8.

Kevéssel a lény előtt, odalent a sűrűsödő dzsungel sötétjében, a csapat előretört a lustán kanyargó folyó partján. A víz gyémántos felszíne időnként megcsillant a sűrű levelek közt átszűrődő éles napfényben. A darázs nagyságú moszkitók serege zuhanóbombázóként támadta őket, ahogy előrenyomultak a mocsár szélén. A moszkitókat csapkodva, káromkodva törtek előre, feszülten és fáradtan, mint verejtékező, kizsarolt rabszolgák a rettenetes hőségben.

A kanyarban, ahol a víz túlömlött egy sziklás bukkanón, nagy, korhadó fa hevert a csapat útjában. Mindenkinek szinte már feszültek a nyers idegvégződései. Blain alig bírt átkapaszkodni az akadályon, noha Mac segítette őt, nehézkesen tolta fölfelé a géppuskával.

– Láttam már néhány mocskos bozótot ezelőtt, de ilyet még nem, ember! – méltatlankodott Mac. Kis, ezüstszínű flaskát húzott elő az ingzsebéből, és megkínálta Blaint egy korty Tennessee bundapálinkával.

– Nesze, egy kis hazai íz, haver! – kacsintott barátjára.

Blain megállt. Lekotorta magáról a fa szilánkjait, meg a csigádat a nadrágjáról. Kissé f áradt lelkesedéssel bólintott. Elvette a flaskát, és jót húzott belőle.

– Hallak téged, fehér testvérem! – mondta szutykos kezével megtörölve a száját. – Hát ez aztán egy nagy szarkupac! Ehhez képest Kambodzsa olyan, mint Kansas! Ha itt egyszer eltévedsz, ember, akkor aztán nagy lekvárban vagy!

Visszaadta a flaskát Macnek, aki a zsebébe csúsztatta.

– Nem sok maradt ebből a jóféle kígyóolajból, haver – mondta Blain. – Azt meg jobb, ha eltesszük. Hátha valakit megmar a kígyó.

– Cseszd meg a kígyót, ember! Szerezzen magának saját whiskyt!

Érdes hangon nevettek. Tovább csörtettek előre, mert nem akarták elfecsérelni a pálinka érzéketlenítő, fájdalomcsillapító hatását. Halálosan fáradtak voltak, de azért nem bántak volna egy kis akciót, csak hogy a vérük felpezsdüljön végre. Még néhány halott gerilla igazán nem fáj senkinek. Annyival kevesebb golyó, amit haza kell cipelni erről a bűzlő helyről.

Dillon hátramaradt Annával, aki annyira fékezte a menetet, amennyire csak tudta. A fekete aggódva nézett előre, ahogy egyre nőtt a távolság köztük és a csapat között. A baj nem jár egyedül. A lány hirtelen megbotlott egy gyökérben, és a földre rogyott. Ott feküdt nyögve, a térdét szorítva.

Dillon lehajolt és fölemelte.

– A francba, hölgyem, gyerünk már! – követelte türelmetlenül.

Ahogy húzta föl a lányt, Annának sikerült egy marék port összegyűjtenie, s akár egy támadó kobra, a fekete arcába vágta. Dillon egy pillanatra megvakult. Míg köhögött, és szeméből a port törölte, a lány a puskája felé kapott. Ám alighogy megragadta a tusát, máris egy másik fegyver meredt az arcába.

Ramírez hideg nyugalommal szorította fegyverét a lány halántékához. Arckifejezésén látszott, semmit sem szeretne jobban, mint lerobbantani Anna fél fejét.

– Még csak ne is próbálkozz, husikám! – parancsolta hidegen.

Kudarcot vallott, mégis kihívóan fordult meg Anna, hogy továbbinduljon az ösvényen. Vállát pökhendien megrántotta. Dillon már látott valamicskét. Pislogva törölgette a könnyeit. Ramírez gúnyos megvetéssel bámult le rá.

– Öregem, talán egy pórázt kellene rakni a nőre! – javasolta vihogva. – Ha nem bír vele, csak szóljon!

Mint a többiek, ő is bele-belecsípett Dillonba, aki már a feltételezéstől is dühös volt, hogy nem bír a nála sokkal gyengébb fogollyal. Gyorsított a léptein, hogy megelőzhesse a mexikóit. Utolérte Annát, és a könyökénél fogva vadul megfordította.

– Ide figyelj, nyavalyás boszorkány, meg ne próbáld még egyszer! – vicsorgott rá. A lány konokul a szemébe nézett, fejét gúnyosan félrehajtva. A büszke lázadó, aki hunyorítás nélkül kész meghalni az ügyért! Lehet, hogy éppoly naiv, mint amilyen kémény? Talán nem is sejti, mennyire hasonlít terrorista húgaira és nővéreire Szíriában, vagy a Baader-Meinhof-bandában; akárhol is legyen az igaz ügy, amely mártírokat követel? Kétségtelen, hogy igazi bátorsággal és ügyességgel kúszott föl a lázadó hadsereg ranglétráján. Semmiképp sem lehet lebecsülni.

A lány kiszakította magát Dillon szorításából, és továbbment. Szigorúan engedelmeskedett a fogság szabályainak, de segíteni aztán hajszálnyit sem segített.

Nem messzire a csapattól a Ragadozó az alsóbb ágakra ereszkedett. Némán lendült ágról ágra; lépést tartott a csoporttal. Lenyűgözve figyelte, miképp küzdenek a primitív ösvényen. Rájött, hogy a lázadó fogoly valami más, mint a többi, valójában azonban nem tudta elválasztani a nemi és a politikai különbségeket.

A lény számára a faj különböző részekre látszott bomlani, akár a méneknél: dolgozókra és herékre. A szökne, széles vállú férfi nyilvánvalóan a király. A karcsúbb, mélyen ülő fekete szemű föltehetőleg a törzs varázslója. A Ragadozó úgy érezte, jól érti a törzs belső dinamikáját. Végül is már látta ezt az egészet előtte is.

Noha a kommandósok közül még senki sem tudta, nagyon sok múlt a sziú harcoson; ezerévnyi mágikus tudásán, amelyet nemzedékről nemzedékre adtak sámánősei. Erről maga Billy sem tudott, és a csapat is csak annyit sejtett, hogy az indiánnak van a legjobb szimata az összes katona közül, akivel valaha találkoztak. Ezért egyikük sem tépelődött, ha arról volt szó, ki vezessen.

Billy most az utat kereste a folyó partján. Mély, metsző összpontosítással. Ez volt az, amit mindig is vártak tőle. Arca szinte transzba feszült, amint a mögötte lépegető bajtársait vezette. Egyikük sem tudta, milyen messzire lát, mert most csak arra volt szükségük, hogy túlvigye őket a következő tíz mérföldön.

A lény azonban mindezt tudta.

*

Billy mögött Blain átölelte a fegyverét, azt a bizonyos miniágyút. Időnként jobbra-balra megmozgatta a fegyver csövét, hogy ellenőrizze: hatósugarában biztosan eltalálná, ha ellenség jelentkezik. Egy pillanatra megállt, hogy a hátán lévő tárból kilógó töltényszíjat megigazítsa. Közben egy moszkitó szállt az arcára, és megtelepedett az ajka fölött lévő vastag verejtékrétegen. Blain továbbra is a terepre összpontosítva figyelmét, hirtelen kinyújtotta nyelvét, és szájába rántotta a boldogtalan bogarat, majd oda sem figyelve, kiköpte a tetemet. A természetes kiválasztódás elmélete ismét győzedelmeskedett.

Schaefer Billy mellett állt, s a földet figyelte. Félrerúgta a száraz leveleket, hogy észrevegye, ha rejtett csapda vagy természetes akadály van alattuk. Ötpercenként ellenőrizte a csapat helyzetét, haladását a térképen; figyelte az iránytűt is. Igaz, a térkép itt már meglehetősen használhatatlannak bizonyult. Egyetlen reményük az lehetett, hogy a mappán már nem jelzett ösvény végül is a határ túloldalára viszi őket.

Hawkins követte Blaint. Nehezen lélegzett a nyirkos levegőben, mert a hátára szíj ázott rádió úgy húzta lefelé, mint egy halom tégla. Természetesen elhagyhatta volna ezt a kényelmetlen fölszerelést. Semmiféle harci szabályzat nem követelte, hogy ilyen súlyt cipeljen erőltetett menetben. Különben is a rádióra már nem lesz szükségük. Vagy elérik az LZ-körzetet, vagy nem. Mindenesetre ott már használhatják a hordozható rövidhullámú adót, hogy jelezzenek a mentőhelikoptereknek. Hawkins azonban valósággal szerelmese volt a rádiónak. Éppannyira a tulajdonának érezte, ahogy valamikor rajongott a hordozható sztereójáért Dél-Boston, utcáin, a gettóban.

Az emberek ideges vonala fölfelé kezdett emelkedni a folyópart bal oldalán húzódó úton, mely aztán meredek sziklaösvénnyé keskenyedett. Ahogy mentek, Anna megcsúszott az iszamós talajon. Megint térdre esett, mert összekötözött kézzel nem tudott egyensúlyozni. A közvetlenül mögötte haladó Dillon meglökte puskájával – most kissé erősebben –, hogy talpra kényszerítse. Ismét néhány méterrel lemaradtak.

A csapat élén haladó Billy egy kis tisztáshoz ért, a folyópart fölötti löszös meredélyen. Egyik oldalról erdeifenyők tornyosultak a magasba, mögöttük a kanyon meredek fala rózsaszín és vert arany színben tündökölt a lassan nyugodni térő nap fényében. A felső ágakon sok száz rikítóan kék madár lármázott. Ágról ágra űzték egymást, miközben tollaik szivárványként szétterültek a levegőben. Ám közvetlen Billy előtt a madarak rikoltozása és nyüzsgése különösebb ok nélkül, hirtelen abbamaradt. Mintha valami mágikus erő megnyomott volna egy gombot. A madarak némán mind elnyugodtak az ágakon. Még csak nem is tollászkodtak.

Billy kíváncsian meredt a fákra. Amikor Schaefer a part mentén kiért a tisztásra, az indián három ujját föltartva figyelmeztette az esetleges veszélyre. Az őrnagy intett a többieknek, amint azok is a fennsíkra értek. Mindenki szinte dermedt mozdulat közben dermedt meg.

Nem vártak parancsra: gyorsan és némán az aljnövényzet fedezékébe bújtak. Dillon magával rángatta Annát. Mikor a bozótba értek, előhúzta a kését. Megragadta a nőt, az inggallérjánál fogva lenyomta a földre, arcát a porba szorította, és a kést a nyakára tette. Intett Ramíreznek, jöjjön oda.

– Fogja ezt és figyeljen a lányra! – adta ki a parancsot. A mexikói kezébe nyomta a kést, és eltűnt a bozótban. Elhatározta, hogy veszély esetén átveszi a parancsnokságot.

Ramírez keményen a lány nyakára szorította a kést, de azért másfelé is figyelt, amint idegesen körülnézett a magas fűben. Anna, aki mindig csak az alkalomra várt, kihasználta a pillanatnyi előnyt, és egy szabadon heverő nagy gyökércsomóért nyúlt, közvetlenül maga mellett. A nadrágjába rejtette összekötözött kezével. Remélte, még hasznára lehet.

Miközben a többiek körülpillantottak, Billy szinte dermedten állt a helyén, s valósággal megkövültén nézte a fák vonalát. Ismét érezte azt a titokzatosan sűrű levegőt maga körül. Nem tudta azonban megerősített bizonyítékát adni gyanújának: se egy hang, se egy árnyék. Még a levelek se mozdultak. A kék kakaduk többszörös sorban ültek a fenyőkön, mintha csak csúfolni akarták volna. Ugyanakkor az indián biztos volt abban, hogy valami van ott. Ez a valami vár, figyel, és szinte süt belőle a veszély.

Billy csak állt, állt, mozdulatlanul, mint egy szobor, mígnem teljesen elveszni látszott a maga keltette transzban.

Schaefer, aki úgy érezte, hogy indián nyomkeresője az ő ízlése szerint most már kissé túl misztikus, Mac mellé húzódott, hogy némi nyugalmat leljen a nyers, egyáltalán nem bonyolult lelkű, sőt csaknem állati szinten létező katonánál. Mac egy kioltott szivarvéget rágcsált, és érdeklődéssel figyelte a sziút.

– Hát ez meg mitől ilyen kísérteties?

– Még nem tudom – válaszolta érzelemmentes hangon Schaefer –, de megszállta valami. Már láttam ilyennek régebben is, és eleget tudok ahhoz, hogy ilyenkor jobb nem az útjába kerülni.

Újabb néhány perc múlva az őrnagy halkan Billy mögé ment és megállt. Figyelte, amint az indián egyre jobban belemerült szertartásába. Félöntudatlan állapotban a torkához nyúlt, és megragadta a nyersbőr szalagot a nyakán. Két ujjával alányúlt, mintha a lélegzetvételén akarna könnyíteni. Valójában azt képzelte, hogy a nyersbőrhöz egy kis zacskó van erősítve. Képzeletében most belenyúlt ebbe, és kivett belőle egy csipetnyi sötét port, amely gombafejek és kábító növények különleges keveréke volt. Eközben szeme kimeredt, rászegeződött a levelek, lombok előtte sűrűsödő függönyére. Pupillája kitágult, és pislogás nélkül meredt az állatra.

Már egy másik dimenzióban járt, ahogy évszázadokon át örökített pszichikus érzékenysége kiteljesedett. Hisz születésétől fogva ő volt törzsének utolsó sámánja. Soha nem tanították erre. Ahogy lelkét most kitárta az őt körülvevő ismeretlen és láthatatlan reszketésének, ahogy az ismeretlen jelenlétre figyelt, és magába itta annak gondolatait, most először jutott el a mágia csúcspontjára.

Amit Schaefer eddig látott, a mostani átalakulásnak csak árnyéka volt. Billy eddig mindig kikerülte az ilyesfajta, teljes átváltozást, vagy lerázta magáról, ahogy a kutya a vizet. E pillanatban azonban nem tudott – és nem is akart – menekülni előle. Egész életében arra várt, hogy ilyen mélyre lásson, mint most.

Törzse közös emlékezetének hullámaiba vetve sodródott, átitatva ősi csaták legendájával. Felsőteste hajladozni kezdett, ahogy egy régi sziú dalt dúdolt. Noha sose mondták el neki, mit jelent a szöveg, most mégis megértette. Lelki szemeivel szinte látta a történetet. A legenda egy mérhetetlenül hatalmas és erős ellenséget írt le, aki az égen túli rétről jött. Valamiféle haragos isten, Billy népének több mint a felét lemészárolta. Száz nemzedékkel ezelőtt történt mindez. Az ének azonban világosan beszélt, és újra meg újra ismételte: az isteni lény még visszatér. Billy borzongva fölcsuklott, ahogy a dal elakadt a torkán. Szinte érezte az ősi martalóc lélegzetét, s a fölismeréstől rémület száguldott végig testén.

Szeme mostanra üvegesen tágra nyílt, mint akinek nincs szüksége rá a látáshoz. Már közvetlenül bele tudott tekinteni a lény lelkébe. Minden erejét összpontosította. Fülében saját vérének lüktetése dübörgött. Lelke téren és időn kívüli reflektorként kinyílt; végigsugárzott a dzsungel egén, és bevilágította az idegen gondolatait. Szinte beléjük vágott, akár a lézer.

A feszültség azonban kínszenvedést okozott Billynek. Megremegett és megpróbált visszatérni a valóságba, tudata szinte sikoltott a kábulat gyötrelmeitől. Fülének dobolása most hangos sivítássá változott, ahogy lelke lassan kiengedte szorításából a lényt. Tudta: az elmúlt száz nemzedéknél is erősebb hatalommal találkozott. A transz elmúltával lelke elgyöngült, szemei fönnakadtak, és az indián Schaefer karjaiba zuhant. Az őrnagy lassan leggugolt, s a földre fektette Billyt. A sziú melle emelkedett, ahogy erőlködve – lélegzet után kapkodott. Mintha az elmúlt öt percben nem is vett volna levegőt. Ömlött róla a verejték. Szíve vadul vert, arca kivörösödött, testhőmérséklete legalább negyven fokra emelkedett. Olyannak látszott, mint egy túlműködtetett motor, besült dugattyúkkal, kiégett áttételekkel. Schaefer egy pillanatig abban sem volt biztos, hogy eszméletre tudja téríteni.

Leakasztotta övéről a kulacsot. Vizet töltött Billy szájába, hátha ettől a fuldokló érzéstől magához tér. Széthajtott és benedvesített egy zsebkendőt, majd az indián homlokára terítette. Néhány végtelennek tűnő perc után az ájult kommandós pislogni kezdett, majd az őrnagy arcába nézett. Még mindig teljes kábulatban volt. Mintha agyának valamelyik áramköre javíthatatlanul megszakadt volna.

– Jól vagy, Billy? – kérdezte feszülten Schaefer.

Egy percig csönd volt. Azután, szinte a semmiből, a fenyőfák papagájai ismét csicseregni és énekelni kezdtek. Schaefer fölnézett. Rengeteg madár röpködött körkörösen a tisztás fölött, mintha ők is életre akarnák bűvölni Billyt.

– Ja… Igen, uram – bólintott a sziú gyöngén, ahogy lassan visszatért a földi világba. Arca lassan visszanyerte eredeti színét. Megpróbált fölülni. Egyik kezével megmarkolta az őrnagy karját. Mintha horgonyra volna szüksége, nehogy újra visszazuhanjon abba a másik világba.

– Mi az ördög történt? – kérdezte Schaefer ideges suttogással. – Mit láttál?

– Nem tudom, uram – válaszolta Billy, kissé rémülten, – Volt egy álmom. Valamiféle történet, amit el akartak mondani nekem. Csakhogy az egész olyan volt, mintha már amúgy is tudnom kellett volna.

Zavarodottságában megrázta a fejét.

– Miféle történet? – kérdezte az őrnagy türelmetlenül.

– Ennek a helynek a története – válaszolta Billy különös mosollyal. – Az az isteni lény is itt volt.

Mielőtt Schaefer megszólalhatott volna, az indián kinyújtotta a kezét. A földre mutatott, maga előtt. Az őrnagy odanézett: most először látta egy fal romjainak fűvel benőtt maradékát. Csak néhány kőtömb, egymáshoz habarcsolva, körülötte pedig mindenféle szétszórt kőmaradványok. Az egyik faragott tégla oldalán hullámvonalas díszítés. Billy körbemutatott. Schaefer hirtelen megértette, hogy egy hatalmas templom romjai között állnak.

– Isten? – kérdezte az őrnagy némi kétkedéssel a hangjában – Kinek az istene?

– Ez az egész ugyanaz! – sóhajtotta halkan Billy, szemében döbbenettel. – Az én népem, meg ezek. Mindannyian látták őt. És ugyanazt a dalt énekelték. Az isten vissza fog térni! – hangjában most már nem volt félelem. Talán ez volt az egészben a legfélelmetesebb.

– Oké, Tonto, ebből elég! – emelte föl hirtelen a hangját az őrnagy. – Jobb, ha elindulunk. Tudod, el kell érnünk a menetrendszerinti gépet.

Elindult, hogy szóljon a többieknek. Közben arról próbálta meggyőzni magát, hogy már nincs előttük semmi akadály. Innentől már csak lefelé kell menni. Három-négy mérföldnyire lehetnek a helikopterektől, és felderítője nem látott ellenséget. Akármi is vadította meg a lelkét, Schaefer hozzászokott, hogy Billy valamiféle vadászkutya-hullámhosszon fogja fel a világot. Az indiánnak ezt a szokását kizárólag földerítői szempontból értékelte. A metafizikai rész nem érdekelte, mert nem volt rá szüksége.

Ahogy kilépett a tisztásról, még utoljára visszanézett. Az indián ott állt, teljesen mozdulatlanul. Egy kék kakadu ült a vállán, miközben továbbra is a templom romjaira meredt. Végtelen szomorúsággal rázta a fejét.