9.

A sziklák közötti kis tónál, ahol Dillon átadta kését Ramíreznek, megparancsolván, hogy őrizze a kiszámíthatatlan foglyot, a szíjas testű mexikói elhatározta, hogy a kést fölcseréli a puskájával. A pengék túlságosan emlékeztették a Barrió olcsó kis világára; sokkal kényelmesebbnek találta a töltött puskát. Egy hőzöngő gimnazista pillantásával, aki épp most lő ki Harley motorjával a parkolóból, jobb válláról leejtette a fegyverszíjat. Hagyta, hogy az M-202-es végigcsússzon tetovált karján, majd megmarkolta a tusát. Elégedett vigyorral, szinte összenőve a fegyverrel, tréfás-csiklandozóan végigcirógatta a csővel Anna napfénytől barnult nyakát. Közben egy pillanatra a nadrágszíjára nézett. Helyet keresett, ahová bedughatná Dillon nem igazán alkalmatos kését.

Kérkedő násztáncában meglehetősen alábecsülte a lány gyors gondolkodását és villámszerű reflexeit. Az a töredéknyi pillanat, amíg tekintetét elfordította, elég volt a lánynak, hogy fölpattanjon a földről. Összekötözött kezei dühödt mozdulatával, amelyet a szabaduló-művész Houdini is megirigyelt volna, a nagy darab gyökérrel pontosan jobb szeme alatt találta el Ramírezt. A mexikói úgy érezte, feje rögtön kettészakad. A fájdalomtól éles vörös szikrákat látott. Szemét ösztönszerűen eltakarta a kezével. Másik kezében használhatatlanul csüngött a puska.

Anna ismét kihasználta a pillanatnyi előnyt. Ezúttal goromba kegyetlenséggel ágyékon rúgta Ramírezt, úgy, hogy annak heréi valósággal a hasába emelkedtek. A mexikói döbbent szeme kimeredt, mint a békáé, ahogy kínjában összegörnyedt. Megbicsaklott, akár a fuldokló, amikor lesüllyed a víz fenekére. Torkából csak görcsös köhintést préselt ki. Ez a csöndes reakció nem a visszafogottság jele volt, nem is a katona büszkesége, aki még a vereségben is igyekszik megmentem önérzete maradékát. Egyszerű, önkéntelen reflexválasz volt, amit az ember olyankor ad, ha valami jobban fáj annál, semhogy kiáltani tudna.

Ramírez földre rogyott, és fájdalmában összekuporodott, mint egy magzat.

Anna Gonsalves, persze, nem maradt ott, hogy gyönyörködjön munkája eredményében. Villámgyorsan felkapaszkodott a tó melletti iszapos lejtőn, átvágott a széles levelű páfrányok között, amelyek a domb tetejéig vezettek. Amikor fölért, egy másodpercig tétovázott, merre induljon. Noha jobban ismerte a dzsungelt, mint a kommandósok együttvéve, errefelé még sosem járt. Jól tudta, hogy az Usamacinta-medence föltérképezetlen része veszélyes hely. Csak a szerencsére és az ösztöneire számíthat. Tisztában volt vele: semmiképp sem mehet át a határon. Az olyanfélék számára, amilyen ő is, az a biztos halált jelentette, az amerikaiaknak pedig a megmenekülést.

Bevágódott a dzsungelba. Azonnal csatakosra izzadt a fák között megrekedt nedves hőségtől. Odalentről hallotta Ramírezt, aki lassanként már képes volt hangokat kiadni magából. Sérült nemi szervének fájdalma, mint nagyfeszültségű áramütés nyilallt időről időre testébe. Erőt vett magán, és rekedt hangon kiszorított a torkából egy káromkodást:

– A kurva anyádat, te büdös riherongy! – nyögte – Elvágom a rohadt torkodat!

Attól, hogy ezt kimondhatta, kezdte magát ismét férfinak érezni. Ám még mindig túl gyönge volt ahhoz, hogy fölálljon, nemhogy üldözőbe vegye a lányt. Elsősorban nem fizikai sérülései viselték meg. Szégyen és düh fojtogatta, hogy elintézte egy asszony – egy nő, akinek ráadásul össze volt kötözve a keze! Ez pedig sokkal hosszabb idő alatt múlik el, mint a fejseb és a megsanyargatott herék fájdalma.

Mostantól Ramírez sokkal jobban fogja gyűlölni a sötét szemű, lázadó lányt, mint az józanul ésszerű volna.

A mexikói letérdelt a víz mellé, aztán lassan talpra erőltette magát, egy fatuskóba kapaszkodva. Közben arra gondolt, milyen csodálatos lenne szép lassú mozdulatokkal kivágni a lány szívét. Ám még a fájdalom sűrűjében is volt elég esze ahhoz, hogy segítségért kiáltson a többieknek.

Schaefer, aki még mindig értelmezni próbálta valamiképp Billy történetét a templom gonosz istenéről – egészen pontosan elfelejteni igyekezett –, meghallotta Ramírez kiáltását, és rögtön kiküldte Hawkinst, nézze meg, mi a baj.

– Mozgás, ír! Szaporán!

Az őrnagy ezután Dillonhoz fordult, aki épp most tért vissza a környező bokrok közül, miután nem talált semmit földerítőútján.

– Bizonyára a barátnőd! – mondta undorral Schaefer. Mindketten tisztában voltak vele, hogy Ramírez kiáltása a fákon túlról valami komoly bajt jelent.

– Nem hallottad, amit először mondtam, Dillon ezredes?! – kérdezte gunyorosan, fenyegetően fölemelve az ujját. – Mostantól kezdve te dajkálod a nőt! És a kicseszett életbe, ne használd még egyszer az embereimet! Világos?

Schaefer türelme szemlátomást elfogyott az íróasztal melletti főnökök, Kávéházi Konrádok iránt. Dillon komoran visszanézett rá. Nem mondott semmit, de egész tartása olyan fegyelmezett volt, mint akit éppen most fokoztak le.

*

Hawkins a dzsungelen át, a kanyon fala mentén rohant visszafelé. Amikor odaért a sziklás tóhoz, még látta Annát eltűnni a domb tetején lévő páfrányosban. Lehajolt Ramírezhez, aki félig még mindig feküdt, egyik kezét védőn ágyékára szorítva. Hawkins tanácstalanul nézett először a haverjára, majd az eltűnő fogoly után. Nem tudta hirtelenjében eldönteni, melyik problémát oldja meg előbb.

Ramírez fölnézett. Még mindig könnyezett a fájdalomtól. Megérezte az ír határozatlanságát.

– Én jól vagyok – nyögte –, kapd el a ribancot! – Összeszorított fogai között úgy sziszegte a mondatot, mintha az egész háború kimenetele attól függne, sikerül-e elfogni a lányt.

Hawkins fölcsörtetett a dombtetőre, Anna után. Alig százlépésnyire lehetett a lánytól, de nem volt bizonyos abban, merrefelé indult Anna. Kétségtelen, ez az ő dzsungele, nem az amerikaiaké. Egyébként pedig az írnek kevesebb terepgyakorlata volt, mint a többieknek, hiszen az akciók idején rendszerint egy helyben maradt, és megpróbált rádiót összerakni néhány ócska, rozsdás zseblámpából.

Eközben, gúzsba kötött kezei ellenére, Anna egy tornász erejével, egy nyúl gyorsaságával száguldott a fák között. Majd sakálként vetette magát a bozótba. Oly konokul szökni akart, hogy eközben még – igazán soha le nem küzdött – félelméről is megfeledkezett. Régebben reszketve gondolt a bozótban lapuló pumákra és a halálos mérgű viperákra, akik mindig az ember lába alatt csúszkáltak. Pedig most ezeket rohantában könnyen felriaszthatta. A fővárosban, nőtt föl, és legnagyobb gerillagyőzelmei néhány kormányépületben, követségen elhelyezett bombát jelentettek. Büszkén, állhatatosan masírozott egységével ide, a dzsungel rejtekébe, hogy fölkészüljön a nagy offenzívára. Ám lelke mélyén most is ott lapult gyerekkori félelme a vadontól. Gyerekkorában a nagyvárosban apácák és európai nevelőnők kényeztették. Ezért a dzsungel, noha alig néhány mérföldnyire volt a várostól, számára mégis egészen más világot jelentett.

Ha tudta volna, hogy most mi követi a nyomát, olyan ártatlannak találta volna a kígyó, a vadmacskák gondolatát ahhozképest, mint egy gyermek álmát.

Mert amikor Anna néhány perccel ezelőtt legyőzte Ramírezt, a sziklák közötti magas mahagónifa egyik fölső ágán ott lapult a Ragadozó is. Érezte s a maga módján élvezte is az összecsapás minden apró részletét. Megszállott kíváncsisággal figyelte Ramírezt, amint ágyékát fogja kínjában. Ösztönösen megérezte, ki veszített, ki győzött. Nézte a domboldalra fölkapaszkodó asszonyt, s közben lelkéből szétáradt a diadal. Ebben a pillanatban már maga is vágyni kezdett egy kis győzelemre, hogy együtt szaladhasson a győztessel, hogy megölhesse, és végül minden az övé legyen.

Lelkesen átváltoztatta magát megfigyelőből támadóvá. Körbetekintett az égen, míg végül észrevett egy kimért bájjal tovarepülő sólymot. A madár tökéletesen mozdulatlan szárnyakkal lebegett, míg a forrósággal átitatott levegő áramlatai sodorták ide-oda, mint egy vitorlást. A Földön kívüli behatoló hőlátásával követte a madár útját, és hatodik érzékével, mindent rabul ejtő energiahullámával a sólyom leglényegére összpontosított. Tudatával maga felé kormányozta a madarat, akárha a távirányítású játék volna. A sólyom olyan lett, mint egy zombie: lelke elveszett a Ragadozóéban.

Erőkifejtés nélküli hatalom volt ez. A lény úgy találta, már a bolygó minden teremtménye fölött uralkodik – kivéve az embert. E különös, kétlábú teremtményt megölhette, de lelkét nem vehette át. Gyakorlatilag egészen a sejtjeiig szétroncsolhatta, ám akkor sem költözhetett testébe és lelkébe. Talán a lélek megfoghatatlan anyaga tette számára áthatolhatatlanná. Hiszen az ember lényege, hogy igazságosztó, gondolatteremtő. E két tulajdonság a Ragadozóból teljesen hiányzott; újabb ok arra, hogy elpusztítsa a fajt, amelyet más módon nem birtokolhat.

A sólyom dermedt szárnyakkal, reménytelenül hullott alá. A Ragadozó kinyújtott karja szinte kiszakította az égből. Közel húzta magához a madarat, puhán tartotta háromujjú kezében. Megsimította a nyak fehér tollait, miközben a sólyom bénultan hevert a karmai között. A Ragadozó lehajtotta fejét. Szinte körülszimatolta a madarat, mintha még dorombolt is volna, hogy megnyugtassa. S ekkor megtörtént a döbbenetes átalakulás.

A Ragadozó bőre először tarka, őszi színekben kezdett örvényleni. Árnyalatai összekeveredtek, majd szétfolytak, akár egy kaleidoszkóp képe. Végül az egész bőr pontosan olyan fémesszürke lett, mint a sólyom tollai. A Ragadozó gyíkszerű bőre akkor leolvadt, összezsugorodott, és fölvette a sólyom alakját. Amikor a tökéletes másolat létrejött, elengedte karmaiból a madarat. Hagyta a földre esni, hadd pusztítsák el a földi ragadozók.

Egy pillanattal később az újjászületett sólyom megsuhogtatta szárnyait, mintha csak most ébredt volna. Éles karmainak acélszorítása engedett a faágon. A levegőbe emelkedett és elindult Anna meg Hawkins után. Az igazi sólymok lágy, álomszerű csapásokkal repülnek, a Ragadozó viszont hatalmas erővel suhogtatta szárnyaival a levegőt. A fák fölé emelkedett, vad, áldozatra váró szomjúsággal magába itta a sólymok minden erejét. Furcsa verseny volt ez, s ebben a madár könnyedén legyőzte a földhöz kötötteket. Kiszemelt áldozata fölé repült, fölvette a lány sebességét, majd vagy száz méterrel megelőzte, és lustán visszafordulva újra fölé repült.

Anna közben igyekezett megszabadulni Hawkinstól. Percenként idegesen hátranézett. A reccsenő ágak, a suhogó levelek zaja mind hangosabb lett, ahogy az ír közeledett. Mozgását ugyan megnehezítette a hátára szíjazott rádió és a vállán csüngő nagy M-202-es, az ír azonban tökéletes kondícióban volt. Úgy csörtetett a nő után, mint egy gőzmozdony. Mivel a lány pánikban volt, sok-sok, jól követhető nyomot hagyott maga után. Az ír tudta, hogy rádióval némiképp lassabban halad. Arról azonban szó sem lehetett, hogy eldobja a készüléket. A rádió mindig odament, ahová Hawkins – és kész!

Amikor Anna kitört a sűrű fák közül a kanyon széle felé, egy páfrányosba jutott. Itt könnyebben mozoghatott. Még mindig volt harminc méter előnye, de már zihált a kimerültségtől. Egy természetes tisztásra ért, hosszú, egyenes csapásra a magas bambuszfák között. A fák olyan tökéletesen álltak két sorban, mintha ember ültette volna őket. Kihasználva az előnyt, lerohant a fák közé. Ereje végső megfeszítésével úgy vetette magát előre, mint aki mindjárt átszakítja a célszalagot.

Hawkins is keményen futott lefelé. Egyre csökkentette a köztük lévő távolságot. Úgy döngetett be a bambuszfák közé, mint egy őrült, hiszen a hátán lévő súly az enyhe lejtőn valósággal nyomta előre. Anna már alig háromméternyire volt. Majd csak másfél méternyire. Ekkor megcsúszott egy rothadó dinnyén. A pillanatnyi megállás elég volt az írnek. Kezét előrenyújtotta, ahogy utolérte a lányt, és a földre lökte. Azonnal kibiztosította fegyverét, a föld felé szorította vele a lány nyakát. Lábával durván megfordította Annát, majd homlokához emelte a puska csövét.

A lány szeme le-föl járt rémületében, hol a puskacső szörnyű, sötét lyukára meredt, hol pedig az irgalmatlan dzsungelre. Közben kétségbeesetten törte a fejét, van-e még lehetősége valamire. Szeme sarkából látta, ahogy a fák túloldalán valami dühödt kavarodás támad. Hawkins, aki feléje fordult, nem észlelhette ezt, Anna szomorúan megállapította: valószínűleg újabb kommandós közeledik. Vagyis a menekülés reménytelen. A puskacső vonalát követve föltekintett a jeges szemű írre. Azon tűnődött, mihez kezdjen: könyörögjön, próbálja elcsábítani, sikoltozzon, zokogjon? Még egyszer a fákra tekintett, hogy lássa, melyik amerikai közeledik. Azt remélte, talán a gyámoltalan néger az.

Hirtelen, talán húszméternyire, az alacsony fűben ott-termett a lény. Világosan látható volt, mert most először nem próbálta álcázni magát. Már elhajította a sólyom maszkját, és visszatért normális, emberszabású alakjához. Anna alulról nézve csaknem akkorának látta, mint a fákat. Kobraszerű bőrén örvénylettek a színek. Hatalmas mézarany szemei körül mintha a bőre hullámzott volna. Feje fölött némán rázta a fegyverét, a világűr harcos csillagainak tisztelegve. Darwini küzdelme az egyenlőkkel végre megkezdődött.

A látvány rémületességétől Anna csaknem elájult. Egyedül nyers életösztöne segítette, hogy megtartsa józan eszét. A szörnyeteg ijesztő hatása olyan erősnek bizonyult, hogy pillanatnyilag még azt is elfelejtette: a katonák ellen kell harcolnia. Az ember ember elleni küzdelem hirtelen az ember és az ördög küzdelmévé vált. A lány szeme kitágult a rémülettől, száját eltátotta. Az ijedtségtől nyávogott a hangja, ahogy figyelmeztetni próbálta az írt. Hawkins azt hitte, a lány azért ijedt meg ennyire, mert fél, hogy ő lelövi.

– Figyelj, husikám! – nyugtatgatta. – Hagyd abba ezt a szarakodást, oké? Még nem haltál meg, és mi sem. Akkor maradjunk is így, oké?

A lány egy szót se hallott mindebből. Bénultan próbálta a kezét kinyújtani. Rámutatott a bambuszok között álló Ragadozóra, akinek fegyvere lassan megtelt fénnyel.

– Nézze… Vigyázzon… Ott hátul… – suttogta, akadozó spanyolsággal.

Hawkins arra gondolt, a lány biztosan a figyelmét akarja ezzel a trükkel elterelni. Ugyanakkor látta szemében a rémületet, hallotta hangjában a borzongást. Megfordult hát kissé, s a válla fölött hátranézett. Közben fegyverével továbbra is sakkban tartotta Annát, így, félig fordultában csak valami furcsa színfoltot látott. Valamit, ami feléjük mozdul. Egy lény körvonalait vette ki, aki feje fölött szablyát forgat.

Úgy látszott, mintha az egész dzsungel rájuk szakadna, ahogy a ragadozó villámként feléjük zúdult. Anna és Hawkins megdermedtek a látványtól. Ösztönösen egymásba kapaszkodtak. Valójában azonban nem volt idő, hogy gondolkozzanak vagy cselekedjenek. Hawkinsnak csupán egyetlen golyót sikerült kilőnie. A félrement lövedék a kavargó égbe süvített.

A következő pillanatban az ír torkát átszakította a Ragadozó fegyvere, és a tarkóján jött ki a hegye. A támadás ereje hátralökte az írt. Gyomorszorító csattanással vagy tízméternyivel odébb zuhant a bozótba. Anna bénultan hevert a földön. Teljesen elborította a kommandós vére.

Csillapíthatatlanul reszketett, miközben négykézláb a fák közé mászott, és átölelte egy bambuszfa törzsét. Zokogott, mint egy kétségbeesett gyermek. Idegbeteg módjára harapdálta ujjait, arca falfehér lett, és a lelapult fű ösvényére bámult, amelyet Hawkins elzuhanó teste szántott föl.

Anna valamiféle imádságba kezdett. Értelmetlen szavak szakadtak ki belőle. Ám a hangok olyasfélék voltak, amilyeneket a zárdában mondott, húsz évvel ezelőtt, az apácák között. Az Isten, akit fehér ruhás áldozóként elképzelt magának, most nagyon messzire volt. Mégis az egyetlen, akit ismer, akihez fohászkodhat.

Hawkins törött bábuként, élettelenül kalimpáló kezekkel-lábakkal tűnt el a bokrokban. Fejét csak néhány félig szakadt ín tartotta együtt a testével. A lény harmadik karmos ujját, mint egy húskampót, szenvedély nélkül beakasztotta az ír combjába. Húzni kezdte a testet a dzsungelén keresztül. Hawkins teteme vonszolódott utána, akár egy elejtett szarvas.

Anna még mélyebbre jutott a rémület katatóniájában, és már semmit sem látott. Ha most képes lett volna előkaparni valamit szabadságvágyából, sértetlenül elszaladhatott volna. Ez látszott az egyetlen esélynek. A Ragadozó szemlátomást megelégszik egyszerre egy trófeával. Mintha egész tudatát csupán egyetlen egyed mikroszkopikus kivizsgálására kellene összpontosítania. Anna elszaladhatott volna az egésztől, mint egy lázas, trópusi rémálom elől, hogy újra megjelenjen a szétesőben lévő főváros bombák és kémkedés adta ésszerűségében. Ám a rémlátomás, amelynek szemtanúja volt, túlságosan kibillentette egyensúlyából. A kép nem múlt el belőle, nem vált olyanná, mintha álom lett volna. A fa törzse mellett feküdt, és reszketett, mint aki soha többé nem tudja abbahagyni.