10.

Lejjebb, a napnyugta előtti kanyon hajlatában Schaefer jelére a többiek összegyűltek. Ramírezre és Hawkinsra vártak, idegesen, mint a hámba fogott lovak, amikor megérzik a közelben settenkedő oroszlánt. Tövig szívták a fekete Panama cigarettát, és pattanásig feszült idegekkel fürkészték az árnyékba boruló dzsungelt maguk körül. Idegesek voltak. Aggódtak a két emberért, aki még mindig nem ért vissza hozzájuk, különösen, hogy meghallották az egyetlen puskalövést. Amint a visszhang elült, mind sűrűbb lett a csönd. Az egyetlen puskalövés baljóslatú előjelnek látszott. Mint valami rosszul sikerült orosz rulett, ahol valakinek mindenképp meg kell halnia.

Blain olyan szenvedélyesen ölelte magához gránátvetőjét, mintha elsőszülött gyermeke volna.

– Ha ezek közül a majmok közül valamelyik idedugja a pofáját, visszaküldöm a halott nagymamájába! – morogta a szája sarkából Macnek. Meglehetősen üres fenyegetésnek hangzott ez itt, az ember nem járta dzsungelban, ahol mi sem egyszerűbb a háborúnál. A közhely azonban nem számított. Mintha a szavak – bármilyen szavak! – képesek volnának elűzni a fejük fölött tornyosuló nehéz felhőket.

Mac fölkuncogott:

– Elintézhetem én a másik nagymamát? Jólesett a sűrű feszültséget oldani, ha csak egy pillanatra is.

Schaefer még mindig Billyvel tanakodott, egész közel hajolva hozzá. Megpróbált valami értelmet adni annak a lélektani forgószélnek, amelyből az indián az imént kiemelkedett. Az őrnagy valamikor baptista nevelést kapott, de már rég nem hitt a Mikulásban. Tetőtől talpig háromdimenziós fanatikus volt. Így most nemigen tudott mihez kezdeni Billy álomszerű állapotával. És mégis: Da Nang lövészárkaitól Kambodzsa köves fennsíkjaiig sosem találkozott olyan barbár kegyetlenséggel, mint amit a lelőtt helikopter mellett láttak. Lehet, hogy a sziú most úgy viselkedik, mint egy dilinyós, gondolta Schaefer, de ez a srác még sosem tévedett. Egyetlenegyszer sem! Az őrnagy tehát igyekezett a tőle telhető legszélesebbre nyitni a lelkét mindazon távoli lehetőségek előtt, amelyekre Billy célzott.

– Na most akkor hogy értsem? – kérdezte lassan, kétkedőén felvont szemöldökkel. – Azt mondod, láttad Istent, de valahogy úgy nézett ki, mint egy világűrből jött szörnyeteg?!

Billy tántoríthatatlanul kitartott látomása mellett:

– Ha akarja, így is mondhatjuk, uram.

– Mi az ördög ez itt, a Szürkületi zóna a tévéből? Épp elég már az is, hogy ki kell jutnunk ebből a kicseszett dzsungelból, élve!

Billy azonban olyan kristálytisztán látta, amit látott, olyan határozottan meggyőződött róla, hogy rájött: egyetlen vesztegetni való perce sincs arra, hogy alapfokú látomástani tanfolyamot tartson az őrnagynak. Többek között azért tudott olyan erővel ráhangolódni a behatoló gondolataira, inert a Ragadozó egyre inkább külön-külön, egyéniségekként összpontosított rájuk, ahogy módszeresen megfigyelte és elemezte őket. Az előbb éppenséggel az indiánban ismert föl valamiféle rokonlelket. Így most leginkább Billy sejtette, mi a Ragadozó küldetése. Ezért azt is tudta, létkérdés, hogy meggyőzze az őrnagyot, bízzon benne!

– Uram, hinnie kell nekem! – mondta csaknem könyörögve. – Rettenetes veszélyben vagyunk! Van itt egy szörnyűséges erő körülöttünk… Nevezzük Teremtménynek! Három fickót már megölt a helikopternél. Nem tudom, képesek leszünk-e egyáltalán megállítani. Most azonban utánunk vetette magát, ebben biztos vagyok. Nincs idő arra, hogy megmagyarázzam, honnét tudom. De esküszöm, így van, őrnagy, higgye el nekem! Bárcsak tévednék, és ne lenne igazam! Ha kiderülne, hogy rémeket láttam, örömmel lemondok a rangomról, és életem végéig indián rongyszőnyegeket fogok árulni a 80-as országúton, mármint ha innen egyszer élve kikeveredünk!

Várakozón nézett az őrnagyra, ugyanakkor olyan higgadtsággal, mintha már megérintette volna az égi üresség.

– Krisztusom, Billy! – sóhajtotta az őrnagy. Zavartan csóválva a fejét. Tisztában volt vele, hogy azonnal döntenie kell.

– Nos, jól van. Nincs más választásunk, mint hogy erőltetett menetben továbbinduljunk. Akármi is van odakint, nem akarok tovább ücsörögni, várni a boncolásra! Különösen nem a sajátomra! Te vezetsz, ugyanúgy mint eddig! De a többieknek ne szólj erről a szörnymicsodáról!

Schaefer határozottan fölállt, és füttyentett a többieknek.

– Rendben van, indulunk!

Abban a pillanatban, amikor kiadta a parancsot, Ramírez sántikált a tisztásra. Homlokán alvadt vér, arcán száradt vércsíkok, mint indián harci festék. Úgy állt ott, imbolyogva, akár egy látomás. Úgy látszott, rögtön összeesik.

Blain látta meg elsőnek. Jellegzetes, pökhendi nyerseségével felkiáltott:

– Jézusom, ember, úgy nézel ki, mint egy kibaltázott Dracula gróf!

Ahogy Blain megszólalt, a többiek megpördültek. Letérdeltek, készen arra, hogy tüzet nyissanak, ha bárki követi a mexikóit a bokrok közül. Ramírez lassan elsuttogta történetét:

– A lány… a lány elszökött. Hawkins ment utána a kanyonból… De rögtön utána lövést hallottam… így visszajöttem értetek, fiúk… Meg kell találnunk őket!…

Még beszélt, amikor Billy már elindult a sűrű páfrányos felé, a dombok tetejére. Ez volt a legrövidebb út Hawkins és a lány után. Az indián a puskalövés hangjából pontosan megállapította, merre kell mennie. A visszavonulási parancsot ugyanolyan gyorsan elfelejtették, ahogy az őrnagy kiadta azt. Egyszerűen azért, mert egy közülük bajban van. Mac támogatta a sántikáló Ramírezt, miközben a többiek a tetőre kapaszkodtak. Támadó-védekező formációt alkottak, s a dzsungel minden négyzetméterét átvizsgálva haladtak előre.

Néhány perc múlva átjutottak a páfrányos utolsó levelein, a kanyon szélére, amerre Anna is elhaladt. Meglátták a mohával borított utat a bambuszfák között. Azután a gyilkosság helyét is, amely még mindig csupa vér volt. Billy ért először a kimerült lányhoz, de a többiek is pillanatok alatt ott voltak. Mind a hatan körbeállták Annát, aki még most is ijedten lapult. Valamennyien igyekeztek megszabadulni a kellemetlen érzéstől, ami egyre inkább rémületté nőtt. Márpedig ezek az emberek egész életüket azzal töltötték, hogy rémálmokat tapostak szét, mint patkányokat.

Anna vérrel borított arca rettegéstől fény lett. Tekintete üres volt, pupillája feketéllett, akár az ónix, oly hatalmasra tágult. Mint aki magát a Sátánt látta. Nem is fogta föl, hogy a kommandósok körülállják.

Dillon mellétérdelt, és óvatosan megrázta a vállát.

– Hé!… Hé, mi a fene történt? – kérdezgette, egyre hangosabban, igyekezvén magához téríteni a lányt. Reménytelen dolognak bizonyult. Anna reszketve összegömbölyödött, konokul, szinte elveszve saját látomásában, mintha még rettenetesebb lenne fölébredni és kibeszélni magából az egészet. Dillon keze fejével letörölt valamennyi vért a lány arcáról, és gondosan átvizsgálta fejét! Sebet keresett. Nem talált egyet sem.

– Azt hiszem, ez nem az ő vére – jelentette ki, kicsit hökkenten.

Schaefer komornak látszott.

– Dillon, te itt maradsz a lánnyal! – jelentette ki, tekintet nélkül a rangra, s átvette a parancsnokságot.

– Gyerünk, nézzünk körül! – parancsolta a többi katonának.

Az őrnagy természetes vezetői képessége tisztán, világosan mutatkozott meg a veszélyben. Az olyasfajta válság idején, ami a lelke mélyéig megrázza az embereket, mint ez is, a ranglétra igazán nem sokat számít. Különben is, Dillon túlságosan ijedt volt ahhoz, hogy vitatkozzék.

Billy eközben már földerítette a környéket, és ráakadt Hawkins fegyverére meg rádiójára. Visszasietett a többiekhez. Maga után vonszolta a vérrel pettyezett fölszerelést, és minden ceremónia nélkül letette elébük a földre.

– Őrnagy, azt hiszem, jobb lesz, ha megvizsgálja ezt! – mondta sürgetően.

– Hawkins? – kérdezte Schaefer, a törött holmi felé intve. Nem igazán várt választ.

– Azt hiszem – válaszolta Billy, kicsit félve az igazságtól.

– Most már gyerünk, lássunk neki!

Legyező alakban szétváltak. Ramírez gyorsan megtalálta az ösvényt a mohás gyepen. A lenyomódott aljnövényzet jól mutatta, merre csúszott Hawkins lezuhanó teste, míg neki nem csapódott egy bambuszfa törzsének. Ahogy Ramírez még mindig fájó fejjel és herékkel, átmászott a törött ágakon, leveleken, egyenesen belelépett egy halom, még mindig vértől szivárgó emberi bélbe. A nagy zöld döglegyek máris összegyűltek, és lázasan zümmögve röpködték körül a vértócsában heverő belső részeket.

Schaefer rögtön a mexikói után érkezett. Ahogy reggel, most is döbbenten nézte a véres halmot.

– Mi az isten…?! – mormogta jeges keserűséggel. Hirtelen arra gondolt, milyen rettenetesen kegyetlen tud lenni egy Isten nélküli világ. Noha mindig azt tartotta magáról, hogy nem hisz semmi földöntúliban, most mégis imádkozni kezdett. Valaki vagy valami segítsen rajtuk! Akárki, akármi!

– Azt hiszem, ez Hawkins – mondta Billy.

– De akkor hol a pokolban van a teste? – követelt választ az őrnagy.

Az indián néhány méternyivel előbbre mutatott:

– Nyomok, uram! – mondta.

Háromujjú, csaknem huszonöt centis lábnyomok vezettek a dzsungelbe. Mindegyik mögött egy mély lyuk jelezte a földben az erős, görbe sarkantyút, amely a Ragadozó sarkából nőtt ki. Schaefer nagyot nyelt. Gyomra görcsbe rándult. Ebben a pillanatban rájött, hogy tovább nem tagadhatja a bizonyítékokat. És hogy Billy most már biztos nem fog indián rongyszőnyegeket árulni Louisianában.

– Mi a franc?! – morgott Blain hitetlenkedve, ahogy a lábnyomokra meredt. – Még ezeknek a kurva kontráknak sincs olyan csizmájuk, ami efféle nyomokat hagy. Ez nem gerillalábnyom. Még csak nem is…

És ez az ember, aki még akkor sem tudta fél percnél tovább tartani a száját, amikor golyók fütyültek a fejük fölött, most elhallgatott.

Schaefer folytatta. Ott, ahol Blain abbahagyta:

– Még csak nem is emberi nyom! S nem is állaté.

– Akkor meg mi? – suttogta Blain.

– Öregem, nevet sem tudunk adni neki. Ennyire szar a helyzet.

Szó nélkül követték a nyomokat, míg eljutottak arra a pontra – alig ötvenméternyire a belső részek halmától –, ahol a lábnyomok hirtelen abbamaradtak. Mintha az, aki a jeleket hagyta, hirtelen eltűnt vagy elröpült volna.

Schaefer végiggondolta a helyzetet.

– Rendben van, akkor most menjünk vissza a lányhoz! Egyedül ő adhat választ erre az egészre.

Miközben a kommandósok visszamasíroztak oda, ahol Dillon a lázadó lányt őrizte, Anna kezdett magához térni. Halk nyögés szakadt ki belőle, mintha csak visszakönyörögné magát a valóságba. A fekete néhány csöpp vizet öntött kulacsából a lány szájába. Ekkor ért oda az őrnagy. Tőlük néhány lépésnyire megállt, és csípőre tette a kezét. Anna ránézett, hunyorogva próbálta kivenni a fölébe tornyosuló férfi alakját. Az őrnagy tömör, izmos teste árnyékot vetett rá, és eltakarta a lenyugvóban lévő nap narancsszínű fényét. A lány mintha hálás lett volna az árnyékért, egyébként azonban szánalmasan nézett ki. A szikra, a dühös szenvedély, a lázadó szellem szemlátomást örökre kiveszett belőle.

Schaefer rájött: alighanem fenyegető látványt nyújt. Leguggolt, és igyekezett megnyugtatóan szólni. Halk spanyol szavakkal próbálta kiszedni belőle a választ. A békekötés jeleként kézbe vette a kezét.

– Az emberem utolérte, ugye? Akkor valami történt… Ki támadta meg magukat? Hogyan került ez a vér magára?

Anna döbbenten, könnyes szemmel az őrnagyra nézett. A támadás óta először szavakat formált. Alig lehetett kivenni, mit mond, de végre beszélt:

– Az egész… az egész dzsungel… Életre kelt!… Rettenetesebb, mint a jaguár… Mint az összes kígyó… Kettétépte és elvonszolta!… Oda.

A lány a megtört bokrokra mutatott, arra a helyre, ahova Hawkins teste zuhant törött bábuként.

A többiek kicsit távolabb álltak, szótlanul.

– Krisztusom, hát ez összevissza beszél! – tört ki Dillon. – A rohadt gerillák csinálták, és ő jól tudja! Nem kell mást tennünk, csak utánuk menni és elkapni őket! Gyerünk!

Ramírez, aki az igazságtól félve kétségbeesetten keresett valami logikus megoldást, gyorsan összeütött egy történetet:

– Ezek a majmok végig követtek bennünket a tábortól, őrnagy – mondta vadul győzködve önmagát is –, Billy hallotta őket! A lány alighanem kelepcébe csalt bennünket. Azután el akart menekülni.

Okfejtése közben vádlón mutatott a zavartan rájuk tekingető lányra.

– Ezek meg végig csak erre vártak! Vicsorogva hozzátette: – Ki kellett volna nyírnom a ribancot, amikor módom volt rá!

Schaefer Hawkins véráztatta fegyverére és rádiójára tekintett, majd vissza, Annára. Megpróbálta összerakni a gyönge bizonyítékokat, igyekezett ezekből valami olyan történetet összeállítani, ami más, mint Billy változata.

– Akkor meg miért nem vitték el a rádiót és a fegyvert? – kérdezte zordan, az első rést ütve Ramírez vízhatlan történetén. – És a lány miért nem szökött meg? – tette hozzá, Anna felé intve. – Ha ezek a mocskok azért jöttek, hogy kiszabadítsák, akkor miért felejtették itt?

Nem volt válasz. Mindenki döbbenten nézett, kényelmetlenül feszengett. Billy törte meg a csöndet.

– Ugyanez történt Davisszel is! – jelentette ki komoran. Hangjában félreérthetetlen volt a bizonyosság.

Schaefer hirtelen elvörösödött a dühtől. Türelmetlen volt, és hajthatatlan. Keményen világossá tette szándékait:

– Azt akarom, hogy találjátok meg Hawkinst! – adta ki a parancsot, körbetekintve. – Mindent tessék átvizsgálni, oda-vissza, kétszer! Ötven méteren! – Ez alatt azt értette, ilyen sugarú körben kell milliméterenként átvizsgálni a dzsungelt. Egyik öklével dühödten a másik tenyerébe csapott. Majd fölrobbant a kellemetlen feszültségtől.

A katonák szétszéledtek a sötétedő dzsungelban. Teljesen fölforgatták, bokortól bokorig, gallytól gallyig.

A kanyon mélyén Schaefer egy sudár szikomorfához érkezett, amelyről sűrűre nőtt, vakítóan zöld moha vastag függönye lógott le. Éles szeme azonnal észrevette a mohán a tíz centi átmérőjű, skarlátvörös foltot, annyira elütött a növény zöldjétől. Odalépett, leguggolt, és tanulmányozni kezdte a vörös foltot. Ujja hegyével megérintette a nedves, csúszós anyagot.

– Vér! – mondta magának üresen. Válla meggörnyedt, mintha a jövendő gyász súlya nyomná. Miközben beszélt, újabb vörös csepp érkezett a folt közepére. Az őrnagy kényszeredetten fölnézett. Fogait összeszorította a várható új rémségtől. Maga fölött, a sűrű lombozatban mind több piros cseppet látott, amelyek levélről levélre hullottak a fölső ágakról. A száraz, homokszín szikomorlevelek gyászos hanggal csapódtak egymáshoz.

Végül meglátta. Olyan magasan, hogy az már csaknem a fa teteje volt. Bokájánál megkötözve, csaknem ugyanúgy, ahogy Davisék, Hawkins teste lengedezett a magasban, mint egy vérfagyasztó zászló, gusztustalanul közszemlére téve. Az ír mellét föltépte a Ragadozó, belső szerveit kiszakította.

A dzsungel normális zajain kívül az egyetlen idegesítő lárma annak a néhány dögmadárnak a rikoltozása volt, amelyek már vívták harcukat a húsért. A Ragadozó úgy kötözte föl a testet, ahogy egy állat tetemét szokták kiakasztani, hadd száradjon a napon. A magasban köröző enyhe szellő lágyan himbálta Hawkinst. A piciny mozgás azt a gonosz illúziót adta, hogy van még élet a halálban. Senki nem sírt, semmi nem jajdult föl. Mert minden szörnyűsége ellenére ez voltaképp ugyanolyan halál, mint a többi volt. A fuldokló, értelem nélküli dzsungel még csak észre sem vette.

Schaefer hunyorgás nélkül bámulta a rémes látványt. Le sem véve szemét az ír szétroncsolt testéről, füttyentett, hogy magához hívja a többieket. Volt valami reménytelen ebben a füttyszóban, komor, mint egy templomi ének. Nem volt vitás: megint a halál tanulmányozására hívja őket.

Schaefer túlságosan elgondolkozott ahhoz, hogy észrevegye az elsőnek érkező Blaint. Így a nagydarab katona sem szólt semmit, csak követte az őrnagy tekintetét. Még ez a viharvert veterán is – számos barbárul kegyetlen cselekmény tanúja, sőt, néha résztvevője – annyira megdöbbent, hogy nem tudott megszólalni. Szájából azóta nem fogyott ki a bagóié, hogy tizenkét éves korában az első darab dohányba beleharapott – eddig a pillanatig. Ahogy levegőért kapott, álla leesett, és a szivacsos, avas szagú pép kifolyt az ajkai közül. Nadrágszíja csatjára hullott, onnan pedig a porba. A sárgásbarna, sós lé vastag sugara végigcsurgott Blain állán. Szutykos ingujjával megtörülte a száját, majd ösztönösen, egyetlen szó nélkül, lerántotta a fegyvert a válláról. Kibiztosította és úgy meredt a vad dzsungelre, mintha idegen bolygón volna.

Az ír volt az első a csapatból, akit akció során öltek meg a hét év alatt, mióta együtt dolgoztak. Davis és emberei egy vagy két küldetés során jó havernak bizonyultak. De nem voltak részei e hat ember testvériségének. Hawkins azonban közülük való. Eddig a pillanatig valami igazi, valóságos módon legyőzhetetlennek bizonyultak. Most eltört valami. És ezután bármi megtörténhet.