3.

A hajnal előtti égen, kelet felé, rózsaszín felhőket láttak. A rágcsálók zaja s főleg a megduzzadt, zuhatagba rohanó víz robaja szinte süketítő volt. Ahogy a hét ember kezdte összegyűjteni fölszerelését, a sötétben már ki tudták venni a fölébük tornyosuló gumifák körvonalait. Egy könnyű zápor finom vízpárát hagyott a sűrű aljnövényzet fölött, s nyirkossá tette a levegőt. Előbb csak a moszkitók zümmögtek a fejük körül, majd trillázni kezdtek az első hajnali madarak, megadva a hangot a nappal kórusához. Tudták, az egész hamarosan csipogás, éneklés, vijjogás kakofóniájává válik, ahogy a trópusi nappalban minden élőlény, az énekesmadártól a vadmacskáig, szabadjára engedi hangját.

Az ég előbb gyöngyházszerű lett, majd halvány rózsaszínre változott. A hőmérséklet emelkedni kezdett, mintha a dzsungel most kezdené lázálmát a déli forróságról. Az égbolt lassanként kitisztult, ahogy a nap első sugarai magukba szívták a táj ködét. A kommandósok vállukra vették csomagjukat, óvatosan körülnéztek, mindent megbámulva a bozót végtelennek tűnő filmvásznán.

Schaefer parancsára elindultak. A menettempó, az élen haladó Ramírez lépésritmusa és meghatározása szerint: átlagosan brutális. Tökéletesen egyszerre mozogtak, négy-öt méternyire leszakadva egymástól. Mindegyikük negyven-negyvenöt kilónyi súlyt cipelt, ahogy bevágtak a fák közé. A teher nagy része fegyver és lőszer. Az ilyen feladatok teljesítése közben nemigen ettek, legföljebb csak azt, amit a terepen felkutathattak. Sátorra sem volt szükségük, hiszen nem fognak itt aludni. Minden fölöslegeset kihagytak a fölszerelésükből, így természetesen fogkefét sem hoztak. Nos, talán Dillonnál lehetett egy.

Ahogy átvágtak a gumifák között, és lefelé bandukoltak, még sűrűbb növényzeten kellett áthatolniuk. Olyan sűrűn, hogy csak néha látták egymást, noha továbbra sem távolodtak el öt méternél messzebbre. Fejlett ösztöneik, harci tapasztalataik révén így is egyszerre mozogtak, miközben azért már ellepte őket a nehéz veríték. A menet egyetlen zaja Ramíreztől jött, aki machetéjével legelöl utat vágott a levelek és vastag indák között. Ettől eltekintve olyan nesztelenül mozogtak, ahogy az áldozatára leső vad settenkedik a friss ösvényen, anélkül hogy akár egy ág is reccsenne.

Félórányi kemény völgymenet után Schaefer megállt, hogy ellenőrizze az iránytűjét. Füttyentett Ramíreznek – egy hosszú és két rövid volt a jel –, hogy válasszon új irányt, nyugat-délnyugat felé.

Ahogy továbbmentek, a lejtő lassan elfogyott, és mocsaras területen találták magukat. Bokáig a sárban caplattak tovább, csapkodták a nagy fekete szúnyogokat, melyek teteme vérfoltokat hagyott karjukon és nyakukon.

Csaknem egy óra múlva értek újra szilárd talajt. Itt páfrányfák magasodtak föléjük, s mindennek olyan szaga volt, mint az érett baracknak.

Végre találtak egy tisztást. Blain a menetoszlop élére ment, támadóállásba térdelt, és körülnézett a területen. Kezében a kibiztosított MP-5. Vagy százméternyire, köves talajú tisztáson meglátta az UH-1H helikopter roncsát. Fejjel lefelé lógott, fönnakadva egy legalább évszázados kaktuszfán, körülbelül háromméternyire a föld felett. A propellerek erősen meghajlottak, a gép teste összeroncsolódott. Farka teljesen leszakadt, és körülbelül ötméternyivel odébb zuhant le. A papagájok távoli zsolozsmázásától eltekintve minden olyan csöndes volt, mintha bomba robbant volna az imént.

Óvatosan megközelítették a gép farkát, amely úgy hevert, mint egy lezuhant sárkányrepülő. A fém papírvékonyságú hamuvá égett. Schaefer parancsára Mac előrerohant a kaktuszfa árnyékába, amely inkább erdőnek látszott, mint magányos növénynek: tüskés karjainak ezrei tízméternyire fölnyújtóztak a levegőbe. Olyan, mintha valami genetikus hiba folytán vált volna ilyen torzszülötté. A dzsungelben itt-ott előfordul, hogy némelyik élőlény földöntúlian gigantikusra növekszik: orchidea, szöcske, néha egy-egy béka.

A lehullott helikopter úgy feküdt a kaktusz tekergő karjaiban, mint bogár a növényevő virág kelyhében.

Mac lasszóként megforgatott egy kötelet a kezében, a végén lévő horoggal megcélozva a gép csomagtartóajtaját. A horog koppanva végigcsúszott az ajtón, majd megakadt a fémben. Ramírez egy majom ügyességével mászott föl a kötélen. Kését körbefuttatta a gép ajtókerete mellett, így ellenőrizve, nincsenek-e valahol elrejtett drótok. Megnyugodott, hogy a gerillák nem helyeztek el semmilyen bombát. Átmászott a megrongált ajtó küszöbén.

Vele szemben két tetem hevert, a pilóta és a másodpilóta. Fejjel lefelé függtek, de visszatartotta őket a biztonsági öv. Karjuk kinyújtva lógott, mintha megadták volna magukat.

Ramíreznek a szeme sem rebbent. Módszeresen körbepillantott, ellenőrizte a kabin minden négyzetcentiméterét, majd a kötélen visszamászott a földre.

Eközben Dillon egy másik kötelet dobott a gépre, és ezen már ő ment föl. Dillon az egyetlen, akinek joga volt átkutatni a halottak egyenruháját. Arra kapott parancsot, hogy vegyen ki a zsebükből minden följegyzést és repülésre vonatkozó tervet.

– Mind a két pilóta sorozatot kapott a fejébe – jelentette Ramírez Schaefernek. – Aki meg a gépet kilőtte, piszkosul jó munkát végzett.

Schaefer, aki megállás nélkül figyelt körbe-körbe a tisztáson, most megfordult, és rátekintett a helikopterre.

– Hőkereső rakétákkal szedték le – mondta undorral.

– Van még valami más is, őrnagy – tette hozzá halkan Ramírez.

– Micsoda?

– Nem hiszem, hogy ez egy szabványos katonai madár…

Schaefer ránézett a fiatal mexikóira, félig hunyt szemmel, furcsállkodva, mint aki valami nagyon kellemetlen dolgot vár Ramíreztől.

– Szerintem földerítőgép – mondta Ramírez kissé helykén, aprókat bólintva.

Ebben a pillanatban mászott le a helikopterből Dillon. Odasietett hozzájuk. Ó, Jézusom gondolta az őrnagy – most aztán szügyig ér a kakaó!

– Megtaláltátok már a nyomukat? – érdeklődött Dillon kurtán.

– Billy azon van – válaszolta Schaefer, és intett Ramíreznek, húzódjon odébb, mert négyszemközt szeretne beszélni a feketével. A helikopterre mutatva így szólt: – Hőkereső rakétával szedték le. Elég komoly holmi félhülye hegyi partizánoknak, nem? – vékonyán elmosolyodott. – Napról napra jobb cuccokat kapnak, hála neked, Miss Amerika!

Schaefer azonban nyugtalanabb volt, mint mutatta. Megdöbbentette, milyen korszerű haditechnikát tudnak megszerezni maguknak a lázadók. Furcsa, zavart érzése támadt: itt valami nincs, rendben. Billy érkezett vissza a tisztásra, futólépésben.

– Úgy látom, tíz vagy tizenkét gerilla volt. Néhány foglyot elvittek magukkal a gépről – mondta, és a nyomokra mutatott. Majd furcsa hangon így folytatta: – Azt viszont nem tudom, mi ez a többi nyom.

– Miféle többi nyom?

– Azt hiszem, hat emberé – válaszolta Billy óvatosan. – Amerikai katonai csizmát viseltek. Északról jöttek a bozóton át, innét pedig szemlátomást követték a gerillákat. Nem tudom…

Schaefer, aki minden szónál komorabb lett, most gorombán Dillonhoz fordult.

– Tudsz erről valamit?! – kérdezte csaknem vádlón.

– Bizonyára egy másik lázadó őrjárat – válaszolt az, vállat vonva. – Valamennyien errefelé működnek. Az egész nyavalyás ország teli van velük.

– A legfurcsább dolog… – dünnyögte Billy halkan, félig-meddig magának.

Schaefer rápillantott.

– Micsoda?

– Ezek az északról jövő nyomok. Olyan, mintha… – Billy képtelen volt megfigyelését szavakba fogalmazni, pedig úgy ismerte a nyomokat, mint akármelyik véreb. – Olyan, mintha ez a hat fickó pontosan ugyanakkora csizmát hordana. És mintha mindegyikük… mintha mindegyikük nyolcvankilós lenne. Minden nyom tökéletes.

Döbbenten megrázta a fejét. Úgy látszott, maga sem hiszi, amit mondani akar.

– Úgy masíroznak, mint valami kicseszett gépezet – tette hozzá bénultan.

– Menj előre! – vágott bele Schaefer Billy szövegébe, mert türelmetlen lett a bizonytalanságától. – Lássuk, mit találsz!

Ramírez Billy után trappolt, miközben az átszelte a tisztást, szemét a földre szegezve. Minden apró pontot megfigyelt. Sziú indián őseitől a sólyom éleslátását örökölte. Fekete szemei nagyon öregnek látszottak. Alighanem még egy hangyát is észrevesz a földön.

Mintha figyelmeztetni akarná Dillont a küldetés következő szakaszára, Schaefer a jelenleg parancsnokló ezredeshez fordult, és kínos szabatossággal így szólt:

– Nem szeretnénk újabb baleseteket, uram! Reggel nyolcra járt, de mintha dél lett volna.

A hőség valósággal torkon ragadta az embert, és úgy maradt a nyakában, csüngve, mint egy gyilkos állat. A két ember komoran, szótlanul csatlakozott a többiekhez. Megindultak, mint őssárkánygyíkok, fölszerelésük súlya alatt imbolyogva. Követték az utat, amelyet Ramírez hasított ki a sűrű növényzet bozótjából.

Úgy húszméternyire a tisztástól vörösokker, pöttyös pillangó röpdösött a vastag liánok között, amelyek úgy csüngtek a szürke barkájú fákról, mint a magasfeszültségű drótok. Váratlanul, akárha arra volna szüksége, hogy összeszedje magát, az élénk kis pillangó leszállt a barkaágra. Még ekkor is aprókat mozdított a szárnyán, úgyhogy lábai alig érték el az ágat. Egy pillanat múlva elröpült, de a fán furcsa nyomot hagyott: a saját árnyékát, szinte a maga röntgenképét.

Ami azt illeti, az ág közelről egyáltalán nem látszott fának. Inkább úgy tetszett, mintha mikroszkopikus négyzethálóból állna, valamiféle műanyagból készült. A pillangó lenyomata hirtelen szétfolyni látszott, bele a fa kérgébe. Majd az egész kép eltűnt.

Magába nyelte az ág, amely ekkor megmozdult. Ám nem úgy, mintha szellő rezegtette volna meg: inkább úgy látszott, lélegzik. Aztán az ág megrázkódott. Kezdett visszahúzódni a törzs felé, némán és baljóslatúan, mint egy óriáskígyó.

S ami az imént még barkafának látszott, most különböző színekben kezdett játszani, akár egy kaméleon. A fa molekulái között valami furcsa, gonosz erő kereste útját, a gyökerek felé tapogatódzva. Amennyire tudni lehet, az ilyenféle átalakulás időről időre megesik az Usamacinta-dzsungelben. Ez a mostani talán ugyanaz az erő, csak kicsit erősebb, mint amelyik a tizenöt centis orchideákat vagy az egér nagyságú szöcskéket növeszti.

Mármint amennyire tudni lehet. Mert biztosan nem tudta senki. Nem akadt olyan, akinek az egészről a leghalványabb fogalma lett volna.

Ez a faféle teremtmény egész máshogy szippantotta magába a dzsungelt, mint azok, amelyek itt születtek. Valójában éppannyira nem volt barkafa, mint amennyire semmi más nem volt a Földön. Furcsamód úgy különböztette meg az élő szövetet az élettelen tárgyaktól, hogy érzékelte az élőlények kisugárzott melegének rajzolatát. Az élőlényeknek csak a körvonalait látta, ezeket azonban kitöltötték a folyékony színek, amelyek az élet sugárzó hőjét lüktették. A "látta" kifejezés nem egészen pontos, hiszen a lénynek csak akkor volt szeme, amikor úgy gondolta, szüksége van rá. Olyan volt, mint egy kísértet, aki formát keres magának, amivé kinőheti magát. Most minden sóvárgását egy pontra irányította, e földi világ legjobban fejlett teremtményére, akit meglátogatni érkezett: az emberre.

Ahogy a csapat átverekedte magát a bozóton, a teremtmény megszállott módon követte őket a sűrűn át, gyökérről gyökérre vándorolva. Őrült tudós csörtet így előre, akit fölemészt saját kíváncsisága.

Még sok száz elemre volt szüksége ahhoz, hogy megtudja, mitől ketyeg ez az emberi lény. Miután azonban nem volt szüksége más földi alakra, mint amit eddig fölvett, nem érzett semmit a földi lények iránt. Nem ismerte a szánalmat és a megbánást. Maga volt egyszerre a háború – és a harcos.

Fehéren izzó dél volt. A dzsungel szinte lüktetett a rágcsálók és madarak zajától. E rettenetes vidék nyers élete szinte ok nélkül üvöltött.

Schaefer ismét a térképet és az iránytűjét tanulmányozta, majd újabb irányváltoztatásra határozta el magát. Csak kezével intett az elöl lévőknek, mert a hangok felriaszthatták volna a gerillákat. A csoport engedelmesen követte utasításait. Dillon – bár ő volt a rangidős – Dutchra bízta az irányítást. Saját belső iránytűje már kissé elrozsdállt, és ezt jól tudta.

Jó órával később a csoport áttört a fekete levelű pálmák sűrű falán, és egy hegy lábánál találta magát. A hegy porózus, vulkáni sziklatalajából páfrányfák nőttek ki. Jobban is illettek ehhez a nagy magassághoz, mint a bozót, ami a hőségfojtotta völgyben burjánzóit. Százméternyivel följebb jól látták Ramírezt; egy hegyháton állt, a völgyet vizsgálta. Intett a többieknek, hogy semmi baj, nyugodtan menjenek tovább.

Billy már otthagyta Ramírezt, és lemászott egy viszonylag széles szakadékba, amely enyhén kanyarogva követte a hegy vonalát. Folyton békák ugráltak fel a lába alól, s két ízben kemény erőlködés árán tudta csak átpréselni magát a fekete sziklák szűk nyiladékán. Néhány percig saját zihálásától nem is hallotta Ramírez füttyentéseit a hegy felől, ahogy hangosan levegőért kapkodott a meredek árokban.

Megállt egy pillanatra. Érezte, hogy szája és torka szinte ég. Fölnézett. Kiválasztott egy kanyargós indát, amelyen kis narancsszínű virágok nyíltak. Előhúzta tokjából a kését, lejjebb rántotta sziklabörtönéből az indát, majd középen elvágta. Vékony csíkban sárga folyadék csurgott a növényből, Billy pedig szomjasan fölszippantotta.

Hirtelen megriadt. Ösztönei valami gyanúsat jeleztek. Elejtette az indát, s a sárga folyadék szétömlött a földön. Megragadta az M-203-as fegyvert, becélozta a szakadék hosszát, egészen odáig, ahol elkanyarodott. Ösztöne azt súgta, valami baj van. Erőltette a szemét, hogy az indák és levelek sűrűjén átlásson, s észrevegyen valami jelet.

Nem látvány, és nem is hang riasztotta föl. A tizenhárom évnyi harci szolgálat alatt megtanulta, hogy a látóterében megjelenő minden változásra szinte megmerevedjen, még akkor is, ha nem tudja megmondani, mi ez a változás. Billynek tökéletes hatodik érzéke volt, és ha gyanakodni kezdett, egészen ritkán tévedett. A vadonban szembe kell nézned azzal, hogy bármely pillanatban találkozhatsz az ellenséggel. Ha figyelmetlen vagy, éppoly könnyen megöl, ahogy egy legyet csapna agyon. Tehát figyelembe kell venned a leghalványabb, legbizonytalanabb jelzést is. Billyn néha átlebegett a halál légies előérzete. S amikor ezt érezte, tudta, készen kell állnia az ölesre. A dzsungelben csak egy lehetőség van. Másodszor már nem lőhetsz.

Billy helyzetét nehezítette a vadon déli, fülsiketítő zaja. A zümmögés, csicsergés, a trópusi madarak vijjogása, a majmok makogása százszorosára erősödött a kíméletlen hőségben. Még itt lent, a sötét árokban sem szippanthatott lélegzetnyi friss levegőt magába. Olyan volt az egész dzsungel, mint felrobbanni készülő, magasnyomású gyorsfőző fazék.

Mikor fölfogta, hogy nincs közvetlen veszély, kissé ellazított és újra megindult. Az árok sziklafala alig volt szélesebb a vállánál. A kanyarulathoz ért, körülpislogott. Meglepődött, hogy az árok itt hirtelen kinyílt a hegyoldalra. Kissé megkönnyebbült, ahogy kilépett a barlangszerű hasadékból, ugyanakkor tarkóján ismét megérezte a Nap forróságát.

Még most sem látott azonban három méternél messzebbre a páfrányok között. Megindult a lejtő felé. Kényszerítette magát, hogy tökéletesen éber legyen, nagyon figyeljen az új terepre. Még nem tudta igazán, de erősen úgy érezte, valami történni fog itt. Valami, ami nem tartozik a dzsungel természetes történéseihez. Valami odakint ketyeg. Akkor is, ha egyelőre nem hallja.

Nem sokkal később hirtelen leggugolt, és mereven bámulta maga előtt a földet. Zavartnak látszott, ahogy észrevette a lábnyomot a sárban. Még egyet. Föltekintett. Éles szemmel végigpásztázta a fákat. Fülét hegyezte, van-e valami szokatlan zaj. Tűnődött. Mi a baj ezekkel a lábnyomokkal? Miért látszanak ilyen tökéletesnek?

Távoli neszt hallott. Talpra ugrott. Megindult előre a páfrányok között, miközben ujját fegyvere dupla ravaszára szorította. A fákról lelógó moha sűrű függönyét látta maga előtt. Ahogy közelebb ért, észrevette, hogy a mohában százával nyüzsögnek a legyek. Zümmögnek, mint egy láncfűrész. Ez lett volna a zaj, amit szokatlannak talált? Óvatosan előbbre lépett, s a puskája csövével leszakított egy pókhálót az útból. Különös szag remegtette meg az orrcimpáit, de nem tudta pontosan azonosítani. Egy pillanatra kihagyott az agya: egy másodpercre mintha odahaza lett volna Louisianában, ahol gyerekkorában mosómedvére vadászott a bátyjával.

Előrehajolt, és szabad kezével megérintette a mohát. A növényzet függönye mögött mozgást, sötét formák változását látta. Kissé megremegett, amikor odanézett, ahol az előbb megérintette a mohát. Azután lélegzet-visszafojtva, kesztyűs kezének hirtelen mozdulatával félrerántotta a zöldet.

E pillanatban suhogó fekete szárnyak robbanása vakította meg, ahogy keselyűk tömege rebbent széjjel. Visítva húztak el Billy mellett, fölháborodva azon, hogy megzavarták őket. Szárnyuk hegye, karmuk megkarcolta az arcát, a karját, amint bénultan ott állt. Vérgőzös kiáltásuk, mint valami ősi sziú csatakiáltás, összeszorította a gyomrát.

Ahogy a dögmadarak fekete felhője eltűnt, Billy arca hirtelen a rémület maszkjává dermedt. Szeme kimeredt, álla leesett. Szinte elájult a döbbenettől. Undor hördült meg a torkán, ahogy bénultan rámeredt a rémséges látványra, alig néhány centiméterre a szemétől.

Emberi arc halálvigyorát látta. Olyan emberi arcét, amelyről teljesen lenyúzták a bőrt. A frissen napfényre került izomszövet csillogott, s csöpögött belőle a vér. A holttest fejjel lefelé lógott a fáról, akár egy fél marha a hentesnél. Minden darabka bőrt lenyúztak róla. Olyan tökéletesen, mintha csak tucatnyi eszement sebész csinálta volna. Némelyik izom még meg-megrándult, ahogy a tetem imbolygott az enyhe szellőben.

Billy rémülten hátrafelé botorkált. Elveszítette az egyensúlyát. Átölelte egy fa törzsét, majd hagyta, hogy az öklendezés erőt vegyen rajta. Hányt. Bénultan állt, hideg verejték lepte el, levegő után kapkodott. Most, hogy kicsit távolabb került a rémséges arctól, próbálta befogadni a szörnyű látvány egészét. A magas ágakról, bokájuk köré tekert liánokon, három halott teteme lógott. Mindegyiket teljesen kibelezték és megnyúzták. Rovarok ezrei zsongatták a levegőt, amint rárontottak a tetemekre, tébolyító zabálási lázban.

Billy, a zsoldos Angolától Kambodzsáig túlélte a legszörnyűbb háborúkat. Most elfordította a fejét, mert érezte, hogy rögtön fel üvölt. Tenyerét a szájára tapasztotta, vadul beleharapott az ujjaiba, levegő után kapkodott. Megpróbálta visszafojtani az öklendezést, míg végül sikerült elfordulnia a látványtól. Épp akkor, amikor csöndben megjelent Ramírez, Schaefer pedig valamivel mögötte.

Ahogy az oszló, megszentségtelenített, ragadozókmegrágta tetemekre bámult, Ramírez nyöszörögve, csaknem gyermekien keresztet vetett.

– Szűzanyám! – nyögte reszkető hangon. Azután a válla fölött hátrakiáltott, megszegve a némasági parancsot.

– Valaki!… Valaki hozzon segítséget!

A döbbenettől egy pillanatra elfelejtette, hogy ők a segítség. Vagy mintha még nem jött volna rá a talajt vérével beborító bizonyíték láttán sem, milyen egyedül vannak.