6.

A hirtelen fegyvertűz és zűrzavar után a tábort most csata utáni nyugalom ülte meg. Minden nyugodt volt, mégis feszült, akárha egy hurrikán középpontjában állnának. A fegyverropogás, a robbanások elijesztették a vadon lakóit, elhallgattatták őket. A dzsungel lüktetése most furcsán halk volt a késő délutáni, erőszakos hőségben.

Schaefer körüljárta a palapát. Nagy halom rohamsisakot és hadfelszerelést talált, meg lőszert ládaszám. Most először tanulmányozhatta a módszeresen telepakolt belső raktárt, a fölszerelés és a fegyverek mérhetetlen halmait. Ez a hely itt nyilvánvalóan fontos katonai erődítmény, kétszeresen is, hiszen a hegyek között, s a dzsungel mélyén épült. Alighanem hetekbe telt, és rengeteg pénzbe került, míg ezt a sok szemetet idehordták. Ezeknek itt elég fölszerelésük volt ahhoz, hogy földig rombolják egész Brazíliát!…

Ahogy befejezte a felületes leltárt, és elindult a lépcsőn a tisztás felé, azon tűnődött, vajon a gerillák miért gyűjtöttek össze épp ide ilyen hatalmas mennyiségű, kifinomult fegyverzetet. Úgy gondolta, a legtöbbjét olyan hajók rakományából lopták, amelyek különböző hadseregek raktárai felé tartottak. Más részét meg bizonyára ingatag, harmadik világbeli rezsimektől szerezték, mert ezek támogatták az itteni föllazítást.

Az őrnagy már rájött, lennie kell egy oknak, mégpedig nagyon robbanásveszélyes oknak, amiért a gerillák vették a fáradságot, és teletömték fegyverrel ezt a világ végén lévő tábort. Ösztönei már akkor teli voltak azonosíthatatlan és egyelőre megmagyarázhatatlan gyanakvással, amikor még csak a bizonyítékokat gyűjtötte. Ahogy elhúzta a függönyt, és kilépett a szabadba, eszébe jutott Dillon. Szája megkeseredett. Mikor pedig Mac odakocogott hozzá, a jelentése még jobban fölébresztette gyanúját.

– A túszoknak semmi nyoma? – kérdezte Schaefer összehúzott szemmel.

Mac izgatott volt.

– Mind a hármat megtaláltuk. Halottak. A tisztás túloldalán lévő egyik kunyhóra mutatott. – Megvan a helikopterről való cucc is. Hallgasson ide: ha ezek a fickók közép-amerikai politikusok, akkor én meg egy kicseszett kínai mandarin vagyok! Csak rájuk kell nézni, és az ember rögtön tudja. Lesír róluk a CIA!

Schaefer szemei már egészen résnyire összehúzódtak, ahogy a távolabb álló Dillonra meredt. A fekete Hawkins mellett a rádió fölé hajolt. Iparkodott jó hangosan bekiabálni a mikrofonba koordinátáikat.

– Ja, és még egy dolog, őrnagy! – tette hozzá Mac. – Szerencsénk van. Néhány fickó azok közül, akiket kinyújtóztattunk, orosz. A papírjaik ott lapultak rendben a farzsebükben. Egyfajta kémelhárító egység. Azt hiszem, valami piszok nagy szarságra készültek itt.

Miközben az őrnagy Mac közvetlen hangú elmélkedéseit hallgatta, arca megkeményedett és elvörösödött a hirtelen haragtól. Felületes gyanújának töredezett elemei kezdtek összeállni. Gondolatait azonban még mindig megtartotta magának; egy villanással sem árulta el reakcióit Mac humorosnak szánt otrombaságaira.

– Jó munka volt, Mac! – mondta. – Tisztítsátok meg a terepet! Ne hagyjunk nyomot! Az emberek legyenek készen az indulásra!

Blain, aki szintén a lerombolt kunyhók között szaglászott, most füttyentett az őrnagy felé. Karjával is intett, hogy jöjjön oda. Na, még mi lesz! – gondolta Schaefer komoran, miközben kikerülte a még mindig a rádióval foglalatoskodó Dillont és Hawkinst. Átlépdelt a kunyhók romjain. Blain kibiztosított puskája csövével egy gerillára mutatott, aki az összetöredezett szalmán feküdt. Terepszínű ruhát viselt, sapkája csaknem az egész arcát elrejtette, de még a katonai szerelés sem rejthette el a tényt, hogy alig múlhatott tizenöt éves. Schaefernek eszébe jutott: ahogy Indokínában is, a reménytelen háborúkban mindig a kölykök halnak meg.

– Még lélegzik – mondta Blain, épp annyira érzelem nélkül az ellenséges gyerekek, mint majdnem minden más iránt. Blain világában csak rendes fickók és ronda fickók voltak, s e világba nem fértek be a rendes-ronda fickók.

Az őrnagy intett, menjen odébb, majd előhúzta a revolverét. Gondosan kivette az üres tárat, és a háborús veteránok gyors készségével betöltött hat golyót. Azután letérdelt az ifjú ellenség mellé. Ez a kölyök, gondolta, talán válaszol néhány kérdésre, amit a kapitányai nem tehetnek, ha magához lehet téríteni. Megfogta a csuklóját, hogy megmérje a pulzusát. Furcsamód keskeny, kis kéz volt a tenyerében, hegyes, hosszú ujjakkal: finom, mégis erős. Tekintetét most az arc vonta magára, amely már jobban látszott a sapka alatt: egy lány arca!

Húsz-egynéhány éves lehetett. Haját kontyba kötötte, és a sapka alá dugta. Az egész lány csaknem elveszett a lötyögős katonaruhában. Nem csoda, hogy ebben a szerelésben Blain nem látta, hogy nő.

– Schaefer hosszan nézte, mint aki sehogy sem tudja összehozni a lányt a három tetemmel, amely megnyúzva lógott a fán. Pedig látott már másutt is bombahajító gyerekeket, akik utána kacagva elszaladtak. Csinos, sűrű fekete hajú, kreol bőrű lány. Arca erős, keskeny, álla most is megfeszül, érzéki ajkát kihívóan lebiggyeszti. Még így is, amint öntudatlanul feküdt, látszott rajta a lázadó szellem. Ha majd fölébred, az őrnagy jól sejtette, azonnal kibújik belőle a dühödt romantikus, a haragos elkötelezett.

Schaefer tisztában volt vele, hogy ebben a soviniszta, világtól elmaradott, mélyen katolikus országban – ahol a férfiak még mindig mezítláb és terhesen szeretik látni asszonyaikat – kivételesen tehetségesnek és előkelő származásúnak kell lennie annak a nőnek, aki a lázadók vezérkaránál akar szolgálni. Akárhogy megvetette is a lázadók barbár taktikáját, embertelen stílusát, most mégis a pillanatnyi tisztelet érzésével elmosolyodott.

A lány pulzusa rendesen vert. Az őrnagy lehúzta róla a sapkát, és kissé elfordította a fejét. Alighanem a kunyhó lehulló teteje esett rá, attól kábult el. Egy kellemetlen fejseben kívül nem látott rajta komolyabb sérülést. Hamarosan rendbe jön.

Gépies elő vigyázattal fölvette a pisztolyt, amit a lány maga mellé ejtett. Kivette a tárat, azután, valamiféle választ szomjazva, kotorászni kezdett a lány mellett, a romok között szétszórt papírokban. Türelmetlenül keresett információt arról a helyről, melyet épp most rombolt szét, Ingerülten és fáradtan lökdöste félre a kevéssé fontos iratokat – spanyol nyelvű utánpótlási listákat, röplapokat, újságokat. Keze hirtelen megállt, mert egy tépett papíron akadt meg a szeme. Olvasni kezdte.

Nem tudta tökéletesen lefordítani, de az értelmét azonnal fölfogta. Hadparancs volt a Conta Mana fővárosa elleni döntő offenzívára. Az utasítás szerint, ha szükséges, le kell rombolni a várost: foglyot nem szabad ejteni, legyenek tömegkivégzések! Schaefer legalább öt különböző nyelven olvasott már életében ilyen hadparancsot. Az emberek mindig olyan kevés szóval tudják tönkretenni a hazájukat, hogy az egész elfér egyetlen oldalon. Az irat szerint a támadásnak három nap múlva kell kezdődnie.

A részek most összeálltak. Az őrnagy hirtelen megértette, hogy pontosan a gerillák által indítandó földrengés középpontjában áll. A háború eddig nem volt több, mint néhány incidens és csetepaté – kertvárosi utcákban elhajított repeszbombák, elrabolt parasztok. Ezúttal viszont nemzetközi szintű, teljes összecsapássá fejlődött volna. A hatalmas lőszerkészlet, a táborban szanaszét szórt radarfölszerelés most úgy hevert, akár egy szándékosan süket istenhez imádkozó, elpusztult kultúra utolsó maradéka. Ha Schaefer és emberei nem avatkoznak bele, ez az egész órákon belül gördülni kezdett volna a dzsungelén át a végső csatára.

Most már világos volt, mint a nap: Phillips úgynevezett mentőakciója, a három politikus meséje tulajdonképpen kelepce volt. Arra manipulálták Schaefert és embereit, hogy megállítsák a készülő inváziót. Dillon, Phillips, az egész, kicseszett központi parancsnokság – nyilván valamennyien szimatot fogtak már a tervről, mielőtt még őt hívatták volna! No igen. Most aztán választ akar kapni! És utána lenyomja a torkán mindegyiknek, innentől egészen Langleyig!

*

Ramírez könnyedén surrant a gumifák között. Néhány lázadót üldözött, akiknek sikerült megszökniük. Olyan gondatlanok voltak menekülés közben, hogy nyomukat még egy cserkészlány is könnyedén követte volna. A mohát összetaposták, az alacsonyabban lévő ágakat letörték futtukban. Egyikük egy fa tövében eldobta a pisztolyát, mintha még a fegyvert is túl nagy tehernek erezné. Ezek az utolsó túlélők már csak minél távolabbra akartak kerülni a tábortól.

Átvágott a sűrű bokrokon, és kilépett egy kis tisztásra. A túloldalon húsz méter magas, meredek sziklafal. Az oldalán szutykot hordozó víz folydogált lefelé. A csúcsán lévő perem a dzsungel újabb nyúlványa felé hajlott el. Ahogy megközelítette a sziklát, jól látta: itt-ott keskeny kis odúk vannak benne, amelyeket félig eltakar a moha és a kosz. Hirtelen mozgást észlelt odafenn. Egy kiugró szikla mögé vetette magát, épp jókor, mert már hallotta is maga körül a kövekről levágódó golyók csattanását. Az egyik lövedék megkarcolta a felsőkarját, amikor egy még nagyobb szikla fedezékébe ugrott. Innen már látta, hogy legalább két gerilla lapul a keskeny odúkban.

Mikor az egyikük lehajolt, hogy újratöltsön, arra számítva, hogy Ramírez épp hasal, a mexikói hirtelen célzott, és viszonozta a tüzet. Fején találta el a gerillát, mielőtt az lebújhatott volna. A sérült egyet kiáltott, majd hanyatt lezuhant a szikláról. A kommandóstól alig másfél méternyire csattant a mohás földhöz. A mexikói gyorsan keresztet vetett, arra gondolva, miközben a halott ember szemébe nézett, hogy akár unokatestvérek is lehetnének. Nem szívesen ölt meg barna bőrű embereket, hacsak az illetők nem a Közel-Keleten éltek.

A másik lázadó még mindig a följebb lévő résben fapult, ahol sokkal jobban volt védve Ramírez tüzétől. A magaslati pontról valósággal a földhöz tudta szegezni a mexikóit akkor is, ha csak ritkán lőtt. Az pedig gyorsan elfeledkezett iménti, testvéri érzéseiről. Utálta, ha sarokba szorított patkányként bánnak vele.

Ekkor Blain lépett ki a bokrok közül. Egy pillanatra megállt, mielőtt a tisztásra ért volna. Ramírez a szemébe nézett, a halott emberre mutatott, majd fölfelé, figyelmeztetve társát, nehogy belekeveredjen a golyózáporba. Azután biztatóan intett, jelezve, hogy fedezi Blaint, amíg odaér hozzá a szikla mögé. Jól tudta, hogy a lázadók lebújnak, ha lead rájuk egy sorozatot. Tüzet nyitott, hogy csak úgy táncolt a moha az odú nyílásánál. Blain megkapta az értékes másodperceket, hogy mellé rohanhasson. Ramírez azonnal észrevette a másik tépett, véres ingét.

– Te húgyagyú, hát eltaláltak! Ember, összevissza vérezel engem is!

– Egy nyavalyás gránát fölrobbant, miközben Billyt fedeztem – magyarázta a hatalmas férfiú, saját, alvadó vérét bámulva. – Különben pedig most nem érek rá vérezni. Nincs időm!

Ezzel kapcsolatban igaza volt. A következő másodpercben tőlük néhány lépésnyire gránát robbant, s letépte a halott gerilla lábát. Géppisztolytűz következett. A vastag por, amit fölvert, majdnem olyan sűrű volt, mint annak idején Saigonban a porvihar.

Amint a koszfelhő elült, Ramírez gyorsan újratöltötte hatlövetű gránátvetőjét a negyven milliméteres lövedékekkel, majd váratlanul kiugrott a szikla mögül, és belevetette magát a tűzvonalba.

– Gyere vissza, te dinka inka! – kiáltotta Blain.

Ramírez gyors egymásutánban mind a hat rakétáját kilőtte, magas ívben a fölöttük lévő ellenség felé. Majd éppoly sietve, ahogyan kiugrott, visszarontott a szikla védelmébe. Blain mellé rogyott.

– Mi, chicanók úgy hívjuk ezt, hogy Tijuanai jojó! – mondta vigyorogva, majd hirtelen befogta a fülét.

Blain pofát vágott, és lebújt – épp akkor, amikor az egész sziklaoldal fölrobbant.

Egy pillanattal később nagy szikladarabok dübörögtek meteoritként lefelé. Utána egész növényzápor szakadt a fejükre. Közben hallották a barlangba bújt lázadók halálkiáltásait. Hosszú másodpercekig semmi mást nem láttak, csak a széttépett dzsungel lefelé zúduló lavináját. A sziklán lefolyó víz is szétáradt, mintha kilyukadt volna egy locsolócső.

A széltelen tenger csöndje következett ezután. A dzsungel elnémult. Jó fél percig pisszegés sem hallatszott. Azután a romok közül fölzengett Blain hangja.

– Te dinka inka! – kiáltotta. Ám ezúttal már diadalkiáltásként.

*

Schaefer még mindig az eszméletlen nő mellett állt. A fegyver lazán lógott az egyik karján. A másik kezében, összeszorított ujjai között tartotta a beszédes papírt, akárha a legfontosabb bizonyíték volna egy szenzációs tárgyaláson. Azzal az apró különbséggel, hogy a dzsungelben nem volt se bíró, se esküdtszék, és az egyetlen létező törvény a bokrok között lapult, készen arra, hogy az ember torkának ugorjon.

Dutch magában bosszankodva bámulta a romokat. Nem vette észre Dillont, amikor az errefelé jött, a földet bökdösve. Iratokat keresgélt. A fekete éppen csak ránézett a lányra, miközben letérdelt, és válogatni kezdte a Schaefer átnézte papírokat. Az őrnagy meg sem kísérelte elárulni neki, hogy csak az idejét vesztegeti. Egy hosszú percig csak bámulta Dillon tarkóját; megpróbált emlékezni, hol is volt az Indokínában, amikor véd– és dacszövetséget kötött ezzel az emberrel. Az országok néha összekeveredtek az emlékeiben. Mindegyik koszos, és vastagon belepik a legyek, mindegyikben betegek a kurvák, és korruptak a politikusok, mindben egyformák a háborúk, melyek ugyanúgy folynak évtizedek óta. Dillon törte meg a csöndet.

– Megcsináltuk, Dutch, megcsináltuk! – mondta lelkendezve, miközben továbbra is a papírokat válogatta. Olyan volt e pillanatban is, mintha az íróasztalánál ülne. Minden papírfecninek jelentése volt a számára – még a kormányellenes plakátok nyomdaszámlájának is.

– Hát ez nagyszerű! – kiáltotta. – Több, mint amire számítottunk! Lelepleztük a bitangokat!

Schaefer leguggolt, áthajolt az eszméletlen lány testén, és átnyújtotta Dillonnak a papírt, amit már az előbb kivett a halomból.

– Haver, azt hiszem ez az, amit keresel – mondta kissé élesen.

Dillon elvette az iratot, és lázasan olvasni kezdte, kitáguló szemmel.

– Három nap! Három napunk volt összesen! – mondta a fejét rázva. – Egy rohadt percet sem vesztegethettünk, Dutch! Három nap múlva százával nyüzsögtek volna itt ezek a szarosok, szügyig fölfegyverkezve!

Széles mozdulattal körbemutatott a táboron.

– Ha egyszer átlépik a határt, az már hazai pálya! Egy évbe telt volna, mire megállítjuk őket! – Dillon ünnepélyesen átölelte az őrnagy vállát, és kétszínűsködve folytatta: – Fiúk, ti megakadályoztatok egy nagy támadást! Dutch, ígérem neked, hogy ezt még a Nagy Házban is tudni fogják!

Schaefer hirtelen fölállt, haragosan lelökve magáról Dillon kezét. Szeme összeszűkült, orrlyuka kitágult, dühödten bámult a fekete arcába. Mikor megszólalt, mintha kígyó sziszegett volna.

– Lószar volt az egész! Az egész! Az elejétől! Te csináltál hülyét belőlünk! Idehoztál minket, hogy megharcoljuk helyetted a mocskos kis háborúdat! Olyanfélék voltunk, akiket technikai tanácsadónak szoktak mondani! Hát nem csodálatos szó, hacsak nem találtatok ki valami még jobbat! Amitől a szarotoknak igazán jó lesz a szaga! Te rohadt szemétláda!

Dillon ingerülten válaszolt:

– Jaj, hagyj már békén, Dutch! A Cég csőbe húzott benneteket?! Na és? Te végül is kiben hiszel? A húsvéti nyusziban? Piszkosul jó okunk volt az egészre! Ebben a szakmában ti vagytok a legjobbak, Dutch! Szükségem volt rátok!

– És mi a rossebnek nem mondtad meg, mi folyik itt?

Dillon vállat vont. A Világ összes bürokratájának vállvonogatása volt ez.

– Nem tehettem, Dutch. Tele volt ragasztva az egész akta kis kék cédulákkal: "nemzetbiztonsági ügy", "államtitok", "csak a Fehér Ház láthatja". Még én magam sem ismerhettem az összes részletet, csak miután a gépen ültem! Megkérdezték, ki tud elintézni egy gerillatámaszpontot. Én azt mondtam: ti. Elő kellett adnunk neked egy fedő történetet. A parancsok egyenesen az elnök irodájából érkeztek, esküszöm az Istenre, Dutch!

– Majd emlékeztess a katonai eskümre, ha legközelebb elmegyünk egy zászló mellett!

– Igazad van, ha meg vagy sértve. Nem mondom, hogy nincs.

– Hát ez igazán sportszerű tőled, öreg haver! Még valami: miféle történetet adtál be szegény Jack Davisnek?!

Dillon hunyorgott, ahogy eszébe jutott a három szörnyen összeroncsolt test.

– Dutch, meg kell értened! Hónapok óta próbáltuk megkeresni ezt a helyet. Davist azért küldték, hogy hozza ki a CIA-fickókat, ha megtalálták a tábort. Önként jelentkezett a melóra. Alighanem vigyázatlan volt, túl közel repült, és lelőtték. Amikor eltűnt, nekem kellett tisztába hoznom a dolgokat, és megállítani ezeket a szemeteket. Már olyan közel voltunk a célhoz, hogy nem szánhattunk ki! – Dillon hangja ellágyult. Inkább alkudozás volt ez, mint igazi sértődöttség: – Nem adhattuk át ezt az egészet. Dutch! Te vagy az egyetlen fickó, akiben megbízhattam!

– Hogy behatoljak egy idegen országba, törvénytelenül! – Schaefer egy ügyész hideg hangján beszélt, a nemzetközi jogot használva sértésként. – Hazudtál, öreg haver! Végül is ide futnak ki a dolgok. Fölmérted az esélyeket, és csőbe húztál bennünket! Mindannyian meghalhattunk volna! Vagy valami tigrisketrecben aszalhatnánk a seggünket, a gerillák fogságában, végig a rohadt konfliktusotok során! És senki sem tudna rólunk, kivéve a Fehér Házat! Istenem, azt gondolod, talán az elnök és a felesége még az imájába is belefoglalt volna bennünket? Mondjuk, amikor ebédnél asztali áldást mondanak? És a falon talán még van egy Lincoln-kép is…?

Egy pillanatra elhallgatott. Fújtatott a dühtől. A torka annyira kiszáradt, hogy fél kezét odaadta volna egy dobozos Carta Blancáért. A következő szavakat, megvetésében, szinte kiköpte:

– Valaha egy voltál közülünk, Dillon. Talán még együtt is ittunk. De valami nagyon összekeveredhetett bennem, mert összetévesztettelek egy fickóval, aki egyszer megmentette az életemet. Most pedig nem tudom, ki a nyavalya vagy te?!

Ezt a meccset senki sem nyerhette meg. Már a teniszlabda is rongyokká szakadt.

– Rengeteg mindenen mentünk együtt keresztül, Dutch – válaszolta Dillon csöndesen, még mindig módot keresve, hogy megnyugtassa Schaefert. – Mi voltunk a legjobbak. De, öregem, változnak a dolgok. Legalább tucatnyi kicseszett országban harcolunk ezek ellen a marxista gazemberek ellen. És mindig közelebb jutnak! Ezek már nem a vietnami rizsföldek, öreg! Texas innen három óra repülővel! Ha elveszítjük ezt a harcot, Dutch, akkor már mindkét oldalon a gombokat kezdik nyomogatni! A bomba jön! Fogyóeszközök vagyunk valamennyien, őrnagy! Hát nem látod?

Schaefer kitépte az iratot Dillon kezéből.

– Ez már a te bajod, Dillon! És mondok még valamit: ezért a te utolsó őrhelyedért a demokráciáért való harcban, meg még plusz negyeddollárért se tudok venni egy nyavalyás csokit! Az egész történet valójában arról szól, hogy te lépésről lépésre előrejuss! Mi akarsz lenni, az első nigger elnök? És közben ki törődik néhány jöttment kommandóssal? Valamikor csak meg kell dögleniük, nem?! No, figyelj rám, haver: az én embereim nem fogyóeszközök! Mi nem csináljuk ezt a fajta melót! – Schaefer összegyűrte a papírt. – Ez a te piszkos kis háborúd, nem az enyém.

A papírgombócot Dillon ingzsebébe gyűrte, és elsétált.

A fekete sokáig nem mozdult. Hagyta, hadd lapuljon a papír a zsebében. Most már legalább tudta, hányadán áll Schaeferrel. S az is biztosnak látszott, nincs vesztegetni való idő. Ismét lehajolt az iratok közé.