Harmadik fejezet

Április 28.
Fehér Ház, Washington D. C.

Mivel tel­jes hall­ga­tást fogadva Rams­hawe had­nagy haza­felé tar­tott kocsi­já­val, Mor­gan ten­ger­nagy egyes-egye­dül maradt az iro­dá­já­ban 02.30-kor. Ez a hely­zet nem volt szá­mára szo­kat­lan­nak nevez­hető még akkor, sem, ha éppen szom­bat haj­nal volt. Kior­dí­tott az ajtón, hogy valaki hoz­zon neki friss és forró kávét, majd azon kez­dett rágódni, vajon fel kel­lene-e hív­nia az elnö­köt.

– Talán jobb volna, ha nem ten­ném – motyogta magá­ban. – Semmi jó nem sülne ki belőle. Amint az elnök meg­tudja, min­denki más is tudni fog róla. Azt hiszem, vár­nom kel­lene egy kicsit, mielőtt ezt a trá­gyát a ven­ti­lá­torba dobom.

Amit leg­elő­ször is meg kell tenni, hogy néhány akna­sze­dőt a szo­rosba ren­del, és meg­mondja nekik, néz­ze­nek egy kicsit szét. Jimmy Rams­hawe-t uta­sí­totta, hogy egész dél­előtt a műhold­fel­vé­te­le­ket vizs­gálja, keresve egy olyan tan­kert, amely vala­mi­kép­pen sér­tet­le­nül jut keresz­tül a terü­le­ten. Arnold Mor­gan gya­ní­totta, hogy ha ilyen akad, akkor az vagy kínai, vagy iráni zászló alatt hajózó nagy olaj­szál­lító lesz, amely a Ban­dar Abbas­tól keletre fekvő mezők­ről szál­lít, vagy az új kínai fino­mí­tó­ból, vala­mi­vel lej­jebb a part men­tén. Rams­hawe had­nagy min­den bizonnyal hama­ro­san kide­ríti. Az igazi gon­dot az akna­sze­dők jelen­tet­ték, ezek a kis hadi­ha­jók, ame­lyek úgy talál­ják meg az akná­kat, hogy egy kábelt von­tat­nak maguk után, amely bele­akad az aknák sod­ro­nyába, majd elvágja azo­kat. Az Egye­sült Álla­mok hadi­ten­ge­ré­szete ren­del­ke­zett ugyan néhány, Aven­ger-osz­tá­lyú, külö­nö­sen haté­kony, szo­nár­ral segí­tett akna­sze­dő­vel, ezek azon­ban mind a texasi par­tok mel­lett hor­go­nyoz­tak, és mind­össze tizen­há­rom csomó volt a leg­na­gyobb sebes­sé­gük.

– Azok­nak az isten­verte bár­kák­nak egy örök­ké­va­ló­ságba fog telni, míg oda­ér­nek – morogta a ten­ger­nagy.

A bri­tek is eszébe jutot­tak, a Kirá­lyi Hadi­ten­ge­ré­szet kiváló, Hunt-osz­tá­lyú akna­sze­dő­ire gon­dolva. Ezek­kel is ugyanaz volt a gond: las­súak, és leg­alább a fél világ választja el őket Hor­muz­tól. Nem, talál­nia kell vala­kit, aki ennél sok­kal köze­lebb van, ez pedig nem lehe­tett más, csak az indi­a­iak. Vajon mennyi lehet most az idő Bom­bay-ben? A kér­dés ter­mé­sze­te­sen köl­tői volt, hiszen Arnold Mor­gan többé-kevésbé min­dig tudta, hogy hol hány óra van. Az indiai város­ban, Bom­bay-ben pedig delet mutat­ha­tott. Fel­vette a tele­font, és meg­kérte az éjsza­kai szol­gá­lat­ban levő tit­kárt, akit azelőtt még soha nem is látott, hogy azon­nal kap­csolja neki a washing­toni indiai nagy­kö­vet­sé­get. Ami­kor a szol­gá­la­tos tiszt fel­vette a vonal másik végén, a ten­ger­nagy mind­össze annyit mon­dott:

– Itt Arnold Mor­gan beszél, az Egye­sült Álla­mok elnö­ké­nek nem­zet­biz­ton­sági tanács­adója. A Fehér Ház­ban tar­tóz­ko­dom, írja le a követ­kező tele­fon­szá­mot, majd szól­jon a ten­ge­ré­szeti atta­sé­juk­nak, hogy négy per­cen belül hív­jon vissza. Köszö­nöm. És igye­kez­zen.

Katt. Három perc­cel és huszon­két másod­perc­cel később meg­csör­rent a sze­mé­lyes tele­fonja.

– Itt Pren­dzsit Lal alten­ger­nagy. Ha jól tudom, velem akart beszélni.

– Igen, és nagyon köszö­nöm, hogy vissza­hí­vott. Tisz­tá­ban vagyok vele, hogy az éjszaka közepe van, de nem nagy dol­got kérek öntől. Sze­ret­ném, ha Kumar ten­ger­nagy, az önök hadi­ten­ge­ré­szeti vezér­kari főnöke azon­nal fel­hívná a Fehér Házat, és engem kérne. Gon­do­lom, Bom­bay-ben tar­tóz­ko­dik.

– Igen, ten­ger­nagy úr, ma ott van. Azon­nal kap­cso­latba lépek vele.

– Meg­tenné, hogy nyo­ma­té­ko­san közli vele, milyen sür­gős volna ez az ügy?

Nyolc per­cet kel­lett csak várni. Kumar ten­ger­nagy a vonal másik végén kifej­tette, milyen nagy meg­tisz­tel­te­tés volna szá­mára, ha India hadi­ten­ge­ré­szete min­den lehet­sé­ges segít­sé­get meg­ad­hatna a Fehér Ház­ban szé­kelő nagy­ha­talmú bará­ta­i­nak.

Arnold Mor­gan ter­mé­sze­te­sen tisz­tá­ban volt vele, hogy mindez csak rész­ben igaz. Amit a tisz­te­let­tudó és lát­szó­lag simu­lé­kony indiai tiszt elfe­lej­tett közölni, hogy „mind­ad­dig, amíg ez nem rom­bolja szom­szé­da­ink­kal és szö­vet­sé­ge­se­ink­kel kiala­kí­tott kitűnő kap­cso­la­ta­in­kat, és mind­ad­dig, amíg az Egye­sült Álla­mok átvál­lalja a fel­me­rülő költ­sé­ge­ket”. Kimon­dat­lan köz­he­lyek. Mor­gan ten­ger­nagy úgy hatá­ro­zott, olyan egye­ne­sen és a maguk bru­tá­lis való­sá­gá­ban tárja elé a ténye­ket, aho­gyan csak tudja. Nem tit­kolt el sem­mit, és szisz­te­ma­ti­ku­san haladva vitte a beszél­ge­tés fona­lát egé­szen addig a nyíl­egye­nes vona­lig, melyet Jimmy Rams­hawe raj­zolt be a tér­képre. Kis beszé­dét a követ­kező sza­vak­kal zárta:

– Attól tar­tok most a világ összes olaj­fel­hasz­náló orszá­gá­nak össze kell fog­nia. Azon­ban az önöké az a nem­zet, mely a leg­könnyeb­ben elér­hető akna­sze­dők­kel ren­del­ke­zik. Kumar ten­ger­nagy, az Egye­sült Álla­mok min­den támo­ga­tást kész biz­to­sí­tani az önök részére. Elin­té­zem, hogy a terü­letre belép­vén két nagy rom­bo­lónk már vár­jon önökre, és biz­to­sít­ha­tom, hogy a leg­na­gyobb olaj­fo­gyasz­tók, az Ame­ri­kai Egye­sült Álla­mok, az Egye­sült Király­ság, Japán, Fran­cia­or­szág és Német­or­szág, meg a töb­biek átvál­lal­ják költ­sé­geik meg­té­rí­té­sét. Biz­tos vagyok benne, hogy meg­érti, mennyire sür­gős ezt az ügyet minél gyor­sab­ban elren­dez­nünk. Egy­sze­rűen nem tehet­jük meg, hogy csak ülünk itt, és várunk, míg egy követ­kező tan­ker is a leve­gőbe röpül. Azon­nal oda kell men­nünk, fel­mérni a hely­ze­tet, ha pedig szük­sé­ges, akkor meg­tisz­tí­tani egy biz­tos átjá­rót, és ehhez a fel­adat­hoz az önök Pon­di­cherry-osz­tá­lyú akna­sze­dői van­nak a leg­kö­ze­lebb.

– Mor­gan ten­ger­nagy – felelte az indiai hadi­ten­ge­ré­szet főnöke. – Higgye el, nagyon hálás vagyok, ami­ért fel­ke­re­sett, és belénk helyezi a bizal­mát. Ha az Iráni-öblöt mind­össze három hétre lezár­nák, hazám már akkor is ször­nyű hely­zetbe kerülne. Elte­kintve a rend­sze­res idő­kö­zön­ként érkező olaj­szál­lít­má­nyok­tól, a főzés­hez hasz­nált pro­pán­gázt szinte tel­jes egé­szé­ben arról a terü­let­ről sze­rezzük be. Hazám gya­kor­la­ti­lag meg­bé­nul­hatna. Ter­mé­sze­te­sen a mi figyel­mün­ket is fel­kel­tette a két tan­ker bal­esete, arról azon­ban sen­ki­nek fogalma sem volt, hogy ez talán az irá­niak és az átko­zott kína­iak össze­es­kü­vése lehet. Szá­mít­hat rá, hogy huszon­négy órán belül útnak indí­tunk hat Pon­di­cherryt. Gon­dolja, hogy egy tan­kert is magunk­kal kel­lene vin­nünk?

– Igen, min­den­kép­pen. És kísé­rő­ha­jó­kat is. Kumar ten­ger­nagy, egye­lőre nem vagyunk egé­szen biz­to­sak abban, hogy pon­to­san mivel is állunk szem­ben. Azon­ban biz­to­sít­ha­tom, hogy amint az önök hajói meg­ér­kez­nek a szo­ros köze­lébe, a mi hadi­ha­jó­ink tel­jes tűz­ere­jük­kel támo­gatni fog­ják önö­ket. Ha a kína­iak és az irá­niak csak meg­pisszen­nek, azon nyom­ban a ten­ger fene­kére küld­jük őket. És ezt veheti ígé­ret­nek.

– Töké­le­tes, ten­ger­nagy úr! A washing­toni atta­sém néhány órán belül kap­cso­latba lép önnel, közli, mikor fut­nak ki hajó­ink, a BÉI-t, vala­mint a kísé­ret­tel kap­cso­la­tos infor­má­ci­ó­kat. Bom­bay-től a szo­ros 1600 kilo­mé­terre fek­szik, de a Pon­di­cherryk tizen­hat cso­mós sebes­sé­get is elér­nek. Hol­nap kora reg­gel indu­lunk, így gon­do­lom, ked­den, söté­te­dés előtt befut­ha­tunk a cél­te­rü­letre.

– Nagyon köszö­nöm, Kumar ten­ger­nagy. Öröm lesz önök­kel együtt dol­gozni, csak azt sze­ret­ném, hogy a körül­mé­nyek ennél sok­kal nyu­god­tab­bak len­né­nek.

• • •

Ezzel Arnold Mor­gan letette a kagy­lót, meg­nézte az órá­ját, amely 03.20-at muta­tott, majd fel­vette a tele­font, mely pri­vát vona­lat biz­to­sí­tott neki a Pen­ta­gon­hoz. A hadi­ten­ge­ré­szeti ügy­osz­tá­lyon levő szol­gá­la­tos tiszt­nek azt mondta, hogy azon­nal kap­csolja neki HHF-et.

Hat­van másod­perc múlva Alan Dick­son ten­ger­nagy, aki koráb­ban az Atlanti Flotta főpa­rancs­no­ka­ként szol­gált, bele­szólt a tele­fonba, és a hang­ján sem­mi­lyen jele nem volt annak, hogy ilyen kora haj­nali órán kereste fel a felet­tese. A hadi­ten­ge­ré­szeti had­mű­ve­le­tek új főnöke pat­to­gós han­gon szó­lalt meg.

– 'reg­gelt, uram. Elné­zést, ami­ért így meg­vá­rat­tam.

– Sem­mi­ség, Alan. Amit azon­ban én sze­ret­nék mon­dani önnek, az sok­kal hosszabb és elég bonyo­lult. Be tudna jönni most azon­nal a Fehér Házba? Hol van? A támasz­pon­ton?

– Igen, uram. Adjon nekem har­minc per­cet.

– Akkor várom. A West Exe­cu­tive Ave­nue felőli bejá­rat­hoz jöj­jön.

A per­cek csi­ga­las­sú­ság­gal tel­tek a nem­zet­vé­delmi tanács­adó szá­mára. Több­ször is fel­tá­madt benne a gonosz vágy, hogy fel­éb­ressze azt a „kemé­nyí­tett inges Bor­dent”, de aztán úgy hatá­ro­zott, hogy egy ilyen rossz­in­du­latú cse­lek­mény egyéb­ként sem járna sem­mi­lyen haszon­nal. Így aztán csak várt, a kávé­ját szür­csölte, Kathyre gon­dolt, és vára­ko­zott.

Pon­to­san 03.48-kor bekí­sér­ték az iro­dá­jába Dick­son ten­ger­na­gyot, és Mor­gan, aznap haj­nal­ban már máso­dik alka­lom­mal, neki is elme­sélte az egész szi­tu­á­ciót, ami a Hor­muzi-szo­ros­ban ural­ko­dott.

Alan Dick­son, az öböl­há­bo­rú­ban részt vevő egyik rom­boló vete­rán parancs­noka, komo­ran bólin­tott.

– Gon­do­lom, az, hogy két hajó is elsüllyedt nagy­já­ból ugyan­azon a terü­le­ten, egé­szen egy­ér­tel­műen kizárja a vélet­len egy­be­esés lehe­tő­sé­gét, és semmi egyéb­bel nem össze­ke­ver­hető… ezt az akna­mező-elmé­le­tet még nem is hal­lot­tam. Gon­do­lom, egész nap ezen dol­go­zott, uram.

– Szó sincs róla, Alan. George Mor­ris embe­rei egyik oko­sab­bi­ká­nak fejé­ből pat­tant ki az ötlet. Ennek elle­nére én tel­jes mell­szé­les­ség­gel kiál­lók mel­lette.

– Elég érde­kes követ­kez­te­tés, és az iga­zat meg­vallva, uram a Pen­ta­gon­nak addig, míg az iro­dá­ból eljöt­tem, nem sike­rült kide­rí­te­nie, hol járt sze­ren­csét­le­nül a máso­dik tan­ker.

– Tudom. Senki más­nak sem. Ez az ifjú had­nagy azon­ban lóvá tette az ománi hadi­ten­ge­ré­szet saj­tó­iro­dá­já­nak egyik embe­rét, és sike­rült kicsi­kar­nia belőle az infor­má­ciót.

– Nem semmi! Örü­lök, ha ilye­nek­ről hal­lok. Egyé­ként pedig, uram, most hogyan tovább?

– Nos az indiai hadi­ten­ge­ré­szet­tel együtt­mű­ködve meg­tisz­tít­juk a szo­rost. Egy­ér­telmű, hogy ami­lyen gyor­san csak lehet, bele kell kez­de­nünk ennek a nagy­sza­bású akna­sze­dési had­mű­ve­letbe. Remé­lem, már ked­den este meg­in­dul­hat. Az indi­a­iak oda­kül­dik fél tucat Pon­di­cherry­jü­ket, és saját kísé­re­tet is adnak mel­lé­jük. Én azért sze­ret­ném, ha néhány rom­boló és egy RAHCS is ott lenne, még­pe­dig a lehető leg­ha­ma­rabb.

Dick­son ten­ger­nagy elő­vett egy kis jegy­zet­fü­ze­tet, ami­ben rész­le­te­sen le volt jegyezve a jelen­leg had­rend­ben álló ame­ri­kai anya­hajó harc­cso­por­tok­kal kap­cso­la­tos min­den fon­to­sabb infor­má­ció. Mivel a gigan­ti­kus repü­lő­gép-anya­ha­jó­kat össze­sen ötvenöt kísé­rő­hajó segí­tette, nem csoda, ha lehe­tet­len volt mind­ezt fej­ben tar­tani, és a bos­toni szü­le­tésű, a vég­le­te­kig mód­sze­res tiszt­ként ismert Alan Dick­son ten­ger­nagy egye­den lépést sem tett a jegy­zet­fü­zet nél­kül.

– Rend­ben van, uram – kezdte. – Elég jó pozí­ci­ók­ban állunk. A Constellation Csoport jelenleg az öböl északi részén, Irak partjainak közelében állomásozik. A John C. Stennis, kilenc, célkövető rakétával felfegyverzett felszíni hajó, valamint két atom-tengeralattjáró társaságában gyakorlatozik az Arab-tengeren, talán másfél napnyi távolságra a szorostól. A Harry S. Truman harcra készen áll Diego Garcián. Ennek teljes létszámban jelen van a kísérete is, vagyis egy cirkáló, két romboló, hat fregatt, két atom-tengeralattjáró, egy LA és egy Sturgeon, valamint a teljes Menetközbeni Feltöltő Csoport. A John F. Kennedy teljes hadrendbe állítható csapatával együtt bármelyik pillanatban készen áll az indulásra Pearlből, de három napon belül mindenképen felkészülnek. San Diegóban pedig a Ronald Reaganen már majdnem befejezték a teljes nagyjavítást. Ez a csoport két hónapon belül lesz harcképes állapotban. Már ha akkor még szükségünk lesz rá.

– Ez kitűnő hír, Alan. Azt hiszem, a leg­jobb volna, ha egyet elhe­lyez­nénk a szo­ros déli bejá­ra­tá­hoz, egyet az öböl bel­se­jébe, pon­to­san a kijá­ra­tá­hoz úgy, hogy Ban­dar Abbas­ban se hagy­has­sák figyel­men kívül az erő­fi­tog­ta­tá­sun­kat. Az utóbbi néhány hét­ben lát­tunk ott egy-két nehéz­sú­lyú kínai rom­bo­lót, ame­lyek ide-oda cir­kál­tak. Amint az indiai akna­sze­dők a terü­letre érkez­nek, meg­kér­jük az elnö­köt, hogy négy­szem­közt figyel­mez­tesse az irá­ni­a­kat: ha bár­mi­lyen hajó bár­mi­lyen módon is meg­pró­bál köz­be­avat­kozni, akkor az nagyon gyor­san a ten­ger fene­kén találja magát. És a mie­ink lesz­nek azok, akik elsüllyesz­tik. Semmi sza­ro­zás. Meg­ér­tette?

– Igen, uram. Köz­ben én azért paran­csot adok a Constellationnek, hogy induljon délre, Bandar irányába, a Stennisnek pedig, hogy zárja le a szorost. A Harry Trumant huszonnégy órás harckészültségbe helyezzük, hogy bármelyik pillanatban elindulhasson DG-ről észak felé. Arrafelé mostanában kezd nagyon forró lenni az időjárás, és egyszerűen lehetetlen az embereket néhány hónapnál tovább a hajókon tartani, különben mind egy szálig megőrülnek. Ha most azonnal parancsot adok a Kennedynek, hogy induljon el Pearlből, akkor az elkövetkező pár napban minden bizonnyal ők is megérkeznek DG-re. Így tehát lesz egy összesen négy csoportból álló erőnk, ami azt jelenti, hogy kettőt mindig kényelmesen készenlétben tarthatunk. Ha kell, így akár egy éven keresztül is működhetünk.

– Jól van. Na és mi van a Kennedyvel. Jézusom, Alan, hiszen az a teknő már vagy negyvenéves!

– Semmi gond, uram. 1995-ben tel­jes egé­szé­ben nagy­ja­ví­tá­son esett át, szó­val szinte vado­na­túj­nak szá­mít. Nin­csen vele semmi gond. Nem, uram. A jó öreg 67-es vala­mi­vel kisebb, mint a Nimitz-osz­tá­lyú hajók, de még így is majd 6000 tonna repü­lő­ben­zint tud magá­val vinni. Sokat látott, az biz­tos. Ő is olyan, mint kis­öccse, a Ted szenátor. Elpusztíthatatlan. És én mondom magának, szerintem a Kennedy ezt lassan már maga is elhiszi.

Mor­gan ten­ger­nagy kun­cogva neve­tett. A hadi­ten­ge­ré­szeti szleng. Még min­dig nagyon imádta. És ami­kor az ame­ri­kai hadi­ha­jók arra készül­tek, hogy meg­mu­tas­sák, mennyire erő­sek is való­já­ban, a büsz­ke­ség még min­dig majd szét­ve­tette a mell­ka­sát. Már több, mint húsz évvel koráb­ban is ugyan­így érzett, ami­kor kine­vez­ték az első atom-ten­ger­alatt­já­rója parancs­no­kává, és az érzés azóta sem csök­kent fikarc­nyit sem. Arnold Mor­gan lel­két a szó szo­ros értel­mé­ben sötét­kék sza­lag és arany paszo­mány fonta keresz­tül.

Április 30., hétfő reggel.
Tiszti étkezde, az Egyesült Államok haditengerészetének támaszpontja,
Diego Garda, az Indiai-óceánon

Dan Head­ley kor­vett­ka­pi­tány­nak ez volt az utolsó letöl­tendő szol­gá­lati ideje, mielőtt vég­leg kine­ve­zik az Egye­sült Álla­mok hadi­ten­ge­ré­szete Csen­des-óce­áni Ten­ger­alatt­járó Flot­tája egyik kapi­tá­nyává. Har­mincöt éves volt, és sze­mély sze­rint nagyon büszke mind­arra, amit elért. Pil­la­nat­nyi­lag nagyon sokan őt tar­tot­ták a leg­jobb első tiszt­nek, aki a hadi­ten­ge­ré­szet ten­ger­alatt­já­róin szol­gált. Hatal­mas tapasz­ta­lat­tal ren­del­ke­zett, hiszen mióta az eszét tudta, ten­ger­alatt­já­ró­kon szol­gált, a fegy­ver­rend­sze­rek és a szo­nár szak­ér­tő­jé­nek szá­mí­tott, és most azért repült ide Diego Gar­ci­ára, hogy átve­gye az első tiszt sze­re­pét az öre­gedő, Stur­geon-osz­tá­lyú atom-ten­ger­alatt­já­rón, a USS Sharkon.

Ezt a hajót sokan a hadi­ten­ge­ré­szet ten­ger alatti csa­ta­mén­jei közé sorol­ták, és nagy való­szí­nű­ség­gel ez volt az utolsó szol­gá­lati útja, hiszen már 2005 óta várt a nyug­dí­jaz­ta­tá­sára. Pedig a Shark volt a legfiatalabb a haditengerészet Sturgeon-osztályú vadász tengeralattjárói közül, és talán a legjobb is. Az 5000 tonnás hajó harminc csomós sebességgel tudott haladni alámerülve, huszonhárom fegyvert hordozhatott – Harpoon és Tomahawk rakétákat vegyesen –, valamint torpedókat is. A fedélzetén, az árbocok előtt két vízzáró kamrát helyeztek el, melyet úgy terveztek, hogy elhelyezhető legyen bennük egy mélymerülésű mentőegység (MMME), egy búvárszállító jármű (BSZJ), illetve száraz garázsként szolgálhatott három, de akár négy, motoros, felfújható gumicsónak számára is. A Shark nagyon csendes volt, telepakolva hangelnyelő kerámialapokkal és anechoikus festékkel fedte a törzsét. Képes volt kilőni nukleáris robbanófejjel ellátott fegyvereket is, ezenkívül pedig jégréteg alatt is tudott működni, bár Dan Headley nem igazán gondolta, hogy ezen a bizonyos bevetésen erre szükségük lesz.

Még csak vagy három órája volt a támasz­pon­ton, ami­kor máris szárnyra kapott a hír, misze­rint valami külö­nös dolog folyik a Hor­muzi-szo­ros kör­nyé­kén. Min­denki tudott róla, hogy a USS Constellation és a John C. Stennis RAHCS-je már a helyszínen tartózkodik. A kérdés csak annyi volt, mikor indul útjára a 100 000 tonnás, Nimitz-osztályú Harry Truman, hogy csatlakozzon hozzájuk abban a keskeny tengersávban, mely Arábia szárazfölddel körülölelt olaj tengeréhez vezet. Pontosan senki nem tudta a választ, de a magasabb rangú tiszteknek szilárd meggyőződése volt, hogy az egész sokkal inkább órák, mint napok kérdése lehet. 4190 kilométerre voltak Bandar Abbastól, a Truman Csoport pedig majd harminc csomóval tud haladni, így naponta durván 1130 kilométer megtételére képesek. Ha holnap (kedden), közvetlenül napkelte után útnak indulnak DG-ről, akkor pénteken késő délután, még sötétedés előtt meg is érkezhetnek.

Dan Head­ley kor­vett­ka­pi­tány­nak a követ­kező huszon­négy órá­ban ren­ge­teg ember­rel kell talál­koz­nia, és biz­tos volt benne, hogy mind­egyi­kük meg­oszt vele vala­mi­lyen kis tit­kot. A SUB­PAC nem ked­velte külö­nö­seb­ben Donald Reid kapi­tányt, a Shark parancsnokát, és személyesen Dan Headley-t nevezték ki a feladatra, hogy minden lehetséges módon segítse a parancsnok munkáját. Amennyire Dan meg tudta ítélni, az egész olyan volt, mint széllel szemben vizelni, mert azt persze senki nem volt hajlandó elmondani neki, hogy pontosan mi a gond Reid kapitánnyal – ha van valami egyáltalán –, mindössze annyit jelentett ki mindenki, hogy „kicsit hóbortos”. Azt senki nem állította így nyíltan, hogy „bolond” volna, de már hosszú évek óta dolgozott tengeralattjárók fedélzetén, és megfigyelők elmondása szerint „néha a stressz jelei mutatkoznak rajta”.

Nem is csoda, ha Dan Head­ley eny­hén szólva is vegyes érzel­mek­kel várta a jövendő fel­jebb­va­ló­já­val való meg­is­mer­ke­dést. Mielőtt azon­ban bár­ki­vel talál­ko­zott volna, még meg kel­lett írnia egy leve­let, így aztán leült a tiszti étkezde egyik asz­ta­lá­hoz, maga mellé vett egy csé­sze kávét, és egy egész éle­ten át bele­ívó­dott szo­ká­sá­hoz híven, előbb meg­cí­mezte a borí­té­kot, majd azu­tán kezdte írni magát a leve­let:

Rick Hun­ter parancs­nok, az Egye­sült Álla­mok Hadi­ten­ge­ré­sze­té­nek Csen­des-óce­áni Parancs­nok­sága, Coro­nado, Kali­for­nia 92118.

Kedves Rick!

Csak pár sort akarok írni, hogy gratulálhassak az előléptetésedhez. Biztos vagyok benne, hogy nagyon megérdemelted, még akkor is, ha az az őrült ruha, amit mindig viselsz, teljesen beléd ivódott. Annyi évvel ezelőtt, amikor együtt indultunk el Annapolisba, mindig úgy gondoltam, hogy mindketten amerikai hadihajók kapitányai leszünk – ezzel szemben csak én leszek az (remélem!), mialatt te a sárban csúszkálsz hatalmas bajonettel a fogaid között, zsebed pedig robbanószerrel telitömve.

Különben éppen Diego Gardán vagyok, hogy a USS Shark ET-jének a beosztását átvegyem. Azt mondják, ez már az utolsó, és legközelebb saját hajót kapok én is. Valamikor a következő huszonnégy órában elindulunk észak felé, na találd ki hová! Egyébként mire ezeket a sorokat olvasod, a ketucky-i derbinek már vége van. Mit szólsz, micsoda balszerencse, hogy éppen White Rajah nyerte meg! Gondolom apád egész életében azon fog sajnálkozni, hogy még egyéves korában eladta, az én apám pedig egész életében az orra alá fogja dörgölni, hogy ő megmondta neki, ne tegye! Mindesetre a győzelem édes is lesz némiképp, hiszen az anya és két másik, szintén tőle származó kanca még mindig az apád kezében van. Így kezdődnek a valóban híres amerikai versenyló-családok – ti pedig csak még gazdagabbakká váltok.

Hát nem különös? Ha visszatekintek az időben, és arra a megveszekedett vén rohadékra, Red Rajahra gondolok, akkoriban eszembe sem jutott volna, hogy a végén még egy derbigyőztes nagyapja lesz, nem pedig a Született gyilkosok címszereplője. Istenem, a karom még mindig nyilall, ha csak eszembe jut!

Mennem kell, mert most találkozom először az új legénységemmel. Remélem, hamarosan találkozunk, de ha korábban nem, karácsonykor mindenképp.

Mint mindig, most is a legjobbakat Bartnak.

Danny

Össze­haj­to­gatta a leve­let, majd lera­gasz­totta a borí­té­kot. Ezu­tán oda­sé­tált az őrpult­hoz, és meg­kérte a szol­gá­la­tost, hogy adja fel. Innen már nem is kel­lett sokat sétál­nia, hogy a ten­ger­alatt­já­rók móló­já­hoz érjen, ahol a USS Shark már várt rá.

Április 30., hétfő, ugyanaz nap reggel
A Déli Flotta főhadiszállása, Zhanjiang

– Yushu, látom raj­tad, hogy nagyon csa­ló­dott vagy.

– Nos, Jicai, a nyu­gati sajtó sok­kal hama­rabb rájön, milyen követ­kez­mé­nyek­kel jár­hat, ha két hatal­mas olaj­szál­lító tan­ker­hajó elsüllyed a Hor­muzi-szo­ros kel­lős köze­pén.

– Igen, értem, mire gon­dolsz. De az idő­el­to­ló­dás miatt az egész vala­hogy fur­csán jött ki.

– Tes­sék?

– Nos, a Washington Post szombaton reggel egy cikkben megírta a folyékony gázt szállító hajó katasztrófáját. Rajtuk kívül még egy csomó másik amerikai lap is átvette a híreket, képeket azonban egyikük sem közölt. Biztosan nem tudtak elég közel férkőzni a fényképészek. Amikor azonban a második tanker sérült meg, már túl késő volt a szerkesztőségeiknek. Ezenkívül sokkal kisebb nagyságrendű volt a sztori is. Mindössze egy újabb olajfolt az öbölben.

– Te sok­kal ala­po­sab­ban tanul­má­nyoz­tad a médiát, mint én, Jicai. Sike­rült vala­ki­nek meg­ta­lálni a kap­cso­la­tot?

– Csak a texasi Dallas Morning News vasárnapi számának. Leközölnek egy interjút, amit a Global Bronco tulajdonosával készítettek, alatta pedig, sokkal kisebb írásban számolnak be az olajfoltról. Ennek ellenére semmilyen egyértelmű utalást nem tesznek, miszerint bármilyen kapcsolat is fennállna a két „baleset” között.

– Ebben az eset­ben, ked­ves Jicai, vala­mit ten­nünk kell, hogy meg­győzzük őket ennek az ellen­ke­ző­jé­ről.

– Ó, nem hiszem, hogy külö­nö­sebb gon­dot jelen­tene elin­tézni. Min­dent rész­le­te­sen meg­szer­vez­tem.

Hétfő, ugyanaz nap reggel, 09.00 (helyi idő szerint)
Washington D. C.

Arnold Mor­gan ala­po­san letolta a Nem­zet­biz­ton­sági Hiva­tal helyet­tes igaz­ga­tó­ját, és David Bor­den ten­ger­nagy most már komo­lyan attól tar­tott, hogy kar­ri­erje ebben a pil­la­nat­ban véget is ért. Nem csoda hát, ha azon­nal elsi­e­tett Jimmy Rams­hawe had­nagy iro­dá­jába, miköz­ben némi­kép­pen fel is volt hábo­rodva, ami­ért a fia­tal tiszt nem szá­molt be neki a Hor­muz­zal kap­cso­la­tos nyo­mo­zás ered­mé­nye­i­ről. Jimmy Rams­hawe-nak meg­for­dult a fejé­ben, hogy meg­kéri a főnö­két, men­jen ki és kopog­jon, ami­kor az csak úgy beron­tott az ajtón, de végül úgy dön­tött, még­sem teszi meg. Min­den­esetre tisz­tán lát­szott, hogy a Nagy Ember rázú­dí­totta tel­jes harag­ját a helyet­tes igaz­ga­tóra, és Jimmy főnöke szá­mára ez nem volt valami jó hír.

– Lét­fon­tos­ságú, hogy min­den fej­le­mény­ről beszá­mol­jon nekem – mondta Bor­den a had­nagy­nak. – Én vagyok az a sze­mély, aki­nek továb­bí­ta­nia kell a meg­szer­zett infor­má­ciót Mor­gan ten­ger­nagy felé, és meg kell mond­jam, nagyon kényel­met­len, ha ő sok­kal töb­bet tud, mint én.

A had­nagy újra erőt vett magán, és nem mondta meg a helyet­tes igaz­ga­tó­nak, hogy való­já­ban az égvi­lá­gon min­denki töb­bet tudott az eset­ről, mint ő. Ehe­lyett csak annyit vála­szolt:

– Uram, én úgy emlék­szem, azt mondta nekem, hogy ejt­sem az ese­tet mind­ad­dig, míg nem tudok vala­mi­lyen kéz­zel­fog­ható bizo­nyí­ték­kal szol­gálni.

– Ez igaz. De ami­kor az a máso­dik tan­ker fel­rob­bant, magá­nak azon­nal tud­nia kel­lett volna, hogy valami nin­csen rend­jén, és érte­sí­te­nie kel­lett volna engem.

– Uram, szom­ba­ton reg­gel meg­ír­tam a jelen­té­se­met, és oda­ad­tam az ön szol­gá­la­tos tiszt­jé­nek. Csak ezért jöt­tem be a hét­vé­gén.

– Nos, hoz­zám már nem jutott el. Ezzel pedig hatal­mas lépés­hát­rányba kerül­tem Mor­gan ten­ger­naggyal szem­ben, aki vala­mi­kép­pen pon­to­san ugyan­azokra a követ­kez­te­té­sekre jutott, mint maga.

Rams­hawe had­nagy türelme elpá­rol­gott.

– Uram, az iga­zat meg­vallva elkép­zelni sem tudom, hogy bárki is ettől eltérő követ­kez­te­tést von­ha­tott volna le a tör­tén­tek­ből. Azok az isten­verte rongy­fe­jűek, meg sár­gák elak­ná­sí­tot­ták az egész isten­verte szo­rost. Már hóna­pok óta haj­to­ga­tom önnek. Még azt is tud­juk, hon­nan sze­rez­ték a roha­dé­kok az akná­kat. Erről is hete­ken keresz­tül beszél­tem önnek. És ha most a véle­mé­nyemre kíván­csi, akkor meg­mon­dom őszin­tén, sze­rin­tem ezzel még nincs vége az ügy­nek.

Bor­den ten­ger­nagy vissza­vo­nu­lót fújt, de távo­zó­ban még meg­je­gyezte:

– Akkor ne felejt­sen el min­den­ről tájé­koz­tatni engem. Elen­ged­he­tet­le­nül fon­tos, hogy pon­to­san ugyan­annyit tud­jak az egész­ről, mint Mor­gan ten­ger­nagy.

Ezzel David Bor­den ten­ger­nagy becsapta maga után az ajtót, így nem hall­hatta Jimmy Rams­hawe vála­szát:

– Még ma tör­téni fog valami.

Ami azon­ban még ennél is fon­to­sabb, Bor­den ten­ger­nagy elfe­lej­tette meg­kér­dezni, milyen újabb fej­le­mé­nyek van­nak az üggyel kap­cso­lat­ban, annak elle­nére, hogy töké­le­te­sen lát­hatta a fel­de­rí­tő­tiszt író­asz­ta­lán fel­hal­mo­zott műhold­fel­vé­te­le­ket.

Óri­ási hiba volt. Jimmy Rams­hawe ugyanis hoz­zá­ju­tott négy olyan kép­hez, melye­ken tan­ke­rek vol­tak lát­ha­tók – három iráni és egy kínai –, amint sér­tet­le­nül kel­nek át a szo­ro­son, annak iráni olda­lá­nál. Egy olyan folyo­són keresz­tez­ték az akna­mező vona­lát, ami a képek sze­rint 5 kilo­mé­ter­nél nem volt szé­le­sebb, és az iráni par­tok­tól mint­egy 7 kilo­mé­terre húzó­dott.

– Ez lesz az – motyogta magá­nak Jimmy. – Még min­dig szál­lít­ják az iráni nyers­ola­jat, és a Kazahsz­tán­ból érke­zett kínai fino­mí­tot­tat azon a folyo­són keresz­tül, miköz­ben az egész világ csak arra vár, hogy az ománi hadi­ten­ge­ré­szet fel­oldja a blo­ká­dot. Az omá­niak pedig nem sie­tik el a dol­got. A szo­ros olyan lesz, mint egy hatal­mas tan­ker­par­koló, mialatt az aja­tol­la­hok meg a kína­iak meg­gaz­da­god­nak.

Fel­vette a biz­ton­sá­gos tele­fon kagy­ló­ját, majd a Fehér Ház köz­pont­já­nak köz­vet­len szá­mát tár­csázta. Innen, kérése sze­rint, azon­nal fel­kap­csol­ták Mor­gan ten­ger­nagy iro­dá­jába.

– Az 5656 és az 5659K között van, uram – mondta Jimmy. –Eddig négy hajót lát­tam, három irá­nit és egy kínait.

– Köszö­nöm, Jimmy. Most pedig men­jen és szá­mol­jon be a főnö­ké­nek, mialatt én is beszá­mo­lok az enyém­nek.

Mikor a dél­utáni lapok meg­je­len­tek, még min­dig nem támadt az embe­rek­ben sem­mi­lyen olyan gyanú, hogy valami gond volna oda­lent, a Hor­muzi-szo­ros­ban. Arnold Mor­gan csak jár­kált fel-alá az iro­dá­já­ban, törte a fejét, és az elke­rül­he­tet­lenre várt. Jimmy Rams­hawe még hosszú idő­vel a szol­gá­lat lejárta után is az író­asz­ta­lá­nál maradt, műhold­fel­vé­te­le­ket tanul­má­nyo­zott, és néha fel­hívta Lang­ley-t, a CIA Közel-keleti Ügy­osz­tá­lyát. Azon­ban ők sem tud­tak neki mon­dani semmi újat. Nem volt más, mint az a tagad­ha­tat­lan egy­be­esés, misze­rint két tan­ker is a szo­ros ugyan­azon a részén szen­ve­dett bal­ese­tet.

Az elnök egy­ked­vűen hall­gatta Arnold Mor­gant, aki elmondta neki, mire gya­nak­szik. A két férfi között szinte nem is lehe­tett volna rosszabb a kap­cso­lat. Nyolc hónap­pal koráb­ban Mor­gan ten­ger­nagy meg­fe­nye­gette az elnö­köt, hogy lemond, de őt is magá­val rántja. Min­denki tisz­tá­ban volt vele, hogy ezt könnye­dén meg­te­heti. Az a gro­teszk bot­rány, és az egy évvel koráb­ban, a Dél-kínai-ten­ge­ren tör­tén­tek eltus­so­lása olyan volt, mintha töl­tött revol­vert tar­tot­tak volna az elnök halán­té­ká­hoz. A meg­egye­zés sze­rint John Clarke elnök – a nem­zet­biz­ton­sági tanács­adó kegyé­ből – csen­de­sen végig­ül­heti az Ová­lis Iro­dá­ban töl­tendő utolsó néhány hónap­ját, és ez ért­hető módon, az ország első embe­ré­nek nem nagyon tet­szett. Éppen ezért min­den alka­lom­mal, ami­kor név­le­ge­sen jobb kezé­nek szá­mító Arnold Mor­gan figyel­mez­te­tő­leg fel­hívta vala­mire a figyel­mét, az elnök azt jókora adag gya­nak­vás­sal kezelte, és eleve rossz­in­du­la­tú­nak tar­totta, amit a ten­ger­nagy mon­dott. Elfo­gadta a javas­la­tot, misze­rint hadi­ten­ge­ré­szeti erő­ket ren­del­je­nek a Hor­muzi-szo­ros kör­nyé­kére, mert tisz­tá­ban volt vele, hogy ha eset­leg téved, akkor Arnold Mor­gan szinte bizo­nyo­san bele­bu­kik. Mind­össze annyit vála­szolt a ten­ger­nagy­nak, hogy a leg­jobb lesz, ha min­dent pon­to­san úgy tesz, ahogy jónak látja.

Vala­mi­vel később egy emlé­kez­te­tőt kül­dött Arnold Mor­gan­nek, amely­ben rövi­den fel­vá­zolta, miről is beszél­get­tek az imént, és eluta­sí­tott min­den fele­lős­sé­get magá­ról, ha ne adj isten a vál­lal­ko­zás rosszul sülne el, és a tel­jes hadi­ten­ge­ré­sze­tet a sem­mi­ért cso­por­to­sí­ta­nák át, hatal­mas költ­sé­gek­kel. Arnold Mor­gan össze­gyűrte az emlé­kez­te­tőt, és a sze­mét­ko­sárba dobta, úgy tekintve tar­tal­mára, mint zava­ro­dott elme – vagy talán „totá­lis idi­óta” – zagy­va­sá­ga­ira.

Április 30.19.00 (helyi idő szerint)
Hormuzi-szoros

Az ame­ri­kai tulaj­don­ban levő nyers­ola­jat szál­lító Galvestone Star minden kétséget kizáróan a legnagyobb KNNYSZ volt, amely akkor az öbölben tartózkodott. Az üresen is 420 000 tonnás hajó, hat tartályában összesen 450 000 köbméter nyersolajat vihetett rendeltetési helyére, melyet az emberi kéz készítette gigantikus acélszigeten, a kuvaiti partok közelében fekvő Mina al Ahmadin töltöttek bele. A Mexikói-öböl volt a célállomása, és kényelmes, húszcsomós sebességgel szelte a vizet keleti irányban haladva, Hormuztól nem messze. A híradószobájában éppen ekkor vették az ománi haditengerészet figyelmeztetését, miszerint átmeneti korlátozásokat léptettek érvénybe, és jelenleg minden Arab-tenger felé irányuló hajóforgalmat leállítottak. A tiltott terület az ománi partok északi részétől, Ra's Qabr al Hinditől egészen az iráni partokig futott, és majdnem 50 kilométerre volt a tanker jelenlegi pozíciójától, 25.23É 57,05K-nál. Semmilyen magyarázattal nem szolgáltak a tiltásra nézve, mindössze annyit árultak el, hogy három nappal korábban felrobbant egy FFG szállító, és ettől vagy 20 kilométerre keletre, egy sérült KNNYSZ-ből még mindig ömlik az olaj a tengerbe.

Tex Pac­kard kapi­tány nem volt külö­nö­seb­ben lenyű­gözve a hír hal­la­tán. Ezzel a sebes­ség­gel haladva, gigan­ti­kus hajó­já­nak még ahhoz is leg­alább 6 kilo­mé­terre volt szük­sége, hogy tel­je­sen meg­áll­jon. Külön­ben is késés­ben volt, mert Ahma­din tör­tént valami gond a szi­vattyú­val, így a töl­tés har­minc­négy órán keresz­tül tar­tott a ter­ve­zett huszon­egy helyett. Ráadá­sul pokoli volt a for­ró­ság. Nem akart egye­bet, csak „kivinni ezt a kicsi­két erről az isten­verte hely­ről, és ami­lyen gyor­san csak lehet, eljutni az Ame­ri­kai Egye­sült Álla­mok öböl-menti part­ja­ira”, ahol – micsoda egy­be­esés – szin­tén poko­lian forró idő várta.

Tex kapi­tány nem az a min­den­napi, hét­pró­bás mat­róz volt. Még azok között is meg­ve­sze­ke­dett kon­zer­va­tív­nak szá­mí­tott, akik egész éle­tük­ben ezek­nek a tech­no­ló­giai rém­sé­gek­nek a fedél­ze­tén jár­ták a világ óce­án­jait. Hajó­ját, majd 400 méter hosszú­sága elle­nére az utolsó sze­ge­csig úgy ismerte, mint a tenye­rét. Tag­ba­sza­kadt, szőke hajú, bika­ter­metű férfi volt a Pan­handle Pla­ins­ről, észak­nyu­gat Texas­ból, ahol – mint ahogy állan­dóan hajós­tár­sai tudo­má­sára hozta – az ember még min­dig meg­ke­res­heti a bete­vő­jét csak azzal, hogy az óri­ási mar­ha­far­mok vala­me­lyi­kén dol­go­zik. Az ő csa­ládja is gene­rá­ci­ó­kon keresz­tül ezt a mun­kát végezte, és ő volt a leg­első a Pac­kard-cow­boyok közül, aki a szé­les, füves pusz­ta­sá­got fel­cse­rélte egy egé­szen más vadon ked­vé­ért. Negy­ven­hét éves korá­ban Tex kapi­tány még min­dig elér­zé­ke­nyült min­den alka­lom­mal, ha a Pan­handle Pla­ins-i Lub­bock városa került szóba, ahol a Texas Tech Uni­ver­sityre járt, és amely egy­ben a rock­le­genda, Buddy Holly szü­lő­he­lye is. Az iga­zat meg­vallva, Buddy éppen az azt meg­előző évben halt meg, hogy Tex meg­szü­le­tett, a nagy­da­rab kapi­tány ennek elle­nére min­dig úgy emle­gette, mintha a lehető leg­jobb bará­tok let­tek volna „oda­haza Lub­bock­ban.”

Az éjsza­kák ebben az idő­szak­ban még tik­kasz­tóan for­rók vol­tak az Iráni-öböl­ben, miköz­ben a kán­tá­lás – a mecse­tekre sze­relt han­gos­be­szé­lő­kön keresz­tül imára szó­lító mul­la­hok hangja – össze­ke­ve­re­dett a nyu­godt ten­ge­ren a „Peggy Sue”, a „Maybe Baby” és az „Oh Boy!” dal­la­ma­i­val, melyek viszont a gigan­ti­kus Galveston Star hídjáról törtek elő. Amikor Tex kapitány legénysége új taggal bővült, a parancsok első dolga volt, hogy az embert beszervezze a Peggy Sue-t éneklő kórusba, ha pedig az illető éppen a hajószakács volt, akkor mindenképpen kiderítette, tudja-e, hogyan kell elkészíteni a legendás hírű texasi ételt, a csirkesült steaket (CS.S.S). Személyesen mutatta be a szakácsoknak, hogyan kell körülbelül 2 centi vastagságúra klopfolni a marhahúst, majd kézzel belemeríteni a felvert tojásba, mindkét oldalán alaposan megszórni fűszeres liszttel, végül pedig belemeríteni az öntöttvas serpenyőbe, mely sercegően forró olajjal van megtöltve.

– Ez a CS.S.S, fiam – jegyezte meg nekik min­den alka­lom­mal sajá­tos, mély bari­ton hang­ján. – Ha ezt ren­de­sen el tudod készí­teni, akkor az én álla­mom­ban min­denki a lehető leg­na­gyobb meg­be­csü­lés­sel bánik majd veled. A vilá­gon mind­össze néhány sza­kács képes arra, hogy való­ban jól süsse meg, és én azt aka­rom, fiam, hogy maga is csat­la­koz­zon a kivá­lasz­tot­tak cso­port­já­hoz.

Ennek elle­nére Tex Pac­kardra senki nem mondta volna, hogy pojáca lenne. Kiváló hajós volt, és min­den­ki­nél maga­biz­to­sab­ban kezelte ezt a szinte város­nyi hajót, amely min­den­kép­pen a világ leg­na­gyobb­jai közé tar­to­zott, és amely dup­la­falú, víz­záró szel­vé­nyek­kel ellá­tott tör­zsé­vel gya­kor­la­ti­lag elsüllyeszt­he­tet­len­nek szá­mí­tott. Mint gyak­ran emle­gette legény­sé­gé­nek:

– Ötven évvel ezelőtt a bri­tek és a fran­ciák képe­sek vol­tak partra szállni Szu­ez­nél csak azért, hogy ezek­nek a hatal­mas olaj­szál­lító tan­ke­rek­nek sza­bad átjá­rást biz­to­sít­sa­nak.

Rész­le­te­sen ismerte a tan­ke­rek­kel kap­cso­la­tos tör­té­nel­met, és tisz­tá­ban volt vele, hogy mil­lió és mil­lió ember szá­mára a min­den­napi élet meg­szo­kott rendje múlik azon, hogy ezek a ször­nyű méretű hajók sza­ba­don és biz­ton­ság­ban jár­has­sák az óce­á­no­kat.

Nem csoda hát, ha senki nem lepő­dött meg, ami­kor Tex Pac­kard kapi­tány beje­len­tette főmér­nö­ké­nek, a rako­má­nyos tiszt­jé­nek, vala­mint az első tiszt­nek, hogy esze ágá­ban sin­csen meg­állni az isten­verte ománi hadi­ten­ge­ré­szet ked­vé­ért, és csep­pet sem érdekli, mi a bajuk.

– Krisz­tu­som, hiszen az egész nyo­mo­rult orszá­guk kisebb, mint Nyu­gat-Texas! Tovább­ha­la­dunk zéró-kilen­ces-zéró irány­ban, és csak akkor for­du­lunk délre, ami­kor már kiér­tünk az ománi fel­ség­vi­zek­ből, de még nem járunk túl mélyen az iráni olda­lon. A követ­kező meg­álló a Texasi-öböl kikö­tője, és semmi sza­ro­zást nem aka­rok. Tart­sák ezt a keleti irányt – adta ki a paran­csot –, és a sebes­sé­get is!

Jeb Duross, a Dél-Loui­si­a­ná­ból szár­mazó főmér­nök szinte rutin­sze­rűen jegyezte meg:

– Ez a hala­dási irány épp a szem­be­jövő tan­ke­rek útjába visz min­ket; ala­po­san figyel­nünk kell majd a rada­ro­kat.

– Az omá­niak elmon­dása sze­rint a hajók nagy része meg­állt, és az átha­la­dási enge­délyre vár – felelte a kapi­tány. – Szó­val nem hiszem, hogy olyan hihe­tet­le­nül sok hajó jönne felénk. Egyéb­ként is, kilo­mé­te­rek­ről ész­re­vesszük őket. Nem lesz itt semmi gond.

• • •

Így hát a Galveston Star tovább haladt előre. A húsz csomó jó sebességnek számított egy ilyen KNNYSZ-től, de mivel késésben voltak, Tex kapitány készen állt, hogy némi üzemanyag feláldozásával behozzák a kiesett órákat. Hajójának hatótávolsága majd 20 000 kilométer volt, odafent a hídon, jó 30 méterrel a víz felszíne felett, Buddy Holly készen állt arra, hogy a tanker parancsnokát elvezesse a Jimmy Ramshawe hadnagy által berajzolt egyenes iráni végéhez.

Ekkorra szá­mos „folt” jelent meg a radar­er­nyőn, melyek mind egy-egy hajót jel­ké­pez­tek. Úgy tűnt, ezek vala­mi­féle rend­szerbe állva vára­koz­nak az öböl­ben, Omán fel­ség­vi­ze­i­nek észak­ke­leti részén. A szem­be­jövő tan­ker­sá­vok távo­labbi része többé-kevésbé üres­nek tűnt. 55 méter mély­ség­ben húzó­dott a fenék a hajó­ge­rinc alatt, és töké­le­te­sen tiszta idő­ben, az 56.44K hosszú­sági vona­lat átlépve, Pac­kard kapi­tány dél­ke­leti irá­nyú for­du­lóra adott paran­csot, olyan útvo­na­lat választva, melyet követve pon­to­san 8 kilo­mé­terre halad­nak majd el a sze­ren­csét­le­nül járt görög tan­ker­hajó mel­lett. Ezu­tán déli irányba for­dul­nak, és onnan már egye­nes az út haza­felé.

• • •

Ter­mé­sze­te­sen csakis Mor­gan ten­ger­nagy és Rams­hawe had­nagy volt tisz­tá­ban a 460 méte­ren­ként lera­kott PLT-3-as, fenék­hor­gonnyal sze­relt aknák­ból kiala­kí­tott, három­so­ros akna­me­ző­nek. Éjnek évad­ján akná­kat tele­pí­teni nem szá­mít valami egzakt dolog­nak, de nagy álta­lá­nos­ság­ban el lehe­tett mon­dani, hogy egy­más­tól nagy­já­ból 150 m-ként, min­den köze­ledő hajó útjá­ban lebe­gett egy akna. Ez pedig azt jelen­tette, hogy ha valaki, mond­juk 10 méter­rel elmegy az első mel­lett jobb­ról, akkor a követ­kező bal­ról fog követ­kezni, még­pe­dig 140 méterre, a követ­kező kettő sor­rend­ben 300 méterre jobbra, majd 140 méterre balra. Így tehát lehet­sé­ges volt sér­tet­le­nül átmenni az aknák között, mint azt szá­mos hajó meg­tette, ennek elle­nére mégis ez volt a leg­őrül­tebb orosz rulett, amit valaha bárki is ját­szani kez­dett. Külö­nö­sen ezen bizo­nyos tan­ker ese­té­ben. A gigan­ti­kus Galveston Star 68 méter széles volt.

Öt kilo­mé­ter­rel az aknák első sora előtt, ami­kor Pac­kard kapi­tány hiva­ta­los figyel­mez­te­tést kapott az ománi hadi­ten­ge­ré­szet kor­vett­je­i­től, misze­rint a tovább­ha­la­dás külö­nö­sen veszé­lyes. Mivel még senki nem volt haj­landó elis­merni az akna­mező létét, a figyel­mez­te­tés­nek semmi foga­natja nem volt, ami a nagy­da­rab Tex Pac­kar­dot illette.

– Teszek rájuk – jelen­tette ki. – Tűn­jünk el innen.

Előt­tük a ten­ger tükör­sima volt. A fel­szí­nen leg­alábbis semmi nem moz­dult, a Galveston Star pedig lassítás nélkül haladt tovább a hirtelen feltámadt arábiai sivatag felől érkező szélben, mely a közeledő délnyugati monszun előjele volt. Az öbölnek e része különösen szelesnek számított, hiszen késő tavasszal az északnyugati szelek – melyek egész télen fújnak a Kína középső részén elterülő sivatagok felől – átadják helyüket az Afrikából érkező délnyugati szeleknek. Idén különösen korán jöttek, és szokatlanul erősek voltak, ha pedig ezek a vad széllöketek belekapnak a jókora KNNYSZ-ek törzsébe, akkor meglehetősen nagymértékben eltéríthetik őket haladási irányuktól.

A Galveston Star tehát némiképpen kelet felé sodródott a szorosban, keresztültörve a kis felszíni hullámokon, miután nagy ívben, kényelmesen déli irányba fordult. Az igazat megvallva Zhang tengernagy aknái közül az első majd 140 méterre, jobbra haladt el mellette. Ez jó hír volt ugyan az első sort illetően, de egyben azt is jelentette, hogy a hajó orra félelmetesen közel fog kerülni a második sorban elhelyezett PLT-3-ashoz. A tanker tovább haladt előre még 550 méteren keresztül, továbbra is némiképpen kelet felé sodródva, gyorsan csökkentve a távolságot saját maga, valamint az egy tonnányi, acélburokba zárt TNT között, amely a felszín alatt 3,5 méterrel lebegett a fenékbe kapaszkodó horgonyára kötött kábelén. A Galveston Star óriási orra valójában viszonylag messze haladt el mellette, a szélesedő hajótest által keltett hullámok pedig ellökték a tankertől az aknát. A lehorgonyzott PLT-3-as azonban a következő pillanatban máris visszalendült, és nagy erővel csapódott a törzs bal oldalának, mintegy 90 méterre az orr mögött.

Reg­gel 8 óra után négy perc­cel hatal­mas erejű rob­ba­nás­sal sem­mi­sült meg, szét­nyitva a két sor­ban elhe­lye­zett acél­le­me­zek­ből kiala­kí­tott tör­zset, óri­ási lyu­kat tépve a négyes szál­lí­tó­tar­tályba. Miköz­ben Buddy Holly éne­kelt tovább, a kiömlő nyers­olaj begyul­ladt, és tom­boló tűz­go­lyó emel­ke­dett az óceán fölé. Feltűnnek a csillagok s leszállnak az árnyak… Szívem dobbanását hallva várlak… Oh, Boy!

Tex Pac­kard egy­sze­rűen nem akart hinni a sze­mé­nek. Amint a 420 000 ton­nás hajó, saját gigan­ti­kus súlya alatt elkez­dett ket­té­törni, olyan volt, mintha halál­tu­sá­já­ban rázná a reme­gés. Ez volt a tör­té­ne­lem leg­na­gyobb hajó­tö­rése, még­hozzá össze­sen 6,5 kilo­mé­terre a hely­től, ahol a szin­tén sze­ren­csét­le­nül járt görög tan­ker szom­bat óta még min­dig ontotta magá­ból az ola­jat. A Galveston Star pontosan Jimmy Ramshawe vonalán állva kezdett süllyedni, 20 kilométerre az iráni partoktól. Packard kapitány azonnal felismert egy karriergyilkos döntést, és azt is tudta, hogy ő éppen ilyet hozott.

– Most mit fog tenni, uram? – kér­dezte Jeb Duross, aki­nek arcára jól lát­ható aggo­da­lom ült ki.

– Talán egy ked­ves kis mar­ha­far­mot – felelte a Nagy Tex tűnődve.

– Úgy értem, most mit akar csi­nálni?

– Küld­jön el egy „MAY­DAY-t”. Rádi­óz­zon Omán­nak és Duba­i­nak, kér­dezze meg tőlük, volna-e lehe­tő­ség arra, hogy meg­ment­sük a szál­lít­mány leg­alább egy részét. Bár nagyon két­lem, hogy sike­rül­het. Egye­lőre leg­alábbis, amíg nem sike­rül ide­ho­zat­nunk néhány nagyobb hajót, amikre átszi­vattyúz­hat­juk, biz­to­san nem. Min­den­esetre jó lesz, ha oda­fi­gye­lünk a tűzre. A nyers­olaj nem min­dig szo­kott lángra kapni, de úgy néz ki, velünk pont ez tör­tént, ha pedig ez egy­szer meg­gyul­ladt, akkor jó ideig nem is alszik el.

– Úgy tűnik, hogy a tűz a hajó­törzs­ben tört ki. Ez még veszé­lyes lehet.

– Az bizony. Ha nagyon fel­for­ró­so­dik a kicsike, akkor kény­te­le­nek leszünk elhagyni. Nem nagyon fűlik a fogam hozzá, de ha eléggé fel­me­leg­szik, akkor itt min­den lángra kap. Nem úgy ter­vez­tem, hogy hős legyen belő­lem, hősi halott pedig biz­to­san nem. Készít­sék elő a men­tő­csó­na­ko­kat, Jeb, és meg­kér­he­tem, hogy vala­ki­vel kap­csol­tassa ki a zenét? Nem sze­ret­ném, ha éppen Buddy éne­kelné a hajó halotti búcsú­é­ne­két. Külön­ben is haza aka­rom vinni a CD-imet Texasba. Buddy nem fog itt a rongy­fe­jű­ek­nek dalolni!

– Egész életemben rád várok… De most már tovább nem habozok…

Dél (helyi idő szerint)
Fort Meade, Maryland

Rams­hawe had­nagy az iro­dá­já­ban álló kisté­vét per­cek­kel az előtt kap­csolta be, hogy a CNN tizen­két órás hír­adója meg­kez­dő­dött volna, és ami­kor meg­hal­lotta a leg­fon­to­sabb hírt, már sem neki, sem bárki más­nak nem lehe­tett két­sége afe­lől, mi is folyik való­já­ban.

A jelen­té­sek sze­rint a világ egyik leg­na­gyobb olaj­szál­lító tan­ker­ha­jója, a texas-öböl­beli Hous­ton kikö­tő­jébe tar­tozó Galveston Star, jelenleg is lángokban áll a Hormuzi-szorosban, közvetlenül a Perzsa-öböl bejáratánál. A baleset oka mindeddig nem ismeretes, azonban a kapitány és legénysége nagy valószínűséggel a hajó elhagyására készül. A jelentések szerint a lángok harminc méter magasra csapnak.

Az elmúlt négy nap alatt ez már a har­ma­dik súlyos hajó­ka­taszt­rófa, amely a szo­ros­ban tör­tént, kezdve a szin­tén hous­toni, folyé­kony gázt szál­lító Global Bronco pénteki balesetével, melyet másnap követett az Olympus 2004 nevű görög tanker robbanása.

A bemondó azzal zárta a műsort, hogy az ame­ri­kai hadi­ten­ge­ré­szet vala­mi­kor késő dél­után hiva­ta­los köz­le­ményt ad ki, ám mind ez idáig sem­mi­lyen uta­lás nem tör­tént arra, hogy bár­mely nem­zet is úgy dön­tött volna, akná­kat tele­pít a szo­rosba, ezzel veszé­lyez­tetve a világ olaj­szál­lí­tási útvo­na­lait.

Jimmy tele­fonja ebben a pil­la­nat­ban csör­rent meg, ő pedig fel­kapta, és máris hal­lotta Mor­gan ten­ger­nagy sen­ki­é­vel össze nem téveszt­hető mor­gá­sát.

– Jól van, Jimmy, azt hiszem, ennél több bizo­nyí­tékra nin­csen szük­sé­günk. Men­jen, és jelentse fel­jebb­va­ló­já­nak a tör­tén­te­ket, de ha bár­mi­lyen infor­má­ciót sike­rül sze­rez­nie a műhol­dak fény­ké­pei alap­ján, akkor sze­mé­lye­sen engem is tájé­koz­tas­son.

A vona­lat meg­sza­kí­tot­ták, még mielőtt Rams­hawe had­nagy egyet­len szót is felel­he­tett volna. Még magá­hoz sem tért, mikor a másik tele­fon is meg­szó­lalt. Ezút­tal Jane hívta, aki elmondta neki milyen okos, és meg­kér­dezte, volna-e kedve ahhoz, hogy vele és szü­le­i­vel vacso­ráz­zon este a követ­sé­gen.

– Néz­ted a tévét? – kér­dezte a lány­tól.

– Még szép, hogy néz­tem! Apá­val együtt. Azon­nal meg­je­gyezte, hogy az irá­niak végül bevál­tot­ták fenye­ge­té­sü­ket, és elak­ná­sí­tot­ták a szo­rost. Azt vála­szol­tam neki, hogy én már azóta gya­ní­tot­tam valami ilyes­mit, hogy a Bronco pénteken felrobbant. Mondhatom, nagyon furcsán nézett, amikor meghallotta.

– Azt el tudom kép­zelni. De ugye azért nem tud arról a tele­fon­hí­vás­ról, tudod, amit az iro­dá­já­ból intéz­tünk?

– Nem. Vagy ha mégis, akkor sem szólt róla egy szót sem. Szó­val akkor jössz este? Néhány auszt­rál ten­ge­rész jön át, vitor­lá­zók, az Ame­ri­kai Kupán indul­tak. Talán jó fejek lesz­nek.

– Aha, ott leszek. Hét körül.

Aznap 13.00
Ovális Iroda

Mor­gan ten­ger­nagy gyor­san össze­fog­lalta az öböl­ben tör­tén­te­ket, de a rész­le­tekbe nem ment bele.

Az elnök egy­ked­vűen ült, és csak annyit kér­de­zett:

– Mit java­sol?

– Uram, a Cons­tel­la­tion RAHCS-nak már paran­csot adtam, hogy az iraki par­tok­tól délre vegyék fel a pozí­ci­ó­i­kat, a John C. Sten­nis cso­port pedig hama­ro­san szin­tén odaér a szo­ros­hoz az Arab-ten­ger felől. A terü­le­ten levő har­ma­dik cso­por­tunk, a Harry S. Truman a tervek szerint holnap hajnalban hagyja el Diego Garciát, és azonnal elindul észak felé. Már elintéztem az indiai haditengerészettel, hogy amint odaérnek, a Pondicherryk belekezdenek a kutató és aknamentesítő hadműveletbe. Jelenleg éppen úton vannak Bombay-ből, és itteni idő szerint holnap reggelre már meg is érkeznek a Hormuz közeli vizekbe. Vasárnap keltek útra.

– Gon­dolja, hogy ebből hábo­rús hely­zet is kiala­kul­hat, ten­ger­nagy? Nem nagyon vágyom rá, hogy a köz­vé­le­mény által nem támo­ga­tott hábo­rút kezd­jek Irán­nal. A halott ame­ri­kai ten­ge­ré­szek nem jelen­te­nek valami nagy előnyt a poli­ti­ká­ban.

– Uram, könnyen meg­le­het, hogy nem­zeti érde­ke­ink szem­pont­já­ból ennél veszé­lye­sebb hely­zet nem is áll­hatna fenn. Van önnek bármi fogalma is arról, mi tör­ténne itt, ha az öblöt akár csak egyet­len hónapra is lezár­nák?

– Nem mond­hat­nám, hogy órá­kon keresz­tül rágód­tam ezen a prob­lé­mán, ten­ger­nagy. Ezzel szem­ben most sok­kal job­ban izgat a tény, hogy én ülök ebben a szék­ben, és min­denki engem tesz majd fele­lőssé az összes halá­lért, pusz­tí­tá­sért és meg­égett ame­ri­ka­i­ért. Mert ha a nagy hadi­ha­jók erő­fi­tog­ta­tásba kez­de­nek, akkor álta­lá­ban valami ilyesmi szo­kott lenni a vége.

– Ha nem kezd­jük el minél hama­rabb az erő­fi­tog­ta­tást, uram, akkor az olaj­árak könnyen az egekbe szök­het­nek az egész vilá­gon. Ha pedig egy­szer csak kial­sza­nak a lám­pák ország­szerte, akkor elhi­heti, ön nagyon külön­le­ges helyen fog állni az ame­ri­kai tör­té­ne­lem­ben. Arra min­den­kép­pen emlé­kezni fog­nak az embe­rek, hogy nem volt haj­landó cse­le­kedni a Per­zsa-öböl­ben, ami­kor Irán és pekingi bará­taik szinte had­üze­ne­tet küld­tek nekünk, és az orszá­got fenye­get­ték.

– Önnek, ten­ger­nagy, mint min­dig, most is csak az én érde­keim lebeg­nek a szeme előtt – vála­szolta az elnök, maró gúnnyal a hang­já­ban.

– Talán nem. A nem­zet érde­kei azon­ban min­dig az első helyen sze­re­pel­nek a szí­vem­ben.

– Akkor hát tegye azt, amit jónak lát, ten­ger­nagy. Úgyis min­dig azt csi­nálja. Csak majd szól­jon, ha beszé­det kell tar­ta­nom, vagy ilyesmi. Ezen­kí­vül talán jó volna, ha Har­court vala­mi­féle dip­lo­má­ciai kap­cso­latba lépne az irá­ni­ak­kal és a kína­i­ak­kal.

– Két oka is van annak, ami­ért ez nem volna valami sze­ren­csés lépés, uram. Elő­ször is ezzel az egész világ figyel­mét fel­hív­nánk egy olyan vál­ság­hely­zetre, ame­lyet talán még az előtt meg­old­ha­tunk, hogy egy­ál­ta­lán kiala­kulna. Kettő, való­szí­nű­leg egyéb­ként is min­dent tagad­ná­nak, ráadá­sul nagyon jól szó­ra­koz­ná­nak azon, mennyire fel­iz­gat­tuk magun­kat. Külö­nö­sen akkor, ha való­ban meg­tet­ték, amit gya­ní­tok, és ami­ben külön­ben most már csep­pet sem kétel­ke­dem.

Arnold Mor­gan meg sem várta az elnök vála­szát, hanem sar­kon for­dult, és kiment az iro­dá­ból, köz­ben az orra alatt mor­mogva:

– Mek­kora nulla ez az ember! Micsoda isten­verte egy nulla! Öt év alatt sike­rült elér­nie, hogy átko­zot­tul jó elnök­ből jelen­ték­te­len önző kis féreg legyen.

• • •

Dél­után köze­pére már az ország min­den egyes újság­já­ban olyan cik­kek jelen­tek meg, ame­lyek egy eset­le­ges akna­mező létét talál­gat­ták a Hor­muzi-szo­ros­ban. A média min­den kép­vi­se­lő­jé­nek min­den egyes védelmi szak­ér­tője csakis azt han­goz­tatta, hogy az aja­tol­la­hok már évek óta fenye­ge­tőz­nek valami hason­ló­val. A tele­ví­zió­ál­lo­má­sok alig tit­kolt izga­lom­mal vár­ták az Egye­sült Álla­mok hadi­ten­ge­ré­sze­té­nek köz­le­mé­nyét. Ami­kor azon­ban meg­ér­ke­zett, kide­rült, hogy szá­raz és sem­mit­mondó, pon­to­san olyan, ami­lyen elké­szí­té­sére Arnold Mor­gan uta­sí­tást adott. A HHF nem törő­dött a saj­tó­tá­jé­koz­ta­tó­val, és írá­sos köz­le­mé­nyét szán­dé­ko­san csak jóval később, 21.30-kor hozta nyil­vá­nos­ságra a szo­ká­sos csa­tor­ná­kon keresz­tül. Ebben óva­to­san kitért min­den olyan kér­dés meg­vá­la­szo­lása elől, amely eset­leg páni­kot kelt­hetne Kíná­ban vagy Irán­ban. A követ­ke­ző­kép­pen hang­zott:

Az Egyesült Államok haditengerészetének figyelmét nem kerülte el, hogy az elmúlt négy nap során három teherszállító hajó is balesetet szenvedett a Hormuzi-szorosban. Különösen az keltette fel a figyelmünket, hogy ezek közül kettő kigyulladt, majd ezután felrobbant, a harmadikból pedig különösen nagy mennyiségű olaj került a tengerbe. Továbbá nem kerülte el a figyelmünket az a tény sem, hogy mindhárom baleset egy viszonylag keskeny tengersávban következett be, Omán és Irán között.

Kapcsolatba léptünk a térségben levő összes nagyobb szövetségesünkkel, és támogatásunkról biztosítottuk őket arra nézve, hogy mihamarabb tisztázhassák a három katasztrófa körülményeit, és kiderítsék, bármilyen kapcsolat is fennáll-e ezek között. Mindazonáltal jelenleg még túl korai volna bármilyen következtetést levonni az eseményekből. Számításaink szerint legalább egy repülőgép-hordozónkból és a hozzá tartozó kísérőhajókból álló harccsoport az elkövetkező huszonnégy órán belül megérkezik a szoros területére.

Egy másik RAHCS már úton van az Arab-tengerről, szintén a szoros felé.

Számos más, iparilag fejlett országgal közösen, mi is felettébb aggódunk amiatt, hogy a világ olajszállító hajói szabad átjárását az Iráni-öbölbe, és onnan ki, továbbra is biztosítva lássuk.

Szövetségeseinket további támogatásunkról biztosítottuk arra az esetre, ha lépéseket kell tenniük bármely ország ellen, amely tevékenységével veszélyezteti ezen békés vizek biztonságát, melytől oly sok ország boldogulása függ.

Aláírás: „Alan Dickson tengernagy, az Egyesült Államok haditengerészeti hadműveleteinek főnöke.”

Jó volt, de azért nem tel­je­sen kielé­gítő. Négy keleti parti plety­ka­lap máris olyan főcí­me­ket har­so­gott, mint:

RET­TE­GÉS AZ AKNA­ME­ZŐ­TŐL AZ ÖBÖL­BEN.

TAN­KE­REK ROB­BAN­TAK FEL AZ ÖBÖLBE TELE­PÍ­TETT AKNA­ME­ZŐ­BEN. IRÁN AKNÁI A MI TAN­KE­RE­IN­KET RÖPÍ­TIK A LEVE­GŐBE.

• • •

A tévé­csa­tor­nák egész éjszaka csak erről beszél­get­tek, szak­ér­tő­ket hív­tak meg műso­ra­ikba, meg­tár­gyalva velük, milyen követ­kez­mé­nyei lehet­nek a Közel-Kele­ten kiala­kult hely­zet­nek; fel­em­le­getve, hogy Irán már évek óta fenye­ge­tő­zik valami hason­ló­nak a vég­re­haj­tá­sá­val; emlé­kez­tetve min­den­kit, hogy talán Kína is bele­ke­ve­red­he­tett az ügybe; egy eset­le­ges olaj­blo­kád vele­já­ró­i­ról vitázva.

Az elnök éjfélre külön­le­ges kabi­ne­tü­lést hívott össze Rea­gan elnök régi had­mű­ve­leti ter­mébe, a Nyu­gati Szárnyba, ahol a kor­mány kulcs­em­be­rei arra pró­bál­tak rájönni, hogyan egyen­sú­lyoz­hat­ná­nak ebben a kényes szi­tu­á­ci­ó­ban, hogy kato­na­i­lag minél hama­rabb fel­ké­szül­je­nek a kiala­kult hely­zetre, miköz­ben a köz­vé­le­mény­ben nem kel­te­nek páni­kot.

Arnold Mor­gan, aki sza­vá­nak leg­na­gyobb súlya volt, hiszen gya­kor­la­ti­lag pén­tek óta egy­foly­tá­ban ezzel az üggyel fog­lal­ko­zott, rá nem jel­lemző módon, óva­tos­ságra sür­ge­tett. Azt akarta, hogy a RAHCS minél gyor­sab­ban a hely­szí­nen legyen, és meg­védje az indiai akna­sze­dő­ket. Ennek elle­nére nem java­solta, hogy az iráni vagy akár a kínai hadi­ten­ge­ré­sze­tet túl­sá­go­san hatá­ro­zot­tan fenye­ges­sék meg, csak annyit sze­re­tett volna elérni, hogy mind­két ország meg­értse, min­den olyan hajó­ju­kat, ame­lyik meg­pró­bál bár­mi­lyen módon bele­avat­kozni a had­mű­ve­letbe, az Egye­sült Álla­mok hadi­ten­ge­ré­szete azon nyom­ban a ten­ger fene­kére küldi. Amennyire a nem­zet­vé­delmi tanács­adó meg tudta ítélni, a hadi­ten­ge­ré­szet kitű­nően a kezé­ben tar­totta a hely­zet irá­nyí­tá­sát. Mivel a szo­ros már úgyis tel­je­sen le volt zárva a nem­zet­közi keres­ke­de­lem elől, úgy érezte, semmi értelme nem volna bajt keresni mind­ad­dig, amíg az indi­a­iak Pon­di­cherry­jei el meg nem kez­dik az akna­mező fel­szá­mo­lá­sát. Hogy kiala­kít­sa­nak egy öt kilo­mé­ter szé­les biz­ton­sá­gos átjá­rót az ománi olda­lon, Mor­gan ten­ger­nagy szá­mí­tá­sai sze­rint össze­sen körül­be­lül negy­ven PLT-3-ast kell fel­szed­niük, ami pedig – ha helyi idő sze­rint ked­den este kez­dik a mun­kát – jó pár napig is eltart­hat.

Az akna­sze­dés vég­te­le­nül veszé­lyes fel­adat, így lét­fon­tos­sá­gú­nak szá­mí­tott, hogy a lehető leg­na­gyobb elő­vi­gyá­za­tos­ság­gal és figye­lem­mel végez­zék. Az elnök tudni akarta, pon­to­san hogyan is zaj­lik az ilyesmi, és Arnold Mor­gan Dick­son ten­ger­na­gyot kérte fel, mondja el mind­annyi­uk­nak az eljá­rást.

– Uram – kezdte a HHF. – Ha az ember meg­ta­lálja az aknát, akkor az nagy való­szí­nű­ség­gel körül­be­lül 3-3,5 méter­rel lebeg a fel­szín alatt, és a ten­ger­fe­nékbe kapasz­kodó hor­gony­hoz rög­zí­tett kábel tartja egy­hely­ben. Gya­kor­la­ti­lag úgy kell elkép­zelni, mint egy bóját, és a fel­színre is emel­kedne, ha a kábele meg nem aka­dá­lyozná. A fel­sze­dés úgy tör­té­nik, hogy az akna­szedő hajók egy éles vágó­hu­zalt lógat­nak a vízbe, meg­fe­lelő mély­ségre a hajó két olda­lán, amely­nek másik végét egy úgy­ne­ve­zett akna­ke­reső-sár­kány­hoz rög­zí­tik. Ha a hajó vágó­hu­zalja bele­akad az akna hor­gony­ká­be­lébe, akkor ezt ész­le­lik, és a hajó tovább halad egé­szen addig, míg mind a vágó­hu­zal, mind a hor­gony­ká­bel meg­fe­szül. Ezu­tán a vágó­hu­zal elmet­szi a kábelt, az akna így a fel­színre lebeg. Ha ez meg­tör­tént, akkor biz­ton­sá­gos távol­ság­ból, kézi­fegy­ve­rek­kel is elpusz­tít­ható. Ha az ember látja őket, akkor nem jelen­te­nek külö­nö­sebb gon­dot, de per­sze az egész­nek az a lényege, hogy lát­ha­tat­la­nok marad­ja­nak. Mind­egy, milyen sok­szor csi­nálta már az ember, még min­dig meg­ré­míti, mek­kora ereje lehet egy ilyen rob­ba­nás­nak.

– Hé, nem is rossz! – jegyezte meg az elnök.

– És nem is valami gyors mód­szer – felelte a ten­ger­nagy. –Pon­to­san hány akna­sze­dőt tud­nak hozni az indi­a­iak?

– Hatot – vála­szolta Mor­gan. – így leg­alább kicsit gyor­sab­ban végez­he­tünk.

– Költ­sé­gek? – tette fel a kér­dést a védelmi minisz­ter, Bob Mac­Pher­son. Min­denki szá­mí­tott rá, hogy meg­kér­dezi.

– Az indiai hadi­ten­ge­ré­szet főnö­ké­nek azt mond­tam, hogy a költ­sé­ge­ket az összes olyan állam, amely­nek fon­tos a biz­ton­sá­gos átjáró, együt­te­sen fogja átvál­lalni. Ha bele­vesszük magun­kat, a bri­te­ket, a japá­no­kat, a néme­te­ket, a fran­ci­á­kat és néhány közel-keleti olaj­ex­por­tőrt, akkor szinte ingyen meg­ússzuk az egé­szet.

– Semmi gond – mondta Mac­Pher­son.

– Ide­fi­gyel­jen, Arnold – kezdte az elnök, aki hóna­pok óta most elő­ször szó­lí­totta a nem­zet­vé­delmi tanács­adót a kereszt­ne­vén. – Tudom, hogy most nem akar semmi hibát elkö­vetni. Ennek elle­nére nem vagyok biz­tos benne, hogy nem volna-e jobb, ha egye­ne­sen elmen­nénk Pekingbe, és köve­tel­nénk, mond­ják el nekünk, ját­szot­tak-e bár­mi­lyen sze­re­pet is ebben az egész­ben.

– Uram, biz­to­san leta­gad­ná­nak min­dent, bár­mit mon­dunk nekik. Ezzel per­sze fel­me­rül egy másik, nagyon is fon­tos kér­dés.

– Igen?

– Igen, uram. Meg­fi­gye­lé­se­ink alap­ján nagyon úgy tűnik, hogy az akná­kat hadi­ha­jók fedél­ze­tén szál­lí­tot­ták Kíná­ból Iránba. Na már most, az elkö­vet­kező néhány hét­ben olyan hely­zet elé kerü­lünk majd, ami­kor az irá­niak hihe­tet­le­nül meg­gaz­da­god­nak, és a kína­iak is meg­sze­dik magu­kat vala­me­lyest. A műhold­fel­vé­te­lek alap­ján ugyanis hagy­tak maguk­nak egy átjá­rót az iráni fel­ség­vi­ze­ken, és az olaj ára a jövő­ben a West Texas Inter­me­dia­te­nél az NYMEX-en talán 40 dol­lárra is emel­ked­het hor­dón­ként, a Brent nyers­olaj pedig Lon­don­ban is ilyen magas­sá­gon fog állni. Ennek elle­nére fogal­mam sincs róla, hogy a kína­iak miért foly­tak bele ebbe egy­ál­ta­lán. Hogyan érhetné ez meg nekik?

– Talán csak azt akar­ták nekünk bebi­zo­nyí­tani, hogy mivel van ez az új Kazahsz­tán­ból induló olaj­ve­ze­té­kük, velük is szá­mol­nunk kell az olaj­pi­a­con – java­solta Har­court Tra­vis.

– Talán – felelte Mor­gan ten­ger­nagy. – Ennek elle­nére ez az egész játék kicsit túl koc­ká­za­tos ahhoz képest, hogy mind­össze ilyen elenyé­sző erköl­csi győ­ze­lem­mel jár­hat. Jézu­som, hiszen gőzük sem lehet róla, hogyan fogunk rea­gálni! Mi van, ha komo­lyan magukra hara­gí­ta­nak ben­nün­ket? Egy­sze­rűen nem látom be, miért csi­nál­ják.

– Nos, ten­ger­nagy, talán az asz­tal­nál ülő, poli­ti­ku­sab­ban gon­dol­kodó elmék tud­nak valami olyan magya­rá­zat­tal szol­gálni az ön szá­mára, amely vala­mi­kép­pen elke­rülte a figyel­mét.

– Elkép­ze­lé­sem sincs, uram – mon­data Har­court.

– Min­den, amit tudok – foly­tatta a nem­zet­biz­ton­sági tanács­adó –, hogy a kína­iak nagyon fon­dor­la­to­sak tud­nak lenni, türel­me­sek, és ha az érde­kük úgy kívánja, akkor szem­reb­be­nés nél­kül hazud­nak. Ami azon­ban nem jel­lemző rájuk, hogy osto­bák vol­ná­nak, már­pe­dig mind ez idáig min­den, ami a Hor­muzi-szo­ros­ban tör­tént, hatal­mas emberi osto­ba­ságra vall. Mégis, mi az ördö­göt akar­nak elérni azzal, hogy bele­vág­nak egy ilyen vál­lal­ko­zásba?

– Gon­do­lom, meg­van­nak a maguk indo­kai – jegyezte meg az elnök. – Ám ami sze­rin­tem ennél is nyug­ta­la­ní­tóbb, hogy az irá­niak mit akar­nak elérni. Tisz­tá­ban vagyok vele, hogy sze­rin­tük az Iráni-öböl már csak a neve sze­rint is az ő jogos tulaj­do­nuk, és a nyu­gati hatal­mak­nak egy­ál­ta­lán semmi keres­ni­va­lója ott, ennek elle­nére tud­niuk kell, hogy ha blo­kád alá pró­bál­ják vonni az öblöt, akkor a blo­ká­dot, és vele együtt talán őket, magu­kat is, meg­esszük reg­ge­lire. Ők szin­tén nem osto­bák, de akkor mi a szán­dé­kuk?

– Hat hét­tel ezelőtt, még nem let­tem volna képes meg­vá­la­szolni ezt a kér­dést, uram – mondta Arnold Mor­gan. – Las­san azon­ban egyre több dolog kerül nap­fényre, és a muzul­mán fun­da­men­ta­liz­mus újabb fel­lán­go­lá­sát éljük át. A poli­ti­kai véle­mé­nyek újra nyu­ga­tel­le­nessé vál­tak, és min­den alka­lom­mal, ha ez meg­tör­té­nik, akkor Irán­ban a kato­nai készü­lő­dés maga­sabb szin­tet ér el. Tehe­rán­ból egy hónap­pal ezelőtt állan­dóan csak utcai zavar­gá­so­kat ábrá­zoló képe­ket kap­tam, meg a hírt, hogy min­denki új válasz­tá­sok kiírá­sát akarja. Egy­től egyig ugyan­azt ordí­toz­ták, hogy tel­je­sen el kell sza­kadni a Nyu­gat­tól, joguk van a saját ola­juk­hoz, joguk van hozzá, hogy az öböl terü­le­tét magán­te­rü­letté nyil­vá­nít­sák, és újra fel­tá­madt az isz­lám világ­ura­lom láto­mása. Csak átme­neti álla­pot az egész, ennek elle­nére elég nyug­ta­la­nító. Köz­ben pedig ez az SZKB, vagyis szar­ke­verő banda, lezárta az Iráni-öböl bejá­ra­tát. Ha nem tisz­tít­juk meg nagyon gyor­san, akkor hama­ro­san hatal­mas, világ­gaz­da­sági vál­sá­got élünk át.

Május 1., kedd reggel
Az NFHH parancsnoksága, Peking

Zhang Yushu ebben a pil­la­nat­ban lépett be új iro­dá­jába, de a hadi­ten­ge­ré­szet főpa­rancs­noka, Zu Jicai ten­ger­nagy már ott várt rá.

– Mit tud­tunk meg a műhol­dak­tól? – kér­dezte.

– Kitűnő híre­ket kap­tunk, Yushu. Két ame­ri­kai RAHCS készül lezárni a szo­rost. A Harry Truman láthatóan már a mai napon indulni készül Diego Garciáról, és a John F. Kennedy nevű repülőgép-anyahajó szintén úton van arrafelé Pearl Harborból.

– Vagyis akkor csak a Ronald Reagan marad ki, de azok San Diegóban vannak, igaz?

– Így igaz, és a jelek sze­rint fel­gyor­sí­tot­ták nagy­ja­ví­tá­sá­nak üte­mét, és az elkö­vet­kező néhány héten belül vízre akar­ják bocsá­tani. Az Egye­sült Álla­mok­ban rég volt utol­jára ilyen nagy fel­hör­dü­lés. Min­den újság, min­den tévés hír­csa­torna ezzel fog­lal­ko­zik. Szinte hisz­té­ri­ku­sak let­tek, ahogy nem­zeti érde­keik kerül­tek veszélybe a Hor­muzi-szo­ros­ban.

– Talán az volna a leg­jobb, ha fel­aján­la­nánk nekik némi kiváló orosz ola­jat, egye­ne­sen a mi fino­mí­tónk­ból. Sem­mibe nem kerül, mind­össze ötven dol­lár hor­dón­ként. Ha ha ha!

– Yushu, te aztán kemény fickó vagy. Habár el kell ismer­nem, nekem is tet­szene, ha ezt a húzást meg­csi­nál­hat­nánk, azt hiszem, mégis jobb volna, tar­tani a szán­kat. Ne szól­junk egy szót sem. Ne tegyünk sem­mit. Ne is lás­sunk sem­mit.

– Tér­jünk át az ennél sok­kal fon­to­sabb kér­dé­sekre, Jicai. A kato­nai erőnk­kel kap­cso­la­tos becs­lé­se­ink pon­to­sak? Való­ban mind­össze 12 000 kato­nát vol­nánk képe­sek ten­geri úton szál­lí­tani? És össze­sen 250 nehéz harc­ko­csit?

– Igen, uram, a két­él­tű­ink azon­ban viszony­lag gyor­san for­dul­hat­nak.

– A hajók elin­dul­tak már vissza­felé az Indiai-óce­án­ról?

– Igen, uram.

– Kiváló. Ugye ez az a három, cél­kö­vető raké­ták­kal fel­sze­relt fre­gatt, vala­mint két Kilo?

– Igen. Már mind úton van­nak haza­felé, uram. És mint ön is tudja, a rom­boló szin­tén elin­dult vissza, Ban­dar Abbasba, hogy nyo­ma­té­ko­sít­suk az ame­ri­ka­i­ak­nak, nem nagyon sze­ret­nénk, ha meg­tá­mad­nák iráni bará­ta­in­kat.

– Á, ezt a kül­de­tést való­ban kivá­lóan meg­szer­vez­tük, nem igaz, Jicai?

– A nagy Zheng He ten­ger­nagy örök­sé­gét követve, pon­to­san úgy, aho­gyan min­dig is álmod­tál róla.

– Micsoda álom ez, Jicai! Emlék­szel még azokra a sza­vakra, melye­ket mind­annyi­unk­nak meg kel­lett tanul­nia, ame­lyek 500 évvel ezelőtt hang­zot­tak el a hal­ha­tat­lan ten­ger­nagy szá­já­ból? „És mi a távoli, barbár területekre vetettük a tekintetünket. .. mialatt vitorláink úgy dagadtak, mint az égen a felhők, éjjel és nappal, olyan gyorsan szálltak, akár a szél, keresztültörve a vad hullámokon” – Zhang egy pillanatra elhallgatott, majd halkan hozzátette. – Ez a mi hagyományunk, és mindössze csak pihentettük egy időre. Még nem halt ki teljesen. Feltámadunk még, és akkor újra mi leszünk a tengerek urai.

Május 1., kedd 09.55 (helyi idő szerint)
A Nemzetközi Olajtőzsde London, Anglia

Európa első olaj­ha­tár­idő-piaci áru­tőzs­dé­jé­nek tel­jes huszon­hat éves tör­té­nelme során még soha egyet­len nyi­tást sem vár­tak nagyobb ret­te­gés­sel, ennél zak­la­tot­tab­ban, vagy job­ban aggódva. Itt, a Tower of Lon­don árnyé­ká­ban, olyan, jó hang­zású név­vel ellá­tott utcák­kal körül­véve, mint a Tho­mas More, a tör­té­nelmi St. Kat­ha­rine's Dock vize­i­nek köz­vet­len köze­lé­ben, az ipari világ sor­sá­ról készül­tek dön­teni.

Öt tel­jes órá­val azelőtt, hogy New York­ban a Wall Stree­ten meg­nyitna az NYMEX, a lon­doni tőzsde meg­kezdi a mun­kát, és meg­ha­tá­rozza a kiin­du­ló­pont­ként tekin­tett ára­kat egész napra, de lehet, hogy egész hónapra előre. Az áru­cikk a Brent Nyers­olaj, és ennek, az Északi-ten­ge­ren fúrt kutak­ból kiter­melt ener­gia­hor­dozó hor­dó­já­nak árára készül­nek lici­tálni a nem­zet­közi keres­ke­dők és befek­te­tők. Ha a keres­ke­dők úgy lát­ják, hogy vala­mi­kor a közeli jövő­ben eset­leg bősé­ge­sek lesz­nek az olaj­szál­lít­má­nyok, akkor a hor­dón­kénti ár leme­het egé­szen 15 dol­lár alá is, azu­tán ettől csak mind­össze néhány cent­tel fog eltérni. Ha bár­mi­lyen jele is mutat­ko­zik annak, hogy a jövő­ben hiánnyal kell szem­be­néz­niük, akkor a hor­dón­kénti ár 30 dol­lár körü­lire is emel­ked­het. Ha komoly hiány áll be, az könnye­dén bele­haj­szol­hatja ezt az inga­tag, rob­ba­né­kony pia­cot, hogy min­den rea­li­tás­ér­zé­két elve­szítve kös­sön üzle­te­ket. Még 1990-ben, ami­kor Irak lero­hanta Kuva­i­tot, és min­denki azt hitte, hogy vége a világ­nak, a Nem­zet­közi Olaj­tőzs­dén, az IPE-n egy őrült napra, a Brent nyers­olaj ára fel­szö­kött 70 dol­lárra hor­dón­ként.

Ezen a napon a lég­kör nem volt valami nyu­godt­nak tekint­hető. Tex Pac­kard kapi­tány hajója még min­dig lán­golt a szo­ros­ban, Lon­don­ban pedig a nagy olaj­ki­ter­me­lők, fino­mí­tók, szál­lí­tók, elosz­tók, vala­mint keres­ke­dők kép­vi­se­lői a leg­na­gyobb fel­hasz­ná­lók tár­sa­sá­gá­ban vára­koz­tak. Az erő­mű­ve­ket, légi­tár­sa­sá­go­kat, kami­onf­lotta-tulaj­do­no­so­kat, vegyi­mű­ve­ket, de még a szu­per­mar­ke­te­ket kép­vi­selő bró­ke­rek is tűkön ültek. A világ leg­első pénz­ügyi szak­em­be­rei – olya­nok, akik pél­dául a Mor­gan Stan­ley cég­től érkez­tek – a tömeg­gel együtt áll­tak a hat­szög­letű terem­ben, mely­ben eme­le­te­sen elhe­lye­zett bok­szok vol­tak, video­fi­gyelő-rend­szer­rel fel­sze­relve, és szinte elkép­zel­he­tet­len biz­ton­sági intéz­ke­dé­sek­kel meg­erő­sítve.

A meg­előző éjszaka a Brent Nyers­olaj 28 dol­lár hor­dón­kénti árral zárta a napot, amely során tel­jes három­dol­lá­ros emel­ke­dés­sel vol­tak kény­te­le­nek a keres­ke­dők szá­molni. A West Texas Inter­me­diate-en New York­ban pedig csak néhány cent­tel kér­tek keve­seb­bet érte. A mai napon a mobil­te­le­fon-szám­lák min­den bizonnyal az egekbe szök­nek majd, hiszen az ame­ri­kai bró­ke­rek mind a lon­do­ni­ak­tól akar­ják meg­tudni az infor­má­ci­ó­kat még azelőtt, hogy az NYMEX kinyi­tott volna. Most min­denki csak a nyi­tást jelző harang jel­zé­sére várt, és a bró­ke­rek, akik meg­kü­lön­böz­tető jel­zés­ként szí­nes kabá­to­kat visel­tek – vörö­set, sár­gát, zöl­det vagy kéket – tüle­kedve áll­tak a bok­szok­ban, figyelve, amint az óra muta­tója elüti a tízet. Haj­szál­pon­to­san ekkor meg­szó­lalt a harang, jelezve, hogy indul­hat az üzle­te­lés, elő­ször a határ­időre szál­lí­tott föld­gáz­zal kap­cso­lat­ban, amely­nek ára – ebben min­denki biz­tos volt – még óri­ási mér­ték­ben emel­kedni fog a nap vége előtt.

Újabb perc telt el, és ami­kor az óra muta­tója a 10.02-re ért, éles han­gon meg­szó­lalt a máso­dik harang is, jelezve a keres­ke­dés kez­de­tét a Brent Nyers­olaj határ­idős szál­lí­tá­sára, amellyel az egész világ szá­mára irány­adó árat szab­nak meg; és ekkor, ezen a bizo­nyos napon, a nem­zet­közi olaj­ke­res­ke­de­lem tel­jes rend­szere egy­sze­ri­ben olyan lett, mintha bolon­dok­há­zá­ban vol­nánk.

Elsza­ba­dult a pokol, miköz­ben a vásár­lók azt ordi­bál­ták: „Plusz kettő, plusz kettő!”. Most azon­ban nem cen­tek­ről beszél­tek, mint ami­kor ren­des eset­ben fel­hang­zik a „Brent plusz kettő” kiál­tás. Most tel­jes dol­lá­rok­ról volt szó: 30 dol­lár, azu­tán 32, majd 35, végül 40. Az olaj hor­dón­kénti árá­nak alsó határa har­minc­há­rom egész egy­har­mad szá­za­lé­kot ugrott, mind­össze kilenc perc lefor­gása alatt.

– Jézus Mária! – nyö­gött fel a Shell bró­kere, miköz­ben az egyik New York-i bank üzlet­kö­tője kia­bált mel­lette:

– Plusz öt, plusz öt 500 000-ért! – ami azt jelen­tette, hogy a Brent Nyers­olaj szál­lí­tásra vonat­kozó ára, hor­dón­ként elérte a hihe­tet­len 45 dol­lárt.

Azok az üzlet­kö­tők, akik lema­rad­tak az óri­ási tüle­ke­dés­ben, hírül vet­ték, hogy az ár akár 70 dol­lárra is fel­me­het, így elkezd­tek elő­re­lök­dö­sődni. A nagyobb cégek bró­ke­rei tehe­tet­le­nül áll­tak, fogal­muk sem lévén, vajon az volna-e a jobb, ha hagy­nák magu­kat vitetni az árral, és tovább emel­nék az ára­kat, vagy vár­ná­nak egy kicsit, míg min­denki lenyug­szik, bár ez utób­bira semmi garan­cia nem volt. Ezen a napon leg­alábbis sem­mi­kép­pen.

A beszél­ge­té­sek fosz­lá­nyai tovább tüzel­ték a han­gu­la­tot. A lon­doni táj­szó­lás­sal ordító han­gok han­go­sabb, ame­ri­kai akcen­tus­sal keve­red­tek.

– Jézus Sz. Krisztus! Ez semeddig se tarthat. Hülyeség hogy igen. Hiszen éppen most zárták le azt a nyomorult Iráni-öblöt! Akkor is csak három hajó volt összesen, az isten szerelmére! Még az sem számít, ha csak egy volt! Nem érted, hogy az aknamezők miatt van az egész? Csak egy lépésre vagyunk a globális háborútól! Az Egyesült Államok haditengerészete három repülőgép-anyahajót irányíta szorosba. Te azt hiszed, ez a tőzsde csak játszadozik? Eszedbe se jusson. Az is lehet, hogy az elkövetkező hat hónapban egy cseppnyi olajat sem szerzünk az öbölből.

Öt perc­cel később az ár hor­dón­ként 50 dol­lárra emel­ke­dett, ami­kor egy rot­ter­dami bró­ker egy arannyal fel­érő értékű rako­mány­nyi Shell nyers­olajra tett áraján­la­tot, amely egy tan­ker­hajó rak­te­ré­ben éppen úton volt Skan­di­ná­via felé. Rövid tíz per­cen keresz­tül senki nem ígért ennél maga­sab­bat, így az ár 50 dol­lár körül meg­állni lát­szott. Ekkor ter­jedt el a pletyka, hogy az indiai hadi­ten­ge­ré­szet akna­szedő hajó­kat kül­dött az Arab-ten­ger és a szo­ros kör­ze­tébe. Negy­ven­két másod­per­cen belül a Brent Nyers­olaj ára 55 dol­lárra emel­ke­dett, de ekkor már szinte lehe­tet­len volt bár­mit is hal­lani az ordí­tá­so­kon kívül, amely a lök­dö­sődő bró­ke­rek­től szár­ma­zott, akik kia­bálva pró­bál­ták meg­sze­rezni az összes még sza­ba­don levő olaj­kész­le­tet, amely már elhagyta az Iráni-öblöt. Egy szo­ká­sos keres­ke­dési napon nagy­já­ból 50 mil­lió hor­dó­nyi olaj cse­rél gaz­dát ebben a terem­ben. Ezen a bizo­nyos napon azon­ban már az első negy­venöt perc alatt majd 30 mil­lió hor­dót adtak el. Annál, hogy az ember­nek a gatyá­ját is rá kell fizet­nie az olajra, csak egy­va­lami volt sok­kal rosszabb… ha egy­ál­ta­lán nem volt olaja.

– Plusz kettő. Plusz négy. Plusz annyi, amennyit kérnek.

Aznap dél­előtt tizen­egy órára az olaj ára meg­dup­lá­zó­dott. Mire a keres­ke­dés véget ért, 72 dol­lá­ron állt. Több mint 150 szá­za­lék­kal emel­ke­dett. A Nem­zet­közi Olaj­tőzs­dén soha senki nem volt még tanúja ehhez hason­ló­nak. New York­ban a West Texas Inter­me­diate-en már nyi­tás­kor 60 dol­lárt kér­tek egy hor­dó­ért. A gáz­olaj árai szál­lí­tásra az egekbe szök­tek, és a föld­gáz ára – köszön­he­tően a Global Bronco tragédiájának – szállításra még ezt is felülmúlta.

Május 1., kedd 16.30 (helyi idő szerint)
Fehér Ház

Mor­gan ten­ger­nagy az előtte fel­hal­mo­zott ada­tokra nézett. Az akna­sze­dők már mun­ká­hoz lát­tak a Hor­muzi-szo­ros­ban, és egy­ál­ta­lán semmi két­ség nem maradt arra nézve, hogy az akna­mező tel­jes egé­szé­ben orosz PLT-3-asok­ból áll. Az indiai kapi­tá­nyok elmon­dása sze­rint három sort kel­lett meg­tisz­tí­ta­niuk, ame­lyek egy­más­tól nem egé­szen nyolc­száz méter távol­ság­ban húzód­tak. Az ománi olda­lon, a part közeli mély vizek­ben kiin­duló vona­lak úgy tűnt, meg­sza­kí­tás nél­kül foly­ta­tód­nak a szo­ro­son kereszt­ben, egé­szen az iráni Sun­burn raké­ta­ál­lá­so­kig. Mind­ed­dig tehát Rams­hawe had­nagy összes fel­té­te­le­zése helyes­nek bizo­nyult.

Most azon­ban újabb fel­ada­tok­kal kel­lett Fort Meade-nek meg­bir­kóz­nia. Az első kér­dés az volt, hogy jelen pil­la­nat­ban hol veti be Kína a hadi­ha­jóit. A Kilok úgy tűnt, egy az egyben eltűntek, azt a két fregattot azonban, amelyek most már iráni zászló alatt hajóztak, a műholdak lefényképezték, amint Kína burmai támaszpontja felé haladnak, a Bassein-folyó torkolatába. A Shantou már elhagyta a támaszpontot, és éppen a Malakkai-szoros felé tartott. Kína nagy, Szovremennyij-osztályú rombolójának azonban se híre, se hamva.

Az iga­zat meg­vallva a kína­iak tel­je­sen meg­za­var­ták az elnök nem­zet­biz­ton­sági tanács­adó­ját. Elő­ször is Mor­gan ten­ger­nagy el sem tudta kép­zelni, vajon mit akar­tak elérni azzal, hogy biz­to­sí­tot­tak az aja­tol­la­hok szá­mára min­den fel­sze­re­lést, amely a Hor­muzi-szo­ros elak­ná­sí­tá­sá­hoz szük­sé­ges volt. Ennek elle­nére meg­tet­ték, így a nyu­gati világ, Japán­nal, Taj­van­nal, vala­mint bizo­nyos mér­té­kig Dél-Koreá­val együtt, hatal­mas baj­ban volt. Ha az Iráni-öblöt nem nyit­ják meg nagyon sür­gő­sen, akkor a világ olaj­kész­lete hete­ken belül kime­rül­het. A kína­iak lát­ha­tó­lag úgy gon­dol­ják, őket ez a káosz sem­mi­kép­pen nem érint­heti, Arnold Mor­gan pedig azon a véle­mé­nyen volt, mind­ezért kemé­nyen meg kell bün­tetni őket. Arra meg­van a lehe­tő­ség, hogy az Egye­sült Álla­mo­kat meg­csip­ked­jék, és kicsit fel­ide­ge­sít­sék, akkor azon­ban, ha a világ egyet­len szu­per­ha­tal­má­nak a nem­zeti érde­keit pisz­kálja valaki, könnyen meg­le­het, hogy halá­los baj­ban találja magát. Ennek elle­nére Arnold Mor­gan úgy hatá­ro­zott, nem fogja túl­re­a­gálni a dol­got mind­ad­dig, amíg nem sike­rült kide­rí­teni, mire készül­nek a pekin­giek.

Az elnök azon­ban más­ként fogadta a beszá­mo­ló­ját. Amint a vilá­gon min­den­hol az egek­ben szök­tek az olaj­árak, ő is tel­je­sen elvesz­tette a fejét. Egy­foly­tá­ban tele­fon­kap­cso­lat­ban állt ener­gia­ügyi minisz­te­ré­vel, Jack Smith-szel, és állan­dóan meg­kér­dezte tőle újra és újra:

– Na de milyen követ­kez­mé­nyek­kel fog mindez járni a ben­zin­ku­tak­nál tan­koló átlag ame­ri­ka­i­akra?

• • •

A vála­szok már a dél­után köze­pén elkezd­tek egyre gyor­sab­ban és könyör­te­le­nül áram­lani, és alap­já­ban véve mind ugyan­azt közölte. Az üzem­anya­gok árai emel­ked­nek, emel­ked­nek, és tovább emel­ked­nek, amint a nagy ben­zin­kút­lán­cok tulaj­do­no­sai kény­te­le­nek vol­tak való­sá­gos vagyo­no­kat fizetni min­den egyes hor­dó­nyi nyers­ola­jért, az Atlanti-óceán bár­me­lyik part­ján legye­nek is. A West Texas Inter­me­diate, ahogy a dol­gok áll­tak, min­den bizonnyal még maga­sabb áron fog zárni, mint a Brent Nyers­olaj, Tex Pac­kard gigá­szi hajója pedig még min­dig vadul lán­golt, magá­nyo­san, a szo­ros­ban, nap­pali fénnyel árasztva el a vizet maga körül. Mikor az egyre erő­södő szél, irányt váltva újra csak észak­ke­leti irányba kez­dett fújni, vas­tag, fekete füst­fel­hő­ket sodort Ará­bia fölé.

Ha a héten az üzem­anyag gal­lo­non­kénti ára elér­heti a 3 dol­lárt, vagy ami sok­kal való­szí­nűbb, a 3,50-et, akkor Clarke elnök olyan vág­tató inf­lá­ci­ó­val lesz kény­te­len szem­be­nézni, amely meg­ráz­hatja akár még a Fede­ral Reserve-öt, a Szö­vet­ségi Jegy­ban­kot is. Mivel a szál­lí­tási költ­sé­gek drasz­ti­ku­san fel­emel­ked­nek, min­den egyes áru­cikk és ter­mék hihe­tet­len módon meg­drá­gul ország­szerte. A taxi­kat, buszo­kat, dízel­moz­do­nyo­kat, kamio­no­kat, utas­szál­lító repü­lő­ket – ez utób­bi­a­kat külö­nö­sen – nagyon érzé­ke­nyen fogja érin­teni az áremel­ke­dés. És ez még nem is a leg­rosszabb. Clarke elnök könnyen maga elé kép­zel­hette a szi­tu­á­ciót, amint Ame­rika-szerte min­den egyes ember fel­há­bo­ro­dik, ami­ért az Egye­sült Álla­mok kifogy az olaj­ból, és nem cse­lek­szik elég gyor­san ahhoz, hogy saját tar­ta­lé­ka­ik­ból pótol­hassa a hiányt. A magas üzem­anyag­árak az egy dolog volt. Az, ha semmi pén­zért nem lehet ben­zint sze­rezni, már más lapra tar­to­zik. Ha az ország­ban csi­ko­rogva meg­áll az élet, akkor elke­rül­he­tet­len, hogy neve – mint az ország tör­té­nel­mé­nek leg­te­he­tet­le­nebb elnöke – a tör­té­ne­lem­köny­vekbe is beke­rül­jön. Na és mégis mit tesz ez ellen az ő jaj-mennyire-bri­li­áns nem­zet­biz­ton­sági tanács­adója? Amennyire az elnök meg­ítél­hette, egy nagy nul­lát. Így hát fel­vette a tele­fon­ját, majd uta­sí­totta tit­ká­rát, hogy Mor­gan ten­ger­nagy azon­nal jelen­jen meg nála.

Két perc­cel később Arnold Mor­gan belé­pett az Ová­lis Iroda ajta­ján.

– Látni akart, uram?

– Ten­ger­nagy, mégis hogyan kezel­jük az öböl­ben kiala­kult patt­hely­ze­tet?

– Uram, mint már koráb­ban is elma­gya­ráz­tam, a Hor­muzi-szo­ros­ban, keresz­tül akna­mező van tele­pítve. Az irá­niak nem szól­nak sem­mit, nem ismer­nek el sem­mit, és poko­lian biz­tos lehet benne, hogy fel sem merült ben­nük az aknák fel­sze­dése. Pekingi bará­ta­ik­ban úgy­szin­tén. Ami azt jelenti, hogy nekünk magunk­nak kell meg­csi­nál­nunk az egé­szet, az indiai hadi­ten­ge­ré­szet köz­re­mű­kö­dé­sé­vel, de a mi irá­nyí­tá­sunk alatt. A mun­ká­la­tok egyéb­ként már órák­kal koráb­ban meg is kez­dőd­tek. A mi védel­münk alatt hat akna­sze­dő­vel vonul­tak a hely­színre, és egy­foly­tá­ban kere­sik, vala­mint sem­mi­sí­tik meg az akná­kat. Azon­ban ez a fel­adat nagyon idő­igé­nyes, és ren­ge­teg az akna. Infor­má­ci­óim sze­rint eddig hár­mat sike­rült elin­téz­niük, és ha jól szá­mol­tam, még körül­be­lül negy­ve­net kell meg­ta­lál­niuk, hogy a gya­kor­la­ti­lag véd­te­len tan­ke­rek­nek sza­bad átjá­rót biz­to­sít­has­sunk. A szo­ros vizébe ömlött ren­ge­teg olaj egyéb­ként is kész öko­ló­giai rém­ál­mot oko­zott.

– Na és mit aka­runk csi­nálni az isten­verte irá­ni­ak­kal, Arnold? Hiszen ez a maga terü­lete.

– Uram, azt akarja mon­dani, hogy üzen­jek nekik hadat? Vagy leg­alább adjak önnek ilyen értelmű taná­csot?

– Fogal­mam sincs, Arnold! – vála­szolta az elnök, egyre han­go­sab­ban beszélve. – Csak annyit tudok, hogy úgy néz ki, hatal­mas nem­zeti vál­ság­hely­zetbe kerül­tünk, és tel­je­sen tehe­tet­len­nek érzem maga­mat.

– Azt azért nem mon­da­nám, uram. Ennek elle­nére sze­rin­tem nem volna jó bele­menni valami meg­gon­do­lat­lan lépésbe addig, amíg fel nem szed­tük azo­kat az akná­kat, csend­ben, min­den nagyobb fel­haj­tás nél­kül. Még a gon­do­lata is abszurd annak, hogy az akna­sze­dők körül élet-halál harc dúl­jon. Ha per­sze az akna­me­zőt meg­szün­tet­tük, bol­do­gan oda­irá­nyí­tok az öbölbe egy jókora erőt, majd figyel­mez­te­tem nyíl­tan mind Iránt, mind Kínát, hogy ha egyet­len rossz moz­du­la­tot is tesz­nek, azon­nal elsüllyeszt­jük őket.

– Na, és miért nem figyel­mez­teti őket most azon­nal?

– Már meg­tet­tem, uram. Három órája.

– Azt mondta nekik, hogy elsüllyeszt­jük őket?

– Uram, mind­össze küld­tem Tehe­rán­nak és Peking­nek egy tájé­koz­ta­tót, misze­rint nagyon dühö­sek vagyunk a cse­lek­mé­nyeik miatt, és készek vagyunk meg­sem­mi­sí­teni bár­mely nem­zet min­den olyan hadi­ha­jó­ját, amely bár­mi­lyen módon meg­pró­bálja hát­rál­tatni az aknák eltá­vo­lí­tá­sá­nak mun­ká­la­tait.

– Na és a jövő­ben, Arnold? Mit teszünk ezu­tán? Hiszen nekem éppen ez volna a leg­fon­to­sabb. Mit teszünk az isten­verte jövő­ben? Hon­nan tud­hat­juk, hogy a kína­iak nem fog­ják újra meg­csi­nálni ezt a disz­nó­sá­got?

– Uram, mint gon­do­lom, ön is tudja, jókora pet­rol­ké­miai és olaj­fi­no­mító üzem­mel ren­del­kez­nek Irán déli part­ja­i­nál. Cső­ve­ze­té­ken keresz­tül köz­vet­len össze­köt­te­tés­ben áll Kazahsz­tán olaj­me­ző­i­vel. Már java­solni akar­tam ennek a léte­sít­mény­nek a kiik­ta­tá­sát.

– A micso­dá­ját?

– Az elpusz­tí­tá­sát. Ez való­ban jobb kife­je­zés. Egyet­ér­tek önnel.

– Úgy érti, bom­bázzuk le?

– Uram, ha meg­kér­he­tem, ne legyen ennyire nyers. Akár az olaj.

– Jól van hát, akkor mit java­sol?

– Azt taná­csol­nám, ves­sünk be Külön­le­ges Erő­ket, mert így örökre kivon­hat­juk a fino­mí­tót a for­ga­lom­ból.

– Úgy érti a SEAL-eket?

– Igen, uram.

– Be tud­juk jut­tatni őket, és aztán kihozni?

– Ebben egé­szen biz­tos vagyok, uram. Bár­mit meg tudunk csi­nálni.

– Csak­hogy min­denki pon­to­san tudni fogja, mi vol­tunk azok.

– Ugyan­úgy, aho­gyan mi is tud­juk, ki akná­sí­totta el az öblöt. Ennek elle­nére senki nem haj­landó kimon­dani sem­mit, vagy leg­alábbis nyíl­tan sem­mi­képp. Nem vádo­lunk sen­kit, úgy értem, nyil­vá­no­san. Ők ugyan­így nem ismer­nek be sem­mit. Egy­sze­rűen csak tesszük majd, amit ten­nünk kell.

– Ha viszont fel­rob­bant­juk a fino­mí­tó­ju­kat, ezek az isten­verte kína­iak tel­je­sen begő­zöl­nek.

– Nem, uram. Nagyon sze­ret­né­nek majd begő­zölni. Azon­ban kap­nak tőlünk egy nagyon kis csen­des üze­ne­tet: „Ti, fiúk, Ame­rika olaj­for­rá­sa­i­val akar­tok sza­ra­kodni? Na majd mi meg­mu­tat­juk nek­tek, mi az igazi sza­ro­zás!”

– Arnold, az ön bru­ta­li­tása néha tel­je­sen meg­döb­bent. Ennek elle­nére tet­szik. Ilyen­kor min­dig úgy érzem, biz­ton­ság­ban vagyok a nagy szé­kem­ben.

– Az én mun­kám, uram, hogy biz­to­sít­sam, min­den ame­ri­kai biz­ton­ság­ban érez­hesse magát, mind­egy milyen kicsi, vagy nagy szé­ken ül.

– Gon­dolja, hogy ezzel véget vet­het­nék stra­té­giai meg­be­szé­lé­sünk­nek?

– Elnök úr, most nem a stra­té­gi­á­ról beszél­get­tünk. Hanem arról, hogyan avat­kozzunk be köz­vet­le­nül. Taka­rít­suk ki a szo­rost. Véd­jük meg az akna­sze­dő­ket. Ezu­tán min­den ren­del­ke­zé­sünkre álló erő­vel véd­jük meg a szo­rost. Ezzel azt aka­rom mon­dani, hogy a négy RAHCS állo­má­soz­zon az öböl terü­lete és a Diego Gar­cián levő támasz­pon­tunk között. Ha bár­mi­lyen kül­földi hadi­hajó meg­je­le­nik azon a kör­nyé­ken a mi külön­le­ges enge­dé­lyünk nél­kül, akkor az a hadi­hajó a követ­kező pil­la­nat­ban már tör­té­ne­lem.

– Arnold, kérem, foly­tassa a mun­ká­ját, és tegyen belá­tása sze­rint.

– Ez azért még nem min­den, uram.

– Nem? Miért, van még valami más is? Azt ter­vezi, hogy meg­szállja Orosz­or­szá­got, vagy ehhez hasonló?

– Nem, uram. De nagyon is nyug­ta­la­nít, hogy Kína ilyen nyíl­tan és egy­ér­tel­műen ter­jesz­kedni készül a ten­ge­re­ken. Nin­csen abban semmi titok, hogy 500 év óta elő­ször nyílt ten­geri flot­tát akar­nak maguk­nak, aho­gyan abban sem, hogy igen gyors, mind­azon­ál­tal fenn­tart­ható ütem­ben ter­jesz­ked­nek. Az elmúlt néhány év alatt fel­sze­rel­tek egy új ten­ger­alatt­járó-flot­tát. Vásá­rol­tak két repü­lő­gép-anya­ha­jót, három orosz rom­bo­lót, és ki tudja mennyi hadi­anya­got az oro­szok raké­ta­gyártó üze­me­i­től. Nyúj­to­gat­ják a kar­ju­kat, uram. És nekünk ez nem nagyon tet­szik.

– Nem?

– Uram, itt óri­ási prob­lé­má­val kell szem­be­néz­nünk. Kína fej­lő­dik. Már jó pár éve dör­gö­lőz­nek hoz­zánk, és amed­dig úgy lát­ják, hogy ez elő­nyükre vál­hat, nem is vál­toz­tat­nak a visel­ke­dé­sü­kön. Azon­ban amint úgy gon­dol­ják, hogy eléggé jók és fel­ké­szül­tek arra, hogy meg­küzd­je­nek velünk a Kelet feletti ura­lo­mért, akkor min­denki meg­látja Kína valódi arcát. Higgye el nekem.

– Ebben az eset­ben mit java­sol, mit kel­lene ten­nünk?

– Azt ter­ve­zem, hogy világ­mé­retű ter­jesz­ke­dé­sü­ket csí­rá­já­ban foj­tom el. Azt aka­rom, hogy az isten­verte hadi­ten­ge­ré­sze­tük azon­nal vissza­ta­ka­rod­jon a Kínai-ten­ge­rekre.

– És ezt hogyan érhet­jük el egy nagyobb háború kirob­ban­tása nél­kül?

– Ön sze­rint hogyan tart­juk fenn jelen­lé­tün­ket a Föld min­den részén? Hogyan érjük el, hogy a hadi­ten­ge­ré­sze­tünk állan­dóan a világ ten­ge­rein jár­őröz­zön, és biz­to­sítsa, senki nem pró­bál­ko­zik semmi gya­nús­sal? A világ manap­ság a Pax Americanában él. Ugyanúgy, ahogy valaha a Pax Romanában is éltek. Vagyis olyan béke szerint folyt az élet, amelynek feltételeit a rómaiak diktálták. A feltételeket manapság mi, amerikaiak határozzuk meg. És ezt úgy tehetjük meg, hogy rendelkezünk egy csomó haditengerészeti támaszponttal a világ minden részén, a Csendes-óceánon, az Indiai-óceánon, a Japán-szigeteken és londoni barátainkkal együtt, az Atlanti-óceánon is. Ez csak így érhető el. Ellátási és szövetségesi lánccal. És éppen ez az, aminek Kína híján van. Legalábbis egyelőre. Egyetlen hely kivételével. Ez pedig Burma.

– Arra az új támasz­pont­jukra gon­dol, ott a mocsa­rak­ban, Ran­go­on­tól nyu­gatra?

– Pon­to­san arra, uram. Ame­lyik a Bas­sein folyó szi­ge­tén fek­szik. Nagyon nagy az a támasz­pont. Min­den méretű hadi­hajó, bele­értve a ten­ger­alatt­já­ró­kat is, kiszol­gá­lá­sára és fel­tan­ko­lá­sára meg­fe­lelő léte­sít­mé­nyek van­nak rajta. A kína­iak valaha az egész Indiai-óceán urai vol­tak, és most van egy olyan érzé­sem, hogy megint ezt akar­ják. Ezzel ugyanis meg­sze­rez­nék az irá­nyí­tást a leg­főbb, keleti irá­nyú olaj­szál­lít­má­nyo­zási útvo­nal fölött, mely a Malak­kai-szo­ro­son halad keresz­tül. Jelen­leg ugyanis az az isten­verte, kes­keny, sekély átjáró, a maga grá­nit­fe­ne­ké­vel egy­sze­rűen túl távol fek­szik Kíná­tól ahhoz, hogy a rajta átha­ladó tan­ker­for­ga­lomra bár­mi­lyen befo­lyás­sal is lehes­se­nek.

– És ön mit java­sol, hogyan vegyük el a ked­vü­ket a bur­mai támasz­pont hasz­ná­la­tá­tól?

Mor­gan ten­ger­nagy elmo­so­lyo­dott.

– Ennyire ne sza­lad­junk előre, uram. Most nagyobb gond­ja­ink is van­nak. De ha eset­leg bár­mi­lyen rész­vé­nye is van a Haing Gyi-szi­ge­ten, a Bas­sein folyó tor­ko­la­tá­nál ját­szódó kínai hadi­ten­ge­ré­szeti had­mű­ve­le­tek­kel kap­cso­lat­ban, akkor azt javas­lom nagyon gyor­san adja el őket.