Köszönetnyilvánítás

Mint min­dig, most is sok olyan, jelen­leg is szol­gá­la­tot tel­je­sítő tiszt van, aki csep­pet sem sze­retné, ha tanács­adó­ként hiva­ta­lo­san is emlí­tést ten­nék róluk a köny­vem­ben. A témák, melyek­ben segí­te­nek, min­dig is túl tit­ko­sak, túl bizal­mas ter­mé­sze­tűek, a for­rá­saim pedig túl magas ran­gúak ahhoz, hogy néven nevez­zem őket.

Még hogy akarom-e látni a nevemet a TE egyik könyvedben? Most viccelsz velem? Ennek ellenére évről évre segítenek, hogy elmondhassam történeteimet, tanácsokkal látnak el, és fontos részleteket közölnek, mert hisznek benne, hogy a közvélemény ilyen módon nagyobb megbecsüléssel tekint majd az Amerikai Egyesült Államok fegyveres erőinek hőseire.

A szá­raz­földi táma­dás­sal kap­cso­la­tos ter­vek elké­szí­té­sé­ben a Külön­le­ges Erők korábbi tiszt­jei segí­tet­tek. Fort Meade ördö­gien tit­kos hír­szer­zői vilá­gába olyan, korábbi sze­mé­lyek enged­tek szá­momra bepil­lan­tást, akik így is sze­ret­nék hang­sú­lyozni, milyen félel­me­tes pro­fiz­mus­sal dol­goz­nak ott.

Mind­azon­ál­tal a ten­ge­ren ját­szódó részek­kel kap­cso­lat­ban – mint min­dig – ez alka­lom­mal is Sir John „Sandy” Wood­ward ten­ger­nagy volt a fő tanács­adóm, korábbi harc­cso­port-parancs­noka a brit Kirá­lyi Hadi­ten­ge­ré­szet azon flot­tá­já­nak, amely 1982-ben meg­nyerte a Falk­land-szi­ge­te­kért vívott csa­tát.

Mind a ten­ger fel­szí­nén, mind a fel­szín alatt, Sandy ten­ger­nagy velem együtt pró­bálja érzé­kel­tetni az olva­só­val, milyen érzés lehet egy ten­ger­alatt­járó irá­nyí­tó­ter­mé­ben állni. Ha ő nincs, akkor min­den bizonnyal kép­te­len let­tem volna éle­tet lehelni a fel­szín alatt foly­ta­tott had­vi­se­lés­sel fog­lal­kozó részekbe.

A had­bí­ró­sági tár­gya­lá­sok­kal kap­cso­la­tos végső rész­le­tek­kel azon­ban már nem őt zavar­tam, inkább az Egye­sült Álla­mok Hadi­ten­ge­ré­sze­té­nek olyan, jogi kér­dé­sek­ben ott­ho­nos tag­jai vol­tak a for­rá­saim, akik ugyan­csak nevük elhall­ga­tá­sát kér­ték.

Ezek a szak­ér­tők csat­la­koz­tak ahhoz a szám­ta­lan új tanács­adóm­hoz, akik szin­tén sze­ret­ték volna meg­őrizni név­te­len­sé­gü­ket: az olaj­szál­lító tan­ke­rek kapi­tá­nya­i­hoz, akik elmond­ták véle­mé­nyü­ket foko­zot­tan gyú­lé­kony szál­lít­má­nyuk­kal kap­cso­lat­ban; az olaj­fúró-tár­sa­sá­gok veze­tő­i­hez, akik pró­bál­ták elkép­zelni, ők vajon hogyan visel­ked­né­nek, ha ilyen krí­zis­hely­zetbe kerül­né­nek; vala­mint az Aero­f­lot egyik főnö­ké­hez, aki min­dent elmon­dott nekem az And­ro­pov­val kap­cso­lat­ban anél­kül, hogy tudta volna, végül mire sze­ret­ném fel­hasz­nálni az infor­má­ciót!

Ritka, név sze­rint említ­hető for­rá­saim egyike a geo­po­li­ti­ká­val fog­lal­kozó kiváló író, utazó és tudós, a Cape Cod­ban élő Char­les Ste­wart Good­win, aki segí­tett az ókori kínai flot­ták­kal kap­cso­la­tos kuta­tá­sa­im­ban, és beszélt nekem a Taj­pej­ben talál­ható Nem­zeti Palo­ta­mú­ze­um­ban őrzött dol­gok­ról. Az ő írá­sai, melyek glo­bál­po­li­ti­kai kér­dé­sek­kel kap­cso­lat­ban jelen­tek meg, nél­kü­löz­he­tet­len for­rást jelen­tet­tek szá­momra.

A rein­kar­ná­ci­ó­val és a poszt-tra­u­más stresszel kap­cso­la­tos tudá­sá­ért és szak­ér­tel­mé­ért köszö­ne­tet kell mon­da­nom a vir­gi­niai dr. Bar­bara Lane-nek, aki­nek könyve, A csatatér visszhangjai: Személyes történetek a Polgárháború idején megélt korábbi életekről, talán a legjobb, amely ebben a témában született. Dr. Lane tudása ezen két témában, valamint az, hogy különösen otthon van az ennél sokkal földhözragadtabb dolgokban is, az egyik legfontosabb forrást biztosította számomra kutatásaim során. A harctéri stresszel kapcsolatos témában saját véleménye szinte teljesen egybevágott mindazzal, amit Woodward tengernagy mondott el nekem.

Szin­tén sze­ret­nék köszö­ne­tet mon­dani jó bará­tom­nak, Chris Choi Man Tat­nak, aki­nek nyá­jas modora és udva­rias visel­ke­dése – mellyel a Kite-ot, egész Dub­lin leg­ki­vá­lóbb kínai étter­mét igaz­gatja – bámu­la­to­san lep­lezi, hogy valaha egy óri­ási olaj­szál­lító tan­ker fedél­zet­mes­tere volt, és hajó­já­val ide-oda ingá­zott Mexi­kói-öböl és a Távol-Kelet között. Eme gigan­ti­kus vízi jár­mű­vek­kel kap­cso­la­tos sze­mé­lyes tapasz­ta­la­tai állandó infor­má­ció­for­rá­sa­immá vál­tak.

Végül pedig meg­kö­szö­nöm régi bará­tom­nak, Oli­via Oaks­nak, aki meg volt győ­ződve róla, azért jön el hoz­zánk, hogy egy csen­des hét­vé­gét tölt­sön el velem és csa­lá­dom­mal, de végül majd­nem 15 órán keresz­tül olvasta a kéz­ira­tot, kija­vítva a helyes­írási hibá­kat. Éppen ezért min­den ilyen nemű hibá­ért – per­sze tel­je­sen igaz­ság­ta­lan módon – kész vagyok őt fele­lőssé tenni.

A Lázadás a Shark fedélzetén teljesen a képzelet szüleménye. Minden szereplő, akikről olvashatnak, csakis az én fantáziámban él, és – habár bizonyos főiskolai baseballjátékosok felismerhetik benne a nevüket – sem életük egyetlen mozzanatának, sem bármi másnak egyáltalán semmilyen köze sincs a valósághoz.

Patrick Robinson