2007. január 23. 09.00 (helyi idő szerint)
Renmin Dahuitang, a Nép Nagyterme Tienanmen tér,
Peking

A világ leg­na­gyobb kor­mány­épü­lete, amely­ben a Nem­zeti Népi Kong­resszus is min­dig ülé­se­zett, ezen a kedd reg­ge­len be volt zárva, az ajtók lela­ka­tolva és eltor­la­szolva. Mind az 52 193 négy­zet­mé­tere. A hiva­ta­los ülé­se­ket elna­pol­ták, a láto­ga­tó­kat kitil­tot­ták, és ennyi fegy­ve­res nem jár­őrö­zött a tér hóbo­rí­totta, északi olda­lán azóta, hogy 1989-ben lemé­szá­rol­tak jó pár egye­te­mis­tát.

Oda­bent még ennél is több őr jár­kált fel-alá a vég­te­len­nek tet­sző folyo­só­kon. Pon­to­san tizen­ha­tan áll­tak őrt – fegy­ve­rük vállra vetve – azon a kis téren, mely az egyet­len olyan lif­tet vette körül, ami­vel az ember lejut­ha­tott a vakí­tóan kivi­lá­gí­tott Déli Kapu­hoz. Valaha ez a bejá­rat csakis a csá­szár­nak volt fenn­tartva. Peking köz­pontja már attól is tel­je­sen kihalt­nak tűnt, hogy nem nyüzs­gött az a több ezer­nyi kor­mány­hi­va­tal­nok, akik álta­lá­ban itt dol­goz­tak. Csak a hideg szél söpört végig rajta, és olyan elha­gya­tott­nak tűnt, mint valami hatal­mas sta­dion, ami­kor a játé­kok már véget értek benne.

Oda­bent, a had­mű­ve­leti terem­ben nagyon is feszült lég­kör ural­ko­dott. A terem távo­labbi sar­ká­ban, egy vilá­gító kom­pu­ter­kép­er­nyő előtt, tekin­télyt paran­csoló test­tar­tás­sal állt Zhang Yushu ten­ger­nagy, aki nem­ré­gi­ben lemon­dott a Népi Fel­sza­ba­dító had­se­reg/Hadi­ten­ge­ré­szet főpa­rancs­noki beosz­tá­sá­ról, és akit ezu­tán maga a Nagy Vezér neve­zett ki a szinte telj­ha­ta­lom­mal bíró pozí­ci­óba, NFHH taná­csá­nak első elnök­he­lyet­te­sévé.

Nyolc hét­tel koráb­ban, Zhang ten­ger­nagy – átugorva a másik három, nagy tapasz­ta­lat­tal bíró elnök­he­lyet­test – olyan nagy hata­lom­mal ren­del­kező beosz­tásba került, amely­ben csakis az állam­el­nök­nek, a kom­mu­nista párt első tit­ká­rá­nak, és a kato­nai ügyek taná­csa elnö­ké­nek tar­to­zott fele­lős­ség­gel – és ezt a három beosz­tást egy és ugyanaz a sze­mély töl­tötte be. A Nagy Vezér tar­totta ugyanis a kezé­ben ezt a három, leg­ma­ga­sabb szintű állami pozí­ciót, és mos­tan­ság már nagyon sokan tar­tot­ták úgy, hogy csak idő kér­dése, mikor Zhang ten­ger­nagy veheti át a helyét. A Nagy Vezér­nek pedig sem­mi­lyen ellen­ve­tése nem volt ezzel szem­ben.

A ten­ger­nagy most szó­lalt meg elő­ször össze­gyűlt ven­dé­gei előtt. Óva­to­san beszélt, és első­sor­ban meleg sza­vak­kal üdvö­zölt min­den részt­ve­vőt a talál­ko­zón, mely a leg­tit­ko­sabb ter­mé­szetű volt azóta, hogy Nagy­ter­met negy­ven­nyolc évvel koráb­ban fel­épí­tet­ték – egy gyű­lés, mely­nek léte túl­sá­go­san is bizal­mas lévén, a tel­jes kor­mány­ap­pa­rá­tus­nak sza­bad­sá­got adtak egész napra, így aka­dá­lyozva meg, hogy bármi is kiszi­vá­rog­jon az itt elhang­zot­tak­ból.

Jelen volt Zhang ten­ger­nagy mind­há­rom idő­sebb kol­lé­gája, akik szin­tén a kato­nai tanács­ban dol­goz­tak. A hadi­ten­ge­ré­szet új főpa­rancs­noka, Zu Jicai ten­ger­nagy is meg­je­lent, mel­lette ült Yibo Yuns­heng ten­ger­nagy, Kína északi flot­tá­já­nak új parancs­noka. Az előző este érke­zett meg Sang­haj­ból a flotta nagy­ha­talmú poli­ti­kai nép­biz­tosa, Yang Zhe­nying alten­ger­nagy, a hadi­ten­ge­ré­szet vezér­kari főnö­ké­vel, Sang Ye alten­ger­naggyal együtt. A kínai hadi­ten­ge­ré­szet főpa­rancs­nok-helyet­te­sei közül a leg­be­fo­lyá­so­sabb, Zhi-Heng Tan ten­ger­nagy, köz­vet­le­nül Zhang mel­lett fog­lalt helyett, a szé­les, maha­gó­ni­ból készült asz­tal végé­ben. Mögöt­tük a falon Mao Ce-tung 120 centi magas, beke­re­te­zett képe lógott a falon, a nagy for­ra­dal­máré, aki nem akart mást, csak, hogy egy maga­sabb érté­ke­ket kép­vi­selő Kína áll­jon szem­ben az impe­ri­a­lista Nyu­gat­tal. A kép való­já­ban annak a port­ré­nak újra­nyo­mott vál­to­zata volt, mely der­mesztő közöm­bös­ség­gel nézte a töme­get a Tienan­men tér másik olda­lá­ról. Ma arra szol­gált, hogy a leg­ma­ga­sabb rangú kínai parancs­no­kok mind­egyi­ké­nek eszébe idézze, kik is ők való­já­ban.

A terem­ben meg­je­lent többi három férfi iráni volt: a leg­ma­ga­sabb rangú közü­lük egy fekete köpenyt viselő, fehér sza­kállú aja­tol­lah, aki­nek nevét nem hoz­ták a többi egy­be­gyűlt tudo­má­sára. A szent embert kísérő két hadi­ten­ge­ré­szeti tiszt egyike Husszein Safii ellen­ten­ger­nagy, a Ban­dar Abbas-i har­cá­szati parancs­nok­ság feje volt, a másik pedig Moha­med Badr ellen­ten­ger­nagy, az iráni hadi­ten­ge­ré­szet ten­ger­alatt­járó fegy­ver­ne­mé­nek főpa­rancs­noka.

Zhang ten­ger­nagy, majd 180 centi magas lévén, messze a leg­tes­te­sebb és leg­meg­ter­met­tebb volt a jelen levő kína­iak közül, ennek elle­nére, meg­je­le­né­sé­vel szinte ellent­mon­dá­sos módon fino­man, szinte dorom­bolva beszélt, szé­les, kife­jező arcán szé­les mosollyal. A hasz­nált nyelv az angol volt, melyet mind­há­rom iráni töké­le­te­sen beszélt. Az elhang­zot­ta­kat Yang alten­ger­nagy for­dí­totta vissza kína­ira, aki vala­mi­kor négy éven keresz­tül tanult a UCLA-n.

– Uraim – kezdte Zhang Yushu ten­ger­nagy. – Mint önök is bizo­nyára tud­ják, az új, kínai-iráni olaj­ve­ze­ték, mely Kazahsz­tán hatal­mas olaj­me­ző­i­ről indul, néhány héten belül meg­kezdi műkö­dé­sét. Naponta több ezer hor­dó­nyi nyers­olaj áram­lik majd Orosz­or­szág­ból, az önök hatal­mas hazá­ján keresz­tül, egé­szen a vado­na­túj kínai fino­mí­tóig, melyet a Hor­muzi-szo­ros­ban épí­tet­tünk fel. Ezzel, uraim, mind­annyi­unk szá­mára új nap vir­rad, egy olyan nap, mely óri­ási pro­fi­tot hoz majd Irán­nak, és ha az égiek is meg­se­gí­te­nek ben­nün­ket, véget vet annak az áldat­lan álla­pot­nak, hogy Kína a nyu­gat­ról kapott olaj­tól legyen kény­te­len füg­geni. Két­ség­te­len, hogy hatal­mas nem­ze­te­ink között az elmúlt tíz évben kiala­kult kap­cso­lat a menny­ben köt­te­tett.

Zhang ten­ger­nagy ekkor egy pil­la­natra meg­állt és szét­tárta a kar­ját. Oda­sé­tált az asz­tal jobb olda­lára és szé­le­sen mosoly­gott a három arabra. Az aja­tol­lah állt fel elő­ször, meg­ra­gadta a ten­ger­nagy mind­két kezét, és Allah örö­kös béké­jét kívánta mind­annyi­uk­nak. Ezu­tán a két, Ban­dar Abbas­ból érke­zett ten­ger­nagy is fel­emel­ke­dett, majd meg­ölelte a kínai hadi­ten­ge­ré­szet legen­dás főpa­rancs­no­kát.

Zhang vissza­sé­tált előbbi helyére, az asz­tal­főre, meg­állt, majd egy pil­la­na­tig a jegy­ze­teit tanul­má­nyozta. Hagyta, hogy a másod­perc töre­dé­kéig rosszal­lás suhan­jon végig az arcán, a követ­kező pil­la­nat­ban azon­ban már megint szé­le­sen moso­lyogva foly­tatta:

– Gon­do­lom, egyet­len jelen­le­vőt sem kell emlé­kez­tet­nem arra, milyen hatal­mas költ­sé­gek­kel járt ennek az 1600 km-es cső­ve­ze­ték­nek, vala­mint a fino­mí­tó­nak a fel­épí­tése. Ter­mé­sze­te­sen több mil­li­árd ame­ri­kai dol­lárt emész­tet­tek fel a mun­ká­la­tok. Most már csak egyet­len sötét felhő takarja szá­munkra az égbol­tot, még­pe­dig, az, hogy a világ­pi­a­co­kon jelen­leg külö­nö­sen ala­csony a nyers­olaj hor­dón­kénti ára. Teg­nap este mind­össze 13 dol­lár volt, és tovább zuhan, olyan mélyre, ami­lyen tíz éve nem volt. Az arab nem­ze­tekre ilyen téren nem szá­mít­ha­tunk, hiszen nagyon függ­nek az ame­ri­ka­iak védel­mé­től, és az álta­luk nyúj­tott keres­ke­delmi ked­vez­mé­nyek­től. Így nem marad más válasz­tá­sunk, kény­te­le­nek vagyunk az álta­lunk kiter­melt ola­jat ere­deti értéke felé­ért, vagy har­ma­dá­ért eladni. Mivel Irán húsz szá­za­lé­kot kap min­den egyes hordó után, mely a fino­mí­tón­kat eléri, ez azt jelenti, hogy hor­dón­ként még három dol­lár sem kerül az állam­kasszá­jukba. Éppen ezért nem kell magya­ráz­nom, hogy ez az önök hazája szá­mára több mil­lió dol­lár­nyi bevé­tel­ki­esést jelent havonta. A követ­ke­zőt kér­de­zem önök­től, uraim. Mi lehet a meg­ol­dás? Emlé­kez­te­tem önö­ket, hogy ez egy terv része, egy olyan ördögi nyugati TERVÉ, mely arra irányul, hogy ők minél nagyobb hatalmat szerezhessenek fölöttünk, mint ahogyan azt mindig is akarták.

Eddig a pon­tig Zhang ten­ger­nagy hangja mind hatá­ro­zot­tab­ban csen­gett, most azon­ban újra nagyon lágyan és hal­kan foly­tatta, azon a han­gon, ame­lyet ven­dé­gei köszön­té­se­kor hasz­nált.

– Rájöt­tünk a meg­ol­dásra, ked­ves bará­taim. Olyan meg­ol­dás ez, melyet koráb­ban már szám­ta­lan alka­lom­mal meg­fon­tol­tunk, és amely min­den bizonnyal nem csak a kínai, de az iráni kor­mány támo­ga­tá­sát is elnyeri majd.

Az aja­tol­la­hon lát­szott, hogy komo­lyan meg­hök­kent, és nem ért sem­mit az egész­ből.

Zhang ten­ger­nagy vissza­mo­soly­gott rá, és min­den külö­nö­sebb fel­haj­tás nél­kül a követ­ke­zőt mondta:

– Javas­lom, tele­pít­sünk akná­kat az Iráni Isz­lám Köz­tár­sa­ság tör­té­nelmi vize­ibe, keresztbe a Hor­muzi-szo­ro­son.

Badr ten­ger­nagy fel­kapta a fejét:

– Yushu, ked­ves bará­tom, önt hazám egyik leg­bi­zal­ma­sabb barát­já­nak tekin­tem, és több­ször is bebi­zo­nyí­totta, meg­bíz­ha­tunk önben. De azt hiszem, a leg­jobb lesz, ha emlé­kez­te­tem, milyen sok alka­lom­mal meg­tár­gyal­tuk már a Hor­muzi-szo­ros blo­kád alá voná­sá­nak kér­dé­sét. És min­den alka­lom­mal ugyan­azon három ok miatt vetet­tük el a javas­la­tot: egy, a szo­ros távo­labbi oldala Omán fel­ség­te­rü­lete, egy olyan országé, amely tel­jes mér­ték­ben a Lon­don­ban szé­kelő ame­ri­kai bábok befo­lyása alatt áll. Kettő, soha nem len­nénk képe­sek elég gyor­san tele­pí­teni egy akna­me­zőt ahhoz, hogy az ame­ri­kai kém­mű­hol­dak ne vegye­nek észre az egész­ből sem­mit, és így min­den­kép­pen magunkra von­nánk a Pen­ta­gon harag­ját. Három, nos az ame­ri­ka­iak előbb-utóbb biz­to­san fel­szed­nék az összes aknán­kat, ráadá­sul tör­vé­nyen kívüli, ban­dita állam­ként bélye­gez­né­nek meg ben­nün­ket, amely a világ békés, keres­ke­dés­sel fog­lal­kozó nem­ze­te­i­nek esküdt ellen­sége. Így hát a mi szem­pon­tunk­ból ennek az egész­nek sem­mi­lyen haszna nem lenne.

Zhang bólin­tott, és meg­kérte az egy­be­gyűl­te­ket, hogy türel­me­sen hall­gas­sák végig mon­dan­dó­ját.

– Moha­med – kezdte. – Az ön által fel­so­rolt indo­kok mind iga­zak. Az idők azon­ban vál­toz­nak. Most már sok­kal nagyobb a tét. Önök­nek is, és nekünk is van ola­junk elég ahhoz, hogy a szük­ség­le­te­in­ket kielé­gítse, és hogy el is adjunk belőle. Ezen­kí­vül meg­bont­ha­tat­lan, közös érde­kelt­ség­gel is ren­del­ke­zünk, még­pe­dig azok­kal az olaj­szál­lí­tási útvo­na­lak­kal, melyek a szo­ros­tól a Távol-Kele­tig nyúl­nak. Ön, ked­ves Moha­med, az egész Népi Fel­sza­ba­dító Had­se­reg/Hadi­ten­ge­ré­szet tel­jes támo­ga­tá­sát élvezi. Együtt bizo­nyo­san képe­sek len­nénk, ten­ger­alatt­já­rók és fel­színi hajók fel­hasz­ná­lá­sá­val olyan gyor­san tele­pí­teni az akna­me­zőt, hogy sen­ki­nek a leg­hal­vá­nyabb sej­telme se legyen róla, mit tet­tünk.

– De előbb-utóbb biz­to­san rájön­né­nek.

– Nem hiszem. Talán sejt­het­nék, de sem­mi­kép­pen nem jön­né­nek rá idő­ben. Mert ha a ter­vünk sike­rül, akkor egy nap vala­me­lyik ame­ri­kai tan­ker­hajó egy­szer csak a leve­gőbe röpül, az olaj­árak pedig az egekbe szök­nek a világ min­den orszá­gá­ban, kivéve per­sze a mién­ket, hiszen szá­munkra az olaj sem­mibe nem fog kerülni. Mivel pedig a világ összes orszá­gá­nak tan­ke­rei meg­áll­nak majd az akna­mező két olda­lán, félve attól, hogy ők is hasonló sorsra jut­hat­nak, a nekünk sem­mibe nem kerülő olaj eladá­sá­ból hatal­mas vagyonra tehe­tünk szert. Egy ideig szinte egye­dül mi fog­juk kéz­ben tar­tani a világ tel­jes nyers­olaj­pi­a­cát.

Badr ten­ger­nagy csak mosoly­gott és a fejét ingatta.

– Vak­merő terv ez Yushu, el kell ismer­nem. Gon­do­lom, még akár működ­het is. Az én hazám és hadi­ten­ge­ré­szete azon­ban meg­ta­pasz­talta már, milyen, ha kivívja maga ellen a Pen­ta­gon harag­ját. Higgye el, nem kel­le­mes.

– Az én hazám szin­tén került hasonló hely­zetbe, Moha­med. Az ame­ri­ka­iak azon­ban nem legyőz­he­tet­le­nek, és végső soron a tár­sa­dal­muk nem egyéb, mint isten­te­len embe­rek gyü­le­ke­zete, aki­ket a pén­zen kívül más nem is érde­kel. Min­den lehet­sé­gest meg­tesz­nek majd, hogy fel­sza­ba­dít­sák az öböl szál­lí­tási útvo­na­lait, azon­ban meg­győ­ző­dé­sem, hogy az egész prob­lé­mát inkább üzle­ti­nek fog­ják tekin­teni, nem pedig olyas­mi­nek, ami meg­fe­lelő indok volna a fegy­ve­res konf­lik­tus kirob­ban­tá­sára. Külön­ben sem akar­hat­ják, hogy meg­kez­dőd­jön a harc az öböl­ben, hiszen ezzel csak tovább súlyos­bí­ta­nák az olaj­hi­ánnyal fel­lépő gond­ja­i­kat, a nyers­olaj ára mind maga­sabbra emel­kedne, az ő szent­ként tisz­telt New York-i tőzs­dé­jük indexe pedig nagyon mélyre zuhanna.

– De hát Yushu! Ha az ame­ri­ka­iak meg­sej­tik, hogy Kína áll az egész mögött, akkor biz­to­san nagyon dühö­sek lesz­nek.

– Ez igaz, Moha­med. Igaz. Annyira azon­ban sem­mi­kép­pen, hogy meg­koc­káz­tas­sa­nak egy velünk vívott hábo­rút. Hiszen drága tőzs­de­in­dexük azzal valódi sza­bad­esésbe menne át. Nem, bará­taim, az ame­ri­ka­iak nem fog­nak mást tenni, mint fel­sze­dik az akná­kat, fel­sza­ba­dít­ják a szál­lí­tási útvo­na­la­kat, és jókora hadi­ten­ge­ré­szeti erőt vezé­nyel­nek át a tér­ségbe, hogy biz­to­sít­sák, ez az egész soha többé nem ismét­lő­dik meg. Ekkorra azon­ban mind Kína, mind Irán hatal­mas össze­ge­ket zse­bel majd be, és ha sze­ren­csénk van, szerzünk magunk­nak szá­mos olyan új bará­tot és üzlet­fe­let, akik sok­kal szí­ve­seb­ben keres­ked­nek majd velünk, mint velük. Egyet­len kis akna­mező kell ehhez, Moha­med, mind­össze 32 kilo­mé­ter szé­les, és meg­nyí­lik mind­annyi­unk szá­mára egy sok­kal fénye­sebb jövő felé vezető út.