok − közölte Laura.

− Itt nőttünk fel − emlékeztette Richard.

− Te Los Angelesben nőttél fel, én meg Chicagóban. Ez az egész állam úgy néz ki, mint Laké Forest.

− Nem lehet olyan rossz. − Richard elkapta Laura szemének villanását. − O, értem, mit akarsz mondani.

Itt születtek ugyan, a táj mégis furcsa volt nekik: Laura apját áthelyezték Illinois-ba, ahol is olyan házban nevelkedett, amely hasonlított londoni otthonukhoz; ő pedig egy sor lakásban meg apró bérházban nőtt fel. Első saját háza az volt, amit már Laurával közösen vettek. Hozzászoktak a teraszokhoz, ahhoz, hogy a boltokba gyalog is el tudnak menni, hozzászoktak a forgalomhoz, a kocsmákhoz és a parkokhoz. Hampstead, ez a sem nem város, sem nem falu valami szétforgácsolódott, tőlük távoli minőséget hordozott. A település neve is teljesen eltérő asszociációkat keltett bennük: az Everyman Cinema és a Holy Hill képeit, Galsworthy derűs-békés, fehér házát, téglából kirakott járdákat.

− Azt hiszem, beletelik esztendőbe, kettőbe − mondta Richard −, de hozzászokunk ehhez a fura helyhez.

− Nem vagyok benne biztos, hogy hozzá akarok szokni − mondta Laura, s Richard csendesen tapsolt.

Ebben a pillanatban egy csapat fiatalember rontott elő az egyik keresztutcából, valamennyien rövidnadrágban, izzadságfoltos pólóban. Feléjük rohantak. − Hé! − üvöltötte az élen haladó, lobogó hajú, szőke körszakállt viselő viking. Richard máris túlöltözöttnek érezte magát tweedzakójában és nyakkendőjében ezen a napos május reggelen.

Máris sok mindenre felfigyeltek, s ezek egyike az volt, hogy Patchin megye kimondottan egészségmániás. Erről nem csupán a Fairytale Lane-en folyamatosan látható kocogok tanúskodtak, de a zöldségüzletek minden képzeletet felülmúló kínálata is. Ezek az üzletek rendesen dugig voltak olyan emberekkel, akik teniszezni mentek, vagy a teniszpályáról jöttek. A helyi vegyesboltban döbbenetes mennyiségben álltak ugyan a cigarettáskartonok, Richard azonban eddigi ittléte során csupán egyetlen embert látott, aki vásárolt is a készletből.

A kulturális sokk természetesen valóság. Mikor Laura betért az élelmiszerboltba − ahol az összes többi vevő úgy festett, mintha teniszszereléseket reklámozna −, nem ismerte fel darabolásukról a húsfajtákat. Amit zabpehelynek vélt, annak a legtöbbje cukorral leöntött kása volt. Vadidegenek elképesztő közvetlenséggel fordultak hozzá. − Meghalt a húgom − mondta Laurának egy nő a fagyasztott joghurtok felett. − Egyszerűen elesett és meghalt. A férje természetesen életében egyszer sem pelenkázta a gyereket. − Micsoda szégyen − motyogta hátrálva Laura. És a férfiak, élükön a viking futóval, akik az ember szemébe nézve ragyogtatták millió fehér fogukat − mint megannyi talk-show műsorvezető. Ezek a boldog-kábult pillantások nem nélkülöztek bizonyos fokú intimitást.

Mindezekhez − végeredményben lényegtelen apróságokról van szó − majd csak hozzászoknak. Mert muszáj. Richard pedig tudta: első amerikai napjaik kivált feszültek, hiszen mindaz, ami körülveszi őket, elvileg az otthonuknak, a hazájuknak kéne lennie. Ez is egyfajta elvárás volt, amit önmagukkal szemben támasztottak.

 

Aznap este korán feküdt az Allbee házaspár. Míg Richard jelenlegi olvasmányukból, a Bovaryné-ból olvasott fel hangosan, időnként megsimogatták egymás combját, s ezek a cirógatások a házasélet gyengédségét hordozták. Laura időről időre elmosolyodott magában, ha a bébi megmozdult − a mocorgás csak utóbb kezdődött meg. Aznap este igen élénk volt a magzat, s Laura azt akarta, Richard is érezze a ficánkolását. Férje kezével Laura domborodó hasán szunnyadt el.

Valamikor az éj folyamán az Itt van apukával álmodott.

Nem tízéves volt az álomban, hanem annyi, amennyi a valóságban: harminchat. A vonalat mondta. Billy Bentley − hasonlóképpen felnőtt − kivigyorgott árnyékos-gödrös arcából. − Nem ma este, drágám − robogott be Ruth Branden a konyhaajtón. − Nem emlékszel? Rémes gyilkosság történt. Valami borzalom jár odakünn. Nem tudnék sütiket készíteni, miközben állandóan erre kell gondolnom.

− Ja, persze, anya − mondta erre ő. − Emlékszem már. Nem, a süteménykészítésnek tényleg nem ez az ideje.

− Buga-buga-buga − szólalt meg Billy Bentley. − Van egy nagy, rossz gyilkos, aki el fog kapni téged.

Gyilkosos epizód? Itt valami nagyon nem stimmel. A szponzorok az életben bele nem egyeznének abba, hogy…

− A vécéből kinyúlva csap majd le rád − vigyorgott rá Billy Bentley. − Az ajtó nyí-í-íkorogva nyílik majd, ő meg kirobban, hogy elkapjon, kisapám.

− David − szólt rá Ruth Branden. − Ez nem volt valami szép.

− Apa kissé megviseltnek tűnik az utóbbi időben − csevegett Billy. − Föl kéne a vén tojást rázni egy kicsit. Jó ideje már, hogy mosolytablettát kapott dr. Érezdmagadjóltól. Mázlink lesz, ha kihúzza a szezon végéig.

− Nem tűröm, hogy ilyen hangon beszélj az apádról − mondta Ruth Branden, szerepéből kizökkenthetetlenül.

A történet − Richard csak most vette észre − nem a megszokott helyszínen játszódott. A zsebkendőnyi ebédlőben voltak. Kamerák sehol. Stáb, bámészkodó stúdiós emberek tömege sehol.

− Hé, anya − mondta.

− Azt akarom, hogy most menj a hálószobádba − mondta Ruth. − Zárd magadra az ajtót. S arról is bizonyosodj meg, hogy jól be vannak zárva az ablakok.

− Ez nem a…

− Indulj fölfelé − ordította Ruth Branden. Arca egy pillanatra vén szipirtyó arcává torzult. Kivörösödött és elkínzottan nézett. − Eridj föl, és zárd magadra az ajtódat!

A szobának négy fala volt, de valahol egy kamera mégiscsak vette a jelenetet. − Kettes szín − mondta egy hang. − Indul.

Háló. Pizsama. Éjszaka. Repülőgépmodellek borították az asztalt, a falra egyetemi zászlót rajzszögeztek. ARHOOLIE. (Arhoolie?) Ez volt a díszlethálószoba, ő pedig most lett csak igazán Jamesonék Mokánya, miután immár tízéves fiútestét viselte. A szekrény mellett egy pár síléc támasztotta a falat. Teniszütő, cipzáros tokban. A fiúk szobájára jellemző összevisszaság. Megérintette arcát, ujjait végigfuttatta kefehaján. Igen. Minden stimmel.

Tudta, mi következik a forgatókönyvben. MOKÁNY az ablakhoz sétál, nyugtalanul kinéz, visszafordul DAVID-hez. Richard az ablakhoz ment. Tudta, mit kell látnia. A stúdió hátsó falát, üres lakásokat, libegő köteleket. De nem azt látta. Hanem utcát, füvet, az egyik szomszéd lándzsahegyes kerítését. Utcai lámpák sorakoztak egymás mellett a holdvilágban a Maple Lane-en, egy utcán, amely sohasem létezett. Egy 1954-es Chevy gurult el, fényszórói kátrányszín csíkot vetítettek a fényes-fekete útra.

Kiszáradt szájjal fordult meg. − Hé − mondta.

MOKÁNY: Hé.

Laura a vízágyon aludt, haja párnájára omlott. Billy Bentley arcát a sötétben csak homályosan lehetett kivenni, de ott volt ő is, Laura mögött feküdt, onnan vigyorgott Richardra, aki tudta: Billy a takaró alatt meztelen.

− Buga-buga-buga − hallotta Billy ördögi hangját.

− Az utadat rossz keresztezi.

A BEJÁRATI AJTÓ BECSAPÓDIK.

A bejárati ajtó becsapódott.

DAVID: Azt hiszem, öcskös, már itt is van.

− Azt hiszem, öcskös, már itt is van − mondta Billy.

− Biztosan bezártad az ajtót?

Richard döbbenten meredt a látványra: Bill Bentley meztelenül, egy ágyban Laurával, miközben határozottan terjeng a közösülés utáni megkönnyebbülés semmivel össze nem téveszthető atmoszférája. Laura halkan lélegzett gyönyörű, de most ernyedt, megkönnyebbülést sugárzó ajkai között. − Kurvára jó nő a feleséged − folytatta Billy, s Richard a harag perzselő robbanása közepette érezte, mennyire tehetetlen is ő a felnőtt Billy Bentleyvel szemben. − Olyasfajta asszony ez, aki mindenre hajlandó, ha érted, amit mondok. − Billy lapátkeze, mely fekete volt a sötét szobában, megsimogatta Laura farát a takarón keresztül. − De ha nem haragszol, amiért mondom: van némi egyéb problémád is neked, Mokikám. Nemigen vagyok biztos abban, hogy végül is tényleg bezártad azt az ajtót.

− Az ajtót?

− A hálószoba ajtaját, Mokikám. Rossz az az öreg dolog, ami közeleg.

Richard valami retteneteset hallott, ami fölfelé jött a lépcsőn. Súlyos test csapódott a földnek, a robajt törő üveg és porcelán zaja kísérte. Ruth Branden sikoltott. Gonosz, kemény, szilánkosan reccsenő hang, mint mikor a fejsze újra meg újra fába csapódik. Ruth újból sikoltott. Aztán egy sorozat keményen puffanó hang, s a sikolyok legott abbamaradtak.

− Jó lenne sebességbe pakolnod a segged − ajánlotta Billy.

Valaki üvöltött odalenn.

Richard az ajtóhoz ment és rázárta.

− Mintha egy kicsit kiborította volna az a behorpasztott lökhárító. − Billy még mindig vigyorgott rá, és még mindig Laura hátsóját tapogatta.

A HÁLÓSZOBAAJTÓ ROBAJLIK.

Az ajtó zajosan megfeszült a keretben. A túloldalán lévő kopogtatott egyszer, aztán még kétszer. − Mokány? Mokány, hahó! Beengednél, ha szépen kérem? − Carter Oldfield kifejező hangja szólt odaátról, de szaggatottan, s gazdája mintha kifogyott volna a szuszból. − Megfizettem ezért a házért, az én tulajdonom. Engedj be, te kis geci. − Részegnek is tűnt a hang. Richardnak már korábban is volt szerencséje ehhez a vontatott dadogáshoz.

− Menj innen − mondta. És Bill Bentley kuncogott az ágyban.

− Nekem te ne mondjad, hogy én menjek innen − horkant fel Carter Oldfield. − Merthogy lenne veled némi elintéznivalóm.

Gonoszan, keményen, szilánkosan reccsent a hang, amikor a fejsze lecsapott az ajtóra.

Richard ébrenlétre vergődött, s mellkasában zakatolt a szíve. Az ágy melletti asztalkán álló digitális óra 4:04-et mutatott. Laura forgolódott takarója alatt: zavarta a vízágy mozgása, amit Richard keltett ébredése öntudatlan mozdulataival. Egy pillanatra felragyogott a falon a tapéta − olyan csíkos fajta, amit ő soha nem választana −: autó haladt el a ház előtt, égő fényszórói világítottak be az ablakon.

 

3

 

Allbee-ék hétfőn reggel találkoztak az ingatlanügynökkel, Ronnie Riggleyvel. A nő a Post Road-i bevásárló-központ tömbjében lévő irodájában várta őket. Hetyke kaliforniai származék volt Ronnie, éles mosollyal és rövidre nyírt, platinaszőke hajjal. Az a fizikai báj és önbizalom jellemezte, amely egynémely atlétákat sírig kísér; Richard úgy vélte, egyetemi éveiben jó úszó lehetett, esetleg könnyűbúvárkodott valahol Marine megyében. Mikor előző tavasszal idelátogattak, hogy bérleményt keressenek − két ártatlan mit sem tudó −, Ronnie vette kézbe a dolgukat. Minden hiányossága dacára a Fairytale Lane-i ház volt még a legelfogadhatóbb azon házak közül, amit egy évvel korábban meg tudtak nézni. Ronnie fair módon bánt velük, még le is beszélte őket a még kevésbé kényelmes, ám drágább bérházakról. Megkedvelték: sokkal élvezetesebbé tette a házvadászat kimerítő munkáját, mint amilyennek az ígérkezett.

− Csapjunk bele a lecsóba. − Ronnie felmarkolt egy több lapból álló listát. − Ma délelőtt megnézünk hármat, jót ebédelünk valahol, aztán délután jöhet még kettő. Szeretném, ha nagyjából elmondanák, ár tekintetében mit engedhetnek meg maguknak.

A nő kocsijába, egy RONNIE feliratú rendszámtáblát viselő, kék Datsunba szálltak. − Remélem, jól alszanak éjjelente − mondta. − Nem lehet könnyű egy ismeretlen helyen.

− Nem igazán az − válaszolta Laura a hátsó ülésről.

− Lötyög az ágy.

Ronnie kurjantva nevetett. − Jaj, drága, el is feledtem: abban a házban vízágy van! De nem gondolják, hogy ahhoz is hozzá lehet szokni?

− Én inkább nem tenném − vallotta be Richard. − A hullámlovaglás egy dolog, az alvás meg egy másik, és a legjobb nem keverni a kettőt.

A közte és Ronnie közt heverő papírokról leemelte a legfelső lapot. − Ezt nézzük meg elsőnek?

Ronnie bólintott. − Nézze, lehet, hogy egy kicsit ciki ezt kérni, de ha egyszer nem bírok magammal. Nem tudná… úgy értem, elmondaná nekem? Tudja, mit.

Azt akarta, hogy a vonalat mondja el neki. Laurára pillantott, aki gonoszul mosolygott a hátsó ülésen.

− Vagy utálja, ha ilyesmire kérik?

− Legalább tíz éve nem kért erre senki. Oké. „Hé, anya, egy egész tálca sütit akarok!”

Mindkét nő nevetett.

− Hát, a hangom már nem ugyanaz.

− De azért − kérdezte Laura − annyira nem volt rossz, ugye, kedves?

− Nem volt rossz? Szuper volt − lelkendezett Ronnie. − Muszáj volt megkérnem. Nem tudtam elhinni, hogy maga az. Meséltem a fiúmnak − ismerik, ugye, Bobónak hívják a pasast, és zsaru hogy házakat mutatok maguknak, és Bobo javasolta, kérjem meg magát rá. Néha, amikor Bobo nyolctól tizenkettőig van szolgálatban, nézzük a műsorát, miután hazajön. Tudja, majd’ minden éjjel adják. Szerintem csuda jó, hogy visszaköltözik Hampsteadbe.

− Természetesen csak alig ismerjük a várost − mondta Richard. − Voltaképp még bébik voltunk, amikor itt hagytuk.

− Imádni fogják, az biztos. Mindig történik valami. Mikor legutóbb karácsonykor nagy céges bulit csaptunk az ügyfeleimnek, Jane Frobisher, ő az egyik munkatársam, megjelent egy csomó ember előtt, akiknek épp házat adtam el, és azt mondta: „Most költöztek Hampsteadbe? De hiszen maguk még olyan fiatalok ahhoz, hogy elváljanak!”

− Te jó szagú úristen, hát a gyilkosságról hallottak már? − szakította félbe a nevetésüket Ronnie. − Bobo mesélt róla. Szombat este történt, s mikor Bobo a nagy sztrádái karambol után visszament az őrsre, mindenki erről beszélt. Nem szívesen emlegetem, hogy bűn és bűnhődés meg ilyesmi, de szerintem az a hölgy popsira-verősdit játszhatott Kéjléc úrral, mialatt a férje dolgozott.

Így hallottak Allbee-ék először Friedgood Kövecsről.

− A Patchin megyei Bovaryné − jegyezte meg Laura.

− Így aztán van még egy eladó ház Hampsteadben − mondta Richard.

− Jaj, az nem maguknak való − vágta rá Ronnie. − Ismerem azt a házat. Szigorúan IBM. Igencsak bemocskolták.

 

4

 

Ha ebéd közben − amelyet abban a francia étteremben költöttek el, amelyet Clark és Jean Smithfield is kedvelt − Ronnie Riggley a kelleténél jobban részletekbe bocsátkozik Friedgood Kövecs halála körülményeit illetően; ha ezek a körülmények egyszeriben arra a lidérces álomra emlékeztették volna Richard Allbee-t, amelynek főszereplője, az eszement Carter Oldfield baltával ostromolta a hálószobaajtót; ha az általuk megtekintett házak közül egy sem tetszik meg nekik − azok, amelyeket megengedhettek maguknak, annyi felújítást igényelnek, hogy Richardnak nem jut ideje a megrendelőire −, úgy a jéghideg Martini és egy pohár kitűnő házi fehérbor után e három ember megtapasztalhatta volna egy bimbózó barátság kellemes kezdetét. Richard még néhány szakállas anekdotát is elmesélt Carter Oldfield dühkitöréseiről, miközben az Itt van apukát forgatták. Laura aranyosan ecsetelte, milyen volt a kensingtoni ház (Ronnie kapott is jó néhány fogódzót arra nézvést, milyennek is kellene lennie annak az épületnek, amelyet Allbee-ék keresnek). Ronnie beszámolói nyomán a házaspár abban reménykedhetett, hogy Patchin megyében az élet kielégítő, érdekes, sőt akár vicces is lehet: ott ültek, szemközt a nő mosolyával, úszóversenyző-vállaival, platina hajkoronájával. Jelzőoszlop volt ő számukra a jövőbe vezető út mentén, s mindaz, ami erre az útra árnyékot vetett, a társaságában valahogy súlytalanabbnak tetszett. Még valamiféle gyermekes társasági élettel is kecsegtette őket, amikor azt javallta, valamikor a következő hét folyamán vacsorázni mehetnének Bobóval együtt. − Akkor aztán valóban mélységében ismerik meg Hampsteadet − ígérte. − Bobo mindent tud a városról. Mellesleg remek fickó. Mondom én − persze hát mi szerelmesek vagyunk egymásba.

És megadta Laurának egy jó orvos nevét. − Mindenki dr. Van Horne-hoz jár − állította. − Ő a város legjobb nőgyógyásza. Hihetetlenül érzékeny, ami, gondolhatják, elég különlegesnek tűnt azok után a pukkancsok után, akikre magamat rábíztam, mielőtt nála kötöttem ki. Királynőként fog magával bánni, és nem mellesleg jó szülészt is fog tudni ajánlani.

Laurára mosolygott. − Pocaklakó. Ez szerintem tök édi. Pocaklakó Allbee, Stride-Rites legegészségesebb sráca.

Laura jegyzetfüzetet vett elő táskájából, s felírta: dr. Wren van Horne, nőgy.

3 Graham

1

 

Az ösztönöm azt súgja, most jött el az ideje annak, hogy messzire hajítsam az istenszerű narrátor álarcát, azét a lényét, aki tökéletesen tisztában van azzal, melyik teremtménye mikor mit és miért csinál, s igyekszik velük kapcsolatban még a részrehajlás látszatát is elkerülni. Amúgy sem nagyon passzolt már ez az álarc, főleg azután nem, hogy önmagamra is céloztam már. Én, Graham Williams vagyok e beszámoló szerzője. Szólítsanak Grahamnek. Azazhogy a francba is, ez mégsem annyira jó ötlet. Legyen inkább Mr. Williams, kivéve ha legalábbis ugyanazt az évtizedünket tapossuk. Én hetvenhat vagyok. Túléltem minden orvost, aki azt károgta, hogy a sok ital meg cigaretta idő előtt a sírba visz. Félnótás vénember vagyok. Ideáim fixák, s a bélmozgásom még mindig nem hagy kívánnivalót maga után. Az eredeti fogaimból még tizenkettővel rendelkezem, ami elég szép arány, és van néhány jó drága hidam. Tizenhárom regényt írtam, amiből csak három lett szar, továbbá papírra vetettem egy öntudatos s egyben szívszaggató memoárt az alkoholista korszakomról, illetve hét forgatókönyvet.

Ez utóbbiak közül egy még mindig megmozgatja sok ember fantáziáját, valahányszor feltűnik, most már csak a képernyőn. Ez volt a Glenda, abban játszott Mary Astor, Gary Cooper volt a szerető, James Cagney meg a férj. Félresikeredett és gyáva ember vagyok. Fiatalon tanultam meg, miként tegyem tönkre ellenfeleimet azzal, hogy saját magamnak húzok be, mielőtt erre bárki másnak esélye nyílna.

Mainapság persze már nincsenek említésre méltó ellenségeim, ami szégyenletes, de átkozottul. Ha ellenségeid kipusztulnak, mindazon csaták nem többek már történelemnél. A kutya nem törődik már velük, és ha egy rakás kölöknek mesélsz azokról az időkről, hogy is volt, amikor tengelyt kellett akasztanod valamelyik tökagyú, félatyaúristen stúdiófőnökkel, tekintetük megkövül. Ugyanezzel az erővel a kőkorszaki emberről meg a kardfogú tigrisről is mesélhetnél nekik. Vagy arról az izzadságszagú sunyiról, aki hazatette az életemet, az ifjú wisconsini szenátorról, Pinabubus Joe-ról, isten nyugosztalja jó ideje már, nem beszélve a sunyi kollégáiról az HUAC-n. Sterling Hayden − na, az egy férfi. Vele tudnék tárgyalni.

Az álarctól azért szabadultam meg, s azért mesélek egyes szám első személyben, mert én megéltem mindent, ami Patchin megye innenső felében történt, s a könyvből, aminek nekifogtam, ez kerekedett ki. Ha valamit nem tudtam, hát költenem kellett, de éppenséggel úgy is történhetett volna, ahogyan én megírtam, és ki tudja, talán valóban úgy esett. Nyitva tartottam a szemem. És sok mindent láttam. Richard Allbee azt mondta nekem a végén: − Miért nem ül le, és meséli el az egész történetet? − És így végződik majd ez a könyv: ha maga azok közül valósi, akiknek ingerenciája támad néha, hogy a kötet végébe beleolvasson, és előre megtudja, mi lesz a vége. A barátaim megengedik, hogy elolvassam a naplójukat, és ez az információforrás igazán hasznos nekem.

 

2

 

De a java, mint említettem, mégis az, amit jómagam láttam-hallottam. Vegyük figyelembe, hol éltem. A házam Greenbankben, a Beach Trailen volt, éppen annál az utcánál, amelyben a Sayre-ház áll, amit Allbee-ék végül megvettek. Four Hearthsnak hívják, oda költözött be Tabby az apjával meg a mostohaanyjával. Kétpercnyi út fel a hegynek. Patsy és Les McCloud a hátsó udvaromtól nekifutásnyira laktak. A Mount Avenue, más néven Arany Mérföld, pont a Beach Trail végénél kanyarodik föl Hillhavennek. Ismertem Monty Smithfieldet, nem valami jól, az igaz, és Friedgooddal, a Köveccsel is találkoztam, amikor az tagja volt az Emelkedett Szellemeknek. (A házam tetején állva kővel tudnám bedobni annak a hálószobának az ablakát, ahol Kövecset megtalálták. Helyesebben szólva: be tudtam volna dobni vagy húsz évvel ezelőtt.) Azon a héten az Emelkedett Szellemek épp az én egyik könyvemet tárgyalta meg − Kicsavarodott szívek volt a címe s Kövecs megkérdezte: a regényben szereplő férj vajon felfogja-e, hogy valósággal belekényszeríti nejét a hőssel folytatandó viszonyba.

− Belekényszeríti? − kérdeztem vissza. − A végén újabb szerződést kötöttek a Kicsavarodott szívek papírfedelű kiadására, mert valamelyik szerkesztő feministának vélte.

− De nem nyaktól lefelé − volt Ms. Friedgood válasza.

Gary Starbuck, a hivatásos tolvaj, aki kisebb szerepet játszott néhányunk életében, s aki kisvártatva eltűnik ezekről a lapokról, kibérelte a mindössze két-tömbnyire lévő, tágas Frazier Peters-házat. Halálát követően − s az előtt, hogy Bobo Farnsworth meg a többi rendőr lepecsételte az ingatlant − nekem és néhány szomszédnak megadatott, hogy sétát tegyünk a lopott ezüstneműt, televíziókészülékeket, festményeket és bútorokat felvonultató, nem mindennapi tárlaton. És ismertem azt a betyár Pat Dobbint, hiszen láttam felcseperedni: apja jó barátom volt a piás időszakban, amit az Elveszett időkben írtam le. Én kikecmeregtem valahogy, Dan Dobbinnak nem sikerült, mindenesetre jobb illusztrátor volt, mint a fia.

Mind közül a legfontosabb azonban − de önnön jogán is igen fontos −: soha nem nézhettem úgy ki a Mount Avenue-ra, hogy ne lássam a Jaegereket akik 1779-ben, fáklyával a kezükben rontottak rajta végig; nem pillanthattam úgy Monty Smithfield hatalmas házára, hogy ne lássam azt a gerendatákolmányt, amelyet a titokzatos Gideon Winter ácsolt ugyanazon a helyen még 1645-ben. Ismerem a vidéket, ismerte apám is, no meg a nagy−, a déd− és az ükapám is. Valahányszor ránéztem egy boldog srácra, aki a Moorman vagy a Green nevet viselte, azonkívül a farmerjét meg a fogszabályzóját, magam előtt láttam az inas, vén hagymatermesztőt vagy kovácsot, akik ugyanazt a nevet viselték, s akik a srácra hagyományozták génkészletük egytizenhatodát.

 

3

 

Van azonban valami, ami fontosabb az én ötödízigleni leszármazottak genetikájára vonatkozó kiterjedt tudásanyagomnál, még akkor is, ha ezeket a neveket vésték a legrégebben a Gravesend Temető vénséges sírköveire.

Egyike voltam az elsőknek, akik érkezte után megtapasztalhatták annak a valaminek az azonnali hatásait, amelyet jobb híján gondolkodó felhőnek nevezek. Akkoriban természetesen én sem láttam az egésznek több értelmét, mint bárki más, miután fogalmam sem volt arról, minek az értelmét kéne belátni.

 

4

 

Hatások, mondottam én. Kétféle hatásról beszélhetünk. Tíz perc különbséggel találkoztam mindkettővel azon a május tizennyolcadikán, amikor a Beach Trailen sétáltam lefelé. A napos reggelek legtöbbjén lebotorkálok a Mount Avenue-ig, jobbra fordulok, átmegyek az Akadémia kapuján, s végigmegyek a Gravesend Beachig vezető rövid közúton. Belélegzem a sós levegő illatát, mert az éltetett engem ilyen sokáig. Az ételbe semmi só, a tüdőbe viszont jó sok sós levegő. Ha látom őket, általában mondok egy hellót Harry és Babe Zimmernek, akik nyolc-kilenc óra tájban materializálódnak viharvert öreg Ford kisteherautójukkal: mennek a cölöpgátra pecázni. Hatvanas éveikben járó gyerek úgy Harry, mint Babe. Úgy festenek, mint a legutóbbi mindenszentek óta kinn felejtett töklámpások. Harry és Babe Mr. Williamsnek szólítanak engem. Aztán hazakúszok. Az egész testmozgásnak nem kéne tovább tartania tíz percnél, nekem viszont már fél órámba kerül.

Azon a reggelen nem jutottam el a partig. Némi megszakítás állt be a hősies testmozgásban, amikor is vizsgálat alá vettem a postaládámon legutóbb keletkezett sérüléseket: néhány, kemény ütés okozta horpadást, amit gyilkossági kísérletnek minősítettem. A postaládagyilkos valószínűleg áttért a cseresznyebombákról a baseballütőre. E vizsgálat megejtése után halált megvető bátorsággal szántam el magam az út folytatására.

Épp a Beach Trail innenső oldalán emelkedő utolsó ház makulátlan gyepszőnyege mellett vonszoltam el magam, amikor megpillantottam a füvön heverő testet. A makulátlan gyepszőnyeg Bobby Fritz műve volt (Bobby a környék minden háza körül ismert minden fát, bokrot és fűszálat, kivéve az én szerencsétlen gyepemet), a rajta fekvő férfi pedig Charlie Antolini névre hallgatott. Charlie még halottabbnak tűnt, mint az én postaládám. Felhágtam a gyepre, hogy közelebbi pillantást vethessek rá.

Kemény pasas volt a negyven körüli Charlie, annak a klánnak a fia, amely a Lobster House éttermet birtokolta, meg még vagy tucatnyi más vendéglátó-ipari egységet Patchin és Westchester megyékben. Rámenős volt már kölyöknek is: kilenc− vagy tízévesen (még azokban az időkben, amikor semmiféle gyilkos nem fenyegette a postaládákat) ő volt az én rikkancsom. Már akkortájt is nyughatatlankodott, majd megveszett három dologért: a pénzért, a pénzért meg a pénzért. A végén eleget összegyűjtött ahhoz, hogy magát és a családját bekvártélyozza a Mount Avenue-n álló nagy, zöld deszkaházba. Ez ugyan nem a Sound felé eső részen állt, hanem az alvégen, de mégiscsak a Mount Avenue-n.

− Segíthetek valamiben, Charlie? − kérdeztem. Rögvest láttam, nem halt meg. Igen csendes volt, de zöld szeme nyitva volt, s mosolygott kicsit. No, nem azzal a tipikus Charlie Antolini-mosollyal. Határozottan üdvözültnek tűnt az a mosoly. Fakókék selyempizsamában hevert. − Hajlamos vagy arra, hogy komiszul leégj, Charlie − mondtam.

− Üdv, Mr. Williams − felelte.

Charlie úgy 1955 óta nem szólított a nevemen. Szerintem amondó volt, hogy a magamfajta hangyás öreg fírkász nem emeli a negyed színvonalát. − Biztos, hogy rendben vagy? − kérdeztem.

− Rendben, Mr. Williams − mondta, s úgy mosolygott, hogy még az édesanyja sem ismert volna rá.

− Levegőzgetünk, mi? Jó ötlet, Charlie. Tisztán tartja a légutakat. Miért nem jössz le velem a partra, mi? Odaköszönnénk Harrynek és Babe-nek.

− Ma reggel kelve remekül éreztem magam − tudatta. − Kibbaszott-hihetetlen remekül. Kijöttem. És úgy még jobb lett. Túl jó ahhoz, hogy dolgozzak.

− Vasárnap van, Charlie − emlékeztettem. − Vasárnaponként nem dolgozik senki. − Csak aztán jutott eszembe, minden valószínűség szerint a Lobster House-ban lenne aznap dolga, ahol a vasárnap éppenséggel nagyüzemet jelent.

− Vasárnap − ismételte. − Ó, igen.

Felnéztem a házra. A felesége rémülten nézett ki a nappali ablakából. − Szerintem nem ártana, ha fölkelnél a földről, Charlie − kértem. − Florence meglehetősen izgatottnak tűnik. − Azzal észrevettem a postaládáját. Almazöld volt, mint Charlie szeme. Az enyémhez hasonlóan fém, ám kétakkora. A szín a ház árnyalatával is megegyezett. A felületre Charlie valakivel virág- és szőlőinda mintákat festetett, azok kacskaringóztak keresztül a vörössel pingált nagy betűkön: ANTOLINI. Ám az alkotmány most nem a rúdján hivalkodott, hanem a kocsi behajtón hevert. A felém eső része behorpadt, s az alumínium fényesen kivilágított ott, ahol a festés megsérült. Azt mondtam: − Nézd csak, az a banda, amelyik kinyírta a postaládámat, a tiedet is elintézte. Jobban, mint az enyémet. Szabályszerűen lefejezték.

− Csak érezd a napot − mondta Charlie.

Flo Antolini vadul integetett bentről: vagy azt akarta tudtomra adni, hogy pusztuljak onnét, vagy azt, hogy cipeljem be Charlie-t a házba. Ez utóbbi ki volt zárva. Charlie legalább kétszáznegyven fontot nyomott. Ha az ember nem nézte a kék selymet meg a hájat, a férfiban visszaköszönt a srác, aki 1959-ben középpályást játszott a J. S. Mill High School futballcsapatában. Még az egyik lábát sem tudtam volna megemelni. Vállat vontam Flo felé, zsebre dugtam a kezem, és azt mondtam Charlie-nak: − Hát, akkor jó szórakozást − s felkészültem, hogy visszabotorkáljak a járdára.

Már majdnem sikerült is, amikor hallottam, hogy egy nő Charlie nevét kiáltja. − Mr. Antolini! Mr. Antolini!

− Jobb, ha söpörsz befelé, Charlie − mondtam, miközben arra gondoltam, talán valamelyik szomszéd hölgy személye ellen szóló sértésnek vette, amint a férfi kinn hever a szépséges pázsiton. Elvégre nem Kutyafüle-falva-alsón vagyunk, kérem. Ez itt Hampstead.

A nő az utca túlfeléről rohant felénk. Evelyn Hughardt, Mrs. Dr. Hughardt. Rózsaszín házikabátot viselt, hozzá ugyanolyan színű, bolyhos lábbelit. Rémségesen nézett ki.

− Mr. Antolini, kérem − üvöltötte, és átrohant az úttesten anélkül, hogy bármelyik irányba szétnézett volna. Mikor közelebb ért, akkor láttam csak igazán, milyen iszonyú látványt nyújt. Helyes szőke hölgy volt ő amúgy, majdnem olyan izmos és egészséges, mint az az ingatlan ügynöknő, Ronnie Riggley. A sok tenisz, az tartja őket karban.

Majd fellökött futtában, aztán odatérdelt a fűre, Charlie mellé. Megragadta az egyik karját és fel akarta rángatni. − Dr. Hughart, a férjem − mondta. − Ó, kérem. Nem tudom, mitévő legyek, és annyira szégyellni fogja magát miattam…

− Szeva, Ewie − szólalt meg Charlie, s szépséges zöld tekintettel meg mosollyal is köszöntötte.

− Jöjjön, kérem, Mr. Antolini, kérem, kérem, segítsen rajtam.

–Jó isten − mondta Charlie.

− Túl sok volt a nap − vélekedtem. − Kiütötte. Átkozott szégyen. Talán én segíthetek magának.

Mikor feltekintett, rá kellett jönnöm: a szó szoros értelmében észre sem vett addig. Pislogott egy kicsit, majd ismét Charlie mancsát kezdte rángatni.

− Onnan nem kap segítséget, mondom én − szóltam.

− Épp most született újjá. Ugyanez történt a nagybátyámmal 1913-ban a Fairlie Hillen, egy táborozással egybekötött tudomány- és irodalom-népszerűsítő előadás-sorozaton. Úgy esett össze, mint a letaglózott ökör. De ha fel szabad ajánlanom a segítségemet…

Elkínzottan rántott még egyet Charlie-n, majd rám nézett. − Kérem, Mr. Williams − mondta. Hangja remegett. − Segítsen a doktorral.

− Mutassa az utat − mondtam, s utánamentem, át az úttesten. Az ajtó nyitva állt. Betessékelt rajta. Én akkor még csak az úttest közepén jártam.

 

5

 

Norm Hughardt az volt, amit ma inkább belgyógyásznak neveznek, amióta az általános orvos kifejezés kiment a divatból. Meglehetősen jó orvos volt, és meglehetősen nagy sznob. Akárcsak az apja. Abban az időben, amikor még nagyágyú voltam, az öreg dr. Hughardt odavolt, ha látott, s elmondhatta szép sorjában: tessék lefogyni, tessék a szokásain változtatni, és a többi, de miután kiestem a sors kegyeiből, már nem volt annyira oda. Norm mintegy tíz évvel Charlie Antolini előtt járt a J. S. Millbe. Azután a Virginia Egyetemre, majd a Yale Orvostudományira. Mikor annyi idős lett, mint most Charlie, valamilyen konferencia kedvéért visszament Virginiába, találkozott ott az izmos, szőke teniszjátékossal, és magával hozta ide. Apjával együtt praktizált, de miután a papa felhagyott azzal, hogy jó útra térítsen (nem sokra rá be is adta a kulcsot az öregúr), ő már nem fogadott el páciensének, mert azt tartotta rólam, kommunista vagyok: ami egyébként a baromság csimborasszója. Mindazonáltal őt tartották Hampstead második legjobb orvosának. Az első hely Wren van Horne-t illette, aki a fél város hölgyei alvázának karbantartásában jeleskedett. Jó ideje ismertük mi egymást, Wren meg én, de orvosként ő nem felelt meg nekem.

Szerintem Norman utasította a feleségét, hogy mások előtt őt kizárólag dr. Hughardtnak nevezheti. Hegyes kis szakálla és mély benyomást keltő, kopasz feje volt. Fütyült mindenkire, kivéve a híres embereket meg azokat, akikről gyanítható volt, hogy egy nap híresek lesznek. Pacientúrájába tartozott a város összes művésze és illusztrátora. Ha valami vicces jutott az eszébe, felhívta Sarah Spryt, aki aztán lehozta rovatában a gondolatot. Úgy vélem, velem nem állhatott szóba olyan húsz éve. Vagy huszonöt is megvolt az talán.

Mikor a bejárati ajtóhoz értem, Evelyn pisszegett. Mondhatom, akármekkora bajban is volt, elég nehezére esett, hogy a házba beengedjen. Sztálin Jóska unokaöccse voltam a szemében, vagy valami más ilyen fajsúlyú képtelenséget tartott rólam. Mellesleg az öltözékem sem ütötte meg a rózsaszín házikabát által emelt mércét, a degenerált bolyhos lábbelikről már nem is beszélve. Rajtam egy pár öreg, de kényelmes hegymászó tornacipő volt, lompos, kitérdelt tweednadrág meg lyukas könyökű, zöld színű szvetter, állógallérral. És még csak meg sem borotválkoztam. Az állam alatt különben se nagyon szoktam. Nem óhajtom elvágni a torkomat.

− Nos, mi az, Evelyn? − kérdeztem. Az előszoba ki volt tapétázva bekeretezett grafikákkal. Felismertem Hampstead és Hillhaven féltucatnyi híres karikaturistájának munkáját. Az egyik alá ezt írták: Remélem, téged jobban sért, mint engem. A legjobbakat: Pat Dobbin. A karikatúrán kicsi, kopasz, hegyes szakállú, pocakos fazon turkál egy Dobbinra emlékeztető ember zsigerei között, s a sebből bankjegyek és érmék hullnak. Pat Dobbin úgy ábrázolta önmagát, ahogy feltehetően a gyógyszeres szekrénykéje tükrében látta rendszeresen: azaz jóképűbbnek, mint amilyen igazából volt.

− Kérem − mondta. − Jöjjön hátra, Mr. Williams. Dr. Hughardt éppen kiment, hogy ellenőrizze a locsolófejet… és… láttam elesni, és… − Az állógalléromat rángatta, hogy növelje a sebességemet.

− Elesett? − kérdeztem. − Talán megrándította a lábát?

Sóhajtott egyet.

− Hívja csak a mentőket, Evelyn − ajánlottam. − Egy pillanat alatt itt lesznek. − Ezt tapasztalatból tudtam. Megmondtam neki a számot. − Mondja meg nekik, hogy Norm nincs eszméletén, s adja meg a címüket. Magam is eltalálok a hátsó ajtóhoz. Voltam én már vagy százszor ebben a házban.

Naná, hogy voltam. Igaz, megvan annak már jó ideje. A konyhát megnagyobbították az éléskamra rovására, de a hátsó ajtó ugyanonnan nyílt, mint egykoron. A reggeli szellő ide-oda nyikorgatta. Hallottam, amint Evelyn tárcsáz.

Kiléptem s megálltam, nehezen lélegezve. Most mintha sokkal melegebben sütött volna a nap, mint amikor a postaládámon esett kárt vizsgáltam. Norm Hughardt a pázsitja száraz részén hevert. A süllyesztett locsolófejek szórta vízpermet épp mögötte ért füvet, benedvesítve majdnem az egész gyepszőnyegét és a háza hátsó, vörös téglás falát. Reményteli kis szivárvány ívelt át az egyik fej felett. Három további fecskendő, a legközelebb esők, üzemen kívül voltak. Norm arccal a fűnek feküdt, cipője orra pontosan lefelé mutatott. Semmiben nem emlékeztetett Charlie Antolinire, de még csak az én Hobart bácsikámra sem, aki, midőn felfedezte Jézust, összeomlott a Fairlie Hillen.

Megközelítettem. − Norm? − mondtam. − Hogy vagy?

Norm nem felelt. Agyvérzés? Szívroham? Nagy erőfeszítés árán térdeltem le mellé. Kék színű, háromrészes öltöny két darabját viselte: a nadrágot és a mellényt. Inge tiszta volt és kikeményített. Lehajoltam, hogy az arcába nézzek, s láttam, a szeme nyitva: Bobby Fritz ruganyos művét bámulja. − O, kárhozat − mondtam, s a vállánál meglöktem. Felsőteste odébb gurult, alóla kibukkant a kifogástalan, kék-vörös csíkos nyakkendő. Két kézzel ragadtam meg a csípőjét, s a hátára hengerítettem. Most már egyenesen az égre meredt. − Norm, te begyöpösödött szarházi − szólítottam. − Ébredj fel. − Elgondolkodtam rajta, nem először immár, mi okozhatja, hogy valaki megrögzött jobboldali létére olyan állszakállat visel, mint amilyet Lenin hordott.

Fejemet a mellkasára hajtottam. Odabenn semmi nem moccant. Aztán a szájához tettem az arcom. Lélegzetnek nyoma sem volt, csak a kölni és a szájvíz illatát éreztem. Befogtam az orrlyukait, s a szájába fújtam, ahogyan a tévében szokták mutatni. Izzadtam. Rémes volt. Valaki, nálamnál sokkal fiatalabb, halott. Megismételtem a lélegeztetést.

− Mit csinál?! − visított rám az asszony a hátsó ajtóból.

− Ami tőlem telik, Evelyn − feleltem. − Kihívta őket?

Nagyot nyelt, miközben bólintott. Aztán Norm és közém állt. − Mr. Williams − lehelte −, gondolja, hogy ő… gondolja, hogy ő… gondolja…

− A legjobb, ha megvárjuk a mentőket − válaszoltam.

− Annyira normálisnak látszik − jelentette ki, s nem is állt távol az igazságtól.

− Segítsen talpra − mondtam. S kinyújtottam a karomat. Úgy fogta meg, mintha ganajdombba mártaná.

− Szorítsa már meg, Evelyn, az isten szerelmére − törtem ki. Végre megfogott, s nagy nehezen talpra kászálódtam. Ott álltunk mindketten, s lebámultunk Norm Hughardtra, aki − immár arccal felfelé − a gyepen feküdt.

− Az. Halott − mondta Evelyn.

− Olybá tűnik − hagytam helyben. − Micsoda átkozott ügy. Egy karcolás nincs rajta.

Ez talán tapintatlan megjegyzés volt. Evelyn Hughardt ellépett tőlem, keresztbe fonta karjait, azzal bement a házba. De talán csak a csengetést hallotta meg, mert rövidre rá ismét megjelent régi ismerőseim, a rohammentősök társaságában.

Fagyosan meredtek rám, amikor megláttak. − Már megint maga? − kérdezte a nagy bajuszos, s a velük lévő rendőr megrázta a fejét. Sziklaöklű pasas volt, bizonyos Tommy Turk, akit Teknősnek is neveztek; a hampsteadi állomány leghitványabb zsaruja. Már csak néhány hónap választotta el a nyugdíjtól, s a pocakja akkora volt már, akár egy terhes rozmáré, ám az ökleit még mindig szívesen használta.

− Nem rólam van szó, Teknős − mondtam. − Nyisd már ki a szemed.

Néha, amikor komolyabb mellkasi fájdalmaim vannak, kihívom a rohammentőket.

A fiúk körülvették Norm Hughardtot, aztán felnyalábolták s olyan szerkezetet vettek elő, amellyel nekem reményeim szerint soha nem kell közelebbi ismeretséget kötnöm. Teknős belefáradt, hogy engem méregessen, ezért ment, hogy megizzassza az özvegyet. Figyeltem, amint a fiúk megkóstoltatják a teherautó-akkumulátorra emlékeztető készséget Normmal, aki ettől megrándul, egyébiránt azonban jelét sem mutatja az életnek.

− Vége − mondta a nagydarab bajuszos. Aztán rám nézett, és közölte: − Ma reggel ez már a második ilyen esetünk, és a másik csapatnak is volt egy ugyanilyen. Mi a nyavalya folyik itt?

− Három szívroham?

− Ki a franc tudja? − mondta, s az egyik srácot kiküldte a mentőhöz hordágyért meg pokrócért.

Odamentem Teknőshöz meg Evelynhez. Teknős épp afelől érdeklődött, vitatkoztak-e, mielőtt a doktor úr hátrament.

− Nem − felelte az asszony.

− Oké, maga meg mit művel itt? − támadt rám Teknős.

− A hölgy segítséget kért. Megfordítottam Normot. Mondtam a hölgynek, hívja a mentőket. Csak erre jártam.

− Úgy érti, hogy maga itt… − Elharapta a szót, s én csak találgathattam, melyiket. „Ólálkodott?” „Kolbászolt?” Teknős rántott egyet a hasán, aztán vigyorgott, akár a majom. − Megijed tőlem, mi? Tudom, hogy meg, Williams.

− Mr. Williams − javítottam ki.

− Azt is tudom, miért. Mert maga sárga. Akár a citrom. Mindent tudok magáról, Mr. Williams.

− Idióták − mondtam. − Isten vele, Evelyn. Rendkívül sajnálom, ami történt. Ha bármiben segíthetek, telefonáljon.

Pislogott. Meg akartam ölelni. Teknős azonban minden bizonnyal letartóztatna erőszakos nemi közösülés kísérletének alapos gyanújával. Lassan átmentem a házon, ki az utcára nyíló ajtón.

Charlie Antolini még mindig üdvözült tekintettel hevert tökéletesre nyírt gyepén. Flo Antolini mellette guggolt. Sírt, de ugyanakkor hadarva beszélt is hozzá.

Átvágtam az úton. − Norm Hughardt a hátsó udvarában feldobta a pacskert − mondtam. − Átkozott szégyen. Szükségük van segítségre? – Merő hencegés volt persze. Le kellett feküdnöm már. De nagyon.

− Nem fog fölkelni, Mr. Williams − mondta Flo. − Nem tudom rávenni, hogy jöjjön be.

Lehajtottam a fejem, hogy lássam Charlie arcát. − Hogy érzed magad, Charlie?

− Gyönyörűségesen. Gyönnyörrű-ségessen.

− Ideje most már bemenni. Lehet, hogy nem is olyan sokára egy kis esőt kapunk.

− Oké − egyezett bele, s kezét, mint valami gyermek, kinyújtotta. Én az egyiket fogtam meg, Flo a másikat. Majdnem elestünk mi is, de Flo megvetette a lábát, és sikerült férjét is felhúznia.

− Jesszus, ez klassz volt − mondta Charlie. − Sohasem tettem még ilyet.

Flo köszönetet mondott, s Charlie-t a ház felé terelte. A férfi meg-megállt, hogy rácsodálkozzon a fűre meg a nárciszokra, de végül csak beámolygott valahogyan az épületbe. A függönyök diszkrét krrrsss hang kíséretében kerültek a helyükre.

Teknős a járőrautó motorjának férfias bőgése kíséretében húzott el az útpadkáról. A rohammentősök épp a hordágyat cipelték ki Norm Hughardt otthonából.

Végignéztem a Mount Avenue-n felfelé is, lefelé is, mentálisan láttam közelegni a fáklyás Jaegerek és a muskétát lengető, vörös zubbonyos brit gyalogosok hordáját. Láttam a vihart, a villámokat, amelyek azon az éjszakán cikáztak. Égtek a nagy házak. A többi elkerülhetetlen volt. A német zsoldosok és a brit katonák közt volt még valaki, az, akit Andrew Eliot tiszteletes említett… egy-két olyan férfiú vezeté őket, akik a szomszédos városokban születének s nevelkedének. Egy személy, én tudtam, Greenbank-ben született és nevelkedett. (Eliot tiszteletes, miként az decens közéleti személyiséghez illik, védelmezte szűkebb pátriáját.) Majdhogynem az arcát is láttam. Meglehetősen hasonlított hozzám. Odakinn volt egy halott gyerek; egy igazi gyermek, noha én akkor még nem tudtam róla. A rohammentő elzúgott mellettem, s az illúzió darabokra tört. Sarkon fordultam, s hazamentem.

 

6

 

Mármost tegyük fel, hogy a gondolkodó felhő Woodville helyett Hampsteadben születik meg. Tegyük fel azt is, hogy dr. Wise tudta, mit beszél. A városban körülbelül huszonötezer ember él. Ha az azonnal bekövetkező halálesetek aránya öt és nyolc százalék között mozog, úgy szombat éjszaka ezerkétszázötven usque kétezer ember esett volna holtan össze. Az utcák hullákkal lettek volna teli. Ám a szombat éjszaka folyamán és vasárnap délelőtt csak öt ember halt meg Hampsteadben. Friedgood, a Kövecs halála mindenki figyelmét lekötötte, ráadásul ezt egy másik gyilkosság is követte, így senkinek nem volt még csak esélye sem arra, hogy felfigyeljen bármilyen összefüggésre.

A legidősebb áldozat egy korombéli öregúr volt, nyugdíjas hajódíler, aki a Gravesend Roadon lakott. A legfiatalabb egy hétéves srác. Ami durva. Nem lenne szabad, hogy kissrácok haljanak meg ilyesmi miatt. Tabby is lehetett volna. Látják: akár Tabby Smithfielddel is megtörténhetett volna ez a borzalom. A srác szülei csak tizennyolc hónapja költöztek ide.

Valahol a srác meg a hajódíler közt ott volt a halottak közt egy barátom is. Akkor tudtam meg a hírt, amikor hazaértem. Csörgött a telefon. Harry Zimmer keresett. Babe, mondta, halott. Volt egy kis tüdőtágulása, de nem az végzett vele. Egyszerűen csak összeesett, amikor kiszállt az autóból. Lezuhant, s holtan hevert a Gravesend Beach-i parkolóban. Pokoli hír volt. Harry sírva mondta el. − Csak akartam, hogy tudja, Mr. Williams − zokogta. − Babe mindig azt mondogatta, maga egy igazi úriember. − Elmondtam, amit ilyenkor szokás.

Ördög. És pokol. Nem vagyok már képes arra, hogy a saját stílusomban írjak. A vén, vérengző Teknősnek volt igaza, és sárga vagyok. Degenerált módja ez az írásnak.

Így aztán azt fogom csinálni, hogy leírom, miként vettek Allbee-ék házat az utca másik oldalán, s hogyan találkoztak Patsy McClouddal. Prológus, meg ehhez hasonlók. Egykettőre vissza fogunk kanyarodni Tabbyhez, majd meg mesélek maguknak Gary Starbuckról, a tolvajról, a kis bandáról, aminek majdhogynem a tagja lett Tabby is, és a történetekről, amiket Pat Dobbin illusztrált. Mind a történethez tartozik, akár hiszik, akár nem. Rá fognak döbbenni.

És csak aztán érünk ahhoz a részhez, amelyről gyűlölök írni. Szerettem Wren van Horne-t, csak nyolc évvel volt fiatalabb nálamnál, s együtt nőttünk fel. De szerettem Babe Zimmert is, a kedves, bábuarcú, idős hölgyet, aki úgy vélekedett, igazi úriember vagyok.

Ha kölyökként olyan lettem volna, mint Tabby, így végzem magam is.