4 A tükör mélye

 

1

 

Augusztus második hetében, mikor Tabby felkészült arra, hogy Graham Williamst utánozva puszta kézzel támadja meg a Sárkányt, két, láthatóan egymástól független esemény következett be, amelyek Hampsteadben, Hillhavenben és Patchinban minden emberi lény életére hatással voltak. De persze semmi nem az volt, aminek látszott, s a két esemény − dr. Chaney először jelentette be a Dobbin-szindrómát, illetve dr. Theodore Wise és dr. William Pierce sajtókonferenciát tartottak egy Butte City-i motelben − bizony igencsak kapcsolatban állt egymással; Hampstead meg a többi város pedig ugyanúgy folytatta az életét, mintha mi sem történt volna. Ami megerősítette az ott élő emberek őrületét − már ha egyáltalán bármi szükség volt ennek megerősítésére. A sajtókonferencia után semmi szín alatt.

A tucat körüli túlélő szivárgó, akik féltették az életüket, s elhagyott házakban húzták meg magukat, megtalálták az utat a biztonságos Yale Egészségügyi Központba. Ott dr. Chaney izgalmas vizsgálatokat végzett rajtuk, majd egyre fantasztikusabb megoldásokat dolgozott ki életben tartásuk érdekében. Végül kifejlesztett egy habból és üveggyapotból álló struktúrát, amely képes volt alkalmazkodni a beteg változó állapotához. Ha pedig a páciensek a betegség végső stádiumába jutottak, akkor kitinvázzal vették körül őket: szilárd, ám flexibilis, gumiszerű anyaggal, amely megjelenésre erősen emlékeztetett a tojáshéjra. Dr. Chaney úgy gondolta, eljött az idő, hogy a Lancetnél valamivel szélesebb olvasottságnak örvendő orgánumban is beszámoljon a Dobbin-szindróma Patchin megyei megjelenéséről. A Lancet akkor már vagy egy hónapja ült Chaney cikkén, holott az orvos immár saját ügyének tekintette a Dobbin-szindrómát, mi több, Dobbint magát. Meginvitálta New Havenbe a New York Times egészségügyi tudósítóját, s maga ment ki elé a vasútállomásra. A peron végében ácsorgó Chaney hóna alatt lévő fekete bőr mappában nyolcszor tízes, színes fotók lapultak, melyek segítségével a fiatal riporter némi fogalmat alkothatott magának arról, mire számíthat, ha megérkeznek az egészségügyi központba. A riporter soha nem látott olyasmit, ami a fotókon elé tárult, és eddigi pályafutása során még soha semmi nem érintette olyan érzékenyen, mint az, ami Pat Dobbinból megmaradt.

Ted Wise és Bill Pierce Montanában olvasták a tudósító beszámolóját számítógépük képernyőjén. Haugejas tábornok eltűnése és feltételezett halála óta az osztály csak belőlük kettejükből meg egy titkárnőből állt. Laboratóriumukat tizenhat nappal korábban szerelték le, és az összes többi tudóst szanaszét szórták a Telpro különféle üzemeiben és létesítményeiben, néhányan pedig az ország egyetemeire kerültek. Wise és Pierce felügyelték annak a projektnek a leépítését, amelyet közel két éven át irányítottak. Ők bocsátották el a csapat maradékát, ezt követően pedig óvatosan izolálták és becsomagolták a teljes DRG-16 készletet. Tudták, hogy DRG-17-et már sohasem fognak előállítani. A tényleges munkát lényegében nem igénylő, dologtalan időszak nyolcadik napján a hadsereg 4. számú, különleges alakulatához tartozó, polgári öltözékű emberei jelentek meg egy teherautóval, s elszállították a hatalmas fémbadellákat tartalmazó rekeszeket. Wise és Pierce maga is segédkezett a pakolásban. Az egyik polgári ruhás felugrott a teherautó hátuljába, és egy feliratot ragasztott az egyik rekeszre: GÉPALKATRÉSZEK.

− Szerinted mit fognak csinálni vele? − kérdezte Bill Pierce a főnökét, miközben a kapuban állva figyelték, amint a teherautó keletnek fordul, a sztráda irányába. Máris igen kicsinek látszott a jármű: a táj átütő sivársága törpítette el.

Wise tudta. − A vízbe megy − mondta. − Átrakják egy másik konténerbe, azt ledobják egy hajóról, majd remélik, hogy a cucc mindörökre ellesz a fenéken. Semmilyen írás nem születik róla.

− Gondolod, kapunk újabb projektet? − kérdezte Pierce. Még láthatták a teherautót. Akkora volt, mint egy matchbox.

− Szerinted? − kérdezett vissza Wise. Ajka száraz, cserepes volt. Egyik metszőfogán sárgás folt látszott.

− Szerintem van rá esélyünk.

− Persze. Föltéve, hogy Haugejas tábornokról mégis kiderül, hogy halhatatlan. − Végigfuttatta a nyelvét a száján. − Emlékszel Leo Friedgoodra? − kérdezte hirtelen. − Remélem, a kurafi felfogta, mi közeledik feléje.

Újabb nyolc napi lógás után Pierce különös tekintettel meredt a képernyőre, amelyen a New York Times cikkéből származó részletek villóztak. Wise álmos szemmel pillantott fel az irodai kempingágyról. − Megtalálták Haugejast? − érdeklődött.

− Uramatyám − mondta Pierce. − Gyere csak ide, és nézd meg ezt.

Wise odabotorkált a terminálhoz. Miután elolvasta a fiatal tudósító Pat Dobbinról meg a többiekről írott cikkének első két bekezdését, s azonnal felvillanyozódott.

− Ez az − mondta. Az üvegfal mögött sikoltozó Tom Gay látványa, amelytől soha nem tudott teljes mértékben megszabadulni, felvillant a szénfekete háttéren ülő zöld betűk mögött. − Hát ez tényleg az. „Igen vad anyag”, nem ezt mondtam Leo Friedgoodnak? − Szemét dörzsölve közelebb hajolt a terminálhoz, mintha abban reménykedne, megváltozik a szöveg, amit olvas.

− Most mit csináljunk? − kérdezte Pierce. − Azt hiszem, tudom, én mit teszek. És azt hiszem, megteszem akkor is, ha te nem fogsz vele egyetérteni.

Wise színtiszta rémületről árulkodó szeme rávillant.

− Tudod, ugye, milyen következményei lesznek ennek?

− Nem. És te sem tudod. De azt hiszem, eleget ültünk már ezen a dolgon. Én azt mondom, hívjuk fel ezt az újságírót meg a szerkesztőjét, meg mindenkit, aki csak eszünkbe jut, és vágjunk bele. Mondjuk el az igazságot.

Wise idegesen nyalogatta a száját, majd a képernyőre pillantott. − Ezt mondom én is.

 

A dr. Theodore Wise által előrelátott következmények közül kettőre legott a Butte melletti Best Westernben rögtönzött sajtótájékoztató után sor került. Kirúgták a Telprótól őt is, William Pierce-et is, fél óra múlva pedig a connecticuti állami rendőrség megtelexezett kérésére a montanai államiak őrizetbe vették mindkettejüket. A sajtótájékoztató jóval vadabb dolognak bizonyult, mint gondolták: tévékamerák materializálódtak előttük, riporterek teli torokból ordítoztak kérdéseket, s folyamatosan újabbak érkeztek, hogy újabb hangos kérdést tegyenek fel.

− Milyen érzés tudni, hogy maguk gyilkolták meg azokat a gyerekeket? − kérdezte egy napszemüveges, rojtozott szarvasbőr dzsekit viselő nő.

Wise nyelt. Keserű ízt érzett a szájában, mintha egy doboz cigarettát szívott volna el. − Nos, ez a fejlemény… − kezdte, s próbált a lehető legbecsületesebben válaszolni a kérdésre. − Ez a fejlemény volt az egyik oka annak, hogy dr. Pierce meg én feltételeztük, munkánknak nincs köze a connecticuti tragédiákhoz. Az általunk elért eredmények bizonyos jellemzőknek feleltek meg, és ezek az esetek… meglehetősen messze estek ettől. Már úgy értem, az, hogy gyermekek a vízbe ölik magukat. − Arca elvörösödött. − Még mindig nem tudok arra gondolni, hogy a produktumunk lenne felelős ilyesmiért. Ha elfogadnám, az morálisan sokkolna. De a kísérleti alanyaink soha semminemű hajlandóságot nem mutattak öngyilkosságra, sem individuálisan, sem tömegesen.

− A maguk kísérleti alanyai emberszabású majmok voltak! − ordította egy kockás inges férfi a terem végéből.

− Nem, csak majmok − mondta Wise. − Azonnali halálesetekre néha voltak példák, konkrétan a DRG kategóriáitól függően öt és nyolc százalék közt.

Még nagyobb felfordulás támadt, s a kérdések oly sűrűn záporoztak, hogy Wise csak arra az egyre válaszolt, amelyet tisztán hallott. − Igen, feltehető, hogy a DRG a felelős a baleset napján a régióban bekövetkezett halálesetek egy részéért.

Bill Pierce felállt; látta, hogy két rendőr lép be a terembe.

− Mit kéne csinálni Hampsteaddel? − harsogta túl egy férfi a Wise válasza nyomán támadt hangzavart.

− Körbekeríteni − felelte Wise.

Ez csak az első volt azon tucatnyi sajtótájékoztató közül, melyek központi témáját Hampstead és a DRG képezte. Tartott egyet a Telpro szóvivője, aztán újabb és újabb következett: a sajtos mindeme jelenései során tagadta az általa „állításoknak” nevezett tényeket; védte a mundér − konkrétan Henry Haugejas tábornok − becsületét; a helyzet teljes felülvizsgálatát ígérte. Mondani semmit nem mondott. A Pentagon sajtóattaséja sem közölt többet, de ő legalább beérte két alkalommal. A baleset alkalmával életét vesztett három fiatalember egyikének, Harvey Washingtonnak a szülei ugyancsak fogadták − nappalijukban − a média embereit, s rasszizmussal vádolták meg a Telpro tudósait. A védelmi tárca, amikor a hampsteadi káoszról kérdezték − mert ekkor már nem lehetett másnak nevezni, ami a városban folyt kijelentette: „Hála istennek abban a helyzetben vagyunk, hogy teljes mértékben tagadhatjuk, hogy bármi közünk van hozzá.” A Telpro New York-i székháza előtt annyi tüntetésre került sor, hogy a rendőrség a gyalogosforgalom zavartalansága érdekében kordonnal kerítette el az East Fifty-ninth Street járdáját. Szenátusi albizottság alakult; az albizottság teherautónyi aktát és dokumentumot kéretett be a Telprótól, hogy aztán azon nyomban el is vesszen a tartalmukban. Két filmjogot kötöttek le, mielőtt dr. Wise és dr. Pierce ugyanennyi hetet töltött el történetük ismételgetésével. A Time magazin „Patchin megye furcsa története” címmel hozta a sztorit. A Newsweek azt kérdezte: „Mi történik Hampsteadben?” A Newsday pedig elcsodálkozott: „Gyilkost kreált a DRG?”

Miként Graham Williams megjósolta, a helyiérdekű vonatok többé nem álltak meg a hampsteadi, a hillhaveni és a greenbanki állomásokon, és ezek a vonatok üres peronok mellett robogtak el. Hébe-hóba egy ember − nem mindig ugyanaz − bukkant fel ott, ahol fel kellett volna szállnia a Grand Centralra tartó vonatra. Ruháját szembeszökően félregombolta, haja fésületlen volt, aktatáskája pedig üres; nem is tudta volna megmondani, mit csinál tulajdonképpen. Bármikor is érkezett, rosszkor érkezett. A megjelenő ember néha horzsolást viselt az arcán, máskor nyelvével piszkálta lötyögő fogát. Homályos, ám kellemes emlékei voltak egy verekedésről, amely Kiddietown parkolójában tört ki (vagy a Chez Normandban egy bárban, vagy a Grand Union pénztáránál), arra azonban már nem tudott volna visszaemlékezni, voltaképp miért is tört ki a ribillió, és miért érzi magát ilyen jól tőle. Ez az ember vagy fel és alá barangolt a sínek mentén, vagy átlépdelt rajtuk, vagy levetkőzött, vagy mosolygott, vagy betolta aktatáskáját az állomás valamelyik ablakán, vagy… de bármit is tett, amikor a következő vonat áthaladt, a vadul robogó Conrail zaja, dühe és színe minden bizonnyal ráijesztett.

Graham Williams nem látta előre, hogy az állami rendőrség útakadályokkal torlaszolja el a sztráda hampsteadi és patchini kijáratait, azzal azonban tisztában volt, hogy a városok lezárásának hatása − legalábbis magukban a városokban − csaknem elhanyagolható. A hampsteadiek többé ugyan nem mehettek autóval New Yorkba, hacsak Patchin távolabb eső végén fel nem hajtottak az egyes útra, és át nem könyörögték magukat az ottani rendőrségi ellenőrző ponton. Ám a hampsteadiek nemigen érezték már szükségét annak, hogy városukat elhagyják. S mire Wise megtartotta sajtótájékoztatóját, azok, akik távozni akartak, már elmentek. A maradók pedig épp elég dolgon gondolkodhattak el anélkül is, hogy meglátogatták volna a Bloomingdale-t.

Mert Hampstead megmagyarázhatatlan borzalmak és rémségek városa lett, s ez még azoknak is szembeszökő volt, akik boldogan elmerültek az erőszakban, ideértve azt a tizenöt éves srácot, aki atavisztikus örömét lelte abban, hogy benzint locsoljon egy faházra, majd rádobjon egy lángoló gyufát. Mintha titokban ezek az emberek is szivárgókká váltak volna, akik nyomára bukkanni s akiket megsemmisíteni lehetetlen. A hampsteadiek éjjelente hangokat hallottak, amelyek a padlásra vezető lépcsőket recsegtették, vagy a hálószoba ablaka mellett nyüszítettek. A hangokat majdnem fel lehetett ismerni, de csak majdnem… mert talán a józan ész maradéka tiltakozott az ellen, hogy felismerjék őket. Még a leginkább eszementek, még a legerőszakosabbak is ellenőrizték, hogy éjszakára alaposan bezárták-e a bejárati, illetve a hálószobaajtót. A háromsávos utcákon járók egyenesen előrenéztek; a golfozók hallgatólagosan megegyeztek abban, hogy a pálya bizonyos részeit nagy ívben kerülik − elvégre vannak helyek, feleim, ahol az ember fia furán érzi magát, legjobban teszi hát, ha ezektől a lehető legtávolabb tartja magát, és azzal el van a dolog intézve.

Egymás után, egyre sűrűbben támadtak fekete lyukak a mindennapi élet szövetén, azokon a helyeken, ahol egykor embertársak voltak. Július utolsó hetétől sem Archie Monaghan, sem megtermett üzlettársa, Tom Flynn nem járt már be az irodájába. Titkárnőik folytatták a munkát, míg le nem gépelték az utolsó szerződést, le nem xeroxozták az utolsó végrendeletet, s az iratokhoz nem csatolták az utolsó tanúvallomást. Aztán lementek a földszintre, ahol egy másik jogi cég, a Shobin Schuyler Mink Fine & McFeeley bérelt irodákat; az ott dolgozó titkárnők ugyanis televíziót hoztak be, s üres óráikat szappanoperákkal meg kvízműsorokkal bélelték ki, ebédjüket meg a csemegeüzletből szerezték be. Shobin és Fine még június elején dezertált a városból, Schuyler egy hétre rá. Minket a Framboise étterem előtt gázolták halálra, McFeeley holttestére pedig a golfpályán bukkantak rá, nagyjából ugyanott, ahol Archie Monaghan és Tom Flynn földi maradványaira is. A nők egymás közt sokkal jobban érezték magukat. Igényelték egymás társaságát.

A Poor Fox Roadon, a Krell-ház körül a gyomnövények kezdtek kipusztulni. Senki nem látta, így senki nem is kérdezte a jelenség okát, de a parlag− és a gyermekláncfű, a csalán és az aggófű előbb elszáradt, majd megfeketedett. A Kendall Pointon is haldokolt a növényzet, s a föld olykor mintha szürke füstfellegeket bocsátott volna ki magából − de az akár köd is lehetett.

 

2

 

Három nappal a Graham nappalijában végződött hosszú éjszaka után Tabby Smithfield zavaros gondolatok közepette kutyagolt lefelé a Beach Trailen. Tabby ebben a három napban folyamatosan rágódott. Tudta, hogy döntésre kell jutnia, de csak azt érte el, hogy összezavarta magát. Kissé eltávolodott három barátjától, mert tartott tőle, a bizonytalanság miatt többet kottyint el, mint amennyit szabadna. Senkivel nem akarta megbeszélni az őt foglalkoztató gondolatokat, míg meg nem bizonyosodik érzései felől; de még akkor is előbb Patsyvel akarta megtárgyalni a dolgot, mielőtt a két férfit beavatja. Kis szerencsével erre nem is lesz szükség, míg minden le nem zárul. Tabby tudta: Graham és Richard soha nem egyezne bele abba, hogy egyedül vegye fel a harcot a Sárkánnyal.

A Beach Trail végén jobbra fordult. Válla felett hátranézett, s átfutott a Mount Avenue-n. A fizikai erőfeszítés hasznára volt abban, hogy kis időre félretegye az őt foglalkoztató problémákat. Ismét lassított. Egy perc múlva megint hátrapillantott. Semmi mást nem látott, mint a Mount Avenue enyhén kanyarodó ívét meg a Grave-send Beach tölgyeit. Tabby megpihent, kezét barna kordbársony nadrágja kezébe süllyesztette, s megbizonyosodott róla, hogy a nagy, öreg fák közt senki nem bujkál. Végül vállat vont és megfordult; a ház felé indult, amely a szülőháza volt.

De még mindig nem szabadult a kínzó érzéstől, hogy valami oson utána.

Megint körülnézett, de csak a morzsálódó, kátyús utat, a hatalmas, vén fákat, a téglafalak előtt virágzó mirtuszt látta. Az úton reszkető napfényre a lombok rajzoltak mintázatot. Tabby megint nekiindult.

S az érzés követte.

A hosszú éjszakai beszélgetés óta együtt étkeztek ők négyen; Graham és Richard leginkább azt próbálták kiókumlálni, tetten érhető-e bármi tervszerűség abban, hogy kiket gyilkolt meg a Sárkány, s hogy e gyilkosságokból kiolvasható-e bármi, ami felett ők eddig elsiklottak. E megbeszélések idején Patsy is jelen volt, s úgy tett, mintha elmélyülten gondolkozna a két férfi által felvetetteken, Tabby azonban mindvégig érezte, hogy az asszony elkalandozik, feléje pedig apró kérdésnyilakat sugároz. Próbált ellenállni ezeknek, ám a törekvés, hogy elutasítson bármit, ami Patsy McCloudtól származik, ellentmondott mindannak, amit a nővel kapcsolatban érzett. Az étkezések alkalmával leginkább csak csipegetni tudott.

Igenis képes rá. Ez a gondolat nem hagyta nyugodni. Graham Bates Krellről szóló hosszú története egyfajta kód formájában hangzott el, amit csak ő tudott megfejteni; s a desifrírozás azt az eredményt hozta, hogy négyük közül csakis és kizárólag ő, Tabby Smithfield képes arra, hogy a Sárkány vesztét okozza. Ez azonban azt is jelentette vajon, hogy magára hagyatva kell cselekednie, miként Graham is tette? Tabby igencsak hajlott afelé, hogy igennel válaszoljon erre a kérdésre, mert bizonyítani szeretett volna a többiek előtt. Mindörökre titokban tartva ugyanakkor a betörési kísérletben való részvételt, amelynek szégyene mostanra már elmosta a tett részleteit: Tabby nem tudta volna felidézni azokat a pillanatokat, amikor Gary Starbuck dobozkocsijában kuporogva markolászta a rádiót; ami pedig oda vitte, az visszatekintve olyan örvénynek tűnt, amelynek céltalan lett volna ellenállnia.

Graham elbeszélése során egy ponton arra mutatott rá, hogy amikor Bates Krell-lel összehozta a sors, korban közelebb állt Tabbyhez, mint Richardhoz és Patsyhez. Ami pedig magát a történetet illeti, annak egyetlen eleme gyakorolta Tabbyre a legnagyobb hatást: Graham elszigeteltsége. Graham eléggé megbízott magában ahhoz, hogy egyedül cselekedjen, s amikor segítségre volt szüksége, azt meg is kapta. Tabby épp elég iskola udvarán fordult meg ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra megtanulja: az élet nagy ajándékai mindig azokat illették, akik mindig úgy cselekedtek, ahogyan azt elvárták tőlük.

Amikor az apját gyilkoló lángnyelv jutott az eszébe, Tabby biztosan tudta, meg kell ölnie a Sárkányt: s amikor erősen belegondolt, félelmeivel is azonnal szembe kellett néznie.

Ha pedig arra gondolt, hogy visszamegy dr. Van Horne házába, fagyos kéz markolta meg a gyomrát.

Tabby most a lándzsahegyes kerítés előtt állt, s a sárguló gyepen túl emelkedő házat nézte, amely egykor a nagyapjáé volt, s amelyről nagyapja valószínűleg azt gondolta, egy napon Tabbyé lesz. Ez volt az a föld, ahol háromszáz évvel ezelőtt Gideon Winter olyan eseményék láncolatát indította el, amelyek visszavonhatatlanul megmásították Tabby életét. Tabby azt tekintette a legerősebb bizonyítéknak erre nézve, hogy végezni akart a Gravesend Beach feletti házban az öregemberrel. Már maga a tény, hogy ez a szülőháza, a kiválasztottság érzését erősítette.

Igen, mondta magának Tabby. A dolga az, hogy megölje Wren van Horne-t.

Árnyék esett a kiégett fűre, s Tabby ijedtében ugrott egyet − mélyen elmerült gondolataiban. Megperdült, hogy szembenézzen az árnyék tulajdonosával. Meg volt győződve arról, hogy Wren van Horne követte őt a Mount Avenue-ra, s most próbálja majd megölni. Az orvos helyett azonban azt az embert látta maga előtt, aki után igazán vágyakozott.

− Sajnálom − mondta Patsy. − Azt hiszem, kicsit halkan jöttem. Nem akartalak megijeszteni, Tabby.

− Ó, Jézusom − mondta Tabby. − Hát, ami azt illeti, ahhoz képest elég jól sikerült. A mindenit! Jó nagyot ugrottam a levegőbe.

Egymásra mosolyogtak, s Tabby érezte, amint az agyukból áradó energiák találkoznak. Határozottan elfüggönyözte gondolatait, s ezt abban a pillanatban udvariatlanságnak érezte. Ha Patsy zárná őt ki hasonlóképp, olyan érzés lenne, mintha az ujjaira csapnák az ajtót.

− Sajnálom − mondta Patsy. − Nem akartam.

Tabby megrázta a fejét. − Mindegy. Azt hiszem, idegesebb vagyok a kelleténél. Richard és Graham mit művelnek?

− Ugyanazt, mint amikor elmentél. Beszélnek, beszélnek és beszélnek. Szerintem minden eddig történt rémség dacára kitűnően érzik magukat egymással.

− Így aztán úgy döntöttél, utánam jössz. Vagy Graham küldött? Szerintem mindenki azt hiszi, elhallgatok valamit.

Patsy hevesen megrázta a fejét. − Természetesen nem Graham küldött utánad, Tabby, és ha megtette volna, hát azt mondom neki, menjen a pokolba. Azért jöttem ide, mert én akarok beszélni veled, s úgy gondoltam, itt talállak meg. Nem küldött engem senki. Nem kémkedek utánad.

− Igen. Azt hiszem, hiszek neked. − Rámosolygott az asszonyra.

tényleg hiszel, hallod-e? ez fontos.

tényleg tényleg

de azért csakugyan elhallgatsz valamit előttünk

Patsyyyy….

én azt hiszem nekem el akarod mondani… én azt hiszem segítséget akarsz

igen igen igen oké

− Oké − ismételte Tabby fennhangon. − Igazad van, valóban titkolódzóm. És csakugyan elkelne a segítség. De csak tőled.

én csak a magamét ajánlhatom

− Tudod, hogyan értem.

Patsy bólintott. − Csak azt nem tudom, miért.

− Te még nem tettél olyat, amit szégyelltél? Hát nem tudod ezt megérteni?

Némi pír jelent meg Patsy arcán.

mindannyiunk életét kockáztatod holmi szégyenérzet miatt? Ez minden, ami…

− Nem, nem ez − mondta Tabby gyorsan. − Talán nem a megfelelő szót használtam.

− Lefogadom, hogy nem is a legrosszabbat − felelte Patsy. Közelebb lépett, s megfogta Tabby vállát. − Bármit tettél, Tabby, az előttünk már nem tűnne rettenetesnek.

Tabby megrázta a fejét.

− De, ugye, azt is tudod, hogy tovább erről nem hallgathatsz. Ha tudsz valamit…

Tekintetük találkozott. − Ó, tudom − felelte Tabby.

− Pont ezen gondolkoztam.

− Figyeltelek, mialatt Graham Bates Krellről mesélt. Megmondhatom, mi jár a fejedben. Az, hogy egymagad végzel a Sárkánnyal, vagy tévednék? Ahogyan ő is. Rá volt írva az arcodra.

A fiú bólintott. Ha Patsy ennyit látott, akkor a legfontosabbat is tudja.

− Meg tudnám ölni − mondta. − Ha Graham húszévesen képes volt rá, akkor én is képes vagyok rá most.

− Tudod, ki ő − mondta Patsy, s ezzel beszélgetésük lényegéhez érkeztek. − Azt gondoltam, tudod.

− Legszívesebben tálcán hoznám eléd a fejét. − Tabby torzan elvigyorodott. − Ezt szeretném csak igazán.

Villamos feszültségű csend vibrált köztük egy percig, s Tabby már szólt volna, de az asszony megelőzte. − Inkább veled tartok. Tegyük a fejét ketten arra a tálcára.

Tabby pontosan erre gondolt, amikor a mondat elhangzott. Mélyet lélegzett, s tudta: Patsy most már soha nem fogja egyedül hagyni annyi ideig, hogy valamit tegyen is. Elegánsan megkötötte a kezét, lehetővé téve, hogy elérje, amire a leginkább vágyik, de amit eddig még nem fogalmazott meg magában. Ő meg Patsy kettesben ölik majd meg a Sárkányt.

− Megölte az apámat − mondta. − Ő rendezte így ezeket a dolgokat. Láttam az arcát, amikor ötéves voltam. Kissrác. Láttam, amint épp meggyilkol valakit. − Tabby dühe magasra csapott, majd csillapult. − Még ma este meg akarom tenni − közölte. − Csináljuk ma este.

− Kettőnknek több az esélyünk, mint neked egyedül − mondta Patsy. − Különben is, mi ketten szerencsét hoztunk egymásnak, igaz?

Tabby látta az arcában a félelmet, s tudta, hogy az egy pár az ő rettegésével, de Patsy ereje elég ahhoz, hogy mindketten leküzdjék ezt az érzést. Nem habozott tovább.

− Halljam a nevét − mondta Patsy.

− Az orvos az, aki a strand fölötti nagy házban lakik. Dr. Van Horne.

− És biztos vagy benne, hogy… Nem azt kérdem, honnan tudod, hanem hogy csakugyan jól tudod-e.

Tabby bólintott, s figyelte, amint a Patsy arcán uralkodó félelmet elképedés, megdöbbenés, s mi több: önbizalom váltja fel. − Csakugyan jól tudom − erősítette.

− Ő az, semmi kétség. De egy dolgot meg kell ígérned. Nem szólsz Richardnak meg Grahamnek.

− Szólnom kéne. − Patsy a fiú engesztelhetetlen arcába nézett. − De nem fogok. Ígérem.

 

− Ma este − mondta végül Tabby.

− Hat, fél hét megfelel? Általában akkor megyek ki sétálni. Nem akarom, hogy Graham gyanút fogjon. És van valami, amit el akarok hozni otthonról.

− Kinn az utcán találkozunk. Richard és Graham annyira el vannak foglalva egymással, hogy észre sem veszik, hogy mi elmentünk.

Patsy ideges mosolyt villantott rá, elismerve: ez bizony így van.

− És tényleg nem szólsz nekik?

− Megígértem, nem?

− Te aztán tényleg nem mindennapi vagy − mondta Tabby. Hirtelen − most először − nem olyasvalakinek látta Patsyt, akit reménytelenül elválaszt tőle a neme és a korkülönbség, hanem vele egyenlő embernek. Vörösbegy kezdett dalolni. Tabby a karnyújtásnyira álló Patsy McCloudra nézett a párás napsütésben, nagyapja vén háza előtt, megnézte arccsontját, nagy, barna szeme körül a hajszálvékony ráncokat-

te sem, rosszcsont

− és az a felnőtt férfi volt, mivé egy napon válik majd, s azt a nőt nézte, akit oly régóta ismert s oly nagyon szeretett -

??? mi??? Tabby?

− hogy képzelete ösztönösen követte az asszonyét. Vadul hullámzott Tabby körül a világ, s húsz évvel lett idősebb, Patsy McCloud igazi partnere, s Patsyből akkora, kettejükre vonatkozó információtömeg áradt, hogy be sem tudta volna fogadni, esőverte virágmezők, óvatos-bizonytalan lépést tett hátrafelé, s e mozdulat megtörte a varázslatot. Csendes volt a világ, s Patsy története, amely valami csodálatos módon mindkettejük története volt, nem áradt tovább felé. Elmúlt az a furcsa dal is, amely elringatta. A vörösbegy elhallgatott.

mi a fene???

Patsy, én, Patsy én… hogyan?

− Ez meg mi volt? − kérdezte Patsy vad arccal. A fiú elé lépett, s átölelte. − Úristen − mondta.

− Én, ö, nem… − kezdte. − Én, ö, nem… − Gyorsan pislogott, majd hátralépett, de fogta az asszony kezét.

− Uramisten!

Aztán egyszerre elengedték egymás kezét.

− Oké − mondta Tabby. − Oké. Hat órakor.

Figyelte, amint Patsy elmegy. Az asszony megfordult és integetett, mielőtt a Beach Trailre tért.

Tabby úgy döntött, megteszi az utat a megfeketedett romhalmazig, ami három nappal korábban még a Four Hearths volt. Megteszi az utat az apja sírjáig.

Menet közben ismét hatalmába kerítette a mögötte settenkedő valaki − vagy valami − érzete, de most már nem zavartatta magát azzal, hogy körülkémleljen. Ez az érzés része volt annak a gyengeségnek, aminek Patsy McCloud és a Four Hearths volt a gyógyszere.

 

3

 

− Mennyi az idő, Richard? Nem kéne bemennünk?

Richard Allbee kerti székében heverve felemelte a karját, és a csuklójára sandított. − Öt perc múlva hat. Minek kéne bemenni? Nem jól elvagyunk itt? Bár azt hiszem, rövidesen vacsoráznom kéne.

Graham hosszan megszívta szivarját, majd vaskos füstfelleget bocsátott ki. − Szerintem nálam nem fér össze a hátsó udvar meg a gondolkodás. Utóbbinak a falak közt a helye. De ha még maradnál egy kicsit, felőlem rendben. Patsy merre kóborolt el?

− Fogalmam nincs − mondta Richard. − Talán Tabby-vel akart beszélni.

− Igen − mormogta Graham. A kötés már nem lógott a nyakában. Szerencsére mégsem törte el a karját, mint hitte. Csak zúzódás volt. Jómaga is megbízhatatlan külsejű, rozoga kerti széken hevert, melynek háttámláján a műanyag keresztlécekről lekopott a festék. Az udvarban buján terjengő gyomok magasabbja felért a keresztlécekig, s Graham úgy gondolta, hogy ha a szék eresztékei bemondják az unalmast, az alkotmányt alighanem a gaz fogja majd egyben tartani. − Nagyon egy húron pendülnek − jegyezte meg. − Amin nem is csodálkozhatunk, ha belegondolunk, mennyi minden közös bennük. Kár, hogy nem voltál ott, amikor először találkoztak.

Richard Graham felé fordult. Az öregember ezen az estén feltűnően ízléstelen öltözéket viselt: könnyű sárga pulóvert és hozzá egy vagy negyvenéves öltöny részét képező sárgásbarna tweednadrágot. Körülötte az elhanyagolt udvart gaz és térdig érő fű verte fel.

− Mikor meglátták egymást, arra gondoltam, Patsy helyből vagy tíz évet fiatalodott − mondta Graham. − Van bennük valami közös, amit mi soha nem fogunk megérteni. Akárha születésénél fogva vak embernek mesélnének a színekről. De még akkor is azt hiszem, hasznát tudjuk venni annak a valaminek. Része a fegyvertárunknak.

− Graham − kérdezte Richard −, mit gondolsz, de komolyan, mi lesz velünk? Elhiheted, nem tennék fel ilyen kérdést, ha ők is itt lennének, de van egyáltalán valami esélyünk?

− Aha − vágta rá Graham. − Naná, hogy van. A felmenőink még a fekete nyár után is végeztek vele. Nekünk most nehezebb persze a dolgunk. Azóta változott egy és más. Száz éve mit sem számított, Hampstead el van-e vágva a külvilágtól vagy sem. Akkor még mindenki maga termelte, amit elfogyasztott, érted? Ennek a területnek a java szántóföld volt − a földből éltünk. Most azonban a zöldségüzletek egykettőre konganak majd az ürességtől, és a dolgok komolyra fordulnak. Éhséglázadások törnek majd ki. Az emberek egymást ölik húsért, lisztért, cukorért. − Megszívta szivarját, majd feltartotta. − Abból mindből kifogyunk. Azt persze nem tudom, a kormány hagyja-e, hogy idáig fajuljanak a dolgok, mármint addig, hogy éhséglázadások robbanjanak ki. Azt hiszem, annyi élelmiszert be fognak engedni, hogy ettől megmenekedjünk.

− Arra gondolsz, hogy a sajtó foglalkozik a Telpro-üggyel − mondta Richard. − A világ azt hiszi, ez minden baj forrása itt. Azt gondolják, attól az anyagtól bolondultunk meg valamennyien. És én azt hiszem, a DRG belejátszott.

− A történelem fintora − bólogatott Graham. − Mármint a név. DRG − Dragon, azaz Sárkány. Ami akár arra is utalhat: ellenfelünk fegyverek milliónyit sorakoztathatja fel ellenünk… vagy… Ezt figyeld, Richard. Lehet, hogy a DRG nem csak belejátszott, hanem egyedüli ok. Talán mi sem vagyunk már magunknál, legfeljebb képzeljük.

− Komolyan ezt hiszed?

− Á − mondta Graham, amikor a fák áthatolhatatlan lombja mögül hatalmas robaj hallatszott. Mindketten felegyenesedtek. − Mi a fene − kezdte Graham, s Richardra nézett, aki már talpra is ugrott. A fák közül érkező hang ereje máris megkettőződött. Mintha egy rockegyüttes dübörgött volna, de a zaj iszonyatos volt, s megreszkettette az esti levegőt.

-Kelj fel! − ordította Richard, de tudta, már késő. Graham tehetetlennek látszott, arca bolondul rángatózott, keze-lába reszketett. Látta, magától nem bír felemelkedni, ezért csuklójánál fogva talpra rántotta. Vadul kavargó forró légáramlat tapasztotta rájuk a ruhát, s belekapott Richard hajába.

Mintha fehéren izzó fémtárgyat süllyesztenének hidegvízbe − ez a kép jelent meg Richard agyában, miközben egyre kivehetőbb volt a tűz semmivel össze nem téveszthető ropogása. Graham akkor állt talpra, amikor a legközelebbi fák már égtek.

Richard pedig megmerevedett, még mindig fogva Graham csuklóját, mert a látvány minden erejét kiszívta. A forró fuvallat perzselte a bőrét; a hátsó udvaron burjánzó gyom pattogva kapott lángra. Robbanni kész tűzgömb tört magának utat a fák közt, nyomában füstölgő lyuk maradt. Richard tátott szájjal figyelte, amint földet ér.

A lánggömb közepén hatalmas, fekete kutya acsargott. Vadul forgatta a fejét, állkapcsa bele-belekapott a semmibe.

Már a ház felé botorkáltak, amikor a hirtelen beálló csendben meghallották az állat fogainak csattanását. A dühödt morgás mintha a földből jött volna, s Richard gyomrában rezgett. Homályosan érzékelte, hogy Graham felkapja a kerti székét, s azzal hadonászik. A kutya feléjük fordította busa fejét. Richard úgy becsülte, tíz-tizenkét lépésre lehetnek a hátsó ajtótól. Három, vagy négy másodpercnyire. Graham a tőle telhető gyorsasággal mozgott, s még mindig a székkel csépelte a levegőt. Egyikük sem akart hátat fordítani a kutyának, mely felborzolódott szőrrel lekuporodott. Ajka mértéktelenül felhúzódott, felfedve fehér fogait. Nyálfonat csurrant alá.

Ha rájuk ugrik, darabokra szaggatja mindkettejüket, mielőtt akár egy lépést tehetnének a hátsó ajtó felé.

A hatalmas fekete fej Grahamről Richardra fordult, majd megint vissza az öregember felé.

Aztán a fenevad lassan feléjük indult, mozgás közben is a földhöz lapulva, méregetve a két férfit. Richard érezte, amint az izzadság lepelként ül ki bőrére, s azonnal átitatja a ruháit. Egyik szemöldökéről verítékcsepp hullott a szeme sarkába, látása elhomályosodott. Rémületében még pislogni sem volt képes. Az óriási eb nyáladzva, remegve közelített hozzájuk.

Richard úgy érezte, nem bírja tovább elviselni, hogy nem tudja, mekkora távolság választja el őket a biztonságot jelentő bejárattól. Válla felett hátrapillantott. Azonnal észrevette, hogy a hely arányai megváltoztak − mintha az épület odébb repült volna. A fenyegető morgás ismét felcsapott. Graham ajtaja, amit a huzat sarkig tárt, nem lehetett már messze. Hirtelen megpillantotta az abszurd színek kavargását, melyek középpontjában ott remegett az öregember.

Megint elkapta az öreg egyik karját, a melléhez szorította, s rájött, hogy Graham a támadójuknak vágta a kerti széket. Szó szerint bezuhantak a házba: keményen a konyha padlójára estek, Graham Richardon landolt. A kutya feléjük rontott. − Az ajtót! − sikoltotta Graham, s odébb gurult. Richardnak, miközben a futball-labda nagyságú fekete szemek eszelősen bámultak rá, sikerült rácsapnia az állatra az ajtót. Ahogy a kutya fejéhez ért, behorpadt. Az állat egy pillanat szünetet tartott, majd újra az ajtónak vetette magát. A csapásba Graham egész háza beleremegett, s az ütés ereje majdnem kitépte Richard kezéből az ajtót. Richard szárnycsapkodásszerű zajokat hallott az épület másik részéből − könyvek repültek le a polcról. Teljes erejével a vadállat fejének csapta az ajtót, melynek túloldaláról most vonyítások és horkantások panaszos elegye hallatszott. Richard szíve majdnem kiugrott a helyéről. Megint adott a házba tolakodó fejnek. Az ajtó a kutya orrába vágódott, de a fenevad továbbra is támadott, kibillentette Richardot egyensúlyából, aki a padlóra zuhant. Még egy nekifutamodás, és a falat is kidönti, gondolta Richard, miközben feltápászkodott.

A futball-labdányi fekete szemek dühödten méregették. Vállával feszült az ajtónak, s újra a kutyának lökte. Valami fényesen villant. Az állat hörögve húzódott vissza, vastag nyálcsíkot hagyva a küszöbön. Richard megfigyelte az orrából patakzó vért, amely csatakossá tette a pofáján növő fekete szőrt. A kutya artikulátlan üvöltést hallatott.

− Elkaptam! − ordította Graham. − Elkaptam a rohadékot!

Richard megragadta az ajtógombot, s végre-valahára becsukta a hátsó ajtót. A kulcsot is ráfordította. Még mindig hallotta odaküntről az állat vonyítását. Olyan hangos volt, mintha mikrofon lett volna a kutya torkában. Megfordult, Grahamre nézett.

Az öregember szinte táncot járt, hosszú, fehér haja a feje körül lobogott. − Láttad? Láttad? Belevertem a szarháziba. − Előre-hátra ugrándozott, kezében villogott a hosszú, rozsdamentes acélból készült csontozókés. − Belevettem ezt a nyavalyát, egyenest az orrába. Hah!

− Jó munka volt − lihegte Richard. − Azt hiszem, kis híján kidöntötte a falat.

− Most mit csinál? Nyalogatja a sebeit? − Graham az ablakhoz rohant, Richard követte. A tűz pattogása elcsendesedett, s már csak elszórtan gomolygott a füst a megperzselt aljnövényzetből. A kutya hanyatt feküdt a gazban. Mikor látta, hogy az ablakból figyelik, megrázta magát, kétszer ugatott, majd vértől csöpögve talpra állt, és kereste, mit támadhat meg. Végül megpillantotta a kerti széket, amit Graham hozzávágott. Morogva felkapta, majd a földhöz verdeste, míg szilánkokra nem tört.

− Megpróbálkozzunk az elülső ajtóval? − kérdezte Richard.

− És hova menjünk? − kérdezte Graham. Mintha kijózanodott volna a saját kérdésétől. A kést a mosogatóba ejtette, reszkető kezébe temette arcát. − Mit gondolsz, milyen messzire jutnánk? Még az utca túloldaláig sem.

Bár vérzése nem csillapult, az óriási fenevad tovább járkált, figyelmét megosztva az ablak és az ajtó közt. − Próbáljunk meg valamit − javasolta Graham. − Menj az elülső ajtóhoz. Csak épp kukkants ki. Lássuk, mi történik.

Amint Richard elhagyta a konyhát, a kutya azonnal abbahagyta a járkálást, és megkerülte a ház sarkát. Richardnak még csak ki sem kellett kukkantania. Az állat oly hangosan hörgött, csaholt és vinnyogott, hogy Graham csak kiabálni tudott volna Richardnak. Inkább utánament, megkopogtatta a vállát s visszahívta a konyhába. A bestia folytatta sétáját a konyhaablak alatt.

− Csapdába estünk − állapította meg Richard.

− Alighanem ez a helyzet − értett egyet Graham. Egy pillanatra minden ereje elhagyta. Megviselt, rosszul kisminkelt öreg bohócra emlékeztetett. − Van fogalmad arról, merre lehet Patsy meg Tabby?

Richard megrázta a fejét. Még mindig nem értette.

− Az a dolog ott kinn a házban tart bennünket. Ha meg tudna minket ölni, az felelne meg csak neki igazán, de ha nem megy, hát beéri azzal, hogy távol tart minket Patsytől meg a sráctól. Végeredményben ez a lényeg. Mert Gideon Winter a nyomukban van. − Graham megtört tekintettel pillantott Richardra. − Tudja, hol vannak, Richard. És megpróbálja elintézni őket. Lefogadom, Tabbyre a kelleténél nagyobb hatással volt a történet, amit Bates Krellről elmondtam, s most meggyőződése, hogy egymaga, puszta kézzel képes elintézni a Sárkányt.

− Patsy pedig ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen. Mert tudta.

− A fene abba a fiúba − mondta Graham. − Tudtam, tudtam, tudtam. Tudtam, hogy Tabby titkol valamit előlünk.

− Én ebben nem vagyok olyan nagyon biztos − szólt Richard. Kipillantott. A megtermett eb fáradhatatlanul járőrözött.

− Hát, én viszont egyvalamiben biztos vagyok − közölte Graham. − Ebből a házból ki kell jutnunk.

− Gondolom, fegyvert nem tartasz itthon.

Graham felszegte fejét, majd pulóverébe törölte nedvedző tenyerét. − Fegyvert? Jesszusom, pedig van fegyverem. Puska. És töltény is van hozzá. Húsz éve nem is láttam már. Londonban tettem rá szert. Kitartás, megnézem, merre lehet. − Graham fejét vakarva kisietett a konyhából.

Richard a fel-alá járkáló kutyát figyelte, s közben hallgatta, amint barátja nagy zajt csapva keresgél valahol a házban. Graham egy-két perc múlva kiáltott fel: − Megtaláltam! − A hang az emeletről jött. Mikor újra megjelent, porfoltok éktelenkedtek a térdén, kezében pedig hosszú, dupla csövű puskát tartott. − Odafenn volt a padláson, még a tokjában. így aztán még csak be sem porosodott.

Átnyújtotta a fegyvert Richardnak, s egy doboz töltényt tett az asztalra. − Próbálkozz te. Én magam soha nem voltam valami nagy célzóművész.

Richard megforgatta a puskát. A tusa csillogott; a csövet díszes minta ékesítette. − Ez egy Purdy − állapította meg. − Ezt nevezem én vadászfegyvernek. − Kíváncsian nézett az öregre, majd szétnyitotta a puskát, s belenyomta a töltényeket. Elégedett mozdulattal csattantotta rá a csövet, majd a dobozba nyúlt, s további töltényeket gyömöszölt a zsebébe.

− Eddig még semmit nem találtam el vele. Azért tudom, hogy nem vagyok valami jó lövő − mondta Graham. − Akkoriban azonban még elég fiatal voltam ahhoz, hogy úgy gondoljam: ha már szert teszek valamire, akkor az legyen a legjobb.

Richard máris feltolta a konyhaablakot, hogy a résen kidughassa a Purdy csöveit. Felhúzta az egyiket, letérdelt s várta, hogy az állat a látóterébe kerüljön.

 

4

 

Aznap este fél hétkor − épp amikor Richard Allbee másodízben lőtt hiába a hatalmas bestiára − Tabby Smithfield és Patsy McCloud épp a Van Horne birtokon álltak, már a kapun belül. Itt egyetlen virág sem virított. A fáktól, amelyek alá Gary Starbuck is beállította a dobozkocsiját, a házból nem lehetett látni őket. Tabby egy villanásra figyelő szemeket látott a hosszú, fehér homlokzat ablakaiban, s attól a szégyentől tartott, hogy rémületében moccanni sem tud majd. Kényszerítette magát, hogy emlékezzen a konyhában zavarodottan álló apjára s a hosszú lángnyelvre, ami birtokába veszi a testét; aztán ugyancsak felidézte a sikolyait is. Lehajolt, s felkapott egy karhosszúságú, göcsörtös ágat egy lucfenyő alól. Majd Patsyre mosolygott, akkora bátorítással, amekkora csak tellett tőle.

− Pontosan mi a terved? − kérdezte Patsy.

− Emlékezz csak Graham történetére − mondta. − Valahogy, amikor épp szükségünk van rá…

− Igen − bólintott Patsy. − Ez már csak így megy. Bekopogtatunk, s mikor Dr. Van Horne ajtót nyit, a te kezedben hirtelen kard lesz, amivel felspékeled.

− Úgy valahogy − mondta Tabby. − Bár azt nem hinném, hogy kopogtatással kellene vesződnünk. Biztosan megtaláljuk a módját annak, hogy besurranjunk a házba. − Látta, amint a Patsy arcán lévő vékony ráncok hirtelen elmélyülnek. − Gúnyolódsz velem? Te aztán tényleg furcsa nő vagy, hallod.

− Még félig sem ismersz, drágám.

− Hihetetlen, hogy itt állunk és humorizálunk, miközben lehet, hogy húsz perc múlva már nem is élünk.

Most Patsy mosolyodott el. Szívből. – Semmi hihetetlen nincs ebben. Halálra rémültem. Miből gondolod, hogy még olyan sok időnk lenne hátra?

− Na jó, akkor tizennyolc perc − egyezett bele Tabby.

− Te meg ez az idióta gallyad − mondta Patsy. − Tudom. Majd én becsengetek, aztán te kiugrasz a bokorból, és a gallyaddal kettéhasítod.

− Buggyant vagy − mondta Tabby

− De az is elképzelhető, hogy simán szíven lövöm.

− Szíven lövöd?

Patsy bólintott, s a derékszíjához nyúlt. Mikor keze ismét kikerült a lötyögős ing alól − a férjéé, gondolta Tabby értelmetlenül −, kicsi pisztoly volt benne.

− Na, nem is vagy annyira buggyant − ismerte el Tabby.

− Indulhatunk?

− Miért ne ajándékozhatnánk meg magunkat egy extra harminc másodperccel?

− Mert tálcára akarjuk tenni a fejét. Már elfelejtetted?

Egy másodpercig csak néztek egymásra, kóstolgatták azt a rettegést, amit viszontláttak a másik arcán.

oké bajnok, vágjunk neki

elég volt a rinyából

Együtt léptek ki a lucfenyők menedékéből. Mintha előre megbeszélték volna, lassú léptekkel a birtok bal oldalán lopakodtak. Ide az elülső ablakokból nem nyílt közvetlen rálátás. Tabbynek meghajolnia se kellett, hogy a fák takarásában láthatatlan maradjon; Patsy egy lépésre lemaradva követte. Tabby lázas izgalomként, érzelmek meleg zsongásaként érzékelte az asszony jelenlétét.

Mikor Tabby az utolsó enyhe kaptatón is felhágott, lekuporodott, majd vágtatni kezdett a ház felé. Mikor hátával végre a hosszú, fehér deszkákhoz támaszkodott, látta, hogy Patsy mellé csusszan. Az asszony zihált. A pisztoly még mindig a kezében volt.

most merre?

hátra körbe

Patsy annyira hajolt meg, hogy el tudjon surranni a két földszinti ablak alatt, majd megkerülte az épület sarkát. Visszanézett Tabbyre, bólintott. A fiú feléje óvakodott, s miközben a meredély felé közeledett, a Sound valószínűtlenül kitágult előtte. Patsy kérdően nézett rá, s mikor Tabby utolérte, egy, a földben elhelyezett zöld csapóajtóra mutatott. Tabby bólintott. Ha valaki a házból kinéz, pontosan az ajtóra kell néznie, hogy lássa, amint behatolnak.

gyönyörű

zárva?

lássuk

Tabby megkerülte Patsyt, s az ajtó körüli sűrű növényzetbe merült. Mállott kőzet és zöld dió szaga áradt a bokrokból. Tabby a fogantyú után tapogatózva lehajolt. A zöld ajtó nyikorogva engedett. Tabby jól megvetette a lábát, minden erejével nekifeszült, s az ajtó teljesen kinyílt. Amikor Tabby győzedelmesen megfordult, a bokrok közül hatalmas mancs emelkedett ki, s a csuklójára csapott. Tabby arcából minden csepp vér kifutott. Csuklója egy óriási, mocskos kéz szorításában vergődött. Felnézett, s Dicky Norman halott arca bámult vissza rá.

 

5

 

Richard az ablakpárkány alatt kuporogva megpillantotta a közelgő kutyát. − A fejébe próbálj beledurrantani − javasolta Graham. − Ott találd el, ahol a legnagyobb sérülést okozod.

− Gondoltál már arra a lehetőségre, hogy ez a valami nincs is igazából itt? − Richard óvatosan a ravaszra illesztette a mutatóujját. Az irányzékban egy facsemete keskeny törzse jelent meg.

− Nekem eléggé valóságosnak tűnik − jelentette ki Graham. − És az ajtóban is kárt tett rendesen.

− Rendben, ahhoz valóban elég valódi − mondta Richard −, arra azonban kíváncsi lennék, rajtunk kívül látja-e valaki.

− Itt jön − mutatta Graham, s izgalmában a pulóverét markolászta. − Húzd csak fel mind a két kakast, fiú. Komolyra kell fordítanunk a szót.

Richard felhúzta a másik kakast is, ujja így mindkét ravaszra rásimult. A fekete fej az irányzókba került, s Richard látta: a kutya azonnal érzékeli a fegyver jelenlétét. Felhagyott a járkálással, leszegte a fejét és felé tántorgott.

− A puskára jön! Richard, a puskára jön! Lőj már!

S Richard már lőtt is.

A lövés zaja bombarobbanásként hatott a konyhában, a fegyver rúgása pedig a mögötte álló székbe lökte. Richard úgy érezte, mintha egy izmos állat vállba rúgta volna. Kirántotta a fegyver csövét a résből, s remélte, hogy a földön látja a fenevadat.

A feldühödött kutya az ablaknak ugrott. Richard hallotta, amint reccsen a fa: a csapás erejétől megrepedt az ablakkeret. A kutya visszavonult, s Richard látta, merre tartott a lövés. A kutya nyakának tövén szürke füst bodorodott egy parázsló sebből.

− Még csak nem is vérzik − állapította meg kétségbeesetten. − Nem hiszem, hogy a Purdy ebből a pácból kihúz minket.

− A szemével próbálkozz − mondta Graham.

A kutya megint az ablaknak vetette magát, és a párkány is meghasadt. Mindketten látták, amint a fal beleremeg a hatalmas test támadásába.

− Töltsd már újra, az isten szerelmére − förmedt rá Graham. − Próbálj mind a két szemébe egy-egy adag sörétet ereszteni.

 

6

 

A hatalmas arc Tabbyre hajolt. Halott, gumiszerű bőrével és a benne ülő szemekkel színe az iszapos vízre emlékeztetett. A másik kéz a vállára csapott. Tabby egy rettenetes pillanatig arra gondolt, Dicky Norman mindjárt kiharap egy darabot az arcából. Érezte, hogy Patsy rettegve figyeli a jelenetet, de még csak annyit sem bírt odakiáltani az asszonynak, hogy fusson. Teljesen lebénult.

− Okos kis geci vagy te, Tabs − mondta Dicky. − Tudtam, hogy eljössz ide. Tudtam, hogy segítesz.

− Segítek? − Tabby szabadulni akart. S akkor rádöbbent: a rém két kézzel tartja. Márpedig Dicky az egyik karját elveszítette halála éjszakáján. A fölötte lebegő, püffedt arc bűzös lélegzete csapta meg. A holtak pedig nem lélegeznek. − Bruce? − eszmélt.

− Naná − mondta a hatalmas arc, és

Patsy ne lőj ne lőj üzente Tabby, amilyen erővel csak bírta.

− Ki ez? − eresztette le Patsy a pisztolyt, s megjelent Bruce izmos karja mögött. Az üzenet egy másodperccel azelőtt érkezett, hogy golyót röpített volna Bruce tarkójába, de még mindig látszott az arcán: nem is tartja ezt olyan rossz ötletnek

− Bruce Norman − mondta Tabby. − A Sárkány megölte a testvérét.

Bruce szeme közömbösen fordult először Patsy, majd a pisztoly felé, mely még mindig rá mutatott, igaz, már nem a fejére, hanem a lábára. Patsy hátralépett, hogy Bruce ne tudja elérni. De Bruce mintha nem is látta volna. Ismét Tabbynek szentelte a figyelmét. − Okos kis geci − mondta.

Tabby fejével intett. − Kerüljünk közelebb a falhoz, Bruce. Ahol nem láthat meg.

Bruce Norman ugyan nem eresztette el a vállát, ám hagyta, hogy a fal tövébe kússzon. Letérdeltek a kiszáradt fűbe. − Azért jöttél, hogy megöld Van Horne-t? − kérdezte Tabby.

− Követlek már rég − mondta Bruce. − Sose vettél észre, mi? Egyszer se. Tudtam, hogy visszajössz ide, Tabs. Meg kell ölnünk.

− Dr. Van Horne megölte a fivéredet? − kérdezte Patsy. Bruce nem válaszolt. A kérdés valahogy szétpattant körülötte a semmiben.

Tabby fölött lengett hatalmas, kimerültségtől szürke holdarca, a bőrére száradt mocsokrétegben izzadság szántott csíkokat. Bruce nyitott szájából összevissza kerítésként meredtek elő sárguló fogai. Hosszú indiánhajába földdarabkák, falevéltöredékek ragadtak. − Állandóan hallom őt, Tabs − mondta. − Tudod? Olyan, mintha Dicky néha tényleg velem lenne a lakókocsiban. Hallom, amint körülöttem motoszkál a nappaliban. A végén már annyira ott volt velem, hogy a szabad ég alatt kellett aludnom. Ezt csinálom már hetek óta. És láttam ott épp elég furcsa dolgot, Tabs, láttam ott épp elég furcsa… − Bruce tekintete elúszott. − Láttam, amint ház nagyságú kígyó nyel le egészben egy kiscsákót, Tabs, csak fogja, kinyitja azt a kibaszott nagy pofáját és benyeli a gyereket… Amikor a parton aludtam, láttam, hogy halott kiscsákók jönnek elő a vízből… és, Tabs, ezért az egész geciségért ő a felelős. Ő csinálja, miatta történnek meg ezek a dolgok. − Bruce szeme elsötétedett. − A végén fogtam magam, azt’ Dicky sírján aludtam a temetőben. Odajárok éjjelente. Csak hogy Dicky sírján aludhassak.

− És Dicky…? − kezdte Tabby, majd megtorpant. Nem, nem kívánta tudni, vajon társalgott-e Bruce a halott testvérével a Gravesend temetőben töltött éjszakái során. Bruce Norman, ismerte be Tabby lassan s vonakodva, most az, ami Graham Williams lehetett, mikor Bates Krellt megölte. Amin ő keresztülment, minden felhatalmazást megad neki; hatalma tagadhatatlan, ám nem ép elmén alapszik. A realitásnak ezen a fokán immár nincs szükség ép elmére.

− Úgyhogy végezzünk vele − mondta Brucenak. A nagy, álombéli arc lassú mosollyal jutalmazta a javaslatot.

 

Bruce vezette le őket a pincelépcsőn, Tabby pedig hang nélkül magukra csukta a csapóajtót, s a félhomályban csatlakozott a többiekhez. Kisebb, cellaszerű szobák és kamrák útvesztője volt a Van Horne-ház pincéje; egyes helyiségeket színültig raktak tűzifával, másokban még mindig ott voltak a régi takarók és fej alátétek. Valaha a cselédség aludt ezekben az ágyneműkben. Tabby látta, hogy Bruce Norman zavarodottan kering a szűk kis folyosókon, s az egyik sarkon megbökte. − Tabs, meg kell találnunk a lépcsőt − suttogott Bruce.

− A lépcső itt van − mondta Patsy lágyan. A fiúk odafordultak.

A hatalmas házhoz képest nevetségesen kicsiny olaj-kazán állt kör alakú téglaalapon, amely egykor sokkarú óriáskazánt tarthatott. Fent rézcsövek és fényes, hasáb alakú vezetékek csillogtak elektromos vezetékek spagettiszerű összevisszasága közepette. Patsy széles, egyenes lépcső alján állt, amely a kis kazán előtt kezdődött.

Bruce felmordult, azzal a lépcső felé indultak.

Aztán Bruce hirtelen megtorpant. Tabby nekiütközött hátulról. Mintha vasbetonnak ment volna. − Mi van? − kérdezte.

− Tabby − mondta Patsy. − Nézz a fegyverre. Ez olyan, mint ami Grahammel történt. Azt hiszem, tényleg olyan, amit Graham mondott.

Tabby azonnal meglátta a Bruce nyitott tenyere közepén villódzó fénylabdát, s meglátta azt is, hogy Patsy pisztolyát ezüst sugárzás öleli körül, mely megremeg, majd vakító fénnyé erősbödve világítja meg a pincét, mint egy erős lámpás. − Úristen − lehelte Patsy.

Tabby szóhoz sem jutott. Áhítat és öröm, féltékenység és türelmetlenség harcolt benne. A Bruce Norman arcára kiülő együgyű elégedettséget figyelte. − Menni fog − mondta, mintha addig a pillanatig nem hitte volna Graham beszámolóját. A fény felvillant, talán egy másodpercre, majd a szivárvány színeire bomlott, s csillogó arany aurával ölelte körül Bruce Norman egész testét.

Majd eltűnt. A kis pisztoly mintha magába szippantotta volna a fényt, amely a cső körüli ragyogásba olvadt.

− Meg fogom ölni − mondta Bruce. Tovább indult a lépcső felé, Patsy pedig kitért az útjából.

Üres folyosóra jutottak. Határozatlanul álldogáltak a nyitott ajtóban, mindhárman másfelé tekintve. Tabby rájött: még mindig a kezében tartja a lucfenyők közt felszedett göcsörtös ágat. Jobban megmarkolta. Bruce Norman feszülten figyelte a folyosó végében nyíló nagy szobát; Patsy meg mintha elbizonytalanodott volna: Tabby látta, hogy idegesen kémlel körbe.

Elfordította tekintetét Patsyről. Ekkor tűntek fel neki a falakon látható furcsa, hosszú minták: majdnem olyanok voltak, mint az óriáskígyók által hagyott nyomok, de okozhatta őket akár valami bomló anyag is, amelyet újra meg újra a tapétának dörgöltek. Tabbynek arra is jutott ideje, hogy felfigyeljen a mindent átható, éles, élesztőszerű szagra, aztán Bruce karja megragadta az övét. – Itt van − mondta Bruce. Bolondul elvigyoro-dott, megfordult, s Tabbyt magával rángatva megindult a nappali felé. Patsy a pisztolyát továbbra is a kezében tartotta.

Gyorsan, lopakodva mentek be a nagyablakos nappaliba, elöl a két fiú, mögöttük Patsy. Tabby kibontakozott Bruce szorításából, zavarodottan gondolt arra, hogy valami nem stimmel, ide betörtek − a padlón felfordult szék hevert egy levert lámpabúra társaságában. Aztán amőba formájú vérfoltot pillantott meg: a padlón s a szőnyeg egy részén terpeszkedett szélesen, az eltelt idő során rozsdaszínűre fakulva. − Dicky! – üvöltötte Bruce, és Tabby megperdült.

Valami rettenetes tűnt fel a díszes, ovális keretbe foglalt tükörben. Annak láttán ordított fel Bruce Norman. Tabby egészen bizonyosan nem látta a tükörben Dickyt; ám a szoba és a csúnya csíkoktól éktelenkedő fal visszatükröződését sem látta benne. Gomolygó füsttel telt meg a tükör, s a füstben villámszerűén cikáztak a fények; Tabbyben feltámadt a mélység illúziója − úgy érezte, belenyúlhatna az odabenn dúló furcsa viharba.

− DICKY! − bőgte Bruce, s hirtelen minden megváltozott.

Milliónyi légy dongott ütemesen Tabby fülébe; a hang a Gravesend Beachről már ismerős volt, de most ezernyi más hang egészítette ki, mintha egy mormoló tömeg várakozna odakinn a folyosón. A levegő − vagy Tabby tekintete − elsötétedett, s a fiú megértette: a dolgok attól a pillanattól fogva kicsúsztak a kezükből, s neki, Bruce Normannek meg Patsy McCloudnak esélye sincs dr. Van Horne-nal szemben… Patsy után nyúlt, de rémülten tapasztalta, hogy valami hideget és keményet markol.

Mindenhol legyeket, hadonászó kezeket és levegő után kapkodó, tátott szájakat látott. Patsyt nem találta sehol. Őrült, embertelen hangok hörögtek a fülében. Tabby az asszony nevét kiáltotta, de nem hallotta a saját hangját.

Akkor valaki belépett azon az ajtón, amin ők is bejöttek. Tabby hátraugrott, átesett egy alacsony üvegasztalon, s estében felborított egy szobrot. A szobában tomboló tébolyult látomások közepette is ki tudta venni, hogy Patsy az egyik ablaknál áll. Felé indult.

Csakhogy itt vagy végre, Mr. Smithfteld, mondta valaki. A hang az agyában szólalt meg. Hogy tetszik nálam?

A férfi felé fordult, aki talán megszólította. Megint hallotta, amint Bruce Norman a testvére nevét üvölti − aztán a levegő kitisztult, a látomás a hangokkal együtt elenyészett. A szobába belépett alak azonban nem.

− Megölted Dickyt! − sikoltotta Bruce, azzal célzásra emelte a pisztolyt.

Tabby látta, hogy Wren van Horne-ból szivárgó lett. A betegség igencsak előrehaladott stádiumában szenvedett már a doktor. Tönkrement bőre folyamatosan hullámzott-csöpögött. Kezét kesztyű takarta.

− Bizonyos értelemben valóban azt tettem − mondta a doktor. − Ez lenne a ti kis rajtaütéses partitok? − Arcán egy mosoly rémséges paródiája jelent meg. − Az utolsó itt töltött éjszakámon látogattok meg. Az időzítés, Mr. Smithfield, elsőrangú.

− Megdöglesz − mondta Tabby, de még mindig nem igazán hitt abban, hogy az orvos haldoklik. Tudta, még képes arra, hogy még megannyi trükköt próbáljon ki rajtuk.

− Már meg is dögöltél, baszd meg − kontrázott Bruce. A doktor mellére célzott, s meghúzta a ravaszt.

Tabby nagyobb robbanást várt − olyasféle volt, mint egy faág kettéroppanása, a csőből vékonyan szállt a füst. Dr. Van Horne a melléhez kapott, s szemre kellemes lépést, majdhogynem tánclépést tett hátrafelé. Mikor azonban Bruce újra belelőtt, az orvos tehetetlenül zuhant a padlóra.

Bruce pisztolyt tartó keze lehanyatlott, s mozdulatlanul állt, mint ki dolgát bevégezte. Kissé zihált. Fegyverére bámult, arcán semmilyen érzelem nem jelent meg, ujjai elernyedtek, hagyta, hogy a fémdarab a véres szőnyegen puffanjon.

Tabby látta, hogy Patsy előrelép, fel akarja emelni a pisztolyát. A doktor gyors pusztulásától még mindig kábán a tetemre nézett. A jobb kéz a szőnyeget markolta, ujjai vadul tépték a szövetet. Csalást gyanított. A szörnyek nem halnak meg ilyen egyszerűen. Egy lépést tett az orvos felé, s látta, hogy fehérlő arca még mozog. Nem, ellenfelük még élt − de bizonyosan haldoklott.

Legalább vége, futott át az agyán, s óvatosan közelebb ment a testhez. Talán a Sárkány most csakugyan halott, s végleg… talán a ciklusnak is vége. Még közelebb ment, alig figyelve Patsy figyelmeztető suttogására, s a haldoklóra nézett, kinek keze görcsösen markolta a szőnyeget. Dr. Van Horne elfordította a fejét, hogy Tabby arcába nézhessen, s a fiút megrettentette a betegségtől szörnnyé torzult arcra kiülő gonosz vidámság, mely mintha áthidalta volna a köztük még meglévő távolságot.

S aztán, mintha csak az orvos pillantása tenné, a rémületes zaj ismét életre kelt a nappaliban, s Tabby ismét meghallotta a legyek millióit és a kántáló, eszement hangokat, meglátta az érte nyúló karokat. − Nem! − ordította, s közvetlenül Van Horne mellé állt. Látta a szőnyegre omló ősz hajszálakat, a szivárgó elúszó, előembert idéző arcát, ragyogó, erős tekintetét.

Dühében és undorában kiáltott valamit Tabby − amit se ő, se más nem hallott meg −, s az apja halála feletti bosszúvágytól vezérelve teljes erőből az orvosba rúgott.

Lába mélyen belesüppedt a testbe: mintha homokba lépett volna. Érezte, amint rúgása erejétől egymásra torlódnak a laza, lágy rétegek. Bokája körül fehér folyadék pezsgett fel, még mielőtt kiránthatta volna a lábát Van Horne-ból.

Az ordító zaj talán egy másodpercre szünetelt. Az ijesztő hangok teljesen elcsendesedtek: Tabby dr. Van Horne kétségkívül halott teste fölött állt, cipője meleg, gennyszerű folyadékban cuppogott: Patsy kérdő szeme végre megtalálta az övét.

A magas, csíkosan mocskos ablakokon napfény csillant.

Aztán egy, Patsy pisztolyánál jóval hangosabb robbanás reszkettette meg a házat. Tabby a fülére szorította a kezét, s hátratántorodott az orvos hullájától − megállíthatatlanul reszketett és kóválygott a robbanás sokkjától. Valami sikoltott, s a szoba füsttel telt meg. Patsy a tükörre mutatott.

Tabby arra fordult, szeme égett a füsttől, s látta, hogy a tükörből gomolyog elő valami zsírosan-feketén a keretben még megkapaszkodó szilánkmaradványok repedései közül − s a gomolyagból egy alak bontakozik ki. A Tabby mögött felharsanó sikoly még magasabbra ívelt, majd elhallgatott, s a robbanástól még mindig szédelgő Tabby most látta, mi történik Bruce Normannel.

A tükör robbanásakor kirepült üvegszilánkok szétszabdalták Bruce-t. Mellét, gyomrát hosszú, háromszög alakú darabkák tüskézték gonoszul, a holdarc pedig immár egyáltalán nem volt felismerhető, mert annak minden pórusából ömlött a vér. Bruce arca immár nem volt arc, teste pedig nedves rongycsomóként toccsant a földre.

Magas, vékony, hosszú képű, sápadt ember állt előttük, fekete ruhájából füstpamacsok szálltak.

− A… a tükörből jött ki − hallotta Tabby Patsy hangjában a teljes hitetlenkedést.

Gideon Winter két holttest, Wren van Horne és Bruce Norman holtteste közt Tabbyhez lépett. A fekete karok magukhoz ölelték, úgy érezte, a szíve szétszakadt, élete máshová költözött, teste pedig elveszett Gideon Winter karjaiban.

 

7

 

Richard a tőle telhető pontossággal célzott az állat fejére, meghúzta mindkét ravaszt, s ez alkalommal valósággal látta, amint a sörétek raja, mint szélsebes darázskülönítmény, átszeli az ablak és a bestia fekete feje közti, villámgyorsan szűkülő távolságot. Vagy tucatnyi fekete, füstölgő lyuk támadt, valamennyi a szörny szeme körül, aztán az állat megint Graham házának ugrott. Az ablakkeret szinte kiszakadt a falból, a padlóra vakolat porzott, a falon hosszú repedések jelentek meg. A kutya egészen az udvar végéig hátrált, hogy onnét induljon újabb, erőteljes rohamra. Miközben Richard a földre dobta a hüvelyeket, s új töltényeket csúsztatott a fegyverbe, szikrákat és lángnyelveket látott az állat feje körül.

– Még egyszer nekünk ront, és betör ide – mondta Graham csodálatra méltó nyugalommal. − Lássuk, szét tudod-e lőni azt az átkozott orrát. Nem tudom, mi más állíthatná meg.

− Nem hinném, hogy bármi is megállíthatná − felelte Richard. − Megpróbálkozzunk a meneküléssel?

Hátranézett a válla felett. Graham a fejét rázta. − Az orrát kapd el. Emlékszel, hogyan reagált, amikor a késsel megdöftem?

− Ahogy parancsolja, főnök. − Richard célzásra helyezkedett. Figyelte, amint a kutya lekuporodik, s bika módjára leszegi a fejét, hogy még egyszer megpróbálja a behatolást.

Aztán már robogott is feléjük, Richard pedig törhette a fejét, vajon a közeledő feketeségben hol lehet az orr. Kicsiny körökben mozgatta a fegyver csövét, már majdnem megvolt, aztán biztosan megvolt. Lassan húzta meg a ravaszokat, majd pislogott. A már majdnem a közvetlen elébe érő állat hirtelen elhomályosult előtte, mégpedig elképesztő gyorsasággal, már nem is fekete volt, hanem sötétszürke, nem, grafitszürke, majd világosszürke… s még mielőtt teljesen hátrahúzta volna a ravaszt, láthatta a lyukat az immár zöldesen parázsló fejben.

Felemelte a fejét, s elvette ujját a fegyverről. − Hoppá − mondta mögötte Graham. Az ablak ellen végső rohamra induló óriás szörny, akárcsak Billy Bentley macskája, láthatatlanná olvadt, elmosódott a semmiben. Egyetlen másodpercre csak a körvonala látszott, hatalmas, a levegőben függő forma − aztán eltűnt. A nyomában maradó, pillanat alatt kitapinthatatlanná szelídülő forró légáramlat utolsó erejével még nekicsapódott az ablaküvegnek.

Richard szótlanul lerogyott a padlóra. Nem kapott levegőt.

− Ami annyit jelent, hogy Patsy meg Tabby befejezték − hallotta Graham rekedt hangját. − Bármi folyt is, annak vége. Azt hiszem, jobb, ha útnak indulunk, és megnézzük magunk is.

− Mit nézünk meg? Hová indulunk? − Richard még mindig nem bízott magában annyira, hogy mozdulni merjen.

− Könnyebbet kérdezz − mordult fel Graham. Reszkető kézzel veregette meg a vállát.

Richard felállt, s Grahamre nézett. Az öregember arcára látványosan kiült a megkönnyebbülés. − Tényleg azt gondolod, szétlőhettem volna az orrát? – kérdezte, s meglepetéssel tapasztalta, hogy elmosolyodik.

− Ez már könnyebb kérdés, ám megválaszolni nem kívánom − mondta Graham. − Szemrevételezzük a kárt.

A hátsó udvarba érve azonnal megcsapta orrukat a füstszag. Richard megnézte Graham konyhájának külső falát. A keret csúnyán megrepedt, s a fal meghasasodott. Richard nagyjából ezerötszáz dollárra saccolta a kárt.

− Ne vacakolj azzal − utasította Graham. − Menjünk a másik oldalra, nézzük meg a tenger felől, honnan jön a füst.

Richard követte az öreget, s megtorpant meglepetésében. Hatalmas tűz− és füstoszlop emelkedett az égnek a Sound felől, mielőtt az erős szélben atomjaira bomlott.

− Ez meg mi az ördög? − kérdezte Richard.

Graham boldogtalan pillantást vetett rá. − Én azt hiszem, hogy az jó öreg barátom, Wren van Horne otthona. Merthogy arrafelé az övén kívül más ház nincs. Hacsak nem a parton ég valami.

− Az orvos háza? Az, ami… − Richard emlékezett, mikor látta először a házat. Laurával ültek Ronnie Riggley kocsijában – ő még meg is kérdezte az árát. Az emlék nyomán rögtön egy másik is felmerült. Wren van Horne volt Laura orvosa.

− Azt hiszem, barátaink sárkányvadászatra mentek − mondta Graham. Máris a kocsija felé tartott. Richard ügetett utána. Beugrott az anyósülésre; Graham már ki is eresztette a kéziféket, sebességbe tette a kocsit és indult. A Mount Avenue sarkánál nem állt meg, még csak jobbra sem pillantott; taposta a gázt a kanyarban is. − Azt hiszem, Wren volt Laura orvosa − mondta.

− Ő volt − erősítette meg Richard.

− Csak hangosan gondolkodom − mondta az öregember. Maga sem tudta, hogy olyasvalamit szeretne kifejezni, ami Bobo Farnsworthben is felmerült egy éjszakán a Pennywhistle Caféban, épp csak töredékmásodpercre, hogy aztán nyom nélkül elillanjon. − De tudja, a gyilkosunkat kizárólag azok a nők ismerhetik fel, akik neki ajtót nyitottak. Szerinted hány férfi van tisztában azzal, hogyan néz ki a felesége nőgyógyásza? Még ha látták is a Franco’sban, honnan tudhatták volna, ki az?

− Jézus − mondta Richard, azt sem tudva igazán, hogy Graham feltevésére reagál-e, vagy a látványos tűzre, amely, miközben dr. Van Horne birtokához közeledtek, mind fenyegetőbben tornyosult feléjük. A meredély tetejéről magasba lobogó narancsszín oszlop s az abból gomolygó füst nagyságrendekkel haladta meg a Graham kertjében gyúlt tüzet.

− Szerencsétlen Wren − jegyezte meg Graham. − Ő nem volt olyan erős, mint Johnny Sayre.

− Jézus − ismételte Richard.

Mikor az épület elé értek, Richard megpillantotta Patsy McCloudot, aki tetőtől talpig reszketett, megállíthatatlanul, mint a lázas betegek. Kiugrott a kocsiból, felé rohant, s látta, az asszony zokog.

 

5 Graham a tükörüvegen túl

 

1

 

Most ismét egyes szám első személyben folytatom, mivel azt, ami történt, miután Richard Allbee meg én kiszálltunk a csotrogányomból, s Patsy felé rohantunk, másként elmondani nem lehet: a köztem s a világ maradéka közti precíz kapcsolatba vetett bizalmam a feje tetején állt. Tükörországba léptünk, Patsy, Richard meg én, ahol többé semmi nem volt valóságos, ám minden az életünkre tört. Így aztán mindeme történések óriási kutya formáját öltik számomra, s noha Richard Allbee azon kérdésére, miszerint nem lehetséges-e, hogy a DRG miatt valamennyiünk esze elment, gőgösen így válaszoltam: „Á”, a dolog mégsem volt ennyire egyszerű.

Mást nem tehetek, mint leírom, amit a saját szememmel láttam − leírom mindazt, amiről azt gondolom, hogy láttam, s azt, amiben biztos vagyok. Így hű maradok önmagamhoz, és ha valaki azzal akar vacakolni, mit jelent a „valóság” szó, annak jó szórakozást kívánok.

 

Míg Richard Patsyt vigasztalta, s azt igyekezett megtudni tőle, sikerült-e Tabbynek kijutnia a házból, én az épületet nézve próbáltam szoktatni magam ahhoz a gondolathoz, hogy a mi ellenségünk nem más, mint öreg barátom és társam az özvegységben. Wren van Horne. A gondolat valósággal letaglózott, és felfogni is alig voltam képes. Van Horne még inkább intézmény volt Hampsteadben, mint jómagam. Azok közé tartozott, akik azzal a könnyű szívvel és eleganciával tették a dolgukat, amely bearanyoz mindent, amihez csak közük van. Hetyke legény volt ő mindig is, s a kor megtanított arra, hogy ez nem más, mint szellemi minőség, miután az ahhoz való ragaszkodás, ha már az ember elmúlt húszéves, föltétlenül megkívánt bizonyos fokú szellemiséget. Páciensei szerették-becsülték; egyike volt azoknak, akik ösztönösen tudták, miként kell jól élni. Dr. Wren van Horne a mi emberünk volt, s az én emberem. Ebből az emberből csinált a Sárkány szemetet. Elgondoltam, amint köztiszteletben álló öreg barátom bekopogtat városszerte a nőkhöz, felszedi Friedgood Kövecset a Franco’s-nál, belegondoltam mindabba, aminek megtételére a Sárkány rákényszerítette, s az érzelmek ijesztően kavarogtak bennem.

Richard még mindig Patsyt próbálta meg kizökkenteni abból a sokkos állapotból, amibe az átéltek miatt került. Odamentem hozzájuk, egyik kezemet Patsy vállára tettem. Az előttem égő ház a semmibe rohant, rémséges eszeveszettséggel emésztette önmagát. A Mill Lane-i bérházak éghettek le ilyenformán − no meg, tettem hozzá magamban egy lélegzetvételre, a Királyi Gyapot. A lángok megállíthatatlanul küzdötték le magukat Wren házának homlokzatán, s kisvártatva semmi nem látszott már a falakból. Az emeleti ablakok tetejétől nem messze már egyetlen lángtenger volt a hatalmas roppanások, durranások közepette égő ház, s a lenti ablakokon át láthattam, hogy a földszinti helyiségek is tűzben állnak. Hallottam − vagy csak képzeltem, hogy hallom − az odabenn süvítő hangokat, a sikolyokat, aztán felpillantottam abba a magasságba, ahová a lángoszlop és a füst felcsapott. Amikor Patsy először volt képes megszólalni, láttam meg azt, amit e történet során néhány alkalommal már leírtam önöknek. Hatalmas tűzdenevér volt, amely a lángoló-füstölő pokol felett kiterjesztette szárnyait. Patsy McCloud gyönge válla megremegett karom ölelésében, s rájöttem, reszket az én kezem is. − Azt hiszem, Tabby halott − zokogta Patsy. − Gideon Winter magával vitte. És most már egyáltalán nem tudok kapcsolatot teremteni vele… − Richard mellén nyugvó feje felém fordult. − Pedig erre mindig képes voltam − mondta. − Mindig. De most… most már semmi nem maradt ott, ahol Tabby volt, csak borzalmas hideg.

Mikor újra felnéztem, a tűzdenevér már eltűnt.

− Az egész hideg − mondta Patsy, s mindketten kiéreztük hangjából a kétségbeesést. Vállának remegése csitult, az én kezemé viszont nem. Elvettem róla, nehogy újra átvegye tőlem a reszketést. − Más semmi… Tabby nincs ott…

Egymásra néztünk Richarddal, majd néhány lépéssel arrébb kísértük Patsyt a tűztől. Láttam Richard arcán, hogy már nem ura önmagának, mert − miként én is − szembenéz Tabby Smithfield halálának lehetőségével.

− Azt mondtad, Gideon Winter magával vitte Tabbyt − mondtam. Ködösen meredt rám, s nekem leginkább hangosan ordítani, vagy törni-zúzni támadt kedvem. − Vagyis Tabby eltávozott innét?

Pislogva bólintott. Halvány optimizmus kezdett csírázni bennem, miközben a porhüvely jutott eszembe, amelyet Kendall Point hasadékában láttam. − Mondd el nekünk pontosan, mi történt, Patsy − kértem. − Ha most nem segítesz, többé talán nem látjuk Tabbyt viszont.

− Tabby halott − közölte színtelen hangon.

− Akkor viszont a végtisztességet akarom megadni neki. Ehhez azonban biztosan tudnom kell. A Sárkányt pedig, Patsy, meg akarom ölni. Aztán millió darabra akarom őt törni.

Ez megmozdított benne valamit. Szeme kikerekedett. Felemelte fejét, s elmesélte, mi történt azóta, hogy Tabbyvel találkozott a nagyapja régi házánál. Elmondott mindent, mi azután végbement. − Tabby − fejezte be − egyszerűen összegyűrődött, amikor az… az a dolog megérintette. Aztán eltűntek… és én próbáltam Tabby nyomára bukkanni, de nem tudtam… semmit nem találtam, csak hideget hideget hideget…

− Eltűntek? − kérdezte Richard.

− Egyszerűen nem voltak ott többé. Aztán körülöttem mindenütt felcsapott a tűz. Futottam. Sikerült kijutnom, s ti megjöttetek.

− Egyszerűen nem voltak ott többé? − nézett Richard előbb Patsyre, majd rám. − Ez meg mit jelentsen? Most akkor megölték, Graham, vagy nem? Én meg azt gondoltam, valaki elpusztította a mi Sárkányunkat, ahogy te elpusztítottad Krellt, és azzal vége. Mi az ördög folyik itt?

− Azt hiszem, mindig is így ment ez − mondtam, s közben azon törtem a fejemet, mi legyen a következő lépés. − Úgy tűnik, Gideon Winter még nem adta fel a játszmát.

− Gondolod, Gideon Winter volt az?

− Nem szívesen mondom, de sajnos biztos vagyok benne − feleltem. − Most csakugyan sokkal erősebb, mint valaha, elég erős még ahhoz is, hogy túlélje az általa kiválasztott test halálát. − Hosszú, reszkető sóhajjal vettem levegőt. − Emelte az alapot. Mint a pókerben. Erről van szó. Magával vitte Tabbyt, mert azt akarja, hogy menjünk mi is utána. Ezúttal azt akarja, maradjunk együtt, s egyszerre akar elintézni mindannyiunkat. − A két ember, családom egyedüli igazi tagjai, közelebb húzódott egymáshoz. − Máskülönben megölte volna Patsyt − tettem hozzá. − Azt akarta, hallgassuk meg, mit mond, és azt akarta, akarja, eredjünk a nyomába.

− Hiszen ha tudnánk, merre keressük − mondta Richard.

− Nos, én azt hiszem, tudom, hová kell mennünk – közöltem velük. − Bár Patsynek aligha fog különösebben tetszeni.

Patsy megmerevedett, szeme szinte felnyársalt. Megértette − és igazam volt: ösztönösen vonakodott attól a helytől.

− Ó − mondta Richard, s szorosabban magához ölelte az asszonyt. − Értem. − Bólintott.

− Ahol több fiú lelte halálát. Ő is tudja, én is tudom. Bates Krell házába kell mennünk.

Nem bírtam nézni Patsy arcán a kétségbeesést, elfordultam, s kinéztem a Soundra. A víz, amelynek nyugodtnak kellett volna lennie, forrongott és tajtékzott, s úgy hullámzott, mint dagály idején soha.

Richardra és Patsyre néztem újra. Az asszony megint reszketett, ám azt is láttam, hogy az életerő lassacskán visszatér belé. − Most − mondta − nem olyan lesz, mint amikor egyedül voltam ott. − Jómagam efelől épp úgy nem mondtam volna semmi biztosat, mint általában bármi felől.

− Hát − feleltem − én megyek mindenképp, történjék bármi. Azt hiszem, Tabby még él. Ő ugyanis a csali.

Elindultam lefelé a hosszú magánúton, mert teljes mértékben megfeledkeztem az autómról, aztán arra gondoltam: a pokolba vele. Nem kocsin akartam a házba érkezni, hanem gyalogszerrel, mint tettem 1924-ben. Akár velem tartanak, akár nem. Tettem néhány lépést, amelyek félrevezető módon igen nagy elszántságról árulkodtak, s tudtam: nincs a világnak az a hatalma, ami engem megmenthetne, ha abba a házba egymagamban még egyszer a lábamat beteszem. Most már nem 1924-et írtunk, a játékszabályokat igencsak átírták. Újabb lépést tettem, s lelki szemeim előtt láttam a Long Island Sound partra zúduló hullámait. Aztán halk léptek hallatszottak mögülem, s egy lágy kéz fogta meg a karom.

− Tökkelütött, vén marha − mondta Richard. − Csak nem képzeled, hogy ezek után bárhová is elengedünk egyedül?

Jobbra, Richardra néztem, aztán balra, Patsyre, s arra gondoltam, hiányos társaság vagyunk, amely az Óz, a csodák csodájából lépett elő. − Azt hiszem, ez lesz csak a kirándulás − mondtam nekik.

 

2

 

Mikor a kapun átlépve a Mount Avenue-ra értünk, akkor láttam csak, hogy Richard megtapogatja a zsebeit, nála vannak-e a töltények; ekkor észrevettem, hogy a vadászpuskám még mindig a kezében van. Lévén épp nem a főpárkány tégláit faragta, és nem is glettelt, egészen tisztességes polgári gúnyában volt: dzsekit és nadrágot viselt, méghozzá igazi nadrágot, nem farmert, a lábán pedig normál félcipőt, nem pedig edzőcipőt, amit Hampstead kitenyésztett bikái abban az esetben is előnyben részesítettek, ha az általuk véghezvitt edzés netovábbját a söröskrigli emelgetése jelentette, és sohasem tettek meg gyalog hosszabb távot, mint amekkora a kocsibehajtójuk meg a bejárati ajtajuk közt volt. Ezzel csupán azt akartam mondani, hogy amikor megláttam nála a Purdyt, az az érzésem támadt, hogy a fegyver természetszerűen illik a megjelenéséhez, mi több, valami módon a részét képezi: Richard, az öreg Purdy meg az üzletszerű megjelenés fura mód épp úgy kiegészítették egymást, mint Henry Fonda, a hosszú csövű revolvere meg a bokáig érő porköpönyege a Volt egyszer egy Vadnyugatban. Látványa, miközben lefelé tartottunk a Mount Avenue-n, komoly önbizalmat öntött belém − vagy ha azt nem is, hát legalább hajlandóságot arra, hogy végigjátsszam ezt a játszmát, tekintet nélkül arra, mi fog történni, s mi nem; mintha Richard, az ő elegáns megjelenése meg a kezében lévő Purdy megmagyarázhatatlan védelmet jelentene mind a hármunk számára. Richard Allbee s a fegyver valami módon garanciát jelentett, s abban a másodpercben úgy éreztem, fiatalabb vagyok nála.

Talán azt akarom ezzel kifejezni, hogy érzésem szerint a vezetői szerepben most Richard volt − vagy: megértettem, hogy mindvégig ez volt a helyzet.

Az emberek, akiket a Van Horne-ház pusztulásának apokaliptikus kísérőjelenségei vonzottak a helyszínre, kezdtek feltűnni a Mount Avenue-n, lassú léptekkel haladtak velünk szemben, arcuk magasra emelve, mintha az első sorból néznének színielőadást.

Azon gondolkodtam, vajon a szívem bírja-e, ami előttünk áll? Meg azon is, csakugyan életben van-e még Tabby? Többé-kevésbé egyazon ütemben léptünk a Poor Fox Roadra.

 

Az ég megváltozott. Anélkül, hogy különösebb figyelmet keltett volna, a ragyogó kék szép csöndben bugyborékoló vörösesbe hajlott. Patsy megállt; megálltam én is. Valami nem evilági harag gyülekezett felettünk, éktelen düh, amely minden határon túlment. Az ég szövetét ezernyi hangtalan, ám annál színesebb robbanás szaggatta, s a nyomukban keletkező hullámok ide-oda lódultak, majd egymásnak csapódtak. Az ég egy szem-pillantás alatt világossárgára váltott, majd súlyos ultramarinkékbe, amilyen színben ég még sohasem pompázott, mióta világ a világ; ezt mély liláskék követte, majd pedig a teljes feketeség. Két hold is függött fölöttünk, az egyik vérengző vörösben fenyegetett, a másik fehér volt és halott.

A Poor Fox Road minden zegét-zugát megvilágította a hideg holdfény. Patsy olyan erővel markolta a karomat, hogy belesajdult. − Oké − mondta Richard, azzal folytattuk az utunkat Bates Krell háza felé.

Amikor az útkanyarulathoz érkeztünk, láttam, hogy sötét árnyék válik el az Akadémia kerítésétől. Közeledtünkre lassan forgott, hajladozott jobbra és balra, akár egy bábfigura megnyújtott árnya. Richard és Patsy is látták, s én éreztem, hogy Patsy kezének szorítása ismét erősödik. Egy másodpercre rá felismertem: az ágak szövevényéből egy test lóg.

A test körülfordult, hogy szembenézhessünk vele, s az ezüst fény közvetlenül ráesett. A mellkast felnyitották, a bordák fehéren csillogtak, a tetem középső része nem volt egyéb, mint fekete lyuk. A mindent elborító sebek dacára is felismertem Bobby Fritzet. A rettenetes arc ránk kacagott, a száj mindenszenteki rémmosolyra torzult. − Meg fogtok dögleni! − makogta-röhögte felénk Bobby Fritz felakasztott hullája. − Megfogtok dögleni!

Patsy levegő után kapkodva belém kapaszkodott. Bobby tehetetlenül himbálózó karjai lángba borultak. Haja pattogva táncolt a forróságtól, majd egy pillanattal később kicsiny puff! hangot adva szintén tűzbe borult.

Richard hátranyúlt. Rántott egyet rajtam, én meg a látványból felocsúdva magammal ráncigáltam Patsyt.

Vánszorogtunk egy darabig, majd Patsy ismét magára talált. − Rendben leszek, Graham − ígérte. − Nem kell majd a hátadon cipelned. − Elvette a karját, s hátranézett. Önkéntelenül követtem a példáját.

Bobby Fritz lángoló hullája perdült-fordult, akár egy felhúzós játék, megcsonkított arcát a lángok mögött is ki lehetett venni.

Patsy McCloud előrefordult, rám nézett. − Megmondtam, rendben leszek. − Azzal ment tovább, mellettem.

Csak percekbe telt, s a roncstelep szomszédságában megláttuk Bates Krell házát. Mindhárman meglassítottuk lépteinket, mintha be akarnánk cserkészni. Az ablakok − jobban mondva a lyukak, ahol az ablakoknak lenniük kellett volna − vörösen izzottak; ám mi tudtuk, hogy Bates Krell háza nem kapott lángra. S tudtuk azt is, be aligha cserkészhetjük észrevétlen; azért lassítottunk, mert egyszeriben rádöbbentünk, úgysem kapkodhatjuk el azt, amit meg kell tennünk.

Ez a ház már akkor is a szívbajt hozta rám, amikor húszéves voltam, egyenes hátú és izmos. És azóta sokkal többet tudtam.

Richard gyorsan elénk vágott, s a holdsütötte kitaposott ösvényen egyenest az ajtóhoz ment. Fegyverét magához szorítva nézett vissza ránk. Láttam az arcizmait megfeszülni. Patsy habozás nélkül mellé lépett. Én mögéjük álltam. − Most ugrik a majom a vízbe − mondta Richard, s elfordította az ajtógombot, majd a puskája csövével belökte az ajtót. A résen vörös fény csapott ki.

Önök most már tisztában vannak vele, hogy Patsy a denevérektől való félelmében takarta el a haját, én azonban akkor még nem értettem ennek okát, míg be nem néztem. Richard úgy szegezte a puskáját a házra, mintha lenne ott valami, amire lőhet. Vagy féltucatnyi denevér sivítozott és csapkodott a sarkokban; Richard a puskacsővel próbálta őket elűzni, kettő azonban csak repült egy kört, azzal jött nekünk.

Akkor láttam, hogy a Richardra támadó állat fején hosszan nő a vörös szőr, s azt is kivettem, hogy mindkettő pofája fehérlik. Nem akartam ezekbe a pofákba belenézni − tudtam, hogy felismerném őket, az pedig még rosszabb lenne, mint Bobby Fritz fáról csüngő, makogó holtteste.

Richard hangosan nyelt, majd leeresztette a puskája csövét. Ő felismerte az egyik apró arcot.

Dühöm akkor hágott a tetőfokára, amikor Tabby arcát képzeltem magam elé. Megragadtam Richard másik karját, mint négy perccel korábban ő az enyémet, s magam után húztam a házba. − Nappal van! − ordítottam teljes erőmből. − Nappal!

Egy vagy két másodpercig, de talán több is volt az, valódi napsütést láttunk a falakon villózni, s a hely valódi kietlensége ötlött a szemünkbe. Töredezett padlódeszkák, megrepedezett falak, vastag porréteg mindenütt: jól láttuk. Denevérek pedig sehol. Patsy azonnal csatlakozott hozzánk, s én elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy akár három Bates Krell-lel is megbirkózzam. Izzott bennem a méreg. Még hogy óriás kutyák meg emberarcú denevérek! Még hogy két hold! Az egésztől a gyomrom fordult fel.

Szemem sarkából mozgást láttam. Megfordultam. A másik szobába nyíló ajtó küszöbén Les McCloud állt csíkos pizsamában, szétnyíló köntösben, s már húzta is meg egy kis pisztoly ravaszát. A rövid csőből hosszú lángnyelv csapott ki, közém meg Patsy közé nyúlt, majd ártalmatlanul elhalt a levegőben.

A fekete éj azonmód leszállt megint, s a vadászpuska eldördülésének pillanatában láttam, hogy Les ismét beleolvad a semmibe, ahonnét vétetett. A lövés nagy darabon verte le a vakolatot a falról. − Elment − mondtam, de most már óvakodtam attól, hogy kihívjam magam ellen a sötétséget.

Hallottam, amint Richard zihálva ejti a padlóra az üres hüvelyt, s az zörögve tovagördül.

Mindannyian láthattunk, hogy a levegőben remegő vörös fény forrása a padló, a másik szoba padlója, ahonnét Les szelleme is támadt. Az ajtókeret pirosán izzott.

− Tudom, merre kell mennünk − jelentette ki Patsy, s oldalvást rám pillantott. Arca a félhomályban csontos volt és idegen, se férfié, se nőé.

− Patsy − mondtam −, semmi nem kényszerít, hogy ismét lemenj oda.

− Úgy van − szólt Richard. − Azok után, hogy már voltál ott, nem. Megvárhatsz minket idefent. Eddig eljöttél, s ez bőven megteszi. Ha Tabby odalent van, így is megtaláljuk.

− Tabby halott − mondta ugyanazzal a fakó bizonyossággal. − De veletek tartok akkor is. Együtt kell maradnunk, nem? Ez a te véleményed is, Graham, ugye? − Tekintete, mely most rám siklott, több bátorságról árulkodott, mint az imént.

− Én − válaszoltam az igazsághoz híven − már nem tudom, mit gondoljak.

− Nos, én pedig azt gondolom, be akarom fejezni − felelte Patsy. Aztán azzal lepett meg minket, hogy derékszíjából pisztolyt húzott elő − azt hiszem, nem csak én voltam szentül meggyőződve arról, hogy a pánik közepette a Van Horne házban felejtette, de Richard is. − S ha kell, ezt is használni fogom. Ti ketten, haverok, várhattok a partvonalon kívül is, ha gondoljátok. − Újra inge alá gyömöszölte a fegyvert, azzal ránk pillantott, várva, mit szólunk mindehhez. Kicsi volt, bátor és elszánt: messze több már, mint az asszony, aki egykor lélekszakadva futott három férfi meg egy fiú felé azon az éjszakán, amikor a fákról először fordultak le halott madarak. Patsy jóval nagyobb utat tett meg, mint mi.

− Hát akkor rajta − mondta Richard, hóna alá csapva a vadászpuskát. − Merthogy mindnyájan be akarjuk fejezni. − Rám nézett, s én láttam: noha hangjából nyugalom sugárzik, megindítja Patsy elszántsága.

Az asszony hirtelen megfordult, s megindult Bates Krell konyhájába. Richard meg én szorosan mögötte. A pincébe vezető ajtó még mindig nyitva tátongott, s láttuk, Patsynek igaza volt − a fény a pincelejáróból sugárzott. Lenézve láttuk, mennyire erős, mennyire sötét, s hogyan lüktet. Lemenni olyan volt, mintha valami hatalmas szív belsejébe tennénk utazást.

Én léptem előre elsőnek Ha bármi történnék − például csapdával szerelték fel ezeket a lépcsőket −, az velem történjen, ne pedig velük. Van némi előnye annak, ha valaki hetvenhat éves; ezek közé sorolható többek közt, hogy az idő előtti elhalálozás aligha fenyegeti már az embert. Mindazonáltal lassú és óvatos léptekkel vettem be azokat a lépcsőket, szemem pedig nyitva tartottam. Igen, az iménti képzet mind nagyobb erővel dolgozott bennem: olyan az egész, mint egy szív. Megfürödtem vörösében; az ütemes lüktetés átsugárzott a lépcsőfokokon és a rozoga korláton is.

Richard mellém lépett: ő is el akarta szigetelni a pince esetleges váratlan meglepetéseitől Patsy McCloudot.

Nem tudom, mire számítottunk. Hieronymus Bosch lázálmainak megelevenedésére, arra, hogy gonosz lelkek lakmároznak Tabby maradványain, vagy hogy Gideon Winter rebben felénk. De mindenre, csak nem a széles, üres helyiségre, ami fogadott bennünket. A földön elszórtan heverő üvegcserepek ugyanúgy piroslottak, mint az egész pince. A legtávolabbi falnál viharvert munkapad állt. Ez volt minden.

− Itt nincs Tabby − állapította meg Richard pillanatnyi zavarral. Annak hatására, hogy a vörös pulzáláson meg egy öreg, rozoga munkapadon kívül az égvilágon semmivel nem került szembe, megállt a pince kellős közepén. Patsy mellé lépett, én a munkapadot vettem közelebbről szemügyre. Hiába. Pedig biztos voltam benne, hogy jó helyen járunk. Arra gondoltam, hátha rábukkanok valamire, ami Tabby nyomára vezet bennünket.

Arra lettem figyelmes, hogy a levegő valami módon megsűrűsödik körülöttem − mintha a vörös pulzálás feltöltötte volna elektromossággal. A helyiség állapota változott, lassan, de biztosan, mióta lejöttünk a lépcsőn. Túljutottunk azon a megdöbbentő felismerésen, hogy már meg sem kell lepődnünk, és a hely valódi szelleme végül mégis megérint minket.

Dehogyis volt Krell pincéje üres. Zsúfolva volt az ott megélt érzelmekkel. Rémület, kétségbeesés, az emberi nyomorúság illata töltötte be a levegőjét. 1980 nyaráig visszautasítottam volna minden olyan feltételezést, mely szerint az effajta tapasztalat másból is táplálkozhatna, mint a megfigyelő önnön kivetített érzelmeiből. Krell pincéjében azonban tudtam, mindezen nyomorúsághoz nekem semmi közöm. Keserű csomóba zsugorodott a gyomrom. A hely gonosz mivolta, a kínok felett érzett öröm borzalma rohant meg. Minél gyorsabban ki akartam kerülni onnét. A pince nagy szíve immár hallhatóan dobogott körülöttünk, s egy másodpercre láttam a falakon nyüzsgő pókokat, a titokzatosan felém kúszó, körülöttem köröző árnyakat, egy, a munkapadra feszített test agóniáját. E képek mind egy gyermekkoromban olvasott könyvből származtak. Ki kellett jutnunk onnét, mind a hármunknak.

Patsy felé indultam, látván az arcán, hogy ez a hely mérgezi őt is. Lábam alatt megremegett a döngölt padló, s kis híján kicsúszott alólam. A földet egy kéz törte át. Aztán egy másik. Kicsivel odébb újabb pár kéz robbant elő.

− Ki innét, az isten szerelmére − mondta Richard, puskája agyával suhintva az első pár kéz felé.

− Nem tudom − mondta Patsy −, kijutunk-e a lépcsőn. − Láttam, miről beszél. Mögöttünk a földet s magát a lépcsőt is mintha barna cukormáz öntötte volna el. Mind a kettő morzsálódott.

− Talán nem hiszitek, de arra van egy ajtó − mondta Richard, s mindannyian a hozzánk legközelebb eső fal felé fordultunk. Csakugyan ajtó nyílt a betonfalon, hatalmas acélzsanérokkal, széles, fekete, acél keresztpántokkal ellátva. Egészen bizonyos, hogy az imént még nyoma sem volt − egy pillanatig épp oly kísértetiesnek és tilalmasnak tűnt, mint minden Bates Krell aprócska otthonában.

Richard meg én elindultunk, miközben azt fontolgattuk, nem érné-e meg a kockázatot, ha nekiiramodnánk a lépcsőnek. Richard egy tiszta területre vonszolta Patsyt; eközben egy tízes évei elején elhunyt fiú feje és torzója bukkant elő a morzsálódó földből.

A vízió vagy hallucináció, amelyet Richard hosszú beszélgetéseink során írt le nekem, most megjelent előttem – a temető repedt meg, hogy felszínre okádja halottak. Láttam: Richard víziója mindannyiunk valóságát vetítette elénk, s aztán arra gondoltam: persze, hiszen így dolgozik a Sárkány.

− Graham? − hallottam Richard hangját. − Az ajtón?

Arra gondolt, maradt tán még nyúlfarknyi időnk, hogy − amennyiben futunk, mint az őrültek − esetleg mindannyian felrohanhatunk még a lépcsőn; ha várunk, akkor legfeljebb már csak az egyikünk jut ki. Én nem bírtam olyan gyorsan mozogni, Patsy pedig úgy festett, mint aki rögtön elájul.

Richard felé hátráltam, aki fél kézzel ölelte át Patsy derekát, hogy segítsen neki. Hátranéztem, s megnyugvással tapasztaltam, hogy Patsy magához tér, s lassacskán belenyugszik a gondolatba, hogy próbálkozzunk meg az ajtóval, még ha az úgy fest is, mintha egy másik kínzókamrába nyílna.

Richard kitárta, s mi sietve beléptünk. Meg kellett hajtanom a fejemet, ha nem akartam beleverni a homlokomat a szemöldökfába.