Tizenkettedik fejezet

Június 7., csütörtök 03.45
Haing Gyi-sziget, Burma.

Ha egé­szen pon­to­sak akar­nánk lenni, akkor Rick Hun­ter parancs­nok tapa­dó­ak­nája – a Luhai rom­boló gerin­cén tenyé­sző kagy­lók közé elhe­lyezve – rob­bant fel első­ként. A Bus­ter Town­send által elhe­lye­zett tel­jes két és fél másod­perc­cel ez után indult be. A töl­te­tek, melyek úgy vol­tak kiala­kítva, hogy csak egy bizo­nyos irányba vezes­sék, és meg­öt­szö­röz­zék a deto­ná­ció ere­jét, a gerinc mind­két olda­lára tátongó lyu­kat sza­kí­tot­tak, keresz­tül a 6000 ton­nás hadi­hajó acél­tör­zsén. Már ez sem volt külö­nö­seb­ben sze­ren­csés a Népi Fel­sza­ba­dító Had­se­reg/Hadi­ten­ge­ré­szet részé­ről, ám mégis semmi ahhoz képest, ami­kor másod­per­cek­kel később a Luhai tor­pe­dó­tá­rá­nak tar­talma szin­tén fel­rob­bant, meg­ölve ezzel a hajó sze­mély­ze­té­nek felét.

Bárki, aki ezt látja, biz­to­san meg­döb­bent volna a rob­ba­nás vad ere­jén, és szó­hoz sem jutott volna az ezt kísérő hatal­mas láng­ten­ger és korom­fe­kete füst­felhő miatt. Min­den­esetre igen nehéz lett volna csak erre az egy dologra kon­cent­rálni, hiszen nyolc másod­perc­cel a tor­pe­dók meg­sem­mi­sü­lése után a köz­vet­le­nül a rom­boló mögött hor­gonyzó Jang­wei II fre­gatt elfo­gad­ható módon utá­nozta az 1945-ös Hiro­si­mát, amint a Cat­fish Jones ten­ge­rész­al­tiszt-főnök és Mike Hook főnök által elhe­lye­zett tapa­dó­ak­nák gigá­szi erő­vel rob­ban­tot­ták fel a cél­kö­vető raké­ták­kal teli tára­kat.

A kis Jang­wei, amely csak 110 méter hosszú, ám kis mérete elle­nére nagyot tud csapni, most meg­fi­zette az árat félel­me­tes tűz­ere­jé­ért. Szó sze­rint szi­lán­kokra rob­ban­tott szét. Az összes cél­kö­vető rakéta, az SSM 6 YJ-l-es Eagle Strike-ok, a CSS-N-4 Sar­dine-ok és az l-HQ-7 Cro­tale-ok mind hoz­zá­já­rul­tak a pusz­tí­tás­hoz, rob­ba­ná­suk­kal meg­re­meg­tetve az egész kikö­tőt, melyet a két hatal­mas láng­osz­lop – még 15 kilo­mé­te­res távol­ság­ból is jól lát­ha­tók vol­tak – szinte nap­pali fénybe borí­tott. A fre­gatt meg­sem­mi­sü­lé­sét csak hatan élték túl, a rom­boló 250 fős legény­sé­gé­ből pedig mind­össze ötve­nen marad­tak élet­ben. Az auto­ma­ti­kus tűz­ri­asztó beren­de­zé­sek azon­nal üvöl­teni kezd­tek a támasz­pont egész terü­le­tén, ám a követ­kező pil­la­nat­ban elnyomta hang­ju­kat az üzem­anyag­rak­tár­ban bekö­vet­kező kolosszá­lis rob­ba­nás, amint a négy­mil­lió liter­nyi dízel­olaj és repü­lő­gép­ben­zin – a Loui­si­a­nai fóká­nak Csör­gő­kí­gyó Davi­es­nek és a sebe­sült Bus­ter Town­send­nek köszön­he­tően – tom­boló láng­ten­gerré vál­to­zott. Szak­ér­te­lem­mel elhe­lye­zett Mk-138-as tarisz­nya­bom­báik össze­sen öt táro­ló­tar­tályt sem­mi­sí­tet­tek meg, de a mara­dék hét is másod­per­ce­ken belül követte őket, for­tyogó pokollá vál­toz­tatva a kör­nyé­ket.

A tűz­vi­har üvöl­tése majd­nem – de csak majd­nem – elnyomta a két másik bomba rob­ba­ná­sá­nak hang­ját, ame­lyek az üzem­anyag­töltő-rak­tár fő irá­nyí­tó­épü­le­tét tet­ték a föld­del egyen­lővé. Ezzel egy­idő­ben az a rob­ban­tó­zsi­nór, melyet Dal­las Mac­Pher­son és Mike Hook csa­vart az elekt­ro­mos kábe­lek köré, elég nagy erő­vel deto­nált ahhoz, hogy az akna­fe­de­let 20 méter magasba repítse, és vég­le­ge­sen műkö­dés­kép­te­lenné tegye az elekt­ro­mos üzem­anyag-sza­bályzó rend­szert. Messze, az öböl másik olda­lán, az irá­nyító- és hír­adó­épü­let alag­so­rá­ban, a kazán alatt köz­vet­le­nül elhe­lye­zett töl­te­tek – szin­tén Bus­ter és Csör­gő­kí­gyó szak­ér­tel­mét dicsé­rendő – az egész épü­le­tet lerom­bol­ták, és mind az öt ott szol­gáló fér­fit maga alá temette a rom­hal­maz.

A támasz­pont sze­mély­zete, leg­alábbis azok, aki­ket nem kaszált le a mene­külő fókák vala­me­lyik soro­zata, szen­tül meg volt győ­ződve, hogy a világ sem­mi­sül meg a sze­mük lát­tára. Ha bárki is más­hogy pró­bálta volna meg­ma­gya­rázni az ese­mé­nye­ket, közel sem tudott volna ennél job­bat kita­lálni. Az egész lát­vá­nyo­san ször­nyű terv mind­össze két perc alatt való­sult meg; derült égből vil­lám­csa­pás. Sem a ten­ger felől, sem a leve­gő­ből inté­zett táma­dás­nak nem volt jele. Olybá tűnt a dolog, mintha a támasz­pont önma­gá­tól rob­bant volna dara­bokra.

• • •

Ezalatt a fókák, akik az erdőn küz­döt­ték magu­kat keresz­tül, még min­dig leg­alább 1100 méterre vol­tak a mocsa­ras terü­let­től. Bus­ter nagyon sok vért veszí­tett, és a mor­fium hatá­sára is óri­ási fáj­dal­mai vol­tak. Rick Hun­ter paran­csot adott embe­re­i­nek, hogy áll­ja­nak meg, ő pedig meg­vizs­gálta a sebet és rosszal­lóan kons­ta­tálta, hogy a golyó még min­dig benne van Bus­ter hátá­nak jobb felső részén a hús­ban, és nagyon sok vért veszít. Fél­re­húzta Dal­las Mac­Pher­sont, és meg­mondta neki, hogy vigye oda az első­se­gély-fel­sze­re­lés mara­dé­kát is. Volt náluk rag­ta­pasz, géz, ezen­kí­vül fer­tőt­le­ní­tő­vel átita­tott géz­la­pok, melyek éppen az ilyen sebe­sü­lé­sek keze­lé­sére szol­gál­tak, vala­mint további, folyé­kony fer­tőt­le­nítő-szer. Viszont nem volt náluk sátor­lap, amit a földre terít­het­tek volna, így kény­te­le­nek vol­tak egy­sze­rűen letér­de­pel­tetni Bus­tert. Mivel a fóka pil­la­na­tokra elve­szí­tette az esz­mé­le­tét, Csör­gő­kí­gyó tar­totta a fejét és szét­ron­cso­ló­dott vál­lát. Dal­las a maguk­kal hozott apró zseb­lám­pát a sebre irá­nyí­totta, Rick Hun­ter pedig össze­szo­rí­totta a fogát, kezébe vett egy nagy fogót, melyet kife­je­zet­ten erre a fel­adatra ter­vez­tek, majd benyúlt a sebbe, meg­ra­gadta a löve­dé­ket, és kihúzta. Azon­nal vér ömlött ki a seb­ből, Dal­las pedig a saját zub­bo­nyá­ból leté­pett darab­bal pró­bálta elál­lí­tani. Rick egy géz­lap­pal, melyet ala­po­san átita­tott erős fer­tőt­le­nítő-szer­rel, elkezdte kitisz­tí­tani a sebet.

Bus­ter ekkor sikol­tott fel elő­ször, Csör­gő­kí­gyó Davies pedig – való­szí­nű­leg az egyik leg­ke­mé­nyebb ember, aki valaha is a mell­ka­sára tűz­hette a három­ágú szi­gonyt – nem bírta tovább, és zokogni kez­dett, látva leg­jobb barátja szen­ve­dé­sét.

Rick Hun­ter azon­ban nem hagyta abba. Fogott egy másik géz­la­pot, és a sebre nyomta. Dal­las ezt rög­zí­tette egy csomó géz­zel, amit ezu­tán kör­be­csa­vart Bus­ter mell­ka­sán, és rag­ta­passzal szo­ro­san rög­zí­tette. Még több géz­zel Bus­ter jobb fel­kar­ját kötöz­ték hozzá az olda­lá­hoz, és ezt is erő­sen lera­gasz­tot­ták. Ezu­tán Rick Hun­ter újabb adag mor­fi­u­mot fecs­ken­de­zett a sebe­sültbe, majd fel­állt. Csör­gő­kí­gyó szó­lalt meg.

– Majd én viszem.

Bus­ter egész­sé­ges kar­ját a saját nya­kába tette, majd meg­fogta barátja csuk­ló­ját, másik kezé­vel pedig Bus­ter dere­kát átka­rolva, ami­lyen gyor­san csak tudott, elin­dult a bur­mai eső­er­dő­ben.

– Örü­lök, hogy ezt meg­csi­nál­tuk – jegyezte meg Rick. – Elál­lí­tot­tuk a vér­zést, meg­gá­tol­tuk a fer­tő­zést, és nem hiszem, hogy rom­lana az álla­pota, mielőtt orvos­hoz kerül.

Néhány perc­cel később Mike Hook rádi­ója, amely a roham­csó­na­kok frek­ven­ci­á­jára volt han­golva, vette a csi­po­gást, vagyis az irány­je­let, melyet a Let­pan-patak­ban vára­kozó csó­na­kok adtak.

– Meg­van­nak, uram. Már vár­nak.

– Jól van, Mike. Szó­val csak tar­ta­nunk kell ezt az irányt – felelte Rick. – A jel nyu­gat felől jön, a táma­dó­tábla irány­tűje sze­rint pedig ket­tes-hetes-zéró irány­ban hala­dunk. Jobb nem is lehetne… a patak bal oldali ágá­nál fogunk kibuk­kanni az erdő­ből, vagyis pon­to­san azon a helyen, ame­lyet Shawn beraj­zolt nekünk.

– Akarja, hogy páran elő­re­ro­han­junk? – kér­dezte Mac-Pher­son had­nagy. – Csak, hogy szól­has­sunk a csó­nak­ve­ze­tők­nek, hogy úton vagyunk… és van egy kis gon­dunk.

– Jó ötlet. Maga, Mike és az egyik újonc vegye magá­hoz a másik kis adó-vevőt. És vigye­nek maguk­kal irány­tűt is… tudja, hogy lehe­tet­len az erdő­ben egye­nes vonal­ban haladni.

– Értet­tem, főnök. Tizenöt perc múlva talál­kozunk.

07. június 7.04.00. USS Shark
Bengáli-öböl 16,00É94,01K.
Sebesség 3. Versenypálya haladás. PM

Dan Head­ley, annak elle­nére, hogy szol­gá­lata 04.00-kor ért véget, még min­dig irá­nyí­totta a hajót. Reid parancs­nok­nak – aki­nek egész idő alatt, hogy a fókák elin­dul­tak beve­tésre a Haing Gyi-szi­getre – nyo­mát sem lehe­tett látni. Dan Head­ley tudta, hogy nem is fog jönni átvenni a hajót, hiva­ta­lo­san leg­alábbis sem­mi­kép­pen. Ennek elle­nére nem tar­totta való­szí­nűt­len­nek, hogy a parancs­nok később még fel­buk­kan­hat. Reid nagyon meg­könnyeb­bült­nek tűnt, ami­kor az ET meg­kérte, hadd vegye át a Shark parancsnokságát a bevetés ideje alatt.

Ekkor lépett be az irá­nyító terembe Pear­son had­nagy, és közölte, a parancs­nok azon­nal látni kívánja az iro­dá­já­ban.

– Van fogalma arról, miért, Shawn?

– A leg­hal­vá­nyabb sem, uram. Egy­sze­rűen csak kidugta a fejét az ajtón, ami­kor éppen elmen­tem az iro­dája előtt, és azt mondta, küld­jem hozzá.

– Jól van. Fedél­zeti tiszt, a hajót átadom.

– A hajót átve­szem – felelte Matt Sin­ger had­nagy.

Dan Head­ley elin­dult Reid parancs­nok szo­bá­jába. A kapi­tány – Dan meg­le­pe­té­sére – borot­vá­lat­la­nul ült, és nagyon gond­ter­helt­nek lát­szott, ami Dan sze­rint sok­kal rosszabb volt annál, mintha csak ide­ges lenne.

– Üdvöz­löm, uram – mondta. – Látni akart?

– Nagyon komoly prob­lé­mánk van – felelte a USS Shark kapitánya.

– Igen?

– De még mennyire, és mielőtt rész­le­tekbe men­nék, sze­ret­ném közölni önnel, hogy ebben a témá­ban szak­értő vagyok.

– Ter­mé­sze­te­sen, uram.

– A Mer­kúr, ET, hát­ra­felé halad.

Dan Head­ley talán soha éle­té­ben nem volt ennyire meg­döb­benve.

– Nem hülyés­ke­dik? – kér­dezte nyu­god­tan.

Reid parancs­nok ráné­zett köz­vet­len beosz­tott­jára.

– Van önnek hal­vány fogalma is arról, ET, milyen súlyos hely­zetbe kerül­he­tünk? A lehető leghalványabb fogalma is?

– Kinek, nekem?

– Pon­to­san, kor­vett­ka­pi­tány, ugyanis önhöz beszé­lek.

– Nos, uram, az iga­zat meg­vallva nem­igen értem, amit mond.

– A Merkúr, ET! Az Univerzum egyik legnagyobb bolygója, hajnalra hátrafelé fog haladni. Hátrafelé. Érti, milyen jelentős dolog ez, ET? – Reid parancsnok hangja egyre emelkedett, ezzel együtt Headley korvettkapitány gyanakvása is. – Amiről én most beszélek, az az asztrológia, Mr. Headley. A ciklusok ősi tanulmányozása, amit eredetileg a kaldeusok találtak fel, Babilóniában, Krisztus előtt 3000 évvel. Babilóniában, ET, a mai Irak területén.

– Öööö.., Szad­dam ban­dája. Nem is gon­dol­tam volna, hogy az Uni­verzum tanul­má­nyo­zá­sá­val töl­tik az ide­jü­ket.

– Talán nem is, talán nem is. Én azon­ban nagyon is ala­po­san tanul­má­nyoz­tam az Uni­verzu­mot, és meg kell, hogy mond­jam önnek, ami­kor a Mer­kúr lát­szó­lag hát­ra­felé kezd el haladni a pályá­ján, akkor a dol­gok vég­te­le­nül bonyo­lulttá vál­hat­nak. Ez a zodi­á­kus egyik leg­ősibb tör­vé­nye.

– Uram, nézze. Én biz­tos vagyok benne, hogy ez mind nagyon érde­kes, de nekem most tizen­két nagyon bátor fér­fi­val kell fog­lal­koz­nom, akik éppen meg­pró­bál­nak kijutni egy kínai hadi­ten­ge­ré­szeti támasz­pont­ról, és biz­to­san nagyon nehéz hely­zet­ben van­nak. Nem lehetne, hogy valami más alka­lom­mal kezd­jünk el hát­ra­felé haladni?

– ET! Maga azzal merészel vádolni, hogy nem a tárgyhoz tartozó dolgokkal foglalkozom? Elhiheti, semmi sem tartozik a tárgyhoz jobban, mint az, hogy a Merkúr éppen hátrafelé halad. Én itt most olyasmikről beszélek, amelyek legalább olyan ősiek, mint az idő maga, az isten szerelmére!

– Én pedig egy kínai hadi­ten­ge­ré­szeti támasz­pont elpusz­tí­tá­sá­ról és ren­ge­teg rob­ba­nás­ról beszé­lek, uram. Az élet­ről és halál­ról.

– Na és mi lehetne fon­to­sabb az élet és halál szem­pont­já­ból, mint egy hatal­mas bolygó lassú, hát­ra­felé moz­gása. A Merkúr, uram! Hamarosan mindannyiunkat eláraszt annak a bolygónak az időtlen és őrjítő hatása, mely egész életünket befolyásolja! – hangja még magasabbra emelkedett. – Érti, mit beszélek önnek, ET?

Dan Head­ley-nek fogalma sem volt róla, mit tehetne. Ebben a pil­la­nat­ban azon­ban meg­csör­rent a tele­fon. A parancs­nok fel­kapta, majd azon­nal átadta az ET-nek.

– Uram – Sin­ger had­nagy hangja leg­alább olyan sür­ge­tőn csen­gett, mint Reid parancs­noké. – Vissza tudna jönni? A fókák­nak van egy kis gond­juk. Bus­ter Town­send súlyo­san meg­se­be­sült. Heli­kop­te­rek­kel üldö­zik őket, uram. Nagyon rossz a hely­zet. Kérem, azon­nal jöj­jön föl.

Dan Head­ley szíve kiha­gyott két üte­met, talán hár­mat is.

– Uram, bocsás­son meg, de van némi gon­dunk.

– Gondunk? Gondunk? Hát persze, hogy gondunk van. Hátrafelé haladó szakaszban vagyunk. Mégis mit gondol, melyik az a bolygó az egész univerzumban, amely minden szállítással és hírközléssel kapcsolatos dolgot befolyásol?

– Hogy én? Nem vagyok egé­szen biz­tos benne, uram. Most azon­ban men­nem kell.

Ezzel Dan Head­ley kiro­hant az ajtón, és már jóval az után, hogy befor­dult a sar­kon elin­dulva fel­felé a lép­csőn, még min­dig hal­lotta, amint a parancs­nok utána kia­bál.

– A Merkúr, uram! A Merkúr! Mégis mi az istent gondol, hol volt a Merkúr 2000. augusztus 4-én? Erre válaszoljon, az isten verje meg!

Dan nagyon is jól hal­lott min­den szót. Ez volt a nap, ami­kor a Kurszk a Barents-tenger fenekére süllyedt. Óriási gondunk van, az biztos. De ez nem valami istenverte szikladarab, amely valahol az űrben kering. A mi gondunk ott ül abban a kis kajütben – Reid hátrafelé halad.

Az irá­nyí­tó­te­rem­ben feszült lég­kör ural­ko­dott. Sin­ger had­nagy a hír­adó­szo­bá­val állt kap­cso­lat­ban. A vezér­csó­nak veze­tő­jé­től, műhol­don keresz­tül érke­zett üze­net velős volt, és ijesztő.

07. Jún. 07.04.10.16.00É 94.19K – SEAL egység visszatérését Haing Gyi-szigetről hátráltatják. Townsend járóképes, sebesült. NFHH helikopterek a levegőben, a Letpan-patak partjai mentén járőrözve. Kilenc fóka a sűrű erdőben rekedt, nem képes a csónakokat elérni. Megpróbálunk új TP-t kijelölni a patakon lejjebb. Csónakok nincsenek a helyükön. Kínai támaszpont megsemmisítve. Hunter.

Drew Fis­her főnök irá­nyí­totta a ten­ger­alatt­já­rót, mialatt Head­ley kor­vett­ka­pi­tány ala­po­san végig­ol­vasta az üze­ne­tet. Sin­ger had­nagy oda­adta neki az egyik rész­le­tes tér­ké­pet, ame­lyen Pear­son had­nagy beje­lölte a három­szög alakú tér­ké­pet, és az ET jól átgon­dolta a hely­ze­tet.

A folyás­iránnyal haladva, a mocsár szé­lé­nél maradva, leg­alább 900 méterre volt a talál­ko­zási pont. A tér­kép sze­rint ott viszont egy szé­les öböl húzó­dott, némi­leg bel­jebb a szá­raz­földbe, ezen­kí­vül min­den­felé leg­alább 12 méter magas fák borí­tot­ták a terü­le­tet. Két­ség sem marad­ha­tott afe­lől, hogy Rick erre­felé pró­bál majd kijutni, aztán ami­lyen gyor­san csak tud, a csó­na­kok­hoz megy. Mivel a köröző heli­kop­te­rek­nek még nem sike­rült fel­fe­dez­niük a roham­csó­na­ko­kat, egy­ér­tel­mű­nek tűnt, hogy a mocsa­ras terü­le­ten viszony­lag magas fű nyújt fede­zé­ket. A gon­dot csak az öböl jelen­tette, hiszen itt majd min­denki kény­te­len lesz elhagyni a fede­zé­ket, és a Haing Gyi partja men­tén elte­rülő sekély vizű terü­le­ten keresz­tül a csó­nak­hoz rohanni.

– Jézus ereje! – sut­togta Sin­ger had­nagy. – Ott a nyílt vízen semmi esé­lyük.

– A heli­kop­te­rekre gon­dol?

– Igen, uram.

– Igaz­ság sze­rint két esé­lyük is van, had­nagy. Egy, ha úgy sike­rül elhagy­niuk a fede­zé­ket, hogy a heli­kop­te­rek nem veszik észre őket. A másik, ha lelö­vik a sze­mét­lá­dá­kat. Van egy M-60-asuk nem igaz? Ezen­kí­vül min­den csó­nak is fel van sze­relve eggyel.

– Jókora sze­ren­cse kell az ember­nek, ha azzal a gép­pus­ká­val egy heli­kop­tert akar lelőni, uram. Per­sze szám­ta­lan alka­lom­ról hal­lot­tam, ami­kor sike­rült, és a srá­cok­nak hat tel­jes töl­tény­he­ve­de­rük van min­den egyes csó­nak­ban.

– Maga hol lenne szí­ve­seb­ben, had­nagy? A föl­dön, a gép­pus­ká­val tüzelő embe­re­ink között, kezé­ben egy heve­der­rel, vagy oda­fent a heli­kop­te­ren, miköz­ben Hun­ter parancs­nok éppen magára lő?

– A föl­dön, a parancs­nok­kal. Semmi két­ség. És mi mit fogunk tenni?

– Mondja meg a hír­adó­sok­nak, hogy lép­je­nek kap­cso­latba a csó­nak­ve­ze­tők­kel, és uta­sít­sák őket, azon­nal szól­ja­nak, ha elin­dul­tak vissza­felé. Elé­jük megyünk.

– Krisz­tu­som, uram! De hiszen a mere­dély­nek ezen az olda­lán csak tíz­mé­te­res a víz.

– Az iga­zat meg­vallva, magas­ról teszek az egészre akkor is, ha csak fél­mé­te­res. Nem fog­juk ott­hagyni őket.

– Attól tar­tok, ezt a dön­tést én fogom meg­hozni. Mind­há­rom férfi sar­kon for­dult, és meg­lát­ták, hogy Reid parancs­nok ott áll az irá­nyí­tó­te­rem ajta­já­ban, töké­le­tes nyu­ga­lom­ban, éles ellen­té­te­ként annak, ahogy néhány pil­la­nat­tal koráb­ban visel­ke­dett.

– Tájé­koz­tas­son, ET. Ha veszélybe akarja sodorni a tel­jes legény­sé­gem éle­tét, és magát a USS Shark-ot is, akkor mindenképpen részletesen ismernem kell a helyzetet.

Head­ley kor­vett­ka­pi­tány oda­sé­tált hozzá, és jeges han­gon meg­szó­lalt.

– Ez itt a szi­get tér­képe, uram. Az X, azt jelzi, hol kötöt­tek ki a csó­na­kok, hogy a fóká­kat meg­vár­ják. Ez a másik jel­zés azt mutatja, sze­rin­tünk hol fog­nak az embe­re­ink újra meg­pró­bál­kozni a csó­nakba szál­lás­sal, a folyás­irány­ban haladva. A NFHH heli­kop­te­re­ket ren­delt a leve­gőbe, ezek azon­ban még nem buk­kan­tak rá sem Hun­ter parancs­nok egy­sé­gére, sem a csó­na­kokra.

– Gon­do­lom, a gumi­csó­na­kok­kal ami­lyen gyor­san csak tud­nak, meg­pró­bál­nak átkelni ezen a szé­les víz­zel borí­tott terü­le­ten.

– Egyet­ér­tek uram, és javas­lom, hogy emel­ked­jünk a fel­színre, majd indul­junk elé­jük. Ha kell, akkor sze­mé­lye­sen lövöm le azo­kat a heli­kop­te­re­ket a Stin­ge­re­ink­kel.

– Amíg én vagyok szol­gá­lat­ban, addig ne is álmod­jon róla, ET. Mégis hogy meré­szel úgy hatá­rozni, hogy az én hajóm­mal fog hadat üzenni Kíná­nak? Nyílt ten­ge­ren akar tel­je­sen egy­ér­telmű táma­dást indí­tani a kínai heli­kop­te­rek ellen, ame­lyek egyéb­ként tel­jes jog­gal védel­me­zik a saját támasz­pont­ju­kat? Szó sem lehet róla. Ehhez külön­ben is nem csak az én enge­dé­lyemre volna szük­sége, hanem a parancs­nok­sá­géra és talán még a CINC­PACFLT-ére is. Van fogalma arról, milyen követ­kez­mé­nyei lehet­nek a javas­la­tá­nak?

Dan Head­ley fel­jebb­va­lója sze­mébe nézett. Tel­jes volt a csend az irá­nyí­tó­te­rem­ben. Reid parancs­nok meg­rázta a fejét, elfor­dult, és kisé­tált az ajtón.

Head­ley kor­vett­ka­pi­tány nem tudta fel­fogni az előbb elhang­zot­ta­kat. Oda­for­dult Sin­ger had­nagy­hoz, és a követ­ke­zőt mondta:

– Kérem, hajtsa végre a leg­utolsó paran­cso­mat, Matt. Kül­desse el azt a rádió­üze­ne­tet a csó­nak­ve­ze­tők­nek. Azon­nal tud­nunk kell róla, amint elin­dul­tak.

– De mi lesz a parancs­nok­kal, uram? Sze­rin­tem elég egy­ér­telmű, hogy nem sze­retné, ha oda­men­nénk.

– Nem – felelte Dan. – Való­ban nem. Most pedig kül­desse el azt az üze­ne­tet, és mondja meg a hír­adó­sok­nak, hogy áll­ja­nak készen a válaszra.

A hajó­fő­nök, Drew Fis­her TAF az ET-re nézett, és csen­de­sen meg­szó­lalt.

– Ugye oda fogunk menni, és kihozzuk őket, uram?

– Miért maga inkább ott­hagyná Ric­ket és az embe­reit?

– Nem, uram. Nem. Sem­mi­kép­pen.

04.14 Haing Gyi-sziget

Elkez­dett esni az eső. Hun­ter parancs­nok és a többi nyolc fóka nagy nehe­zen küz­dötte magát előre, a sűrű őser­dőn keresz­tül. A Mac­Pher­son had­naggyal foly­ta­tott rádió­be­szél­ge­tés után az általa meg­adott koor­di­ná­ták­nak meg­fe­le­lően módo­sí­tot­ták hala­dási irá­nyu­kat. Dal­las ezzel egy idő­ben éppen a nagy roham­csó­nak von­ta­tá­sá­ban segéd­ke­zett, hiszen a víz túl sekély volt ahhoz, hogy evez­hes­se­nek. A fejük fölé boruló fák ágain csak úgy hem­zseg­tek a rova­rok.

– Jézu­som – jegyezte meg. – Ha jól tudom, én fóka vagyok, nem pedig isten­verte Humph­rey Bogart!

És igaza is volt, hiszen min­den kísér­te­ti­e­sen hason­lí­tott az Afrika Királynőjére. Már nem kellett volna egyéb, mint Katherine Hepburn, hogy a géppuskát kezelje.

A ter­mé­szet azon­ban koránt sem volt annyira veszé­lyes, mint az a két heli­kop­ter, melyek kere­pelve szel­ték az éjszaka sötét­sé­gét, kutatva a gyil­ko­sok után, akik meg­tá­mad­ták és elpusz­tí­tot­ták a támasz­pont­ju­kat. A fák alatt Rick tisz­tán hal­lotta, amint ala­cso­nyan haladva köröz­nek az erdő felett, és egyre köze­led­nek. Ebben a pil­la­nat­ban azon­ban mind a kilenc fóká­nak csak egyet­len dolog járt a fejé­ben. 04.15 volt, és a pán­cél­törő bomba, ha min­den igaz, már elin­dult lefelé. Sem­mi­kép­pen nem hall­ják a rob­ba­nás hang­ját, amely tőlük mint­egy más­fél kilo­mé­ter távol­ság­ban és a Föld fel­színe alatt 900 méter­rel fog bekö­vet­kezni. Az elkö­vet­kező néhány perc­ben vala­mit azért akkor is hal­la­nak majd. Rick azt mondta embe­re­i­nek, hogy men­je­nek tovább, azon­ban min­den lépés­sel egyre job­ban vár­ták a hama­ro­san bekö­vet­kező ese­mé­nye­ket.

Mégis csak elju­tott hoz­zá­juk a hang: tompa, foj­tott moraj­lás, amely sok­kal inkább hason­lí­tott valami távoli föld­ren­gésre. Ezu­tán néhány pil­la­na­tig nem tör­tént semmi, a követ­kező másod­perc­ben azon­ban a kísér­te­ties csen­det akkora rob­ba­nás sza­kí­totta szét, mely az egész szi­ge­tet alap­ja­i­ban rázta meg. Ezu­tán kolosszá­lis csat­ta­nás, amely az egész erdőn végig­vissz­hang­zott, amint az erőmű épü­le­té­nek teteje lesza­kadt, és 30 méter magasba emel­ke­dett, míg a köz­vet­le­nül utána érkező fehér vil­la­nás az egész kör­nyé­ket bevi­lá­gí­totta. Gigan­ti­kus, hófe­hér és per­zse­lően forró, 15 méter átmé­rőjű gőzosz­lop tört az ég felé, egyre maga­sab­ban a szi­get fölé, keresz­tül­é­getve az eső­fel­hő­ket, 300 méter magasba, majd tovább 600 méterre, mintha régi­módi kazán­ban égő olaj­láng volna – vagy ha már itt tar­tunk, mil­li­ó­nyi régi­módi kazán olaj­lángja. A zaj föl­dön­túli, ter­mé­szet­el­le­nes volt, mely magá­ból a Föld szí­vé­ből tört fel. Messze, a fák között Rick Hun­ter és embe­rei tisz­tán lát­hat­ták a nyíl­egye­nes, ele­fánt­csont-fehér tor­nyot, amely vég­te­len fel­hő­kar­co­ló­ként tört a sztra­to­szfé­rába, vagy – amennyire ők meg­ál­la­pít­hat­ták – egé­szen a mennyekbe.

Attól elte­kintve, hogy min­den­kép­pen Kína bur­mai támasz­pont­já­nak a végét jelen­tette, a kolosszá­lis gőzosz­lop más módon is jó szol­gá­la­tot tett a fókák­nak. Elte­relte a három orosz gyárt­má­nyú heli­kop­ter – két Helix-A ten­ger­alatt­járó-elhá­rító és egy Helix-B csa­ta­he­li­kop­ter, mely UV-57-es raké­ták­ból álló tel­jes fegy­ver­ze­tét hor­dozta – figyel­mét. Mind a hár­man mind­össze 150 méterre jár­tak az erő­mű­től, ami­kor az épü­let teteje a leve­gőbe emel­ke­dett, és ösz­tö­nö­sen elfor­dul­tak, mene­külve a kör­nyező lég­tér­ből, mely a követ­kező pil­la­nat­ban meg­telt a gőz által magasba vetett tég­lák­kal, beton­da­ra­bok­kal, por­ral és acél­ge­ren­dák­kal. Mivel oda­lent min­den lán­golt, nagyon nehe­zen talál­tak leszál­ló­he­lyet. Ráadá­sul az egész támasz­pont terü­le­tén meg­szűnt az áram­el­lá­tás, így nem kér­het­tek taná­csot sen­ki­től sem. A piló­ták még csak abban sem lehet­tek egé­szen biz­to­sak, hogy a támasz­pon­ton raj­tuk kívül bárki is élet­ben maradt. Az is csak az azóta meg­sem­mi­sült rom­boló parancs­no­ká­nak utolsó másod­perc­ben kiadott paran­csá­nak volt köszön­hető, hogy egy­ál­ta­lán a leve­gőbe emel­ked­tek, és amint ala­cso­nyan repülve pró­bál­tak minél távo­labb kerülni az üzem­anyag­rak­tár terü­le­tén tom­boló halá­los tűz­vész­től, a legény­ségi szál­lás épü­le­té­ből, a vész­frek­ven­cián újabb adást vet­tek.

A tiszt nagyon rossz álla­pot­ban volt már akkor is, ami­kor az üze­ne­tet leadta. Súlyo­san meg­se­be­sült, és inkább segít­ség­ké­rés­nek hatott, mint üldö­zésre fel­szó­lító parancs­nak. Csak annyi ideje volt, hogy a vezér heli­kop­ter piló­tá­já­val közöl­hesse, merre men­tek a táma­dók – a mocsa­ras terü­let felé –, a követ­kező pil­la­nat­ban a rádió elné­mult. Egé­szen pon­to­san hat tiszt tar­tóz­ko­dott a legény­ségi szál­lás épü­le­té­ben, akik meg­pró­bál­tak kap­cso­latba lépni a heli­kop­te­rek­kel. A nagy, fehér-vörös szí­nűre fes­tett Heli­xek mind­egyike nagyon haté­kony fegy­ver volt, ket­te­jük elég fegy­ver­zet­tel ren­del­ke­zett ahhoz, hogy elsüllyeszt­hes­se­nek bár­mi­lyen alá­me­rült ten­ger­alatt­já­rót, a har­ma­dik raké­tá­i­nak ható­tá­vol­sága pedig még az ame­ri­kai Stin­ge­re­két is meg­ha­ladta. Mind­emel­lett azon­ban a heli­kop­te­rek könnyű cél­pon­tot nyúj­tot­tak, és nagyon zajo­sak is vol­tak. Magasra épí­tett dupla rotor­jaik és a törzs négy sar­ká­ban elhe­lye­zett futó­mű­veik miatt olyan benyo­mást kel­tet­tek, mintha pré­dá­jukra vadá­szó pte­ro­dacty­lu­sok, vagyis repülő őshül­lők let­tek volna. A piló­ták letet­ték a gépe­ket a gőzosz­lop­tól 180 méter­nyire, a gon­do­zat­lan, füves terü­le­ten, majd a kilenc­fős sze­mély­zet – piló­ták, navi­gá­to­rok és lövé­szek – oda­ro­han­ták a legény­ségi szál­lás­hoz, hogy meg­kap­has­sák paran­csa­i­kat. Már ha maradt még bárki is, aki ezt meg­ad­hatta nekik.

Így átme­ne­ti­leg a fókákra sem­mi­lyen veszélyt nem jelen­tet­tek. Hun­ter parancs­nok uta­sí­tá­sára foly­tat­ták a mene­te­lést. A paran­csok­nak meg­fe­le­lően Csör­gő­kí­gyó és az az újonc fóka, aki eddig is segí­tette őket, a kezü­ket össze­fonva, bele­ül­tet­ték Bus­tert, aki viszont hát­ra­dől­he­tett Cat­fish Jones erős kar­ja­i­nak és mell­ka­sá­nak támasz­kodva. Most, hogy Bus­ter súlya hár­mó­juk között osz­lott el, amint sike­rült meg­ta­lál­niuk a meg­fe­lelő rit­must, sok­kal gyor­sab­ban tud­tak haladni. Annál pedig min­den­kép­pen, mintha a sebe­sült­nek egy­maga kel­lett volna men­nie. Tovább nyo­mul­tak előre a fák között, köz­ben egy­foly­tá­ban ret­teg­ték a pil­la­na­tot, ami­kor újra meg­hall­ják a vissza­térő heli­kop­te­rek rotor­la­pát­ja­i­nak pufo­gá­sát. Ezek azon­ban nem jöt­tek, Rick pedig, folya­ma­to­san az irány­tűt figyelve, és pró­bálva tar­tani a koráb­bi­nál jóval délebbi, ket­tes-ötös-ötös irányt, végül sze­ren­csé­sen elve­zette őket az öböl­höz. A gőz dübör­gése mind­annyi­u­kat elé­ge­dett­ség­gel töl­tötte el, úgy érez­ték, jó mun­kát végez­tek. Meg­tet­ték, ami­ért ide­küld­ték őket, és az ame­ri­kai hadi­ten­ge­ré­szet SEAL szá­za­dá­nál szol­gá­lók szá­mára nincs ennél éde­sebb dia­dal.

• • •

04.40 volt, mikor ész­re­vet­ték a nád­szá­la­kat és füvet, és a vára­kozó roham­csó­na­kok által adott irány­je­lek mintha a koráb­bi­nál is sür­ge­tőb­ben csi­pog­tak volna. Rick tudta, hogy most már nagyon közel lehet­nek, és a követ­kező pil­la­nat­ban meg­látta a vizet is, amely légies ragyo­gás­sal csil­lo­gott az egész szi­get fölé tor­nyo­suló hófe­hér gőzosz­lop miatt. Az öböl maga szé­les és sekély volt, keresztbe talán negy­venöt méte­res, és dur­ván 90 méterre maguk előtt, ész­re­vet­ték azt az öt, feke­tébe öltö­zött ala­kot is, akik a csó­na­ko­kat pró­bál­ták vala­mi­vel köze­lebb von­szolni a part­hoz. Rick Hun­ter bele­szólt a rádi­ó­jába:

– Dallas. Itt vagyunk. Vége.

– Értet­tem, uram – jött a válasz. – Csak túl sekély itt a víz.

Még üre­sen sem tud­juk ennél köze­lebb vinni a csó­na­ko­kat. Megyek vissza a partra önök­höz. Tart­sa­nak ki. Vége.

Egy perc­cel később Mac­Pher­son had­nagy, nyo­má­ban Mike Hook­kal, nagy csap­ko­dás köze­pette meg is érke­zett hoz­zá­juk.

– Uram – kezdte. – Mit szól ehhez? Mit szól a gőz­höz? Nem semmi!

– Nem bizony, öcsi. Mi a hely­zet?

– Ennek a kis öböl­nek kemény a feneke. Tegyük be Bus­tert a csó­nakba. A töb­biek éppen azzal van­nak elfog­lalva, hogy elrejt­sék a fűben. Gyö­nyö­rűen fölé­bük haj­la­nak az ágak. A heli­kop­te­rek sem­mi­kép­pen nem vehe­tik észre őket. Gye­rünk, Kígyó. Jól van, Bus­ter, öreg haver. Haza­me­gyünk.

Ezzel az egész csa­pat bele­gá­zolt az öböl vizébe, és a seké­lye­sen keresz­tül, gya­lo­golva elin­dul­tak a csó­na­kok felé. Rick vette a kezébe a könnyű­gép­pus­kát, a töb­biek MP-5-eiket szo­ron­gat­ták, az egyik ifjú újonc pedig a máso­dik lőszer­he­ve­dert vitte magá­val. Csuk­lyáik a fejükre vol­tak húzva, a búvár­ruha lába ráhaj­to­gatva és rácsat­la­koz­tatva gumi­ci­pő­ikre, melye­ket kife­je­zet­ten az ő mére­tükre készí­tet­tek úgy, hogy még a nagy­mé­retű uszo­nyo­kat is fel­ve­hes­sék rá. Mivel nem kel­lett cipel­niük a Dra­ege­re­ket, a bom­bá­kat és sem­mi­féle más fel­sze­re­lést, nagyon könnyen halad­tak előre.

Csak­hogy ebben a pil­la­nat­ban a fák felől meg­hal­lot­ták a vissza­térő heli­kop­te­rek kere­pe­lé­sét, ame­lyek most már pon­tos irány­meg­ha­tá­ro­zás­sal ren­del­kez­tek arra nézve, merre keres­sék a mene­külő táma­dó­kat: Biztosan a patak mentén vannak, a folyásirányban, valamivel lejjebb. Keressenek csónakokat és fekete búvárruhába öltözött alakokat. Mindegyik helikopternek nyitva volt a szögletes, hátsó ajtaja, és mindegyik ajtóban ott állt egy lövész, egy-egy akkora géppuska mögött, mint az M-60-as, keresve célpontjaikat. Elöl a navigátor, aki éjjellátó szemüveget viselt, a pilóta mellett ült, és mondta, merre menjenek.

Ez bizony nagy baj volt. A fókák már nagyon közel jár­tak a csó­na­kok­hoz, viszont halá­los vesze­de­lem­nek tet­ték ki magu­kat azzal, hogy az öböl fosz­fo­resz­káló fehér vizé­ben gya­lo­gol­tak.

– Azon­nal vissza a partra, és hasra! – adta ki a paran­csot Rick Hun­ter.

A vezér­he­li­kop­ter ekkor buk­kant fel a fák koro­nája felett. Éppen a nyílt víz felé haladt nyu­gati irány­ban, ami­kor a navi­gá­tor éjj­el­látó-szem­üve­gén keresz­tül ész­re­vette a moz­gást a sekély rész­ben. Paran­csot adott a piló­tá­nak, hogy for­dul­jon balra, majd 30 méter magas­ság­ban vigye lebe­gésbe a gépet. Ezu­tán közölte a lövésszel, merre látta a célt, mire az végig­ve­rette a part­vo­na­lat, fel­szag­gatva a füvet félel­me­tes bubo­rék­csí­ko­kat húzva a vízbe. Az első soro­zat éppen elta­lálta a nádas fede­zé­kébe igyekvő fókák közül a leg­utol­sót, és Cat­fish Jonest a hátán és a fején érték a lövé­sek. Már halott volt, ami­kor arc­cal előre a vízbe zuhant, ennek elle­nére továbbra is tar­tani pró­bálta Bus­ter Town­sen­det. Csör­gő­kí­gyó Davies, aki most már egye­dül cipelte Bus­ter tel­jes súlyát, látta Cat­fisht maga mel­lett hol­tan össze­rogyni, és látta, hogy körü­lötte min­den­felé golyók röp­köd­nek, azon­ban mind­ez­zel nem törődve vissza­ment, és meg­pró­bálta halott baj­tár­sát fede­zékbe von­szolni.

Vala­mi­lyen csoda foly­tán egyet­len löve­dék sem találta el Csör­gő­kí­gyót, aki annak elle­nére, hogy tisz­tá­ban volta vele, Cat­fish halott, nem volt haj­landó sor­sára hagyni, és a koráb­ban észak-karo­li­nai halász­ként dol­gozó tár­sát kivon­szolta a tűz­vo­nal­ból, egy­foly­tá­ban motyogva hozzá.

– Gye­rünk, Cat­fish, öreg haver, min­den rend­ben lesz. Tudom, hogy min­den rend­ben lesz. Csak gyere szé­pen, haver. Nem lesz semmi baj.

Mikor meg­ér­kez­tek a fede­zékbe, hátára for­dí­totta Jones ten­ge­rész­al­tisz­tet, ne lás­sák a töb­biek a löve­dé­kek ször­nyű hatá­sát, külö­nö­sen a Cat­fish fejé­nek hátsó részén tátongó lyu­kat.

Rick Hun­ter azon­nal tudta, mi tör­tént.

– Csak annyi a dol­gunk, hogy ne mozog­junk – mondta a töb­bi­ek­nek. – Ne feled­jék el, hogy annak a gép­pus­kás-lövész­nek fogalma sin­csen róla, elta­lált-e vala­kit, vagy sem. Húz­zák be a nya­ku­kat, ne mozog­ja­nak, és mond­ja­nak egy imát Cat­fish-ért. Kiváló és nagyon bátor fóka volt. Nekünk azon­ban tovább kell men­nünk, mert csak így mene­kül­he­tünk meg.

– De ugye nem hagy­juk itt, uram? – kér­dezte Csör­gő­kí­gyó Davies, aki lát­szott, hogy tel­je­sen ki van borulva. – Egy­sze­rűen kép­te­len vol­nék itt hagyni, uram. Kép­te­len.

– Ne legyen ilyen isten­verte hülye, Kígyó. Már hogy az isten­ben hagy­nánk itt? – a parancs­nok pon­to­san tudta, hogyan kell az olyan embe­rek­kel beszélni, akik kez­de­nek pánikba esni.

– Jézu­som, uram! Hogy jutunk ki innen? – kér­dezte Mac­Pher­son had­nagy.

– Úgy, hogy hasz­nál­juk az eszün­ket, csend­ben mara­dunk, nem veszít­jük el a fejün­ket, elrej­tő­zünk, ami­kor rej­tőz­nünk kell, és kemé­nyen vissza­vá­gunk, ha lehe­tő­ség kínál­ko­zik rá.

– Most a vilá­gos­ság miatt aggó­dom iga­zán, uram – foly­tatta Mac­Pher­son. – Már las­san 05.00 van, és az elő­re­jel­zés sze­rint a Nap 06.30 körül kel. Vagyis leg­fel­jebb kilenc­ven per­cünk van, hogy eljus­sunk a nyílt vízre.

– És az sem lesz egy öröm­má­mor, ami­kor oda­érünk, hacsak nem szerzünk némi segít­sé­get. Emi­att viszont nagyon szá­mí­tok a bará­tomra, Dannyre.

Mind­annyian hal­lot­ták, amint a heli­kop­te­rek szé­les ívben meg­for­dul­nak a Haing Gyi zátony felett, és kerep­lé­sük las­san keleti irány­ban elhal. Ez azt jelen­tette, hogy hat perc múlva újra itt lesz­nek. Hun­ter parancs­nok össze­trom­bi­tálta az embe­reit. Bus­tert lábra állí­tot­ták, Cat­fish Jones holt­tes­tét pedig arc­cal fel­felé a vízre fek­tet­ték, és két újonc elkezdte von­tatni maga után a csó­na­kok felé, melyek mind­össze 45 méterre lehet­tek tőlük. Las­sab­ban halad­tak, mint sze­ret­ték volna, ám az égen nem lát­szott semmi, és a friss víz, mely az óceán felé áram­lott, kimosta a sebeit a halott fóká­nak, aki nem sok­kal koráb­ban egy kínai fre­gat­tot röpí­tett a leve­gőbe.

Biz­ton­sá­go­san elér­ték a csó­na­ko­kat, Cat­fisht beemel­ték az egyikbe, Bus­tert pedig kényel­me­sen bele­fek­tet­ték a másikba. A két hadi­ten­ge­ré­szeti csó­nak­ve­zető, Ward és Franks mat­róz segí­tett a többi hat fóká­nak is beszállni. Csör­gő­kí­gyó abba a csó­nakba került, amely­ben Bus­ter feküdt, és ide szállt be Rick Hun­ter és az a két újonc is, akik az erőmű épü­le­té­nél vol­tak figye­lők. Mac­Pher­son had­nagy a máso­dikba szállt be, amely­ben Mike Hook máris elkezdte a fel­sze­re­lés átren­de­zé­sét és az M-60-as fel­ál­lí­tá­sát. Még min­dig a fölé­bük­bo­ruló ágak fede­zé­ké­ben vol­tak ugyan, ám a meg­nö­ve­ke­dett súly miatt mind­két csó­nak meg­fe­nek­lett. Hun­ter parancs­nok és Allens­worth had­nagy kiug­rott, vissza a vízbe. Nem lát­ták a heli­kop­te­re­ket. Az ég alja még min­dig nem kez­dett kivi­lá­go­sodni, ám a csa­pat­pa­rancs­nok úgy hatá­ro­zott, hogy a csó­na­ko­kat leg­alább annyira kij­jebb kell húzni, hogy azok ússza­nak a vízen, készen a pil­la­natra, ami­kor tel­jes erő­vel mene­külni kez­de­nek majd, végig az egyre szé­le­sedő folyó­ban, a záto­nyon át.

– Vagy 50 méter­rel lej­jebb is ugyan­ilyen jó fede­zé­ket nyújt a fű, mint itt – mondta – és ott talán már 1,5 méte­res is meg­van a mély­ség. Bobby és én oda­húzzuk a csó­na­ko­kat. Én húzom, ő meg majd tolja. Nem sze­re­tem, ha a csó­na­kok har­minc­cen­tis víz­ben van­nak.

Rick Hun­ter meg­ra­gadta a vezér­csó­nak von­ta­tó­kö­te­lét, és meg­rán­totta. Hátul, Bobby Allens­worth min­den ere­jé­vel meg­lökte, és a csó­nak meg is moz­dult. Rick még egy­szer meg­rán­totta, és a csó­nak lecsú­szott a homok­pad­ról, a víz­ben lebegve tovább.

– Egy­szerre csak egyet. Külön fog­juk levon­tatni őket – mondta. – Evez­ze­nek olyan messzire a fűben, amennyire csak tud­nak.

Ezzel Hun­ter parancs­nok, Bob­by­val az olda­lán elkezdte von­szolni a csó­na­kot úgy irá­nyítva, nehogy az beússzon a csil­logó sza­kaszba.

Még csak 20 métert tehet­tek meg, ami­kor a heli­kop­te­rek vissza­tér­tek, ám a fókák nem hall­hat­ták őket, mert az erő­mű­ből fel­törő gőz dübör­gése min­den haj­tómű­zajt elnyo­mott. Bobby Allens­worth előbb meg­látta a három gépet, és csak utána hal­lotta meg a kere­pe­lé­sü­ket, de azon­nal oda­ki­ál­tott Rick Hun­ter­nek, hogy a csó­na­ko­kat húz­zák vissza a part köze­lébe, majd a víz alá vetette magát. A SEAL parancs­nok fel­né­zett, és látta a heli­kop­te­re­ket, ame­lyek most mint­egy 800 méterre lehet­tek tőlük, de nagyon gyor­san köze­led­tek az öböl­nek ahhoz a részé­hez, ahol az előbb tüzet nyi­tot­tak. A pilóta jobbra dön­tötte a gépét, és lej­jebb eresz­ke­dett, amint elhagyta maga alatt a fák vona­lát. A navi­gá­tor nem volt benne biz­tos, de mintha ész­re­vett volna vala­mit a víz­ben, így azon­nal paran­csot adott a lövész­nek, hogy célozza azt a terü­le­tet.

A jókora méretű, orosz gyárt­má­nyú gép­puska újra ontani kezdte magá­ból a löve­dé­ke­ket, végig­csa­patva a bal par­tot egész hosszá­ban. A két fóka, arc­cal lefelé feküdt a víz­ben, így az első heli­kop­ter elre­pült felet­tük. A máso­dik azon­ban nem. Rick és Bobby a fel­színre emel­ke­dett, és a máso­dik heli­kop­ter lövé­sze, aki maga is éjj­el­látó szem­üve­get viselt, azon­nal ész­re­vette, és golyó­zá­por­ral árasz­totta el őket. A gép olyan ala­cso­nyan lebe­gett, hogy szinte lehe­tet­len lett volna mel­lé­lőni, a Los Ange­les-i get­tó­ból szár­mazó fóka pedig, hihe­tet­len bátor­ság­ról tanú­bi­zony­sá­got téve, parancs­noka hátára vetette magát. Tizen­egy löve­dék járta át a tes­tét, vadul rázva Bob­byt, dara­bokra zúzva gerin­cét, nya­kát és kopo­nyá­ját. Egy szem­pil­lan­tás alatt meg­halt, még min­dig Rick hátába kapasz­kodva. Halá­láig testőr maradt.

Rick Hun­ter nagy nehe­zen kiká­szá­ló­dott az iszap­ból, biz­ton­ság­ban, ám csu­rom vize­sen.

– Az iste­nit, Bobby – mondta. – Azt akarja, hogy mind­ket­ten meg­ful­lad­junk?

Ezu­tán észre vette Allens­worth had­na­gyot, aki hanyatt fekve lebe­gett a víz fel­szí­nén, miköz­ben arcá­ból patak­zott a vér azon a helyen, ahol a golyók majd­nem átütöt­ték. Rick­nek éppen csak annyi ideje maradt, hogy fel­rán­gassa, és a csó­nakba tegye, de a követ­kező' pil­la­nat­ban máris térdre rogyott, arcát egy másod­percre a csó­nak gumiol­da­lába temetve. Még soha senki nem látta Rick Hun­tert ilyen közel az össze­om­lás­hoz.

Mac­Pher­son had­nagy látta, mi tör­tént, és most ő ugrott ki a csó­nak­já­ból, és egye­dül elkezdte a mélyebb víz felé von­szolni.

– Ezek az isten­verte kis sze­mét­lá­dák – mondta. – De leg­alább most már tud­juk, hánya­dán állunk velük. A csó­na­ko­kat mélyebb vízbe kell jut­tat­nunk, és har­col­nunk kell elle­nük. Most azon­nal készít­sék elő azo­kat a nyo­mo­rult M-60-okat, és indít­sák be a moto­ro­kat.

Vissza­szállt, és oda­men­tek Hun­ter parancs­nok mellé, miköz­ben Mike Hook már elő is szedte a lőszer­he­ve­de­re­ket a könnyű­gép­pus­kák­hoz. A kínai heli­kop­te­rek nagy ívben meg­for­dul­tak, és egy­ér­tel­műen lát­szott, hogy vissza akar­nak térni az öbölbe.

– Nagyon saj­ná­lom, uram – mondta Dal­las. – Komo­lyan. De egy gép­puska már elő van készítve a csó­na­kunk­ban. Ön készen áll? Jöj­jön be a fűbe. Ha köze­lebb jön­nek, oda­pör­kö­lünk neki, folya­ma­tos tűz a vezér­gépre. Ugye jó lesz így, uram? Min­de­nünk­kel, amink van, neki­me­gyünk az egyik­nek, lelő­jük, ezzel elvesszük a töb­biek ked­vét az üldö­zé­sünk­től.

– Rend­ben van, Dal­las. Gye­rünk.

A kínai piló­ták azon­ban még min­dig nem lehet­tek biz­to­sak benne, hogy sike­rült-e egy­ál­ta­lán bár­mi­lyen cél­pon­tot elta­lál­niuk, így szét­szó­ród­tak, és csak a vezér­gép indult el újra a vér­től vöröslő vizű patak men­tén. Ala­cso­nyan szállva köze­le­dett, és amint lőtá­vo­lon belülre ért, a fókák min­den ren­del­ke­zé­sükre álló fegy­ver­rel tüzet nyi­tot­tak a fű fede­zé­ké­ben álló csó­na­kok­ból. Dal­las har­minc löve­dé­ket kül­dött be az oldal­aj­tón, meg­ölve a lövészt, és valami vélet­len foly­tán, a navi­gá­tort is. Mike Hook a haj­tó­mű­ve­ket vette célba, melyek a gép felső részén, a roto­rok alatt jobb­ról és bal­ról vol­tak. Hun­ter parancs­nok pedig olyan düh­vel tüzelve, ami­lyet soha koráb­ban nem tapasz­talt magá­ban, a heve­der­ben levő tel­jes 100 darab lőszert bele­ürí­tette a Helix-B raké­ta­hor­dozó heli­kop­ter piló­ta­fül­ké­jébe. Talán a haj­tó­mű­vek vol­tak, talán az oldal­ab­la­ko­kon bere­pülő golyók, talán valami más. Min­den­esetre a heli­kop­ter hir­te­len heve­sen lán­golni kez­dett, meg­pör­dült, és 210 kilo­mé­ter/órás sebes­ség­gel a vízbe csa­pó­dott.

– Azt a büdös úris­te­nit! – jegyezte meg nagyon is oda­il­lően az egyik újonc.

Ekkor már mind­annyian lát­hat­ták a másik két heli­kop­ter fény­szó­róit, ame­lyek hir­te­len észak felé for­dul­tak, végig­ha­lad­tak a kes­keny kis szi­get felett egé­szen odáig, ahol a csa­torna ket­té­vá­lik, majd las­san kelet felé for­dul­tak, vissza, a lán­goló hadi­ten­ge­ré­szeti támasz­pont felé.

A két élet­ben maradt pilóta egé­szen meg­za­va­ro­dott. Táma­dó­ere­jük har­minc­há­rom szá­za­léka az előbb sze­mük lát­tára sem­mi­sült meg. Azok a hajók, melye­ken ren­des eset­ben szol­gál­niuk kel­lett volna, már elpusz­tul­tak. Nem volt üzem­anya­guk. Nem volt elekt­ro­mos áram. Több szá­zan hal­tak meg. Az egész támasz­pon­tot elnyelte a hatal­mas tűz­vi­har. Ennek a ször­nyű jele­net­nek a kel­lős köze­pén pedig ott volt a dühöngő fehér osz­lop, mely mintha egye­ne­sen a pokol­ból emel­ke­dett volna az ég felé. Hiva­ta­lo­san nem maradt senki, aki­nek jelen­tést tehet­tek volna, és az előbb szem­ta­núi lehet­tek, milyen tűz­erő­vel ren­del­kez­nek azok, aki­ket üldöz­niük kel­lett. Újra az erőmű mel­letti terü­le­ten tet­ték le gépe­i­ket, majd bemen­tek, és tájé­koz­tat­ták a meg­ma­radt tisz­te­ket az ese­mé­nyek­ről.

Ter­mé­sze­te­sen a fókák mind­ezt nem tud­hat­ták. Hun­ter parancs­nok azon­ban össze­hívta meg­fo­gyat­ko­zott csa­pa­tát.

– Embe­rek, vala­mi­kor ki kell innen tör­nünk, és ha már így állunk, miért ne tehet­nénk meg most azon­nal? Hány heve­der lősze­rünk maradt?

Ward mat­róz, a Cleve­land­ból szár­mazó kemény­kö­tésű ír vála­szolt.

– Mi hatot hoz­tunk magunk­kal. Maguk­nak, fiúk még volt egy, amit ön az előbb fel­hasz­nált. Így tehát össze­sen van négy teli és két félig teli heve­de­rünk.

– Rend­ben van. Osszuk el a mara­dék lőszert. Lesz egy gép­puska nálunk, a vezér­csó­nak­ban. Ezt én fogom kezelni. Mac­Pher­son had­nagy és Mike Hook főnök kap­ják meg a másik ket­tőt. Ragad­ják meg az eve­ző­ket, és tűn­jünk el innen. Amint elég mély lesz a víz, enged­jék le a moto­ro­kat, és gázt. Valaki üze­melje be a rádiót, hogy a műhol­don keresz­tül üze­ne­tet küld­hes­sek.

• • •

A két csó­nak­kal kievez­tek a sekély rész­ről a szé­les csa­tor­nába. Most már egy­ér­tel­műen vilá­go­so­dott. Ahhoz még nem kelt fel eléggé a Nap, hogy a Shawn Pear­son had­nagy által raj­zolt tér­ké­pet lát­has­sák, ám az apró zseb­lámpa fényé­nél leol­vas­hat­ták róla, hogy itt már 90 centi mély a víz. 05.20-kor enged­ték bele a moto­ro­kat a vízbe, kis gázt adtak, és miköz­ben kelet felől még min­dig izzott az ég alja a lán­goló hadi­ten­ge­ré­szeti támasz­pont miatt, ket­tes-hatos-zéró irányba for­dul­tak, majd nyolccso­mós sebes­ség­gel meg­in­dul­tak, egye­ne­sen a Haing Gyi-zátony isme­ret­len vizei felé.

05.28 USS Shark. 16.00É 94.01K Sebesség 3.
Versenypálya haladás. PM

Head­ley kor­vett­ka­pi­tány óri­ási rémü­let­tel a szí­vé­ben olvasta a leg­utóbbi üze­ne­tet:

07. JÚN. 07.05.20.16.00É 94.18K. Üldöző helikopterek erős tűz alá vettek. Allensworth hadnagy és Jones tengerészaltiszt halottak. Csónakok sértetlenek. Haing Gyi-zátony felé haladunk, irány kettes-hármas-zéró. Teljes sebesség. Egy Helix lelőve. Még van lőszer és három M-60. Shark támogatása szükséges. Nyílt vízen gondjaink lesznek. Hunter.

A parancs­nok ezút­tal sem tar­tóz­ko­dott az irá­nyí­tó­te­rem­ben. Dan Head­ley össze­hívta a ten­ger­alatt­járó fele­lős tiszt­jeit. Drew Fis­her ten­ge­rész­al­tiszt-főnök már jelen volt, a fedél­zeti tiszt, Matt Sin­ger had­nagy pedig a ten­ger­alatt­já­rót irá­nyí­totta. Pear­son had­nagy hama­ro­san meg­ér­ke­zett, Jack Cres­send kor­vett­ka­pi­tány, a fegy­ver­rend­sze­re­kért fele­lős tiszt tár­sa­sá­gá­ban. Josh Gandy kor­vett­ka­pi­tány, a szo­nár­tiszt futott be utol­só­ként.

– Uraim, most két üze­ne­tet fogok fel­ol­vasni önök­nek, melye­ket az a SEAL egy­ség kül­dött nekünk, aki­ket az előző este tet­tünk ki Bur­má­nál.

A tisz­tek arcá­ról nem volt nehéz leol­vasni, milyen fáj­da­lom­mal érez­ték át a két fóka halá­lát és a har­ma­dik sebe­sü­lé­sét.

– Mint az üze­net­ből is lát­ható, mene­kül­niük kell – foly­tatta az ET. – A lehető leg­na­gyobb sebes­ség­gel vissza a hajónk biz­ton­sá­gába. Nagy­já­ból 30 kilo­mé­tert kell meg­ten­niük, ami nyílt vízen haladva negy­venöt-ötven per­cükbe fog telni. A Helix külö­nö­sebb eről­kö­dés nél­kül képes 210 km/h-s sebes­ség­gel haladni. Nagy­já­ból nyolc perc alatt itt lehet. Ami azt jelenti, hogy a fókák könnyű cél­pon­tot jelen­te­nek neki. Azok az isten­verte orosz mada­rak bizony nagyon sok fegy­vert képe­sek hor­dozni, és egy­ér­tel­műen fel van­nak sze­relve gép­pus­ká­val is. Lehet, hogy a srá­cok­nak sike­rül leszed­niük az egyi­ket, de ez egy­ál­ta­lán nem biz­tos. Az esé­lyek a heli­kop­te­rek­nek ked­vez­nek. Ami azt jelenti, hogy Rick és a töb­biek az elkö­vet­ke­zendő egy órán belül mind halot­tak lesz­nek.

Dan Head­ley szü­ne­tet tar­tott, és lát­hatta, milyen nyug­ta­lan­ság tük­rö­ző­dik min­den arc­ról.

– Sze­rin­tem – foly­tatta – tel­je­sít­sük a kéré­sü­ket, és men­jünk oda segí­teni nekik. Mint gon­do­lom, önök is tud­ják, nagy­já­ból az ötven­mé­te­res vona­lon vagyunk, és alat­tunk leg­alább 25 méterre van a fenék. Halad­hat­nánk tizenöt cso­mós sebes­ség­gel, ha PM-en mara­dunk, olyan hat kilo­mé­te­ren keresz­tül, a fel­színre emel­kedve azon­ban több mint húsz­cso­mós sebes­sé­get is elér­het­nénk. Javas­lom tehát, hogy emel­ked­jünk fel már most, és indul­junk egye­ne­sen felé­jük. A fókák­nak köszön­he­tően amúgy sincs komoly kínai hadi­ten­ge­ré­szeti jelen­lét az egész kör­nyé­ken. Az viszont elkép­zel­hető, hogy a Heli­xe­ket kény­te­le­nek leszünk Stin­ge­rek­kel leszedni. Minél hama­rabb jut­tat­juk a csó­na­ko­kat a Stin­ge­rek ható­tá­vol­sá­gán belülre, annál nagyobb esé­lye lesz a fókák­nak a túl­élésre. Uraim, javas­lom, hogy tel­jes sebes­ség­gel indul­junk a part köze­lébe, és ment­sük meg őket. Akad önök között bárki is, aki támo­gatná ezt az elkép­ze­lést?

Pear­son had­nagy, Cres­send és Gandy kor­vett­ka­pi­tány szinte egy­szerre mond­ták:

– Én támo­ga­tom, uram! Fis­her főnök hoz­zá­tette:

– Ezt nem is kel­lett volna meg­kér­dez­nie, uram. Még szép, hogy támo­gat­juk. Meg­van min­den fel­sze­re­lé­sünk, ami­vel a segít­sé­gükre siet­he­tünk. Jézus ereje, induljunk már!

– Fedél­zeti tiszt, új irány egyes-egyes-zéró, készül­jön fel a fel­színre emel­ke­dés­hez.

Két­ség sem lehe­tett az ember­ben, olyan hatá­ro­zot­tan csen­dült a hangja.

– Értet­tem, uram – felelte Sin­ger had­nagy, leg­alább ilyen hatá­ro­zot­tan.

Akár­csak az ET és Fis­her főnök, ő is tisz­tá­ban volt vele, hogy ennek hama­ro­san súlyos követ­kez­mé­nyei lehet­nek. Hiszen vala­mi­vel koráb­ban ő is jól hal­lotta, ahogy a kapi­tány kije­lenti, ilyen dön­té­se­ket a hajó fedél­ze­tén csakis ő hoz­hat meg. Reid parancs­nok mind­emel­lett két­sé­get sem hagyott arra nézve, hogy az általa hozott dön­tés min­den bizonnyal eluta­sító lesz. Sza­vai saját leg­rosszabb rém­ál­ma­i­ról tanús­kod­tak: Van valamilyen fogalma arról, milyen következményei lehetnek a javaslatának?

• • •

A USS Shark ennek ellenére egyre gyorsulva előrevetette magát, tompa orrával szelve a vizet, huszonkét csomós sebességgel haladva a Bengáli-öböl vizének felszínén.

A ten­ger­alatt­járó már tizen­két órája csak­nem moz­du­lat­la­nul vára­ko­zott, így sebes­sé­gé­nek ez a drá­mai vál­to­zása min­denki szá­mára egé­szen egy­ér­telmű volt. Az ET, Sin­ger had­nagy és Fis­her főnök szá­mára valami ennél sok­kal nagyobb dráma volt kiala­ku­ló­ban, és nem is kel­lett sokáig vár­niuk. Reid parancs­nok belé­pett az irá­nyí­tó­te­rembe, arca mér­he­tet­len düh­ről tanús­ko­dott. Ennek elle­nére csen­de­sen beszélt.

– Head­ley kor­vett­ka­pi­tány – kezdte. – Pon­to­san hová akarja elvinni a hajó­mat az én enge­dé­lyem nél­kül, és fel­té­te­le­zem, szö­ges ellen­tét­ben mind­az­zal a véle­mé­nyem­mel, melye­ket koráb­ban önnel meg­osz­tot­tam?

– Uram, a ten­ger­alatt­já­rót a part köze­lébe viszem, hogy meg­ment­hes­sük az Egye­sült Álla­mok hadi­ten­ge­ré­szete SEAL szá­za­dá­nak egy egy­sé­gét, mely halá­los veszély­ben van. Bizo­nyos vagyok benne, hogy ezzel egyet­ért a ten­ger­alatt­járó tel­jes legény­sége, bele­értve, remé­lem, önt is, uram.

– Nos a bizo­nyos­sá­gát meg­tart­hatja magá­nak. Meg­tenné nekem azt a szí­ves­sé­get, hogy elma­gya­rázza, mégis miért vár azokra az embe­rekre biz­tos halál?

– Azért, uram, mert két orosz gyárt­má­nyú, Helix heli­kop­ter üldözi őket, ők pedig a nyílt ten­ge­ren van­nak, nyi­tott csó­na­kok­ban, mind­össze három M-60-as gép­pus­ká­val fel­fegy­ver­kezve, ame­lyek való­szí­nű­leg nem kel­het­nek ver­senyre az elle­nük beve­tett fegy­ver­zet­tel szem­ben.

– Ezek a Heli­xek ten­ger­alatt­járó-elhá­rí­tók?

– Úgy gon­do­lom, hogy közü­lük leg­alább egy min­den­kép­pen, uram. Arról a két hadi­ha­jó­ról szár­maz­nak, ame­lyek a támasz­pon­ton hor­go­nyoz­tak. Éppen ezért két­lem, hogy egy­nél több B-típusú csa­ta­he­li­kop­ter lenne közöt­tük. Nagy való­szí­nű­ség­gel a három­ból kettő A-típusú ten­ger­alatt­járó-elhá­rító volt, ami azt jelenti, hogy azzal az egy lelőt­tel, az ere­deti három­ból mos­tanra már csak leg­fel­jebb egy ilyen marad­ha­tott.

– Értem. Akkor maga sze­rint hogyan is kel­lene foly­tat­nunk ezt a men­tő­ak­ciót? A fel­szí­nen?

– Igen, uram.

– Értem – mondta újra Reid parancs­nok hűvös han­gon. –Akkor sze­ret­ném ezt az egé­szet tisz­tázni. Ön azt java­solja, hogy vigyük fel az én hajómat a felszínre, pontosan egy orosz gyártmányú helikopter elé, amely valószínűleg olyan rakétákkal van felfegyverezve, mely hatótávolságban felülmúlja a mieinket? Ugye jól mondtam, korvettkapitány?

– Igen, uram.

– Mondja, maga tel­je­sen meg­bo­lon­dult, ET?

– Nem hiszem, uram.

– Akkor legyen olyan szí­ves és magya­rázza el nekem az egé­szet, köz­ben pedig tegye meg kérem, hogy eszébe idézi mind­azt, amit a nem egé­szen két órá­val ezelőtt foly­ta­tott beszél­ge­té­sünk során elmond­tam önnek.

Reid kapi­tány szeme ide-oda tekin­tett az irá­nyí­tó­te­rem­ben. A feje szinte alig moz­dult, ám mind­há­rom érin­tet­tet kemé­nyen végig­mérte.

– Hátrafelé halad! Hátrafelé halad, ET! Az óriási bolygó, a Merkúr visszafelé mozog. Megpróbáltam mindezt elmagyarázni önnek, és remélem, megosztotta aggodalmamat a legénység többi tagjával is! Na mi van, elmondta nekik?

– Nem, uram.

– Miért nem, az isten verje meg magát? Úgy gondolja, van bármi is, ami ennél fontosabb lehet?

– Nem vagyok a meg­fe­lelő ember arra, hogy evvel kap­cso­lat­ban véle­ményt mond­jak, uram.

– Nem, ET. Nem, valóban nem az. Mert ön nem törődik semmivel. Mint ezek itt mindannyian. Önök semmit nem tudnak az Univerzum nagy ciklikusságáról. Csak az apró részletekkel foglalkoznak. A saját jelentéktelen életük részleteivel, olyan dolgokkal, melyek közvetlenül önök körül vannak. Semmit nem tudnak, ET! Semmit!

– Ha ön úgy gon­dolja, uram.

– Meg­pró­bál­tam türe­lem­mel, tudo­mást sem venni az ön súlyos nem­tö­rő­döm­sé­gé­ről, kor­vett­ka­pi­tány. Meg­pró­bál­tam elma­gya­rázni önnek, milyen óri­ási befo­lyás­sal bír a Mer­kúr az éle­tünkre, külö­nö­sen pedig az aktív hadi­ten­ge­ré­szeti tisz­te­kére, mivel a bolygó hihe­tet­len súllyal esik latba a szál­lí­tás és hír­köz­lés terén. Ha most ön volna egy a támasz­pon­ton dol­gozó kína­iak közül, akkor most min­den bizonnyal olyan kataszt­ró­fá­val került volna szembe, ami­lyen­hez fog­ha­tót éle­té­ben nem tapasz­talt eddig. Na és mi pusz­tult el? Hajók, üzem­anyag­töltő-léte­sít­mé­nyek és hír­adó-beren­de­zé­sek. Min­den hadi­ten­ge­ré­szeti támasz­pont­nak ezek jelen­tik az alap­ját. A boly­gó­nak is ezek a cél­pont­jai. Ami pedig a mi dol­ga­in­kat illeti, elég egy­ér­tel­műen lát­szik, hogy a fókák beve­tése nem úgy ala­kult, aho­gyan kel­lett volna. Ez a mos­tani a leg­utolsó útjuk. És ön, ET, arra készül, hogy egy olyan helikopter elé vigyen bennünket, amely a rakétáival könnyedén átszakíthatja a hajó törzsének borítását? Éppen most, amikor a Merkúr hátrafelé halad? Nem, uram. Ezt nem hagyhatom!

– Nem min­denki hisz az aszt­ro­ló­gi­á­ban, uram.

– Nem, per­sze, hogy nem. De szám­ta­lan nagy ember igenis hitt benne. Ki volt az utóbbi idők leg­na­gyobb ame­ri­kai elnöke, aki újjá­épít­tette az egész hadi­ten­ge­ré­sze­tün­ket?

– Rea­gan elnök, uram.

– Pon­to­san, ahogy mondja. Ő és a fele­sége hatá­ro­zot­tan hitt benne. Ők meg­ér­tet­ték az uni­verzum cik­lu­sait. És akár­csak szám­ta­lan egyéb nagy ember előt­tük, ők is szak­ér­tői segít­sé­get kér­tek. Most pedig, ET, for­dítsa meg a hajót, és vigye vissza a hiva­ta­lo­san kije­lölt talál­ko­zási pon­tunkra, 16,00É 94,01K-re. Miközben pedig azzal van elfoglalva, hogy a parancsaimat végrehajtja, ne feledkezzen meg a legrégebbi szabályról, melyet egy atom-tengeralattjáró parancsnokának az eszébe kell vésnie: soha, de soha ne vigye a hajóját a felszínre, ha az ellenség ott van. Most pedig megfordítani, korvettkapitány!

Dan Head­ley las­san, sza­vait meg­vá­lo­gatva felelt.

– Attól tar­tok uram, hogy nem tehe­tem.

– Kor­vett­ka­pi­tány, úgy teszek, mintha nem hal­lot­tam volna ezt az előbbi meg­jegy­zé­sét. Még egy­szer mon­dom, for­dítsa meg a hajót, mégpedig most azonnal!

– Azt hiszem, nagyon is jól hal­lotta, mit mond­tam, uram. Attól tar­tok, nem tehe­tem. Sem­mi­lyen körül­mé­nyek között sem… Irá­nyí­tás-ET. Tart­sák az egyes-egyes-zérót, tel­jes sebes­ség­gel. Irányt és sebes­sé­get tarts.

– Head­ley kor­vett­ka­pi­tány, ön arra kény­sze­rít, hogy levon­jam a követ­kez­te­tést, misze­rint egy­sze­mé­lyes zen­dü­lésbe kez­dett a hajóm fedél­ze­tén. Ezért kény­te­len leszek önt azon­nal őri­zetbe venni, és uta­sí­tani, hogy hagyja el az irá­nyí­tó­ter­met.

– Attól félek, ez nem fog menni, uram – vála­szolta Dan Head­ley, majd vissza­hívta a ten­ger­alatt­járó összes fele­lős tiszt­jét az irá­nyí­tó­te­rembe. Egy­más után lép­tek be, Jack Cres­send, Josh Gandy kor­vett­ka­pi­tá­nyok és Shawn Pear­son had­nagy, a navi­gá­ciós tiszt. Fis­her ten­ge­rész­al­tiszt-főnök és a fedél­zeti tiszt, Matt Sin­ger had­nagy már a helyi­ség­ben tar­tóz­ko­dott.

– A hajó min­den egyes felelő beosz­tású tiszt­jé­vel beszél­tem, uram – foly­tatta Dan Head­ley. – Mind­egyi­kük egyet­ér­tett abban, hogy köte­les­sé­günk meg­men­teni ezt a SEAL egy­sé­get, ha van rá lehe­tő­sé­günk. Hiszen a Shark hadihajó, és elég jól felszerelt ahhoz, hogy el tudjon bánni néhány öregedő kínai haditengerészeti helikopterrel. A fókák az elmúlt órákban hihetetlen bátorságról tettek tanúbizonyságot azzal, hogy végrehajtották a parancsot, amit, ha jól tudom, az Egyesült Államok elnöke, a nemzetbiztonsági tanácsadó és a haditengerészeti hadműveletek főnöke adott nekik. Csak akkor hagyok fel a bajtársaim megmentésére folytatott erőfeszítéseimmel, ha a fent említett személyek valamelyike vagy mindegyike erre közvetlen parancsot ad nekem.

Reid parancs­nok fel­fújta magát, és lát­szott, hogy pil­la­na­to­kon belül düh­ro­ham jön rá.

– ET! – ordí­totta. – El tudja kép­zelni, milyen volna, ha azok közül a heli­kop­te­rek közül vala­me­lyik is elta­lálna, és elsüllyesz­tene min­ket? El tudja kép­zelni, hogy ugyan­azt éli át, mint azok az oro­szok ott a Kurszk fedélzetén, az óceánfenéken rekedve, és lassan megfulladva? El tudja ezt képzelni, ET?

– Talán annyira, mint ahogy ön, nem.

– Ha csak fogalma lenne, ha csak hal­vány fogalma lenne arról, milyen ret­te­ne­te­sek lehet­nek azok a pil­la­na­tok.

Dan Head­ley, tiszt­tár­sai köré­ben állva, mere­ven nézett parancs­noka sze­mébe, majd bará­tian meg­szó­lalt.

– Uram, ön véle­mé­nyem sze­rint nem érezte magát külö­nö­seb­ben jól az utóbbi idő­ben. Nagyon nagy nyo­más nehe­ze­dett önre, és azt hiszem, min­denki azt sze­retné a leg­job­ban, ha lepi­henne egy kicsit, mialatt mi elin­tézzük ezt a men­tő­ak­ciót. Mint ön is tudja, olyan gyor­san hala­dunk a fókák felé, amennyire csak lehet­sé­ges, és nem hiszem, hogy bármi is meg­ál­lít­hatna ben­nün­ket. A legény­ség nem fogja hagyni, hogy a fókák meg­hal­ja­nak. Ennyi.

Reid parancs­nok majd fel­rob­bant a düh­től.

– Az egyetlen dolog, aminek most annyi, az a maga karrierje, ET, és mindenki másé is, aki támogatja önt ebben az eszement játékban.

– Nem értek egyet önnel, uram. De talán az lenne a leg­jobb, ha most elmenne, mert nekünk hama­ro­san nagyon sok dol­gunk lesz. Pear­son had­nagy, ha az embe­re­ink a zátony vizé­ben vol­tak 05.35-kor, és huszonöt cso­mós sebes­ség­gel halad­nak, akkor most hol van­nak? Milyen messze tőlünk?

Mielőtt azon­ban Shawn Pear­son elvé­gez­hette volna a szá­mí­tá­so­kat, Reid parancs­nok fel­or­dí­tott.

– Nem vagyok hajlandó eltűrni ezt a fegyelemsértést. Én vagyok ennek a hajónak a parancsnoka, és nem fogom hagyni, hogy szándékosan veszélybe sodorják. Most pedig lépjen félre, fedélzeti tiszt. Átveszem az irányítást. ET, ön szintén álljon félre, én pedig kiadom a kormányosnak az új, megfelelő haladási irányt. Azt akarom, hogy ezt a hajót most azonnal megfordítsák, és a felszín alatt folytassák az utat.

Senki nem szó­lalt meg. Senki nem moz­dult. A Shark haladt tovább előre, gyorsan, a felszínen maradva, a fókák irányába.

Pear­son had­nagy törte meg a csen­det.

– Uram, nem hiszem, hogy 05.40 előtt elér­ték volna a zátony vizét. A csa­torna irá­nyá­ból érkez­nek a mocsa­ras terü­le­ten keresz­tül, ahol elég las­san lehet elő­re­jutni, leg­fel­jebb köze­pes sebes­ség­gel haladva. Per­sze a záto­nyon keresz­tül is mehet­tek. Ott min­dig leg­alább 90-120 cen­tis a víz­mély­ség, még a leg­se­ké­lyebb része­ken is, apály ide­jén. A hat kilo­mé­tert tizen­két perc alatt tehet­ték meg, ami azt jelenti, hogy 05.52-re éppen elhagy­ják Maw­din Poin­tot, és nagy sebes­ség­gel, nyu­gati irány­ban halad­nak. Most 05.50 van, vagyis két perc múlva mind­össze 13 kilo­mé­ter lesz a ket­tőnk közötti távol­ság, és össze­sen negy­venöt cso­mós sebes­ség­gel köze­lí­tünk majd egy­más felé. Sze­rin­tem kb. tíz perc múlva a torony­ból is lát­hat­juk őket.

Pear­son had­nagy úgy beszélt, mintha a parancs­nok nem is volna a helyi­ség­ben, nem­hogy a hajót irá­nyí­taná.

Az ET újra Reid parancs­nok felé for­dult, és hal­kan meg­szó­lalt.

– Beteg­lis­tára teszem önt, uram. Azt hiszem, mind­annyi­unk szá­mára így lesz a leg­jobb.

– Maga semmi ilyes­mit nem tehet, ET. Átve­szem a hajó irá­nyí­tá­sát, meg­for­dí­tom, és a fel­szín alá süllye­dek vele, ahol aztán maradni is aka­rok. Ha a SEAL egy­ség meg­ér­ke­zik, és a nyo­má­ban lesz­nek a Helix heli­kop­te­rek, akkor nem emel­ke­dem a fel­színre. Mert én, ET, önnel és az irá­nyí­tó­te­rem­ben levő más tisz­tek­kel ellen­tét­ben, tar­tom magam a hadi­ten­ge­ré­szeti elő­írá­sok­hoz. Az atom-ten­ger­alatt­já­rók ugyanis nem szok­tak a fel­szí­nen haladni úgy, hogy az ellen­ség ész­re­ve­hesse őket. Most pedig lépjen félre!

Head­ley kor­vett­ka­pi­tány jot­tá­nyit sem moz­dult. Egy­sze­rűen csak annyit mon­dott:

– Az Ame­ri­kai Egye­sült Álla­mok Hadi­ten­ge­ré­szeti Sza­bály­za­tá­nak 1088-as cik­ke­lye alap­ján fel­men­tem önt a további szol­gá­lat alól. Mivel vissza­uta­sí­totta az aján­la­to­mat, misze­rint beteg­lis­tára teszem, őri­zetbe fogom vétetni. Én vagyok rang­sor­ban a követ­kező. Tel­je­sen egy­ér­telmű, hogy nem for­dul­ha­tok olyan sze­mély­hez, aki mind­ket­tőnk­nek felet­tese volna, és abban is egé­szen biz­tos vagyok, hogy ön, bűnös cse­le­ke­de­teit nem egy olyan parancs­nak meg­fe­le­lően követte el, amely szá­momra isme­ret­len volna…

Reid parancs­nok ekkor dühö­sen fel­emelte a kar­jait, maga­san előre tartva őket, ami­től olyan benyo­mást kel­tett, mintha valami kato­li­kus pap volna, aki a gyü­le­ke­zete előtt beszél.

– Az én bűnös cselekedeteim? Mégis hogy merészeli, ET? Az egész probléma abból fakad, hogy ön gyermekkora óta jó barátságban áll Hunter parancsnokkal. Mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy ön és a fókák mit összehaverkodtak, mióta csak megérkeztünk Diego Garciára. Ez most az ember hűségének kérdése. Ön azokkal az istenverte vadállatokkal szemben hűséges, míg én ama 107 tiszt és matróz felé, akik a hajómon szolgálnak. Maga egy istenverte sarlatán, korvettkapitány. A legénységem néhány tagját talán sikerülhetett félrevezetnie, engem azonban nem fog. Így hát lépjen félre.

– Reid parancsnok, ön le van tartóztatva – mondta Dan Headley, aki most már felhagyott a finomkodással. – Fisher, főnök, menjen és hozzon hat matrózt, tartóztassa le a korábbi parancsnokot, majd kísérje a kajütjébe, ahol további értesítésig maradnia kell. Fedélzeti tiszt, haladjon tovább az előbb általam megadott irányban és sebességen. Gandy korvettkapitány, mondja meg a híradósoknak, hogy lépjenek kapcsolatba a csónakokkal. Cressend korvettkapitány, hozassa fel a Stingereket a toronyba, és készítse fel tüzelésre. Pearson hadnagy, azonnal jelentkezzen a hídon. Néhány percen belül én magam is ott leszek. Ez minden.

Min­denki, aki­nek a neve elhang­zott, hatá­ro­zott „Igen, uram”-mal felelt. Head­ley kor­vett­ka­pi­tány ezu­tán Reid parancs­nok­hoz for­dult.

– Sze­ret­ném azt hinni, hogy ön mind­össze bizo­nyos pszi­cho­ló­giai prob­lé­mák­ban szen­ved, ame­lyek már elég rég­óta gyöt­rik. A visel­ke­dé­sét más­hogy nem tud­nám jel­le­mezni, mint hogy ön egy isten­verte gyáva alak.

– Ezek egy pimasz és nagyon meg­fon­to­lat­lan fia­tal tiszt meg­jegy­zé­sei – felelte a korábbi parancs­nok. – Én gon­do­lok ennek a hajó­nak a fedél­ze­tén szol­gáló 107 ember éle­tére is, melyet ön, csak hogy barát­ját, Hun­ter parancs­no­kot meg­mentse, bár­mi­kor kész volna fel­ál­dozni.

– Gon­do­lom, soha, még csak meg sem for­dult a fejé­ben, hogy har­col­ha­tunk, és meg is nyer­het­jük az össze­csa­pást, lelőve azt a két heli­kop­tert, melyek lerom­bolt hadi­ten­ge­ré­szeti támasz­pont­juk­ról száll­tak fel, és meg­mentve tíz olyan ember éle­tét, akik­hez fog­ha­tóan bát­ran talán még soha nem is har­col­tak a hazán­kért. És gon­do­lom, ugyan­így nem merült volna fel abban a fran­cia krip­li­ben sem, akit ön annyira imád, nekem mind­egy, milyen őrült gon­do­la­tok töl­tik meg a maga fejét.

– Iste­nemre mon­dom, ezért még drá­gán meg­fi­zet, Head­ley. Amint befu­tunk vala­mi­lyen ame­ri­kai kikö­tőbe, azon­nal had­bí­ró­ság elé állít­ta­tom.

– Ter­mé­sze­te­sen meg­pró­bál­hatja. Ehhez min­den joga meg­van. Per­sze nem nagyon cso­dál­koz­nék, ha önnek is vála­szol­nia kel­lene majd néhány kér­désre, amit egy fóka halála ügyé­ben tesz­nek fel önnek, aki­nek a segít­ség­nyúj­tást ön egé­szen egy­ér­tel­műen vissza­uta­sí­totta. Char­lie Mit­chell volt a neve, és már most meg­mond­ha­tom önnek, hogy Ben­nett parancs­nok egy­ál­ta­lán nem bol­dog az eset miatt.

Fis­her ten­ge­rész­al­tiszt-főnök ekkor érke­zett meg hat mat­róz kísé­re­té­ben.

– Vigyék a kajüt­jébe, Drew – paran­csolta az ET. – Zár­ják rá az ajtót, és marad­jon is úgy, amíg nem szó­lok. Ha ellen­áll, akkor kény­sze­rít­sék. Csak kérem, minél gyor­sab­ban tün­tes­sék el a sze­mem elől.

– Mit gon­dol, mit fogok én csi­nálni, bezárva a kajü­töm­ben, amíg maga kegyes­ke­dik sza­ba­don engedni?

– Nem tudom, és nem is érde­kel. Miért nem kér­dezi meg pél­dául a ked­ves jó barát­ját, Gri­go­rij Lija­csin kapi­tányt? Ő talán segít­het. Vil­le­ne­uve-vel azon­ban nem szí­ve­sen vesz­te­get­ném az idő­met. Való­szí­nű­leg azt java­solná, hogy hozzá hason­lóan, ön is köves­sen el öngyil­kos­sá­got.

Reid parancs­nok a kísé­re­téül kiren­delt mat­ró­zok­kal elin­dulva, dühö­sen vissza­szi­sze­gett:

– Maga egy isten­verte roha­dék, Head­ley.

05.54. Bengáli-öböl
Mawdin Pont közelében, Burma nyugati partjainál

A két fel­fúj­ható kis csó­nak tel­jes sebes­ség­gel haladt a vízen. Messze kele­ten az ég kez­dett rózsa­színbe for­dulni, a Nap azon­ban még nem buk­kant a delta vég­te­len­nek tet­sző rizs­föld­jei fölé. Nem lát­ták a Napot, és vissza­térő heli­kop­te­re­ket sem. Vala­me­lyest vál­toz­tat­tak a hala­dási irá­nyu­kon, így most már többé-kevésbé nyu­gat-észak­nyu­gat felé tar­tot­tak, ket­tes-kilen­ces-zéró irány­ban haladva, egye­ne­sen a USS Shark-hoz. Ha a tengeralattjáró a terv szerinti találkozási ponton várja őket, akkor nagyjából 25 kilométert kell megtenniük, vagyis negyvenperces út áll előttük. Persze annak ellenére, hogy nem sok remény volt rá, mindannyian bíztak benne, hogy a Shark elindult a megmentésükre. Az egyik újonc egyensúlyozva felállt a gumicsónakban, és egy antennát tartott magasan a feje fölé, miközben MacPherson hadnagy mindent megtett, hogy VHF-rádiójukkal kapcsolatba léphessen a tengeralattjáró híradósaival. Eddig azonban semmi eredmény.

Vagy más­fél kilo­mé­tert tehet­tek meg tel­jes sebes­ség­gel haladva, ami­kor az egyik figyelő ész­re­vette – a két kínai Helix-A heli­kop­tert, ame­lyek las­san haladva tűn­tek fel Burma nyu­gati part­ja­i­nak kiugró része felett, és – a Haing Gyi-ben össze­sze­dett tisz­tek szi­gorú uta­sí­tá­sa­i­nak meg­fe­le­lően – kutatni kezd­ték a part­vo­na­lat, azo­kat a bűnö­ző­ket keresve, akik elpusz­tí­tot­ták a tel­jes támasz­pon­tot.

Rick Hun­ter parancs­nok azon­nal fel­ki­ál­tott:

– Mind­egyik M-60-hoz áll­jon valaki. Ne pocsé­kol­ják arra a lőszert, hogy túl korán kez­de­nek tüzelni. Ezek a roha­dé­kok való­szí­nű­leg hat órá­nál köze­lí­te­nek majd, aztán elfor­dulva támad­nak. Elő­ször mind a hár­man a piló­ta­fül­kére lőjünk, aztán Dal­las, maga vegye célba az oldal­aj­tót, és pró­bálja leszedni a lövészt, Mike, maga megint csak a haj­tó­mű­vekre lőjön, én pedig tovább soro­zom a piló­tát. Ha paran­csot adok, tűz.

A kínai piló­ták­nak csak néhány pil­la­nat kel­lett, hogy fel­fe­dez­zék a kis csó­na­ko­kat, melyek most már jó három kilo­mé­terre jár­tak, egye­nes vonal­ban halad­tak, és vagy 30 méter válasz­totta el őket egy­más­tól.

Hun­ter parancs­nok ekkor uta­sí­totta a csó­nak­ve­ze­tő­ket, hogy vál­ja­nak szét.

– Nem sze­ret­ném, ha bár­me­lyik heli­kop­ter is egy­szerre tüzel­hetne mind a ket­tőnkre.

Har­minc másod­perc­cel később a heli­kop­te­rek a nya­ku­kon is vol­tak, ala­cso­nyan köze­ledve, pon­to­san a hátuk mögül.

– Tűz! – ordí­totta Rick Hun­ter, és a fókák mind lőni kezd­tek, ám a fel-alá buk­dá­csoló csó­na­kok­ban nagyon nehéz volt céloz­niuk. Sike­rült elül­döz­niük a Heli­xe­ket, és egyik heli­kop­ter sem tudta pon­to­san célba venni őket. Per­sze mind­kettő azon­nal vissza­for­dult. A vezér­gép jobbra dön­tött, és lövé­sze végig­csa­patta a víz­fel­színt, utána az egyik csó­na­kot is, négy hatal­mas lyu­kat sza­kítva annak gumi­fa­lába, egy löve­dék elta­lálta Hun­ter parancs­nok comb­ját, egy másik pedig egy újonc mell­ka­sát járta át. Dal­las és Mike golyó­zá­pora sike­re­sen elül­dözte a másik gépet, ám egyik heli­kop­tert sem érte talá­lat, és amint Rick Hun­ter parancs­nok meg­for­dult a gép­pus­ká­val a kezé­ben, hogy újra fel­ké­szül­jön a tüze­lésre, comb­se­bé­ből csak úgy ömlött a vér.

A két pilóta ennek elle­nére kelet felé távo­lo­dott. Egyik lövé­szük súlyo­san meg­se­be­sült, és meg kel­lett beszél­niük a teen­dő­ket. A fókák ezzel nyer­tek három per­cet, hogy össze­szed­hes­sék magu­kat. Bus­ter Town­send a jó kar­ját hasz­nálva meg­pró­bálta elszo­rí­tani Hun­ter parancs­nok sebe­sült comb­ját, de nem iga­zán sike­rült, és a vér még min­dig nagyon ömlött.

Ekkor ész­re­vet­ték: a USS Shark fekete teste volt az, amint a tompa orrnál felfutó víz kékes árnyalattal vonja be a törzset fel, egészen a parancsnoki toronyig, ahol aztán megtörik, és fehér habosan ömlik le kétoldalt. Hunter parancsnok összeszorított foggal felkiáltott:

– For­dul­ja­nak azon­nal a ten­ger­alatt­járó felé. Gyerünk-gyerünk-gyerünk!

Most már csak nagy­já­ból más­fél kilo­mé­terre jár­tak egy­más­tól, és negy­ven­hét cso­mós sebes­ség­gel köze­led­tek egy­más felé. Ez csak vala­mi­vel több, mint egy perc.

Túl sok. A két Helix-A újra felé­jük robo­gott, és most már ráérez­tek a vadá­szatra. Nem pon­to­san a hátuk mögül érkez­tek, és a lövé­szek azon­nal tüzet nyi­tot­tak. Rick és Dal­las mind­ket­ten az oldal­aj­tót vet­ték célba, és sike­rült is elta­lál­niuk a lövészt, ám a kína­i­nak előbb még sike­rült lead­nia négy halá­los soro­za­tot, ame­lyek becsa­pód­tak a vezér­csó­nakba, és meg­lé­kel­ték azt. A röp­ködő golyók közül három a mell­ka­sán találta el Bus­ter Town­sen­det, aki éppen Hun­ter parancs­nok comb­ját pró­bálta bekö­tözni, és azon­nal meg­ölte. Az egyik újonc szin­tén meg­halt, Csör­gő­kí­gyó Davies pedig a jobb fel­kar­jába kapott egy lövést.

Lehe­tet­len volt, hogy a fókák még egy ilyen táma­dást túl­él­hes­se­nek, a két heli­kop­ter pedig máris vissza­for­dult. Dal­las és Mike Hook még min­dig azzal volt elfog­lalva, hogy új heve­dert tölt­hes­se­nek be a gép­pus­ká­ikba, így Hun­ter parancs­nok, aki­nek a keze raga­csos volt a kiömlő vér­től, egy­maga szállt szembe mind­két Helix-A-val, folya­ma­to­san tüzelve a piló­ta­fül­kék felé. Ez alka­lom­mal azon­ban a vezér­gép tak­ti­kát vál­tott, csak haladt tovább egye­ne­sen, és ami­kor a kis csó­nak fölé ért, akkor tért ki hir­te­len bal felé. Nagyon rosszul tette, hiszen így azon­nal bele­ke­rült a Shark egyik rakétás lövészének a hatósugarába, aki ott várt türelmesen a kettős vízzáró kamra mögött. A többi rakétás mind fenn állt a parancsnoki toronyban.

Ez célba vette a kezé­ben tar­tott más­fél méte­res cső­vel a heli­kop­tert, meg­nyomta a meg­fe­lelő gom­bo­kat, és az inf­ra­kö­vető Stin­ger raké­tát mind­össze 550 méte­res távol­ság­ból kilőtte a heli­kop­terre. A rakéta elő­tört a cső­ből, ereje szinte hanyatt lökte a lövészt, majd meg­ke­reste a cél­ját, és Mach-2 sebes­ség­gel, nyíl­egye­ne­sen meg­in­dult a heli­kop­ter felé. A jobb oldali haj­tó­műbe csa­pódva az egész gépet szi­lán­kokra szag­gatta. A máso­dik Helix nagy ívben meg­for­dult, és piló­tája elha­tá­rozta, hogy mély­ségi bom­bát dob le a ten­ger­alatt­já­róra. De rossz volt az idő­zí­tése. A Shark tornyában álló matrózok már akkor kilőtték két rakétájukat, amikor a pilóta még csak a megfelelő magasságra és irányra akart beállni, a megdöbbent fókák pedig tátott szájjal bámulták, amint a helikopter mindkét hajtóműve egyetlen tomboló tűzgömbben semmisül meg, majd a Helix, csatlakozva a vezérgéphez, bukdácsolva zuhan a hullámokba, a Sharktól balra.

A ten­ger­alatt­já­ró­ról további csó­na­ko­kat tet­tek vízre, melyek fel­vet­ték a víz­ben úszó fóká­kat és a máso­dik roham­csó­nak uta­sait, amely annak elle­nére, hogy a tel­jes jobb olda­lát golyók szag­gat­ták, cso­dá­la­tos módon még min­dig lebe­gett. Elő­ször Rick Hun­tert és Csör­gő­kí­gyót emel­ték ki, és segí­tet­ték a fedél­zetre. A két sebe­sült fóká­nak azon­nal hord­ágya­kat hoz­tak. Cat­fish­nek, Bob­by­nak, Bus­ter­nek és a halott újonc­nak, Sam Lie­fer­nek hul­la­zsá­ko­kat hoz­tak fel. Mike Hoo­kot, Dal­las Mac­Pher­sont, a két csó­nak­ve­ze­tőt és a többi négy újon­cot szin­tén a fedél­zetre segí­tet­ték. Hun­ter parancs­nok több­ször elve­szí­tette az esz­mé­le­tét, és kény­te­le­nek vol­tak a hord­ágyra szí­jazni, miköz­ben a búvó­nyí­lá­son keresz­tül leen­ged­ték az alsó fedél­zetre, ahol az orvosi szo­bá­ban már várta a hadi­ten­ge­ré­szeti orvos és asszisz­ten­sei.

Dan Head­ley kor­vett­ka­pi­tány szin­tén oda­lent várta, Rick­nek azon­ban, mivel nagyon gyenge volt, vér­át­öm­lesz­tést kel­lett adni. Bus­ter azzal, hogy elszo­rí­totta a comb­ját, min­den bizonnyal a parancs­nok éle­tét men­tette meg, hiszen a löve­dék csak néhány mil­li­mé­terre kerülte el a comb­csonti arté­riát. Csak pár másod­percre tért magá­hoz a kór­ház­rész­leg éles fényei alatt, de látta, hogy Dan ott áll mel­lette.

– El sem hiszem. Attól fél­tem, ezt a meccset már lefúj­ták – mondta Rick.

– Ugye nem gon­dol­tad, hogy hagy­lak meg­halni? Te sem hagy­tál engem.

– Kösz, te segg­fej – motyogta még a SEAL parancs­nok, miköz­ben begu­rí­tot­ták a műtőbe.

Head­ley kor­vett­ka­pi­tány­nak most már egye­dül kel­lett szem­be­néz­nie tet­te­i­nek követ­kez­mé­nye­i­vel. Vissza­tért az irá­nyí­tó­te­rembe, és paran­csot adott, hogy a Shark süllyedjen a felszín alá. Ezután keresett magának egy csendes sarkot, és megfogalmazta azt a rádióüzenetet, melynek összeállítása végül több időbe telt, mint a fókák kimentése.

Címzett: COMSUBPACFLT. JÚN. 07. 07.00. 16.00É 94,01K.

Ma hajnalban, 05.40-kor a Haditengerészeti Szabályzat 1088-as cikkelye alapján Reid parancsnokot, pszichológiailag labilis állapota miatt őrizetbe vettem, és átvettem a hajó parancsnokságát. Reid parancsnok megtagadta a segítségnyújtást egy olyan SEAL egységnek, mely bevetésen vett részt a Bassein-deltában. Minden felelős tiszt egyetértett a döntésemmel. Ezután a USS Shark végrehajtotta a mentőakciót. Négy fóka esett el, mielőtt odaérhettünk volna, a többi nyolcat – köztük a súlyosan sebesült Hunter parancsnokot – azonban sikerült megmentenünk. Két kínai Helix helikoptert rakétával elpusztítottunk. A tengeralattjáró sértetlen. Azonnal parancsot várok arra nézve, hogy visszatérjünk-e Diego Garciára vagy San Diegóra. Aláírás: Dan Headley korvettkapitány, a hajó parancsnoka, USS Shark.

• • •

Dan vala­mi­vel 07.00 után küldte el az üze­ne­tet a műholdra. Ezu­tán kine­vezte a hiva­ta­los első tiszt­jét, Jack Cres­send kor­vett-kapi­tányt, a fegy­ver­rend­sze­re­kért fele­lős tisz­tet. Ezu­tán, mivel már huszon­négy órája egy­foly­tá­ban tal­pon volt, 09.00-kor lefe­küdt aludni. Aludni, és talán meg­pró­bálni elfo­gad­tatni magá­val a szót, hogy „zen­dü­lés”, és azt, hogy milyen sors vár rá ezu­tán.

• • •

14.30 volt az idő Pearl Har­bor­ban, ami­kor a Dan Head­ley kor­vett­ka­pi­tány által kül­dött jelen­tés Fred­die Cur­ran ellen­ten­ger­nagy – a Csen­des-óce­áni Ten­ger­alatt­járó Flotta parancs­no­ká­nak – asz­ta­lán lan­dolt. Per­sze pon­to­sabb lenne azt mon­dani, hogy nem lan­dolt, hanem inkább hatal­mas puf­fa­nás­sal esett le az égből. Mióta vissza tudott emlé­kezni, még soha nem tör­tént zen­dü­lés az ame­ri­kai hadi­ten­ge­ré­szet egyet­len hadi­ha­jó­ján sem a nyílt ten­ge­ren. Cur­ran ellen­ten­ger­nagy csak bámulta a jelen­tést, és azon rágó­dott, vajon ren­delje-e vissza a Sharkot Diego Garciára, hogy újra csatlakozhasson a Harry S. Truman repülőgép-anyahajó harccsoporthoz. Vagy talán okosabb volna arra utasítani őket, hogy azonnal induljanak vissza a San Diegó-i támaszpontra, ami jó 19 000 kilométeres út volna – vagyis legalább három hét? Curran ellentengernagy meglátása szerint az Egyesült Államok haditengerészetének nagy része már egyébként is az Indiai-óceán és az Arab-tenger körzetében tartózkodott, így semmiképpen nem volt elengedhetetlenül fontos a tengeralattjáró jelenléte. Jelen pillanatban egyébként is nagyon kényes volt az egész ügy, és egyébként is, az a három hét, mialatt a Shark úton lesz, elég időt biztosíthat mindenki számára, hogy a legjobb megoldást találják erre a problémára.

Az üze­net­ből egé­szen egy­ér­tel­mű­nek tűnt, hogy a Shark ET-jének minden indoka megvolt arra, amit tett, és Curran ellentengernagy is tisztában volt vele, milyen hóbortos alak a veterán Reid parancsnok. De az isten szerelmére, tépelődött tovább, a zendülés akkor is zendülés, ráadásul éppen egy amerikai hadihajón történt, a nyílt tengeren. A titkos közvetlen vonalon kapcsolatba lépett a CINCPACFLT, Dick Greening tengernagy Pearl Harbor-i irodájával, és felolvasta neki is az üzenetet.

A Csen­des-óce­áni Flotta főpa­rancs­noka nagyot nyelt. Két­szer is.

– Jézus Mária – mondta. – Zen­dü­lés?

– Jó meg­lá­tás, uram. Én magam is ugyan­erre a követ­kez­te­tésre jutot­tam.

– Gon­do­lom, paran­csot adott a ten­ger­alatt­já­ró­nak, hogy azon­nal tér­jen vissza San Die­góba.

– Már éppen azon vol­tam uram, vagyis mond­juk negyed órán belül a kezük­ben lesz­nek az új uta­sí­tá­sok.

– Rend­ben van.

Cur­ran ellen­ten­ger­nagy üze­nete óva­to­san hang­zott:

„Headley korvettkapitány. Üzenetét 14.30-kor megkaptam. A USS Shark azonnal térjen vissza San Diegóba. Curran ellentengernagy. COMSUBPAC.”

Dan Head­ley pár perc­cel később már olvasta is.

– Remé­lem, kapok majd valami mun­kát Hun­ter-völgy­ben – tűnő­dött. – Mert ha a hadi­ten­ge­ré­szet had­bí­ró­ság elé állít­tat zen­dü­lé­sért, akkor a sötét­kék-egyen­ru­hás pálya­fu­tá­som­nak befel­leg­zett. Ez a mos­tani az első és talán utolsó alka­lom, hogy parancs­nok lehe­tek egy hajón. Eléggé szo­kat­lan vég egy min­den tekin­tet­ben pél­da­szerű kar­ri­er­nek.

Eköz­ben a sebész elvé­gezte a műté­tet Hun­ter parancs­nok sérült comb­ján. A löve­dék sze­ren­csére nem ron­csolta szét a comb­cson­tot, de ettől elte­kintve nagyon nagy kárt tett. Az orvos három órán keresz­tül varrta egy­foly­tá­ban, miután a tag­ba­sza­kadt SEAL parancs­nok óri­ási adag vért kapott. Órákba telt, míg Rick fel­ül­he­tett az ágyá­ban, és többé-kevésbé ész­hez tért. Egész dél­után a gyen­gél­ke­dő­ben volt, és hall­gatta Dan Head­ley beszá­mo­ló­ját a zen­dü­lés rész­le­te­i­ről. 18.00-kor elha­tá­rozta, hogy ő is küld egy rövid rádió­üze­ne­tet Coron­adóba. Így szólt:

A Haing Gyi-szigeten végrehajtott SEAL bevetés sikeres volt. Haditengerészeti támaszpont és a NFHH két hadihajója elpusztítva. Egységünkből négy fő, köztük Allensworth hadnagy, Jones tengerészaltiszt és Buster Townsend az életét vesztette. Elesett még Sam Liefer fóka is. Riff Davies és jómagam megsebesültünk. Ha Dan Headley korvettkapitány nem siet a segítségünkre, mind odaveszünk.

Aláírás: Rick Hunter parancsnok, a USS Shark fedélzetéről.

• • •

Az üze­net egye­ne­sen a SPEC­WAR­COM-ba ment, és a kora haj­nali órák­ban érke­zett meg John Berg­strom ten­ger­nagy asz­ta­lára. Ennek ered­mé­nye­kép­pen az Egye­sült Álla­mok hadi­ten­ge­ré­szete olyan dilem­mába került, ami­lyen ember­em­lé­ke­zet óta még soha: zen­dü­lé­sért had­bí­ró­ság elé állít­sa­nak-e egy embert, aki nem csak kiemel­kedő parancs­nok, de mind­amel­lett nyil­ván­va­lóan igazi hős is.