Ugyanazon a napon
A Nemzetbiztonsági Hivatal központja
Fort Meade, Maryland

Jimmy Rams­hawe had­nagy aznap már ki tudja hánya­dik alka­lom­mal töl­tötte le az ada­to­kat szá­mí­tó­gépe kép­er­nyő­jére. Mint BHT (biz­ton­sági had­mű­ve­leti tiszt), az is a fel­ada­tai közé tar­to­zott, hogy az Egye­sült Álla­mok kato­nai hír­szer­zé­sé­nek ult­ra­tit­kos, labi­rin­tus­hoz hason­lító épü­le­té­ben dol­gozó szám­ta­lan, kivá­lasz­tott tiszt­nek eljut­tassa a fel­ada­tuk­nak meg­fe­lelő, kinyom­ta­tott infor­má­ci­ó­kat. Ez a hely annyira tit­kos volt, hogy még a falakba is vörös­réz réte­get épí­tet­tek be, ezzel is pró­bál­ván meg­aka­dá­lyozni az elekt­ro­ni­kus lehall­ga­tást.

A had­nagy, aki ebéd­idő óta folya­ma­to­san dol­go­zott, nagyon unta már az egé­szet. Az egész világra kiter­jedő ame­ri­kai hír­szer­ző­há­ló­zat­tól kapott üze­ne­tek, jelen­té­sek és jel­adá­sok hal­ma­zán kel­lett átrág­nia magát. A két leg­utóbbi anyag azon­ban – amely a CIA orosz ügy­osz­tá­lyá­ról éppen abban a pil­la­nat­ban érke­zett – azon­nal fel­kel­tette az érdek­lő­dé­sét:

Szokatlan tevékenység a Moszkva külvárosában levő Roszvooruzsenyije aknagyárban. Három nagy katonai szállítójármű hagyta el a létesítmény területét, tele rakománnyal. Ezeket két órával később, a moszkvai Seremetyevo II. repülőtéren látták újra, majd még egyszer, keleti idő szerint 14.00-kor, amint üresen távoznak a repülőtérről. Úti céljuk ismeretlen.

Ugyan­et­től a for­rás­tól, kilenc­ven­négy perc­cel később, keleti idő sze­rint 15.34-kor, újabb üze­net érke­zett. Lang­ley mind­ed­dig nem volt haj­landó minő­sí­teni az ese­tet. Csak a puszta tényeket közölték:

Orosz Antonov 124-es 23.00-kor felszállt Moszkvából, ismereteink szerint keleti irányban haladva. Személyzet plusz nagy mennyiségű szállítmány. AN-124-es 3000 m-es kifutás után emelkedett a levegőbe. A CIA helyi hírszerzőtisztje nem tudott a repülési útvonallal kapcsolatos információkat szerezni. Adatgyűjtést folytatjuk.

Jimmy Rams­hawe szá­mára olyan volt mindez, mint egy falat kenyér – össze­tett, némi­kép­pen ördög­i­nek tűnő prob­léma, amely további tanul­má­nyo­zásra kész­tette, ha nem arra, hogy tel­je­sen meg is oldja. Tisz­tá­ban volt vele, hogy a gigá­szi orosz Anto­nov szál­lí­tó­gép – melyet az orosz mito­ló­giai óriás után Rusz­lán­nak is nevez­tek – pél­dát­la­nul nagy, össze­sen 120 tonna ter­het képes magá­val vinni, nem keve­sebb, mint 35 000 láb­bal, vagyis több mint 10 600 méter­rel a föld fel­színe felett. Jó kép­ze­lő­erő­vel áldotta meg az ég, és ennek csak igen kis részét fel­hasz­nálva is maga elé tudta idézni a 120 jókora ten­geri akná­nak a képét, ahogy 550 cso­mós⁶ sebes­ség­gel szá­gul­da­nak a sztra­to­szfé­rá­ban, valami távoli óceán felé haladva, ahol majd kibiz­to­sít­ják mind­egyi­ket, és az Egye­sült Álla­mok hadi­ten­ge­ré­sze­tébe tar­tozó flot­ták­nak sze­rez­nek néhány nagyon is kel­le­met­len per­cet.

Jimmyt már huszon­nyolc éve­sen kivá­lasz­tot­ták, hogy a hadi­ten­ge­ré­szeti hír­szer­ző­szol­gá­lat­nál dol­goz­zon. Ez a magas, sötét hajú fia­tal tiszt ugyanis szinte vég­le­te­kig ana­li­ti­kus elmé­vel ren­del­ke­zett. Könnyen átlátta külön­ál­ló­nak tűnő dol­gok össze­füg­gé­seit, és kibo­gozta a sokak szá­mára zava­ros­nak tűnő szá­la­kat. Ha eset­leg vala­mi­lyen hajó parancs­nok­sá­gáig viszi, akkor hama­ro­san a legény­ség élő rém­ál­mává vált volna. Nincs a vilá­gon egyet­len olyan hadi­hajó sem, amely­nek sze­mély­zete még csak meg­kö­ze­lí­tő­leg is ele­gendő infor­má­ci­ó­val tudná ellátni ahhoz, hogy vala­mi­lyen fon­tos hely­zet­ben dön­tésre szánja el magát. Ennek elle­nére nagyon magas volt az intel­li­gen­cia­há­nya­dosa, maga­sabb, mint bár­ki­nek, aki­vel Anna­po­lis­ban egy évfo­lyamba járt, felet­te­sei éppen ezért már nagyon korán fel­fi­gyel­tek rá. Rams­hawe had­nagy arra szü­le­tett, hogy leg­ma­ga­sabb szintű hír­szerző-tevé­keny­sé­get foly­tas­son, és miköz­ben egy­kori évfo­lyam­tár­sai egyre csak a csil­la­ga­i­kat haj­szol­ták, arra várva, hogy kine­vez­zék őket az egyik fel­színi hajó vagy ten­ger­alatt­járó parancs­no­ká­nak, a magas, szi­kár és spor­tos test­fel­épí­tésű Jimmy bevo­nult Ame­rika leg­bi­zal­ma­sab­ban kezelt és leg­erő­seb­ben őrzött hír­szer­ző­köz­pont­já­nak elekt­ro­ni­kus méhébe, ahol, hogy a kine­ve­zé­sek­kel fog­lal­kozó ten­ger­na­gyot idézzük: „meg­fe­lelő módot talál­hat kiemel­kedő tehet­sé­gé­nek kiak­ná­zá­sára”.

A Fort Meade-ben szol­gáló tisz­tek közül már csak abból az okból kifo­lyó­lag is kiló­gott, hogy tel­je­sen úgy nézett ki, és úgy beszélt, mint egy auszt­rál. Egy sid­ney-i dip­lo­mata fia­ként, Washing­ton D. C-ben szü­le­tett, ami­kor apja éppen ötéves meg­bí­za­tá­sát töl­tötte a Mas­sachu­setts sugár­úton levő auszt­rál nagy­kö­vet­sé­gen. Ennek letel­té­vel vissza­tér­tek Új-Dél-Walesbe, ahol azon­ban mind­össze két évig marad­tak, hiszen apja, Rams­hawe ten­ger­nagy elfo­gadta az auszt­rál légi­tár­sa­ság, a Quan­tas igaz­ga­tó­ta­ná­csába való kine­ve­zést, így állandó mun­kát kapott New York­ban.

Az ifjú Jimmy pedig, kezé­ben az Egye­sült Álla­mok útle­ve­lé­vel Con­nec­ti­cutba ment tanulni. Három éven keresz­tül az isko­lai base­ball­csa­pat egyik sztárja volt, annak elle­nére, hogy akcen­tusa alap­ján sok­kal inkább illett volna cric­ket­ütő a kezébe. Ezu­tán apja nyom­do­ka­iba lépett, és a hadi­ten­ge­ré­szet sötét­kék egyen­ru­há­ját öltötte magára – pon­to­sab­ban szólva az ame­ri­kai hadi­ten­ge­ré­sze­tét. Már több mint tíz éve szol­gált, néhány hét­tel koráb­ban azon­ban még min­dig sike­rült mosolyt vará­zsol­nia a NBH igaz­ga­tója, George Mor­ris ten­ger­nagy siral­mas képére, ami­kor ízes auszt­rál akcen­tu­sá­val beje­len­tette neki:

– 'napot, uram. Össze­szed­tem a dol­go­kat, ami­ket kért. Adjon két órát, és min­den tip-top lesz.

Rams­hawe min­dig is olyan benyo­mást fog tenni az embe­rekre, mintha csak Banjo Pat­ter­sont, vagy az auszt­rál folk­lór más alak­jait hal­la­nák. Ő ennek elle­nére tető­től tal­pig ame­ri­kai volt, Mor­ris ten­ger­nagy pedig leg­alább olyan nagyra becsülte, mint régi barát­sá­gát az öre­geb­bik Rams­hawe-val, az azóta nyu­ga­lomba vonult auszt­rál dip­lo­ma­tá­val és ten­ger­naggyal. Az egyet­len gon­dot ebben a pil­la­nat­ban mind­össze az jelen­tette, hogy Mor­ris ten­ger­nagy kény­te­len volt bevo­nulni a Beteh­sdá­ban léte­sí­tett hadi­ten­ge­ré­szeti kór­házba, mert azt gya­ní­tot­ták, rossz­in­du­latú daga­nat fej­lő­dött ki a tüde­jé­ben, a helyét pedig erre az idő­szakra helyet­tese, David Bor­den ellen­ten­ger­nagy vette át. Ő viszont sok­kal távol­ság­tar­tóbb, a for­ma­li­tá­sokra sokat adó ember volt, aki nem állt készen arra, hogy az ifjú Rams­hawe meg­fi­gye­lé­se­i­nek azon nyom­ban utá­na­jár­jon. Ezzel min­den bizonnyal mind­ket­te­jük szá­mára meg­ne­he­zíti majd a közös mun­kát – saját magá­nak azért, mert eset­leg valami fon­tos rész­let felett átsik­lik a figyelme, Rams­hawe had­nagyét pedig azért, mert nem lesz senki, aki tel­jes figyel­met szen­tel­jen neki.

Maga elé meredt, a két üze­netre, és ugyan­úgy esett neki az álta­luk jelen­tett prob­lé­má­nak, mint ahogy min­dig is szokta: azon­nal meg­pró­bálta fel­té­te­lezni a lehető leg­rosszabb ese­tet. Ez pedig a követ­kező volt: valami kül­földi idi­óta vásá­rolt jó pár száz ten­geri aknát a mocs­kos oro­szok­tól azzal a szán­dék­kal, hogy valami olyan helyre tele­pítse a kis roha­dé­ko­kat, ahová nem akarja, hogy bárki más is bejut­has­son. Rams­hawe had­nagy össze­vonta a szem­öl­dö­két. Nagyon való­szí­nűt­len­nek tűnt, hogy az oro­szok saját maguk sze­ret­nék fel­hasz­nálni az akná­kat. Egy­részt nem volt sem­mi­jük, amit elak­ná­sít­hat­ná­nak, más­részt pedig manap­ság csak a leg­rit­kább eset­ben kezd­tek hadi­ten­ge­ré­szeti fegy­ve­rek gyár­tá­sába, hacsak nem exportra készí­tet­ték azo­kat. Szó­val akkor ki az öreg isten­nek gyár­ta­nak? Jimmy Rams­hawe fej­ben gyor­san végig­fu­tott a lehet­sé­ges meg­ren­de­lők lis­tá­ján. Talán vala­me­lyik őrült barom odaát az öböl­ben? Kad­hafi? Az aja­tol­la­hok? Az ira­kiak?

Való­já­ban egyi­kük­nek sem volna oka arra, hogy ilyes­mit tegye­nek, igaz ugyan, az irá­niak nem egy­szer fenye­ge­tőz­tek akna­mező tele­pí­té­sé­vel. Akkor viszont az AN-124-es déli irányba indult volna, nem pedig kelet felé. Vagy ami még való­szí­nűbb, egy­sze­rűen köz­úton szál­lí­ta­nák az akná­kat. Kína? Nem. Ők legyár­ta­nák a saját­ju­kat… leg­alábbis azt hiszem. Észak-Korea? Talán. De ők is tud­nak gyár­tani maguk­nak.

Rams­hawe had­nagy úgy ítélte meg, hogy ez a rej­tély megér egy kicsit ala­po­sabb gon­dol­ko­dást. A kezébe vette a két üze­ne­tet, és köz­ben magá­ban mor­mo­gott. Azt hiszem, nem lenne valami okos dolog elszúr­nunk ezt az ügyet, mert ha vala­hol a Távol-Kele­ten egy­szer csak elkez­de­nek a leve­gőbe röpülni a hajók, akkor nagy való­szí­nű­ség­gel min­denki min­ket fog vádolni. Nem is beszélve arról, ha éppen ame­ri­kai hajó rob­ban fel. Iste­nemre mon­dom, akkor aztán nya­kig benne len­nénk! Fel­állt a kép­er­nyő elől, kifé­sülte a hom­lo­kába lógó fekete haj­tin­cse­ket, majd hatá­ro­zott lép­tek­kel az igaz­gató iro­dája felé indult.

Még min­dig a jelen­té­sek szö­ve­gét olvasta, ami­kor elért ahhoz a szinte szen­tély­szerű iro­dá­hoz, mely­ben vala­mi­kor maga Arnold Mor­gan is dol­go­zott. Szó­ra­ko­zot­tan ment előre, és még min­dig a soro­kat bön­gészte, ami­kor gyors kopog­ta­tás után egy­sze­rűen belökte az ajtót, majd szo­ká­sá­hoz híven, nem zavar­tatva magát, besé­tált a szo­bába.

– 'napot, ten­ger­nagy! – kezdte. – Azt hiszem, volna itt egy pár dolog, amit talán jobb lenne ala­po­san szem­ügyre ven­nünk.

David Bor­den fel­emelte a tekin­te­tét, arcán őszinte meg­döb­be­nés tük­rö­ző­dött.

– Had­nagy – mondta. – Mit gon­dol, képes volna arra, hogy meg­tisz­tel­jen a leg­alap­ve­tőbb udva­ri­as­ság­gal, és kopog­jon, mielőtt belép az iro­dámba?

– Uram? Ha jól emlék­szem, én kopog­tam.

– És akkor talán meg­várná, amíg azt mon­dom, hogy bejö­het?

– Uram. Sze­rin­tem most az eti­kett az, ami a leg­ke­vésbé fon­tos. Bele­bot­lot­tam valami nagyon sür­gős ügybe, és min­den­kép­pen az volna a leg­jobb, ha minél hama­rabb átnézné ezt a dol­got.

– Rams­hawe had­nagy. Az eti­kett­nek van­nak még olyan köve­tel­mé­nyei, melye­ket az Egye­sült Álla­mok hadi­ten­ge­ré­szete álta­lá­ban elvár a tiszt­je­i­től. Per­sze meg­ér­tem, hogy az ön hazá­já­ban rég kive­szett már az efféle udva­ri­as­ság.

– Uram, ez az én hazám.

– Ter­mé­sze­te­sen. Ennek elle­nére egyet­len olyan tiszt­tel nem talál­koz­tam még, aki­nek ilyen akcen­tusa lett volna.

– Nos erről nem tehe­tek. Mivel azon­ban az, amit csi­ná­lunk, csak puszta idő­po­csé­ko­lás, én pedig nem sze­ret­ném már az ele­jén elvágni magam most, hogy ön ül a nagy­fő­nöki szék­ben, a leg­jobb lesz, ha kime­gyek, és az egé­szet kezd­jük elöl­ről, rend­ben?

És mielőtt Bor­den ten­ger­nagy egyet­len szót is szól­ha­tott volna, Jimmy Rams­hawe kisé­tált az iro­dá­ból, majd becsukta az ajtót maga mögött.

Ezu­tán újra kopog­ta­tott, az igaz­gató pedig, aki kicsit abszurd­nak érezte a hely­ze­tet, kiszólt.

– Bejö­het, had­nagy!

– Na, hál' isten­nek, ezzel is meg­vol­nánk – mondta Jimmy, és fel­öl­tötte a rá jel­lemző, auszt­rál-filo­zo­fi­kus, kissé ferde moso­lyát. – Egyéb­ként, 'napot, ten­ger­nagy. Van itt valami, amit sze­rin­tem, meg kel­lene néz­nünk.

Átadta a két üze­ne­tet, David Bor­den pedig gyor­san átfu­totta őket.

– Nem tudom, miért volna ez annyira sür­gős – mondta ezu­tán. – Elő­ször is, fogal­munk sin­csen róla, vajon tény­leg ott vol­tak-e az aknák annak az orosz gép­nek a rak­te­ré­ben. Ha pedig mégis ott vol­tak, akkor fogal­munk sin­csen róla, vajon merre tar­tott az Anto­nov, egyéb­ként meg bármi is az úti cél, min­den­kép­pen ren­ge­teg időbe fog telni, amíg ezt a nagy szál­lít­mány aknát kira­kod­ják, tovább­szál­lít­ják, majd végül elkez­dik tele­pí­teni őket. Ekkorra viszont a műhold­ja­ink biz­to­san ész­re­ve­szik a készü­lő­dést. A maga helyé­ben nem pocsé­kol­nám rá tovább az idő­met.

– Vár­jon csak egy kicsit, uram. Ha min­den igaz, van itt több száz vado­na­túj ten­geri akna, ame­lyek szinte bizo­nyo­san ott utaz­nak a világ leg­na­gyobb teher­szál­lító gépé­nek a fedél­ze­tén vala­merre keleti irányba, talán Kína vagy India, de az is lehet, hogy Pakisz­tán, Korea, vagy akár Indo­né­zia felé. Vado­na­túj aknák, melye­ket külön meg­ren­de­lésre gyár­tot­tak le. Maga pedig úgy gon­dolja, semmi értelme nem lenne meg­pró­bálni követni eze­ket a nyo­mo­rult sze­mét­lá­dá­kat, és kide­rí­teni, kinek szál­lít­ják le őket?

– Nem, had­nagy. Biz­tos vagyok benne, hogy idő­ben meg­tu­dunk min­dent, drága erő­for­rá­sa­ink, pon­to­sab­ban szólva az ön ener­giái, elfe­csér­lése nél­kül.

– Nos, ha való­ban így gon­dolja, uram… Ez azon­ban ren­ge­teg, nagyon bri­záns rob­ba­nó­anyag, és valami roha­dék biz­to­san előre meg­ha­tá­ro­zott cél­ból akarja fel­hasz­nálni. Sze­rin­tem Mor­ris ten­ger­nagy min­den­kép­pen utána akarna nézni, és talán még a Nagy Embert is riasz­taná a Fehér Ház­ban.

– Had­nagy, Mor­ris ten­ger­nagy már nem áll ennek a hiva­tal­nak az élén, és remé­lem, hogy mos­tan­tól kezdve képes lesz meg­bízni az én íté­le­tem­ben is. Felejtse el az akná­kat. Biz­tos vagyok benne, hogy min­den idő­ben fel­színre kerül majd.

– Csak azt remé­lem, nem hagy­nak majd maguk után egy kész roncs­hal­mazt – ezzel Rams­hawe had­nagy kur­tán bic­cen­tett, sar­kon for­dult és kiment, köz­ben pedig egy auszt­rál kife­je­zést mor­mo­gott az orra alatt. – Kide­rült hát, milyen korcs kurafi vagy te is.

Este. Ugyanazon a napon
Hadműveleti terem, a Népi Nagyterem

Mos­tanra kikap­csol­ták a nagy kom­pu­ter­kép­er­nyőt. Az iráni dele­gá­ció elin­dult haza­felé, és éppen észak­ke­leti irány­ban halad­tak a Jichang Lun a pekingi nem­zet­közi rep­tér felé. Zhang ten­ger­nagy Zu Jicai ten­ger­naggyal beszél­ge­tett. Min­denki más elment már. A két régi barát és kol­léga egye­dül ült, teát szür­csöl­tek, melyet – mivel senki más­nak nem volt sza­bad a Nagy­te­rem­ben tar­tóz­kod­nia – az egyik őrnek kel­lett elké­szí­te­nie. Olyan íze van, gon­dolta Yushu, mintha csak Mao ter­mo­szá­ból maradt volna meg, az 1935-ös Hosszú Mene­te­lés­ből.

– Még min­dig nem egé­szen vagyok meg­győzve, Yushu. Te tény­leg azt hiszed, ele­get nyer­he­tünk ebből az ügy­ből ahhoz, hogy meg­koc­káz­tas­sunk egy világ­mé­retű olaj­ke­res­ke­delmi kataszt­ró­fát?

– Á, Jicai, te min­dig is szü­le­tett tak­ti­kus maradsz, szü­le­tett stra­téga. Min­dig úgy visel­kedsz, mint a vér­beli parancs­no­kok. Nagyon tisz­tán látod a dol­go­kat, a leg­kö­ze­lebbi csa­pást és annak követ­kez­mé­nyét.

– És te nem így gon­dol­kodsz?

– Vala­mi­kor régen, ami­kor még én vol­tam a hadi­ten­ge­ré­szet főpa­rancs­noka, igen. Most már azon­ban kény­te­len vagyok sok­kal poli­ti­ku­sab­ban látni min­dent, és meg­vál­toz­tat­tam a pers­pek­tí­vá­i­mat. Pró­bá­lom össze­füg­gé­se­i­ben tekin­teni a dol­go­kat.

– Attól tar­tok, ked­ves Yushu, hogy ha egy ame­ri­kai tan­ker a Hor­muzi-szo­ros­ban eset­leg össze­üt­közne az egyik ilyen orosz akná­val, akkor hama­ro­san nagyon sok össze­füg­gést figyel­hetsz majd meg.

Zhang ten­ger­nagy elmo­so­lyo­dott, és kicsit sava­nyú képet vágott, ami­kor bele­kor­tyolt a teá­jába, a követ­kező pil­la­nat­ban azon­ban már lágy han­gon foly­tatta.

– Mit gon­dolsz, egyet­ér­tet­tek a ter­vem­mel? Sze­rin­ted Husszein azzal hív majd vissza, hogy a kor­má­nyuk bele­egye­zett? .

– Szinte tel­je­sen biz­tos vagyok benne. Tudod, milyen meg­győző tudsz lenni az olya­nok­kal szem­ben, akik azt akar­ják, hogy valaki meg­győzze őket.

– Ez is része a stra­té­gi­ám­nak, Jicai. Nagyon jól tudom, hogy az iráni hadi­ten­ge­ré­szet min­den egyes tiszt­jé­nek mell­ka­sá­ban való­já­ban egy for­ra­dal­már szíve dobog. Hát per­sze, hogy vágy­nak arra a hihe­tet­len pénz­összegre, amit a világ­mé­retű olaj­vál­ság alatt keres­het­né­nek. Amit azon­ban való­já­ban sze­ret­né­nek, az az, hogy a lehető leg­na­gyobb csa­pást mér­hes­sék a Nagy Sátánra, valami olyas­mi­vel, ami óri­ási zavart okoz­hat a min­den­napi ame­ri­ka­iak éle­té­ben.

– Attól tar­tok, töké­le­te­sen kiis­mer­ted őket, Yushu, és félek, végre fog­juk haj­tani a ter­ve­det. Lerak­juk azo­kat az akná­kat. Ami­től pedig min­den­nél job­ban tar­tok, hogy mindez milyen követ­kez­mé­nyek­kel jár majd. Az ame­ri­ka­iak szinte biz­to­san meg­je­len­nek az öböl­ben, kivont kard­dal, és talán a mi hajó­inkra is rátá­mad­nak. Hiszen te is tudod, hogy nem vagyunk velük egy súly­cso­port­ban!

– Megint olyan vagy, mint ami­lyen az előbb. A leg­kö­ze­lebbi csa­pás és annak követ­kez­mé­nye. Hama­ro­san azon­ban meg­kér­lek majd rá, hogy pró­bálj a dol­gok mögé tekin­teni. De egye­lőre még nem. Addig leg­alábbis, míg az irá­niak bele­egyező vála­szuk­kal fel nem keres­nek ben­nün­ket, sem­mi­kép­pen. Akkor majd min­denbe beavat­lak.

– Nagyon várom a pil­la­na­tot, Yushu, de már leg­alább tizen­két órája itt vagyunk ebben a terem­ben. Azt hiszem, jobb volna indul­nunk, és vala­mi­lyen vacsora után néz­nünk.

A két férfi liftbe szállt, fel­men­tek a Nagy­te­rem köz­ponti szint­jére, ahon­nan nyolc­tagú járőr kísérte el őket a főbe­já­rat­hoz, a sötét, fagyos Tienan­men téren túlra. Ott járó motor­ral várt rájuk a hosszab­bí­tott, fekete Mer­ce­des. A járőr vigyáz­ban állva várta meg, amíg a kocsi – kere­kei a szűz hóban ropogva elin­dul, és a tér nyu­gati oldala men­tén haladva, északi irányba viszi a két magas rangú parancs­no­kot, a Til­tott Város felé, amely még min­dig őrzi a Sár­kány Tró­nust, mely a leg­több nyu­gati sze­mé­ben a mai napig a kom­mu­nista Kína hatal­má­nak jel­képe.

Meg­le­het, hogy a soha el nem fele­dett Mao Ce-tung port­réja – mely ezen az éjje­len mintha vala­me­lyest hall­ga­ta­gon és hűvö­sen tekin­tett volna le – nem moso­lyo­dott el, amint a ten­ger­na­gyok Mer­ce­desé elha­ladt a Tienan­men kapu mel­lett, de min­den oka meg­lett volna rá. Hiszen ha más­nak nem is, Mao-nak min­den­kép­pen tet­szett volna Zhang Yushu ten­ger­nagy tit­kos terve.

21.00 (helyi idő szerint). Ugyanazon a napon
NBH
Fort Meade, Maryland

Bor­den ten­ger­nagy haza­ment. Az ame­ri­kai kém­be­ren­de­zé­sek keze­lő­i­nek új műszakja dol­go­zott egész éjsza­kán keresz­tül. A nap­pali műszak­nak csak egyet­len olyan tagja volt, aki még min­dig a hiva­tal­ban maradt. Jimmy Rams­hawe had­nagy továbbra is az iro­dá­já­ban tar­tóz­ko­dott, bezárt ajtaja mögött gör­nyedve Ázsiát ábrá­zoló tér­ké­pek fölé, ten­ge­ré­szeti tér­ké­pe­ket töltve le szá­mí­tó­gépe kép­er­nyő­jére, pró­bál­ván kita­lálni, vajon merre tart­hat az Anto­nov-124-es, rak­te­ré­ben halá­los szál­lít­má­nyá­val, és ami még ennél is fon­to­sabb, vajon hol fog tan­kolni útköz­ben. Azok az óri­ási D-l8-as haj­tó­mű­vek biz­to­san meg­za­bál­nak leg­alább tíz tonna üzem­anya­got órán­ként – ami azt jelenti, hogy maxi­mum 4200 km-t tehet meg egy fel­töl­tés­sel. Annak a roha­dék­nak min­den­kép­pen le kell száll­nia vala­hol. Még­pe­dig hama­ro­san.

Jimmy gon­do­la­tai gyors, tiszta folyam­ként áram­lot­tak a fejé­ben. Szá­mí­tá­sai sze­rint a szál­lí­tó­gép­nek nagy­já­ból öt órá­val a fel­szál­lása után lan­dol­nia kell vala­hol. Két­szer is utá­na­né­ze­tett a CIA orosz­or­szági ügy­osz­tá­lyá­nál Lang­ley-ben, de mind­ed­dig semmi ered­mény. Három­szor is ellen­őriz­tette a KKÉA-val, Lang­ley Közel-Keleti, Észak-Afri­kai ügy­osz­tá­lyá­val, de ők sem tud­tak közölni sem­mit. Rams­hawe had­nagy azon­ban vég­te­le­nül kitartó típus volt, és eltö­kélte magá­ban, addig fog itt ülni az iro­dá­já­ban, míg meg nem tudja mon­dani neki valaki, vajon hol szállt le a világ leg­na­gyobb teher­szál­lító repü­lő­gépe.

A 22.00 elér­ke­zett. Azu­tán eljött a 22.30 is, és akkor meg­csör­rent az asz­ta­lán álló tele­fon. A vonal másik végén Lang­ley jelent­ke­zett. Azt ugyan senki nem mondta meg neki, hol lan­dolt az Anto­nov, a hírek ennek elle­nére töké­le­te­sen kielé­gí­tet­ték a kíván­csi­sá­gát. Az An-124-es nem régen szállt fel egy szi­go­rúan őrzött rep­tér­ről, a Kazahsz­tán­ban levő Zsez­kaz­gan váro­sá­tól nem messze. Ami iga­zán érde­kessé tette az egé­szet, az a rep­tér neve volt, Baj­ko­nur – az orosz űrprog­ram­hoz épí­tett, szi­go­rúan tit­kos támasz­pont. A CIA min­dig tar­tott ott leg­alább egy embert.

– Ez aztán szép csen­des volt, öreg­fiú – motyogta Jimmy Rams­hawe elgon­dol­kozva a légi­irá­nyí­tó­nak, aki tőle majd 11 300 km-re, közép-Ázsi­á­ban végezte a mun­ká­ját. – Bizony nagyon szép.

Ezu­tán újra csak lehívta moni­to­rára a szá­mí­tó­gé­pé­ben tárolt tér­ké­pe­ket, és meg­pró­bálta kikö­vet­kez­tetni a 120 darab ten­geri akna ren­del­te­tési helyét. Meg­nézte a dél­ke­leti irányba, India felé vezető útvo­na­la­kat, de miután egy ideig merengve bámulta a Hima­lája hatal­mas csú­csait, rájött, hogy csak egyet­len meg­ol­dás lehet­sé­ges. Az aknák Kínába tar­ta­nak.

– És mivel ezek a kis roha­dé­kok csak a víz alatt működ­nek – motyogta magá­nak –, egy hoz­zám hason­lóan magas intel­lek­tu­á­lis ener­gi­ák­kal meg­ál­dott sze­mély könnye­dén kikö­vet­kez­tet­hetné, hogy való­szí­nű­leg az óceán mel­lett köt­nek ki vala­hol, talán Sang­haj­ban, vagy az ország déli részén levő kínai hadi­ten­ge­ré­szeti támasz­pon­tok vala­me­lyi­kén.

Mind­egy melyik, gon­dol­ko­zott el, az Anto­nov­nak szinte bizo­nyo­san meg kell áll­nia még egy­szer tan­kolni, amire viszont nagy való­szí­nű­ség­gel Kína vala­me­lyik távoli kato­nai támasz­pont­ján kerül sor, az ország nyu­gati részén. Ebben az eset­ben pedig, foly­tatta gon­do­lat­me­ne­tét, haza­me­gyek és lefek­szem aludni. Tizen­két óra múlva azon­ban, itteni idő sze­rint vala­mi­vel dél után, meg­ke­re­sem azt a jelen­tést, amely közli, hogy leszállt vala­hol a Kínai-ten­ger part­já­nál – való­szí­nű­leg egy hadi­ten­ge­ré­szeti támasz­pont köze­lé­ben. Per­sze nem sok értelme túl­sá­go­san fel­iz­gatni magam az ügyön, hiszen nagyon úgy néz ki, hogy ez az új főnök sze­mé­ben annyit sem ér az én véle­mé­nyem, mint egy vödör ken­gu­ru­here. Némi szo­mo­rú­sá­got érzett, miköz­ben kisé­tált iro­dá­já­ból, majd keresz­tül­ment az óri­ási köz­ponti helyi­sé­gen, ki a gyé­ren meg­vi­lá­gí­tott Nem­zet­biz­ton­sági Hiva­tal Had­mű­ve­leti Köz­pont­já­nak (NBHHK) épü­le­té­ből, majd elin­dult haza­felé. Így aztán Jimmy Rams­hawe had­nagy – akár­csak a főnöke – mélyen aludt, ami­kor az Anto­nov leszállt újra­töl­teni üzem­anyag­tar­tá­lyait a Kína észak­nyu­gati részén levő, min­den­től távol eső és til­tott repü­lő­té­ren – azon, mely a könyör­te­len Takla Makan siva­tag szé­lén, Lop Nor­nál fek­szik, Kína nuk­le­á­ris fegy­ve­rek­kel fog­lal­kozó kutató- és fej­lesz­tő­köz­pont­já­nak kel­lős köze­pén.

Kína siva­ta­gai közül, a maga 1930 km-es hosszú­sá­gá­val, a Takla Makan a leg­na­gyobb. A neve kína­iul azt jelenti, „a siva­tag, melybe az ember belép, de onnan soha nem jut ki”. Az Anto­nov azon­ban, orosz lévén, ezzel csep­pet sem törő­dött, így egy órá­val az után, hogy föl­det ért, teli tan­kok­kal újra a leve­gőbe emel­ke­dett, majd dél­ke­leti irányba for­dult, és elin­dult hát­ra­levő, 2700 km-es útjára, egye­ne­sen Zu ten­ger­nagy déli flot­tá­já­nak főha­di­szál­lása felé.

Hét héttel később, 2007. március 13.
A Déli Flotta főhadiszállása Zhanjiang,
Guangdong tartomány

A mólók­nál fel­sze­relt lám­pák min­dent meg­tet­tek, hogy fényük­kel meg­vi­lá­gít­sák az éjszaka kísér­te­ties sötét­sé­gét. Az ala­cso­nyan csüngő fel­le­gek­ből azon­ban zápor hul­lott alá, végig­sö­pörve a nyüzsgő hadi­ten­ge­ré­szeti támasz­pon­ton, hideg, min­den­hová befu­ra­kodó párát tolva maga előtt. Oda­kint, az Ötös Móló­nál fekete vezér­kari gép­ko­csi par­kolt az árnyék­ban, járó motor­ral és fel­kap­csolt fény­szó­rók­kal, ide-oda ver­deső ablak­tör­lők­kel pró­bálva fel­venni a küz­del­met a sza­kadó eső­vel. Zhang és Zu ten­ger­na­gyok figyel­ték, ahogy kifu­tott a kínai, nyílt ten­geri flotta – talán az első azóta, hogy az eunuch Zheng He ten­ger­nagy, a tizen­ötö­dik szá­zad első felé­ben elin­dult, kin­cse­ket haj­szolva.

Akko­ri­ban Zheng ten­ger­nagy hét, hősi éne­kekbe illő uta­zá­sát az Indiai-óce­á­non keresz­tül egé­szen a Per­zsa-öbö­lig, vala­mint Afrika part­ja­iig, úgy tekin­tet­ték, mint a világ leg­ha­tal­ma­sabb hadi­ten­ge­ré­sze­té­nek leg­nagy­sze­rűbb cse­le­ke­de­tét. És akko­ri­ban a kínai hadi­ten­ge­ré­szet való­ban a világ egyik leg­ha­tal­ma­sab­bika volt. Hatal­má­nak csúcs­pont­ján 3500 hajója volt, ebből 2700 hadi­hajó, melyek a Kína keleti part­jai mel­lett léte­sí­tett szám­ta­lan nagy támasz­pont, vala­mint kikötő vala­me­lyi­kén állo­má­soz­tak. Zheng ten­ger­nagy több mint 100 hajót, vala­mint 30 000 embert vitt magá­val Afrika keleti part­ja­ira, Kenyába, Ará­bi­ába, fel a Vörös-ten­ge­ren, egye­ne­sen az öbö­lig, átkelve a Hor­muzi-szo­ro­son. Ott aztán lehor­go­nyoz­tak, és az álta­luk hozott sely­met, vala­mint por­ce­lánt a fej­let­tebb arab gyógy­szer­gyár­tás ter­mé­ke­ire és az egyip­tomi tar­tó­sí­tó­szerre, a mir­hára cse­rél­ték. Haza­felé pedig még meg­áll­tak Sziám part­ja­i­nál, és érté­kes gyön­gyö­ket, ara­nyat, jadét vet­tek a fedél­zetre. Zheng ten­ger­nagy saját zász­lós­ha­jója 122 m hosszú, kilenc árbo­cos volt, vagyis majd­nem ötször akkora, mint Kolum­busz Kris­tóf hat­van évvel később készült hajója, a Santa Maria. A kínai hadi­ten­ge­ré­szet leg­na­gyobb fel­fe­de­zője nyolc­van évvel hama­rabb jutott el Afrika keleti part­ja­iig, mint Vasco Da Gama, és már csak azért is sze­ren­cse, hogy nem egy­szerre érkez­tek oda, mert a kínai ten­ger­nagy hatal­mas hadi­ha­jói mel­lett a mind­össze 25 m hosszú­ságú, „apró” spa­nyol kara­vel­lák – melyek­nek keresz­tül kel­lett vere­ked­niük magu­kat a Jóre­mény­ség-foká­nak veszé­lyes vizein – min­den bizonnyal csú­fo­san eltör­pül­tek volna.

Vajon mi kész­tet­hette a Ming dinasz­tia ural­ko­dó­ját arra, hogy ezt az erős flot­tát néhány évvel később egyik pil­la­nat­ról a másikra szél­nek eressze, azóta sem tud­juk biz­to­san. Talán az a gyanú, ami­vel Kína min­dig is tekin­tett az ide­ge­nekre? Az, hogy min­denki fölött álló­nak tekin­tette magát a nem­zet? Vagy talán az ural­kodó ennyire bele­fá­sult volna az állandó elzárt­ságba? Lehet­sé­ges, hogy ami­kor Zheng He ten­ger­nagy utolsó útján, 1433-ban haza­felé haladva, az Indiai-óceán kel­lős köze­pén meg­halt, ezzel olyan nagy űrt hagyott a kínai hadi­ten­ge­ré­szet parancs­no­kai között, ame­lyet nem lehe­tett soha többé kitöl­teni. Per­sze való­színű, hogy a végső igaz­ság azzal a dön­tés­sel kap­cso­lat­ban, mely tel­jes mér­té­kig meg­til­tott min­den ten­ge­ren­túli kalan­do­zást, az ifjú Ming csá­szár, Zhu Zhanji sza­va­i­ban kere­sendő. Ő volt az ural­kodó abban az idő­szak­ban, ami­kor Zheng ten­ger­nagy meg­tette tör­té­nelmi jelen­tő­ség­gel bíró uta­zá­sait.

– Engem csep­pet sem érde­kel­nek – mondta egy­szer – a kül­földi dol­gok.

Ter­mé­sze­te­sen ekkor nem a Kazahsz­tán mezőin kiter­melt nyers­olajra gon­dolt.

• • •

Most azon­ban nagy ugrás­sal az idő­ben, 2007 hosszú telén, Zhang Yushu ten­ger­nagy nem enged­hette meg magá­nak azt a luxust, hogy ne törőd­jön a kül­földi dol­gok­kal, így kény­te­len volt hátat for­dí­tani annak a poli­ti­ká­nak, melyet Kína a hadi­ten­ge­ré­sze­té­vel kap­cso­lat­ban, az elmúlt majd 580 év során köve­tett. Egé­szen az I. világ­há­ború kitö­ré­séig nem akadt egyet­len olyan hadi­ten­ge­ré­szet sem – a világ nagy hatal­mait is bele­értve –, mely mére­té­ben vagy akár viszo­nyí­tott tűz­ere­jé­ben méltó ellen­fele lett volna a Ming csá­szá­rok hatal­mas flot­tá­já­nak.

Zhang Yushu mered­ten figyelte a hadi­ten­ge­ré­szet vezér­kari gép­ko­csi­já­nak szél­vé­dő­jén keresz­tül, amint a móló­nál dol­go­zók elol­doz­zák az 1700 ton­nás, cél­kö­vető raké­tá­kat hor­dozó fre­gatt, a Shantou köteleit, mely Zheng He zászlóshajója, a Tiszta Harmónia mellett minden bizonnyal törpének tűnt volna.

– Útnak indult, Jicai. Micsoda jelen­tős pil­la­nat ez ten­geri erőnk hosszú tör­té­nelme során! Gon­dolj csak bele, itt van ez a kicsi, Jianghu 053 típusú fre­gatt, amely 500 évvel korábbi elő­de­ink nyo­mát követi. Ugyan­azo­kat az ősi ten­geri útvo­na­la­kat, melyek a Selyem úthoz hason­lóan, tör­té­nel­münk leg­fé­nye­sebb nap­jait idé­zik. Úgy érnek most vissza hajó­ink a Per­zsa-öbölbe, mint ütő­ké­pes had­erő, amely bizo­nyos érte­lem­ben megint uralni akarja a világ keres­ke­del­mét.

– Nem vagyok biz­tos benne, hogy az ame­ri­ka­iak is ennyire osz­tozni fog­nak majd a lel­ke­se­dé­sed­ben, Yushu. Ők ugyanis azt gon­dol­ják, hogy akkor tart­hat­nak igényt az öbölre és annak vize­ire, ami­kor ked­vük tartja.

– Á, igen. Talán iga­zad van. De ne fel­edd el, hogy mi már több mint fél évez­rede ott vol­tunk az ara­bok­nál, még­pe­dig szí­ve­sen látott barát­ként és keres­ke­delmi part­ner­ként. Emlék­szel még rá, hogy néhány évvel ezelőtt is ástak ki Ming kora­beli por­ce­lán­tár­gya­kat a Hor­muzi-szo­ros part­ja­i­nál? A mi tör­té­nelmi gyö­ke­re­ink nagyon messzire nyúl­nak vissza abban a régi­ó­ban és a per­zsák is sze­ret­nék, ha vissza­tér­nénk oda, segí­teni őket a Nyu­gat­tal foly­ta­tott küz­del­mük­ben. Ó igen, Jicai. Az ősapá­ink örök­sé­gé­nek jogán megyünk azokra a vizekre.

– És ren­ge­teg rob­ba­nó­anya­got is viszünk magunk­kal a nagyobb nyo­ma­ték ked­vé­ért, ugye, Yushu?

A Shantou lassan beállt a fő csatornába, miközben a zuhogó eső miatt hatalmas, irányított víz-víz rakétavetőin megcsillantak a kikötői fények. Hat darab, ikerlövegeknek helyet adó lövegállásai sötétségbe burkolóztak. Az esőfüggönyön keresztül is kivehetők maradtak ötcsövű, rögzített, tengeralattjáró-elhárító aknavetői. Ami azonban rejtve maradt, az a fő fegyverzet volt, melyet erre az utazásra a fregatt magával vitt – mégpedig hatvan darab vadonatúj, orosz gyártmányú tengeri akna, amelyeket vastag vászontakaróval lefedve védtek meg a mindössze két órával korábban áthaladó amerikai kémműhold kíváncsi tekintete elől.

A korom­fe­kete hori­zon­ton ott várt a Shantou-ra két, Sanghajban készült testvérhajója, a Kangding, valamint a Zigong. Velük volt a kínai haditengerészet vadonatúj, orosz gyártmányú, 400 dollár millió értékű rombolója, a 8000 tonnás, 153 m hosszú, Szovremennyij-osztályú Hangzhou, amely a hang feletti sebességgel haladó, célkövető, Raduga SS-N-22-es, Sunburn rakétákat hordozott. A Hangzhou azonban nem azért tartott velük, hogy felszíni harcba bocsátkozzon. Küldetése szigorúan bizalmas jellegű volt. A romboló fogja ugyanis vezetni a többi hajót ezen a 9700 km-es úton Hormuzig, főképpen azért, mert fedélzetére további negyven tengeri aknát tudtak felzsúfolni. A másik ok az volt, hogy egy esetleges fegyveres összecsapás esetén a Hangzhou volt a legjobban felszerelve arra, hogy valahogy ki tudja húzni a kis flottát a csávából. Persze, ha egy nagy amerikai cirkáló eltökélt kapitányával kerül szembe, akkor még neki sem sok esélye marad.

Útjuk során a hajók átsze­lik a Dél-kínai-ten­gert, fel, keresz­tül a Malak­kai-szo­ro­son egé­szen a Ben­gáli-öbö­lig, ahol talál­koz­nak majd a 37 000 ton­nás kínai tan­ker­ha­jó­val, a Nan­cang-gal, mely a hadi­ten­ge­ré­szet Haing Gyi-szi­geti támasz­pont­ján állo­má­so­zik, a bur­mai Bas­sin folyó del­tá­já­ban, Ran­go­on­tól nyu­gatra, a hul­lámzó, dúsan termő rizs­föl­de­ken túl.

A Haing Gyi-szi­get szá­mos álmat­lan éjsza­kát oko­zott az Egye­sült Álla­mok elnöke nem­zet­biz­ton­sági tanács­adó­já­nak, Mor­gan ten­ger­nagy­nak, aki még akkor is gya­nak­vóan tekin­tett a kína­iak min­den meg­moz­du­lá­sára, ami­kor egy­ál­ta­lán nem fenye­get­tek vihar­fel­hők. Ami­att, hogy ilyen hatal­mas kínai üzem­anyag­rak­tár és hadi­ten­ge­ré­szeti támasz­pont épült fel a bur­mai bel­vi­ze­ken, a hideg fut­ko­sott a hátán. Külö­nö­sen az után, hogy hírét vette, a kína­iak vas­út­vo­na­lat épí­tet­tek Kun­ming­tól, Yun­nan-tar­to­mány 2000 éves fővá­ro­sá­tól, a bur­mai hatá­ron keresz­tül, egé­szen a Lashio nevű vas­úti cso­mó­pon­tig, ame­lyen könnyen szál­lít­hat­nak bár­mi­lyen hadi­anya­got, ha a már most is Bur­má­ban levő, 1,4 bil­lió dol­lár értékű kínai fegy­ver­zet nem bizo­nyulna elég­nek.

• • •

A zhang­ji­angi dokk­ban eköz­ben Zhang ten­ger­nagy bele­bur­ko­ló­zott nagy­ka­bát­jába, és köze­lebb ment, hogy job­ban lássa, amint a Shantou elindul a kikötő falának fekete vonala felé, onnan pedig tovább, a Dél-kínai-tenger koromfekete vizeire.

– Téged nem ráz a hideg emi­att, Jicai? Látva, ahogy ez a modern, nyílt­ten­geri flotta beve­tésre indul a sötét éjsza­ká­ban, és 500 éve elő­ször, ide­gen vize­ken hajt­ják végre kül­de­té­sü­ket?

– Még nem vagyok benne biz­tos, Yushu. Ha majd meg­tud­juk, pon­to­san mennyire hábo­rod­nak fel az ame­ri­ka­iak e bizo­nyos beve­tés miatt, töb­bet is mon­dok.

Azon­ban még a bölcs és tapasz­talt Jicai is meg­döb­bent azon a lep­le­zet­len vála­szon, mely régi barátja szá­já­ból hang­zott el:

– Ez csak figye­lem­el­te­re­lés, Jicai. Puszta figye­lem­el­te­re­lés.

Március 13.12.00 (helyi idő szerint)
A Fehér Ház, Washington D. C.

– Mégis hova az ördögbe men­nek? – kér­dezte Mor­gan ten­ger­nagy köve­te­lőzve, miköz­ben a kezé­ben tar­tott szem­csés, rossz minő­ségű műhold­fel­vé­te­le­ket nézte, melyek a kínai par­to­kat borító vas­tag fel­hő­ré­te­gen keresz­tül készül­tek. – Úgy néz ki három fre­gatt, meg egy Szov­re­mennyij-osz­tá­lyú rom­boló, ame­lyek dél felé tar­ta­nak. De vajon mi a fené­ért, és milyen messzire? Na és vajon ki az ördög fogja majd meg­tan­kolni őket? Ezt mondd meg nekem.

– Attól tar­tok, ehhez nem értek – vála­szolta Kathy O'Brian.

– Pedig jobb volna. Az ilyesmi min­denki szá­mára álta­lá­nos művelt­ség­nek kel­lene len­nie Washing­ton­ban.

– Nem is tud­tam.

– Szó­val akkor sze­rin­ted milyen messzire men­nek?

– Hon­nan tud­hat­nám?

– Tudom, hogy nem tudod. Csak arra kér­lek, adj némi útmu­ta­tást, vagy ez túl sok volna? Amit tudni sze­ret­nék, hogy vajon hosszú útra indul­tak-e, talán meg­lá­to­gatni iráni bará­ta­i­kat, mert ha így áll a dolog, akkor eze­ket a fre­gat­to­kat újra kell majd töl­te­niük, még­pe­dig az isten­verte bur­mai szi­ge­ten levő új támasz­pont­juk­ról.

– Milyen bur­mai szi­get­ről beszélsz?

– A Haing Gyi-szi­get­ről. Annak a támasz­pont­nak a fel­épí­tése volt az első komo­lyabb hadi­ten­ge­ré­szeti had­mű­ve­le­tük a saját fel­ség­vi­ze­i­ken kívül! – kiál­totta a ten­ger­nagy. – És most vissza­té­rünk a rohadt tizen­ötö­dik szá­zadba, ami­kor az ő flot­táik ural­ták az Indiai-óce­ánt, és Per­zsa-öblöt. És van itt még valami. Mi az ördög tör­tén­he­tett azzal a ren­ge­teg ten­geri akná­val, ami­ket kira­kod­tak Zhan­ji­ang­ban? Hol a pokol­ban van­nak, és mi a fené­ért nin­csen senki, aki elmon­daná nekem, mi tör­té­nik? Hol az isten­ben van George Mor­ris?

– Mint azt te is nagyon jól tudod, drá­gám, rákos daga­na­tot talál­tak a jobb tüde­jé­ben.

– Nem is csoda, ami­lyen sokat dohány­zott – vála­szolta morogva a ten­ger­nagy, szi­var­füs­töt pöfé­kelve. – Most hol van?

– Inten­zív kemo­te­rá­pi­á­nak vetik alá, mint azt szin­tén nagyon jól tudod. És mivel ez a ször­nyű keze­lés tel­je­sen beteggé teszi, gon­do­lom, éppen alszik.

– Akkor ébresz­tesd fel vala­ki­vel.

– Drá­gám, kér­lek, hagyd abba – sóhaj­tott fel Washing­ton leg­szebb vörös hajú asszo­nya.

Két héttel később, március 27.
Fort Meade, Maryland

Rams­hawe had­nagy mód­sze­re­sen rágta keresz­tül magát a nagy halom­nyi műhold­fel­vé­te­len. Kivá­lo­ga­tott vagy tucat­nyi fény­ké­pet, majd meg­pró­bálta úgy egy­más mellé helyezni, hogy abból kide­rül­jön, a raj­tuk lát­ható három ten­ger­alatt­járó vajon tény­leg kon­voj­ban halad-e az Arab-ten­ge­ren. Sze­ren­csére a képe­ken volt néhány KNNYSZ is (óri­ási tan­ker­ha­jók, külö­nö­sen nagy nyers­olaj-szál­lí­tók) a képek közép­tá­ján, ame­lyek­hez viszo­nyít­ha­tott, így hama­ro­san arra a követ­kez­te­tésre jutott, hogy a három ten­ger­alatt­járó bizony össze­tar­to­zik, és nagy­já­ból más­fél kilo­mé­te­res távol­ságra egy­más­tól, egye­ne­sen északi irányba halad a nyu­godt, kék fel­szín alatt. Ami pedig még ennél is fon­to­sabb, orosz Kilo-osztályú hajók voltak, vagyis azok a halálos kis dízel-elektromos támadó tengeralattjárók, melyeket az oroszok a világon mindenkinek exportáltak, ha a vevő elég vastag pénztárcával jelentkezett náluk – vagyis elsősorban Kínának, Indiának és Iránnak.

Rams­hawe had­nagy követ­kező lépése az volt, hogy meg­ha­tá­rozza, mely ország zász­laja alatt hajóz­nak. Többé-kevésbé biz­tos volt benne, hogy a három iráni Kilot sikerült megtalálnia, egyet Bandar Abbasban, kettőt pedig a Chah Baharban létesített támaszpontjukon, az öböl vizein kívül, az Ománi-öböl északi partjainál. Amennyire meg tudta mondani, az indiaiaknak egyetlen tengeralattjárójuk sem volt szolgálatban, így hát a Kilok szinte teljes bizonyossággal kínaiak voltak, és talán éppen a Chah Bahar-i tengeralattjáró-támaszpont felé tartottak. Ez viszonylag szokatlannak számított, de azért egyáltalán nem földrengetően komolynak. A kínai hadihajók látványa manapság mindennapinak számított az Indiai-óceánon és az Arab-tengeren. Néhanapján még a Hormuzi-szorost is meglátogatták, és éppen ma érkezett néhány műholdfelvétel, melyen egy négy hadihajóból álló kínai flottilla volt látható – köztük egy nagy, Szovremennyij-osztályú rombolóval –, amint a Bengáli-öblön keresztül, az indiai szubkontinens déli csücske felé haladnak. Nem volnék nagyon meglepve, ha ez az istenverte vidám kis társaság egészen Hormuzig menne, tűnődött Jimmy. Hiszen ott van az a finomítójuk, meg isten tudja, még mi egyéb.

Rams­hawe had­nagy gon­dol­ko­dott. A négy fel­színi hajó nagyon is nyíl­tan haladt, mióta csak elhagy­ták a Dél-kínai-ten­gert.

– Nem nagyon aggód­nak – motyogta magá­nak.

A Kilok azonban sokkal jobban vigyáztak. Eddig senki nem vette észre őket, mióta csak elhagyták a támaszpontjukat, hiszen leginkább a felszín alá merülve haladtak, és csak rövid időszakokra emelkedtek fel lélegeztetni. Most azonban már itt voltak Jimmy szeme előtt, ahogy éppen legközelebbi barátaikhoz, Irán legdélebbi partjai felé tartanak.

– Ez azt jelenti, hogy össze­sen hét kínai hajó megy ugyan­abba az isten­verte irányba, és talán ugyan­arra az isten­verte helyre – motyogta továbbra is magá­ban a fia­tal had­nagy, miköz­ben a Jane's Hadi­ha­jók leg­újabb kiadá­sá­ért nyúlt, mely a világ hadi­ten­ge­ré­szeti bib­li­á­já­nak szá­mí­tott. Na hadd néz­zem csak! Jianghu fre­gat­tok. Ezek fejen­ként hat­van ten­geri aknát hor­doz­hat­nak, az a rom­boló pedig fel van sze­relve sínek­kel további negy­ven­hez. Na és a Kilok? Mi is áll itt? Huszonnégy torpedót, vagy huszonnégy tengeri aknát hordozhatnak, vagy ezt, vagy azt. Szóval, ha ezek a kis rohadékok is tengeri aknákat szállítanak, akkor az összesen hetvenkettő, plusz még az a 220, ami a felszíni hajók fedélzetén van elhelyezve. Az már majdnem 300. Istenemre, ezzel aztán jó kis balhét lehet csinálni.

A had­nagy tisz­tá­ban volt vele, hogy magá­ban éppen két, egy­más­tól tel­je­sen külön­álló prob­lé­mát pró­bál össze­kap­csolni. Elő­ször is, mégis mi az öreg isten tör­tént azok­kal a ten­geri aknák­kal, ame­lyek végül Zhan­ji­ang­ban kötöt­tek ki? A másik pedig, mi az istent akar­nak azok az átko­zott kínai hadi­ha­jók az Indiai-óce­á­non és az Arab-ten­ge­ren?

Per­sze sem­mi­lyen bizo­nyí­téka nem volt arra nézve, hogy a hajók akár egyike is ten­geri akná­kat hor­dozna. Egy biz­tos, a műhold­fel­vé­te­le­ken semmi ilyesmi nem lát­szott, csak az óri­ási taka­rók. Ennek elle­nére úgy érezte, mégis köte­les­sége volna riasz­tani köz­vet­len felet­te­sét, Bor­den ten­ger­na­gyot, még akkor is, ha az eset­leg sem­mibe veszi. Ezért hát össze­ál­lí­tott egy rövid emlé­kez­te­tőt, és elküldte neki.

Tizenöt perc­cel később az igaz­ga­tó­he­lyet­tes iro­dá­jába ren­del­ték, ő pedig oda­ment, hatá­ro­zot­tan beko­po­gott az ajtón, majd türel­me­sen várt, míg beszó­lít­ják.

– Had­nagy, én nagyra becsü­löm az üggyel kap­cso­la­tos igye­ke­ze­teit, de ma reg­gel már meg­tud­tam Lang­ley-től, hogy az irá­niak valami negy­ven­nyolc órás bulit tar­ta­nak a kínai hadi­ten­ge­ré­szet­tel együtt oda­lent, Ban­dar Abbas­ban. Zene­ka­rok, parádé, vörös sző­nye­gek, vacsora, beszé­dek, tévé­köz­ve­tí­tés, min­den, ami ilyen­kor lenni szo­kott. Ha min­den igaz, a fel­színi hajók a ter­ve­ik­nek meg­fe­le­lően vala­mi­kor jövő hét­főn érkez­nek meg. Így aztán saj­ná­lom, de úgy tűnik, a maga elmé­lete az utazó akna­me­ző­ről ki van lőve. Azért köszö­nöm, hogy ennyire a szí­vén viseli ezt az egé­szet, de ne feledje el, én figyel­mez­tet­tem, hogy verje ki a fejé­ből az ügyet. Ha valaki akna­me­zőt akarna tele­pí­teni, azt min­den­kép­pen ész­re­ven­nénk… még­pe­dig idő­ben. Lelép­het.

– Uram – felelte Rams­hawe had­nagy, majd sar­kon for­dult és elin­dult kifelé, köz­ben azon­ban magá­nak azt motyogta – Önhitt bolond. Mek­ko­rát kop­pan majd, ha kide­rül, hogy ez az egész buli csak álca, és az egész ame­ri­kai tan­ker­flotta a leve­gőbe repül!

Április 3., kedd 20.15
Haditengerészeti támaszpont, Bandar Abbas

Leszállt az est, az ünnep­sé­gek pedig véget értek. Az utolsó iráni ven­dég is kocsiba szállt, és elhagyta a kikö­tőt, az óri­ási ref­lek­to­ro­kat pedig – melyek a lenyű­gö­zően nagy­sza­bású parádé hely­szí­nét meg­vi­lá­gí­tot­ták – egy­től egyig kikap­csol­ták. Az Iráni Isz­lám Köz­tár­sa­ság, vala­mint a Kínai Nép­köz­tár­sa­ság jókora méretű nem­zeti lobo­góit leeresz­tet­ték. A Népi Fel­sza­ba­dító Had­se­reg hat­van főből álló dísz­őr­sége – olaj­zöld egyen­ru­há­ik­ban, fejü­kön szé­les, vörös sza­lag­gal díszí­tett tányér­sap­ká­val – vissza­tért a Hangzhoun levő körletbe. A villanyégők sorait, melyek a két nemzet hadihajóinak árbocait és felépítményeit árasztották el fénnyel, sorba leoltották. Ennek ellenére semmi nem mutatott arra, hogy a flotta nyugalomba készülne. A zászlókat leengedték ugyan, a turbinák azonban továbbra is zúgtak, a rangidős tisztek a hídon maradtak, és egyenként mindegyik hajó köteleit eloldozták.

A három kínai fre­gatt máris elin­dult egy­más után, a Shantou vezetésével a kikötőmedencét elhagyva, a fő csatorna felé, melynek vize most, apály idején mindössze 9 m mély volt. Harminc perccel később a 6000 tonnás, Szovremennyij-osztályú kínai rombolót is – a legnagyobb hajót, mely valaha ebbe a kikötőbe érkezett – két, 27 m hosszú vontatóhajó, az Arvand és a Hangám kivezette a kikötőből. A rombolót az iráni haditengerészet 900 tonnás, két hajócsavarral hajtott korvett-je, a Bayandor követte. A majdnem negyvenéves hajót eredetileg Texasban építették, és annak ellenére, hogy késő este volt már, árbocán még mindig ott lobogott a zöld-fehér-vörös iráni nemzeti zászló. Testvérhajója, a Naghdi, mely hozzá hasonlóan, modern Bofors és Oerlikon ágyúkkal volt felfegyverezve, a kikötőtől másfél kilométerre, délkeletre várt a flottillára, készen arra, hogy utat mutasson nekik Bostanu keleti partjainak szélesen elnyúló, sekély vizeiben.

105 kilo­mé­te­res útjuk során elha­lad­nak majd a homok­kal borí­tott Queshm-szi­get mel­lett, és eljut­nak a Hor­muzi-szo­ros mélyebb vize­ire. További hat­van kilo­mé­ter­rel később, az Ománi-fél­szi­get kiugró vona­lá­tól keletre, Ra's Qabr al Hindi­nél, a tel­jes flot­tilla talál­kozni fog, pon­to­san 26.19É 56,40K-nál. Maga Moha­med Badr ten­ger­nagy is a Hangzhou hídján tartózkodott, a hajó kínai parancsnoka, Weidong Gao társaságában, aki a kínai haditengerészet minden más parancsnokához hasonlóan, háromcsillagos ezredes volt. A tiszta éjszakai égbolt alatt hajóztak délkeleti irányba, enyhe hullámokon áttörve, miközben nyugatról langyos, húszcsomós⁷ szellő fújt. Végül, 56,40K-nál Wei­dong ezre­des paran­csot adott, hogy for­dul­ja­nak egyes-nyol­cas-zéró irányba, és ahogy az utolsó kilenc kilo­mé­tert dél felé haladva tet­ték meg, a szo­ros vize majd 90 m-esre mélyült alat­tuk. A kis flot­tilla aztán foko­za­to­san csök­ken­tette a sebes­sé­gét egé­szen addig, míg a nagy rom­boló szo­nár­ter­mé­ben nem sike­rült fogni a kínai Kilok semmivel össze nem téveszthető jelzéseit. A tengeralattjárók néma csendben járőröztek, periszkópmélységen haladva Omán csipkézett szélű partvidékének koromfekete vizein.

A ter­vet hetek­kel koráb­ban rész­le­tekbe menően kidol­goz­ták. A Kilok a kijelölt célterülettől délre eső hatkilométeres tengerszakaszra mennek, ahol a víz már 110 m mély. A három tengeralattjáró mindegyike zéró-kilences-nyolcas irányba fordulva haladt tovább, indulva attól a mély teknőtől, mely a Ra's Qabr al Hindi közelében húzódik a fenéken. Így aztán kelet felé haladtak, egymástól 800 m távolságban, és torpedó-vetőcsöveiken keresztül 450 m-ként telepítettek egy-egy egytonnás, orosz gyártmányú, PLT-3-as típusú, érintésre robbanó tengeri aknát – azokat, melyeket a moszkvai Roszvooruzsenyije gyárban készítettek –, vagyis ugyanazokat, melyek annyira nyugtalanították az ifjú Jimmy Ramshawe hadnagyot, miközben szigorúan titkos úton, egész Ázsián keresztülutazva, végül a Dél-kínai-tenger partjainál kötöttek ki.

Eme három, halá­los csap­dá­val egyen­ér­tékű, egy­más­sal pár­hu­za­mo­san, tíz kilo­mé­ter hosszan futó vonal végé­nél, az akna­mező tíz fok­kal elfor­dult északi irányba, és a mara­dék, mint­egy 40 kilo­mé­te­ren keresz­tül nyíl­egye­ne­sen húzó­dott a Hor­muzi-szo­rost keresz­tül­szelve, egé­szen Irán part­kö­zeli vize­iig, vagyis dur­ván 46 kilo­mé­terre a Kuhesz­tak városa köze­lé­ben épült vado­na­túj, kínai-iráni fino­mí­tó­tól délre ért véget.

Ekkorra pedig már a három kínai aknate­le­pítő fre­gatt is fel­vette pozí­ci­ó­ját. A Shantou, a Kangding és a Zigong, eltávolodott egymástól 800 méterre, kelet-északkeleti irányba fordult, majd a sötétségben lassan haladva, miközben hatalmas dízelturbináik morajlását csak a hajóorrnak csapódó hullámok hangja törte meg néha, szintén 450 m-ként, gyilkos magvaikat a tengerbe vetve, áthatolhatatlan sorompót vontak a világ legforgalmasabb olajszállító útvonalára. Minden hajón egyenként hatvan tengeri akna volt, összesen mintegy 27 km hosszú aknamezőt eredményezve. A part menti területeket – mely az aknamező végét jelentette – a romboló zárta le, vigyázva arra, hogy hagyjon egy nagyjából egy kilométer széles rést, melyen a kínai és az iráni tankerek baj nélkül átjuthatnak majd. Ezt elsősorban azzal fogják biztosítani, hogy rajtuk kívül a világon senkinek nem szólnak a biztonságos átjáróról.

Ezalatt a fris­sen tele­pí­tett aknák hor­go­nya­ik­kal szi­lár­dan a fenék­hez rög­zítve marad­tak, várva a pil­la­na­tot, ami­kor is elekt­ro­ni­ku­san akti­vál­ják őket, és hoz­zá­juk erő­sí­tett kábe­le­ken fel­emel­ked­nek a fel­szín köze­lébe, majd a hul­lá­mok alatt 3,5 m-rel lebegni kez­de­nek egé­szen addig, míg egy olaj­jal meg­ra­kott tan­ker­hajó félre nem löki őket az útból, ezzel saját pusz­tu­lá­sát is okozva.

Két és fél órás út állt még előt­tük Ban­dar Abba­sig, és a fel­színi hajók 04.00-kor elvál­tak a Kiloktól, melyek periszkóp-mélységre süllyedtek, majd elindultak saját támaszpontjuk felé, Chah Baharba. Rengeteg idejük maradt még, hiszen a következő amerikai kémműhold csak 08.00-kor halad át felettük.

A három fre­gatt és 6000 ton­nás test­őrük 06.30-ra már újra Ban­dar Abbas­ban hor­gony­zott, és ekkor vette kez­de­tét Zhang ten­ger­nagy ter­vé­nek követ­kező sza­ka­sza. A Hangzhou fedélzetére azonnal felhalmoztak negyven PLT-3-as tengeri aknát, ugyanolyan jól láthatóan, ahogyan a megelőző napon is volt. Amikor a „Nagymadár” néhány perccel 08.00 után elkészítette fényképfelvételeit, az állig felfegyverzett kínai romboló pontosan ugyanúgy nézett ki, ahogyan a legutolsó, nappali áthaladáskor, közvetlenül a megelőző este rendezett nagyszabású katonai díszszemle előtt. A megegyezés szerint, ha a hadművelet végrehajtása sikeres, akkor a következő titkos üzenetet küldik vissza Zhangjianba: SZITAKÖTŐ.

Április 3., kedd 11.30 (helyi idő szerint)
Fort Meade, Maryland

Ide­ge­sítő módon, nyolc és fél órás idő­el­to­ló­dás van Ame­rika keleti partja, vala­mint Irán között. Ezt az az idő­zóna-határ­vo­nal okozza, mely pon­to­san a közel-keleti ország köze­pén fut keresz­tül, Tehe­rán­tól nem messze. Ahe­lyett, hogy az ország egyik felé­ben a green­wich-i közép­idő után négy órá­val, a másik­ban pedig csak három­mal vol­ná­nak, inkább egész Irán­ban úgy szá­mol­nak, hogy a lon­doni idő­höz képest három és fél órá­val jár­nak elő­rébb, ami per­sze New York­hoz képest éppen öt óra volt. Így tehát azok a műhold­fel­vé­te­lek, melyek iráni idő sze­rint 19.30-kor készül­tek, fort meade-i idő­szá­mí­tás sze­rint ugyan­az­nap 11.00-kor. Ez a bizo­nyos fel­vé­tel­so­ro­zat, mely a Ban­dar Abbas-i kikö­tő­ről készült, éppen akkor került Rams­hawe had­nagy író­asz­ta­lára, ami­kor a fia­tal tiszt a mun­ka­kez­dés előtt csak­nem fél órá­val, a hiva­ta­lába meg­ér­ke­zett.

Az a nagy ese­mény, amely­ről Bor­den ten­ger­nagy is emlí­tést tett, tel­jes éles­ség­ben volt a sze­mei előtt. Jimmy könnye­dén kive­hette a ren­ge­teg civil autót, melye­ket a kikötő terü­le­tén par­kol­tak le, vala­mint a kínai és iráni hajók­ból álló flot­tát, mely fénye­sen kivi­lá­gítva állt, hogy a tömeg, a sűrű­södő éjszaka elle­nére is tisz­tán lát­hassa min­det. Gon­dolta, a nap folya­mán, idő­ről időre biz­to­san kap további fel­vé­te­le­ket is, melyek meg­mu­tat­ják majd, mi tör­tént az iráni hadi­ten­ge­ré­szet főha­di­szál­lá­sán. Ennek elle­nére, mivel az orosz aknák esete a lelke mélyén továbbra sem hagyta nyu­godni, Rams­hawe had­nagy fogott egy jó erős nagyí­tót, és tüze­te­sen meg­nézte a kínai fre­gat­tok fedél­ze­tét, nem veszi-e észre őket. De egyet sem talált. A rom­bo­lón azon­ban igen. Mind a negy­ven darab, amely a szo­ká­sos fegy­ver­ze­té­hez tar­to­zott, most tisz­tán kive­hető volt a vető­sí­ne­ken, habár egész úton, míg Kíná­ból ide­ér­tek, elő­vi­gyá­za­to­san vászon­ta­karó fedte őket.

Az új fel­vé­tel­so­ro­zat a dél­után köze­pén érke­zett, és ez éppen moz­gás köz­ben kapta el a kis flot­tát. Mivel ekkor már késő éjszaka volt az öböl­ben, ezek a fény­ké­pek nem let­tek olyan jó minő­sé­gűek, mint a koráb­biak. Ez azon­ban most nem sokat szá­mí­tott. Ami viszont fon­tos volt, az az, hogy három kínai fre­gat­tot, egy rom­bo­lót és két iráni kor­vet­tet lehe­tett látni raj­tuk, melyek az éjszaka kel­lős köze­pén, éppen valami beve­tésre indul­nak. Amennyit Jimmy Rams­hawe tudott, az alap­ján akár azért is útra kel­het­tek, hogy Ira­kot, vagy Ománt támad­ják meg „vagy valami más isten háta mögötti helyet”, így aztán Jimmy Rams­hawe azon nyom­ban fel­csör­gette az igaz­gató iro­dá­ját, ahon­nan jutal­mul meg is kapta a szo­ká­sos leszú­rást.

– A maga helyé­ben én csep­pet sem aggód­nék emi­att, had­nagy. Való­szí­nű­leg mind­össze éjsza­kai had­gya­kor­la­tot tar­ta­nak együtt. Ezek a kis tár­sas­uta­zá­sok nem szá­mí­ta­nak külö­nö­seb­ben szo­kat­lan­nak a két hadi­ten­ge­ré­szet között.

– Igen, uram, de egy egész rako­mány ten­geri aknát látok a rom­boló fedél­ze­tén.

– Biz­tos vagyok benne, hogy azok az aknák még reg­gel is ott lesz­nek, had­nagy. Ez min­den.

• • •

Jimmy Rams­hawe las­san vissza­tette a kagy­lót. Újra fel­me­rült benne ugyanaz a kér­dés, melyet koráb­ban ezer­szer is fel­tett már magá­nak. Vajon miért ren­del­ték volna meg a kína­iak ezt a pisz­ko­sul drága rako­mány, külön­le­ge­sen kiala­kí­tott érin­tő­ak­ná­kat az oro­szok­tól, ha nem akar­ná­nak vala­hova egy isten­verte akna­me­zőt tele­pí­teni? Meg­lá­tása sze­rint ezen­kí­vül a vak sze­ren­cse is köz­re­ját­szott abban, hogy sike­rült kiszúr­niuk azt az And­ro­po­vot, amint fel­száll Moszk­vá­ban, majd később, Baj­ko­nur­ban. Soha senki nem tudta kide­rí­teni, vajon hol lan­dolt a hatal­mas szál­lí­tó­gép, hogy másod­jára is fel­tan­kol­jon, de Rams­hawe had­nagy csep­pet sem tar­totta elkép­zel­he­tet­len­nek, hogy ezen­kí­vül volt még egy köre az An-24-esnek, keresz­tül egész Ázsián. Ez azt jelen­tené, hogy össze­sen 240 ten­geri aknát vit­tek Kínába, amellyel bőven kitelne a négy fel­színi hajó által szál­lít­ható akna­mennyi­ség, vagyis 220. A három Kiloval nem sokat törődött, hiszen egy ideje nem látták őket. Azokat az aknákat viszont sehogyan sem tudta kiverni a fejéből.

A dög­una­lom Bor­den ten­ger­nagy per­sze azt mondja min­denre, hogy a leg­jobb, ha elfe­lejti az egé­szet mind­ad­dig, amíg valami kéz­zel­fog­ha­tóbb nem kerül elő. Na és ha azok az őrült roha­dé­kok ebben a pil­la­nat­ban is oda­kint van­nak, és akna­me­zőt tele­pí­te­nek a szo­ros kel­lős köze­pébe? Akkor mi van? Rams­hawe had­nagy elment, hogy kávét sze­rez­zen magá­nak, és köz­ben azon tűnő­dött, hogy ha 08.00-kor a műhold átha­lad Ban­dar Abbas felett – ami­ben egé­szen biz­tos volt –, akkor a Fort Meade-i idő sze­rint vala­mi­vel éjfél után már meg­kap­hatja a képe­ket a kikö­tő­ben hor­gonyzó hajók­ról. Az tuti, hogy addig innen sehova nem megy, amíg azok a fel­vé­te­lek a kezébe nem kerül­nek. Ezen­kí­vül abban is egé­szen biz­tos volt, hogy barát­nő­jét, a sötét­hajú Jane Peacoc­kot, a Washing­tonba akk­re­di­tált auszt­rál nagy­kö­vet lányát, a nem­zet­közi ese­mé­nyek ilye­tén ala­ku­lása nem fogja külö­nö­sebb izga­lomba hozni. A Peacock és a Rams­hawe csa­lád szinte a tör­té­ne­lem kez­dete óta barát­ság­ban állt egy­más­sal, és min­denki arra szá­mí­tott, hogy Jimmy és Jane végül össze­há­za­so­dik.

Ebben a pil­la­nat­ban azon­ban a fia­tal had­nagy sok­kal job­ban tar­tott attól, hogy Jane-t kell fel­hív­nia, mint attól, hogy a felet­te­sé­vel beszél­jen. Ezek ketten versenyezhetnének egymással, melyikük tudja jobban megnehezíteni a helyzetemet.

És nem is téve­dett.

– Jimmy, az isten sze­rel­mére, miért érde­kel téged hir­te­len ennyire az arab hadi­ten­ge­ré­szet?

– Nem ara­bok – javí­totta ki Jimmy. – Per­zsák. Nagy különb­ség.

– Teszek rá, tőlem lehet­nek mars­la­kók is! – kia­bálta a lány. – Már régen meg­be­szél­tük, hogy ma este Julie-val vacso­rázunk Geor­ge­town­ban, és egy­sze­rűen nem tudom elhinni, hogy most ezzel jössz. Már­pe­dig egye­dül nem vagyok haj­landó oda­menni.

– Figyelj, Janie, azt hiszem ez most nagyon fon­tos. Talán élet és halál kér­dése.

– Nos akkor biz­to­san akad ott valami nálad sok­kal fon­to­sabb ember, aki kezébe veheti a dol­got.

– A nálam fon­to­sabb embe­rek között egyet­len olyan sem akad, aki hinne nekem, nem is beszélve arról, hogy a kezükbe vegyék a dol­got.

– Akkor te miért nem hagyod az egé­szet, és várod meg, amíg valaki paran­csot nem ad neked, milyen lépé­se­ket tegyél?

– Nem lehet, Janie. Marad­nom kell. De tudod mit, hol­nap reg­gel korán érted megyek kocsi­val, és még mielőtt az óráid meg­kez­dőd­né­nek, együtt meg­reg­ge­li­zünk vala­hol… egé­szen 11.30-ig sza­bad vagyok, és neked is csak akkorra kell bemen­ned a Geor­ge­townra.

– Jól van – morogta Janié. – Kilenc­kor a követ­ség­nél. De akkor is egy isten­verte rém­álom vagy. Még a saját anyád is ezt gon­dolja rólad.

Jimmy kun­co­gott. Imádta gyö­nyörű, okos meny­asszo­nyát, és nagyon nem sze­rette, ha vala­mi­ért csa­ló­dást kell neki okoz­nia. Azon­ban mélyen leg­be­lül, Jimmy úgy tekin­tett magára, mint az egyet­len emberre, aki a világ rendje és a lehet­sé­ges káosz között áll. Nos, leg­alábbis valami ilyesmi. Egy­sze­rűen nem bízom ezek­ben a roha­dé­kok­ban. Ennyi az egész.

• • •

Az éjszaka las­san telt, ő pedig azzal töl­tötte az éjfél előtti órá­kat, hogy a nem­zet­közi ter­ro­riz­mus­sal kap­cso­lat­ban olva­sott egy köny­vet. Alap­ve­tően elég nyo­masztó olvas­mány volt, amely sorra hozta fel a pél­dá­kat, ami­kor a nyu­gati orszá­gok külön­böző hír­szer­ző­szer­vei mély­sé­ges osto­ba­ság­ról tet­tek tanú­bi­zony­sá­got. Jézu­som, hiszen ennek az egész sze­mét­ség­nek a leg­na­gyobb részét meg lehe­tett volna előzni, ha ezek az embe­rek egy kicsit job­ban oda­fi­gyel­nek! Még a hír­szer­zés üzleti olda­lá­val fog­lal­ko­zók között is akad­nak olya­nok, aki­ket sok­kal job­ban érde­kel a saját pozí­ci­ó­juk védelme, mint az, hogy ren­de­sen elvé­gez­zék a mun­ká­ju­kat. Jimmy Rams­hawe elég fia­tal volt még ahhoz, hogy higgyen ezek­ben az ide­á­lok­ban. Még. Ennek elle­nére egy­ál­ta­lán nem akart túl sokáig együtt dol­gozni egy olyan meg­rög­zöt­ten cini­kus parancs­nok­kal, mint ami­lyen David Bor­den, aki­nek már csak a nyug­dí­ja­zása lebe­gett a szeme előtt, és inkább eltus­solt néhány dol­got, sem­mint valami nagy­sza­bású világ­ri­a­dal­mat kelt­sen egy jelen­ték­te­len gyanú miatt.

Az éjfél eljött, majd el is múlt. Fél óra is eltelt már, mióta a műhold elha­ladt Ban­dar Abbas kikö­tője felett, elké­szítve a szo­ká­sos fény­kép­fel­vé­te­leit. A fotók csak 00.40-kor érkez­tek meg, az ifjú had­nagy pedig a kínai rom­bo­lót ábrá­zoló fény­ké­pe­ket keresve gyor­san végig­la­poz­gatta őket, mihelyt meg­ér­kez­tek a Nem­zeti Fel­de­rí­tési Hiva­tal­ból. És ott is volt, aknák­kal fel­pa­kolva, ugyan­úgy, aho­gyan az öböl­ben ren­de­zett éjféli had­gya­kor­lat előtt látta. A fre­gat­tok szin­tén ott áll­tak az iráni mólók mel­lett, és a vászon­ta­ka­rók ugyan­csak a helyü­kön vol­tak. Chah Bahart ábrá­zoló nap­pali fel­vé­te­le­ket is kapott, eze­ken pedig látta, hogy azok a hajó­ál­lá­so­kon, ahol az elmúlt szom­bat éjjel még a három kínai Kilo várakozott, most üresen állnak.

– Isten tudja, hova tűn­het­tek – motyogta Jimmy.

Kezébe vette a dzse­ki­jét, és kiment az iro­dá­ból, kilé­pett az épü­let főbe­já­ra­tán, és keresz­tül­vá­gott a hal­vá­nyan meg­vi­lá­gí­tott par­ko­lón, ahol két ten­ge­rész­gya­lo­gos őr tisz­tel­gett neki. Beszállt a kocsi­jába, a főka­pu­hoz ment, a szol­gá­la­tos őrnek fel­vil­lan­totta belé­pő­kár­tyá­ját, aztán a gázra tapo­sott, és tíz­éves Jagu­arja volán­já­nál ülve végig­té­pett a kijá­ra­ton, ráka­nya­rodva a Washing­ton-Bal­ti­more autó­pá­lyára. Ilyen késő éjszaka alig volt for­ga­lom, így hagyta, hogy a kocsi 120-ra gyor­sul­jon, majd a kör­gyű­rűn kényel­me­sen végig­ha­ladva, a 16 kilo­mé­terre levő 33-as kijá­rat­hoz haj­tott, mely a Con­nec­ti­cut Ave­nue-ra, vagyis egye­ne­sen a fővá­ros szí­vébe veze­tett. A DuPont Circle-nél jobbra for­dult, kör­be­haj­tott a George Washing­ton Uni­ver­sity cam­pusa mel­lett, és hama­ro­san meg is érke­zett a Water­gate épü­le­tek­hez, mely­ben szü­lei har­minc évvel ezelőtt meg­vá­sá­rol­tak egy lakást. Ter­mé­sze­te­sen az öre­gek csak nagyon rit­kán hasz­nál­ták, ha egy­ál­ta­lán valaha jár­tak is ott, hiszen leg­in­kább New York­ban időz­tek. Ez per­sze job­ban nem is jöhe­tett volna Jimmy Rams­hawe szá­mára, mivel így gya­kor­la­ti­lag ingyen lakott egy mil­li­o­mo­so­két is meg­szé­gye­nítő lakás­ban.

A föld alatti garázs neki fenn­tar­tott helyére haj­tott, és leál­lí­totta a motort. Már majd­nem haj­nali 2 óra volt, ő pedig úgy érezte, még ahhoz is túl fáradt, hogy a kocsi­ból kiká­szá­lód­jon. Ennek elle­nére bár­mit meg­adott volna, ha most itt van Jane, és őrá vár. Újra csak eszébe jutott, mennyi­vel könnyebb volna az élete, ha még min­dig George Mor­ris ten­ger­nagy lenne az NBH élén.

Az volt a leg­jobb George-ban, hogy annyira maga­biz­tos fel­lé­pés­sel ren­del­ke­zett, ráadá­sul a Nagy Ember a Fehér Ház­ban is min­dig meg­hall­gatta a véle­mé­nyét. Senki nem akadt, aki George-nál köze­lebb áll volna Arnold Mor­gan­hez, és ők ket­ten min­dig min­dent meg­be­szél­tek egy­más­sal. Épen ezért Mor­ris ten­ger­nagy cso­dá­la­tos felet­tes volt. Min­dig oda­fi­gyelt az embe­re­ire. Kivé­tel nél­kül min­dig mér­le­gelte a hely­ze­tet, és az összes lehe­tő­sé­get, ráadá­sul soha nem pró­bálta leki­csi­nyelni az embe­reit. A sze­rint az elv sze­rint dol­go­zott, hogy ha az általa kivá­lasz­tott beosz­tott­jai úgy gon­dol­ják, vala­mi­nek kicsit job­ban utána kel­lene járni, akkor min­den bizonnyal iga­zuk lehet. Tel­je­sen más volt, mint ez a dög­una­lom Bor­den.

Jimmy egy pil­la­na­tig még nem moz­dult a veze­tő­ülés­ben, és csak azon gyöt­rő­dött, hogy hol­nap majd kény­te­len lesz bemenni Bor­den ten­ger­nagy iro­dá­jába, és elis­merni, hogy a kínai rom­boló való­ban dugig van pakolva ten­geri aknák­kal ugyan­úgy, aho­gyan a meg­előző este lát­ták. Szinte hal­lotta, amint ez a vén roha­dék azt mondja neki: Nos, had­nagy, az ön szá­mára ez min­den bizonnyal hatal­mas meg­le­pe­tés lehet, de ne feledje el, hogy én jó előre figyel­mez­tet­tem.

– Csak nehogy annyira fel­dü­hít­sen, hogy elmond­jam neki még egy való­szí­nűt­len­nek hangzó ötle­te­met – mondta Jimmy, csak úgy magá­nak. – Mert ugye azt senki nem tudja, azok az isten­verte reg­geli aknák vajon tény­leg ugyan­azok-e, ami­ket teg­nap éjjel lát­tunk a fedél­ze­ten. Erre ő azt mondja majd, ez barom­ság, talán hoz­zá­te­szi még, hogy para­noid barom­ság. Pedig nem az. Mert én is ugyan­ezt ten­ném, ha eset­leg akna­me­zőt sze­ret­nék tele­pí­teni a Hor­muzi-szo­ros­ban.

Kiszállt a kocsi­já­ból, és bezárta az ajtót. Még min­dig motyo­gott magá­ban, miköz­ben a lift felé sétált.

– Vissza­ten­nék a fedél­zetre min­den egyes aknát, még mielőtt a 08.00-as műhold átha­lad. Ugye? Ezzel elal­tat­nám a hülye ame­ri­ka­iak gya­nú­ját.