Második fejezet

Április 7-én, szombaton reggel, a kínai hajók elhagyták a kikötőt, és minden jel szerint hazafelé igyekeztek. Legalábbis kettő, a Hangzhou és a Shantou. A másik kettő ott maradt, ahol eddig is voltak, vagyis a Bandar Abbas-i kikötő mólója mellett. Három órával később, 09.50-kor (helyi idő szerint), a három kínai Kilo is kihajózott Chah Baharból, a Hormuzi-szoros vizeire, majd az Arab-tengeren keresztül déli irányba fordultak.

Az ame­ri­kai műhol­dak az egész készü­lő­dést rög­zí­tet­ték, és a gyö­nyörű, nap­sü­té­ses idő­ben készült fény­ké­pek hama­ro­san Fort Meade-ben, Jimmy Rams­hawe iro­dá­já­ban kötöt­tek ki, aki rövid fel­jegy­zést állí­tott össze az NBH helyet­tes igaz­ga­tó­já­nak, rész­le­te­sen tájé­koz­tatva őt a hajók moz­gá­sá­val kap­cso­lat­ban.

Két nap­pal később jelen­tés futott be Lang­ley Közel-keleti Ügy­osz­tály­ról, misze­rint az irá­niak nehéz, Sun­burn raké­tá­kat, vala­mint a hoz­zá­juk tar­tozó kilö­vő­ket, ezen­kí­vül pedig lég­el­há­rító löve­ge­ket tele­pí­tet­tek egy bizo­nyos terü­letre, az Ománi-öböl hoz­zá­juk tar­tozó, dél­ke­leti part­vo­na­lára. A Lang­ley-nek dol­gozó ember azt nem tudta pon­to­san meg­mon­dani, hogy hová is került ez a ren­ge­teg fel­sze­re­lés, Fort Meade-nek azon­ban csak annyit kel­lett ten­nie, hogy uta­sítsa a műhol­dat, némi­kép­pen vál­toz­tas­son a fény­ké­pe­zett terü­le­ten, és a maga­san, a sztra­to­szfé­rá­ban keringő, hatal­mas ame­ri­kai kém­ka­mera máris köz­ve­tí­tett nekik két kris­tály­tiszta képet. Mind­ket­tőn a nagy Sun­burn raké­ták vol­tak lát­ha­tók, aho­gyan pozí­ci­óba állít­ják őket, a ten­ger felé for­dítva mind­egyi­ket, mint­egy 46 kilo­mé­terre délre, a part menti kis­vá­ros­tól, Kuhesz­tak­tól.

Rams­hawe meg­je­lölte a helyet az iro­dá­já­ban tar­tott jókora tér­ké­pen. 26,23É 57.05K. Auto­ma­ti­ku­san odább pil­lan­tott, hogy meg­nézze, mely az ehhez a pozí­ci­ó­hoz leg­kö­ze­lebb eső szá­raz­föld, de igaz­ság sze­rint nem látott semmi érde­ke­set. Ha ugyanis a raké­tá­kat kilenc­ven fokos szög­ben, nyu­gati irány­ban lőnék ki, azok a ten­ger felé indul­ná­nak meg, egy némi­kép­pen délebbi irány­vo­nal pedig egye­ne­sen Omán, az irán­ba­rát ország északi terü­le­tei felé vinné. Amott, a Musan­dam-fél­szi­get leg­észa­kibb pont­ján, még csak valami város vagy falu sin­csen. Jimmy Rams­hawe ten­ge­ré­szeti tér­ké­pén egyet­len fel­irat sze­re­pelt csak azon a kör­nyé­ken, még­pe­dig a csip­ké­zett keleti part­vo­nal köze­lé­ben, Ra's Qabr al Hindi.

– Krisz­tu­som! – motyogta. – Milyen isten­verte egy név ez? Ha csak elkép­ze­lem, hogy valaki innen érke­zik meg az Álla­mokba: hmm, hol is lakik uram? Ra's Qabr al Hin­di­ben. Már ez is elég volna ahhoz, hogy a biz­ton­ság ked­vé­ért lecsuk­ják.

Min­den­esetre a had­nagy össze­ál­lí­tott egy jelen­tést arról, hogy most már pon­to­san tud­ják az iráni raké­ták pozí­ci­ó­ját. Ezu­tán vissza­tért ahhoz a dolog­hoz, amely az utóbbi idő­ben egy­foly­tá­ban fog­lal­koz­tatta, a két, Ban­dar Abbas­ban maradt kínai hadi­ha­jó­hoz, a Kangdinghoz és a Zigonghoz. Azok a felvételek, melyek nem sokkal korábban érkeztek, egyértelműen mutatták, hogy mindkét fregatt iráni zászló alatt hajózik. Jimmy Ramshawe hosszú ideig tanulmányozta a műholdképet. Na és ha a múlt héten ezek titokban aknamezőt telepítettek arrafelé valahová? Mi van, ha a két fregattot azért hagyták ott, hogy készenlétben maradhassanak, és bármikor aktiválhassák az aknákat? Tisztában volt vele, hogy Borden tengernagy komolytalannak tartaná ezt az ötletet, hiszen az aknákkal kapcsolatos minden gyanúját is komolytalannak tartotta, és sajnos – legalábbis idáig – igaza is volt. Ennek ellenére Ramshawe hadnagy úgy döntött, mégis elmegy a feletteséhez, és elmondja neki, mitől tart.

A vete­rán ten­ger­nagy fárad­tan és enge­dé­ke­nyen mosoly­gott rá.

– James – kezdte. – Ugye szó­lít­ha­tom James­nek?

– Az iga­zat meg­vallva, a Jimmy jobb volna. Éle­tem­ben senki sem hívott James­nek. Eset­leg azt hin­ném, hogy valaki más­hoz beszél.

A ten­ger­nagy pis­logva hall­gatta az auszt­rál egye­nes vála­szát. Még min­dig nem tudott hoz­zá­szokni az ifjú had­nagy modo­rá­hoz.

– Akkor hát legyen, Jimmy. Ide­fi­gyel­jen. Azt tudja, hogy a két fre­gatt miért hajó­zik most iráni zászló alatt?

– Fogal­mam sin­csen, uram. De meg­le­het, hogy az egész csak vala­mi­lyen kínai elte­relő akció, ami­vel időt akar­nak nyerni, hogy akná­kat tele­pít­se­nek, vagy ha már ez meg­tör­tént, akkor éle­sít­hes­sék őket.

– Nem, Jimmy – felelte Bor­den külö­nös nyo­ma­ték­kel. – Nem ez a hely­zet. Azért lobog iráni zászló az árbo­cu­kon, mert az irá­niak meg­vá­sá­rol­ták azt a két kínai fre­gat­tot. Ez volt az egész kikö­tői dzsem­bori célja. A kína­iak házalni men­tek a hajó­ik­kal. Mert ugye, maga sem gon­dolja komo­lyan, hogy ezek csak a nagy sem­mi­ért tet­tek volna meg ilyen nagy utat? A kíniak biz­to­san nem. Sok­kal job­ban sze­re­tik a pénzt, mint a vilá­gon bármi mást. Egy­sze­rűen csak el akar­ták adni azo­kat a fre­gat­to­kat, ebben egé­szen biz­tos vagyok. Tar­tot­tak egy össze­vont had­gya­kor­la­tot, kicse­rél­ték a tapasz­ta­la­ta­i­kat, az ünnep­sé­gek végén pedig az irá­niak bele­egyez­tek, hogy meg­vá­sá­rol­ják mind a két hajót. Hiszen ezelőtt egyet­len cél­kö­vető raké­ták­kal fel­sze­relt fre­gat­tal sem ren­del­kez­tek.

– Nos, uram, ha önnek ez a véle­mé­nye, akkor nekem egyet kell érte­nem önnel.

– Miért, maga nem így látja a hely­ze­tet?

– Nem, uram. Még min­dig azok az aknák jár­nak a fejem­ben, és egy­ál­ta­lán nem vagyok biz­tos benne, hogy a kína­iak nem ter­vel­tek ki vala­mi­lyen gonosz kis össze­es­kü­vést, hogy tele­pít­hes­sék is őket.

– Mint a hír­szer­zés­nél dol­gozó tiszt­nek, magá­nak elő­joga, hogy ilyen gya­nú­kat táp­lál­jon, de az iga­zat meg­vallva ez a gyanú már hetek, sőt hóna­pok óta él magá­ban, és mind­ed­dig az égvi­lá­gon semmi nem tör­tént. Amit egyéb­ként én jó előre meg is mond­tam.

– Igen, főnök. Ezzel egyet­ér­tek. Talán lehet, hogy tény­leg azért akar­tak maguk­nak fel­hal­mozni némi orosz ten­geri aknát, mert csak vala­mi­kor a jövő­ben kíván­ják fel­hasz­nálni őket. Egyéb­ként pedig, ha önnek van igaza, akkor a fre­gat­to­kért kapott pénz­ből bőven fedez­he­tik a meg­vá­sár­lá­su­kat. Jól össze­hoz­ták, nem igaz?

A ten­ger­nagy moso­lyogva nézett.

– Gyor­san tanul, Jimmy. A mi szak­mánk­ban nagyon könnyen meg­tör­tén­het, hogy az egész éle­tét a saját farka ker­ge­té­sé­vel tölti el az ember, és min­den sarok mögött szel­le­me­ket, össze­es­kü­vé­se­ket és gonosz ter­ve­ket lát. Csak kon­cent­rál­jon a fel­ada­ta­ira, és tartsa nyitva a sze­mét, mert akkor veszi majd észre a való­ban nagy­sza­bású dol­go­kat, és kéz­zel­fog­ható bizo­nyí­té­ko­kat is sze­rez majd ezekre.

• • •

Az ifjú had­nagy vissza­ért az iro­dá­jába, és mered­ten figyelte a Hor­muzi-szo­rost ábrá­zoló, szé­les, jelö­lé­sek­kel teli tér­ké­pet. Per­ce­ken keresz­tül nézte, majd azt morogta az orra alatt:

– Csak arra vol­nék kíván­csi, mit rejt a ten­ger­fe­nék ott a szo­ros­ban, az új raké­ta­ál­lá­sok köze­lé­ben.

Két héttel később, április 24.
Kína déli flottájának főhadiszállása, Zhanjiang

Zu Jicai, aki most már az egész hadi­ten­ge­ré­szet főpa­rancs­noka volt, újra régi iro­dá­já­ban ült, és éppen most vette fel a tele­font, mely biz­ton­sá­gos össze­köt­te­tést biz­to­sí­tott szá­mára Peking­gel. Türel­me­sek kivárta, míg Zhang Yushu beje­lent­ke­zik. Ami­kor aztán a befo­lyá­sos tiszt beszélni kez­dett a vonal másik végé­ről, a fővá­ros­ból, beszél­ge­té­sük – régi bará­tok­hoz képest – meg­le­pően rövid volt.

– A kül­földi csa­tor­ná­kon semmi válasz nin­csen a SZI­TA­KÖ­TŐRE vonat­ko­zó­lag.

– Senki nem gya­nak­szik?

– Senki. Éle­sít­sem a mezőt a követ­kező két nap során?

– Meg­erő­sítve.

– Viszont­hal­lásra, uram.

– Viszont­hal­lásra, Jicai.

Három nappal később, április 27.
Hormuzi-szoros

A szo­ros déli vize­i­nek tükör­sima fel­szí­nét szinte egyet­len hul­lám sem törte meg. Ez is ama forró ará­biai reg­ge­lek egyike volt, ami­kor a siva­tag homok­já­ról fel­szálló ret­tentő hőség miatt a szá­raz­föl­dön szinte elvi­sel­he­tet­len az élet, és a tény, hogy az ember a ten­ge­ren, egy hajó fedél­ze­tén uta­zik, csep­pet sem javít a hely­ze­ten.

A Musan­dam-fél­szi­get­től 10 kilo­mé­terre a víz szinte maga is tel­je­sen ola­jos­nak tűnt, amint az apály miatt kez­dett vissza­térni az Arab-ten­gerbe. Nem vol­tak az óce­án­ról érkező hul­lá­mok, és a szél sem bor­zolta fel a fel­színt kis fol­tok­ban hul­lá­mo­kat keltve, a forró leve­gő­ben semmi nem moz­dult. Ebben a pil­la­nat­ban mégis fod­ro­zó­dott a fel­szín, hiszen hatal­mas hul­lá­mo­kat kel­tett a 80 000 ton­nás, feke­tére fes­tett tör­zsű gáz­szál­lító, a Global Bronco, amely kényelmes, tizennyolc csomós sebességgel szelte a vizet, délkeleti irányban haladva. A gigantikus szállítóhajó 135 000 köbméter folyékony földgázzal volt telerakva, amelyet mínusz 160 Celsius fokra lehűtve tárolt tartályaiban. Hogy jobban elképzelhessük e hatalmas mennyiséget, ez olyan, mintha csak egy 30 m magas, 60 m széles és 60 m hosszú épület volna gázzal megtöltve. Márpedig ez hihetetlenül sok, és így együtt – az általános vélemény szerint – potenciálisan a leghalálosabb szállítmány, amit bárki valaha is a világ óceánjain vitt magával.

A nyers­olaj­jal ellen­tét­ben, amely nem gyul­lad meg azon­nal, a folyé­kony álla­potú föld­gáz elké­pesz­tően gyú­lé­kony anyag, külö­nö­sen azért, mert a ren­des gáz­nál 600-szor nagyobb nyo­má­son tárol­ják. A szál­lí­tá­sá­val fog­lal­kozó vál­la­la­tok szinte para­no­i­á­san figyel­nek a biz­ton­sági elő­írá­sok betar­ta­tá­sára a tan­ke­re­ken, melyek a vilá­got jár­ják. Egy­mást is folya­ma­to­san figyelő, több­szö­rö­sen biz­to­sí­tott védelmi rend­sze­re­ket épí­te­nek be min­den FFG szál­lí­tó­ha­jóra. Igaz ugyan, hogy nem ezek az egész óceán leg­na­gyobb hajói, más­részt azon­ban a nuk­le­á­ris rob­ba­nó­fej­jel ellá­tott tor­pedó sem a világ leg­na­gyobb fegy­vere. Min­den­nek ez az ered­mé­nye, hogy ami­óta csak van­nak olyan vál­la­la­tok, melyek a föld­gáz folyé­kony álla­pot­ban tör­ténő szál­lí­tá­sá­val fog­lal­koz­nak, egyet­len tűz­eset – rob­ba­nás­ról nem is beszélve – sem tör­tént.

A hajó­hí­don, több mint 30 m maga­san a víz fel­színe fölött, a szinte kény­sze­re­sen elő­vi­gyá­za­tos Don McG­hee kapi­tány a négy darab, bronzszínű, gigan­ti­kus táro­ló­dó­mot bámulta, ame­lyek majd 20 m-re maga­sod­tak a vörösre fes­tett fedél­zet fölé. A Global Bronco orra több mint 90 m távolságba nyúlt előtte, a délkelet texasi kikötővárosból, Houstonból származó, veterán hajóskapitány pedig egyenesen rálátott a masszív hordóállványokra, melyek keresztülfutottak minden egyes dóm felső részén, acélból készült járórámpát alkotva egészen a hajó elülső fedélzetéig.

Ebben a pil­la­nat­ban a hajó az ománi part­ha­jó­zási útvo­na­lak­tól jó messzire haladt, a helyi hadi­ten­ge­ré­szet lőgya­kor­la­tok vég­zé­sére hasz­nált terü­le­tét pedig mint­egy tizen­hat kilo­mé­ter­rel hagyta már maga mögött. Előt­tük húzó­dott a szo­ros leg­kes­ke­nyebb része, és ami­lyen tiszta volt az idő, sza­bad szem­mel is könnye­dén kive­het­ték az Omán­hoz tar­tozó Jaz­irat Musan­da­mot, azon túl pedig, mint­egy három kilo­mé­ter­rel délebbre, Ra's Qabr al Hin­dit. Ahhoz azon­ban túl­sá­go­san messze jár­tak, hogy meg­pil­lant­has­sák Irán part­vo­na­lait, melyek a fél­hold alakú, 450 kilo­mé­ter szé­les ten­geri átjáró keleti olda­lán húzód­tak.

McG­hee parancs­nok éppen Andre Waugh főmér­nök­kel beszélte meg a hely­ze­tü­ket. Előt­tük még min­dig lát­szott a gigan­ti­kus méretű, 300 000 ton­nás, Libé­ri­á­ban bejegy­zett, ám brit tulaj­don­ban levő KNNYSZ, mely az Északi-ten­ger felé indult. Mióta csak elhagy­ták az új gáz­töltő-állo­mást, ame­lyet Katar­tól nem messze, az emi­rá­tu­sok fél­szi­ge­té­nek másik olda­lán, Abu Dha­bin és Dubai-on túl épí­tet­tek fel, egyre köze­lebb értek hozzá, most pedig már alig 80 kilo­mé­ter­nyi nyűt víz válasz­totta el őket az Arab-ten­ger­től. Min­den tan­ker­hajó-kapi­tány bol­dog volt, ha az öböl­ből kijut­ha­tott, és McG­hee ese­té­ben sem volt ez más­képp. Vala­hogy min­dig fenye­ge­tő­nek tar­totta eze­ket a jár­őröző iráni hadi­ha­jó­kat, ezt a fenye­ge­tést pedig tovább fokozta, hogy az utóbbi hóna­pok­ban az irá­niak megint azzal kezd­tek fenye­ge­tőzni, hogy akna­me­zőt tele­pí­te­nek éppen a bejá­ra­tába, ezzel fojtva meg az olaj és gáz keres­ke­del­mét.

Mind­két tiszt nagyon jól tudta, pár hete milyen kényel­met­len hely­ze­tet terem­tet­tek azok a kínai hadi­ha­jók, melyek Ban­dar Abbas­ban, az aja­tol­la­hok hadi­ten­ge­ré­szeti támasz­pont­ján állo­má­soz­tak. Ezen­kí­vül az a feszült­ség sem kerülte el a figyel­mü­ket, melyet az új, kínai-iráni fino­mító fel­épí­tése oko­zott, mely a vado­na­túj, kína­iak által lefek­te­tett cső­ve­ze­ték végé­nél állt. Ez a veze­ték 1600 km-nyi távol­ságba futott, Kazahsz­tán olaj­me­ző­i­ről kiin­dulva, átszelve Türk­me­nisz­tánt, vala­mint a forró iráni siva­ta­got, egé­szen a ten­ger­par­to­kig. Nyu­ga­ton min­denki, aki az olaj­szak­má­ban dol­go­zott, tisz­tá­ban volt vele, hogy ez a bizo­nyos cső­ve­ze­ték szinte Kína kezébe adta a kul­csot a világ leg­na­gyobb és leg­könnyeb­ben elér­hető olaj­for­rá­sa­i­hoz.

Ha Irán egyre han­go­sabb, nyu­ga­tel­le­nes poli­ti­ku­sai újra azzal kez­de­nek fenye­ge­tőzni, lezár­ják az öblöt, könnyen meg­le­het, hogy a Pen­ta­gon, úgy ahogy van, azon­nal közös halál­táncba kezd­het. Ez az egész nem volt egyéb, mint poli­tika, fenye­ge­té­sek és a fenye­ge­té­sekre adott vála­szok, az olyan embe­rek­nek azon­ban, mint ami­lyen McG­hee parancs­nok is, akik hatal­mas nyers­olaj- és föld­gáz­szál­lító tan­ker­ha­jó­kat irá­nyí­ta­nak a terü­let északi részén, az ilyen poli­ti­kai fenye­ge­tő­zé­sek­nek igen bal­jós mel­lék­íze volt.

– A hideg ráz ettől az isten­verte hely­től – jegyezte meg McG­hee. – Sok­kal nyu­god­tabb leszek, ha már a nyílt óce­á­non járunk.

– Tudom, mire gon­dolsz – felelte Andre Waugh főnök. – És ahogy nézem, a bri­tek is. A Kirá­lyi Hadi­ten­ge­ré­szet­nek az a heli­kop­tere min­den bizonnyal egé­szen a kijá­ra­tig kíséri majd a hajó­ju­kat. De ugyan­ezt csi­nál­ják min­den egyes brit tulaj­don­ban levő tan­ker­rel is itt az öböl­ben! Gon­do­lom, nem nagyon tet­szik nekik a poli­ti­kai hely­zet.

A tör­té­ne­lem során egyet­len olyan hajó sem bírt akkora poli­ti­kai jelen­tő­ség­gel, mint ezek a tan­ke­rek, ame­lyek biz­ton­sá­gos átju­tá­sá­tól a fél világ bol­do­gu­lása füg­gött. A szó szo­ros értel­mé­ben a nem­ze­tek sorsa és jövője múlik eze­ken a gigá­szo­kon, melyek a világ ener­gia­fel­hasz­ná­lá­sá­nak fő for­rá­sát szál­lít­ják onnan, ahol fel­lel­hető, oda, ahol a leg­na­gyobb szük­ség van rá.

McG­hee parancs­nok har­minc éve szol­gált a ten­ge­ren, ennek elle­nére egyet­len egy­szer sem tör­tént meg, hogy iráni fel­ség­vi­zekre lépett volna, inkább min­dig közel maradt az ománi par­tok­hoz. Ott­hon Texas­ban, a Texas Glo­bal Ships Inc. hous­toni, Tra­vis Stree­ten álló köz­pont har­minc­ket­te­dik eme­le­tén levő iro­dá­já­ból a vál­la­lat elnöke, Robert J. Hesel­tine III, tel­je­sen egy­ér­telmű uta­sí­tá­sok­kal látta el min­den parancs­no­kát; marad­ja­nak olyan távol az aja­tol­la­hok hadi­ten­ge­ré­sze­té­től, ami­lyen távol csak lehet. Don McG­hee-t erre soha nem kel­lett figyel­mez­tetni.

A Texas Glo­bal hat hajót bir­to­kolt, ezek közül azon­ban csak a Global Bronco volt az egyetlen FFG szállító. Heseltine büszke volt texasi származására, amit az is tükrözött, hogy öt hajójának a Global Star, Global Rose, Global Brand, Global Steer, és Global Range nevet adta. Mindegyik 300 000 tonnás tanker volt, melyek általában az Iráni-öböl, valamint dél-Afrika, az Egyesült Államok északkeleti olajkikötői és Európa között ingáztak. A Bronco általában a keleti részt járta, Katar és Abu Dhabi, gázban gazdag kikötőit, valamint Tokyo Bay-t, ahol a Japanese Electric minden héten több millió köbméternyi földgázt termel ki. Ez a bizonyos út mindazonáltal rövidebb volt a megszokottnál, hiszen a célállomás ebben az esetben a tajvani kikötő, Yungan volt. A Bronco gyomrában szállított óriási gázmennyiséget szinte teljes egészében elektromos áram előállítására fogják majd felhasználni.

Robert J. Hesel­tine II már vagy három éve nem látta a hajóit, és nagy való­szí­nű­ség­gel ez a követ­kező három évben sem vál­to­zik. Eme gigan­ti­kus szál­lí­tó­ha­jók üzem­ben tar­tása naponta 100 000 dol­lárba kerül, nem csoda hát, ha folya­ma­to­san mozog­niuk kell, egy­foly­tá­ban kira­kodni, szál­lí­tani, és bera­kodni. Nem volt semmi indok arra, hogy vissza­tér­je­nek texasi kikö­tő­jükbe, így a legény­sé­get, vala­mint az után­pót­lást tel­jes egé­szé­ben pol­gári repü­lő­já­ra­tok­kal vit­ték utá­nuk, majd heli­kop­te­rekbe rakod­ták, és végül úgy töl­töt­ték át az egé­szet a hajókra, hogy azok egyet­len pil­la­natra sem áll­tak meg, az ott­hon­tól több ezer kilo­mé­ter­nyi távol­ság­ban szelve az óce­á­nok vizét. Mióta csak keres­ke­delmi hajók jár­ják a ten­ge­re­ket – vagy leg­alábbis a klip­pe­rek első meg­je­le­nése óta – soha senki nem vál­lal­ko­zott ilyen hosszú, föld­kö­rüli uta­zá­sokra.

McG­hee kapi­tány hajója most néhány cso­mó­val nagyobb sebes­ség­gel haladt, mint az előtte levő KNNYSZ, ennek meg­fe­le­lően módo­sít­tatta az irányt, fel­ké­szülve rá, hogy néhány órán belül, körül­be­lül 800 méterre elke­rülve, a bal oldal­ról elha­lad­ja­nak mel­lette. A Nap könyör­te­le­nül per­zselte a vörösre fes­tett fedél­ze­tet, ami­kor a Global Bronco átszelte a 26,20. hosszúsági kört, pontosan az 56.38K szélességi vonalon haladva. Tizenhárom kilométerre jártak ekkor a Ra's Qabr al Hindi kiugró vonalától, és a kapitány a távcsövén keresztül éppen csak ki tudta venni a szárazföld sávját. Utasította a stewardot, hogy hozzon fel neki egy csésze kávét, valamint egy sonkás-sajtos szendvicset, és a hatalmas, 80 000 tonnás tanker még másfél kilométert haladt déli irányban.

Pon­to­san 12.10 volt, ami­kor a vakító nap­fény­ben tükör­sima ten­ge­ren haladó Global Bronco finoman nekiütközött Yushu tengernagy egyik orosz PLT-3-as típusú, érintésre robbanó tengeri aknájába. Az egytonnányi, különösen robbanékony anyaggal töltött acéltartály, mely horgonyláncán a felszín alatt pár méterrel lebegett, vad erővel robbant darabokra. A hajó elképzelhetetlenül nagy mozgási tehetetlensége még néhány méteren keresztül vitte előre a Broncot mielőtt a visszhangzó, felszín alatti robbanás hatalmas lyukat ütött volna a hajótestbe, a gerinctől jobbra, közvetlenül az orr-rész mögött. A jobb oldalon minden egyes acéllemez hátrahajlott a gigantikus erő hatására, és a hajótest belsejét szikrák özöne árasztotta el. Az elülső gáztartály, mely merevített alumíniumból készült, egy pillanatig még kitartott, azután azonban megrepedt, és 200 000 tonnányi tartalma, mely a világ legrobbanékonyabb folyékony gázából állt – némi metánnal és propánnal megerősítve – ömleni kezdett a mélyhűtött tartályból. A kinti hőmérséklet majdnem 200 fokkal volt magasabb annál, mint ami a dóm belsejében uralkodott, így a gáz a pillanat töredéke alatt párologni kezdett, majd fülsiketítő zajjal berobbant.

Meg­döb­bentő volt látni, ahogy a hajó tel­jes orr-része szem­pil­lan­tás alatt az enyé­sze­tévé válik. A FFG puszta mennyi­sége, mely a Global Bronco tartályait megtöltötte, már maga is óriási robbanást okozott, ráadásul a levegőbe röpülő négyes tartály valamiképpen lyukat robbantott a hármas tartályba, amelynek 200 000 tonnás tartalma néhány másodperccel később szintén felrobbant. A gigantikus hajó teljes egészében megremegett. A lángok több száz méter magasra törtek. Hihetetlennek tűnt, de a kettes és az egyes kitartott. Ennek ellenére az elülső tartályokból több ezer tonnányi folyékony gáz ömlött a Hormuzi-öböl vizébe a kinyílt oldalsó lemezeken keresztül, a hajó jobb oldalán, közvetlenül a vízvonal alatt, majd gyorsan a felszínre emelkedett.

McG­hee kapi­tány és főmér­nöke még min­dig a hajó híd­ján tar­tóz­ko­dott, és szinte lebé­ní­totta őket a mint­egy 230 méterre előt­tük kitá­ruló lát­vány. Az elöl tom­boló pokol for­ró­sága máris kezdte meg­ol­vasz­tani a fémet. Lát­ták a maga­san futó hor­dó­áll­vány­zat orr felé eső részét, amely fehé­ren izzott, és olyan­nak tűnt, mintha csak gyur­má­ból volna. Köz­ben a Bronco még mindig haladt előre, háta mögött így maradt egy széles sáv, mely a víz felszínére emelkedett, még meg nem gyulladt gázból állt, és amely ördögi sebességgel párolgott a magasba törve.

Don McG­hee tudta, milyen veszé­lyes a hely­zet. A gáz, amely most már nem volt nyo­más alatt, és amely kike­rült a lég­körbe, viszony­lag gyor­san elpá­ro­log. Ennek elle­nére félel­me­te­sen nagy volt a rob­ba­nás­ve­szély. Cso­dá­val hatá­ros módon dízel­mo­to­rok még min­dig működ­tek, így a kapi­tány azon nyom­ban kiadta a paran­csot:

– Minden motort azonnal leállítani!

A hajó orra kez­dett egyre job­ban a fel­szín alá süllyedni, és a lán­gok foko­za­to­san elhal­tak. Az izzóan forró orr-rész­ről gigan­ti­kus gőz­felhő emel­ke­dett a leve­gőbe, ahogy a víz­zel érint­ke­zett. A gáz azon­ban továbbra is ömlött a vízbe, 6 m-rel a fel­szín alatt. Don McG­hee szinte egé­szen biz­tos volt benne, hogy a több­szö­rös réte­gek­ből össze­épí­tett testű hajója nem fog elsüllyedni, és úgy szá­mí­totta, hogy a tűz kial­szik, amint az orr mind mélyebbre süllyed. Ami­att a lát­ha­tat­lan gáz­felhő miatt aggó­dott iga­zán, amely­ről biz­to­san tudta, hogy a fel­szín­ről a leve­gőbe emel­ke­dik. Andre Waugh-val együtt ő is érezte a sza­gát.

• • •

A legény­ség tag­jai tel­jes erő­ből rohan­tak a híd felé, és lát­szott raj­tuk, hogy fogal­muk sin­csen, mit tehet­né­nek. Cso­dá­la­tos módon éppen senki nem tar­tóz­ko­dott az orr­ban, ami­kor a hajó aknára futott, és egyet­len ember sem sérült meg. Csak az volt a gond, mikép­pen fog­nak lejutni a Broncoról. Esélyük sem volna, ha a korláton keresztül belevetnék magukat a halálos gázrétegbe. McGhee kapitány szintén tudta, hogy a helyzet egy helikopter számára is végzetes következményekkel járhat, hiszen elég egyetlen kis szikra a hajtóműből, és a következő pillanatban a gázfelhő hegynyi lángoszloppá válhat, mely több ezer méter magasságra is felemelkedhet. Ebben az esetben a keletkező óriási hő egy szempillantás alatt párává tenné a hajót, és szinte bizonyosan lángra lobbantaná a tartályokban maradt, egyenként 20 000 tonnányi folyékony szállítmány maradékát.

Az elöl lán­goló tűz olyan volt, mintha csak egy 15 m magas gáz­sü­tő­ből ömlene folya­ma­to­san a kék láng, és annyira fül­re­pesz­tőén han­gos, olyan nagy volt, ami semmi esélyt nem hagyott arra, hogy meg­pró­bál­ják ellen­őr­zé­sük alá vonni. McG­hee kapi­tány kiadta a paran­csot:

– Hajót elhagyni! Szálljon mindenki a bal oldali mentőcsónakokba!

A legény­ség tag­jai elro­han­tak a híd­ról. A hír­adós fel­ki­ál­tott:

– Mielőtt elme­gyünk, még leadom a „MAY­DAY”-t.

A töb­biek sietve oda­men­tek a három narancs­sárga Zodiac­hoz, melyek a fedél­zet kor­látja mel­lett fel­ál­lí­tott daru­kon függ­tek.

McG­hee kapi­tány ekkor látta meg – a Kirá­lyi Hadi­ten­ge­ré­szet heli­kop­tere kere­pelve köze­le­dett, a víz fel­szí­né­hez tapadva, mit sem sejtve arról a gáz­fel­hő­ről, mely a hajó jobb oldali tat­fe­dél­zete felől, vala­mint mögöt­tük, a víz­ről emel­ke­dett a magasba. A tan­ker kapi­tá­nya azon­nal paran­csot adott a hír­adós­nak, hogy nyissa meg a VHF csa­tor­nát a 16-oson, és min­den­áron állítsa meg a köze­ledő heli­kop­tert. Ezu­tán kinyi­totta az ajtót, és kilé­pett a meg­fi­gye­lő­rám­pára, mely a főfe­dél­zet fölött húzó­dott. Kiro­hant, és fel-alá kez­dett ugrálni, két­ség­be­eset­ten, teli tüdő­ből ordítva a piló­tá­nak:

– Álljanak meg! Az isten szerelmére, álljanak meg, kérem álljanak meg! Forduljanak vissza!

A heli­kop­ter­ben mind a pilóta, mind a navi­gá­tor látta a két­ség­be­eset­ten inte­gető kapi­tányt. A navi­gá­tor­nak csak annyi ideje maradt, hogy meg­szó­lal­jon:

– Azon­nal for­dulj balra. Ez a pasi nem akarja, hogy oda­men­jünk. Bekap­cso­lom a rádiót.

De már túl késő volt. A Kirá­lyi Hadi­ten­ge­ré­szet Sea King 4-es típusú heli­kop­tere, mely vala­mi­vel több, mint hat­van cso­mós sebes­ség­gel köze­le­dett, bere­pült a magasba emel­kedő gáz­osz­lop kel­lős köze­pébe, amely egy atom­bomba ere­jé­vel rob­bant be, és gigan­ti­kus láng­vágó mód­jára, üvöltő fekete, bíbor és kék lán­gok­kal emel­ke­dett 1500 méter magas­ságba.

A hadi­ten­ge­ré­szet heli­kop­tere egy pil­la­nat alatt elpá­rol­gott. A Global Bronco legénységével együtt, a másodperc törtrésze alatt semmivé lett, ahogy a hajó teljes hátsó részét elborította a perzselő, majd 2000 Celsius fokos petrolkémiai lángtenger. Két perccel később ott, ahol egy hatalmas tankerhajó állt, nem maradt egyéb a víz felszínén, mint megperzselődött, fehéren izzó alumínium hajótest, mely sisteregve süllyed bele a tenger vizébe. A fedélzeten tomboló lángok fokozatosan elhaltak. Egyszerűen semmi nem maradt, ami még éghetett volna, sem festékréteg, sem elektromos vezeték.

A tudo­mány és a ter­mé­szet vala­mi­lyen ért­he­tet­len játéka foly­tán a ket­tes tar­tály kitar­tott, az egyes alu­mí­ni­um­fala azon­ban szét­ol­vadt, és a kiömlő, további 20 000 ton­ná­nyi folyé­kony gáz újabb fül­si­ke­títő rob­ba­nás kísé­re­té­ben vált tűz­go­lyóvá. A tar­tály alsó har­ma­dá­ban maradó gáz a ten­ger vizébe ömlött, tovább táp­lálva a 180 méter szé­les, tom­boló láng­osz­lo­pot, mely mind maga­sabbra emel­ke­dett az atmo­szfé­rába. A pusz­tí­tóan forró lán­gok, melyek a leve­gő­ből most már a kör­nye­zet oxi­gén­jét és nit­ro­gén­jét is magukba szip­pan­tot­ták, több ezer méter­nyi magas­ságba emel­kedő tor­nádó mód­jára tom­bol­tak, szét­szag­gatva a tiszta, kék égbol­tot. Olyan volt, mintha maga a Sátán pró­bált volna kap­cso­latba lépni az Úris­ten­nel.

Április 27., péntek 08.00
Arnold Morgan tengernagy irodája
Fehér Ház, Washington D. C.

Arnold Mor­gan min­den figyel­mét a CNN hír­adója felé for­dí­totta. A nagy, ame­ri­kai tulaj­don­ban levő tan­ker­hajó és tel­jes legény­sé­gé­nek pusz­tu­lása a Hor­muzi-szo­ros­ban a nap fő híre volt. Annak elle­nére, hogy az eset vagy tíz kilo­mé­terre tör­tént az ománi par­tok­tól, és nagy­já­ból hat­van­ötre Ban­dar Abbas­tól, a Global Bronco tragédiáját mindenki mélyen átérezte. A CNN ebben a pillanatban is éppen látványos felvételekkel mutatta a kiégett testet, valamint a még mindig tomboló lángoszlopot. A riporter megemlítette a legnagyobb aggodalomra okot adó tényt, miszerint a kettes tartály még mindig épségben van, így mindenki attól tart, bármelyik pillanatban a levegőbe röpülhet, ezért egy lélek sem mer a közelébe menni. Mivel az eset mélyen az ománi felségvizeken történt, az országba érkező külföldi tudósítókat mindenhol barátként kezelték, amely már csak azért sem volt csoda, mert a legtöbb nagy hírügynökség saját irodát tartott fenn Dubaiban. Két helikopter máris kerepelve szállt fel-alá a partvonal mentén, próbálván minél jobb képeket készíteni, ám közelebb menni nem tudtak.

Az ománi hadi­ten­ge­ré­szet két, 1450 ton­nás, cél­kö­vető raké­tá­kat hor­dozó kor­vettje jár­őrö­zött a kör­nyé­ken, távol tartva min­den hajót, a CNN pedig egé­szen közeli képek­kel mutatta a két, brit épí­tésű testőrt. Ezen­kí­vül lát­ható volt még két Kíná­ban készült és szin­tén cél­kö­vető raké­ták­kal fel­fegy­ver­zett fre­gatt is, melyek iráni zászló alatt hajóz­tak, és ame­lyek mind­össze 16 kilo­mé­terre vol­tak a tra­gé­dia hely­szí­né­től. A sztori olyan nagy­sza­bású volt, hogy az a kevés rész­let, mely ebben a pil­la­nat­ban ren­del­ke­zésre állt vele kap­cso­lat­ban, nem elé­gít­hette ki az igé­nye­ket. A nap huszon­négy órá­já­ban híre­ket sugárzó adó máris lema­radt, és hely­te­le­nül azt adta köz­hírré, hogy a Global Bronco még mindig lángol. Pedig a tanker egyáltalán nem égett. Azonban a gáz, amely a vízbe jutott, hatalmas lánggal lobogott. Meginterjúvolták a Királyi Haditengerészet egyik hadnagyát, aki Dubaitól nem messze teljesített járőrszolgálatot, és aki elmondta, hogy véleménye szerint talán meg kellene torpedózni a kettes tartály jobb oldalát, mert a megmaradt folyékony gázt csak ily módon lehetne ártalmatlanítani.

– Nem hagy­hat­juk – mondta –, hogy csak úgy ott marad­jon, és a ten­ger­fe­nékre süllyed­jen 20 000 ton­ná­nyi tar­tal­má­val együtt.

Arnold Mor­gan a kávé­ját kor­tyolta, hall­gatta a híre­ket, majd bólin­tott, és tűnődni kez­dett.

– Szó­val akkor ki az ördög ez a Texas Glo­bal Ships, és milyen kon­zek­ven­ciát von­nak le az eset­ből? Gye­rünk már, embe­rek! Erre a témára máris rá kel­lett volna állí­ta­niuk néhány fir­kászt! Adják már meg az egyet­len infor­má­ciót, ami tény­leg ér is vala­mit. Vajon mit szól­nak a tulaj­do­no­sok a hajó­juk elvesz­té­sé­hez? Bal­eset tör­tént? Gon­do­lom, igen. De akkor mégis hogyan? Nem hiszem, hogy valaha is tör­tént volna tűz­eset vagy rob­ba­nás egyet­len egyen is azok közül a hatal­mas gáz­szál­lí­tók közül, elte­kintve talán attól, amely majd húsz évvel ezelőtt, Tokyo Bay-ben repült a leve­gőbe.

Kikap­csolta a tévét, és oda­sé­tált író­asz­ta­lá­hoz.

– Bár­csak tud­nék egy kicsit töb­bet ezek­ről a gáz­szál­lí­tók­ról! – motyogta magá­nak. – Biz­to­san a kap­ható leg­jobb biz­ton­sági rend­sze­rek­kel sze­re­lik fel őket, nem igaz? Gon­do­lom, nem sok esé­lye van annak, hogy az isten­verte rongy­fe­jűek lőt­tek ki rá egy tor­pe­dót, vagy annak, hogy az irá­niak akna­me­zőt tele­pí­tet­tek az öböl kijá­ra­tá­hoz. Nem, sze­rin­tem nin­csen. Bár­csak tud­nék némi infor­má­ciót a Global Broncoval kapcsolatban! KATHY!

És miköz­ben utál­kozva nézett az író­asz­ta­lon álló ízlé­ses kis zöld tele­fonra, hatal­mas ordí­tás hagyta el a szá­ját. Pedig a kis készü­lék a vilá­gon min­den­ki­vel össze tudta volna kötni, bele­értve a gyö­nyörű vörös hajú nőt is, Kathy O'Bri­ant, aki az iro­dája előtti helyi­ség­ben ült, és aki már három éve uta­sí­totta vissza maka­csul Mor­gan leány­ké­ré­sét, mond­ván, csak akkor megy hozzá a fér­fi­hoz, ha az nyug­díjba vonult.

A szé­les faajtó fel­tá­rult, Kathy pedig fejét csó­válva belé­pett, meg­je­gyezve főnö­ké­nek, tisz­tá­ban van vele, hogy job­ban sze­retné, ha egy hajó hang­szó­rója volna a szo­bába besze­relve, hogy egy­szerre üvölt­hes­sen min­den terem­tett lélek­nek, de már a huszon­egye­dik szá­zad­ban jár­nak, és a tele­fon hasz­ná­lata igen elter­jedtté vált, így talán jobb lenne, ha leg­kö­ze­lebb meg­gon­dolná, nem volna-e cél­ra­ve­ze­tőbb neki is azt venni igénybe.

– Kap­hat­nék egy csé­sze kávét? – kér­dezte vissza a férfi moso­lyogva. –, Aztán pedig volna egy kis fel­ada­tom szá­modra.

– Nem azért vagyok itt, hogy kis fel­ada­to­kat hajt­sak végre – vála­szolta a nő. – Nin­csen valami nagy­sza­bású meg­bí­za­tá­sod a tar­so­lyod­ban?

A Nagy Ember csak kun­co­gott. Úgy dön­tött, elen­gedi a füle mel­lett Kathy meg­jegy­zé­sét, és meg­kér­dezte, látta-e a híre­ket.

– Nem, de hal­lot­tam a rádi­ó­ban arról a tan­ker­ről, ame­lyik az öböl­ben rob­bant fel. Ahogy emlí­tést tet­tek róla, azon­nal gon­dol­tam, hogy kiemelt sze­re­pet kap nálad.

– Nos, Kathy, mint te is tudod, az a tér­ség egy pus­ka­po­ros hordó, és nekünk min­dig készen kell áll­nunk a hely­be­liek őrült meg­nyil­vá­nu­lá­sa­ira. Egyéb­ként a hajót egy Texas Glo­bal Ships nevű cég bir­to­kolta. Az aka­rom, hogy most azon­nal keresd meg őket, és intézd el, hogy a főnök­kel beszél­hes­sek tele­fo­non.

– Tudod a címü­ket?

– Nem, de talán pró­báld meg a tuda­ko­zót, a Hous­ton-Gal­ves­ton terü­letre vonat­ko­zó­lag. Sze­rin­tem való­szí­nű­leg ott lesz­nek vala­hol az öböl­beli olaj­ki­kö­tők­ben. Biz­to­san rájuk akadsz.

Öt perc­cel később Kathy bete­le­fo­nált a ten­ger­nagy­nak, hogy sike­rült meg­lel­nie a céget, de csak a biz­ton­sági őrrel tudott beszélni, mert az iro­da­épü­le­tet még nem nyi­tot­ták ki.

– Hogy hív­ják a főnö­köt?

– Robert J. Hesel­tine III.

– Tele­fo­nálj rá még egy­szer a biz­ton­sá­gira, és mondd meg neki, hogy főnöke a lehető leg­gyor­sab­ban hívja fel a Fehér Házat. Add meg neki a főköz­pont szá­mát, és velük kap­csol­tasd fel a hívást hoz­zám.

Kathy vissza­vo­nult a szo­bá­jába, telve opti­miz­mus­sal. Tisz­tá­ban volt vele, milyen nagy hatás­sal van a Fehér Ház emle­ge­tése bár­me­lyik ame­ri­kai állam­pol­gárra, és az őr ese­té­ben sem téve­dett.

– Igen, asszo­nyom – mondta neki amaz. – Azon­nal.

Három perc­cel és tizenöt másod­perc­cel később meg­csör­rent a tele­fon, és Kathy öblös, texasi táj­szó­lás­sal beszélő férfi hang­ját hal­lotta.

– 'reg­gelt. Bob Hesel­tine vagyok.

Kathy azon­nal kap­csolta neki a ten­ger­nagy iro­dá­ját, Mor­gan pedig rövi­den saj­ná­la­tát fejezte ki a hajó elvesz­tése miatt, majd meg­kér­dezte:

– Bob, önnek van bármi oka arra, hogy úgy gon­dolja, a Global Bronco valamilyen hadianyaggal került kapcsolatba odalent az öbölben… úgy értem, torpedóval vagy aknával?

– Az iga­zat meg­vallva nin­csen olyan ten­ge­rész, aki ne aggódna a szo­ros­ban, de ománi olda­lon mind ez idáig biz­ton­sá­gos volt. Még csak figyel­mez­te­tést sem kap­tunk a hajó­ról.

Nagyon úgy tűnik, a Kirá­lyi Hadi­ten­ge­ré­szet rádió­sá­nak elmon­dása sze­rint, a hír­adó­sunk­nak csak annyira jutott ideje, hogy két­szer „MAY­DAY”-t kiált­son a rádi­óba, aztán a vonal meg­sza­kadt.

– Szó­val bármi tör­tént, az nagyon gyor­san lezaj­lott – szö­gezte le a ten­ger­nagy.

– Igen, uram. Nekem is ez a véle­mé­nyem.

– Van bár­mi­lyen elkép­ze­lése arra vonat­ko­zó­lag, mi okoz­hatta a rob­ba­nást?

– Az iga­zat meg­vallva nin­csen, ten­ger­nagy úr. Valami Libé­ri­á­ban bejegy­zett tan­ker, amely vagy három kilo­mé­ter­rel a Bronco előtt haladt, amikor az eset történt, mondhatni a szemtanúja volt az egésznek. Ők azt mondják, egyértelműen az elülső tárolóm robbant fel először. Aztán a következő pillanatban a másik is követte.

– Ezzel per­sze meg­erő­sít­het­jük annak a lehe­tő­sé­gét, hogy aknára futott. Min­den hajó az orrá­val ütkö­zik neki elő­ször. Ha meg­tor­pe­dóz­ták volna, akkor sok­kal való­szí­nűbb, hogy vala­hol a köze­pén éri talá­lat.

– Igen, uram. Én azon­ban komo­lyan két­lem, hogy akna­me­zőbe futot­tak volna. Más­részt viszont egyet­len épkéz­láb okot sem tudok elkép­zelni, ami­ért egy szinte vado­na­túj gáz­tar­tály, a hajó leg­ele­jén, jó 180 méterre min­den­féle forró gép­től, de még az embe­rek­től is, meg­re­ped, és fel­rob­ban csak úgy, egyik pil­la­nat­ról a másikra.

– Pon­to­san ez aggaszt engem is, Bob. Hogyan reped­he­tett meg és röpül­he­tett a leve­gőbe?

– Fogal­mam sin­csen, uram. Talán sza­bo­tázs tör­tén­he­tett. De miért akarna bárki is fel­rob­ban­tani egy olyan hajót, ame­lyen ő maga is uta­zik? Az öngyil­kos sza­bo­tázs­ak­ciók nagyon is rit­kák.

Mor­gan ten­ger­nagy azon­ban kitar­tott.

– Mi lob­ban­tatja lángra a föld­gázt?

– Nos min­den­kép­pen nyílt láng vagy szikra kell hozzá. Az a gáz ég ugyanis, amely a folya­dék­ból vil­lám­gyor­san elpá­ro­log. Arról viszont, hogy mikép­pen kezd­he­tett el maga a folya­dék szi­vá­rogni, és mi lob­bant­hatta lángra, gőzöm sincs.

– Min­den­esetre tartsa nyitva a fülét, hátha meg­hall valami érde­ke­set, Bob. Ha bármi a tudo­má­sára jut, azon nyom­ban tájé­koz­tas­son engem is. Csak annyit kell ten­nie, hogy hívja az előbbi szá­mot, és ők biz­to­san meg­ta­lál­nak vala­hol.

– Ter­mé­sze­te­sen, uram. Örü­lök, hogy beszél­het­tünk.

• • •

Az utolsó sza­vak némi­kép­pen sután hang­zot­tak, mert ekkorra a ten­ger­nagy letette a tele­font. Bob Hesel­tine még nem tudott a nem­zet­vé­delmi tanács­adó szo­ká­sá­ról, misze­rint soha sen­ki­től nem köszönt el, egy­sze­rűen csak lecsapta a kagy­lót. Még az elnök­kel sem tett kivé­telt. Az utóbbi idő­ben pedig külö­nö­sen vele csi­nálta.

– KATHY! – ordí­totta. – Azon­nal hívd fel nekem Fort Meade-et!

David Bor­den ten­ger­nagy össze­szedte min­den bátor­sá­gát, és fel­ké­szült első beszél­ge­té­sére, melyet a Nagy Ember­rel kel­lett foly­tat­nia.

– Ten­ger­nagy úr?

– Jó reg­gelt, David. Kéz­ben tartja a dol­go­kat odaát?

– Min­dent meg­te­szek, uram.

– Akkor talán kezd­hetné azzal, hogy min­dent elmond nekem, amit a Hor­muz­nál a leve­gőbe repült tan­ker­ről tud.

– Nos, uram, az elsőd­le­ges jelen­té­se­ket egy pil­la­nat­tal ezelőtt kap­tam meg.

– Micsoda? Hiszen már 08.45 van, a hajó meg 03.30-kor rob­bant fel. Mégis, mit hasz­nál­nak maguk kom­mu­ni­ká­ciós célokra, műhol­da­kat vagy pos­ta­ga­lam­bo­kat?

Bor­den ten­ger­nagy han­go­san nyelt egy nagyot.

– Éppen most értem be a hiva­ta­lomba, uram.

– Azt akarja mon­dani, nem elég, hogy valami közép­kori kom­mu­ni­ká­ciós rend­szert hasz­nál, de még a mun­ká­já­ból is késik?

Jó sok idő eltelt, mióta Bor­den ten­ger­naggyal bárki is ilyen modor­ban szólt, de tisz­tá­ban volt, milyen félel­me­tes híre van a nem­zet­biz­ton­sági tanács­adó­nak. Azzal úgy­szin­tén, hogy Arnold Mor­gan ese­té­ben a köz­mon­dás nem volt igaz, hiszen ő olyan kutya volt, aki han­go­san ugat, és hatal­ma­sat is harap. Ez a beszél­ge­tés pedig kez­dett egyre gyá­szo­sabb képet ölteni.

– Uram, kap­hat­nék egy fél órát, hogy fel­ké­szül­hes­sek?

– Igen, de kérem, ne felejtse el azt, amit most mon­dok. Ha valaha is tör­té­nik még egy ilyen hatal­mas rob­ba­nás a Hor­muzi-szo­ros­ban, vagy bár­hol a Hor­muzi-szo­ros köze­lé­ben, akkor jobb lesz, ha nagyon gyor­san rááll az ügyre. Ugyanis úgy áll a dolog, hogy egy bazi nagy ame­ri­kai tan­ker­hajó röpült a leve­gőbe, még­pe­dig hat­van kilo­mé­terre Ban­dar Abbas­tól. Még az isten­verte iráni raké­ta­hor­do­zók is ott van­nak, és a tan­ker körül raj­za­nak. Ott egy átko­zott akna­mező is. Az iga­zat meg­vallva magas­ról teszek rá, hogy maga mit művel Bor­den ten­ger­nagy. Az sem érde­kel, ha valami isten­verte háló­ing­ben és here­fel­kö­tő­ben kell meg­je­len­nie az iro­dá­já­ban, haj­nali három­kor. Azon­ban ha bármi is rob­ban az aja­tol­la­hok köze­lé­ben, akkor azt aka­rom, hogy Fort Meade úgy vesse magát az esetre, mint egy éhes far­kas­falka a disz­nó­húsra. Hal­lotta, amit mond­tam, ten­ger­nagy?

– Töké­le­te­sen, uram.

– Akkor tegye az alfe­lét sebes­ségbe, ten­ge­rész, és a leg­jobb embe­reit állítsa rá az ügyre. Ne is vesz­te­gesse azzal az ide­jét, hogy a hajó tulaj­do­no­sát fel­ku­tassa. Én már min­dent meg­be­szél­tem vele még akkor, ami­kor maga a nyo­mo­rult gabona-pely­hén kérő­dzött.

Puff. Kagyló le.

• • •

Bor­den ten­ger­nagy jól lát­ha­tóan össze­rop­pant, mint a Fort Meade-ben előtte dol­go­zók közül olyan sokan. Még az is eszébe jutott, hogy írás­ban tesz panaszt az elnök­nek a „minő­sít­he­tet­le­nül tisz­te­let­len bánás­mód” miatt, amellyel a nem­zet­biz­ton­sági tanács­adó visel­te­tett felé. Odáig elment, hogy fel­hívta a Fehér Ház­ban régi barát­ját, Har­court Tra­vist, a kül­ügy­mi­nisz­tert, aki azon­ban kine­vette.

– Attól tar­tok, az egyenlő volna a saját halá­los íté­le­ted­del. Való­szí­nű­leg az tör­ténne, hogy Arnold Mor­gan nem csak téged, de az elnö­köt is kirúgná egy órán belül. Tudod, most ő a kakas az udva­ron. Még csak ne is gon­dolj olyas­mire, hogy támadni aka­rod.

Bor­den ten­ger­nagy így aztán vissza­vo­nult ugyan, de úgy dön­tött, a lehető leg­job­ban fogja kezelni ezt az ügyet, így remélte, vala­mi­féle csen­des, mél­tó­ság­tel­jes bosszút áll­hat Mor­gan ten­ger­na­gyon: hogy a kato­nai intel­lek­tus majd győ­ze­del­mes­ke­dik a meg­fé­lem­lí­tés felett. Aho­gyan azon­ban a dol­gok áll­tak, ez eny­hén szólva is való­szí­nűt­len­nek tűnt. Ráadá­sul, habár erről Davis Bor­den­nek fogalma sem volt, a kar­ri­er­jét tör­hette ketté.

Ebben a pil­la­nat­ban kopog­tat­tak az igaz­gató iro­dá­já­nak ajta­ján, ő pedig, miután kiki­a­bálta, hogy sza­bad, nem túl bol­do­gan nézte, amint Rams­hawe had­nagy, a szem­öl­dö­két össze­vonva belép.

– 'reg­gelt, uram. Ahogy meg­hal­lot­tam a tan­ker kataszt­ró­fá­já­val kap­cso­la­tos híre­ket, azon­nal ide­si­et­tem, de mivel csak 05.00-kor jutot­tam az első infor­má­ci­ók­hoz, gon­do­lom, kés­tem egy kicsit. Min­den­esetre most már komo­lyan javas­lom, hogy beha­tób­ban meg kel­lene vizs­gálni egy közös, kínai-iráni akna­mező létét oda­kint a szo­ros­ban.

– Ha jól tudom, az a tan­ker Omán part­jai köze­lé­ben rob­bant fel, kilo­mé­te­rekre az iráni fel­ség­vi­zek­től.

– Én is tudom, uram. Ennek elle­nére nem hagy nyu­godni a dolog. Tud­juk, hogy a kína­iak egy csomó aknát ren­del­tek az oro­szok­tól, és hogy könnye­dén Iránba szál­lít­hat­ták őket. Arról is tudunk, hogy leg­alább egy, de talán több éjsza­kán keresz­tül ott matat­tak a szo­ros­ban négy hadi­ha­jó­val, és talán három további ten­ger­alatt­já­ró­val is, ame­lyek mind­egyike képes az aknate­le­pí­tésre. Ezek olyan tények, melye­ket egy­sze­rűen nem hagy­ha­tunk figyel­men kívül.

– Nekem nagyon úgy tűnik az omá­niak a luda­sak. Még semmi olyan hír nem érke­zett tőlük, ami alap­ján az irá­ni­a­kat kel­lene gya­nú­sí­ta­nunk.

– Ez csak azért van, uram, mert az omá­niak nem tud­ják meg­kü­lön­böz­tetni a könyö­kü­ket sem az alfe­lük­től.

– Ez való­szí­nű­leg igaz. Ennek elle­nére, amíg nin­csen leg­alább egy kis darab bizo­nyí­ték, egy lebegő akna, vagy bár­mi­lyen hír a pekingi vagy a tehe­ráni for­rá­sa­ink­ról, hogy valami mocs­kos dolog van készü­lő­ben… Jimmy, egy­sze­rűen nem tehe­tek lépé­se­ket mind­ad­dig, amíg nin­csen a kezem­ben leg­alább némi bizo­nyí­ték.

– De hiszen én ren­ge­teg bizo­nyí­ték­kel tudok szol­gálni! Elő­ször is, az összes isten­verte aknát, talán több száz dara­bot is, a lehető leg­na­gyobb titok­tar­tás mel­lett szál­lí­tot­ták, majd az egész szál­lít­mány­nak hir­te­len nyoma veszett. Ezu­tán ott van egy viszony­lag nagy flot­tilla, amely kínai hajók­ból áll, és amely egye­ne­sen Iránba megy. Ezt követ­ték azok az éjsza­kai had­gya­kor­la­tok, ami­kor is könnye­dén tele­pít­het­tek akár egy egész akna­me­zőt is. Végül pedig itt van ez a felet­tébb külö­nös eset. ön is tudja, és én is tudom, hogy lehet­sé­ges akna­me­zőt tele­pí­teni, aztán vala­mi­vel később, elekt­ro­ni­kus úton éle­sí­teni, ami­kor már min­den készen áll. Ezu­tán a sár­gák elta­ka­rod­nak a Ben­gáli-Öböl felé, de hát­ra­hagy­nak két aknate­le­pí­tőt is, a Kangdingot és a Zigongot. Na és melyik az a két hajó, amelyik a robbanás után először megjelenik a helyszínen? Pontosan ez a két fregatt, csak most már iráni zászló alatt hajózva. Szerintem azért voltak ott kint, hogy az aknák egy részét élesíthessék. A valóban fontos dolog azonban most következik. Ugye emlékszik még arra, hogy néhány hete képeket szereztünk, amelyek azt ábrázolták, ahogy valamivel lejjebb a part mentén, pontosan Kuhesztaktól 46 kilométerre, iráni rakétákat telepítenek? Nos én bejelöltem a helyet a Hormuzi-szorost ábrázoló nagy térképemen. A Global Bronco a rakétaállásokkal pontosan egy vonalban repült a levegőbe, nagyjából 38 kilométerre nyugat-délnyugati irányban a rakétaállásoktól.

– Jimmy, bár­me­lyik két pon­tot össze­köt­heti egy nyíl­egye­nes vonal­lal. Ahhoz, hogy ez bizo­nyí­té­kul is szol­gál­jon, leg­alább három pontra van az ember­nek szük­sége.

– Nos, uram, sze­rin­tem már az is nagyon gya­nús körül­mény, hogy a raké­ták ilyen közel van­nak a tra­gé­dia hely­szí­né­hez.

– Nem szük­ség­sze­rű­leg, Jimmy. Attól tar­tok, hogy mindez a „bizo­nyí­ték”, ame­lyet ön elmon­dott, nagyon is köz­ve­tett. Ezzel azt aka­rom mon­dani, hogy gya­kor­la­ti­lag nem tudunk sem­mit. Könnyen meg­le­het, hogy azok az aknák, ami­ket Kína meg­ren­delt, még min­dig Zhan­ji­ang­ban van­nak. Való­színű, hogy a kína­iak csak azért men­tek Iránba, mert el akar­ták adni azt a két fre­gat­tot. A Global Bronco 80 000 tonnányi mennyiséget szállított a világ legrobbanékonyabb anyagából. Bármi lángra lobbanthatta. Nagyon örülnék, ha egyetlen kőkemény tényt is tudna prezentálni nekem. Szóval szálljon le az ügyről Jimmy. Legalábbis addig, míg nincsen a kezében valami bizonyíték.

A had­nagy fel­állt, és egye­ne­sen a ten­ger­nagy sze­mébe nézett.

– Csak van egy olyan nagyon külö­nös érzé­sem, hogy ami­kor ez a bizo­nyí­ték fel­buk­kan, akkor nem nagyon fogunk örülni neki.

Bor­den ten­ger­nagy meg­rázta a fejét, és vissza­hívta Arnold Mor­gant.

– Uram – kezdte – egyet­len olyan hír­szer­zési anyag sem áll ren­del­ke­zé­semre, amely arra utalna, hogy ez az egész több volt egy­szerű bal­eset­nél.

– Ebben nem kétel­ke­dem, ten­ger­nagy. Itt most az a kér­dés, hogy magá­nak min­den követ meg kel­lene moz­gat­nia, hogy bizo­nyí­té­kot talál­jon.

– Uram, van­nak olyan hely­ze­tek, ami­kor egy­sze­rűen nin­csen semmi, amit meg lehetne találni.

– Az, hogy ön kép­te­len rálelni, nem azt jelenti, hogy nem is léte­zik.

• • •

Arnold Mor­gan kezdte mind kevésbé ked­velni Fort Meade helyet­tes igaz­ga­tó­ját, és a helyet­tes igaz­gató szá­mára ennél rosszabb hír kevés lehe­tett volna. Mor­gan ten­ger­nagy­nak azon­ban volt egy olyan hal­vány meg­ér­zése, hogy Bor­den ten­ger­nagy egy­sze­rűen nem akar semmit megtalálni.

– Ha én a maga helyé­ben len­nék, David, akkor nagyon óva­tos len­nék, nehogy rossz szín­ben tün­tes­sem fel magam, mert ha hát­rál­tatni meré­szel min­ket, ha keresztbe tesz nekünk, akkor kénytelen leszek keresztben lenyelni magát! Felfogta? – Katt. Telefon le. – KATHY!

Az ajtó újfent kitá­rult, Ms. O'Brian pedig éde­sen – túl­sá­go­san is éde­sen – moso­lyogva belé­pett.

– Kathy, aki szá­momra egyet jelent a nap­kel­té­vel és nap­nyug­tá­val, sze­ret­né­lek most téged beavatni egy mély­sé­ge­sen mély, éppen ezért koráb­ban soha ki nem mon­dott titokba. Éppen most nagyon úgy áll a dolog, hogy kény­te­len vagyok egy totá­lis barom­mal együtt dol­gozni, aki tör­té­ne­te­sen a jó öreg George Mor­ris szé­ké­ben ül, a NBH-ban.

– Hiszen ez olyan nyo­masztó!

– Való­szí­nű­leg el sem tudod kép­zelni, mennyire. Fog­lalj le nekünk két asz­talt a geor­ge­towni étte­rem­ben, légy szí­ves. Már csak a te, Mon­si­eur Pierre, vala­mint régi bará­tom, Billy Bey­che­ville tár­sa­sá­gá­ban vidul­hat­nék fel.

– Nos uram – vála­szolta a nő olyan erős déli akcen­tus­sal, amely már régen elfe­le­dett ala­ba­mai beszéd­mód­jára is rátett egy lapát­tal. – Abbiz­tos, hogy nagyon bódog vónák,ha vissza­rán­ci­gál­hat­nám a jókedv és a múla­toz­zás vilá­gába.

Arnold csak figyelte, ahogy kilib­ben az iro­dá­ból, moso­lyogva ingatta fejét, majd vissza­kap­csolta a CNN-t.

• • •

Ezalatt az iro­dá­já­ban ülve Jimmy Rams­hawe, aki min­den­féle ten­ge­ré­szeti tér­ké­pek­kel vette körül magát, éppen azt bámulta, amely a Bas­sein folyót ábrá­zolta Burma ben­gáli part­jai men­tén, vagy ahogy manap­ság neve­zik a terü­le­tet, Myan­mar­ban.

– Rohadt bolon­dok – motyogta csak úgy magá­nak. – Ez olyan, mintha Auszt­rá­liát egy­szer csak átne­vez­nék Miche­lob­nak.

Fel­vette a tele­font, és az auszt­rál követ­sé­get tár­csázta, pró­bálva elérni Jane-t, mielőtt a lány elin­dulna a Geor­ge­townra. Kis híján lekéste.

– Csak egy gyors kér­dést – mondta neki Jimmy. – Nem lehetne ma este inkább nálad talál­koz­nunk, és nem a bár­ban?

– Úgy érted itt­hon, nálunk?

– Igen.

– Jól van. Mikor?

– Hat­kor. Van itt valami, ami­ben sze­ret­ném, ha segí­te­nél egy kicsit.

– Semmi gond. Akkor vár­lak.

• • •

A nap mara­dék része úgy telt el, hogy sem­mi­lyen újabb dráma nem tör­tént, és a Global Bronco esetével kapcsolatban sem került napfényre semmilyen új részlet! A gigantikus lángoszlop a hajó mellett tovább tombolt, mintha csak magát a mennyboltot akarná elpusztítani egészen addig, amíg a párolgó gáz maradéka is el nem égett. Ekkora a láng elhalt, izzó fehéren hagyva maga mögött a Bronco hajótestének jobb oldalát. A hatalmas tanker most már békésen lebegett a felszínen, orra mélyen a tengerbe merült, a hullámok pedig egészen a sértetlen kettes tartályig felcsaptak, mely csak állt ott, telve folyékony gázzal, félúton a pokoltűzben megolvadt tatrész, valamint a szétszaggatott orr-rész között.

Sem a CNN, sem a többi média nem tudott újat mon­dani.

Bob Hesel­tine fel­hívta Arnold Mor­gant, tájé­koz­tatva arról, hogy a Texas Glo­bal a lehető leg­gyor­sab­ban Duba­iba küldi saját nyo­mo­zóit. Azt is meg­em­lí­tette, hogy habár egész nap tár­gyalt tech­ni­kai tanács­adó­i­val, azok egyike sem tudott sem­mi­lyen elfo­gad­ható magya­rá­zat­tal szol­gálni arra nézve, hogyan rob­ban­ha­tott csak úgy dara­bokra az elülső táro­ló­dóm. Kivéve per­sze a lehe­tő­sé­get, hogy a hajót tor­pedó találta el, vagy aknára futott.

Mikor Arnold Mor­gan vissza­tette a kagy­lót, annyira elme­rült saját gon­do­la­ta­i­ban, hogy a végén még arra is jutott ideje, hogy elkö­szön­jön a segí­tő­kész texa­si­tól.

• • •

Rams­hawe had­nagy azzal töl­tötte a nap­ját, hogy műhold­fel­vé­te­le­ket és a szo­rost ábrá­zoló ten­ge­ré­szeti tér­ké­pe­ket tanul­má­nyo­zott. Ezen­kí­vül beszélt a CIA Közel-keleti Ügy­osz­tá­lyá­val, és pró­bálta kide­rí­teni, vajon volt-e valami jele annak, hogy Irán egy akna­me­ző­vel lezárni készül azt a szá­raz­föld­del szinte tel­je­sen körül­vett kis ten­ger­részt, melyet tör­té­nel­mi­leg a saját terü­le­tük­nek tekin­tett.

A műhold által készí­tett fény­ké­pe­ken jól lát­szott a két kínai hadi­hajó, a Hangzhou és a Shantou, amelyek Kína vadonatúj burmai haditengerészeti kikötőjében horgonyoznak, a Haing Gyi-szigeten, amely közvetlenül északra fekszik egy tíz kilométeres homokzátonytól, és a szárazföld felől szinte teljesen körülveszik a tengermelléki mocsarak. Keleti fekvésű partszakasza ennek ellenére meglepően mély tenger alatti árokra nyílik, melynek mélysége apály idején váltakozó ugyan, ám minden időben bőven 12 méter feletti. Az elmúlt néhány év alatt, lázas munkával, Kínának sikerült átalakítania ezt a mindössze három kilométeres tengerpartot egy valóságos vasbeton menedékké hadihajói számára. A sziget ráadásul stratégiailag is tökéletes helyzetben feküdt, a Bengáli-öböl keleti partjánál, a Bassein-folyó mintegy húsz kilométer szélességű tölcsértorkolatának nyakánál. Hosszú mólókat építettek ide, valamint ellátták minden szokásos kikötői felszereléssel is, darukkal, rakodóberendezésekkel, üzemanyag-szivattyúkkal, összesen tizenhat hatalmas méretű, beton tartályokkal, valamint végeláthatatlan sorban, telis-tele pakolt raktárépületekkel. Ez volt az első teljesen felszerelt haditengerészeti támaszpont, melyet Kína, az elmúlt 500 év során saját felségvizein kívül birtokolt, mintegy 13 900 kilométerre Sanghajtól.

Jimmy Rams­hawe-nak ez az egész nem nagyon tet­szett. Az a két kínai hadi­hajó – ez még a műhold­fel­vé­te­lek­ről is szinte sütött – vala­ho­gyan túl­sá­go­san is nagy biz­ton­ság­ban érzi magát ott, a bur­mai mólók­nál hor­go­nyozva, egy ide­gen ország óce­án­já­nak tor­ko­la­tá­ban.

– Mintha csak valaki egy pár iraki fre­gat­tot par­kolna le az Ope­ra­ház előtt, a Syd­ney Har­bour Bridge köze­lé­ben – motyogta. – Vala­hogy nagyon kilóg­nak a kép­ből. Bár­csak a leg­hal­vá­nyabb gőzöm is volna arról, mit akar­nak ezek a sár­gák… talán a csa­lád­ne­ve­met átvál­toz­ta­tom Rik­shawe-ra, és saját magam megyek oda, hogy kikém­lel­jem a szán­dé­ka­i­kat.

Jóked­vűen, ami­ért ilyen okos kis poént talált ki magá­nak, a had­nagy össze­ál­lí­tott egy gyors jelen­tést azzal az infor­má­ci­ó­val kap­cso­lat­ban, hogy a kínai fre­gatt és a rom­boló éppen Bur­má­ban tölti fel a tank­jait, fel­ké­szül­vén a haza­útra. Hoz­zá­fű­zött még egy meg­jegy­zést, misze­rint a három Kilo nem kötött ki Burmában, így minden bizonnyal sokkal délebbi útvonalon hagyták el a Hormuzi-szoros területét, hogy elkerüljék a Malakkai-szorost, amelynek sekély vizében mindenképpen a felszínre kényszerülnének emelkedni.

– Nagyon úgy tűnik, nem akar­ják, hogy bárki is ész­re­ve­gye őket – írta. – Ennek oka isme­ret­len.

Majd puszta elő­vi­gyá­za­tos­ság­ból hoz­zá­fűzte: „mind ez idáig”.

Ezu­tán újra csak a Hor­muzi-szo­ros­ról készült ten­ge­ré­szeti tér­kép felé for­dí­totta figyel­mét, amely – mivel az Egye­sült Álla­mok hadi­ten­ge­ré­szete adta ki – nagy való­szí­nű­ség­gel hihe­tet­len mér­té­kig pon­tos volt. Kezébe vett egy hosszú vonal­zót, majd húzott egy egye­nest az iráni raké­ta­ál­lá­sok­tól kiin­dulva, egé­szen a 26,23É 57.05K koor­di­ná­ták met­szés­pont­jáig. A vonal egé­szen pon­to­san 35,56 cm hosszú­ságú volt. A tér­kép méret­ará­nya a jel­zés sze­rint 1:125 000 volt. Mikor össze­szo­rozta az érté­ke­ket, és az ered­ményt meg­kapta, azon­nal látta, hogy a tan­ker­hajó 110 méter mély­ségű víz­ben rob­bant fel, a raké­ta­ál­lá­sok­tól éppen 44,128 kilo­mé­ter távol­ság­ban, haj­szál­pon­to­san azok­kal egy­vo­nal­ban, a 26.18É 56.38K koor­di­ná­tá­kon.

Meg­je­gyezte magá­nak, hogy ettől a pont­tól kezdve egé­szen a rob­ba­nás helyé­től nyu­gatra fekvő ománi par­to­kig, a víz folya­ma­to­san igen mély marad. Ha az általa raj­zolt vona­lon haladva az ellen­kező irány­ban indul el, akkor kelet felé a ten­ger mély­sége egy­foly­tá­ban csök­ken, a víz min­den néhány kilo­mé­te­ren­ként tíz-tizen­két méter­rel seké­lyebb lesz. Szó­ra­ko­zot­tan motyo­gott magá­ban.

– Ha ott tény­leg van vala­hol egy akna­mező, akkor sze­rin­tem a Kilokat használták arra, hogy az ománi oldalra, a mély vízbe telepítsék a PLT-ket, a sekélyebb részen pedig a felszíni hajókat vetették be. Csak azon gondolkozom…

Szol­gá­lata hiva­ta­lo­san 16.00-kor ért véget, ő azon­ban már 06.00 előtt az iro­dá­já­ban volt, és 17.00-kor még min­dig a helyén maradt, egy igen fon­tos dön­té­sen rágódva. Tisz­tá­ban volt vele, hogy amire készül, az nagyon is drasz­ti­kus lépés, és könnye­dén a kar­ri­er­jébe kerül­het. Ennek elle­nére készen állt rá. Jimmy Rams­hawe össze­haj­to­gatta a tér­ké­pét, és magá­val vitte, ami­kor fel­állt az író­asz­tala mel­lől. Néhány perc­cel később, Jagu­arja volánja mögött ülve már arra az autó­pá­lyára for­dult rá, amely egye­ne­sen a Mas­sachu­setts Ave­nue-ra, vagyis az auszt­rál nagy­kö­vet­ség­hez vitte. A for­ga­lom a meg­szo­kott „isten­verte ször­nyű” volt, így nem sok­kal dél­után 6 óra előtt haladt át a követ­ség kapu­ján. Jane Peacock és édes­anyja éppen a par­ko­ló­ban beszél­get­tek, azzal töltve az időt, hogy a fan­tasz­ti­ku­san gyö­nyörű tava­szi idő­já­rást cso­dál­ták, a bim­bó­dzó növé­nye­ket, és az ilyen­kor szo­ká­sos fló­rát, majd Jane és Jimmy elvo­nul­tak, bemen­tek a nagy­kö­vet magán lak­ré­szébe. Jane teát hoza­tott, majd leült a fiú mellé a hosszú szó fára.

– Ugyan már, Jimmy, mi van veled?

– Elmon­dom, mit aka­rok csi­nálni. Arra készü­lök, hogy beszé­lek az elnök nem­zet­biz­ton­sági tanács­adó­já­val, Arnold Mor­gan ten­ger­naggyal.

– Nem kell a számba rág­nod a nevét, ked­ve­sem. Min­denki tudja, kiről van szó.

– Az lehet, de nem min­denki készül arra, hogy a sze­mé­lyes tele­fon­szá­mán fel­hívja.

– Na és neked meg­van ez a szám?

– Az iga­zat meg­vallva nincs.

– És mégis hon­nan aka­rod meg­sze­rezni?

– Nem én szer­zem meg, hanem te. –ÉN?

– Aha. A ter­vem a követ­kező. Átnyú­lok min­den fel­jebb­va­lóm feje fölött, bele­értve az igaz­ga­tó­he­lyet­test is. Ha erre bárki is rájön, akkor a hadi­ten­ge­ré­szeti kar­ri­e­rem­nek szinte biz­to­san vége.

– Hűha. És akkor mihez kez­desz?

– Nos, gon­dol­koz­tam rajta, hogy meg­vál­toz­ta­tom a neve­met Rik­shawe-ra, és kínai kém lesz belő­lem.

Jane nagyot neve­tett, Jimmy nem kis örö­mére. Már koráb­ban is gon­dolta, hogy jó a vicc, de azért semmi sem mér­hető ahhoz, ha az ember valódi, hús-vér közön­sé­gen tesz­tel­heti.

– Jimmy, meg­kér­dez­he­tem tőled, miért csi­ná­lod ezt az egé­szet, és hogy az ördögbe kép­ze­led, hogy én majd meg­szer­zek neked egy olyan tele­fon­szá­mot, amit min­den bizonnyal az egész Egye­sült Álla­mok­ban csakis az elnök tud­hat?

– Azért ennyire nem sze­mé­lyes. Az itteni köz­pont meg­sze­rez­hetné, ha a nagy­kö­vetre hivat­koz­ná­nak. Ha más nem, leg­alább azon­nal átkap­csol­ná­nak a Fehér Ház köz­pon­to­sá­hoz.

– Szó­val azt aka­rod, hogy apám nevé­ben tár­gyal­jak?

– Nem. Beszélni én fogok. De sze­ret­ném, ha innen tele­fo­nál­hat­nék, azu­tán azzal erő­sít­het­ném meg, hogy való­ban a követ­ség­ről hívom őket, hogy meg­mon­dom nekik, hív­ja­nak vissza édes­apád magán­te­le­fon­szá­mán, ami min­den bizonnyal sze­re­pel a Fehér Ház nyil­ván­tar­tá­sá­ban. Nekik ugyanis köz­vet­len vona­luk van min­den nagy­kö­vet­hez, aki Washing­ton­ban dol­go­zik. Így könnye­dén eljut­hat­nék a ten­ger­nagy­hoz.

– Iga­zad lehet. Nem tűnik túl koc­ká­za­tos­nak, ha pedig valami mégis balul sül el, akkor úgyis egye­dül te leszel a fele­lős. Nagyon remé­lem, hogy valami külö­nö­sen fon­tos dol­got akarsz mon­dani Mor­gan­nek; a ten­ger­nagy ugyanis a hírek sze­rint való­sá­gos tig­ris.

– Aha, én is tudom. Ha min­den igaz, apa ismerte, ami­kor még a hadi­ten­ge­ré­szet­nél szol­gált.

– Egyéb­ként jobb estét nem is választ­hat­tál volna. A szü­leim mind­ket­ten elmen­nek itt­hon­ról.

– Tudom. Épp te mond­tad. Vacsora a brit követ­sé­gen, ha jól emlék­szem.

– Aha. Hétre már tel­je­sen egye­dül leszünk.

– Akkor jól van. Úgyis csak nyolc körül akar­tam tele­fo­nálni. Akkorra gon­do­lom, már úgy­sem nagyon mász­kál sehová a ten­ger­nagy. Remé­lem, ott­hon lesz. Nem nagyon sze­ret­nék két­szer, vagy ne adj isten több­ször is végig­menni az üres magya­ráz­ko­dá­son. Ha pedig épp akkor tele­fo­ná­lok rá, ami­kor úton van vala­hová, akkor a szó­csép­lés elke­rül­he­tet­len.

– Meg­mond­ha­tod, hogy miért akarsz beszélni vele?

– Nem nagyon. Mivel azon­ban te is kel­lesz a tele­fo­ná­lás­hoz, és az iro­dám­ból ezt sem­mi­kép­pen nem tehet­ném meg, min­den­kép­pen be kell, hogy avas­sa­lak. Janie, attól tar­tok, hogy a kína­iak és az irá­niak közö­sen egy akna­me­zőt tele­pí­tet­tek kereszt­ben a Hor­muzi-szo­ros­ban. Az a tan­ker, ame­lyik ma reg­gel fel­rob­bant, nos az nem vélet­len bal­eset volt. És nagyon félek, hogy ezt még szá­mos másik hasonló eset követi majd.

– Jézu­som, hiszen én erről olvas­tam az újság­ban. Na és miért nem Fort Meade fog­lal­ko­zik ezzel az egésszel?

– Mert Bor­den ten­ger­nagy, a helyet­tes igaz­gató egy sza­va­mat sem hiszi. Nem haj­landó sem­mi­lyen lépést tenni egé­szen addig, míg nin­csen vala­mi­lyen kéz­zel­fog­ható bizo­nyí­ték.

– Na és azt miből gon­do­lod, hogy Mor­gan ten­ger­na­gyot job­ban érde­kelné az ügy, mint Bor­dent?

– Nin­csen semmi okom, hogy ezt higgyem. Egy­sze­rűen csak érzem, és kész.

– Ahhoz egy kicsit koc­ká­za­tos dologra készülsz, hogy csak a meg­ér­zé­seid alap­ján cse­le­kedj, nem gon­do­lod? Mi van, ha Mor­gan ten­ger­nagy azon­nal elmegy Bor­den ten­ger­nagy­hoz, és elmondja neki, hogy valami őrült van az embe­rei között?

– Igen, én is tudom, milyen veszé­lyes. Nehéz hely­zet. Ennek elle­nére nem gon­do­lom, hogy ezt tenné.

– Az lesz a leg­jobb, ha beme­gyünk apa dol­go­zó­szo­bá­jába, és meg­nézzük a híre­ket. Talán fel­rob­ban­tot­tak még egy hajót. Azu­tán is lesz elég időd arra, hogy véget vess a saját kar­ri­e­red­nek. Kérsz még teát?

• • •

A más­fél óra nagyon gyor­san eltelt, John Peacock nagy­kö­vet bejött egy kis időre beszél­getni, azu­tán fele­sé­gé­vel együtt elment. Pont­ban nyolc óra­kor Rams­hawe had­nagy fel­állt, és oda­ment a dol­go­zó­szoba óri­ási író­asz­tala mögé, fel­vette a kék színű tele­fon kagy­ló­ját, és a Fehér Ház köz­pont­já­nak szá­mát hívta. Nem is pró­bálta eltit­kolni auszt­rál akcen­tu­sát, ami­kor meg­szó­lalt:

– Jó estét kívá­nok. Az auszt­rál nagy­kö­vet iro­dá­já­ból tele­fo­ná­lok, és azon­nal beszélni sze­ret­nék Arnold Mor­gan ten­ger­naggyal. Ha gon­dolja, iga­zol­hatja a hívást azzal, ha most azon­nal vissza­hív.

– Igen, uram, máris ellen­őrizzük az auszt­rál nagy­kö­vet szá­mát, és egy pil­la­na­ton belül tele­fo­ná­lunk.

Har­minc másod­perc telt el, majd meg­csör­rent a tele­fon.

– Peacock nagy­kö­vet úr iro­dája?

– Igen.

– Uram, attól tar­tok a nem­zet­biz­ton­sági tanács­adó úr jelen­leg házon kívül tar­tóz­ko­dik. Ha nagyon sür­gős ügy­ben keresi, talán meg­ta­lál­ha­tom önnek.

– Azt nagyon meg­kö­szön­ném. –Tartsa kérem…

Három tel­jes perc ment el, amely­nek nagy része azzal telt, hogy Pierre, a Le Bee Fin főpin­cére meg­kérte a Fehér Ház köz­pon­to­sát, vár­jon, amíg meg­nézi, meg­ér­ke­zett-e már Mor­gan ten­ger­nagy, majd bevitte a tele­font abba a pri­vát bokszba, ahol a nem­zet­biz­ton­sági tanács­adó és Kathy tar­tóz­ko­dott. A főpin­cér néhány­szor már végig­csi­nálta mind­ezt, és a készü­lé­ket most egy üveg 1995-ös évjá­ratú Chát­eau Bey­che­ville mellé helyezte, amely még „léleg­zett”, így érin­tet­le­nül állt az asz­ta­lon.

Mor­gan ten­ger­nagy meg­kö­szönte, majd bele­szólt a tele­fonba:

– Mor­gan. Beszél­jen.

Min­dig ilyen ször­nyen visel­ke­dett, ha tele­fonba kel­lett beszél­nie, ennek elle­nére Kathy hal­kan fel­kun­co­gott.

– Egy pil­la­nat, uram. Kap­cso­lom önnek az auszt­rál nagy­kö­vet urat.

– Uram, Mor­gan ten­ger­nagy beszél?

– Sze­mé­lye­sen, Peacock nagy­kö­vet. Gon­do­lom, valami nagyon sür­gős ügy­ben akart beszélni velem. Ugyanis éppen leül­tem vacso­rázni.

– Uram, az iga­zat meg­vallva, nem Peacock nagy­kö­vet vagyok. A nevem Jimmy Rams­hawe had­nagy, és Fort Meade-ben dol­go­zom a fel­de­rí­tés­nél. Az ok, ami­ért most tele­fo­ná­lok, az ön sze­mé­ben talán némi­kép­pen becs­te­len­nek tűn­het.

Arnold Mor­gan szeme a meg­le­pe­tés­től tágra nyílt.

– Hamis tele­fon­hí­vás egy auszt­rál­tól, éppen akkor, ami­kor már bele­kezd­tem volna egy tányér gril­le­zett gar­né­lába? Jézu­som, mégis mivé lesz ez a világ?

– De uram, ez nagyon fon­tos.

– Aján­lom is, hogy az legyen. Ugyanis jókora lek­várba keverte magát csak azért, hogy meg­za­varja a vacso­rá­mat. Mit mon­dott, hogy hív­ják? Jimmy Rams­hawe?

– Igen, uram. A fel­de­rí­tés­től.

– Jól van, Jimmy. Mondja. És nagyon sies­sen. Vár­jon csak egy per­cet (majd a hang távolabbról szólt). Kathy, megmondanád Pierre-nek, hogy tegye félre a rákot öt percre, és kérlek, tölts nekem egy pohárral abból a bordóiból. Attól félek, szükségem lesz rá. Mondhatja, Jimmy.

– Nem tudom, uram, mennyire követi a Global Broncoval kapcsolatos fejleményeket.

– Nos már leg­alább négy órája nem beszél­tem a hajó tulaj­do­no­sá­val.

– Bocsá­nat, uram. Tudja, én vol­tam a meg­bí­zott, aki követte, vagy leg­alábbis pró­bálta követni azok­nak a ten­geri aknák­nak az útját, ami­ket három hónap­pal ezelőtt Kína vásá­rolt Moszk­vá­tól.

Arnold Mor­gan kiegye­ne­se­dett a szé­ké­ben, azon­ban hig­gadt maradt. –Aha.

– Nos, uram, elő­ször is, külö­nö­sen tit­kos körül­mé­nyek között szál­lí­tot­ták őket Kínába, azu­tán pedig vala­mi­vel később ész­re­vet­tünk négy kínai fel­színi hajót, három fre­gat­tot és egy Szov­re­mennyij-osz­tá­lyú romo­lót, amint kifut­nak a Dél-kínai-ten­gerre, és egye­ne­sen Irán felé veszik az irányt. Ezu­tán kiszúr­tam három kínai Kilo-osztályú tengeralattjárót, amelyek északi irányban haladtak az Arab-tenger felé. Ezek végül Chah Baharban kötöttek ki. Mint gondolom, ön is tudja, ezen hét hajó mindegyike képes aknákat telepíteni. Ezután ott voltak azok az éjszaka, Iránnal közösen végrehajtott gyakorlatok. Erről nem sok információval rendelkezünk, az azonban bizonyos, hogy egész éjjel ott ólálkodtak az ománi partok közelében. Ezután megtudtuk, hogy iráni rakétákat telepítenek a partvonal közelébe, pontosabban Sunburn típusú föld-levegő rakétákat, és hirtelen, néhány héttel később, egy istenverte nagy tanker csak úgy a levegőbe röpül, úgy negyvennégy kilométerre azoktól a rakétaállásoktól, velük pontosan egy vonalban. Na és mi a következő dolog, amit meglátunk? Azok közül a kínai fregattok közül kettő – csak most már iráni zászló alatt hajózva – mindössze 8 kilométerre a robbanás helyszínétől és 65 kilométerre a Bandar Abbas-i mólóktól.

Mor­gan ten­ger­nagy figyel­me­sen hall­ga­tott.

– Uram, attól tar­tok, azok a hajók azért vol­tak ott, hogy éle­sít­sék az akná­kat, és talán igen komoly akna­mező van tele­pítve az ománi par­tok­nak a Ra's Qabr al Hindi nevű részé­től kiin­dulva. Sze­rin­tem az volna a leg­jobb, ha ennek job­ban utá­na­jár­nánk.

– Jimmy, gon­do­lom, mind­ezt elmondta Bor­den ten­ger­nagy­nak is.

– Ter­mé­sze­te­sen, uram, ő azon­ban nem volt haj­landó tudo­mást venni róla. Állan­dóan csak bizo­nyí­té­ko­kat köve­tel. Nos nekem nin­csen egyet­len rohadt bizo­nyí­ték sem a kezem­ben, de sze­rin­tem ahhoz elég átko­zott nyom áll a ren­del­ke­zé­sünkre, hogy leg­alább vala­mennyire utá­na­jár­junk a gya­núm­nak.

Arnold Mor­gan egy ideig gon­dol­ko­zott. Azu­tán a követ­ke­zőt mondta.

– Ugye jól átgon­dolta, milyen követ­kez­mé­nyek­kel jár­hat ez a tele­fon­hí­vás önre nézve? Ugyanis meg­ke­rülte a szo­ká­sos szol­gá­lati utat, és átnyúlt a felet­te­sei feje fölött.

– Igen, uram.

– Ennek elle­nére ön úgy dön­tött, hogy mégis vál­lalja a koc­ká­za­tot.

– Igen, uram.

– Nagyon egye­nes leszek önnel, Rams­hawe had­nagy. Sem­mi­kép­pen nem tehette volna meg azt, amit végül meg­tett. Most azon­nal vissza kell tér­nie Fort Meade-be, és min­dent pon­to­san el kell mon­da­nia Bor­den ten­ger­nagy­nak. Lét­fon­tos­ságú, hogy a szol­gá­lati utat min­denki min­den­kor betartsa. Sem a hadi­ten­ge­ré­szet, sem a hír­szer­zés nem enged­heti meg magá­nak az ehhez hasonló fegyel­me­zet­len és szo­kat­lan eljá­rást. Nem sze­ret­ném meg­hal­lani, hogy ez még egy­szer meg­tör­té­nik.

Ezzel letette a tele­font.

– Kathy – mondta a nőnek. – Ez aztán nagyon érde­kes tele­fon­hí­vás volt. Meg­erő­sí­tette azt a gya­nút, ami már egy ideje saj­nos ben­nem élt: az az ember, aki George Mor­ris szé­ké­ben ül, tény­leg egy totá­lis idi­óta.

• • •

Az auszt­rál nagy­kö­vet­sé­gen Jimmy Rams­hawe az egész­ből sem­mit nem értett.

– Figyel­me­sen végig­hall­gatta min­den mon­dan­dó­mat – mondta Jane-nek. – Azu­tán ala­po­san letol, hogy nem Bor­den ten­ger­na­gyon keresz­tül vet­tem fel vele a kap­cso­la­tot. Jézu­som, de hiszen én éppen azért hív­tam, mert képtelen voltam Borden tengernagyon keresztül beszélni vele.

– Sze­rin­tem ezt ő is meg­ér­tette – felelte Jane. – Még én is tisz­tá­ban vagyok a hely­zet­tel, pedig az egész beszél­ge­tés­nek csak vagy a felét hal­lot­tam.

– Akkor meg­ér­tette. De én még ezzel is ott vagyok, ahol a part sza­kad. Ha Mor­gan ten­ger­nagy elhitte, amit mon­dok, akkor való­szí­nű­leg fel fogja hívni az igaz­ga­tót, és az alap­ján, amit az előbb elmond­tam neki, ala­po­san letolja. Ha pedig egy sza­va­mat sem hiszi, akkor min­den bizonnyal szin­tén tele­fo­nálni fog, és java­solja Bor­den­nek, hogy azon­nal távo­lít­sa­nak el ebből a fele­lős­ség­tel­jes pozí­ci­ó­ból. Az átko­zott Mor­gan ten­ger­nagy még csak esélyt sem adott arra, hogy meg­kér­jem, ez a beszél­ge­tés marad­jon ket­tőnk között.

– Jimmy, Arnold Mor­gan nem azért jutott el oda, ahová elju­tott, mert tel­je­sen hülye. Biz­tos vagyok benne, hogy min­dent nagyon pon­to­san meg­ér­tett, és még ha nem is cse­lek­szik azon­nal, hálás azért, mert kap­cso­latba lép­tél vele. Érté­keli, amit tet­tél, és sem­mi­kép­pen nem árul el.

– Jézu­som, remé­lem, iga­zad lesz. Gyere, men­jünk innen. Jimmy és Jane nem vacso­rá­zott olyan fino­mat, mint Arnold Mor­gan és Kathy, de leg­alábbis sem­mi­kép­pen nem olyan fény­űző kör­nye­zet­ben, mint a Le Bee Fin. Ennek elle­nére a két pár nem is volt egy­más­tól olyan messze, hiszen ők meg beug­rot­tak egy geor­ge­towni bárba, és gril­le­zett rák, vala­mint mar­sa­lá­ban főtt bor­jú­hús helyett bekap­tak egy sajt­bur­gert, a Chát­eau Bey­che­ville helyett pedig Bud­wei­sert ittak hozzá. Mivel a had­nagy más­nap reg­gel 06.00-kor szol­gá­latba állt, vala­mi­vel éjfél előtt haza­vitte Jane-t, majd elin­dult haza­felé, a Water­gate épü­le­tek­hez, ame­lyek nem egé­szen három kilo­mé­terre vol­tak a követ­ség­től.

• • •

Mikor belé­pett a laká­sába, lerúgta a cipőit, fel­tett egy teás­kan­ná­nyi vizet, majd meg­hall­gatta az üze­ne­teit (egy sem érke­zett), és bekap­csolta a CNN-t, magá­ban motyogva.

– Remé­lem, ezalatt senki nem üzent hadat.

Semmi ilyesmi nem tör­tént, a hírek azon­ban ennek elle­nére is vég­te­le­nül nyo­masz­tóak vol­tak: egész­ség­biz­to­sí­tás, egy másod­osz­tá­lyú pop­sztár válik és Afri­ká­ban tovább nő az éhín­ség. Az All-Star base­ball­csa­pat egyik játé­kosa kábí­tó­szer túl­ada­go­lás követ­kez­té­ben meg­halt. Bla, bla, bla morgott Jimmy csak úgy magában. Ezeket az Apokalipszis Négy Hírének kellene nevezni: Hódítás, Mészárlás, Éhínség és Halál. Különösen a Halál nagyon gyakori, szürke lován vágtatva. Semmi másra nem gondolnak a hírszerkesztők.

Ebben a pil­la­nat­ban kővé meredt a kony­hába menet, és meg­döb­benve hall­gatta, mit mond a CNN hír­ol­va­sója.

– A jelentések szerint az Iráni-öbölben levő óriási olajfolt egyre terjed. Az ománi-partok közelében ezekben a pillanatokban is haláltusáját vívja egy hatalmas, nyersolajat szállító tankerhajó, melynek az orr-része sérült meg. Dubaiban dolgozó, tengeri szállítással foglalkozó forrásaink szerint az olaj a hajó elülső tartályaiból ömlik a tengerbe.

– Szent isten! – kiáltott fel a hadnagy, majd azonnal visszarohant a nappaliba, ám mire odaért, a hírnek vége volt.

Újra az elnök vár­ható indiai láto­ga­tá­sá­ról beszél­tek, Jimmy pedig fel­kapta a tele­font, Fort Meade szá­mát tár­csázta, és köz­vet­le­nül Ray Car­pen­ter had­naggyal kez­dett tár­gyalni.

– Van valami infó­tok arról a tan­ker­ről, amely az öbölbe engedi az ola­ját?

– Ugyan már Jimmy, mégis mit kép­zelsz, mi vagyunk? A Gre­en­peace? Egye­lőre még sem­mit nem sike­rült kide­rí­te­nünk.

Rams­hawe had­nagy maga sem értette, miért kez­dett el ennek hal­la­tára nevetni. Ezu­tán fel­hívta a CNN köz­pont­ját Atlan­tá­ban, és meg­kér­dezte, meg tud­nák-e mon­dani neki, egé­szen pon­to­san hol tör­tént a bal­eset. Úgy mutat­ko­zott be, mint a Texas Gas Trans­port igaz­ga­tója, és elmondta, attól tart, hogy eset­leg az ő egyik hajó­ju­kat érte bal­eset. Cse­rébe fel­aján­lotta, hogy ő is folya­ma­to­san tájé­koz­tatja a hír­csa­tor­nát a fej­le­mé­nyek­ről.

A CNN kül­földi hírek­kel fog­lal­kozó rész­le­gén nem tud­tak valami sokat mon­dani neki, ám közöl­ték, hogy ha akarja, nyu­god­tan hívja csak fel a Duba­i­ban dol­gozó tudó­sí­tó­ju­kat, hiszen ott, közép-keleti idő sze­rint már más­nap dél­előtt kilenc óra van. Meg­kö­szönte a ked­ves­sé­gü­ket, majd beütötte a dubai szá­mot, és kérte David Ali­dait, a ripor­tert.

– Saj­ná­lom, haver. Én is az ománi hadi­ten­ge­ré­szet szó­vi­vő­jé­nek iro­dá­já­tól szer­zem az infor­má­ci­ó­i­mat. Csak egyet­len embert isme­rek ott, valami Hassza­mot, de az iga­zat meg­vallva, ő sem tud valami sokat. Sze­rin­tem azt mond­ták neki, hogy fogja be a szá­ját, amíg fel nem becsü­lik a kör­nye­zeti káro­kat. Azért meg­adom a szá­mát. Sok sze­ren­csét.

Jimmy Ománt tár­csázta, majd várta, amíg kap­csol­ták neki ezt a bizo­nyos Hassza­mot.

– Saj­ná­lom, de nem mond­ha­tok önnek sem­mit. Mi magunk sem ren­del­ke­zünk túl sok infor­má­ci­ó­val.

– Figyel­jen, Hasszam. Lehet, hogy az a mi egyik hajónk. Ugyanis pon­to­san arra­felé tar­tóz­ko­dik egy KNNYSZ-ünk. Csak a hely­ze­tét aka­rom tudni, semmi mást. Ennyit biz­to­san elárul­hat. Kérem, mondja meg. Külön­ben kény­te­len leszek fel­hívni a ten­ger­na­gyot.

Jimmy­nek fogalma sem volt róla, milyen ten­ger­naggyal beszél­hetne, Hasszam pedig a jelek sze­rint csep­pet sem izgatta fel magát, így a had­nagy leg­alább öt tel­jes per­cen keresz­tül vára­ko­zott. Ezu­tán Hasszam vissza­jött, és közölte vele:

– Mr. Haig, a sze­ren­csét­le­nül járt hajó pozí­ci­ója 26.19É 56.49K. Azon a helyen 76 méter mély a ten­ger.

– Nagyon hálás vagyok önnek, Hasszam. Azt hiszem, nem a mi hajónk lesz az. Ez ugyanis egy kicsit túl messze délen van. Tud bár­mi­lyen más hajó­ról is, ami a kör­nyé­ken tar­tóz­ko­dik?

– Nos nekünk ott van két Qua­hir kor­vet­tünk, azok pró­bál­nak ren­det tar­tani. A szo­ros­ban elég nagy a fel­for­du­lás. Jelen­leg min­den egyes tan­kert meg­ál­lí­ta­nak. És azt hiszem, ott van még két iráni fre­gatt is, de ennél töb­bet már való­ban nem mond­ha­tok.

• • •

Jimmy lecsapta a kagy­lót, és kiro­hant a lakás­ból, majd bevá­gó­dott a liftbe, amely csi­ga­las­sú­ság­gal vitte le a pin­ce­par­ko­lóba. Kinyi­totta a Jagu­art, és elő­szedte a ten­ge­ré­szeti tér­ké­pet, ame­lyet az ajtón levő bőr oldal­zsebbe tett. Újra bezárta a kocsit, vissza­ro­hant a lift­hez, ame­lyet még senki nem hívott el.

A laká­sába vissza­térve kite­rí­tette a tér­ké­pet az ebéd­lő­asz­talra, elő­sze­dett vala­hon­nan egy vonal­zót, majd mérics­kélni kez­dett. A sérült KNNYSZ mind­össze 22,86 cen­ti­mé­terre volt a raké­ta­ál­lás­tól, ami azt jelen­tette, hogy csak egy haj­szál­lal köze­lebb, mint 30 kilo­mé­ter. A Global Broncotól való távolsága a térképen 15,24 centiméter volt, vagyis valamivel kevesebb, mint 20 kilométer. És nagyon közel volt ahhoz a vonalhoz, mely az iráni rakétaállások pozícióját kötette össze a tegnap felrobbant Global Bronco szerencsétlenségének a helyszínével.

– Jézus, Mária, Szent József! – mondta maga elé, levegő után kapva Jimmy. – Ezek a roha­dé­kok elak­ná­sí­tot­ták a szo­rost, és bár­mi­ben lefo­gad­nám, hogy ez a KNNYSZ is aknára futott.

A zse­bébe nyúlt, majd elő­vette azt a papír­fec­nit, amelyre a Fehér Ház szá­mát írta fel. Meg­nézte az órá­ját, amely 12.45-öt muta­tott.

– Hát, öt órá­val ezelőtt nem sike­rült kirú­gat­nom magam, de attól félek, hogy most már nagyon túl­fe­szí­tem a húrt.

Ezzel tár­csázni kezdte a Fehér Ház köz­pont­já­nak a szá­mát. Mikor fel­vet­ték, azt mondta:

– Rams­hawe had­nagy vagyok, vezető fel­de­rí­tő­tiszt, Közel-és Távol-keleti Rész­leg, Nem­zet­biz­ton­sági Hiva­tal, Fort Meade. Nagyon sür­gős ügy­ben, most azon­nal beszél­nem kell Arnold Mor­gan ten­ger­naggyal. Biztosan fogadja majd a hívásomat. Kérem, keressék meg, és kapcsolják.

A Fehér Ház aznap este már máso­dik alka­lom­mal zavarta meg a ret­te­gett nem­zet­vé­delmi tanács­adót. Ő és Kathy éppen ott­hon vol­tak, és ked­venc Sau­ter­nes­sü­ket kor­tyol­ták, ezt az édes, sely­mes, 1995-ös évjá­ratú cse­me­ge­bort a Gironde völ­gyé­ből. Éppen lefe­küdni készül­tek, ami­kor a tele­fon meg­csör­rent.

– Uram, a Fehér Ház köz­pon­tosa vagyok. Jimmy Rams­hawe had­nagy sze­retne min­den­áron beszélni önnel.

Mor­gan ten­ger­nagy pla­fonra emelte a tekin­te­tét, de azért fogadta a hívást.

– Jimmy – morogta vész­jós­lóan. – Nagyon aján­lom, hogy hihe­tet­le­nül fon­tos legyen.

– Az, uram. Egy újabb óriás tan­ker­hajó szen­ve­dett bal­ese­tet a Hor­muzi-szo­ros­ban. Éppen most hal­lot­tam a CNN híre­i­ben. Már fel­hív­tam Dubait, és az ománi hadi­ten­ge­ré­szet­től meg­tu­da­kol­tam a hajó pozí­ci­ó­ját. Har­minc kilo­mé­terre van a raké­ta­ál­lás­tól, amit koráb­ban emlí­tet­tem, és húszra a Global Broncotól. Ami azonban ennél sokkal fontosabb, hajszálpontosan azon a vonalon van, amely a rakétaállást és a két hajót összeköti. Arra pedig, hogy ez véletlen legyen, egy a millióhoz az esély. Elaknásították, uram. Most már teljesen bizonyos vagyok benne.

Mor­gan ten­ger­nagy szi­szegve szívta be a leve­gőt. Szá­gul­dot­tak a gon­do­la­tai.

– Jimmy, hol van most?

– A laká­som­ban, uram. A Water­gate-ben.

– Tény­leg? Ismer­tem egy auszt­rál ten­ger­na­gyot, aki vala­mi­kor szin­tén ott lakott. Roko­nok?

– Az édes­apám, uram. Néhány évvel ezelőtt hadi­ten­ge­ré­szeti attasé volt.

– Jézu­som, hiszen ez egyre rosszabb lesz. Az apja és én elég jó kap­cso­lat­ban vol­tunk. Most már New York­ban él, nem? A Quan­tas­nak dol­go­zik.

– Pon­to­san, uram.

– Jól van. Ide­fi­gyel­jen. Húsz per­cen belül legyen a Fehér Ház­ban, az iro­dám­ban. Én is azon­nal indu­lok. Oda­szó­lok, hogy a West Exe­cu­tive Ave­nue felőli bejá­rat­nál már vár­ja­nak magára. Ugye tudja, melyik az?

– Igen, uram.

– Ja, és Jimmy. Kérem ne beszél­jen sen­ki­nek. Egyet­len szót se. Semmi tele­fo­ná­lás. Ez nagyon fon­tos. Higgye el nekem.

– Igen, uram.

– És ne felejtse el magá­val hozni azt a tér­ké­pet, ame­lyen dol­go­zott.

– Igen, uram.

Arnold Mor­gan fel­állt és Kathy nagy, Chevy Chase-i háza alag­sori lép­cső­jé­nek tete­jére ment. Uta­sí­tá­so­kat kiál­tott a tit­kos­szol­gá­lat kiren­delt embe­re­i­nek, meg­szer­vezve Rams­hawe had­nagy foga­dá­sát a Fehér Ház­nál. Búcsú­zóul meg­csó­kolta Kathyt, fel­vette a kabát­ját, majd kiment a kocsi­já­hoz, ahol két ügy­nök már várta.

– Egye­ne­sen a cég­hez, uram?

– Igen.

• • •

Már majd­nem haj­nali egy óra volt, ami­kor a Fehér Ház korom­fe­kete szol­gá­lati kocsija keresz­tül­vág­ta­tott a Taft Ave­nue híd­ján, és végig­ro­bo­gott a Con­nec­ti­cut Ave­nue-n. Esett az eső, és a város tel­jes csöndbe borult. Átha­lad­tak a DuPont Circle-ön, majd a 17. utcára for­dul­tak, és máris a West Exe­cu­tive Ave­nue-n vol­tak, ahon­nan lát­hat­ták, amint a Jagu­art éppen áten­ge­dik a Nyu­gati Szárny­hoz.

Mor­gan ten­ger­nagy a bejá­rat­nál talál­ko­zott Rams­hawe had­naggyal, mialatt a négy szol­gá­la­tos ügy­nök ellen­őrizte a fia­tal­em­ber belé­pő­kár­tyá­ját, vala­mint lepar­kolta a kocsi­ját. A ten­ger­nagy kinyúj­totta a kezét, majd moso­lyogva meg­szó­lalt:

– Jó estét, had­nagy. Arnold Mor­gan.

Jimmy Rams­hawe jó pár nagy­ha­talmú ember­rel talál­ko­zott már eddig is élete folya­mán, ez a férfi azon­ban tel­je­sen más volt, mint azok. A ten­ger­nagy szinte sugá­rozta magá­ból a hatal­mat. Ala­cso­nyabb volt Jimmy­nél, tekin­tete azon­ban kőke­mény, szeme csil­lo­góan kék, szo­rí­tása hatá­ro­zott. A ten­ger­nagy sötét­szürke öltö­nye mintha csak a menny­or­szág­ban készült volna, fekete, fűzős cipője pedig tükör­ként verte vissza a fénye­ket. A töké­le­te­sen meg­kö­tött nyak­ken­dőt az anna­po­lisi hadi­ten­ge­ré­szeti aka­dé­mia jel­vé­nye díszí­tette, egy olyan hely és tapasz­ta­lat emlé­ke­ként, ame­lyet Arnold Mor­gan soha nem tudott és soha nem is akart elfe­lej­teni. Jimmy Rams­hawe úgy érezte magát a tár­sa­sá­gá­ban, mintha még min­dig kis­fiú volna.

A ten­ger­nagy kurta, ám meleg üdvöz­lé­sére csak egy „Uram”-ot tudott vála­szolni. Erre az éjsza­kára nagyon úgy tűnt, már fel­hasz­nálta min­den bátor­sá­gát és har­ci­as­sá­gát azzal, hogy két enge­dély nél­küli hívást is inté­zett az Egye­sült Álla­mok elnöke jobb kezé­nek szá­mító ember sze­mé­lyes tele­fon­jára.

– Köves­se­nek! – mondta a ten­ger­nagy min­den­ki­nek, aki hal­ló­tá­vol­sá­gon belül volt, bele­értve a tit­kos­szol­gá­lat két ügy­nö­két is, akik min­dig mel­lette tar­tóz­kod­tak, a Fehér Ház­ban szol­gá­la­tot tel­je­sítő négy ügy­nö­köt, vala­mint Jimmyt. Liba­sor­ban haladva követ­ték a ten­ger­na­gyot, aki az iga­zat meg­vallva soha nem sétált; sok­kal inkább keresz­tül­csör­te­tett a sző­nye­gen, állát elő­re­tolva, vál­lait hát­ra­fe­szítve, szál­egye­nes tar­tás­sal. Ha hir­te­len meg­je­le­nik előtte egy fal, akkor nagy való­szí­nű­ség­gel egy­sze­rűen keresz­tül­tört volna rajta, akár csak valami Dis­ney-rajz­film­ben, nem hagyva maga mögött egye­bet, mint tes­té­nek kör­vo­na­lait. Az Ame­ri­kai Egye­sült Álla­mok érde­keit is nagyon hasonló vehe­men­ci­á­val intézte.

Ami­kor meg­ér­ke­zett az iro­dá­jába vezető jókora faaj­tó­hoz, gyors paran­cso­kat vak­kan­tott.

– Sze­rez­ze­nek nekem egy hasz­nál­ható tit­kárt, és azon­nal ültes­sék Ms. O'Brian szé­kébe. Szól­ja­nak vala­ki­nek, hogy hoz­zon kávét. Maga éhes, Jimmy?

– Igen, uram.

– Akkor csir­kés szend­vi­cset a had­nagy­nak, és min­den­kép­pen legyen valaki, aki állan­dóan és kizá­ró­lag csakis a nekem szóló tele­fon­hí­vá­so­kat fogadja. Ettől elte­kintve a szo­ká­sos ügy­nö­keim itt marad­nak ezen a szent helyen, és biz­to­sít­ják, hogy az elnök­kel össze­kötő vonal állan­dóan készen áll­jon. Meg­le­het, hogy nagyon sür­gő­sen beszél­nem kell majd vele.

Min­denki bólin­tott.

Mor­gan ten­ger­nagy mere­ven bámulta a töb­bi­e­ket. Egyik állandó ügy­nö­ké­hez for­dulva meg­szó­lalt:

– Semmi sza­ro­zás, igaz, Bobby?

Bobby azon­nal vigyázzba vágta magát.

– Semmi sza­ro­zás, uram. Nem, uram.

Meg­szo­kott játék volt ez, ami­nek hal­la­tára min­denki vigyo­rogni kez­dett.

– Jól van, uraim, ez min­den. Had­nagy, mun­kára fel. És mond­ják meg, hogy sies­se­nek azzal a kávé­val, mert a végén még mind­ket­ten elal­szunk.

Oda­bent az iro­dá­ban Jimmy kite­rí­tette a jókora hadi­ten­ge­ré­szeti tér­ké­pet a ten­ger­nagy író­asz­ta­lára. Arnold Mor­gan figyel­me­sen nézte azo­kat a kulcs­fon­tos­ságú pon­to­kat, ame­lye­ket Jimmy muta­tott neki: a raké­tá­kat, a Global Broncot, valamint a szerencsétlenül járt KNNYSZ-t, amelyből azokban a pillanatokban is ömlött az olaj a szoros vizébe.

– Jól van, had­nagy, akkor kezd­jük a leg­ele­jén. Tudni aka­rom, mi volt az, amit ennek a hajó­nak a kapi­tá­nya látott. Gon­do­lom, ha ők is aknára futot­tak… mire is, PLT-3-as érin­tő­ak­nára az oro­szok­tól?

– A kína­iak leg­alábbis ilyet ren­del­tek, uram, szó­val fel­té­te­le­zem, hogy ilyen típusú.

– Sze­rin­tem is. Nos ezek jó nagyot tud­nak ám szólni! A kapi­tány­nak min­den­kép­pen hal­la­nia kel­lett vala­mit.

– Egyet­ér­tek, uram. Az a fickó azon­ban, aki­vel az ománi hadi­ten­ge­ré­szet­nél beszél­tem, nem volt haj­landó sem­mi­lyen rész­le­tet meg­osz­tani velem. Még az is szinte egy örök­ké­va­ló­ságba telt, míg kiszed­tem belőle a hajó pozí­ci­ó­ját.

– Nos, ha való­ban így áll a hely­zet, akkor úgy tűnik, meg kell rug­dos­nom kicsit néhány fene­ket. Még­hozzá jó kemé­nyen. Tud­juk annak a hajó­nak a nevét és a nem­ze­ti­sé­gét?

– Nem, uram.

– Jól van. Az biz­tos, hogy a hír­adó­sok nagyon gyor­san kide­rí­tik. Ezalatt kap­cso­latba lépek a Kirá­lyi Hadi­ten­ge­ré­szet­tel Lon­don­ban, és elvé­gez­te­tem velük a mun­kán­kat. A bri­tek már évek óta nagyon jó kap­cso­lat­ban van­nak az omá­ni­ak­kal. Szinte mind­egyik hadi­ha­jó­ju­kat a bri­tek gyár­tot­ták.

Fel­kapta a tele­font, és az oda­kint ülő tit­kár­nak a követ­ke­zőt mondta:

– Hívja fel nekem Sir Richard Bir­ley ten­ger­na­gyot North­wood­ban, Ang­li­á­ban. A száma ott van a nagy kék köny­vem­ben, a jobb felső fiók­ban. Biz­to­san ott­hon lesz, a támasz­pont köze­lé­ben. Ő a Kirá­lyi Hadi­ten­ge­ré­szet ten­ger­alatt­járó-szol­gá­la­tá­nak feje.

Nem egé­szen két perc múlva, a ten­ger­nagy régi, lon­doni barátja máris ott volt a vonal másik végén. A két férfi köl­csö­nö­sen üdvö­zölte egy­mást, majd az angol ten­ger­alatt­já­rós főnök hama­ro­san bele­egye­zett, hogy vala­ki­vel fel­hí­vatja az omá­ni­a­kat, és meg­kér­dez­teti tőlük, pon­to­san mi tör­té­nik odaát, kinek a tulaj­do­ná­ban van a hajó, és mit mon­dott a kapi­tány.

– Egy órán belül vissza­hív­lak, Arnie. Egyéb­ként meg­kér­dez­he­tem, miért lett ez neked hir­te­len ilyen fon­tos?

– Nem, most még nem.

– Nos, az ember soha nem tud­hatja azo­kon a vize­ken, nem igaz?

– Így van. Később beszé­lünk, Dick.

A ten­ger­nagy ezu­tán vissza­for­dult Jimmy Rams­hawe-hoz, és azt mondta:

– Had­nagy, nagyon jól figyel­jen arra, amit most mon­dok. Az egész ország­ban mind­össze két olyan ember van, aki azt hiszi, a kína­iak az irá­ni­ak­kal szö­vet­kezve akna­me­zőt tele­pí­tet­tek keresztbe a szo­ros­ban. Ön és én. Meg­le­het, hogy téve­dünk. Nem hiszem, de lehet. Az ön által beraj­zolt egye­nes vonal kicsit túl­sá­go­san sok ahhoz, hogy vélet­len egy­be­esés legyen, és attól nem lepőd­nék meg külö­nö­seb­ben, ha egy másik hajó is fel­rob­banna. Van azon­ban valami, amit sze­ret­nék, ha meg­ér­tene. Ha iga­zunk van, akkor hama­ro­san a világ eddigi leg­na­gyobb olaj­vál­sá­gá­nak kel­lős köze­pé­ben talál­juk magun­kat. Az öblöt ugyanis kény­te­le­nek leszünk lezárni mind­ad­dig, míg nem sike­rül egy­től egyig fel­szedni az akná­kat, ami pedig való­szí­nű­leg hetekbe fog telni. Az olaj­árak az egekbe szök­nek majd. A tel­jes világ­gaz­da­ság bepá­ni­kol. Japán talán tel­je­sen le is áll. Itt, Ame­ri­ká­ban egy gal­lon⁸ ben­zin ára talán hat dol­lárra is fel­megy, én pedig min­den­áron sze­ret­ném meg­aka­dá­lyozni, hogy az egész nem­zet pánikba essen.

– Értem, uram.

Meg­ér­ke­zett az óri­ási mennyi­ségű csir­kés szend­vics. Jimmy Rams­hawe éhe­sen vetette rá magát az ételre, és a ten­ger­nagy is elmaj­szolt egyet, miköz­ben arra vár­tak, hogy az angol ten­ger­nagy vissza­hívja őket.

A tele­fon 02.00 előtt meg­csör­rent.

– Arnold, a hajó görög, és Libé­ri­á­ban jegyez­ték be. Még csak két­éves. Jó nagy, üres álla­pot­ban is 300 000 tonna. Sza­úd­ból szár­mazó nyers­olaj­jal volt fel­töltve. A kapi­tány és a tel­jes legény­ség még a fedél­ze­ten tar­tóz­ko­dik. A hajó maga nem süllyed, de tíz fok­ban áll, orral lefelé, és jelen­leg is 70 000 köb­mé­ter­nyi olaj ömlik az elülső tar­tály­ból.

– A kapi­tány mon­dott vala­mit?

– Igen, nyi­lat­ko­za­tot tett az ománi parti őrség­nek. Azt mondja, hatal­mas rob­ba­nást hal­lott, lát­szó­lag min­den­féle előz­mény nél­kül, pon­to­san a hajó orra felől. Sza­na­szét szag­gatta az öt tar­tály közül a leg­el­sőt.

– Ket­tős tör­zsű a hajó, Dick?

– Ó, igen. Nagyon masszívra épí­tet­ték a dél-koreai Daewoo hajó­építő üzem­ben. Ezen­fe­lül pedig végig záró­cel­lás kiala­kí­tású a tör­zse. Szinte tel­je­sen elsüllyeszt­he­tet­len­nek kel­lett volna len­nie. Gon­do­lom, már tudsz róla, de mind­össze 19 kilo­mé­terre van a Global Broncotól, amely tegnap robbant fel.

– Aha. Tudunk róla, és jelen­leg csak azt mond­ha­tom neked, Sir Richard, öreg bará­tom, ez csep­pet sem jó hír.

– Ez, Arnie ten­ger­nagy, öreg haver, kezd egyre kel­le­met­le­nebbé válni.