Prev Next

Hatodik fejezet

kép1

Május 10. 12.00.10.40D 146K
USS John F. Kennedy

Nagy John látszólag nem haladt előre valami gyorsan. A gigantikus anyahajó újra a meleg tengereken hajózott, 300 kilométernyire Queensland partjaitól, miután újra átkelt a Torres-szoroson. Még mindig nem mozdult a levegő, még mindig támadósebességen haladtak, és még mindig olyan forróság volt, mint a pokolban. Az egyetlen dolog, ami az elmúlt hét óta változott, hogy most már keleti irányba haladnak, nem pedig nyugat felé. A Nagy John parancsait ugyanis megváltoztatták. Senki nem mondta, miért. Csak egy kurta rádióüzenetet kaptak a Harmadik Flotta parancsnokságáról, San Diegóból, mely szerint azonnal forduljanak meg, és induljanak vissza azon az útvonalon, amerről jöttek. Felejtsék el Diego Garciát. Ehelyett inkább irány a Csendes-óceán, Új-Guineától keletre forduljanak északi irányba, és Tajvan keleti partjainál vegyenek fel harcálláspontot.

A fedélzeten szinte mindenki arról beszélt, hogy Kína biztosan megint túl közel merészkedett a független kis szigethez, amelyen az Egyesült Államoknak nagyon nagy befektetései vannak, és amely megvédelmezésére felesküdött.

Az igazság azonban egész más volt. A Nimitz-osztályú repülőgép-anyahajóval, a Ronald Reagannal kapcsolatban – amely csak nemrégiben esett át egy komolyabb nagyjavításon – úgy ítélték meg, hogy sokkal több idő kell, míg újra tökéletesen harcképes állapotba kerül. Mivel pedig a Constellation, a Truman, a Stennis és a Roosevelt már mind a Hormuzi-szoros környékén tartózkodott, úgy határoztak, a Reagannek jobb lesz, ha nem sieti el a dolgot, és kényelmes tempóban haladva, szintén erre a hadműveleti területre indul. Így aztán a JFK-t vezényelték a tajvani partok védelmére, a másik négy RAHCS-ra hagyva az öböl bejáratánál fellépett olajproblémák kezelését. Ez a négy harccsoport ugyanis elég ütőerőt tudott biztosítani ahhoz, hogy a világ történelmében eddig felmerült bármilyen problémát megoldhassák. Az irániak, a kínaiak és bármilyen más nemzet elijesztéséhez, akik a környéken ólálkodtak, már a Constellation és a Truman jelenléte is tökéletesen elegendőnek bizonyult.

A Nagy John tehát továbbra is szelte a habokat a Coral-tenger felé haladva, miközben fedélzetén mindenki halálra izzadta magát, és azon tűnődött, mivel érdemelhették ki ezt az óriási megtiszteltetést, hogy holdkórosok módjára keringjenek Indonézia déli része körül, olyan tengerrészeken, amelyeken soha semmi nem történik.

Május 10., csütörtök 08.00
Az Egyesült Államok haditengerészetének támaszpontja,
Coronado

Még a SPECWARCOM félhomályos, alig kivilágított belső területén is olyan nagy titoktartás uralkodott, amilyen csak lehetséges volt. Mélyen, Coronado föld alatti hadműveleti termeinek egyikében, huszonnégy, személyesen kiválogatott fóka vett részt egy olyan, kétnapos eligazításon, melyet három olyan férfi tartott nekik, akik talán a legkeményebb fickók voltak a világon: John Bergstrom tengernagy, Rick Hunter parancsnok és Rusty Bennett parancsnok. Az előttük álló feladat, legalábbis SEAL mércével mérve, nem tűnt túlságosan bonyolultnak – két idegen létesítményt kellett elpusztítaniuk, amelyek egyike ráadásul csak enyhén védett volt. Az azonban, amelyet ezzel a hadművelettel el akartak érni, szinte herkulesi volt: ki akarták zavarni a Kínai Népköztársaságot az Iráni-öbölből, a Hormuzi-szorosból, az Arab-tengerről, az Indiai-óceánról és különösen a Bengáli-öbölből. Mégpedig pontosan ebben a sorrendben.

Amerika legelitebb és legkegyetlenebb különleges erőinek huszonnégy tagja nézett farkasszemet 1,3 milliárd kínai állampolgár közös akaratával és szándékával, valamint 300 000 embert szolgálatban tartó haditengerészetükkel. Az esélyek – bárhogy is tekinti az ember – nem valami biztatók. Mármint a kínaiak számára.

Az igazat megvallva összesen huszonnyolc harcra kész fóka tartózkodott a hadműveleti teremben, hiszen négy „csere” is kellett, ha ne adj isten, valaki esetleg megsérülne. Hunter parancsnok maga, szintén a főcsoportba tartozott, és személyesen fogja vezetni csapatát, a Kettes Bevetésre.

Ebben a pillanatban Bennett parancsnok éppen a katonák elsődleges behatolásának részleteit ecsetelte, vagyis azt az utolsó hét-nyolc kilométert, amelyet az egyes csapat gyalog vagy kúszva tesz meg egészen a Hormuzi-szoros partján felépített, nyüzsgő kínai finomítóig. Előtte volt a térkép, mely a part közeli, sekély vizű területeket ábrázolta.

– Nos, emberek – kezdte a SEAL-nél bevett, könnyed stílusban – mindannyian láthatják a mélységeket. Ha szerencsések lesznek, akkor a BSZJ legalább 6 kilométerre megközelíti önökkel a partot, de ez az istenverte térkép biztosan nem egészen pontos. Az a legjobb, amiben reménykedhetünk, hogy a tengeralattjáró képes lesz eljutni idáig, a tízméteres vonalig. Ezután jön egy öt kilométeres úszás, meleg vízben, amely nem egészen három méter mély. Innentől kezdve pedig, úgy tűnik, kénytelenek lesznek a sekélyesben gázolva haladni tovább. A jó hír persze az, hogy semmi jele katonai járőrtevékenységnek. Alaposan megnéztünk mindent, és nem találtunk semmi erre utaló jelet. A legközelebbi idegen katonai erő ötven kilométernyire van onnan. Ezenkívül pedig az Egyesült Államok haditengerészete szintén maguk mögött lesz, így a víz felől is tökéletesen fedezve lesznek, mivel az utóbbi néhány hétben gyakorlatilag mindenkit halálra ijesztettek.

Rusty szünetet tartott, és megkérdezte, van-e valakinek kérdése. Senkinek sem volt. Kikapcsolta a tengeri megközelítési útvonalakat ábrázoló térképet, majd ráközelített a kínai finomítóra.

– Most pedig, azt szeretném, ha mindannyian készítenének jegyzeteket – mondta. – Mindannyian kapni fognak egy-egy 25x20-as, kinyomtatott képet a célpontunkról, pontosan azt, amelyiket itt is láthatják a képernyőn. Természetesen nyugat felől közelítik majd meg, keresztül ezen a mocsaras területen, innen fel a partra, és keresztül ezeken a homokdűnéken. A műholdfelvételekből láthatják, hogy ezen a helyen, nagyjából 120 méterre a védőkerítéstől, kiváló fedezéket találhatnak, ami nagyon fontos. Mert azt szeretnénk, ha két különböző behatolást vinnének véghez. Az első éjszakán, éjfél körül fogják elérni a védőkerítést. Azt akarom, hogy szépen vágjanak rá egy lyukat, éppen akkorát, hogy egyszerre két ember átférhessen rajta. Ezután egy négyfős különítmény a robbanószerekkel együtt behatol, és elhelyezi a bombákat ezeken a hatalmas tárolótartályokon.

Ezzel egy olyan alakzatra mutatott, ami leginkább egy huszonnyolc, hatalmas, fehér konzervdobozból álló csoportra emlékeztetett, melyek egyenként kilenc méter magasak és tizennyolc méter átmérőjűek voltak.

– Azt szeretném, ha ezek közül háromnak az aljára elhelyeznék a tölteteket – folytatta. – Öntött betonból készültek, kívülről acélborítással. Mindegyikük tele van éppen csak finomított petróleummal. Látják ezt a csővezetéket? Követhetik nyugati irányba, majd az új, part menti töltőállomásnál tegyék rá a bombát. Ebben minden bizonnyal petróleum van, amely, mint azt önök is tudják, elég jól ég. Ez az egész nem valami időigényes meló, szerintem vagy húsz perc alatt meg vannak vele onnantól számolva, hogy a drótkerítésen keresztül behatolnak. Természetesen, ha ezen a ponton elkapják önöket, és önökre támadnak, akkor az egész akció lefújva.

Rusty újra szünetet tartott, és nagyot kortyolt a jéghideg vízből, mielőtt folytatta volna.

– További három ember önök közül fogja vágni a külső kerítést, majd visszahajtogatják a helyére, és biztosítják is. Ez lesz az első éjszakán végrehajtandó feladat. Ez az utóbbi különítmény fogja ezenkívül megfigyelni a nappali járőrtevékenységet, óvatosan kikerülve az őröket. Mindenki megértheti, miért nem akarjuk a lebukást, hiszen a bevetés fő része a következő éjjel zajlik le. Kérdés?

– Hány bombát viszünk magunkkal, uram?

– Hatot a tárolótartályokhoz, ez azt jelenti, hogy három jut, mindkét csoportnak. További háromra lesz szükség a tornyokhoz, ami egyébként valószínűleg túlzott óvatosság, hiszen egyeden ilyen torony levegőbe röpítése is elpusztít minden csővezetéket 15 négyzetkilométeres területen belül. Valamint még három az irányítóközponthoz, ebből kettőt alacsonyan, egyet pedig, ha lehet, valamivel magasabban helyezzenek el. Ha jut még némi idejük, akkor vigyenek párat a petrolkémiai üzemhez is, de nem hiszem, hogy maradna. Ez így összesen tizennégy bombát jelent, vagyis a legtöbbjük egyet visz magával. Három bombától szabadulnak meg az első éjszaka, további tizenegytől a másodikon. Tudom, hogy ez nem kevés súlyt jelent, a fegyvereikkel, a Draegerekkel, a támadótáblákkal, valamint a detonátorokkal együtt, de azért a sekély vízben való menetelésen kívül annyira nem rossz a helyzet.

– Viszünk magunkkal nehézfegyvereket is? Arra az esetre, ha valami gond volna.

– Nem, semmi igazán nagyot. Ha ugyanis valami dráma volna, akkor csak rádiózniuk kell a segítségért. Lesz néhány helikopter egyperces készenlétben a Constellation fedélzetén, szóval azonnal ki tudják vonni mindannyiukat.

– Na és mi van, ha ezek a rohadt irániak helikopterekkel jönnek nekünk, amikor lebuktunk?

– Ha akármi a levegőbe emelkedik az iráni légierő vagy a haditengerészet bármelyik támaszpontjáról, akkor azonnal leszedjük. Amennyire én látom a dolgot, a biztonságukért nemigen kell aggódniuk. A lehető legnagyobb frontvonalban elképzelhető erő védi majd önöket, Danny. Én az akció titkossága miatt aggódom. A lényeg, hogy ne bukjanak le.

– Értettem, uram – válaszolta Dan Conway hadnagy, a Délkínai-tengeren végrehajtott tavalyi akció másik kitüntetett veteránja. – Cak finoman, cak finoman, kici kínai maki.

– Ne is törődjön a kínai makikkal, uram, mi a helyzet a kínai ugatókkal… az őrkutyákkal? Ha van ott néhány istenverte dobermannjuk, vagy németjuhászuk, akkor kénytelenek leszünk lelőni mindegyiket, különben darabokra szaggatnak minket. Ez pedig a legjobb esetben is óriási hangzavart eredményezne.

– Jól van, Bobby, semmilyen kutyára utaló nyomot nem vettünk észre a finomító körül. Az igazat megvallva még rendes őrséget sem észleltünk. Langley azt állítja, semmiféle őrkutya nem lesz ott. Ennek ellenére tökéletesen egyetértek, mert ha egyeden egy kutya is bepöccen, és ugatni kezd, akkor azonnal vége a bevetés titkosságának. Ez persze nem volna végzetes hiba, hiszen a mi fő célunk a rombolás, de azért nagyon szeretnénk, ha senki nem látná meg önöket sem akkor, amikor behatolunk, sem akkor, amikor távozunk onnan.

– Mert ha lelövünk néhány kutyát, akkor azonnal kiderül, hogy ott vagyunk, igaz?

– Pontosan. De azért még találhatunk valami más módot is arra, hogy elhallgattassunk néhány dobermannt, és ne kelljen megölnünk őket, ha olyan szerencsétlenül alakul a dolog, hogy már az első éjszakán beléjük botlunk. A második éjszakán már nem olyan fontos a csendesség, mert nem számolunk egyetlen túlélővel sem.

A SEAL támadás fontos részleteit beszélték meg egész csütörtökön, majd vacsora után, még késő éjszakáig. Ezután újra összejöttek pénteken, és megint csak késő délután végeztek, amikor már minden fóka tökéletesen tisztában volt a feladataival, és azzal, hogy szóról szóra mit kell végrehajtania. Soha senki nem mondta, hogy könnyű feladat lesz.

Május 12., szombat 09.30
320 kilométernyire nyugatra San Diegótól,
9200 méter magasságban haladva

Az Egyesült Államok haditengerészetének hatalmas Galaxy szállítógépe, mely a SEAL támadóosztagokat és teljes felszerelésüket szállította, 400 csomós sebességgel haladt a Csendes-óceán fölött, a hawaii-i Pearl Harbor irányába. Itt rövid időre leszálltak tankolni, és hogy kipakoljanak több tonnányi pótfelszerelést a támaszpont számára, innen pedig a 21 000 kilométeres utazás második fele, egészen Diego Garciáig már non-stop lesz.

A fókák együtt foglaltak helyet a gép hátsó részében, míg felszerelésük hatalmas rakodóládákba pakolva állt a többi fegyverrel együtt, melyet magukkal kell majd hurcolniuk a kínai finomítóhoz. Mindegyikük személyesen csomagolta be nagy odafigyeléssel a csak neki készült, neoprene búvárruhát. A nagyméretű SEAL uszonyokat, melyek a gyorsabb haladás miatt voltak ekkorák, és szintén személy szerint az ő méretükre készültek. Mindegyik uszony belső oldalán ott állt a fókák azonosítószáma, melyet a BUD/S kurzus elvégzése után kaptak meg, és amely egész életük során elkíséri őket. Mindegyik fóka választott magának két búvárszemüveget is, melyekről az amatőrök kedvéért odakerült fényes neonszíneket matt fekete, vízálló szigetelőszalaggal, óvatosan letakarták. A támadótáblákat, melyeket a vezérbúvárok visznek majd magukkal a megközelítés során, szintén óvatosan csomagolták be. Egy támadó fóka számára ez a felszerelési tárgy jelenti a különbséget az élet és a halál között. A vezérbúvár kinyújtott kézzel tartja maga előtt, és a szeme állandóan az iránytű és az óra számlapját figyeli felváltva, amelyek egyike sem csillog. Egyetlen fóka sem indul úgy bevetésre, hogy a kezén hagyná a karóráját, hiszen ennek fényes fémszíjáról bármikor visszaverődhet egy kis fénysugár, amely riaszthat egy járőrt, vagy egy kikötő falán posztoló őrt. Így tehát a vezérbúvár csak megy előre, nagyméretű uszonyaival csapkodva, minden rúgás közben számolva: rúg-kettő-három-négy-öt, rúg-kettő-három-négy-öt. Öt másodperces szünetek, mely közben minden alkalommal 3 métert tesznek meg, vagyis 30 métert ötven másodperc alatt, 300 métert valamivel több, mint nyolc perc alatt, egy kilométert valamivel több, mint huszonöt perc alatt.

Teljesen egyértelmű volt mindannyiuk számára, milyen fontos, hogy a BSZJ-vel olyan közel menjenek a partvonalhoz, amennyire csak lehetséges. Egy két és fél órás úszás, akkor is, ha nyugodt tempóban haladhatnak, még a Coronadóban kiképzett acélemberek számára is óriási erőkifejtést igénylő feladat, így mielőtt elindulnának a célpontjuk felé, energiában gazdag ételt kell majd fogyasztaniuk, hideg vizet inniuk, és legalább fél órát pihenniük.

A csoportból tizenkét olyan fóka volt, aki rendelkezett harci tapasztalattal. Közülük sokan már úszó megközelítést is végrehajtottak korábban. Mindannyian ismerték, milyen érzés az, amikor az ember hullafáradt a vízben. Ennek ellenére azzal is tisztában voltak, hogy ha kell, hihetetlen erőtartalékokat tudnak előteremteni magukból, amivel a fáradtságot legyőzhetik. Mindannyiuk számára az utolsó nyolcszáz méter lesz majd a legnehezebb, amikor már túl sekély lesz a víz az úszáshoz, és minden bizonnyal különösen fárasztó lesz a lehető leggyorsabban keresztülgázolni a területen, az óriási súlyt, ezenkívül extra méretű uszonyaikat cipelve.

A tizenkét fős rohamcsapat, amely a kínai finomító ellen fog indulni, gyakorlatilag másfél SEAL csapat lesz, de a résztvevők számát az határozza meg, hány embert tud szállítani a BSZJ. Az ő vezetőjük a szinte már legendássá vált fóka harcos, Ray Schaeffer korvettkapitány, a massachusettsi tengerparti városból, Marbleheadből. Ray részt vett abban a két potenciálisan halálos bevetésben, melyet a SEAL békeidőben indított: egy tengeralattjáró elleni támadásban, mélyen Oroszország északi részén, és egy kínai börtönben végrehajtott vakmerő túszszabadításban, az előző évben, amiért egyébként magas kitüntetést kapott. A SEAL hagyományai alapján, nem volt szükséges elfogadnia egy újabb bevetésre való felkérést. Parancsra azonban neki nem volt szüksége. Schaeffer korvettkapitány nem csak, hogy önként jelentkezett, de ragaszkodott hozzá, hogy ő is mehessen, korábbi parancsnoka, Rick Hunter pedig boldog volt, hogy a csapatban tudhatja. A finomító elleni támadás során fog először és utoljára megtörténni, hogy teljes egészében Ray kezében lesz az irányítás, ezután visszatér a keleti partra, a virginiai Little Creekbe, és BUD/S kiképzőként tölti le maradék szolgálati idejét.

Ray kiváló képesítésekkel rendelkezett a parancsnoki beosztás ellátására. Amellett, hogy mind ellenséges tűzben, mind rejtőzködve harcolt már, kiváló navigátor is volt, valamint tapasztalt hajós és vitorlázó. Apja hajóskapitányként szolgált valaha, ő pedig a szakaszában megszerezte a középsúlyú ökölvívó bajnoki címet. Nem volt olyan nagydarab, mint Rick Hunter, és nem is tűnt annyira erősnek. Persze a jelenlevők egyikéről sem lehetett volna ezt elmondani. Ray Schaeffer ezzel szemben jéghideg gépként végezte feladatát, a késsel kegyetlenül jól bánt, bármilyen kézifegyverrel halálos veszélyt jelentett az ellenségre, és ha támadott, jól kiképzett, könyörtelen gyilkosként cselekedett. Nem is csoda, ha emberei a poklok mélyére is utánamentek volna.

• • •

Parancsnokhelyettese (PH) Dan Conway hadnagy lesz, Connecticutból, aki egészen kivételesen harcolt a kínai börtön ellen végrehajtott támadás során. A sötét hajú, magas, harmincéves tűzszerész a tengeralattjárók támaszpontjául szolgáló városból, New Londonból származott. Elsőként végzett csoportjából a BUD/S „Pokol Hetén”, vagyis a SEAL gyilkos válogatásán, ahol minden második jelentkező elbukott. Dan, a kiváló sportoló kis híján a profi baseballban helyezkedett el, de Annapolis sokkal többet ígért számára, mint a Fenway Park, így a főiskolai válogatottban fogójátékosként játszó Dan határozott. Mindenki tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb magas rangot szerez a SEAL-nél, és az, hogy a Hormuzban végrehajtott bevetés után korvettkapitánnyá nevezik ki, szinte már eldöntött tény volt.

• • •

Az első csoportban rajta kívül még egy hadnagy fog harcolni, a huszonnyolc éves, Virginiából származó John Nathan, akinek ez lesz a legelső harci bevetése. John, akinek apja tehetős utazási ügynök, úgy határozott, ő bizony bevonul, és a SEAL robbanóanyagokkal, valamint detonátorokkal foglalkozó specialistája lesz. Nem csoda hát, ha ő viseltetett felelősséggel mind a tizenegy tapadóakna iránt, amelyek mindegyike a haditengerészet gigantikus szállítógépének rakterében pihent. Ezek közül hatot, amelyeknél a robbanás erejét különlegesen irányítják majd, a gázolaj és petrolkémiai tárolóterületeken elhelyezett hatalmas tartályok ellen használnak majd. A következő három a 30 méter magas frakcionáló tornyok alsó részére kerül, amelyek a nyersolajat választották szét részeire. Mindegyik tapadóaknára szereltek vállpántokat, hogy a búvárok a hátukra akasztva szállíthassák, valamint jókora mágneseket, melyek biztonságosan rögzítették a célpontok felületéhez.

John Nathan bekéredzkedett a szobába, miközben John Bergstrom tengernagy, Hunter és Bennett parancsnokokkal az irányító központtal szemben alkalmazandó taktikát beszélték meg. A tengernagy kezdetben eljátszott a gondolattal, hogy mi volna, ha egyszerűen fognának néhány Mk 138-as tarisznyabombát, és a legutolsó pillanatban egyszerűen csak belöknék őket az ablakon, majd ahogy csak bírnak, elkezdenének rohanni a kerítés felé. Így legalább a kínaiak néhány órán keresztül el lennének azzal foglalva, hogy az eredményezett káoszon próbáljanak úrrá lenni, mielőtt a fő töltetek felrobbannak, és remélhetőleg az egész helyet cafatokra szaggatják. Az irányítóközpont elpusztítása természetesen azt is lehetetlenné tenné, hogy elzárhassák azokat a szelepeket és izolátorokat, melyek a nyersolaj útját befolyásolták a fő csővezetékekben.

Rusty azonban szkeptikusan állt hozzá ehhez a stratégiához. A Maine-ből származó SEAL csapatparancsnok azzal érvelt, a robbantással csak azt érnék el, hogy a kínaiak azonnal riasztanák a Bandar Abbas-i iráni bázist, akik alaposan átkutatnák a teljes finomítót. Ezzel a kutatással pedig, érvelt Rusty, bizonyosan megtalálnák az összes tapadóaknánkat, amiket a tornyokon és a tartályokon helyeztünk el.

– Elég, ha csak egyre is rábukkannak – mondta –, és azonnal felforgatják az egész létesítményt, átkutatva minden áldott négyzetcentit, amíg mindegyikre rá nem bukkannak.

Véleménye szerint ez „elég nagy ostobaság” volna.

Nem, az irányítóközpontnak a többi épülettel együtt kell a levegőbe röpülnie, mégpedig úgy, hogy a fókák időzített detonátorokat használnak majd, így marad néhány órájuk, hogy elpucoljanak, bele a mély vízbe. John Nathan azt javasolta, használjanak C4-es plasztikot, ami ránézésre egészen olyan, mint a gyurma, és ugyanúgy lehet alakítani, bármilyen formára. M-60-as időzített gyújtózsinórral robban, amely egy sima műanyagcső, megtöltve puskaporral, és negyven másodperc alatt, nagyjából harminc centiméteres sebességgel ég. John azért szerette ezt a gyújtózsinórt, mert egy rugós tűvel lehetett begyújtani, nem kellett hozzá gyufa, nem villant nagyot, és teljesen néma volt, csak begyújtáskor hallatszott egy tompa kis puffanás. Ezenkívül létezett egy újfajta időzítőszerkezet, amely több órára előre beállítható volt, és John Nathan tapasztalata szerint egyszer sem mondott csütörtököt.

• • •

A második SEAL bevetéssel, a Bassein-folyó deltája ellen indítandóval kapcsolatban még nem voltak letisztázva a részletek, de minden szükséges gyújtózsinór, plasztik robbanóanyag, akna, és detonátor be volt pakolva a Galaxy rakterébe, és majd Diego Garcián elhelyezik valahol. A raktérben az igazat megvallva annyi plasztikot vittek magukkal, hogy John Nathan állítása szerint, aki magánál tartotta a felszerelésük pontos listáját, a „fél világot fel lehetne robbantani vele”.

– Ha valami robbanásveszélyes kerül ennek a kicsikének a közelébe – mondta jellegzetes virginiai tájszólásában –, akkor azt vesszük észre, hogy a következő pillanatban már a Szaturnusz gyűrűit számlálgatjuk.

Nathan úgy kezdte haditengerészeti karrierjét, hogy egy fregatton szolgált navigációs tisztként, és még mindig szeretett azzal felvágni, milyen sokat tud az asztronómiáról, a világegyetemről és naprendszerünkről. A keménykötésű, szőke déli a „Felhő” becenévre hallgatott, amit igazából mindenki röhejesnek tartott, mert bizonyos értelemben nagyon is közel állt jelenlegi szakterületéhez, különösen akkor, ha közvetlenül a „gomba” szó után szerepelt.

Felhő mellett, a gép hátuljában egy másik déli utazott, Ryan Combs tengerészaltiszt-főnök, aki Észak-Karolinából érkezett. Ez a magas, sportos férfi valóságos szakértője volt a pecázásnak és a vadászpuskának. Bár még csak huszonhat éves, máris kiváló úszó, és legalább olyan jól ért a géppuska kezeléséhez, mint bárki más Coronadóban. Egy M60E4-es könnyűgéppuskával, amely 500 lövés leadására képes percenként, egymaga is jól elboldogult. Mivel most is vittek magukkal egyet, Ryan feladata lesz, hogy a finomító drótkerítése alatt átkússzon vele. Bennett parancsnok személyesen kérte, hogy ő is részt vehessen az Irán partjainál végrehajtott SEAL bevetésen, mely Ryan számára szintén a legelső lesz.

Rustynak is volt egy személyes választottja, mégpedig a magas, tagbaszakadt pennsylvaniai, Rob Cafiero, a század nehézsúlyú ökölvívóbajnoka, aki legalább olyan nagydarab és majdnem annyira erős, mint maga Hunter parancsnok. Rob kedves óriás volt, sötét, rövidre nyírt hajjal, 110 kilós testén egyeden grammnyi zsírt sem lehetett találni. Már harminckettedik évében járt, amikor kinevezték tengerészaltiszt-főnöknek, de Robnak voltak ambíciói, és keményen tanul, hogy mihamarabb megkaphassa következő kinevezését. Nathan hadnagyhoz hasonlóan ő is nagyon értett a robbanóanyagokhoz, de leginkább kézitusában érezte otthon magát. A koszovói hegyekben zajlott harcok veteránja volt.

Ezek az emberek jelentették hát az öt kulcsfigurát a tizenkét fős rohamcsapatban, amely nem egészen öt nap múlva beleereszkedik az Irán partjait mosó tenger langyos hullámaiba.

Május 11.16.00. USS Shark
a Harry S. Truman RAHCS-tal
a hormuzi aknamezőtől délre

Dan Headley korvettkapitány egyszerűen nem tudta eldönteni magában, hogy most vele van-e a hiba. Az újabb parancsok ezen a péntek estén érkeztek meg, amikor ő és a parancsnok is együtt voltak az irányítóteremben. Dan felolvasta az utasításokat feljebbvalójának, akinek válasza enyhén szólva is szórakozottságra vallott. A parancsok új bevetésről szóltak, melynek során egy SEAL egységet kell majd az ellenséges terület közelébe vinniük. Ez olyan nagy felkészültséget igénylő feladat volt, amely minden tengeralattjáró fedélzetén azonnal megnövelte volna a levegőben vibráló feszültséget. Reid parancsnok ezzel szemben mindössze annyit jegyzett meg:

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha leveszem a cipőmet.

Headley korvettkapitány így hát úgy találta magát – életében először –, hogy egy parancsnokkal áll szemben, aki zokniban ül az irányítóteremben. Nem igazán komoly a dolog, ám Dan Headleynek új volt, és ő igazán nem szerette a váratlan újdonságokat. Az Egyesült Államok haditengerészeténél évek óta kipróbált és bevált szokásokat szerette. Azt kedvelte, ha tiszttársai kiszámíthatóan cselekszenek, óvatosan, de azért határozottan; ám azért néha nem vetette meg a vakmerőséget sem, hiszen mint minden régebb óta a tengeralattjárók fedélzetén szolgáló tiszt, ő is hozzászokott, hogy az egész világot fenyegetőnek tekintse. Azt pedig különösen szerette, ha éppen a parancsnoka tud előre kiszámíthatóan cselekedni. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha leveszem a cipőmet.

– Jézusom – motyogta Dan.

Az volt a legnagyobb baj, hogy az esetet – bármennyire jelentéktelen legyen is az – képtelen volt kiverni a fejéből. A parancsnok ezután nagyon gyorsan visszabillent a régi kerékvágásba, és még javasolta is, hogy tartsanak egy kis személyes megbeszélést az akcióval kapcsolatban aznap délután. Ennek ellenére anélkül hagyta el az irányítótermet, hogy valamilyen módon jelezte volna, valóban felfogta a jövő kedden végrehajtandó titkos bevetés kockázatosságát. Dan Headley ez utóbbit különösen zavarónak találta.

Most, amikor a tengeralattjáró periszkópmélységen haladt, 30 kilométerre balra a Harry S. Truman gigantikus orrától, a korvettkapitány elindult lefelé, a parancsnok személyes kabinjába, és amikor odaérkezett, megkopogtatta az ajtót.

– Csak jöjjön be, ET – szólt ki a kapitány. – Hozattam magunknak kávét. Önthetek magának is egy csészével?

– Köszönöm, uram – felelte Dan, és elindult a kis asztal mellett álló második székhez.

Csak most vette észre, hogy egy kis, bekeretezett festmény lóg a falon, pontosabban egy portré, amely csak a fejét és a vállait ábrázolta egy minden bizonnyal tizennyolcadik századi nemesnek. Mialatt a parancsnok a csészébe töltötte a kávét, Headley korvettkapitány közelebb hajolt, és jobban megnézte magának az arcképet. Az úriember háromszögletű kalapot viselt, mellkasa előtt széles vállszalag. A kép alatt a következő szavak álltak L'Admiral, le Comte de Villeneuve. Dan elég szokatlannak találta az ilyesmit, így vidáman kérdezte:

– Nagyon szép festmény, parancsnok. De miért éppen egy francia tiszt képe van a falán?

– Ó, hát észrevette? A nagyanyámé volt. Tudja ő az édesanyám anyja, Franciaországból érkezett Amerikába. Franciaország déli részén, egy kisvárosban nőtt fel, amit Grasse-nak neveznek, ott fenn, a hegyekben, Cannes fölött. Gyerekkoromban én is jártam ott párszor. Szép hely.

– Valóban az, uram. Én is jártam Nizzában a tengerparton. Hatalmas volt a tömeg, de valahogy mégis meleg és vidám helynek tűnt. Apámmal mentem oda, hogy megvegyünk egy versenylovat. Az egész tartomány ott találkozik tavasszal.

– Nem is tudtam, hogy abban az országban is ilyen hagyománya van a lóversenyzésnek.

– Az igazat megvallva nincs is, uram. De minden évben, még mielőtt az idő nagyon forróvá válna Párizsban, tartanak ott egy kis összejövetelt. Kifejezetten azért mentünk oda, hogy visszavásároljunk egy kancát, amelyet még egyévesként adtunk el. Azt hiszem, négy versenyt meg is nyert Longchampsen.

– Elég messze mentek egyetlen ló miatt.

– Igen, uram, de ez a kanca olyan családból származott, amely nagyon jó futónak számított odahaza, Kentuckyban. Az édesapám már nagyon régóta a tenyészmének főlovásza egy nagy farmon, és a tulajdonos vissza akarta kapni, mint tenyészkancát.

– Sikerült megszerezni?

– Igen, sikerült. A szállítással meg mindennel együtt talán még túl sokat is kellett fizetnünk érte. De ha Mr. Bart Hunter, ő az édesapám főnöke, valamit meg akar venni, akkor általában kész meg is fizetni az árát.

– Megérte?

– Nem igazán. Egyetlen versenylovat sem ellett. Az egyik lánya azonban nagyon jó lett, New Yorkban született is tőle néhány nagymenő. Azután a következő csikója, aki egy kiváló tenyészméntől, Storm Cattől született, 3 millió dollárért kelt el a keenlandi árverésen. Ő sem volt valami nagy futó, de azt hiszem, ezzel az üzlettel a jó öreg Bart pénze szinte megnégyszereződött.

– Ez nagyon érdekes történet volt, Dan. Ahogy egy kiváló család tehetsége előbb-utóbb mindig visszatér, közben kihagyva talán egy-két generációt, de soha nem veszve el, készen arra, hogy a felszínre kerüljön.

– A lótenyésztő-üzletben ez mindig is így volt, uram.

– És amennyire a tapasztalataim mutatják, az emberekkel kapcsolatban sincs ez másképp – felelte Reid parancsnok.

– Nem vagyok benne biztos, hogy helyes volna ilyen kijelentést tenni. Az emberek tenyésztése elég ingatag téma… hiszen nem azt tanultuk, hogy mindenki egyenlőnek születik?

– Ha ezt beveszi, ET, akkor minden mást is be kell vennie.

– Önnek volt valamilyen híresség az ősei között, uram?

– Nos az igazat megvallva a családom soha nem ásott le valami mélyre a múltba, de az biztos, hogy a francia haditengerészettel elég szoros kapcsolataim vannak. Nagyon szorosak.

– Csak nem Villeneuve tengernagy?

– Non – válaszolta Reid parancsnok, majd egy pillanatra elhallgatott. – A mi családunkat egy olyan emberrel fűzik össze rokoni szálak, aki gyakorlatilag megnyerte az amerikai forradalmat. Comte Francoise-Joseph de Grasse-szal, a chesapeake-i csata győzőjével.

Reid parancsnok lehajtotta a fejét, mintegy meghatottan emlékezve a francia tengernagyra, aki a Chesapeake-öböl torkolatánál, 1781. szeptember 5-én feltartotta a támadó brit flottát.

– Hű, ez aztán nem semmi, uram – szólt Dan. – A nagyanyja neve is de Grasse volt?

– Ó, dehogy, Francoise-Joseph családja egyszerűen csak felvette a nevet, és a szülővárosuk után nevezték el magukat.

– Nem is rossz ötlet, igaz, uram. Ha sikerül azokat a fókákat eljuttatnunk Iránba, és vissza is hozzuk őket, akkor én is megváltoztatom a nevemet. Mit szólna a Dan of Lexington korvettkapitányhoz?

Reid parancsnok nem mosolyodott el. Látszott, hogy le Comte de Grasse nem az a fajta férfi volt, akinek nevével szívesen viccelődött volna, és ez a péntek délután semmiképpen nem az az időpont volt, amikor terveket készített volna. A két férfi leginkább némán ülve fejezte be a kávéját, és a parancsnok azt javasolta, hogy másnap 11.00-kor tartsanak egy sokkal hivatalosabb megbeszélést.

Az új ET két nem igazán lényeges, de azért bosszantó kérdéssel a fejében távozott. Egy, mi volt ez a „non” ostobaság, és kettő, mi az ördögért tartja egy amerikai támadó-tengeralattjáró kapitánya a személyes kabinja falán a nevetséges Villeneuve tengernagy portréját? Hiszen ez volt az az ember, aki kis híján otthagyta a fogát, amikor a nílusi csatában az egész francia haditengerészetet megsemmisítették, majd az új flottát a teljes katasztrófába irányította a trafalgari csatában, ahol fogságba esett, majd Angliába hurcolták, és végül itt, hat hónappal később, öngyilkosságot követett el. Dan Headley visszasétált az irányítóterembe, azzal nyugtatva magát, hogy hűséges ET marad, és elhatározta, minden körülmények között támogatni fogja közvetlen felettesét. Agya legmélyén azonban idegesítő gondolat bukkant fel: ez a bogaras Reid még a végén olyanná válik, mint egy tucat elszabadult ágyúgolyó, ami mindent elsöpör.

Május 14., hétfő 04.00
Az Egyesült Államok haditengerészetének támaszpontja,
Diego Garcia, Indiai-óceán

A Galaxy szállítógép dübörögve ért földet a kifutópályán, a kora hajnali órákban, pontosan harmincnégy órával az után, hogy a San Diegó-i North Island légitámaszpontról a levegőbe emelkedett. A fókák legtöbbje végigaludta ezt a második szakaszt, Pearl Harbortól idáig, de azért mindannyian fáradtak voltak, nagyon hiányzott már, hogy kinyújtóztathassák tagjaikat, és a fullasztó meleg, amely az egyenlítőtől mindössze 650 kilométerre délre levő szigeten érte őket, mindenkit meglepett.

A legtöbb, a Csendes-óceánon keresztül utazó és ide érkező személlyel ellentétben a fókáknak maguknak kellett átnézniük a csomagjaikat. Azokat a ládákat, melyeket továbbra is magukkal visznek az utazásuk következő szakaszában, a Harry S. Truman fedélzetére, szét kellett válogatni, és visszapakolni, míg a robbanóanyagok maradékát – melyeket végül majd az Indiai-óceán távol-keleti részén használnak fel, villás targoncák segítségével elszállíttatták a fő raktárépületekbe. John Nathan hadnagy és Rick Hunter parancsnok felügyelte ezt a műveletet, míg Rusty Bennett ellenőrizte azokat a felszereléseket, melyeket egy sokkalta kisebb gép fedélzetére rakodtak, amellyel aznap délután ők is az anyahajóra utaznak.

Kivételesen nekik előkészített körletbe vezették őket. Tizenöt szoba várt azokra, akik Iránban indulnak majd bevetésre, és további tizennégy azok számára, akik egyelőre Diego Garcián maradnak, és a parancsukat várják, amellyel a Bassein-folyóra rendelik őket. A fókák vagy fél órán keresztül maradtak együtt, mely idő alatt elpusztítottak durván 700 sonkás-sajtos-csirkés szendvicset, valamint több gallon édes, koffeinmentes kávét. 06.00-ra már mindannyian a szobájukban aludtak, és 13.00-ig fel sem ébredtek, amikor felfalták kiadós, New York-i módra készített vesepecsenyéből, tojásból, valamint spenótból álló ebédjüket. Annyi fehérjét akartak magukba tömködni, amennyit csak tudtak, még mielőtt felszállnának a repülőgép fedélzetére, és elindulnának az Arab-tenger északi részére. Az utazás majd hét óra hosszat tartott, és a haditengerészet pilótája enyhe, délnyugati irányú, trópusi szélben tette le gépét a Truman fedélzetére, még aznap éjjel, kedden 22.00-kor.

A repülőgép-hordozón nagy volt a nyüzsgés, és a Tomcatek kétpercenként dübörögve szálltak le. A tengernagy kirendelt egy csapatot számukra, amely segített a fókák felszerelését minél gyorsabban kirakodni, majd leszállítani a hangárfedélzetre, ahol aztán tárolni fogják egészen addig, míg a fókákkal együtt helikopterre nem teszik mindet, és elviszik a USS Shark fedélzetére. A tengeralattjáró, a megbeszélés alapján, másnap, május 15-én, kedden, 16.00-kor a hordozó bal oldalán, az orrtól 800 méterre várakozik majd rájuk.

Mostanra a fókák megritkultak valamelyest. Bennett parancsnok és Ray Schaeffer korvettkapitány felügyelte minden egyes fóka személyes holmijának kirakodását, amelyre a rövid, mindössze 50 kilométeres tengeralattjáró-út során szüksége lehet. John Nathan hadnagy ügyelt a különálló, belső dobozokra, melyekbe olyan felszereléseket csomagoltak, mint a fegyverek, a légzőkészülékek és a támadótáblák, végül pedig szisztematikusan megjelölt minden olyan dobozt, mely a kínai olajfinomító megsemmisítéséhez szükséges robbanóanyagokat tartalmazta.

Negyven perccel később a három fóka csatlakozott társaikhoz, akik a hajó ebédlőjének egyik sarkában ültek, és a hordozón szolgálók szava járása szerint SZKK-t, vagyis szolgálat közbeni kaját fogyasztották. Ma este különlegesen, számukra elkészített spanyol omlettet, sült burgonyát és salátát ettek, mindannyian, tisztek és közkatonák együtt. A fókák ugyanis soha nem törődnek az ehhez hasonló megkülönböztetésekkel, különösen nem egy olyan, valóban veszélyes bevetés előtti éjszakán, amely könnyedén az utolsó lehet bármelyikük számára.

Nem sokkal éjfél után feküdtek le, de legtöbbjük számára nem telt nyugalmasan az éjszaka. Az első négy órát könnyű volt átaludni, hiszen a végtelennek tűnő utazás mindannyiukat kifárasztotta, 04.00-ra azonban már mindegyik fóka ébren volt, azon tűnődve, mit hoz számukra az előttük álló huszonnégy óra. A fiatalabb, első bevetéses fókák egyike sem tudott ezután már visszaaludni, és még a veterán Ray Schaeffer is nagyon ideges volt. Felkelt, és fel-alá járkált a szobában, izmait feszítgetve, mintha csak a saját testi erejéből akarna önbizalmat nyerni. A bevetés felelőssége azonban nyomta a vállát, és egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből azt a langyos, sekély tengerrészt, melyen keresztül az embereit másnap, a koromfekete éjszakában vezetnie kell.

Bennett parancsnok, John Nathan hadnaggyal osztott meg egy nagyobb kabint, és a fiatalember képtelen volt aludni. Háromszor is felkelt, az ajtóhoz sétált, mire végre elhatározta magát, felvett egy pulóvert, majd felébresztette Rustyt, és szólt neki, hogy elmegy, szerez valahonnan egy kávét. Az óriási anyahajó szerencsére soha nem alszik, és az ebédlő most is tele volt, leginkább a haditengerészet pilótáival. Valamilyen pletyka útján mindannyian tudták, hogy az a széles vállú fiatalember, aki a sarokban egy csésze kávét szorongat, azon fókák egyike, akik aznap este bevetésre indulnak. Mindannyiuk számára ismerős érzés volt a félelem és a vakmerőség, ám egy bevetésre induló fókát mindig valamilyen aura vesz körül, ami mindenkit távol tart tőle. Mindenkit, kivéve azt a vidám, huszonnégy éves floridai pilótát, aki még mindig pilótaoverállját viselve jelent meg. Kezébe vett egy hosszú pohárnyi jéghideg tejet, majd egyenesen odasétált Nathan hadnagy asztalához, felé nyújtotta a kezét, és megszólalt:

– Hogy vagy, haver? A nevem Steve Ghutzman.

A fókák utászfőnöke felnézett, és bólintott. Kezet rázott a pilótával.

– Szia, Felhő Nathan.

Kicsit furcsán érezte magát, hogy az éjszaka közepén itt ül, ezzel a nagydarab idegennel, de azért örült, hogy van némi társasága.

Steve gyorsan elhadart neki minden tudnivalót az odakint fúvó meleg, délnyugati széllel kapcsolatban.

– Ma este nem jó dolog levenni a szemed a labdáról, én mondom neked. A levegő olyan, mint egy istenverte hullámvasút. Nagyon könnyű most odacsapni egy Tomcatet egyenesen ennek a rohadt reptérnek az alfelébe. Jobb lesz, ha ma mindenki magasan próbál maradni.

Steve nem tudta volna megmondani, milyen rangban és milyen beosztásban szolgál új beszélgetőpartnere, de máris úgy ömlött belőle a szó, mint minden haditengerészeti pilótából, akinek egy különösen veszélyes leszállás után csak úgy tombol a vérében az adrenalin. Ennek ellenére kedves fickó volt, aki mindössze másfél kilométernyire született a pensacolai haditegerészeti légitámaszponttól, és akárcsak az édesapja, egész életében pilótaként szolgált. Kiitta a tejet, felállt, hogy hozzon magának még egyet, visszafelé jövet szerzett egy újabb csésze kávét vadonatúj haverjának is. Most, amikor egy kicsit lehiggadt, megkérdezte:

– Mi is volt a keresztneved? Nem igazán értettem.

– Ó, ez csak becenév. A srácok azért neveznek Felhőnek, mert szeretem az asztronómiát. Valamikor navigátor voltam. Nagyon hozzászoktam.

– Hé, ez nem is rossz. Felhő. Nekem nagyon tetszik. Mostanában érkeztél? Még nem láttalak korábban.

– Aha, csak nemrég szállt le a gépem. Nem sokkal éjfél előtt. És 15.00-ra már itt sem vagyok.

Steve Ghutzman habozott egy kicsit. Ezután tökéletes megdöbbenéssel az arcán, tátott szájjal szólalt meg:

– Az istenit! Te is közülük való vagy?

– Igen – felelte Nathan hadnagy mosolyogva. – Mondhatjuk, hogy közülük való vagyok.

A pilóta tisztában volt vele, hogy semmi értelme egy titkos SEAL bevetés részletei után érdeklődni, de mint azt a gigantikus, Nimitz-osztályú anyahajó hatezres legénységének minden tagja nagyon jól tudta, ha egyik pillanatról a másikra egy csapatnyi fóka érkezik a fedélzetre, akik azután nem egészen huszonnégy óra múlva már tovább is állnak, akkor csakis Iránba indulhatnak valamilyen bevetésre. Semmit nem tudott a küldetésükről, a céljaikról, vagy arról, mikor térnek vissza. Csak annyit, hogy „bevetésre mennek”, isten segítse őket.

Az Egyesült Államok haditengerészetének minden szintjén úgy tekintettek a fókákra, mint valami szuperemberekre. Jézusom, és én most itt ülök, szemben az egyikükkel, gondolta Steve Ghutzman, aki nagyon megdöbbent a helyzet miatt, és nem nagyon tudta, mit is mondhatna. Ez pedig olyan állapot volt, amihez eddigi életében nemigen szokott hozzá, így aztán csak motyogott:

– Nem tudsz aludni? A fóka bólintott.

– Nem igazán – válaszolta. – Ez az első bevetésem. Nem nagyon tudom kiverni a fejemből.

– Egy ideje már a századnál szolgálsz?

– Aha, éppen öt éve. Rengeteget gyakorlatoztam, de közben persze mindig csak ez a nap járt az eszemben, amikor először bevetésre megyek. Nekem ez a nap ma jött el, és én egy istenverte percet sem tudok aludni.

Steve bólintott:

– Alapos eligazítást kaptatok, gondolom.

– Mindent elmondtak, amit csak tudnunk kell. Még soha nem jártam a Közel-Keleten, de nagyon pontosan ismerem a területet, ahová mennünk kell. Minden domb, minden szikla itt van a kisujjamban. Tudom, mennyire meleg a víz, és azt is, hol kell óvatosnak lenni. Ennek ellenére nem tudom kiverni a fejemből. Egyszerűen semmi másra nem tudok gondolni.

– Óriási bátorságra van ehhez szükséged. Vagy inkább a kiképzés?

– Szerintem leginkább a jó kiképzés számít. Az én esetemben azonban tényleg jókora adag bátorság is kell hozzá. A többiekről nem tudok nyilatkozni.

– Az istenit, Felhő, te félsz?

– Pontosan, öregem, félek. Te nem félnél?

– Már hogy a fenébe ne. De ti vagytok a legjobbak a világon. Mit is szoktak mondani, egy fóka öt ellenséges katonával szemben, az nagyjából kiegyenlítettnek nevezhető?

– Héttel szemben.

Steve felkacagott.

– Hiszen ti elpusztíthatatlanok vagytok!

– Nem igazán. Mi is vérzünk, és mi is ugyanúgy érzünk fájdalmat, mint mindenki más. Egyszerűen csak annyi, hogy valamivel nehezebb minket elintézni.

Steve Ghutzman kiürítette a poharát.

– Mennem kell. 08.00-kor már megint a levegőben leszek. Felállt, kezet nyújtott, és azt mondta:

– Hé, örülök, hogy beszélgethettünk, haver. Sok szerencsét ma estére, bárhová is menjetek.

– Kösz, Steve. Majd próbálok pokolian távol maradni a pokoltól. Ebben biztos lehetsz.

Május 15., kedd 15.00
USS Harry S. Truman repülőfedélzete

A USS Sharkig előttük álló rövid utazásra a tizenöt fős SEAL csapat felszállt a haditengerészet egyik legutolsó példányára a HH-46D Sea Knight tűztámogató/támadó helikoptereknek. A robbanóanyagokat és a többi felszerelést egy rakodóhálóban, már egy órával korábban a tengeralattjáró fedélzetére szállították, most pedig Rusty Bennett állt a raktér ajtajában, és azt figyelte, hogyan szállnak be az emberei. Mindannyian vékony nadrágot és olajzöld pólót viseltek. Mivel kötélen kell majd leereszkedniük a tengeralattjáróra, mindegyikük vastag, hegesztő' védőkesztyűt vett fel. Mivel túl meleg volt ahhoz, hogy búvárruhában legyenek, a tengeralattjáróban elkülönítettek nekik egy helyiséget, ahol átöltözhetnek és felkészülhetnek a bevetésre, miközben a Shark megteszi az út utolsó szakaszát, keresztül a részlegesen megtisztított aknamezőn. Mint mindig, a felszállófedélzeten dolgozó kiszolgálószemélyzet a haditengerészeti Sea Knight körül sürgölődött, amint az óriási fehér helikopter rotorjai pörögni kezdtek. A fókák már feketére festették az arcukat különleges, olajos festékkel, és szinte teljesen felismerhetetlenekké váltak.

A tömegben ott állt Steve Ghutzman is, aki bátorítóan kiáltotta:

– Gyerünk, Felhő, kapd el őket, haver!

Hangja valahogy kilógott abból az általános, komoly sustorgásból, mely a tömeg fölött lebegett, és amelynek témája szinte kizárólag a fókák indulása volt. A nagydarab Nathan hadnagy ennek ellenére meghallotta őt, és félig felemelt kézzel jelzett vissza neki, magában kicsit elmosolyodva, amint eszébe jutott a haditengerészeti Tomcat pilótával kialakult húszperces barátsága. Még az is megtörténhet, hogy nemsokára szüksége lesz Steve Tomcatjének támogatására. A haditengerészet ugyanis ennél sokkalta veszélytelenebb bevetések esetén is kész volt támogatást adni az amerikai katonáknak.

• • •

Alacsonyan szálltak a nyugodt, kék tenger felett, a várakozó tengeralattjáró irányába. Nem egészen negyed órába telt az egész, és a Sea Knight hamarosan ott lebegett a Shark felett, miközben a fókák figyelték, amint vastag kötelet eresztenek le a torony előtti részre, közvetlenül a hosszú, fedélzeti vízzáró kamrák mögé, amelyben a mini-tengeralattjáró várt rájuk. A fókák egymás után ragadták meg a kötelet, majd a helikoptertől elrúgva magukat, szabadesésben hullottak vagy 10 métert, és csak ekkor szorították meg vastag, bőr védőkesztyűs kezükkel a kötelet, mintegy lefékezve magukat, így hamarosan finoman lehuppantak a Shark külső borítására. Schaeffer korvettkapitány ment előre, mögötte jött Nathan hadnagy, majd Combs tengerészaltiszt-főnök, ezután a nagydarab Rob Cafiero tengerészaltiszt-főnök. Közvetlenül őket követte a hét újonc, a sort végül Rusty Bennett parancsnok zárta.

Matt Singer hadnagy, a fedélzetmester üdvözölte őket, majd gyorsan bevezette mindannyiukat a torony aljába vágott ajtón keresztül, és le egy létrán. A búvónyílások becsapódtak mögöttük, majd mindegyiket biztosították, és a következő pillanatban Reid parancsnok utasította az irányítást, hogy merüljenek periszkópmélységre, majd forduljanak észak felé.

– Új irány hármas-hatos-zéró, sebesség egyes-ötös 25 kilométeren keresztül, majd álljanak készen a fordulásra zéró-hetes-zéró irányba.

Mindannyian érezték, amint a tengeralattjáró finoman bedől, északra fordul és olyan haladási irányt vesz fel, amely egyenesen keresztülviszi őket az aknamezőn megtisztított, most már 5 kilométer széles átjárón, ezután pedig fel a szorosban egészen addig, míg rá nem fordulnak az iráni partok irányára.

Dan Headley vezette le a fókákat egy többé-kevésbé kiürített területre, ahol felkészülhetnek a közelgő bevetésre. Beszélgetésbe elegyedett Rusty Bennettel, és futólag megemlítette neki, hogy van egy jó barátja, aki szintén a századnál szolgál.

– Egy Rick Hunter nevű srác, most már Hunter parancsnok, ha jól tudom. Tudja, együtt nőttünk fel.

– Akkor maga is Kentuckyból származik, igaz? – kérdezett vissza Bennett parancsnok. – Rick nagyon jó barátom. Az igazat megvallva nemrég váltam el tőle. Ott van még mindig, Diego Garcián.

– Tényleg? Nem is tudtam, hogy őt is idevezényelték.

– Ó, csak Ricket, meg az Egyesült Államok haditengerészetének legalább egynyolcadát – kuncogott Rusty. – Én mondom magának, valaki a Pentagonban nagyon nem nézi jó szemmel ami itt az öbölben folyik.

– Igaza lehet. Persze mi is csak annyit tudunk, amennyit mindenki más. Az irániaknak valahogy sikerült elaknásítaniuk a Hormuzi-szorost, és elvágni a világ olajellátási útvonalait.

– Jó nagy aknamező lehet. Biztosan sok gondot okoz.

– Az egyszer biztos – válaszolta Dan Headley mosolyogva. – A maguk számára különösen. Ugyanis most éppen a kellős közepén járunk.

– Az istenit – mondta Rusty. – Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm. A parancsnoka milyen?

– Nem ismerem még igazán jól, hogy véleményt mondjak. De azt hiszem, mostanában nem ment neki semminek.

– Isten ments, hogy most változtassa meg a szokásait. Mindkét tiszt felnevetett. A Shark ET-je megkérdezte, mire lenne szükségük Rustynak és az embereinek 19.00 BÉI-ig.

– 14.00-kor ebédeltek sültet és tojást – felelte a fókák parancsnoka. – Talán ha tudna szerezni néhány szendvicset, pár szelet pizzát, vagy ilyesmit. Már ha valaki megéhezne útközben. Gondolom, nem sokuknak lesz étvágya. Viszont rengeteg hideg víz kell majd nekik. Kétórás út áll előttük a BSZJ-ben, utána pedig egy jó hosszú úszás. Nem szeretném, ha bárki is dehidratálódna.

– Rendben van, azonnal intézkedem. Erről jut eszembe, ön ugye itt marad a fedélzeten, uram? – kérdezte az ET, Rusty magas rangjának kijáró tisztelettel.

– Ezúttal igen. De ha úgy gondolja, akkor szívesen segítek az embereinek kiszedni a BSZJ-t a kamrából. Csináltam már párszor életemben, és tudom, milyen nagy dög.

– Biztos vagyok benne, hogy az embereim hálásak lesznek a segítségéért, uram. Ezeket a dögöket mindig nagyon nehéz mozgatni, ez pedig ráadásul a legnagyobb fajta.

– Ha megbocsát, még szeretnék néhány szót váltani a srácokkal, mialatt készülődnek. Majd később találkozunk.

– Értettem, uram. A szolgálatom néhány perc múlva megkezdődik. Ha bármire szükségük lenne, akkor az irányítóteremben megtalálhat.

Ekkorra a tizenkét fős SEAL egység elkezdte kiválogatni a felszerelésüket. Mindegyiküknek volt egy külön nekik készült, személyre szabott búvárruhája, valamint egy uszonya. Valamennyien kaptak egy Draeger légzőkészüléket, a SEAL által rendszeresített különleges oxigénpalackot, mely nem engedett ki magából árulkodó légbuborékokat a víz felszínére. A fókák mindegyike vinni fog magával egy-egy kést, valamint a Heckler & Koch cég kiváló géppisztolyát, az MP-5-öst, egy fantasztikus, közelharcra kifejlesztett fegyvert, mely igazából csak 20 méternél közelebbi célpontok leküzdésére alkalmas, de egy ilyen civil létesítmény ellen végrehajtandó támadás során tökéletesen megfelel. Csak Ryan Combs tengerészaltiszt-főnök visz magával nagyobb fegyvert, mégpedig egy M-60E4-es könnyűgéppuskát. A fókák összesen tizennégy töltényhevedert pakoltak be, melyek mindegyike 100 lőszert tartalmaz. Ryan maga fogja vinni a könnyűgéppuskát, valamint két hevedert is. Ez összesen 15 kilónyi teher. A fegyvert csak a legvégső esetben használják, ha valami okból kénytelenek lennének kiverekedni magukat a finomító területéről. Ryan egy tapadóaknát is visz magával a hátán, ami még mindig elviselhető súly. Igazából csak a gyaloglástól tartott, melyet a sekély vízben kell tenniük. A Draeger maga szinte súlytalan a vízben, a szárazföldön azonban 12 kiló a súlya, így Ryan Combsnak összesen majd negyvenkilónyi terhet kell kicipelnie a partra, amely meglehet, hogy mindössze 400 méter megtétele után túl soknak fog tűnni.

Bennett parancsnok parancsot adott a nagydarab Rob Cafierónak, hogy mindig maradjon Ryan mögött, és ha az már nem tudja cipelni a terhet, akkor vegye át tőle a géppuskát. Mindegyik fókának nagy súlyt kellett vinnie, hiszen egy bomba vagy akna mindannyiuk számára jutott. Hárman közülük pedig kettőt vittek magukkal. A gyújtózsinórokat, valamint a detonátorokat John Nathan hadnagy kapta. A fókák ezenkívül visznek magukkal álcamintás sátorlapokat, két ásót, drótvágókat, csipeszeket, valamint két éjjellátó távcsövet, a lehető legkönnyebb rádiót, csakis vészhelyzet esetére, vizet, fehérjében gazdag rudakat, valamint orvosi felszereléseket. A visszaút mindenképpen sokkal könnyebb lesz.

• • •

Mikor az anyahajón Rusty az utolsó eligazítást tartotta, elgondolkoztak azon, nem lenne-e jó megkérni a BSZJ személyzetének egyik tagját – nem a vezetőt –, hogy kísérje el őket, amíg a szárazföldet el nem érik, és segítsen vinni a felszerelést. Ez a BSZJ azonban szinte felbecsülhetetlen értéket képviselt, és a Shark kapitánya minden bizonnyal nem szeretne kockáztatni azzal, hogy egyeden fős személyzet gondjaira bízza. Persze ha semmilyen más megoldás nem marad, akkor Rusty határozottan megkéri majd a tengeralattjáró parancsnokát, hogy teljesítse a kérésüket, márpedig senki nem olyan bolond, hogy szembeszegüljön egy veszélyes bevetésre induló SEAL-parancsnok kívánságával, különösen akkor nem, ha ez a bizonyos parancsnok közvetlenül a Fehér Háztól kapja parancsait.

Így hát felkészültek az utolsó megbeszélésükre. Előttük ott volt kiterítve a térkép. Mialatt felvették búvárruháikat, a szándékosan 10 Celsius-fokos kabinban, hallgatták Rustyt, aki éppen elmondta nekik, hogy a BSZJ vezetője olyan közel viszi őket, amennyire csak tudja, egészen addig, amíg a jármű gerince a feneket nem éri.

– Akkor aztán egyesével beszállunk a zsilipbe, és amint elárasztják, kicsusszanunk a vízbe. Az a búvár megy előre, akinél a támadótábla van, társa közvetlenül utána következik. Ahogy összeálltak, azonnal kelet felé indulnak, zéró-kilences-zéró irányba egészen addig, míg a víz már túl sekély lesz ahhoz, hogy kényelmesen úszni lehessen benne. A párok nagyjából ötperces időkülönbséggel követik egymást. Ezután már tudják, mit kell tenniük.

További negyven percen keresztül tartott, míg a fókák egészen felkészültek, és pontosan 17.50-kor kezdtek el bekászálódni a BSZJ-be, maguk után húzva felszerelésüket. Mindegyikük a jól begyakorolt módon csusszant keresztül a zsilipen, foglalta el a neki kijelölt helyet, és tette fel a cuccát a feje felett kialakított szűkös kis tárolórekeszbe. A beszállás teljes fél órán keresztül elhúzódott, és amikor már bent voltak, mindegyik fóka megpróbált viszonylag kényelmes pozícióba helyezkedni, felkészülve a partig tartó kétórás utazásra ebben a zömök, 18 méter hosszú, elektromos mini-tengeralattjáróban.

• • •

Odalent az irányítóteremben a hajó Dan Headley korvettkapitány parancsnoksága alatt állott, a munkáját segítette Josh Gandy korvettkapitány, a szonártiszt, valamint Shawn Pearson hadnagy, a navigátor.

– Megvan az új úti célunk, uram. 26.36É, és 56.49K a GPS szerint.

– Értettem, hadnagy. Mélység?

– Éppen most akartam mondani, uram. Rengeteg víz van még alattunk, a műszerek szerint 27 méterre van a fenék, és a felszín alatt 20 méterrel haladunk. Ha esetleg úgy gondolja, hogy spórolhatna a BSZJ akkujával, akkor szerintem még 5 kilométerrel közelebb vihetjük őket.

– Egyetért, szonár?

– Igen, uram. A műszerek szerint a teljes mélység 60 méter, Shawn térképe viszont csak 50-et mutat. Mindenképpen továbbmehetünk.

– Rendben van. Irányítás-ET. Sebesség nyolc. Új irány zéró-négyes-ötös. Mélység kettes-zéró. Másfél méterenként jelezze a mélység csökkenését.

– Értettem, uram. Éppen most spóroltunk meg a BSZJ-nek vagy félórányi akkumulátoridőt.

– Kiváló, navigátor.

Reid parancsnok ebben a pillanatban lépett be az irányítóterembe, és látszott rajta, hogy több mint rémült, amiért a tengeralattjáró még mindig mozgásban van.

– Ön megszegte a parancsaimat, ET?

– A találkozási pontot módosítottam, öt kilométerrel északnyugatra, uram, mivel a térképeink egyértelműen hibásan adják meg a mélységeket. Még mindig mély vízben járunk, és ezzel a BSZJ akkuját is kíméljük.

– A BSZJ akkujához önnek semmi köze, korvettkapitány. Ami azonban az ön dolga, hogy teljesítse azokat az utasításokat, melyeket a parancsnokság küldött nekünk, és melyeket én, mint közvetlen felettese továbbítottam magának. Az ilyen parancsoktól való semmiféle eltérést nem tűrök.

– Ahogy gondolja, uram – Dan Headley zavartnak látszott, ám a válasza határozottan csengett.

– ET, forduljanak meg a hajóval, és térjünk vissza a 26.36É 56.49K koordinátákra. A parancsnokság által meghatározott találkozási pontra.

– Uram, teljes tisztelettel, nem tehetnénk meg, hogy itt, néhány kilométerrel közelebb engedjük el az embereket?

– Azt hiszem, világosan beszéltem, korvettkapitány. Most azonnal fordítsa meg a hajót, és térjen vissza a kijelölt találkozási pontra. Nincs szándékomban a hajómat egy centivel is közelebb vinni az iráni partokhoz, mint az feltétlenül szükséges.

Ezzel sarkon fordult, és kisétált az irányítóteremből, miközben a tengeralattjáró irányítását ellátó három tiszt szóhoz sem jutott.

Shawn Pearson törte meg a csendet.

– Ez, uraim – mondta – elég érdekes volt.

– Ha ezt most úgy értette, ahogyan szerintem értette, akkor nem akarok még egyszer ilyesmit hallani – válaszolta az ET szigorúan.

Gandy korvettkapitány csak a fejét rázta.

Mindenki érezhette, amint a USS Shark bedől, megfordul, és a célpontjuktól elfelé viszi Bennett parancsnok fókáit. Mindenesetre húsz perccel később már újra a kijelölt koordinátákon voltak, a 26.36É, 56,49K-n, a megfelelő irányba fordultak, vagyis a kínai finomítótól pontosan 27 kilométerre, délkeletre vették fel pozíciójukat. A víz alatti osztag nagy nehezen kirángatta a BSZJ-t az elárasztott kamrából, és biztonságos távolságba juttatták a tengeralattjárótól.

Rusty Bennett óriási segítséget jelentett a négyfős csapatnak, és rekordidő alatt sikerült kiszedniük a mini-tengeralattjárót. Még ki sem fújatták a vizet a vízzáró kamrákból, mikor a BSZJ már útnak is indult. A kormánynál, a mini-tengeralattjáró orrában Brian Sager hadnagy ült, és navigátora segítségével, csakis műszereire hagyatkozva irányította. Mögöttük a fókák száraz, de nagyon szűkös helyen voltak, és az út nagy részében meg sem szólaltak. A BSZJ állandó hatcsomós sebességgel haladt, és Brian Sager sokkal tovább ment az előre meghatározott kiszállási pontnál, vagyis 26,45É 56,57K-nál. Még vagy két és fél kilométert tettek meg, közvetlenül a felszín alatt haladva, míg nem egészen öt kilométerre a partvonaltól, finoman súrolni kezdték a homokos feneket. A BSZJ szonárja egyetlen járművet sem jelzett 16 kilométeres körzetben.

• • •

Pontosan 19.00 volt, és a felszínen már sötétedett, amikor Ray Schaeffer korvettkapitány, búvárruhában, csuklyával a fején, a Draegere bekötve, bal kezében a támadótábláját szorongatva, az elárasztásra felkészülten belemászott a zsilipbe. Három perccel később, a kinyíló búvónyíláson keresztül kicsusszant a Hormuzi-szoros meleg vizébe. Ray az iránytűre meredt, egyenletesen lélegzett, és boldog volt, amiért a tapadóaknák a Draeger, valamint fegyverei szinte súlytalannak tűntek a vízben. Megpróbált nem gondolni arra, mennyivel más lesz a helyzet, ha majd kiérnek a sekélyesbe, és gyalog kell továbbmenniük.

Néhány pillanattal később az egyik újonc fóka, akit társai csak Charlie-nak ismertek, szintén megérkezett, és odaúszott mellé. Óvatosan lélegezve, jobb kezét Ray széles vállára helyezte. A Marbleheadből származó korvettkapitány megfordult, míg támadótáblája azt nem jelezte, hogy kelet felé néz, majd a két fóka, összhangban taposva a vizet, elindult a Kínai Népköztársaság tulajdonában levő olajfinomító felé.

Az, hogy Sager hadnagy közelebb vitte őket a célterülethez, azt jelentette, hogy a fókák gyakorlatilag három kilométerre voltak csak a sekélyes szakasztól. A két elöl haladó fóka egyenletesen lélegzett és taposta a vizet, nagyjából 2,5 méterrel a felszín alatt maradva, 3 métert megtéve minden alkalommal, amikor rúgtak egyet. Harminc perccel később, Ray számításai szerint fél óra múlva már egy kilométer volt mögöttük, és egyelőre még semmi jelét nem tapasztalta a fájdalomnak.

Mögöttük a kettes támadótáblával a kezében, Dan Conway hadnagy közeledett, egy másik újoncot kísérve, Felhő Nathan öt perccel lemaradva tempózott erőteljesen, majd Rob Cafiero és két újabb újonc következett, mindketten kiváló úszók. A sort Ryan Combs, az észak-Karolinai tengerészaltiszt-főnök zárta, két kézzel markolva a támadótáblát, miközben az általa kísért újonc egy különleges vízálló tartóban húzta maga után a géppuskát, ami így teljesen súlytalan volt.

Az egész hadművelet sokkalta egyszerűbb lett volna, ha megtehetik, hogy két nagy, nyolcszemélyes gumicsónakkal eveznek a partra. A SPECWARCOM fejesei azonban azonnal elvetették az ötletet. Egy riadóztatott iráni járőrhajó, amely a saját felségvizein halad, a parttól 6 kilométerre, teljesen jogosan lőhetne darabokra az Egyesült Államok haditengerészetének fókáit. Vagy ahogy akkor Bergstrom tengernagy megjegyezte:

– Szerintem sokkal jobb, ha van egy tucatnyi holtfáradt fókánk, akik a sekély vízben gázolnak előre, mint tizenkét halott fókánk, akik arccal lefelé lebegnek az istenverte Hormuzi-szorosban.

Ray Schaeffer maga is részt vett ezen a bizonyos megbeszélésen, és most, a maszkja mögött elmosolyodott, amikor eszébe jutott, mennyire más Coronadóban, egy légkondicionált irodában eltervezni az ilyen bevetéseket, mint itt úszni, több ezer kilométerre az otthontól. Ray csak rúgott és számolt, rúgott és számolt, le nem véve szemét az iránytűről, folyamatosan tartva a zéró-kilences-zéró irányt. Most már másfél órája haladtak egyfolytában, ami Ray számításai szerint durván 3 kilométert jelentett. Amint a Hold egyre magasabbra hágott, úgy lett egyre világosabb a vízben is. Mintha látta is volna maga alatt az óceán fenekét, de nem volt benne biztos, és egyébként sem akarta vesztegetni a drága energiát és levegőt arra, hogy meggyőződjön róla. Ráadásul gránit keménységű teste is kezdte megérezni a megerőltetést, és zavaró fájdalom kúszott végig mindkét combján. Szerencsére a bokája és a vádlija még nem fájt, ugyanis egy hosszabb úszás során ott szokott jelentkezni először, és az aztán szörnyű tud lenni.

A mellette úszó srác mindössze huszonegy éves volt, és Ray semmiképpen nem akarta elárulni a fáradtságát, így aztán összeszorította a fogát, összeszedte utolsó erőtartalékait is, és tovább haladt előre, nem törődve a tejsavval, mely mostanra már elárasztotta ízületeit és izmait, minden megtett kilométert valóságos rémálommá változtatva. Tizenhét perccel később Ray érezte, hogy táblája a homokot súrolja. Ösztönösen felegyenesedett, és meglepetten tapasztalta, hogy mellközépig érő, nagyjából 120 centis vízben áll, kezében még mindig szorongatva támadótábláját. Charlie közvetlenül mellette bukkant fel, mindketten gyorsan kikapcsolták Draegereiket, majd visszaültek a vízbe, sajgó végtagjaikat pihentetve. Kivették a szájukból a csutorát, és óvatosan elpakolták a légvezetékeket.

– Minden rendben van, uram? – kérdezte Charlie.

– Semmi gond, kölyök – válaszolta a korvettkapitány. – Pihenjünk öt percet, aztán további öt percig lassan menjünk a part felé, és várjuk meg, amíg Dan felbukkan.

– Jól hangzik. Lát valamit, uram?

– Az előbb mintha láttam volna sötét partvonalat, egyenesen előttünk, nagyjából 800 méternyire. Most viszont a Hold elbújt a felhők mögé és nem látok az égvilágon semmit.

Ekkorra a két első fóka levette az uszonyait. Lassan elindultak előre, hamarosan nem egészen kilencven centis vízben jártak. A Draegerek és az aknák kezdték egyre nagyobb súllyal húzni a vállukat. A felszerelés többi részével nemigen törődtek.

Nagyjából 90 méterrel mögöttük Dan Conway és társa szintén a felszínre bukkant. Mire utolérték Ray-t és Charlie-t, Felhő is megjelent, majd mögötte nagyjából kétpercnyire a két újonc. A nagy Rob Cafiero és társa következett, ezután azonban majd tíz percet kellett várniuk, míg Combs tengerészaltiszt-főnök is megérkezett, akinek persze hoznia kellett az M-60-ast, ami nagy valószínűséggel az életüket mentheti meg.

Ray Schaeffer kelet felé indította embereit, és megkezdték azt a szakaszt, melytől mindannyian nagyon tartottak, 45 centis vízben gázolva, miközben mindegyikük több mint 30 kilós súlyt cipel magával. 90 méter megtétele után már úgy érezték, mintha ragasztóban járnának. Senki nem panaszkodott ugyan, de attól még nagyon megerőltető volt a feladat, és egyszerűen nem volt semmi olyan módszer, amivel könnyebbé lehetett volna tenni. Nem lévén egyéb választásuk, mindenki csak éppen annyira emelte fel a lábát, hogy a víz ne nagyon tartsa vissza őket. Persze kellemesen meleg volt, és nem volt komolyabb hullámzás sem, előttük pedig hamarosan észrevették a partvonalat is. Ahogy a dolgok álltak, a part csak nagyjából 900 méterre volt tőlük. Ray parancsot adott az embereinek, hogy csatárláncba állva húzódjanak szét, aminek eredményeképpen hamarosan tizenkét, fekete csuklyát viselő férfi közeledett a parthoz, egymástól 30 méteres távolságban haladva. Mikor elérték, és meggyőződtek róla, hogy teljesen kihalt, mindannyian közelebb húzódtak a középen levő Schaeffer korvettkapitányhoz, hogy ellenőrizzék a GPS-t. A tervek szerint a 26.47É 57,01K koordinátákon kell lenniük.

Az utolsó száz méter volt a legnehezebb, mert itt tengeri hínár borította területen jártak, mely térdig érő, és nagyon is vendégmarasztaló volt. Végül persze eljutottak a teljesen kihalt partra, amelyet durva szemcséjű homok és itt-ott néhány szikla borított. Se fényt, se embert nem láttak sehol. A GPS által meghatározott koordináták pontosan megegyeztek azzal, ahol lenniük kellett, ami sok mindent megmagyarázott. Ezen a területen életnek semmi jelét nem tapasztalták a washingtoni, szigorúan bizalmas, Nemzeti Felderítési Hivatal munkatársai, akik pedig árgus szemekkel néztek végig több száz, a környékről készített műholdfelvételt. Még a sokkal szemfülesebb kezelők, Fort Meade-ben sem találtak semmit. Egyenesen előttük, vagy másfél kilométernyire, enyhén lankás területen ott állt a kínai olajfinomító.

• • •

Most már 21.30 volt, és Ray Schaeffer korvettkapitány parancsot adott embereinek, hogy azonnal tűnjenek el a partról, és vonuljanak a beljebb levő területre. Szinte tökéletes időzítéssel, ebben a pillanatban bukkant fel a Hold, így többé-kevésbé láthatták, merre tartanak, anélkül, hogy fel kellett volna venniük az éjjellátó szemüvegeket. Ha egyenesen haladnak tovább, akkor megérkeznek a finomító délnyugati sarkához, és attól valamivel távolabb fogják felállítani táborhelyüket, ahol a felszerelés nagy részét lepakolják.

Ma este csak négy fóka hatol be a finomítóba. További kettő feladata lesz a drótkerítés elvágása, valamint visszahajtogatása, Combs tengerészaltiszt-főnök pedig mindeközben a géppuskával fogja fedezni az egész műveletet, utána a drótvágókkal együtt őrködni fog. Senki nem tudta, mire számítsanak az őrök vagy a terület kivilágítottsága tekintetében. Csak annyi volt bizonyos, hogy Ray Schaeffer, Dan Conway és Felhő Nathan, ma este behatolnak a külső drótkerítésen keresztül, Charlie támogatásával, majd elhelyezik a tapadóaknákat a hatalmas, gázolajtároló tartályok befelé néző falára.

Rob Cafiero tengerészaltiszt-főnök lesz a parancsnok a táborhelyen, amikor majd megtalálják, kirakodja a sátorlapokat, felállítja a rádiót, megszervezi az őrséget, és előkészíti a másnapi akció során felhasználandó nagy mennyiségű robbanóanyagot. Azonban további egy órába telt, míg rátaláltak arra a háromszögletű kiugróra ott a meleg sziklákon, amely mintegy másfél méterre emelkedett a föld fölé, és mind észak, mind a tengerpart irányából védve volt. A fókák a drótvágók segítségével kis cserjéket vágtak ki, hogy az álcahálókra helyezzék. Annak esélye, hogy most már bárki is észreveszi őket, legalább 1000 volt az 1-hez, a tenger felől pedig gyakorlatilag láthatatlanok voltak.

Mindannyian levették búvárruhájukat, és vékony gyakorlónadrágot és zubbonyt vettek fel. Felhúzták sivatagi surranójukat, és a ma este bevetésre induló harcosok újrafestették az arcukat fekete olajfestékkel, ezenkívül a fejükre kötötték zöld és barna álcamintás fejkendőjüket.

Megettek néhány proteinrudat és vizet ittak. Végül, nem sokkal 23.00 után Ray Schaeffer korvettkapitány vezetésével elindult az egyes rohamcsapat, összesen hét fóka, akik három tapadóaknát és a robbantáshoz szükséges összes felszerelést magukkal vittek, ami a finomító délnyugati sarkában, közvetlenül a kerítés mellett álló hatalmas tárolótartályok levegőbe röpítéséhez kell. Holnapig persze nem lesz tűzijáték, de azért sokat kell ma este dolgozniuk, és ha minden igaz, akkor alaposabban megfigyelhetik a védelmi rendszereket is, melyeket a kínaiak telepítettek vadonatúj finomítójukba.

– 04.00 előtt ne várj minket vissza, Rob. Nagyon alaposan szeretném felderíteni a területet, és ez időbe telik.

Schaeffer korvettkapitány szavait szinte alig lehetett meghallani, a víz felől feltámadó szél megremegtette az össze-vissza növő barna füvet, ezen a szinte holdbéli tájon.

Kezükbe vették fegyvereiket, majd óvatosan elindultak. Előttük valami fényesség látszott az ég alján, és mindannyian tudták, mi lesz az. A legnagyobb meglepetés, ami érte őket, miközben a tengertől távolodva, keleti irányban haladtak, az a rengeteg reflektor volt, melyeket nem csak a finomító belsejében, de azon kívül is felállítottak. Nem egészen tíz perc múlva a maga teljességében tárult eléjük a nyugati kerítés, melyről Ray Schaeffer pontosan tudta, hogy három kilométer hosszú. Egy sor lámpát láttak, melyeket magas oszlopokra szereltek, egymástól 180 méteres távolságban. Ezek mindegyike a finomító belsejére irányult, és szinte semmilyen fény nem jutott el a létesítményt körülvevő, sötétségbe burkolózó sivatagra. Ez részben jó, részben rossz volt, hiszen így könnyedén megközelíthették célpontjukat, másrészt azonban az egyik lámpa valóságos fényáradattal árasztotta el pontosan azokat a tárolótartályokat, melyeket meg akartak közelíteni. Lehasaltak a földre, és a 18 méterre előttük levő kerítést kezdték tanulmányozni.

– Krisztusom – nyögött fel Felhő. – Hiszen ez olyan lesz, mintha a New York-i operában lépnénk fel.

– Klassz – motyogta Dan Conway. – Biztosan vissza is tapsolnak majd minket.

– Fogjátok be a szátokat – suttogta Schaeffer tengerészaltiszt-főnök. – Annak a második lámpának a végétől számítva mennie kell. Gondolom, ki is lőhetnénk, de én jobban szeretném, ha a vezetéket vágnánk el.

– Ha az őrök észreveszik, azonnal riadóztatnak – jegyezte meg Dan.

– Igen, meglehet – válaszolta Ray. – De egy ideje már figyelem ezt a lámpasort. Minden 180 méteren felállítottak egyet, de én csak tizenöt fényforrást látok, nem pedig tizenhetet. Vagyis kettő már ki is ment közülük. Ezek a körték állandóan kiégnek, és szerintem nem riadóztat, ha eggyel több nem működik. Ezek a srácok itt civilek. Talán ideküldenek egy villanyszerelőt, esetleg holnap, aki majd kicseréli az égőket. Szóval a legjobb lesz, ha úgy vágjuk el, hogy ne vehessék észre.

– Értettem, uram – mondta Charlie. – Majd én megcsinálom. Vagy 15 centin bemetszem a vezetéket, és kiszedem a belsejét. Egyeden kicsi vágás, és az égő halott. Ezután az egész vezetéket visszatömködöm a műanyag szigetelésbe, akkor senkinek nem tűnik fel semmi.

– Emiatt ne aggódj – vágott közbe Ray Schaeffer. – Van a zsebemben egy kis tekercs szigetelőszalag. Rustynak köszönhetjük. Még mielőtt eljöttünk Coronadóból, akkor adta nekem, mondván, biztosan ki kell majd iktatnunk néhány lámpát, és ha ilyenkor van az embernél szigetelőszalag, akkor kiválóan eltüntetheti a nyomait.

– Klassz – jegyezte meg Felhő. – Azért sajnálom a tapsot. Elindultak a kerítés felé, közben úgy lapultak, amennyire csak tudtak, a SEAL-nél megszokott módon, a könyökükön és a térdükön kúszva. Dan Conway és Charlie odamentek a lámpaoszlophoz, a két újonc pedig elkezdett lyukat vágni a drótkerítésen. Őröknek vagy bármi más életnek semmi jele nem mutatkozott a finomítónak eme távoli szegletében, ilyen kora hajnalban. Az egyetlen hang, ami a csendet megtörte, az a halk kattanás volt, ahogy a drótvágók bejáratot nyitottak számukra a kerítésen.

• • •

00.17-kor a nagy reflektor kikapcsolt, a hatalmas tárolótartályokat tökéletes sötétségbe burkolva. A fókák némán feküdtek, várva, hogy a kínai őrjárat esetleg felbukkan. Mivel azonban semmi ilyesmi nem történt, 00.35-kor akcióba lendültek, felhajtották a drótkerítést, majd Ray Schaeffer és Felhő Nathan keresztülmászott, utánuk jött Conway hadnagy és Charlie. Felhőnél volt a detonátor, a gyújtózsinórok az időzítőóra és zsineg, valamint az egyik gyalásó. A többiek a hátukon cipelték a tapadóaknákat, és gyorsan a tartályok fedezékébe húzódtak, melyek három oszlopban, tíz sorban álltak, és melyek mindegyike a Kínai Olajtársaság tulajdonát képezte. Már mindannyian az árnyékban lapultak. A műholdfelvételeken, melyeket eddig heteken keresztül tanulmányoztak, a távolságok nem is tűntek olyan hatalmasnak, és pontosan betanulták, merre kell menniük. Valójában azonban 45 métert kellett futniuk olyan területen, ami semmi fedezéket nem nyújtott, így különösen boldogok voltak, hogy Ryan Combs ott van, közvetlenül a kerítés belső oldalánál, és – ujját a géppuska elsütőbillentyűjén tartva – őrködik.

Ahogy bejutottak a tartályok közé, már gyorsan ment a munka. Elindultak az ötödik sorban középen álló felé és a hatodik sorban a két szélsőhöz, így jelölve ki egy háromszöget, pontosan a tartályok csoportjának kellős közepén. Felhő leszedte a vállpántokat, majd mágneses részükkel a tartályok befelé tekintő oldalaira tapasztotta az aknákat. Behuzalozta a detonátort, végül mindegyik aknát összekötötte egy gyújtózsinórral, amelyet azután elvezetett a hatodik sor középen álló tartályhoz, ahol felszerelte az órát, mely meghatározza a robbanás pontos idejét mindhárom akna számára. Ezután fogta a gyalásót, és mindhárom gyújtózsinórt betemette a puha homokba. Mikor visszaért az órához, becsomagolta egy műanyag tasakba, és azt is elásta a fölbe, de még nem állította be az időzítést. Holnap, ha a szerencséjük kitart és elindulnak hazafelé, az egész egyperces munka lesz. Most azonban már ott sem voltak, amilyen gyorsan csak tudtak, visszarohantak a kerítéshez, és anélkül, hogy észrevették volna őket, keresztülmásztak.

Újabb tíz percbe telt, míg a fókák a helyére drótozták a kerítést, majd visszavonultak vagy 20 métert, és elkezdték figyelni, milyen a mozgás a finomítón belül. Hosszú és unalmas várakozás volt ez. Életnek csak egyetlen jelét észlelték, mégpedig a több mint egy kilométerre levő irányítóközpontban. A távcsővel néha látták, amint kinyílik az épület ajtaja, és egyszer még valami terepjárót is észrevettek, mely az irányítóközponttól a központi finomítótornyok felé tartott, ahhoz azonban, hogy megnézhessék bárki is kiszáll-e belőle, már túl messze volt. 03.30-kor Schaeffer korvettkapitány kijelentette, hogy a finomítóban szinte semmiféle biztonsági berendezések nem működnek, és úgy határozott, hogy a felderítésnek vége. Holnap ilyenkorra már régen úton lesznek a tengeralattjáró felé. Egy kis szerencsével.

04.00-kor érkeztek vissza a táborhelyre, elmondták a többieknek is, mennyire feltűnő az őrök teljes hiánya – a létesítmény eme távoli részében legalábbis –, ezután nagy mennyiségű vizet ittak. Schaeffer korvettkapitány és emberei alszanak először, Cafiero tengerészaltiszt-főnök pedig megszervezi az őrséget.

• • •

08.00-ra mindannyian ébren voltak, és többnyire az álcaháló alatt lapulva figyelték célpontjaikat: a tornyokat, az irányítóközpontot és a tárolótartályok középső csoportját. Ha marad idejük, akkor Dan Conway hadnagy és Felhő Nathan megpróbálja elhelyezni a robbanóanyagokat azon a távolabbi, petrolkémiai létesítményen is, azonban ez akkor is kész rohanás volna. Majdnem 750 méterre volt a tornyoktól, ráadásul az odáig vezető út is fényárban úszott.

Ray Schaeffer három csoportra osztotta a fókákat, melyek egyikét ő maga vezeti, egy másikat Conway hadnagy, a harmadikat pedig Rob Cafiero TAF. Az óriási frakcionáló tornyok elleni fontos támadás során Nathan is csatlakozni fog Ray-hez. Dan Conway és Charlie veszi kezelésbe a központi raktáregységet, míg Rob Cafiero és Ryan Combs helyezi el a robbanóanyagot az irányítótorony falaira. Mindegyik csapatba két tapasztalatlan fóka kerül, akik őrséget adnak, figyelnek, és ha szükséges, a rádiót kezelik. Mindegyik időzítőt úgy fogják beállítani, hogy 03.00-kor robbantsanak. Együtt bújnak át a kerítésen 23.30-kor, és a jelszó erre a műveletre a „lopakodás” lesz. Vagy legalábbis az első órában. Azután, ha a fókák úgy érzik szükségesnek, akkor minden rendelkezésükre álló eszközzel kiverekedhetik magukat a tengerpartra. Ryan Combs két töltényhevedert visz magával az M-60E4-eshez.

Lyukat ástak, és beletemettek minden feleslegessé vált felszerelést, mint például a sátorlapokat. A búvárruhákat, uszonyokat, Draegereket és támadótáblákat az álcaháló alatt hagyták. Mivel a bevetésre maximum tizenkét fóka jöhetett, nem engedhették meg maguknak a luxust, hogy valakit hátrahagyjanak őrködni. 22.30-kor együtt elindultak a finomító felé. Meleg volt az éjszaka, szél se fújt, és a Hold sem bukkant fel. Amint némán gyalogoltak, hármas sorban, keresztül a part és a finomító közötti elhagyatott területen, sűrű pára szállt fel a tenger felszínéről. Az első dolog, amit Ray Schaeffer kiszúrt, az az volt, hogy a lámpa, amelyet az előző este kiiktattak, még mindig nem működött. A második a terepjáró volt, mely nagy sebességgel haladt a külső kerítés mentén, azon a keskeny aszfaltúton, melyen tegnap ők is átkeltek, amikor a tárolótartályokhoz indultak, illetve onnan eljöttek. A jármű nem állt meg vagy lassított le az üzemnek ebben a távoli sarkában, de az látható volt, hogy négyen ülnek benne, és mindannyiuknál fegyver van, a negyvennyolc órával korábban, a kínai haditengerészettől kapott közvetlen parancsnak megfelelően, bár ez utóbbit a fókák nem tudhatták. Az őrök valójában a Népi Felszabadító Hadsereg katonái voltak, akik már két hónapja állomásoztak itt, mindazonáltal ez idáig nem érezték szükségét, hogy járőrbe menjenek. A terület, nézzünk szembe a tényekkel, teljesen lakatlan volt.

A fókák amennyire csak tudtak, a földre lapultak, amint azonban a terepjáró elhaladt mellettük, gyorsan mozgásba lendültek, a kerítéshez rohantak, lekapták a csipeszeket és kinyitották személyes bejáratú kapujukat. Amint bent voltak, visszatették a három kapcsot a drótkerítésre, hogy annak kivágott darabját többé-kevésbé a helyén tartsa, és ne keltsen túl nagy feltűnést. Ekkor újra egyeztették a zsebükbe varrt fekete órákat és az időzítők óráit, amelyeket akkor állítanak be, ha a tölteteket elhelyezték. Ezután a három csoport szétvált. 00.30-kor találkoznak újra a tornyok alatti sötét, elhagyatott területen.

Az első csoport, amelyik akcióba lendült, Dan Conway-é volt. Charlie-val és a két újonccal együtt azoknak a csöveknek az árnyékában haladtak, melyekben nyersolaj áramlott forrón, és amelyek magasított állványzaton futottak a finomító középső része felé. Lassan mozogtak a 90 centi átmérőjű csövek alatt. Ezek egészen a középső raktárterülettől kezdve kiváló fedezéket biztosítottak. A négy fóka negyed órán keresztül várt mozdulatlanul, hogy meggyőződjenek róla, teljesen egyedül vannak, majd kirohantak a jól megvilágított részre a bal oldalon, és belevetették magukat az első tartály árnyékába, meglapulva a homokon vagy tíz percen keresztül, arcukat a földbe temetve, közben kezükben késeiket szorongatva.

Eközben Schaeffer korvettkapitány és PH-ja, Felhő Nathan hadnagy, elindult a tornyok felé. Átkeltek két vasúti sínpáron is, melyek a központi csőrendszertől messze, jobbra futottak, és máris ott lapultak az egyik hatalmas tartály árnyékában, a déli oldalon. A tornyok szinte megingathatatlannak tűntek, ám nagyon közel álltak egymáshoz a frakcionálóterület középső részén. Tökéletes célpontok.

A gondot csak az a négy kínai technikus jelentette, akik egy terepjáróval érkeztek, és egyértelműen azért jöttek, hogy az egyik hatalmas szelepet teszteljék.

– Ó, Jézusom – suttogta Ray. – Ha nem takarodnak el innen harminc percen belül, akkor elindulunk, elhelyezünk két aknát a petrolkémiai területen, aztán visszajövünk ide. Nem kockáztathatjuk meg, hogy lebukjunk. Legalábbis most még nem, amíg az összes cuccot el nem helyeztük.

Vártak. A technikusok is. Végül Ray tájékoztatta a másik két csoportot a rádión keresztül, hogy most elmennek a távoli petrolkémiai tartályokhoz, és két aknát elhelyeznek. Dan Conway azt a parancsot kapta, hogy a két plusz aknával, melyet az ő csapata vitt magával, amilyen gyorsan csak lehet, siessenek ide, a tornyokhoz.

Az aknák tartályokra való elhelyezését Danék is ugyanolyan gyorsan és pontosan – végezték el, ahogy Felhő dolgozni szeretett, és ahogy az előző éjszaka is csinálták. Az idő pontosan 23.45 volt, így az időzítőt három órára és tizenöt percre állították be. Visszarohantak a nyílt területen keresztül, a csővezeték árnyékába, majd elindultak lassan a tornyok felé. Eközben Ray és Felhő a kerítés keleti fala mentén futottak, az árnyékban maradva, pontosan a lámpák alatt, az üzemnek egy nyílt területe felé haladva, mely a Kínai Petrolkémiai Társaság tulajdonában volt. Mikor megérkeztek, a hely nem csak, hogy teljesen elhagyatottnak bizonyult, de ráadásul hatalmas, árnyékos területek látszottak a nyugati oldala mentén, így azonnal odamentek. Munkához láttak, a gyalásókkal kiástak egy sekély, 15 centis árkot, amelybe beletették, majd betemették a gyújtózsinórt. Mire mindennel végeztek, már 00.15 volt, így Ray két óra negyvenöt percre állította be az időzítőt. Ezután egy műanyagzacskóba téve, azt is eltemette.

Mire az egyes rohamcsapat elindult a petrolkémiai területről, Rob Cafiero és Ryan Combs elég jól haladt az irányítóközpont körül. Már elhelyeztek egy hatalmas adag C4-es plasztik robbanóanyagot a falon, közvetlenül a legnagyobb földszinti ablak alatt, amikor észrevették, hogy négy, fehér köpenyt viselő technikus lép be az ajtón, négy pedig ki. Ezenkívül mindkét fóka látta, hogy az épületben van pince is, és azonnal kapcsoltak, hogy ide kellene elhelyezni egy jókora adag C4-est. Mert ha az felrobban, akkor mindenképpen magával viszi az egész épületet is, megsemmisítve az irányítórendszert, így nem tudja senki megakadályozni, hogy a forró nyersolaj ne ömöljön egyfolytában a lángokba, folyamatosan táplálva azt, éppen úgy, mint ahogyan Texasban is történt, hatvan évvel korábban.

Most már készen álltak. Egyértelműnek látszott, hogy a központban csak a lehető legkevesebb számú kiszolgálószemélyzet dolgozik, így Ryan Combs szólt a két újoncnak, maradjanak kint a géppuskával őrködni, míg ők bemennek az épületbe a főbejáraton keresztül, amelyen az elmúlt húsz percben egy teremtett lélek sem jött se ki, se be. Keresztülrohantak az udvaron, Rob cipelve a plasztikot és a detonátort, Ryan pedig egy sokkal könnyebb gépfegyvert, a szokásos hangtompítós MP-5-öst tartva a kezében, szorosan mögötte. Belökték az ajtót és beléptek a lépcsőházba. Előttük volt a lefelé vezető lépcső, ők pedig négyesével szedve a fokokat lerohantak, odalent balra fordultak, és feltapasztották a plasztikot, a detonátort pedig beállították a megfelelő időre.

23.50 volt, így az órát három óra és tíz percre kapcsolták. Éppen 23.51 volt, amikor visszarohantak, fel a lépcsőn, és szembetalálkoztak két kínai technikussal, akik éppen az irányítóteremből léptek ki. A négy férfi egy pillanatig hitetlenkedve nézett egymásra, majd a kínaiak, akik teljesen váratlanul találták szemben magukat ezzel a két, barna és zöld csíkosra festett arcú szörnnyel, sarkon fordultak, rohanvást indulva vissza az irányítóterembe. Egyikük kínaiul kiáltott egy szót, de a következő pillanatban a Ryan Combs MP-5-öséből, hidegvérrel leadott rövid sorozat, mindkettőjüket megölte. A két fóka, amilyen gyorsan csak lehetett elhúzta az útból a hullákat, be a lépcső alá, mielőtt túl sok vér ömlött volna a földre. Elrejtették a két áldozatot, majd visszarohantak az előtérbe, kinyitották a főbejárat ajtaját, és kifutottak, keresztül az udvaron, vissza az árnyékba, a két újonchoz.

– Minden rendben van, uram?

– Minden, két kínait kivéve.

– Jézusom, megláttak benneteket?

– Nem bámulhattak túl sokáig.

Ekkor villant fel a rádión levő kis lámpa, és jelentkezett Ray Schaeffer, megadva nekik az új találkozási pontot, az első toronynál, 01.00-kor. Ezenkívül azt is tudni akarta, hogyan halad Dan és Charlie. Nem sokkal éjfél után a SEAL csapatparancsnok már tudta, hogy a tornyokon kívül minden célpontjukra el volt helyezve a megfelelő töltet.

00.30-ra Rob és Ryan elhelyezte harmadik és utolsó plasztikbombáját közvetlenül az elektromos vezetékek alatt, és úgy tekintették, ezzel a rájuk bízott feladatot tökéletesen végrehajtották. A tengerészaltiszt-főnök beállította az időzítőt két óra harminc percre, biztos lévén abban, hogy ez az irányítóközpont 03.00 után a világon semmit nem fog már irányítani. Ezután visszavezette embereit a fő csővezeték alá, és az árnyak fedezetében tették meg 450 méteres túrájukat a finomítótornyok felé.

Mikor megérkeztek, csendes szörnyülködést vettek észre a többieken. Két kínai még mindig ott volt, fenn a tornyon, és dolgoztak.

– Képtelenség úgy elhelyezni az aknákat azon a fémszerkezeten, hogy ezek észre ne vegyenek minket – jelentette ki Ray Schaeffer. – Túl kockázatos. Le kellene lőnünk őket, ami megint csak nem könnyíti meg a dolgunkat.

– Nos, odafent biztosan nincs telefonjuk, de mit szólnál valami figyelemeltereléshez? Mindenképpen le kellene csalogatnunk őket. Mi volna, ha felgyújtanánk a terepjárójukat? Az szerintem megtenné.

– Aha, és azonnal ideözönlene az összes többi sárga is. Egy finomítóban a tűz az, amitől a legjobban félnek.

– Na ne mondd.

Ebben a pillanatban, mintha a szerencse mosolygott volna rá a fókákra. Egyszer csak mindkét kínai technikus elkezdett lefelé mászni a torony oldalára szerelt létrán.

– Mit szóltok ehhez? Elmennek.

És tényleg elmentek. Beszálltak a terepjárójukba, majd elindultak, a teljes környéket a három csoportnyi fókára hagyva, akik azon nyomban szétoszlottak, majd a mágneses aknákat a meghatározott tornyokra tapasztották, és élesítették őket. Nathan őrnagy egyik csoporttól a másikig rohant, letekerve a megfelelő méretű gyújtózsinórt, a helyére illesztve, majd úgy vezetve ki mind a hármat, hogy a kettes torony árnyékában fussanak össze. Ahogy haladt, két fóka azonnal be is temette mögötte a gyújtózsinórt a földbe, Felhő pedig megnézte az óráját. 01.50 volt, így az időzítőt egy órára és tíz percre állította. Ideje volt indulni.

Úgy értem, a fókák számára. Nem pedig annak a kétfős kínai járőrnek, akik ebben a pillanatban tűntek fel, cigarettázva, két hatalmas, fekete-barna dobermannal, amelyek a pórázuknak feszültek, nyáladzva. Ebben a pillanatban érkeztek meg. Egyenesen Sanghajból kapták parancsaikat, mely szerint különösen tartsák nyitva a szemüket a finomító területén esetleg feltűnő amerikai különleges erők katonáira, és ezek az őrök pontosan azt tették, amit mondtak nekik. Megkerülték a torony sarkát, és azonnal szemben találták magukat tizenkét tagbaszakadt férfival, akik közül kettőnek a kezében gyalásó, négy MP-5-öket fog, és mindannyian ijesztő, zöld-barna arcfestéssel vannak álcázva.

Mikor meglátták egymást, éppen 35 méter választotta el egymástól a kínai katonákat és az Egyesült Államok haditengerészetének fókáit. Az őrök egyszerre cselekedtek, azonnal elengedték a kutyák pórázát, és megfújták a sípjukat. Dan Conway reagált először, amint az egyik kutya Nathan hadnagy torka felé vetette magát. Célra tartotta tompítatlan MP-5-ét, és szinte letépte vele a dobermann fejét.

A második kutya Schaeffer korvettkapitány felé fordult, Dan Conway ezt is majdnem kettéfűrészelte a nyakába engedett rövid sorozattal. Ekkorra már az őrök is saját fegyvereik felé kaptak, de a kutyákhoz hasonlóan, ők sem voltak elég gyorsak, és a következő pillanatban a Ryan Combs M-60E4-eséből leadott megsemmisítő erejű sorozat mindkettejüket szétszaggatta. Ugyan egy pillanat alatt meghaltak, a leadott sípjel azonban megtette hatását, és a tucatnyi katona egytől egyig hallotta a terepjáró motorjának üvöltését, mely a fő csővezeték irányából egyenesen feléjük közeledett.

– Fedezékbe! – kiáltott fel Schaeffer korvettkapitány. – Húzódjatok a sötétbe. Ryan, várd meg amíg kiszállnak, aztán adj nekik!

Elég sötét volt, azt azonban nagyon jól látták, amint a csikorgó gumikkal forduló terepjáró fénypászmája behatol a tornyok közötti üres részre. Látták, amint két újabb őr ugrik ki a járműből. Ryan Combs pedig újra tüzet nyitott a könnyű géppuskából, és mindketten eldőltek. Ray Schaeffer és Charlie előrevetette magát. Azonban nem vették észre azt a harmadik őrt, aki a hátsó ülésen kuporgott, feléjük lendítette Kalasnyikovját, majd Ray Schaeffert közvetlen közelről főbelőtte. Második sorozata magasan, a mellkasa jobb oldalán találta el Charlie-t, és a két fóka szinte egyszerre rogyott a földre. Ryan Combs ujja harmadszorra is az elsütőbillentyűre tapadt, azonnal megölve a harmadik őrt. A még mindig járó motorú terepjáró mellett ott feküdt a földön egy elesett fóka és egy másik, eszméletlenül. Ezenkívül öt halott kínai is.

Conway hadnagy azonnal átvette a parancsnokságot, utasítva az újonc fókákat, hogy tegyék be a sebesülteket a terepjáróba. Ő maga beugrott a vezetőülésbe és szólt a többieknek, hogy ők is szálljanak be, vagy fel, vagy valahogy jól kapaszkodjanak meg, ezután gázt adott, és elindult a délnyugati kerítés felé. Valahogy mindenkinek sikerült fogódzót találni, a valamikori connecticuti baseball fogójátékos pedig nagy sebességgel haladt, keresztülrohanva a vasúti síneken, a homokban megcsúszva véve a kanyarokat, a hátulról második, megrongált villanyoszlop felé. A kerítéstől ötven méterre a fékbe taposott, Felhő Nathan pedig leugrott, a jobbra levő tárolótartályok felé rohant, ahol gyorsan kézbe vette az időzítőt, és az órát hatvanegy percre állította be.

Ebben a pillanatban kísérteties hangon felsikoltott egy sziréna valahol az irányítóközpontban, Felhő pedig teljes erejéből futva befordult a sarkon, és visszaszállt a terepjáróba.

– Idő? – ordította Conway hadnagy. – Mennyi az istenverte idő?

Éppen 02.00 volt. A tűzharc nem egészen öt percig tartott, de a csapatparancsnokuk elesett. Dan Conway a következő pillanatban már a kerítés mellett fékezett, két fóka kiszállt, és gyorsan felnyitotta saját bejáratukat. Kiugrott mindenki, majd a két sebesültet áthúzták a lyukon, a kerítés másik oldalára. Ekkor a hadnagy a terepjáróval odatolatott közvetlenül a lyukhoz, kiugrott ő is, majd a jármű alá mászva kúszott keresztül a kerítésen. Mielőtt elrohant volna, egy gránátot dobott a terepjáróba, amely a következő pillanatban szilánkokra szaggatta az egészet, a kerítésre vágott lyukat, a fókák menekülési útvonalát fehéren izzó fémmel, valamint lángoló üzemanyaggal fedezve.

A leghosszabb út következett, melyen magukkal kellett vinniük csapatparancsnokukat és az újonc Charlie-t is. Most már nem kellett törődniük az aknákkal és a robbanóanyaggal. A vállukat azonban így is súlyos teher nyomta, kétségtelenül hamarosan a nyomukba erednek, és túlélési esélyeik nem voltak jobbak 60:40-nél. Elérték a táborhelyüket, morfiumot nyomtak a súlyosan megsebesült Charlie-ba és kétségbeesetten próbálták elállítani a Ray Schaeffer korvettkapitány kinyílt koponyájából szivárgó vért. Persze mindannyian tudták, hogy hiábavaló a próbálkozás. Ray kapkodva szedte a levegőt, és Dan Conway hadnagy karjaiban halt meg, aki képtelen volt gátat szabni álcafestékkel borított arcán patakzó könnyeinek.

Ha vissza akarták vinni a holttestet az óceánon keresztülúszva, akkor mindenképpen herkulesi erőfeszítésre lesz szükségük, és nagy valószínűséggel el is fogják őket, hiszen könnyen lehet, hogy a kínaiak további egységeket állomásoztatnak a finomító területén. A fókák azonban nem voltak hajlandók társukat hátrahagyni. Felöltötték búvárruháikat, majd a nagydarab Rob Cafiero óvatosan a vállára emelte a korvettkapitány holttestét, és egyenletes léptekkel elindult a tengerpart felé. Felhő Nathan és Dan Conway Charlie-t vitte, erősen vérzett, képtelenek voltak a vérzést elállítani, így aztán feladták rá a búvárruháját, és amilyen gyorsan csak tudtak, elindultak. A parton bevárták egymást. Nem volt más választásuk, be kellett vonszolniuk Ray Schaeffer testét a vízbe, és húzniuk maguk után, egészen a BSZJ-ig. 02.40 volt. Fel kellett venniük nagy uszonyaikat, és – bár mindannyiukat kiképezték a halál elfogadására – az őket ért trauma miatt ez nem ment valami gyorsan. Belegázoltak a sekély vízbe, Dan Conway ment elöl, Ray testét – mely az egyre mélyülő vízben sokkal könnyebb volt – maga után vonszolva.

Húsz perccel később nagyjából 120 centis vízben jártak, a parttól úgy 800 méterre, amikor hátrafordultak, hogy szemtanúi legyenek a pusztításnak, melyet ők idéztek elő. Néhány rövid pillanaton keresztül semmi nem történt, ekkor azonban gigászi robbanás rázta meg a levegőt, ahogy a tornyok, egymás után szétszakadtak, fényes narancssárga és bíborszín lángnyelveket lövellve a magasba. Másodpercekkel később az óceán is beleremegett, amint a hatvan gázolajtartály egyszerre felrobbant, olyan erővel, akár egy atombomba. Azután érkezett hozzájuk a távoli morajlás, mely az irányítóközpont pusztulását jelezte, és látták, amint az épület felfelé terjedő tűzgömbben tűnik el, lángokat és épületdarabokat szórva szerteszét. Szinte az égbolt is lángolni látszott, amint az olaj lángra kapott, a több ezer hordónyi kiváló minőségű kazah nyersolaj tombolva táplálta a tüzet, mely további hat napig égett egyfolytában. Még itt a vízben, majdnem három kilométerre is lehetett érezni a forróságot.

– Jézus Krisztusom – suttogta Ryan Combs. – Bármit is akartak tőlünk a főnökök, azt hiszem, végrehajtottuk.

– Igen, de azért túl nagy volt az ár, és pokolian nem érte meg – felelte Dan Conway.

– Nyugalom, Dan – szólt Rob. – Nem hiszem, hogy Ray is ezt akarná hallani.

Az új csapatparancsnok némán bólintott. Két fóka a tenger felé fordult, és úszni kezdtek, közvetlenül a felszín alatt maradva, a BSZJ irányába, miközben Ray Schaeffer korvettkapitány holttestét kettejük között húzták.

Prev Next

Hatodik fejezet

Május 10. 12.00.10.40D 146K USS John F. Kennedy

Május 10., csütörtök 08.00 Az Egyesült Államok haditengerészetének támaszpontja, Coronado

Május 12., szombat 09.30 320 kilométernyire nyugatra San Diegótól, 9200 méter magasságban haladva

Május 11.16.00. USS Shark a Harry S. Truman RAHCS-tal a hormuzi aknamezőtől délre

Május 14., hétfő 04.00 Az Egyesült Államok haditengerészetének támaszpontja, Diego Garcia, Indiai-óceán

Május 15., kedd 15.00 USS Harry S. Truman repülőfedélzete

Lázadás a Shark fedélzetén

Május 10. 12.00.10.40D 146K
USS John F. Kennedy

Május 10., csütörtök 08.00
Az Egyesült Államok haditengerészetének támaszpontja,
Coronado

Május 12., szombat 09.30
320 kilométernyire nyugatra San Diegótól,
9200 méter magasságban haladva

Május 11.16.00. USS Shark
a Harry S. Truman RAHCS-tal
a hormuzi aknamezőtől délre

Május 14., hétfő 04.00
Az Egyesült Államok haditengerészetének támaszpontja,
Diego Garcia, Indiai-óceán

Május 15., kedd 15.00
USS Harry S. Truman repülőfedélzete