11.

Miközben a többiek odaértek, Blain még egy darab bagót harapott, és dühödten elindult, puskájával követve a dzsungel sűrű bozótját. Kétségbeesetten szeretett volna bosszút állni. Közben egész idő alatt a kurva lázadókról motyogott valamit, akiket a machetéjére akart szúrni és a pokolba küldeni, nyársonsültnek. Aki most az útjába kerül, ígérte némán Hawkinsnak, abban a pillanatban fasírozott lesz! Ám még ilyen feldúlt állapotban is éberen figyelt mindenre, amit a dzsungel elárulhatott neki az ellenfél jelenlétéről: reccsenő ágakra, egy fegyver csövének fölvillanására két gumifa lombja között…

Hirtelen zörgést hallott a bozótban, talán tízméternyivel maga előtt. Óvatosan, némán vállához emelte a fegyvert, és a célkeresztet a nesz irányába emelte.

– Gyertek, szarevő szemétládák! – sziszegte dühödt mosollyal, alig várva a bosszút. – Hadd lássam a buziarcotokat, hogy szitává lyuggassam!

Félig meghúzta a ravaszt, s várta az alkalmas pillanatot, hogy elsüsse a fegyvert.

Várta a terroristát – talán kettőt, talán még többet, mit számít! Ha tucatnyian jönnek, az épp jó lesz! Egy perc alatt kiereszti az egész tárat, és szemétté aprítja őket. A hang közeledett, Blain pedig visszatartotta a lélegzetét, hogy jobban tudjon célozni.

– Gyerünk, buzeránsok!… Gyerünk már! – suttogta. – A jő öreg Fájdalomcsillapítónak már kevés a türelme!

A zajforrás kirontott a tisztásra: egy kis tapírkölyök, fülét hátracsapva, vinnyogva-röfögve vágtatott át az alacsony pázsiton, hogy túloldalt belevesse magát a magas fűbe.

Blain hunyorított, majd keserűen meglepődve levegő után kapott, ahogy az állat eltűnt a szeme elől.

– A francba! – káromkodott. Tetőtől talpig éber feszültségben lévő teste, amely az állat láttán ellazult, most valósággal megdermedt, ahogy a meglepetés végigfutott a zsigerein. Ám abban a pillanatban, amikor engedte, hogy érzékei megpihenjenek, elhagyják őrhelyüket, hirtelen különös, égető szúrást érzett a vállában. Ugyanakkor, mintha valaki gúnyolódna, halkan, távolról, valahogy víz alól Hawkins hangját hallotta:

– Hé, Blain, hallottad már azt a szót, hogy fogkefe?!

Blain a vállára nézett, a fájdalom irányába, és döbbenten látta, hogy szakadt trikóján vér folyik.

Megpördült. Elkésve emelte fegyverét. Már csak a Ragadozó feléje zúduló lándzsáját látta. Úgy röpült a levegőben, mint egy cirkáló rakéta. A lény saját időfelfogása szerint támadott. Az egész nem volt más, mint homályos, embertelenül gyors villanás, amely csupán a másodperc törtrészével mérhető. A borotvaéles fegyver a gerinctőnél hatolt Blain testébe. Oly erővel szakította át a gerincoszlopot, hogy még a csont is darabokra tört. Aztán a fegyver kivágódott a testéből. Annyi ideje maradt az életből, hogy egy elhaló kiáltást hallasson. Hangját elnyomta a dzsungel; a rikácsoló papagájok, a kékszőrű majmok ricsaja, s a kabócák ciripelő milliói.

Groteszk módon a lény dárdájának hegye átszúrta Blain szívét. Ahogy kiszakadt testéből, hegyén ott maradt a még lüktető izomcsomó, mint egy véres győzelmi jelvény. Mintha maja papok ezrei sóhajtottak volna templomi sírjukban. A fegyver be vágódott egy bambuszfa törzsébe, a szív pedig véres péppé robbant szét. Odaragadva a törzshöz, a kék eres, véres hús éppoly borzalmasan furcsa volt, mint magának a Ragadozónak a jelenléte. Blain teste néhány másodpercig – ha valaki látja, e rövid idő hosszú óráknak tetszett volna – még állva maradt, aztán lassan a földre rogyott. A mellén akkora lyuk tátongott, hogy az előbbi kis tapír nyugodtan átszaladhatott volna rajta.

A közelben Mac meghallotta Blain rövid jajdulását, és a kanyonon át a zaj felé csörtetett, Ahogy kirontott a tisztásra, ahol néhány pillanattal előbb még Blain állt, már semmit sem talált, csak az összetaposott földet. Azután a bambuszfára pillantott, és meglátta a Ragadozó dárdáját. Még mindig rezgett a becsapódástól. M-22-es gépfegyverét kibiztosítva közelebb lépett. Ékkőt a fák mögül különös, nedvesen szürcsölő hangot halott. Mint amikor egy éhes paraszt tányérnyi levest emel az ajkához.

Megtorpant, és rémülten hallgatózott. Hirtelen félrevont egy vörös páfránylevelet. Meglátta a hatalmas, kétlábú teremtményt, amely most hirtelen a fák közé illant. Nem majom, nem ember, de kétségkívül harcos. A földön, nem messze a helytől, ahol állt, Blain testének maradéka hevert. Mac lenézett rá, és meglátta barátja lapos, belső szervektől megfosztott testét. Az egyik vese és talán méternyi béldarab kitépve feküdt a füvön. A lény akkor ejtette el véletlenül, amikor eltűnt.

A kommandós öklendezett. Érezte, hogy a banán, amit a támadás előtt elfogyasztott, ismét a szájában van. Elfordult, és kiokádta a félig megemésztett sárga masszát. Megrázta a fejét, és hangosan fölzokogott. Hitetlenkedve dörgölte égő szemét.

Bánatát azonban hamar elfojtotta, hogy helyét átadja a bosszúvágynak. Összeszedte magát, melléhez emelte a fegyverét, és arra irányította, amerre a Ragadozó menekült. Ahogy elsütötte a géppisztolyt, vad és primitív csatakiáltást hallatott. Nem azt, amit alapkiképzésen tanult, hanem olyat, amely egyenesen a leiekből jön. Inkább vigasztalhatatlan vonyítás volt ez, amely kétségbeesett reménytelenségében akkor szakad ki az emberből, ha a testvérét veszítette el.

A teljes tárat kiürítette csípőjére szorított fegyveréből, mielőtt arra gondolt volna, hogy szóljon a többieknek. De ez nem számított. Két mérföldön belül minden élő teremtmény meghallotta Mac vad rikoltását és a fegyverropogást. A katonák azonnal rohanni kezdtek arrafelé. Lázasan törtettek át a bokrokon, mintha már csak másodperceik lennének, hogy érszorítóval elrekesszék a dzsungel vénáiból kitörni készülő rémlátomást.

Amikor lőszere elfogyott, Mac megragadta barátja fegyverét, amely a zűrzavarban fönnakadt egy tüskebokor ágain. Újabb sorozatot adott le a feketészöld növényzet sűrűjébe. Elfűrészelte a fatörzseket, leszakította a fészkeket, szanaszét lőtt magot, termést, mintha bosszúból itt most magának a dzsungelnek kellene meghalnia. Tágra meredt szeme tompán fénylett, akár egy megszállotté, ahogy jobbra-balra forgatta a fegyvert lövés közben. Nem tudni, végül is mennyi erőtartaléka van egy embernek, de Mac most fehéren izzó tűzzel égett, és még több erőt sűrített magába, hogy tovább éghessen. Elmebetegséggel határos állapotában boldogan a földdel tette volna egyenlővé az egész országot. Meg az azt határoló összes mocskos diktatúrát, ha szükséges. Mindezt csak azért, hogy elpusztítsa a rosszat, amely felelős legjobb barátja haláláért.

A többiek egyesével érkeztek, szinte kizúdulva a bokrok közül.

– Mi az isten történik itt?! – ordított Ramírez Macre, hogy túlkiabálja a Blain fegyveréből kirobbanó golyók zaját.

Mac visszaordított, anélkül hogy abbahagyta volna a lövöldözést.

– Elkapta Blaint! – kiáltotta. – Arrafelé szaladt!

Új sorozatot lőtt ki a bambuszlugas irányába, hogy megmutassa az utat. – – Nem kérsz egy kis tüzet? – sziszegte Ramírez fekete humorral. Gránátvetőjéből egymás után két lövedéket küldött a dzsungelba. Néhány pillanattal később fülsiketítő robbanások rázták meg az erdőt. Földdarabokat, leveleket, ágakat küldtek szerteszét, égben szálló madarakat löktek a földre, s a kanyon levegője dübörgött a foszforos fénytől. A vakító káosz után dermedt csend következett. Mintha az egész világ szünetet tartott volna, a gyász sóhajával.

A fák között száguldó Ragadozó szinte megdermedt, mert a fehéren izzó gránát robbanása megzavarta hőlátását, pillanatnyilag megbénítva azt. Guggoltában megmerevedett. Ekkor egy elsüvítő srapnelszilánk vastag bőrű vállába vágódott. Alig érzett fájdalmat, de a seb elég mély volt ahhoz, hogy egy csöppnyi sűrű, áttetsző, borostyánszínű zselét – a lény vérét – fröccsentsen a környező bokrokra.

Az emberek nagy szemeket meresztve álltak a tisztáson. Fülük még mindig csengett, miközben arra vártak, hogy a dzsungel lecsendesedjen. Végre Dillon is odaért, Annát maga után vonszolva. Egy percig nem mozdult más, mint a Mac fegyveréből tekergőző halványkék füst. Mindegyikük ezt nézte, mintha azt várnák, hogy utat mutat nekik. Tucatnyi háborújuk hirtelen semmit sem számított. Hatalmas szakértelmük, ijesztő bátorságuk és szerencséjük éppoly jelentéktelen lett, akár a méhrajok összevissza röpködése a fák sűrűjében.

Anna váratlanul kiszabadította magát Dillon szorításából. Lerogyott Blain teste mellé, mintha valami varázsige hívná. Ahogy a szétroncsolt tetemre nézett, szemében újult erővel ragyogott a terror rémülete. Ezúttal azonban nem merevedett meg az ijedtségtől, mint amikor Hawkins találkozott sorsával. Schaefer óvakodva figyelte, tudván, hogy a lány emlékei és Mac jelentése alighanem valami fényt vetnek az ellenség agyműködésére vonatkozóan. Anna rémülten bámult, az őrnagy pedig türelmetlenül tekingetett a két szemtanúra. Alig türtőztetve magát, várta a választ. Mac szólalt meg elsőként:

– Én… Én láttam!… – dadogta.

– Mit? Mit láttál?

– Láttam! – ismételte tompán. – Kicseszett egy… – hangja elhalkult, mintha nem volnának szavak, amelyek leírják a Ragadozót.

Azután Mac és Anna rátekintettek a tetemre, majd egyszerre fölemelték a fejüket. A felismerés fényével néztek egymásra, mint akinek közös a titkuk. Ugyanaz a dolog hallgattatta el mindkettőjüket.

Schaefer türelme elfogyott. Machez fordult, és rákiáltott:

– Mac! Mac! Nézz rám, a fene egyen meg!

A vad katona ostobán bámult maga elé, arca üres volt a rémülettől. Kilőtte az összes golyóját. Ereje elfogyott, haragja használhatatlannak bizonyult.

– Ki csinálta ezt?! – kérdezte Schaefer, s dühösen megrázta a másik vállait.

Hirtelen Mac is dühbe gurult, ahogy megpróbált kikeveredni éber lázálmából. Dühös volt, hiszen nem talált magyarázatot.

– Nem tudom, ki a kicseszett nyavalya csinálta! – nyögte ki undorodva. – Valami rémség… Nagy, mint egy gorilla, de nem szőrös… Én láttam, őrnagy, láttam! – erősítgette csaknem szánalmasan, mintha attól félne, senki sem hisz neki.

Miközben Mac erőlködött, hogy leírja a Ragadozót, Ramírez körülszimatolt a környéken. Most visszaszaladt a fogyatkozó csapathoz.

– Semmi, őrnagy. Egy nyavalyás nyom sem! – jelentette a hoppon maradt ember haragjával. – Mintha mind eltűntek volna egy lyukban.

A döbbent, rémült katonák ösztönösen közelebb léptek Schaeferhez. Megnyugtatást és iránymutatást merítettek vezetőjükből. Schaefer a sárguló égre nézett, amelyen megjelentek az első nehéz, sötét felhők, ahogy a nap alkonyaiba fordult. A környék nem lesz hűvösebb most már, csak még vadabb.

– Hamarosan elfogy a világosság – mondta halkan. – Azt akarom, hogy a domb tetején helyezkedjünk el, védekező alakzatban. Ürítsétek ki a zsebeiteket! Mindenre szükségünk lesz, amink csak van!

Mac, aki annyira dühbe hergelte magát, hogy hörgött, mint egy sarokba szorított puma, most kissé megnyugodott. Annyira legalábbis, hogy újra használható legyen.

– Igen, uram! – válaszolta hangosan az őrnagynak, megkönnyebbülve, hogy valami feladatba vetheti magát, ami elfeledteti vele Blain eleste fölötti gyászát és haragját.

Maga Schaefer is ideges volt. Most már tudta, hogy bujkáló ellenségük valóságos taktikai varázsló, bűvész, akinek kabátujja annyi trükkel van tele, amennyiről még csak nem is álmodnak. A bizonyítékok lassan, homályosan kezdtek összeállni, megerősítve Billy elképzeléseit arról, hogy valamiféle Földön kívüli gyilkos szabadult közéjük. Ahogy a dzsungel a bíbor különféle árnyalataiba burkolódzott, az őrnagy tudta: emberei mind sebezhetőbbek lesznek a titokzatos lénnyel szemben, aki egyesével ragadja el őket.

A legmegdöbbentőbb az volt: Schaefer eddig mindig tudta, fölfogta, miért gyűlöli őt az ellenség. A harctér ellenkező oldalán álltak, s a tőlük telhető legjobban küzdöttek. Itt azonban semmiben sem volt bizonyos. Az ellenség a semmiből jött, nincs hadserege, nincs országa, nincs hitvallása. És nincs irgalma.

Akármennyire sürgette az idő, úgy érezte, meg kell adniuk Blainnek a végtisztességet, ha még oly rögtönzötten is. Döntenie kellett, mielőtt tábort ütnek éjszakára.

– Egyelőre tegyétek a hálózsákjába – mondta, a roncsolt test felé mutatva –, reggel pedig rendesen eltemetjük.

– Majd én! – vágta rá Mac. Elhatározta, hogy még halálában is vigyáz barátjára.

Miközben ráhúzta az ideiglenes halotti leplet, a többiek fölkapaszkodtak a kanyon meredek oldalán a táborhelyre, amit Schaefer választott. Anna figyelmét fölkeltette az egyik közeli bokor, és kissé eltávolodott a csoporttól. A többiek már nem figyelték árgus szemmel. Valamennyien tudták: túlságosan megijedt ahhoz, hogy elmeneküljön. Ez azonban nem szökési kísérlet volt. A levelek között észrevett valamit, ami furcsán, narancsosan világított. Ahogy odaért a bokrokhoz, kinyúlt, szétválasztotta az ágakat, ott, ahol a Ragadozó vére ragyogott. A vértócsa fluoreszkáló foltja mintha a dzsungel orchideatarkaságának minden színárnyalatát magába sűrítette volna.

A lány óvatosan megérintette ujja hegyével a mézgaszerű anyagot, majd kezét a szeméhez emelte. Olyan ártatlan kíváncsisággal vizsgálta meg a foltot, ahogy a gyermek csippenti fel élete első pillangóját. Anna még nem tért vissza igazán a való világba. Noha érzékei és akarata már működött, lelkének egy részét abban a távoli és biztonságos ütközőzónában tartotta, amely megnyugtató volt, mint egy tündérmese. Kissé elszigetelte magát attól a sikoltó terrortól, amelynek korábban szemtanúja volt. Lenyűgözöttsége, mellyel a Ragadozó kristályszerű vérének borostyánmélységét bámulta, tulajdonképpen azt próbálta elhitetni, hogy a rémület soha nem is történt meg.

Ahogy üres tekintettel tanulmányozta a furcsa anyagot – még óvatosan meg is szagolgatta –, Dillon lépett mögéje. Anna mosolyogva nézett rá, miközben a fekete intett neki, hogy menjen vissza a többiekhez. Vállat rántott, s mint egy gyerek, passzívan engedelmeskedett. Ragadós ujjait szórakozottan a nadrágjába törölte.

Dillon és ez az új, engedelmes Anna – szöges ellentéte a harcias amazonnak, akit a gerillák táborában fogtak el – némán ment föl az emelkedőn a többiekhez. A kommandósok már megkezdték a tábor építését a sűrű növendék fenyvesben, amely a kanyon tömör sziklafaláig húzódott. Rögtönzött, mély üregeket, lövészgödröket ástak, s Ramírez, Billy és Mac már térdelt is a magáéban, kibiztosított fegyverrel, harcra készen.

Átizzadt, terepszínű ruhájuk jól illett ehhez a hegyi, felföldi környezethez. A zöld és barna foltok együtt halványultak a nappal, a sötét tónusok pedig olyan módon keveredtek, hogy szinte varázslatosan egybeolvadtak a környezettel. Persze összehasonlítva a Ragadozó álcázóképességével, fényévnyire el voltak maradva.

Dillon segített Annának, hogy lemásszon a mély lövészgödörbe. A lány rögtön álomszerű állapotba gömbölyödött össze. Lassan, módszeresen himbálózott, ahogy az elmeklinikák betegei szoktak kábult állapotukban. Néhányszor ránézett a nadrágján lévő idegen vérfoltra, amely a sűrűsödő sötétben fölragyogott, halvány narancsszín csillogással. Kezét lassan a folt felé mozgatta. Finoman megsimogatta, majd megborzongott, s elakadt a lélegzete. Mintha a Hawkins elleni kegyetlen támadás jutott volna eszébe. A következő simogatás szemlátomást megnyugtatta. Békésen szundikálni kezdett.

Mac kelepcedrótokat feszített ki a talaj közelében, majd levelekkel, fűvel takarta le. Mire az egész tábort körbekerítette hat méter sugarú körben, a külső szemlélő számára semmi nem látszott a kelepcéből. Mac bement a kör közepére, és jelentést tett Schaefernek.

– Majdnem az összes gyújtóbombát elhelyeztük. Kívülre pedig két taposóaknát raktunk. Semmi sem jöhet a közelünkbe anélkül, hogy hasra ne esne valamin.

– Jó munka volt, őrmester! – mondta Schaefer röviden. Agya egyszerre száz részletet próbált összefogni. Hirtelen ráérzett, micsoda kötés szakadt el Blain és Mac között, ezért halkan hozzátette: – Sajnálom, Bivaly. Sohasem könnyű. Jó ember volt.

– Sosem volt bátyám. Ő az volt – válaszolta Mac egyszerűen, csaknem tárgyilagosan. Száját összeszorította, mint aki így akarja magába fojtani az érzéseit.

Odasétált a tábor szélén hagyott hálózsákhoz, amely Blain testét rejtette. Lehúzta a villámzárat. Blain arca előtűnt a zsákból. Békés volt a halott arc, mintha a ravatalon feküdne. A gyilkos fegyver nem tett kárt benne, és a naplemente fakó fényei lágyabbá tették a halál szürkeségét. Mac óvatosan benyúlt Blain ingzsebébe, és előhúzta a flaskát, amelyből nemrég még együttkortyoltak.

A kopott krómborítás megfakult, itt-ott kilátszott alóla a réz. Mac föltűrte az inge ujját, hogy a valamivel tisztább gyapjú belsőrésszel gondosan körbe törölhesse a flaskát. Mintha valami értékes gyémántot fényesítene. Az ivóalkalmatosság egyik oldalán még látszott a címer, a 101-es ejtőernyős hadosztály jelvénye. Ebben az egységben szolgált Vietnamban Mac és Blain, tizennégy évvel ezelőtt.

Levette a kulacs tetejét, kegyeletes kimértséggel, akár egy pap. Ajkához emelte, és nagyot húzott a maró házi whiskyből. Gondosan vigyázott, hogy még egy jó kortyra való maradjon a flaskában. Visszacsavarta a fedelét, megfogta Blain ingzsebét, és óvatosan helyére tette az ivóedényt.

– Nem tudom, merre jársz most, testvér – mondta. – De valami azt súgja, még hasznát veszed ennek.

Egy pillanatig tétovázott, majd még egyszer utoljára tisztelgett a barátjának. Azután lezárta a hálózsákot.

Most már teljesen rájuk esteledett.

– Adios, haver! – suttogta.