1.

A nedvesnek tetsző napgolyó reszkető, narancsvörös fénye lázként lüktetett végig Conta Mana csendes-óceáni partszegélyén. A tengerpart és Balancan sekély vizű kikötője holt mozdulatlan volt a késő délutáni hőségben, s mégis, áttetsző, smaragdzöld vízével, fehér homokpartjaival úgy nézett ki, mint hamisítatlan poszter egy utazási iroda falán. A halászfalu zsúpfödeles kunyhói épp olyanok, amilyennek a városlakók képzelhetik az Édent. Pedig belülről mindegyik fullasztó meleget árasztott, akár egy kemence, és bűzlött a rothadó szénától.

Szeptemberben az ember nem menekülhet a hőségtől Conta Manán, még éjjel sem. Különösen éjjel nem. Június óta nem esett errefelé az eső, de Balancanon senki nem is várta lélegzetvisszafojtva. A hőséget olyan adottságnak tekintették, mint hogy az ember szegény, vagy hogy gerillák lőnek rá.

A falutól beljebb, a fák között már sűrű volt a sötétség; a part menti dzsungel sziszegett és zubogott, akár a forrásban lévő víz. Egy éhes puma ívben megfeszült a vackán, előre érezvén a hajsza izgalmát, a mozdulatot, ahogy föltépi a vaddisznó oldalát, az izomszövettől duzzadó szívet, melynek édes az íze, mint a vadméz. Mindenki, aki kicsi volt, és meleg vérű – az egerek, a menyét, a kékszőrű majmok –, fészkükbe, odújukba, vackukba bújtak, és átadták az éjszakát a kígyók, a gyilkos mérgek ezreinek. Ami lágy és puha, most már nem mozdul reggelig.

Délszaki virágok gubancai nyújtóztak az utolsó fények után. Rothadó orchideák kocsonyává estek szét a félméteres tányérú napraforgók nyomása alatt. Minden, ami virágzott, szinte szétrobbant, virágportól terhesen. Burjánzó jázminok tekeregtek kúszónövények indáin, kakaduk és papagájok röpködtek zöld, varázsos ködfátyolban, megszüntetve az időt. Szárny csapásuk ezer éve élt nemesek, véráztatta maja papok képét idézte, ahogy lépcsős piramistemplomaikban imádkoznak a Panajachel-tó mögött.

A tó mögött, a Conta Mana púpos gerincén egy kihűlt vulkán baljóslatú, fekete tömege szinte beleharapott a keleti felföldek dzsungeleibe meg a sápadt Karib-tenger felé vágtató viharzóna utolsó felhőibe.

Hirtelen, mint nyugodt álomba a fölvijjogó sziréna, helikopter rotorjának hangja hasított bele a Balancan időtlen békéjébe. Az amerikai hadsereg hatalmas harci helikoptere szabdalta szét a nehéz levegőt, ahogy a falu felé közeledett. Végigzúgott a kunyhók fölött, a part mentén, megrázkódtatta a szalmafonatú tetőket, éberen figyelt, mint egy Földön kívüli űrjármű.

Képtelen módon nem illett a primitív környezetbe. S ugyanilyen képtelenség volt, ahogy a kunyhókon túl, a rövidre nyírt füvű mezőn hirtelen leszállásjelző fények gyúltak. A legnagyobb kunyhó bádogkéményén három kékesszürke füstgomolyag jelent meg.

A UH-1H helikopter ereszkedni kezdett a mezőn. A propeller ék szele meglegyintette a füvet, és nehéz porfelhőket kavart. Két üzekedő majom vinnyogva a bokrok közé ugrott, de a kihalt faluban nem akadt bennszülött gyermek, aki elrohant volna, hogy a banánfák mögé rejtőzzön, sem asszony, aki fölnézett volna a szövőszékéről, sem agyagedényéből vizet merítő földműves.

Éberen figyelte viszont a leszállást egy egyenruhás férfi. Idegesen rángó szájjal, némán várakozott a központi kunyhó ablaka mögött. Homer Phillips tábornok, a Balancan-parancsnokság főnöke volt.

Balancan immár tíz éve megszűnt halászfalu lenni.

Ötvenöt éves korára Phillips kemény, cserzett, óvatos és módszeres ember lett, mint a környékbeli vad, parti erdők dzsungelvadászai. A zubbonyára varrt rangjelzés és névszalag a hagyományos, megszokott katonai szabvány szerinti volt, s a mellén lévő kitüntetésszalagok jól mutatták, miként lépett elő fokozatosan tábornokká abból az egyszerű gyalogsági tizedesből, aki Da Nang lövészárkaiban kóstolta meg először a háborút. Csak a gallérján lévő, halvány ezüstcsík jelezte, hogy különleges alakulathoz, a Code-4 BRAVO-hoz tartozik. Ez volt a legelitebb elitkommandó: Vietnam utáni, Bejrút utáni. Homer Phillips és emberei a legújabb típusú háborút vívták a legrégibb eszközökkel.

A helikopter talpai még nem is értek talajt, amikor a légi jármű csúszóajtaját már föl is rántotta valaki. A katona, aki a nyílásban megjelent, terepszín gyakorlóruhát viselt, teljes menetfölszereléssel. Övét kitömte lőszerrel, jobbján, hüvelyben, bozótvágó kés, machete lógott. Ahogy a férfi kiugrott a gépből, keménynek látszott, mint egy baseball-hátvéd, s mégis olyan gyorsnak, mint egy átlövő csatár. Szőke haját rövidre nyírta, szürke szeme mint a sólyomé. Cserzett, kellemes arcán látszott, hogy teljesen éber; tökéletes készenlétben van. Ahogy rohanvást talajt ért, parancsszavakat mordult hátrafelé, melyek hangjait elnyelte a rotor dübörgése.

A tábornok leeresztette az ablak bambusz napvédőjét, és visszafordult a szobába.

– Itt van – mondta kurtán a katonának, aki néhány lépésnyire, a félhomályos asztalnál dolgozott. Mintha az nem hallhatta volna az érkező helikoptert. Mindenesetre a tábornok megkönnyebbültnek látszott.

Közben, még mielőtt az UH-1H rotorjai teljesen leálltak volna, jó néhányan előrohantak a tábor kunyhóiból, fejüket lehajtva, kezükkel védve szájukat a levegőben kavargó, fullasztó portól. Szemlátomást nem volt vesztegetni való idő. A Conta Mana-i hadsereg kihelyezett, az amerikaiakkal együttműködő alakulata gyorsan rakni kezdte a fölszerelést a helikopterből: a sorkatonák mindent emelőre helyeztek, és a tisztás szélén álló két kisebb helikopterhez szállították.

A terepszínű ruhát viselő férfi átvágott a sietős, nyüzsgő embergyűrűn a kunyhó felé. Megállt a verandán, inge zsebéből szivart húzott elő, s a hüvelykujja körmén föllobbantott gyufával meggyújtotta. Dutch Schaefer őrnagy már megjárt minden dzsungeltámaszpontot, amit csak a hadsereg ki tudott gondolni. A vadon és a nehéz terep szemlátomást sosem hozta ki a sodrából. Lehet, hogy olyannak látszott, mint egy vidéki baseball-hős, ugyanakkor az arcán volt valami a városi utcagyerek morcosságából is. Némely arcvonása, mintha vadabb lett volna bármelyik dzsungelnál. Nem mutatta, hogy fáradt volna az állandó szolgálattól. Olyannak tűnt mint az éber, ugrásra kész farkaskutya. Ösztönei annyira kifinomultak, hogy álmában, tíz méterről is meghallotta a levél zizegését. És közben mindig volt ideje megállni, rágyújtani egy szivarra.

Schaefer megfordult, és végignézett a fölszerelést szállító embereken. Elismerő pillantást vetett a harci helikopterre. A targonca elpöfögött mellette, motorja ki-kihagyva morgott a világ eme hátsó udvarán föllelhető, korántsem ólommentes benzintől.

Az éjszaka most már gyorsan körülvette a falut, olyan sebesen, ahogy csak a trópusokon lehetséges. A sötétség függönye úgy hullt le, mintha mindennap egy-egy színdarab vége volna. S ekkor, szinte gombnyomásra, a kikötőből hűvös éjszakai szellő indult, hogy némi megkönnyebbülést hozzon az átforrósodott falunak.

Ahogy Schaefer belépett a kunyhóba, Phillips előrébb jött. A térképek borította asztal fölött egyetlen csupasz villanykörte égett, imbolygó fénye némiképp megvilágította arcát. Miközben mindketten fölvillantották a világ legrövidebb mosolyát, a természetellenesen nagy molyok azt játszották, hogy repülőgépek, és épp légitámadást indítanak a villanyégő ellen.

Az őrnagy fesztelenül tisztelgett a tábornoknak, aki pedig nemcsak rangban volt elöljárója, hanem két háborúval is "idősebb volt" nála.

– Jól néz ki, Dutch! – mondta melegen Phillips, miközben viszonozta az őrnagy tisztelgését, majd rögtön átölelte a vállát, megbecsülése jeléül.

– Gondoskodtam róla, hogy rendesen etessenek – felelte száraz vigyorral Schaefer.

Mindketten lefelé indultak a néhány lépcsőn, a föld alatti parancsnoki helyiségbe. Gyors léptekkel végigmentek a rádiófelszerelésekkel zsúfolt alagúton, majd a túloldalon ismét feljöttek egy nagy, kéthelyiséges, betonpadlójú barakkba, melynek nádfonatú teteje és falai voltak. Itt szoktak állni a helikopterek. A félig elhúzott függöny mögött újabb csupasz villanyégő lógott a szarufáról, megvilágítva egy halom hordozható tábori rádiót, térképet, rengeteg infravörös kamerával készített légi felvételt. Mindez éppolyan ide nem illőnek hatott ebben a primitív környezetben, mint percekkel előbb a helikopter.

Kezdettől érezték mindketten, hogy amire most készülnek, nem tűr halasztást. Ideje munkához látni. Schaefert, mint mindig, fölvillanyozta a kihívás ténye: feszült volt, akár egy felhúzott íj. Alig várta, hogy szembesítsék a csaknem megoldhatatlan feladattal. Kemény, hatékony harcos volt; az első vonalban szeretett állni, ahol próbára tehette fizikai és lelki erejét, a leglehetetlenebb helyzetekben is. Még nem tudta, miért rendelték ide ilyen sürgősen, de úgy gondolta, ha Phillips benne van a dologban, csak valami nagy vadról lehet szó.

– Pokoli problémába keveredtünk – mondta a tábornok, s rámutatott egy helyrajzi térképre, amelyen szinte kizárólag csak dzsungel látszott. – Pontosan a maga szakterülete.

Közel hajolt a térképhez. Azt a helyet tanulmányozta, ahol – az Usamacinta torkolatánál – a guatemalai felföldek láthatók. Rámutatott egy halványzöld térképpontra a Conta Mana-i határ mentén, a semmi közepén, ahol se utat, se települést nem jelez a térkép. Egyszerűen semmit.

– Tizennyolc órával ezelőtt hírt kaptunk arról, hogy egyik helikopterünk lezuhant itt. E bűbájos kis ország három miniszterét szállította; ne kérdezze, hová, ne kérdezze, miért. Csak annyit tudunk, hogy itt valahol lelőtték a gépet – mondta Phillips, a karikával körülrajzolt pontra mutatva. – A pilóta rádión visszaszólt, már a kényszerleszállás után, hogy valamennyien élnek. Helyzetüket a fedélzeti transzpondersugár alapján határoztuk meg. Pontosan itt – ismét megkocogtatta a térkép ezen pontját, mintha ettől bármi kiderülne a helyről, mintha az egész értelmet kapna végre.

Schaefer fél percig gondosan tanulmányozta a térképet, majd Phillipsre nézett.

– Ez a határon túl van, tábornok – mondta komoran.

Phillips felvonta a szemöldökét.

– Alighanem – válaszolta kedvtelen grimasszal. – Nagyon alighanem, a nyavalyás életbe! Nyilván eltértek a megadott útvonaltól. Szinte biztosak vagyunk abban, hogy a gerillák szedték le őket.

Schaefer pöfékelt egyet a szivarjából.

– Miben töri a fejét, tábornok?

– Úgy számoltunk: alig huszonnégy óránk van, hogy kihozzuk őket. Azután már kevés a remény. A gerillák rájönnek, hogy valójában nincs is szükségük élő miniszterekre. Hiszen ha lelövik őket, hősök lesznek. Szóval azt akarjuk, hogy még ma éjjel induljon el a mentőexpedíció. Ami azt jelenti: nyavalya sincs, nemhogy felkészülési idő!

– Hogy is lenne másképp? – jegyezte meg Schaefer szárazon, és ismét mélyet szívott a szivarján. – Ments meg három szarzsák politikust, tedd otthonossá a világon a demokráciát! Mikor indulok?

– Fölszállás három órán belül – válaszolta Phillips, az órájára pillantva. – És még valami!

– Igen? Már alig vártam – kuncogott Schaefer. – A még valami rendszerint a repeszbomba szokott lenni a hálózsákokban.

– Valaki elkíséri magukat – jött a válasz. Schaefer alig észrevehetően megfeszült, szeme összeszűkült. Szivarját elnyomta egy hamutálban.

– Tábornok, ön jól tudja, hogy nem dolgozunk külsőkkel – mondta keményen. – Csak én meg a fiúk. Vegye úgy, hogy mi vagyunk a Celtics baseball-csapata!

Míg beszélt, egy férfi lépett a szobába, időben ahhoz, hogy meghallja az utolsó mondatot.

– Ki beszél külsőkről, Dutch?

Schaefer megfordult. Az érkező Al Dillon volt, hivatásos hírszerző, akivel néhány éve együtt dolgozott Thaiföldön, a különleges szolgálatnál. Dillon Los Angeles egyik déli kerületében nőtt föl. Ő lett az egész háztömbben az egyetlen színesbőrű srác, aki képes volt kiemelkedni. Jól ismerte az utcákat, ahol a kábítószerháború dúlt. Harci kiképzése úgyszólván akkor kezdődött, amikor megtanult járni.

Dillon olyannyira vadonatúj dzsungelterepjáró ruhát viselt, hogy még a hajtások is látszottak rajta. Kezében halom papír. Noha éppolyan kemény és viharvert volt, mint a többi katona, látszott rajta, hogy egy ideje már nem űzi a katonáskodás embert próbáló mesterségét. Bizonyos értelemben, fekete létére, ő volt a szobában a legvilágosabb bőrű ember. Legutolsó kiképzőruháját nyilvánvalóan elcserélte egy jóféle hivatali íróasztalra, s ez a tény Schaefert nagyon-nagyon bizalmatlanná tette. Számára egy bürokrata mindig az emberiség mélypontját jelentette, akármilyen magasan állt is az illető a ranglétrán.

– Amikor utoljára táncoltunk, még Schaefer hadnagyként mutatkoztál be – mondta Dillon tréfálkozva, mert megérezte a feszültséget, és igyekezett oldani.

Széles vigyor szaladt Schaefer arcára.

– Dillon, te átkozott kurafi! – dünnyögte kedélyesen. Kissé jobb kedvűnek mutatkozott, de azért tudta, jó lesz vigyázni a másikkal. Nem volt mit tenni: ezzel az emberrel kell dolgoznia, s akkor még mindig az a legjobb, ha némi kedvet mutat az együttműködésre. Dillon visszavigyorgott.

Hirtelen mindketten csípőből meglendítették a karjukat, mint aki be akar húzni a másiknak. Phillips megdermedt. Azonban csak a két tenyér csattant össze, bajtársi és sporttársi üdvözlésre. A két férfi hatalmas bicepsze kidagadt, ahogy a másik kezét szorongatva fölmérték egymás erejét.

– Hogy vagy, Dutch? – kérdezte Dillon, feszesen mosolyogva, alig néhány centiméternyire a másik arcától. Keményen szorította Schaefer kezét, folyamatos erőfeszítéssel, mint aki azt akarja bebizonyítani, hogy a hivatali munka nem puhította el. Schaefer azonban kezdettől fogva előnyben volt, és lassan, módszeresen, a helyzetet kiélvezve nyomta lefelé Dillon karját. Egyszerre mindig csak két-három centivel.

– Túl sok ceruzát hegyeztél mostanában, Dillon! – mondta, szemében gúnyos csillogással. Egyikük sem nyögött, még csak nem is lélegeztek gyorsabban. – Eleget kaptál már?

– Szó sincs róla, öreg haver! – válaszolta a másik összeszorított fogakkal, mégis harciasán, mintha azt jelezné: épp csak most kezdte el.

– Sose tudtad, mikor kell kiszállni. Karjuk megremegett és megfeszült. Dilloné ismét meghajolt vagy három centivel. Hosszú szünet következett, s mindketten egymás szemébe meredtek. Mint aki a múltból lát egy darabkát. Egyikük sem pislantott. Azután hirtelen eleresztették egymást, szinte egyszerre nyilvánítva ki a döntetlent. Schaefer vállon legyintette Dillont.

– Azért az nem volt akármi, amit Berlinben csináltatok – mondta a fekete nyugodt hangon, mintha mi sem történt volna azóta, hogy köszöntötték egymást. Kissé oldalt fordult, hogy ne rekesszé ki a tábornokot a társalgásból. – A szudáni nagykövetség, három héttel ezelőtt. Három emeleten robbantottak maguknak behatolási pontot, és tíz másodperc alatt kinyújtóztattak hét terroristát, akiknek még arra sem volt idejük, hogy elsusogják a követeléseiket. Be se kerültek a nyavalyás esti hírekbe.

– Mint a régi szép időkben, nem? – felelte Schaefer, aki egyáltalán nem bánta, hogy ilyen elismerésben részesül a felettese előtt. Bármi jól jön, amitől önállóbban, szabadabban tevékenykedhet. – Ahogy mondani szokták, a legjobb hír az, ha nincs hír.

– Ja. Meg azt is hallottuk, hogy lepasszoltátok azt a kis melót Líbiában…

Schaefer alaposan szemügyre vette az embert, aki ott hagyta washingtoni íróasztalát a dzsungelért. Tekintete megint összeszűkült.

– Nem az én stílusom – mondta röviden, kis leckét adva Dillonnak kommandós illemtanból. – Mi mentőalakulat vagyunk. Mint a nyavalyás Vöröskereszt – tette hozzá mosolyogva. – Különben pedig pontosan annyi gyilkosotok lézeng Langleyben, amennyire szükségetek van.

– Úgy mondják.

Schaefer a tábornokhoz fordult, aki eddig tekintetével követte őket, ahogy a teniszmérkőzés nézői forgatják a fejüket. Közben bizonytalanul várta az alkalmat, hol és mikor kapcsolódhat be a beszélgetésbe.

– Ennek valami óriási dolognak kell lennie – mondta Schaefer –, ha egy ilyen nagykutya a CIA-tól otthagyja a faburkolatú irodáját, és idejön a bokrok közé. Otthagyja a kis "töltöttgalamb" titkárnőjét, akit különben, fogadni mernék, meg is prütykölt egyszer-kétszer. Szóval, mi ez a nagy felhajtás?

– Azok a miniszterek rendkívül fontosak a világ itteni részében folytatott tevékenységünkhöz – mondta óvatosan Dillon.

– Mennyit fizettek nekik? Néhány százezer grandot évente? Többet keresnek a büdösök, mint a nyavalyás elnökünk, mi?

Dillon nem vett tudomást a gúnyról. Komoran folytatta:

– A helyzet az, hogy sok mindent ki lehet szedni belőlük. Ezt nem engedhetjük meg magunknak. Olyasvalakire van szükségem, aki oda tud menni, vissza tud jönni, méghozzá csöndesen! Semmi összekutyulás! – tette hozzá nyomatékosan. – A legjobbra van szükségem. Szóval megrángattam néhány zsinórt a külügynél, és most itt vagyunk.

A hangjában volt némi dicsekvés. Vagy inkább kihívás?

– Tovább! – bólintott Schaefer. Dillon a falitérképhez sétált.

– A terv egyszerű, Dutch. Egynapi meló. A helikopternél megkeressük, merre mentek, lerohanjuk őket, kiszabadítjuk a túszokat, és mire bárki észrevenné, hogy ott jártunk, megint a határ innenső oldalán leszünk. Százszor csináltatok már ilyet. Az egész semmi különös – erősítgette. – Utána pedig te és az embereid kaphatnak három nap szabadságot. Mondjuk Mexico Cityben. A mi költségünkön – tette hozzá halvány mosollyal.

Schaefer hosszan gondolkodott, a különös, szinte jelzés nélküli térképet bámulva, amelyen a tucatnyi folyó vonalán kívül csak a sűrű zöld dzsungel látszott.

– Egyszerű meló. Olyan, amihez nem kell külső segítség – mondta célzatosan. – Még mindig ódzkodott a gondolattól, hogy valakit be kell engednie az egységébe.

Phillips, aki oldalról figyelte a jelenetet, most megragadta az alkalmat, hogy közbeszólhasson:

– Attól tartok, ez parancs, őrnagy. – Olyan hivatalos volt, mint kéttucat diplomata. – Amikor elérik a célkörzetet, Dillon ezredes elemzi a helyzetet, és átveszi a parancsnokságot.

Schaefer egyikükről a másikra tekintett. Szemlátomást nem lelte örömét ebben a megoldásban. Egy csöppet sem.

Dillon ismét igyekezett oldani a feszültséget:

– Ne aggódj, Dutch! Hé, azért még nem felejtettem el mindent! Talán akad olyan kemény ország, ahol a palik egy guggolórajttal esetleg jobban kezdenek nálunk, de itt haver, ez az egész csak egy habos torta!

Phillips megint közbelépett, mint valami játékvezető. Nyugtalankodott: induljon már végre az akció.

– Uraim, az idő múlik! – mondta, hangjával éreztetve rangját.

– Az nem baj, tábornok úr – felelte Schaefer. – Mióta csak az eszemet tudom, mindig túlórában dolgozom.

A tábornok, mintha nem is hallotta volna, folytatta:

– Jobban teszi, ha összeszedi az embereit! – Azután hatásszünetet tartva hozzátette: – Jó szerencsét, őrnagy!

Schaefer elvigyorodott.

– A szerencsének ehhez semmi köze, tábornok. Már gimnáziumban szakítottam a szerencsével. Ami engem illet, inkább egy kis halálos erőben bízom.

Tisztelgett és kiment a kunyhóból. Dillon szorosan a nyomában.

A tábornok most nem látszott olyan megkönnyebbültnek.