12.

– Már­pe­dig az én ha­jóm­ra föl nem rak­ja ezt a hol­mit – mond­ta Quint. Ott áll­tak a ki­kö­tő pal­ló­ján, az erő­sö­dő reg­ge­li fény­ben. A nap már a lá­tó­ha­tár fölé emel­ke­dett, de az ala­cso­nyan fek­vő fel­hő­ré­teg szin­te a ten­gert sú­rol­ta a ke­le­ti ég­bol­ton. Eny­he nyu­ga­ti szél fúj­do­gált. A hajó útra ké­szen állt. Hor­dók so­ra­koz­tak az orr­ban; bo­tok me­re­dez­tek a tar­tó­ik­ban, az or­sók­ra te­kert hu­za­lok be­fűz­ve a ka­ri­kák­ba. A mo­tor bé­ké­sen pö­fö­gött, néha bu­bo­ré­ko­kat ere­ge­tett, ahogy az apró hul­lá­mok ne­ki­üt­köz­tek a ki­pu­fo­gó­cső­nek, és ki­kö­hög­te a dí­zel­gázt, amit az­tán to­va­so­dort a szél.

A dokk vé­gé­ben egy fér­fi be­szállt egy te­her­au­tó­ba, és el­in­dí­tot­tad mo­tort. A te­her­au­tó las­san a föld­út­ra gör­dült. Az aj­ta­ján a kö­vet­ke­ző fel­irat állt: Woods Hole Oce­a­no­grá­fi­ai In­té­zet.

Quint hát­tal állt a ha­jó­já­nak, szem­ben Brody­val és Hoo­per­ral, akik egy alu­mí­ni­um ket­re­cet fog­tak köz­re. A ket­rec más­fél mé­ter mély. Be­lül mű­szer­fal lát­szott: a te­te­jén pe­dig két hen­ge­res tar­tály. A ket­rec pad­ló­ján lég­ző­be­ren­de­zés, ada­go­ló­ké­szü­lék, bú­vár­szem­üveg és bú­vár­ru­ha he­vert.

– Mi­ért? – kér­dez­te Hoo­per. – Nem ne­héz, és el tud­juk úgy he­lyez­ni, hogy ne le­gyen út­ban.

– Túl sok he­lyet fog­lal.

– Én is azt mond­tam – szó­lalt meg Brody. – De nem hall­ga­tott rám.

– Kü­lön­ben mi a ros­seb ez? – kér­dez­te Quint.

– Cá­pa­ket­rec – vá­la­szol­ta Hoo­per. – Bú­vá­rok hasz­nál­ják vé­de­lem­ként, ha a nyílt ten­ger­ben kell le­me­rül­ni. Woods Hole-ból ho­zat­tam, ép­pen most ment el az a te­her­au­tó.

– És mit akar vele kez­de­ni?

– Ha meg­ta­lál­juk a cá­pát, vagy ő min­ket, le­me­rü­lök a ket­rec­ben, és fény­ké­pe­zek egy ki­csit. Soha sen­ki sem csi­nált még fény­ké­pet ek­ko­ra hal­ról.

– Szó se le­het róla – mond­ta Quint. – Az én ha­jó­mon ugyan nem.

– Mi­ért?

– Mert esz­te­len­ség, azért. Ép­eszű em­ber tud­ja, hol a ha­tár. Ez meg­ha­lad­ja a maga ké­pes­sé­ge­it.

– Hon­nan tud­ja?

– Bár­ki ké­pes­sé­ge­it meg­ha­lad­ja. Egy ek­ko­ra hal reg­ge­li­re meg­eszi ezt a ket­re­cet.

– De va­jon meg­ten­né-e? Nem hi­szem. Ta­lán meg­bök­dö­si, vagy akár a szá­já­ba is ve­szi, de nem hin­ném, hogy ko­mo­lyan meg­pró­bál­ná meg­en­ni.

– Meg­pró­bál­ná, ha va­la­mi olyan zaf­to­sat lát ben­ne, mint maga.

– Két­lem.

– Mind­egy, fe­lejt­se el.

– Néz­ze, Quint, ilyen le­he­tő­ség egy­szer adó­dik egy élet­ben! Nem­csak ne­kem. Eszem­be se ju­tott vol­na az egész, míg meg nem lát­tam teg­nap azt a ha­lat. Kü­lön­le­ges rit­ka­ság, leg­alább­is ezen a fél­te­kén. És ha fil­mez­tek is már nagy fe­hé­re­ket, soha sen­ki nem vett még le egy hat és fél mé­te­res fe­hé­ret a nyílt ten­ger­ben. Soha.

– Mond­ta már, hogy fe­lejt­se el – szó­lalt meg Brody. – Hát ak­kor hagy­ja. Egyéb­ként én sem vál­la­lom a fe­le­lős­sé­get. Azért va­gyunk itt, hogy meg­öl­jük a cá­pát, nem pe­dig, hogy házi mo­zit csi­nál­junk róla.

– Mi­fé­le fe­le­lős­sé­get? Maga nem fe­le­lős ér­tem.

– De igen­is az va­gyok. Amity vá­ro­sa fi­ze­ti ezt az utat, és itt az tör­té­nik, amit én mon­dok.

Hoo­per Quint­hez for­dult.

– Meg­fi­ze­tem ma­gát.

Quint mo­soly­gott.

– Ó, tény­leg? Mennyit?

– Fe­lejt­se el – mond­ta Brody. – Nem ér­de­kel, Quint mit mond. Én azt mon­dom, hogy nem hoz­za ma­gá­val ezt a cuc­cot.

Hoo­per fi­gye­lem­re se mél­tat­ta, és azt mond­ta Quint­nek: – Száz dol­lár. Kész­pénz­ben. És elő­re, ahogy maga sze­re­ti. – Hát­ra­nyúlt a far­zse­bé­be a tár­cá­já­ért.

– Mond­tam már, hogy nem!

– Mit szól, Quint? Száz dol­csi. Kápé. Itt van. – Ki­szá­molt öt hú­szast, és Quint felé nyúj­tot­ta.

– Nem is tu­dom. – Az­tán Quint a pén­zért nyúlt, és azt mond­ta: – A franc­ba vele, sem­mi kö­zöm hoz­zá, ha egy­szer va­la­ki ki akar­ja nyír­ni ma­gát.

– Ha fel­te­szi a ha­jó­ra azt a ket­re­cet – mond­ta Brody Quint­nek –, nem kap­ja meg a négy­szá­z­at. – Ha Hoo­per meg akar­ja ölni ma­gát, csi­nál­ja a sza­bad ide­jé­ben, gon­dol­ta Brody.

– Ha a ket­rec nem jön, és sem jö­vök – mond­ta Hoo­per.

– Le van szar­va! – csat­tant fel Brody. – Fe­lő­lem itt is ma­rad­hat.

– Nem hin­ném, hogy Quint­nek tet­sze­ne a fel­ál­lás. Mi, Quint? Vol­na ked­ve ki­men­ni arra a hal­ra csak úgy ket­tes­ben a fő­nök­kel? Nyu­godt lé­lek­kel?

– Ta­lá­lunk má­sik em­bert – fe­lel­te Brody.

– Csak raj­ta – vág­ta rá Hoo­per. – Sok si­kert.

– Nem megy – mond­ta Quint. – Ilyen hir­te­len nem.

– Ak­kor a franc­ba az egésszel! – ká­rom­ko­dott Brody. – Majd ki­me­gyünk hol­nap. Hoo­per vissza­me­het Woods Hole-ra a ha­lacs­ká­i­val ját­sza­doz­ni.

Hoo­per dü­hös volt, va­ló­já­ban dü­hö­sebb, mint hit­te, mert még mi­előtt ural­kod­ni tu­dott vol­na ma­gán, meg­szó­lalt: – Le­het, hogy nem­csak a… Ugyan, hagy­juk.

Né­hány má­sod­per­cig ól­mos csönd ne­he­ze­dett a há­rom fér­fi­ra. Brody Hoo­per­ra bá­mult, nem akart hin­ni a fü­lé­nek, kép­te­len volt meg­ál­la­pí­ta­ni, mennyi mag­ja le­het a meg­jegy­zés­nek, és mennyi­ben csak üres fe­nye­ge­tés. Hir­te­len el­ön­töt­te a düh. Oda­ug­rott Hoo­per­hoz, meg­ra­gad­ta a gal­lér­ját, és az ök­lét Hoo­per tor­ká­ra szo­rí­tot­ta.

– Mi volt ez? – kér­dez­te. – Mit mon­dott?

Hoo­per alig ka­pott le­ve­gőt. Pró­bál­ta le­fej­te­ni ma­gá­ról Brody uj­ja­it.

– Sem­mit! – nyög­te ful­do­kol­va. – Sem­mit! – Pró­bált el­hát­rál­ni, de Brody még szo­ro­sab­ban mar­kol­ta.

– Mit akart ez­zel mon­da­ni?

– Sem­mit, ha mon­dom! Dü­hös vol­tam. Csak hogy mond­jak va­la­mit.

– Hol volt múlt szer­da dél­után?

– Se­hol! – Hoo­per ha­lán­té­ka majd szét­pat­tant. – Eresszen el! Meg­fojt.

– Hol volt? – Brody szo­ro­sabb­ra csa­var­ta az ök­le­it.

– Egy mo­tel­ban! Eresszen már el!

Brody en­ge­dett a szo­rí­tás­ból.

– Ki­vel? – kér­dez­te, ma­gá­ban imád­koz­va, is­te­nem, csak ne El­len­nel, add, hogy jó le­gyen az ali­bi­je.

– Daisy Wic­ker­rel.

– Ha­zug disz­nó! – Brody újra meg­szo­rí­tot­ta a mar­kát, és érez­te, hogy könnyek szi­vá­rog­nak a sze­mé­ből.

– Hogy­hogy? – kér­dez­te Hoo­per, és sza­ba­dul­ni igye­ke­zett.

– Daisy Wic­ker egy nya­va­lyás buzi! Mit csi­nál­tak, hor­gol­tak?

Hoo­per agya el­ho­má­lyo­sult. Brody uj­jai el­szo­rí­tot­ták a vér­ke­rin­gé­sét. A szem­pil­lá­ja re­me­gett, és kezd­te el­ve­szí­te­ni az esz­mé­le­tét. Brody el­eresz­tet­te, és a föld­re lök­te. Ott ma­radt ülve, és kap­kod­ta a le­ve­gőt.

– Eh­hez meg mit szól? – kér­dez­te Brody. – Ak­ko­ra bika ta­lán, hogy meg tud ke­fél­ni egy ho­mo­kost?

Hoo­per agya gyor­san tisz­tult, és azt mond­ta: – Nem. Nem jöt­tem rá, csak mi­kor… mi­kor már késő volt.

– Hogy a fe­né­be? Úgy érti, hogy el­ment ma­gá­val egy mo­tel­ba, és az­tán fel­ül­tet­te? Nincs az a ho­mo­kos, aki el­megy ma­gá­val egy mo­tel­ba.

– De ő el­jött! – mond­ta Hoo­per, aki két­ség­be­eset­ten igye­ke­zett lé­pést tar­ta­ni Brody kér­dé­se­i­vel. – Azt mond­ta, hogy meg akar­ta… hogy ki akar­ta pró­bál­ni ren­de­sen. De az­tán nem ment neki. Ré­mes volt.

– Ne etes­sen ez­zel a ba­rom­ság­gal!

– Nem ete­tem! Kér­dez­ze csak meg tőle! – Hoo­per tud­ta, hogy gyen­ge a ment­ség. Brody nyu­god­tan meg­kér­dez­he­ti. De sem­mi más nem ju­tott az eszé­be. Ta­lán este, ha­za­fe­lé me­net fel­hív­hat­ja Daisy Wie­kert egy te­le­fon­fül­ké­ből, és meg­kér­he­ti, hogy fa­laz­zon neki. Vagy itt hagy­hat­ja az egé­szet, és soha nem tér vissza Amity­be – észak felé for­dul az úton, és fel­száll a komp­ra Ori­ent Po­int­nál. Rég egy má­sik ál­lam­ban len­ne, mi­előtt Brody el­ér­het­né Daisy Wie­kert.

– Meg is kér­de­zem – mond­ta Brody. – Efe­lől nyu­godt le­het.

Brody Quint ne­ve­té­sét hal­lot­ta maga mö­gött.

– Éle­tem­ben ek­ko­ra mar­ha­sá­got nem hal­lot­tam. Le akart fek­tet­ni egy me­leg bőrt.

Brody meg­pró­bált Hoo­per arc­ki­fe­je­zé­sé­ben ol­vas­ni, va­la­mi áru­ló je­let ke­re­sett, ami le­lep­lez­né, hogy ha­zu­dik. De Hoo­per a dokk­ra me­resz­tet­te a sze­mét…

– Ak­kor mi lesz? – kér­dez­te Quint. – Me­gyünk ma vagy nem? Akár­ho­gyan, de fi­zet­nie kell, Brody.

Brody össze­tört­nek érez­te ma­gát. Leg­szí­ve­seb­ben le­mond­ta vol­na az egé­szet, és vissza­ment vol­na Amity­be, hogy ki­de­rít­se az igaz­sá­got Hoo­per­ról és El­len­ről. De mi van ak­kor, ha a leg­rosszabb az igaz? Mit te­het ak­kor? Sze­mé­be vág­ja El­len­nek? Meg­ve­ri? El­hagy­ja? Mire vol­na az jó? Idő­re volt szük­sé­ge, hogy gon­dol­koz­ni tud­jon. Azt mond­ta Quint­nek: – Me­gyünk.

– A ket­rec­cel?

– A ket­rec­cel. Ha ez a segg­fej meg akar­ja ölet­ni ma­gát, csak tes­sék.

– Oké, fe­lő­lem – mond­ta Quint. – Ak­kor vi­szont csap­junk a lo­vak közé.

Hoo­per fel­állt, és oda­ment a ket­rec­hez.

– Én be­ál­lok a ha­jó­ba – mond­ta re­ked­ten. – Ha ma­guk ket­ten át­bil­len­te­nék a pal­lón és fe­lém dön­te­nék, és az­tán az egyi­kük le­mász­na hoz­zám a ha­jó­ba, ak­kor oda­vi­het­nénk a sa­rok­ba.

Brody és Quint vé­gig­csúsz­tat­ták a desz­ká­kon a ket­re­cet; Brody meg­le­pő­dött, mi­lyen könnyű. Még a ben­ne levő búvár­fel­sze­re­lés­sel együtt sem nyom­ha­tott töb­bet ki­lenc­ven ki­ló­nál. Hoo­per felé bil­len­tet­ték, az meg­mar­kol­ta a rá­csot, és tar­tot­ta, amíg Quint nem csat­la­ko­zott hoz­zá a fe­dél­ze­ten. A két fér­fi könnye­dén odébb vit­te né­hány lé­pés­nyi­re, és be­ál­lí­tot­ták a len­gő­hi­dat tá­masz­tó eresz alat­ti sa­rok­ba. Hoo­per két kö­tél­da­rab­bal rög­zí­tet­te.

Brody a fe­dél­zet­re ug­rott, és meg­szó­lalt: – Gye­rünk.

– Nem fe­lej­tett el va­la­mit? – kér­dez­te Quint.

– Mit?

– Négy­száz dol­lárt.

Brody ki­vett egy bo­rí­té­kot a zse­bé­ből, és oda­ad­ta Quint­nek: – Gaz­da­gon fog meg­hal­ni, Quint.

– Leg­főbb cé­lom. Old­ja el a far­kö­te­let, jó?

Quint ki­ol­doz­ta az orr­nál és a ha­jó­kö­zép­nél rög­zí­tett ru­gós hu­za­lo­kat, és a pal­ló­ra dob­ta. Mi­kor lát­ta, hogy a tat is el­sza­ba­dult, gázt adott, és ki­kor­má­nyoz­ta a ha­jót az ál­lás­ból. Jobb­ra for­dult, még több gázt adott, és a hajó ne­ki­ló­dult a nyu­godt ten­ge­ren – el­hagy­ták Hicks Is­lan­det és Goff Po­in­tot, majd meg­ke­rül­ték a Shag­wong- és Mon­ta­uk-fo­ko­kat.

Nem­so­ká­ra ma­guk mö­gött hagy­ták a Mon­ta­uk Po­int-i vi­lá­gí­tó­tor­nyot, és las­san sod­ród­tak dél-dél­nyu­gat felé. Amint a hajó át­ad­ta ma­gát a nagy ten­ge­ri hul­lá­mok rit­mu­sá­nak, Brody dühe fo­ko­za­to­san alább­ha­gyott. Le­het, hogy Hoo­per még­is iga­zat mon­dott. Nincs ki­zár­va. Az em­ber nem ta­lál ki egy tör­té­ne­tet, amit ilyen könnyű el­len­őriz­ni. El­len so­ha­sem csal­ta meg ed­dig, eb­ben biz­tos volt. So­ha­sem flör­tölt más fér­fi­ak­kal. Ugyan­ak­kor vi­szont, mor­mog­ta ma­gá­ban, min­dig van egy első eset. És a gon­do­lat­ra újra össze­szo­rult a tor­ka. Fél­té­keny volt és seb­zett, ta­nács­ta­lan és in­ge­rült. Le­hup­pant a for­gó­szék­ről, és fel­má­szott a len­gő­híd­ra.

Quint he­lyet csi­nált Brody­nak a pa­don, és Brody le­ült mel­lé­je. Quint kun­co­gott: – Na, ma­guk szé­pen össze­men­tek az előbb.

– Nem volt sem­mi.

– Ne­kem elég­gé va­la­mi­nek tűnt. Mi van, azt hi­szi, meg­izél­te a fe­le­sé­gét?

Brody meg­rö­kö­nyö­dött, hogy ilyen dur­ván szem­be­sí­tik a sa­ját gon­do­la­ta­i­val.

– Sem­mi köze hoz­zá – ve­tet­te oda.

– Ahogy akar­ja. De ha en­gem kér­dez, sze­rin­tem nincs ben­ne annyi szuf­la.

– Sen­ki se kér­dez­te ma­gát. – Csak hogy té­mát vált­son, gyor­san meg­kér­dez­te: – Vissza­me­gyünk ugyan­ar­ra a hely­re?

– Vissza. Már nincs messze.

– Mennyi esély van, hogy újra ott lesz?

– Ki tud­ja? De nem­igen te­he­tünk mást.

– A múlt­kor va­la­mi olyas­mit mon­dott a te­le­fon­ba, hogy maga oko­sabb an­nál a hal­nál. Ennyi az egész? Csak ez a si­ker tit­ka?

– Ennyi az egész. Csak túl kell jár­ni az eszü­kön. Nem va­la­mi nagy eset. Bu­ták, mint a tök.

– So­ha­sem ta­lál­ko­zott még okos cá­pá­val?

– Ed­dig soha.

Brody­ban fel­öt­lött a gú­nyos, vi­gyor­gó pofa, ami teg­nap rá­me­redt a víz­ből.

– Nem tu­dom – mond­ta. – Az a hal teg­nap iga­zán go­nosz­nak lát­szott. Mint­ha szán­dé­ko­san go­nosz len­ne. Mint­ha tud­ná, mit csi­nál.

– Frászt, nem tud az sem­mit.

– Van ezek­nek egyé­ni­sé­gük?

– A cá­pák­nak? – Quint ne­ve­tett. – Túl­sá­go­san nagy­ra tart­ja őket. Nem le­het olyan­nak néz­ni őket, mint az em­be­re­ket, még ha nyil­ván van­nak olyan em­be­rek is, akik bár­gyú­ak, mint a ha­lak. Nem. Néha kü­lön­fé­le­kép­pen vi­sel­ked­nek, de egy idő után az em­ber pon­to­san tud­ja, mi min­dent csi­nál­hat­nak.

– Ak­kor hát nincs is ben­ne sem­mi ki­hí­vás? Nem le­győz­ni való el­len­ség?

– Nem. Nem, in­kább, mint egy ki­pu­col­ni való le­fo­lyó egy víz­ve­ze­ték-sze­re­lő­nek. Le­het, hogy ká­rom­ko­dik raj­ta, és hoz­zá­vág egy kul­csot. De a lel­ke mé­lyén nem kép­ze­li, hogy va­la­ki el­len küzd. Néha elő­for­dul, hogy egy ko­mi­szabb pél­dánnyal aka­dok össze, ami­vel töb­bet kell ve­sződ­ni, mint egyéb­ként, de ak­kor csak más esz­kö­zök­höz kell fo­lya­mod­ni.

– Azért, ugye, van olyan cápa, amit nem tud meg­fog­ni?

– Hát per­sze, de ez nem je­len­ti azt, hogy oko­sak len­né­nek, vagy agya­fúr­tak, vagy ilyes­mi. Csak annyit, hogy nem éhe­sek, ami­kor meg akar­ja őket fog­ni az em­ber, vagy túl gyor­sak, vagy rossz a csa­li.

Quint el­hall­ga­tott egy perc­re, az­tán újra meg­szó­lalt.

– Egy­szer – mond­ta – majd­nem en­gem fo­gott meg egy cápa. Vagy húsz éve le­he­tett. Meg­csák­lyáz­tam egy jó­ko­ra kék­cá­pát, hir­te­len ug­rott egy na­gyot, és ma­gá­val rán­tott a víz­be.

– És mit csi­nált?

– Olyan gyor­san ki­pat­tan­tam a víz­ből a far­desz­ká­ra, hogy alig ért hoz­zá a lá­bam a ha­jó­hoz. Sze­ren­csém volt, hogy a far­nál es­tem bele, ahol még ala­csony, kö­zel van a víz­hez. Ha va­la­hol a hajó kö­ze­pe tá­ján esem bele, nem tu­dom, mit csi­nál­tam vol­na. Min­den­eset­re kinn vol­tam a víz­ből, mi­előtt a hal egy­ál­ta­lán ész­re­vet­te vol­na, hogy ben­ne va­gyok. A csák­lyá­val volt el­fog­lal­va.

– Te­gyük föl, hogy most be­le­esik. Tud­na csi­nál­ni va­la­mit?

– Hogy­ne. Imád­koz­ni. Mint­ha re­pü­lő­gép­ről esne le az em­ber ej­tő­er­nyő nél­kül, és re­mél­né, hogy egy szé­na­ka­zal­ban köt ki. Csak az is­ten ment­het­né meg az em­bert, de mi­vel ele­ve ő lök­te le a fe­dél­zet­ről, hát nem ten­nék rá egy lyu­kas ga­rast.

– Amity­ben egy nő sze­rint ezért van az egész – je­gyez­te meg Brody. – Azt mond­ja, va­la­mi is­ten­íté­let.

Quint mo­soly­gott.

– Könnyen le­het, ő te­rem­tet­te az át­ko­zott dö­göt, gon­do­lom, di­ri­gál­hat­ja is.

– Ko­mo­lyan mond­ja?

– Á, fe­nét. Nem adok va­la­mi so­kat a val­lás­ra.

– Ak­kor mit gon­dol, mi­ért hal­tak meg azok az em­be­rek?

– Pech. – Quint le­vet­te a gázt. A hajó le­las­sult, és meg­ál­la­po­dott a hul­lá­mo­kon. – Meg­pró­bál­juk ki­vé­de­ni. – Elő­vett egy da­rab pa­pírt a zse­bé­ből, szét­haj­to­gat­ta, meg­néz­te a fel­jegy­zé­se­ket, és ki­nyúj­tott kar­ral be­cé­loz­va el­len­őriz­te a hajó hely­ze­tét. El­for­dí­tot­ta a gyúj­tás­kul­csot, és a mo­tor le­állt. Volt va­la­mi sű­rű­ség, va­la­mi nyo­más a hir­te­len csend­ben.

– Oké, Hoo­per – mond­ta Quint. – Kezd­he­ti do­bál­ni a mos­lé­kot.

Hoo­per le­emel­te a fe­de­let a csa­lét­kes dé­zsá­ról, és el­kezd­te a víz­be la­pá­tol­ni a tar­tal­mát. Az első la­pát­nyi szét­te­rült a csen­des ví­zen, az ola­jos folt las­san ter­jedt nyu­gat felé.

Tíz órá­ra fel­tá­madt a szél – nem va­la­mi erős, de elég friss ah­hoz, hogy fel­bor­zol­ja a vi­zet, és le­hűt­se a fér­fi­a­kat, akik csak ül­tek, és fi­gyel­tek, és nem szól­tak sem­mit.

Az egyet­len zaj az is­mét­lő­dő csob­ba­nás volt, ahogy Hoo­per a csa­lét­ket la­pá­tol­ta a tat­ról.

Brody a for­gó­szék­ben ülve küsz­kö­dött az ál­mos­ság­gal. Ásí­tott, az­tán eszé­be ju­tott, hogy a fé­lig ki­ol­va­sott “A ha­lá­los szűz“-et oda­lenn hagy­ta egy új­ság­tar­tó­ban. Fel­állt, nyúj­tóz­ko­dott egyet, és le­ment a há­rom lép­csőn a ka­bin­ba. Meg­ta­lál­ta a köny­vet, és újra fel­fe­lé in­dult, ami­kor meg­akadt a sze­me a jég­szek­ré­nyen. Az órá­já­ra né­zett, az­tán azt mond­ta ma­gá­nak: A fe­né­be, ide­kinn nincs idő.

– Iszom egy do­boz sört – ki­a­bált fel –, kér va­la­ki?

– Nem – fe­lel­te Hoo­per.

– Jö­het – mond­ta Quint. – Az­tán lő­he­tünk a do­bo­zok­ra.

Brody ki­vett két do­bozt a jég­szek­rény­ből, le­tép­te ró­luk a fém­nyel­vet, és kez­dett fel­mász­ni a lép­csőn. A lába a leg­fel­ső fo­kot érte, ami­kor meg­hal­lot­ta Quint ke­mény, nyu­godt hang­ját:

– Itt is van.

Elő­ször Brody az hit­te, hogy Quint őrá mond­ja, de az­tán lát­ta, hogy Hoo­per föl­ug­rik a far­desz­ká­ról, füttyent egyet, és fel­ki­ált: – Hú! De még mennyi­re!

Brody érez­te, hogy a pul­zu­sa fel­gyor­sul. Gyor­san ki­lé­pett a fe­dél­zet­re, és meg­kér­dez­te: – Hol?

– Ott ni – fe­lel­te Quint. – Mind­járt a tat mö­gött.

El­tar­tott egy pil­la­na­tig, míg Brody sze­me hoz­zá­szo­kott a fény­hez, de az­tán meg­pil­lan­tot­ta az uszonyt – a fű­ré­szes, bar­nás­szür­ke há­rom­szö­get, amint ott sik­lott a ví­zen, mö­göt­te jobb­ra-bal­ra csap­kod a sar­lós fa­rok, rö­vid, gör­csös lö­ké­sek­kel. Brod. úgy har­minc mé­ter­re be­csül­te a ha­jó­tól. Ta­lán negy­ven­re.

– Biz­tos, hogy ő az? – kér­dez­te.

– Ő az – fe­lel­te Quint.

– Mit akar csi­nál­ni?

– Sem­mit. Ad­dig sem­mit, amíg nem lát­juk, hogy a cápa mit akar. Hoo­per, maga csak la­pá­tol­ja azt a mos­lé­kot. Hadd jöj­jön csak ide.

Hoo­per fel­emel­te a dé­zsát a far­desz­ka fölé, és úgy mer­te a csa­lit a víz­be. Quint elő­re­ment, és szi­gony­he­gyet erő­sí­tett a fa­rúd­ra. Fel­emelt egy hor­dót, és hóna alá szo­rí­tot­ta. Fel­nya­lá­bol­ta a kö­tél­te­ker­cset, és a ke­zé­be fog­ta a szi­gonyt. Az egé­szet hát­ra­vit­te, a tat­ba, és le­rak­ta a fe­dél­zet­re.

A hal ide-oda ci­ká­zott a csal­étek­nyom­ban, szem­lá­to­mást ke­res­te a vé­res lé for­rá­sát.

– Te­ker­je be azo­kat a hu­za­lo­kat – szólt Quint Brody­nak. – Sem­mi ér­tel­me most, hogy itt van.

 

Brody egyen­ként be­húz­ta a drót­hu­za­lo­kat, és hagy­ta, hogy a ka­la­má­jó csa­li a fe­dél­zet­re es­sen. A cápa kis­sé kö­ze­lebb ke­rült a ha­jó­hoz, még min­dig las­san cir­kált ide-oda.

Quint a far­desz­ká­ra tet­te a hor­dót, Hoo­per dé­zsá­já­tól bal­ra, és mel­lé he­lyez­te a kö­te­let. Az­tán fel­má­szott a far­desz­ká­ra, és jobb ke­zé­ben a fel­emelt szi­gonnyal fel­állt.

– Gye­re – mond­ta. – Gye­re csak.

De a cápa nem jött kö­ze­lebb ti­zen­öt mé­ter­nél.

– Nem ér­tem – mond­ta Quint. – Ide kéne jön­nie, és szem­ügy­re ven­ni min­ket. Brody, ve­gye ki a hát­só zse­bem­ből a csí­pő­fo­gót, vág­ja le azo­kat a ka­la­má­jó­kat, és dob­ja be neki. Ta­lán egy kis en­ni­va­ló ide­csa­lo­gat­ja. És vág­ja jól bele a víz­be, hogy na­gyot csob­ban­jon. Hadd lás­sa, van ott va­la­mi.

Brody en­ge­del­mes­ke­dett, csák­lyá­val pas­kol­ta és ka­var­ta a vi­zet, köz­ben igye­ke­zett ál­lan­dó­an szem előtt tar­ta­ni az uszonyt, mert va­la­hogy azt kép­zel­te, hogy a cápa egy­szer csak hir­te­len fel­bu­kik a mély­ből, és meg­ra­gad­ja a kar­ját

– Dob­jon be még egy­pá­rat, ha már ott van – mond­ta Quint. – Ott van­nak a jég­szek­rény­ben. És a sö­rö­ket is.

– A sö­rö­ket? Mi­nek?

– Mi­nél töb­bet do­bá­lunk a víz­be, an­nál jobb. Tel­je­sen mind­egy, mit, az a fon­tos, hogy elég­gé ér­de­kel­je a cá­pát, hogy kí­ván­csi le­gyen rá, mi az.

Hoo­per meg­szó­lalt: – És a del­fin?

– Lám csak, Mr. Hoo­per – mond­ta Quint. – Azt hit­tem, maga el­len­zi.

– Ne tö­rőd­jön vele – mond­ta Hoo­per iz­ga­tot­tan. – Lát­ni aka­rom a cá­pát!

– Lát­ni fog­juk – mond­ta Quint. – Ha kell, fel fo­gom hasz­nál­ni a del­fint.

A ka­la­má­jó a cápa felé sod­ró­dott, és az egyik sö­rös­do­boz is a fel­szí­nen buk­dá­csolt, ahogy las­san el­ma­radt a ha­jó­tól. De a cápa tá­vol ma­radt.

Vár­tak. Hoo­per la­pá­tolt, Quint a far­desz­kán egyen­sú­lyo­zott, Brody ott állt az egyik bot­nál.

– A kur­va, élet­be! – ká­rom­ko­dott Quint. – Úgy lát­szik, nincs más vá­lasz­tá­som. – Meg­tá­masz­tot­ta a szi­gonyt, és le­ug­rott a far­desz­ká­ról. Fél­re­lök­te a mű­anyag vö­dör te­te­jét Brody mel­lett, és Brody meg­lát­ta a pici del­fin élet­te­len sze­me­it, ahogy ott him­bá­ló­dzott a sós víz­ben. Vi­szoly­gott a lát­vány­tól, és el­for­dult.

– Na, kis­öreg – mond­ta Quint. – El­ér­ke­zett az idő.

Ki­vett a szek­rény­ből egy da­rab vas­tag ku­tya­lán­cot, és az egyik vé­gét a del­fin áll­kap­csa alatt ki­ál­ló ho­rog­szem­re kap­csol­ta. A má­sik vé­gét egy da­rab há­rom­ne­gyed hü­vely­kes ken­der­kö­tél­hez erő­sí­tet­te. Le­te­kert né­hány mé­ter kö­te­let, el­vág­ta, és egy vil­lá­hoz kö­töz­te a hajó jobb ol­da­lán.

– Nem azt mond­ta, hogy a cápa ki tud­ja tép­ni a vil­lát? – kér­dez­te Brody.

– Ki­tép­he­ti ép­pen – fe­lel­te Quint. – De fo­ga­dok, hogy bele tu­dok vág­ni egy szi­gonyt, mi­előtt még elég szo­ros­ra húz­ná a kö­te­let. – Quint meg­fog­ta a ku­tya­lán­cot, fel­má­szott a far­desz­ká­ra, és ma­gá­val húz­ta a del­fint. Ki­vet­te a kést az övén lógó tok­ból. A bal ke­zé­ben maga elé tar­tot­ta a del­fint. Az­tán a jobb­já­val egy sor se­kély vá­gást ej­tett a del­fin ha­sán. Bű­zös, sö­tét fo­lya­dék szi­vár­gott az ál­lat­ból, és a víz­be cse­pe­gett. Quint a víz­be lök­te a del­fint, ki­eresz­tett vagy két mé­ter kö­te­let, az­tán a far­desz­ká­ra fek­tet­te, és erő­sen rá­ta­po­sott. A del­fin köz­vet­le­nül a fel­szín alatt le­be­gett, nem egé­szen két­mé­ter­nyi­re a ha­jó­tól.

– Elég kö­zel van – mond­ta Brody.

– Így kell csi­nál­ni – mond­ta Quint. – Nem sok­ra me­gyek vele, ha tíz mé­ter­re van.

– Mi­ért ta­pos a kö­té­len?

– Hogy egy hely­ben tart­sam a kis­öre­get. Nem aka­rom rög­zí­te­ni, ilyen kö­zel a ha­jó­hoz. Ha be­ven­né, és nem vol­na sem­mi fu­tá­sa, itt csap­kod­na, és da­ra­bok­ra zúz­na min­ket. – Quint a ma­gas­ba emel­te a szi­gonyt, és a cápa uszo­nyát fi­gyel­te.

A cápa kö­ze­lebb jött; még min­dig ide-oda in­gá­zott, de min­den egyes al­ka­lom­mal csök­kent va­la­mit a tá­vol­ság köz­te és a hajó kö­zött. Az­tán meg­állt, hat-nyolc mé­ter­re, és egy má­sod­per­cig úgy tűnt, moz­du­lat­la­nul he­ver a ví­zen, or­rát egye­ne­sen a hajó felé irá­nyít­va. A fa­rok a víz alá bu­kott, a hát­uszony hát­ra­csú­szott és el­tűnt, a ha­tal­mas fej fel­tor­nyo­sult; a száj lom­ha, vér­szom­jas vi­gyor­ra nyílt, a sze­mek fe­ke­te üres­ség­gel me­red­tek.

Brody néma bor­za­dállyal bá­mul­ta, úgy érez­te, ilyen le­het far­kas­sze­met néz­ni az ör­dög­gel.

– Hé, te hal! – ki­ál­tott Quint. A far­desz­kán állt, szét­ve­tett lá­bak­kal, a ke­zét a szi­gony­rúd­ra kul­csol­ta, ami a vál­lán nyu­go­dott. – Gye­re csak, nézd, mi van itt ne­ked!

A cápa még egy pil­la­na­tig úgy ma­radt a víz­ben, és fi­gyelt. Az­tán a feje hang­ta­la­nul a víz­be csú­szott, és el­tűnt.

– Hová megy? – kér­dez­te Brody.

– Jön már – fe­lel­te Quint. – Gye­re, te hal – do­rom­bol­ta. – Gye­re, te hal, itt a va­cso­rád. – A le­be­gő del­fin­re cél­zott a szi­gonnyal.

A hajó hir­te­len he­ve­sen ol­dalt dőlt. Quint lába alól ki­csú­szott a ta­laj, és ha­nyatt esett a far­desz­kán. A szi­gony hegy le­vált a rúd­ról, és na­gyot kop­pant a fe­dél­ze­ten. Brody meg­tán­to­ro­dott, és meg­pör­dült, ahogy el­for­dult a szék. Hoo­per el­vá­gó­dott, és ne­ki­esett a bal ol­da­li kor­lát­nak.

A del­fin­hez erő­sí­tett kö­tél meg­fe­szült és re­me­gett. A cso­mó, ami a vil­lá­hoz rög­zí­tet­te, úgy meg­szo­rult, hogy a kö­tél el­la­po­so­dott és a szá­lai pat­tog­tak. A vil­la alatt re­cseg­ni kez­dett a fa. Az­tán a kö­tél vissza­csa­pó­dott, meg­la­zult, és ott te­ke­re­dett a víz­ben a hajó mel­lett.

– Dö­göl­jek meg! – or­dí­tot­ta Quint.

– Mint­ha csak tud­ta vol­na, mire ké­szü­lünk – mond­ta Brody. – Mint­ha tud­ta vol­na, hogy csap­dát ál­lí­tot­tunk neki.

– Az is­ten ver­je meg! Soha éle­tem­ben nem lát­tam ilyet.

– Tud­ta, hogy ha fel­dön­ti ma­gát, hoz­zá­jut­hat a del­fin­hez.

– Frászt, egy­sze­rű­en csak be­cé­loz­ta a del­fint, és el­hi­báz­ta.

– Be­cé­loz­ta, az el­len­ke­ző ol­dal­ról? – kér­dez­te Hoo­per.

– Mind­egy, kár su­má­kol­ni – fe­lel­te Quint. – Akár­mit csi­nált is, be­vált.

– Mit gon­dol, hogy sza­ba­dult meg a ho­rog­tól? – kér­dez­te Brody. – Nem tép­te ki a vil­lát.

Quint oda­ment a jobb ol­da­li kor­lát­hoz, és húz­ni kezd­te, be­fe­lé a kö­te­let.

– Vagy egy­sze­rű­en el­ha­rap­ta a lán­cot, vagy… ahá, erre gon­dol­tam. – Át­ha­jolt a kor­lá­ton, és meg­mar­kol­ta a lán­cot. Be­húz­ta a fe­dél­zet­re. Sér­tet­len volt, a bi­lincs érin­tet­le­nül kap­cso­ló­dott a ho­rog­szem­hez. De maga a ho­rog tönk­re­ment. Az acél­szár nem volt gör­be. Majd­nem tel­je­sen ki­egye­ne­se­dett, csak kis hor­pa­dás je­lez­te a he­lyet, ahol egy­kor ívvé ko­vá­csol­ták.

– Te jó­sá­gos ég! – ki­ál­tott Brody. – Ezt a szá­já­val csi­nál­ta?

– Szé­pen ki­haj­lí­tot­ta, mi? – mond­ta Quint: – Va­ló­szí­nű­leg nem tar­tott to­vább egy-két má­sod­perc­nél.

Brody szé­dült, az ujj­he­gyei el­zsib­bad­tak. Le­ült a szék­be, mé­lye­ket lé­leg­zett, és pró­bál­ta vissza­foj­ta­ni a fel­tö­rő ré­mü­le­tet.

– Mit gon­dol, hova me­he­tett? – kér­dez­te Hoo­per. A ta­ton állt, és a vi­zet kém­lel­te.

– Itt van va­la­hol a kö­zel­ben – fe­lel­te Quint. – Úgy kép­ze­lem, vissza­jön. Az a del­fin nem volt több neki, mint egy szar­del­la egy tő­ke­hal­nak. Vissza­jön, még ke­res en­ni­va­lót. – Össze­il­lesz­tet­te a szi­gonyt, fel­te­ker­te a kö­te­let, és a far­desz­ká­ra rak­ta őket. – Csak vár­ni kell, és kész. És csa­liz­ni. Fel­kö­tö­zök még egy­pár ka­la­má­jót, és ki­ló­ga­tom őket.

Brody Quin­tet fi­gyel­te, ahogy az egyen­ként át­kö­töz­te a ka­la­má­jó­kat, és át­dob­ta őket a kor­lá­ton, a zsi­nó­ro­kat a vil­lák­hoz, a bottar­tók­hoz kö­töz­te, szin­te min­den­hez, ami­re egy­ál­ta­lán cso­mót tu­dott köt­ni. Mi­kor már vagy egy tu­cat ka­la­má­jó ló­gott a hajó kü­lön­bö­ző pont­ja­i­ról, kü­lön­bö­ző mély­sé­gek­ben, Quint fel­má­szott a len­gő­híd­ra, és le­ült.

A cá­fo­lat­ban re­mény­ked­ve, Brody meg­szó­lalt.

– Hát pe­dig ez tény­leg okos egy hal­nak néz ki.

– Okos vagy sem, gő­zöm sincs – mond­ta Quint. – De olyas­mi­ket csi­nál, amit éle­tem­ben hal még nem csi­nált. – El­hall­ga­tott, az­tán épp­úgy ma­gá­nak, mint Brody­nak, azt mond­ta: – De el­ka­pom a dö­göt. Az egy­szer biz­tos.

– Hogy le­het biz­tos ben­ne?

– Tu­dom, és kész. És most hagy­jon bé­kén.

Pa­rancs volt, nem ké­rés, és bár Brody sze­re­tett vol­na be­szél­ni – mind­egy, mi­ről, akár a cá­pá­ról is, csak el­te­rel­je a gon­do­la­ta­it az alat­tuk a mély­ség­ben ólál­ko­dó ször­nye­teg ké­pé­ről –, nem szólt töb­bet. Az órá­já­ra né­zett: ti­zen­egy múlt öt perc­cel.

Fél ti­zen­ket­tő­kor Brody éles pat­ta­nás­ra ri­adt. Quint le­ug­rott a len­gő­híd­ről, ke­resz­tül a fe­dél­ze­ten, fel a far­desz­ká­ra. Fel­kap­ta a szi­gonyt, a vál­lá­hoz emel­te, és a vi­zet für­kész­te.

– Mi a ros­seb volt ez? – kér­dez­te Brody.

– Vissza­jött.

– Hon­nan tud­ja? Mi volt ez a hang?

– A zsi­nór pat­tant. Be­kap­ta az egyik ka­la­má­jót.

– Mi­ért pat­tant? Mi­ért nem rág­ja el csak úgy?

– Nyil­ván rá se ha­ra­pott. Csak be­kap­ta, és a zsi­nór meg­fe­szült a fo­gai közt, ahogy be­csuk­ta a szá­ját. Va­la­hogy így – Quint ol­dal­ra rán­tot­ta a fe­jét –, és a zsi­nór el­sza­kadt.

– Hogy hall­hat­tuk a pat­ta­nást, ha a víz alatt pat­tant el?

– Nem a víz alatt pat­tant el, az ég sze­rel­mé­re! Itt pat­tant el, ni.

Quint a né­hány cen­tis ma­dzag­ra mu­ta­tott, ami er­nyed­ten fi­tye­gett a hajó kö­ze­pe tá­ján.

– Uh! – bor­zon­gott össze Brody. Ami­kor a zsi­nór­ma­rad­vány­ra né­zett, lát­ta, hogy egy má­sik zsi­nór – ki­csit fel­jebb a kor­lát men­tén – ugyan­úgy el­er­nyed. – Ott egy má­sik – mond­ta. Fel­állt, oda­ment a kor­lát­hoz, és be­húz­ta a zsi­nórt. – Pont alat­tunk le­het.

Quint meg­szó­lalt: – Na, ki akar fü­röd­ni?

– Te­gyük víz­re a ket­re­cet – mond­ta Hoo­per.

– Vic­cel? – kér­dez­te Brody.

– Nem. Ta­lán erre elő­jön.

– Maga meg a ket­rec­ben?

– Elő­ször nem. Nézzük meg, mit csi­nál. Mit szól hoz­zá, Quint?

– Fe­lő­lem – vá­la­szol­ta Quint. – Az még nem árt­hat, ha be­le­tesszük, és kü­lön­ben is meg­fi­zet­te. – Le­tet­te a szi­gonyt, és Hoo­per­ral együtt oda­ment a ket­rec­hez.

Ol­da­lá­ra bil­len­tet­ték a ket­re­cet, Hoo­per fel­nyi­tot­ta a te­te­jét, és be­má­szott. Ki­vet­te a lég­ző­ké­szü­lé­ket, az ada­go­lót, a szem­üve­get meg a neo­prén bú­vár­ru­hát, és a fe­dél­zet­re rak­ta őket. Újra fel­ál­lí­tot­ták a ket­re­cet, és oda­húz­ták a jobb ol­da­li kor­lát­hoz. – Van egy kis kö­te­le? – kér­dez­te Hoo­per. – Hoz­zá aka­rom köt­ni a ha­jó­hoz.

Quint le­ment a ka­bin­ba, és ki­ho­zott két te­kercs kö­te­let. Az egyi­ket hoz­zá­cso­móz­ták egy hát­só vil­lá­hoz, a má­si­kat egy­hez a hajó kö­ze­pén, az­tán a vé­gü­ket a ket­rec te­tő­rá­csá­hoz rög­zí­tet­ték.

– Oké – mond­ta Hoo­per. – Emel­jük át. – Fel­emel­ték a ket­re­cet, hát­ra­bil­len­tet­ték, és be­lök­ték a víz­be. Csak egy ki­csit me­rült el, a kö­te­lek pár mé­ter­re a víz alatt meg­ál­lí­tot­ták. Ott úszott, eny­hén emel­ked­ve és süllyed­ve a hul­lá­mok­ban. A há­rom fér­fi a kor­lát­nál állt, és a víz­be bá­mult.

– Mi­ből gon­dol­ja, hogy erre fel­jön? – kér­dez­te Brody.

– Nem mond­tam, hogy “fel“ – fe­lel­te Hoo­per, – Azt mond­tam, “elő“. Gon­do­lom, elő­jön, és szem­ügy­re ve­szi, hogy el­dönt­hes­se, meg akar­ja-e enni.

– Szart se érünk vele – mond­ta Quint. – Nem szúr­ha­tom meg, ha négy mé­ter­re van a víz alatt.

– Ha már egy­szer elő­ke­rül – mond­ta Hoo­per –, ta­lán fel is jön. Sem­mi más­sal nincs sze­ren­csénk.

De a cápa nem jött elő. A ket­rec za­var­ta­la­nul le­be­gett a víz­ben.

– Ott megy egy újabb ka­la­má­jó – mond­ta Quint, és elő­re mu­ta­tott – Ezek sze­rint még­is­csak itt van. – Ki­ha­jolt a kor­lá­ton, és ki­a­bált: – Az is­ten ver­jen meg, te hal! Gye­re ki, hadd eresszek be­léd egyet.

Ne­gyed­óra múl­va Hoo­per meg­szó­lalt: – Hát ak­kor – és le­ment a ka­bin­ba. Né­hány perc múl­va meg­je­lent egy víz­hat­lan tok­ba bur­kolt ka­me­rá­val és még va­la­mi­vel a ke­zé­ben, ami úgy né­zett ki, mint egy sé­ta­pál­ca, szíj­jal a vé­gén.

– Mit csi­nál? – kér­dez­te Brody.

– Le­me­gyek. Ta­lán erre elő­jön.

– El­vesz­tet­te azt az is­ten­ver­te eszét! Mi a fe­nét akar csi­nál­ni, ha elő­jön?

– Elő­ször csi­ná­lok róla egy­pár ké­pet. Az­tán meg­pró­bá­lom meg­öl­ni.

– Mi­vel, ha sza­bad kér­dez­nem

– Ez­zel. – Hoo­per fel­emel­te a bo­tot.

– Ezt jól ki­okos­kod­ta – mond­ta Quint gú­nyo­san vi­hog­va. – És ha nem megy, még min­dig meg­pró­bál­hat­ja ha­lál­ra csik­lan­doz­ni.

– Mi ez? – kér­dez­te Brody.

– Van, aki dur­ra­nó­bot­nak hív­ja. Van, aki rob­ba­nó­fej­nek. Min­den­eset­re egy víz alat­ti pus­ka. – Meg­húz­ta a bot két vé­gét, és az ket­té­vált. – Ide – mu­ta­tott egy kis üreg­re, ahol a bot szét­jött – be­le­tesz az em­ber egy ti­zen­ket­tes pus­ka­töl­tényt. – Ki­vett egy töl­tényt a zse­bé­ből, és az üreg­be tol­ta, az­tán újra össze­il­lesz­tet­te a bo­tot. – Az­tán, ha elég kö­zel ke­rül az em­ber a hal­hoz, meg­bö­ki vele, és a töl­tény el­sül. Ha jól ta­lál­ja el az em­ber – csak az agy az egyet­len biz­tos pont –, ak­kor meg­öli.

– Még egy ek­ko­ra ha­lat is?

– Azt hi­szem. Ha jól ta­lá­lom el.

– És ha nem? Mond­juk, hogy el­té­vesz­ti egy haj­szál­nyi­ra.

– Ez az, ami­től fé­lek.

– Hát én is fél­nék – mond­ta Quint. – Nem na­gyon csíp­ném, ha egy két­ezer ki­lós fel­hú­zott di­no­sza­u­rusz pró­bál­na meg­en­ni.

– Et­től nem tar­tok – mond­ta Hoo­per. – In­kább az iz­gat, hogy ha el­hi­bá­zom, eset­leg el­ri­asz­tom vele. Va­ló­szí­nű­leg le­me­rül­ne, és soha nem tud­nánk meg, hogy meg­dög­lött-e vagy sem.

– Amíg újra fel nem fal va­la­kit – je­gyez­te meg Brody.

– Úgy van.

– Maga tisz­tá­ra be­go­lyó­zott – mond­ta Quint.

– Tény­leg, Quint? Ma­gá­nak nincs va­la­mi nagy si­ke­re en­nél a hal­nál. Itt csü­csül­het­nénk egy hó­na­pig, és les­het­nénk, hogy za­bál­ja a csa­li­ját az or­runk előtt.

– Fel­jön – mond­ta Quint. – Je­gyez­ze meg, amit mon­dok.

– Maga rég meg­hal vég­el­gyen­gü­lés­ben, mire ez fel­jön, Quint. Ez a cápa túl­járt a maga eszén. Nem tart­ja be a já­ték­sza­bá­lyo­kat.

Quint Hoo­per­ra né­zett, és nyu­godt han­gon azt mond­ta: – A mes­ter­sé­gem­re akar ta­ní­ta­ni, kis­fi­am?

– Nem. De ál­lí­tom, hogy ez a cápa több, mint ami­vel meg tud bir­kóz­ni.

– Na, ne mond­ja, kis­fi­am. Úgy gon­dol­ja, maga több­re ké­pes Quint­nél?

– Ne­vez­ze, ahogy akar­ja. Azt hi­szem, meg tu­dom ölni ezt a cá­pát.

– Nagy­sze­rű. Hát csak tes­sék, itt a nagy al­ka­lom.

Brody meg­szó­lalt: – Ne szó­ra­koz­za­nak. Nem hagy­hat­juk, hogy le­száll­jon eb­ben az izé­ben.

– Maga mit üti bele az or­rát? – mor­dult rá Quint. – Ahogy el­né­zem, nem na­gyon bán­ná, ha le­men­ne, és nem jön­ne föl töb­bet. Ak­kor leg­alább nem tud­ná…

– Fog­ja be a po­fá­ját! – Brody ér­zé­sei össze­ku­szá­lód­tak. Az agyá­nak egy ré­sze nem­igen tö­rő­dött vele, hogy Hoo­per él-e vagy hal, még ta­lán tet­szett vol­na is neki az a le­he­tő­ség, hogy Hoo­per meg­hal. De az ef­fé­le bosszú elég­gé ké­tes ér­té­kű lett vol­na, és mél­tat­lan hoz­zá. Tény­leg kí­ván­hat­ja egy em­ber ha­lá­lát? Nem, egye­lő­re nem.

– Raj­ta – mond­ta Quint Hoo­per­nak. – Száll­jon be.

– Azon­nal. – Hoo­per le­vet­te az in­gét, a sa­ru­ját és a nad­rág­ját, és el­kezd­te fel­húz­ni a lá­bá­ra bú­vár­ru­há­ját. – Ha lent va­gyok – mond­ta, mi­köz­ben a kar­ját be­le­eről­tet­te a fel­ső­rész gu­mi­uj­ja­i­ba –, áll­ja­nak ide, és tart­sák szem­mel. Ta­lán hasz­nál­ni tud­ják a pus­kát, ha elég kö­zel ke­rül a fel­szín­hez. – Quint­re né­zett. – Ké­szen áll­hat a szi­gonnyal is… ha akar.

– Az az én dol­gom – mond­ta Quint. – Tö­rőd­jön a ma­gá­é­val.

Mi­kor föl­öl­tö­zött, Hoo­per az oxi­gén­pa­lack nya­ká­ra il­lesz­tet­te a sza­bá­lyo­zót, meg­szo­rí­tot­ta a rög­zí­tő szár­nyas­csa­vart, és ki­nyi­tot­ta a lég­sze­le­pet. Ket­tőt szip­pan­tott a tar­tály­ból, hogy biz­to­san jön-e a le­ve­gő.

– Se­gít­sen fel­ven­ni, jó? – szólt Brody­nak.

Brody fel­emel­te a pa­lac­kot, és tar­tot­ta, míg Hoo­per be­le­bújt a szí­jak­ba, és egy har­ma­di­kat a de­re­ka köré erő­sí­tett. A fe­jé­re tet­te a szem­üve­get.

– Ne­he­zé­ket kel­lett vol­na hoz­nom – mond­ta Hoo­per.

– Egy kis jó­zan észt kel­lett vol­na hoz­nia – je­gyez­te meg Quint.

Hoo­per a jobb csuk­ló­já­ra kul­csol­ta a rob­ba­nó­fej vé­gén levő hur­kot, jobb ke­zé­be fog­ta a ka­me­rát.

– Oké – mond­ta. Oda­ment a kor­lát­hoz. – Ha mind­ket­ten meg­fog­nak egy-egy kö­te­let és meg­húz­zák, ak­kor a ket­rec föl­jön a fel­szín­re. Ki­nyi­tom a te­te­jét, be­le­má­szok, az­tán el­en­ged­he­tik. A kö­te­lek meg­tart­ják. Nem hasz­ná­lom az úszó tar­tá­lyo­kat, ha­csak va­la­me­lyik kö­tél el nem sza­kad.

– Vagy el nem rág­ják – mond­ta Quint.

Hoo­per Quint­re né­zett, és el­mo­so­lyo­dott: – Kösz a fi­gyel­mes­sé­get.

Quint és Brody meg­húz­ták a kö­te­le­ket: a ket­rec fel­emel­ke­dett a víz­ben. Ami­kor a te­tő­nyí­lás át­tör­te a fel­színt, Hoo­per meg­szó­lalt: – Oké, jó lesz. – Be­le­kö­pött a szem­üveg­be, szét­dör­zsöl­te raj­ta a nyá­lat, az ar­cá­ra il­lesz­tet­te. Hát­ra­nyúlt az ada­go­ló­cső­ért, a szá­já­ba vet­te a csu­to­rát, és lé­leg­zett egyet. Át­ha­jolt a kor­lá­ton, fél­re­tol­ta a re­teszt a te­tő­nyí­lá­son, fel­haj­tot­ta a rá­csot. Fel­tér­delt a kor­lát­ra, majd meg­állt. Ki­vet­te a csu­to­rát a szá­já­ból, és meg­szó­lalt: – El­fe­lejt­tet­tem va­la­mit. – Az or­rát be­fed­te a bú­vár­szem­üveg, a hang­ja tom­pa volt és vas­tag. Ke­resz­tül­ment a fe­dél­ze­ten, és fel­emel­te a nad­rág­ját. A zse­bek­ben ko­to­rá­szott, míg vé­gül meg­ta­lál­ta, amit ke­re­sett. Ki­nyi­tot­ta a cip­zárt a bú­vár­ru­hán.

– Mi az? – kér­dez­te Brody.

Hoo­per egy ezüst­be fog­lalt cá­pa­fo­gat tar­tott a ke­zé­ben. Pont olyan volt, mint ami­lyet El­len­nek aján­dé­ko­zott. Be­csúsz­tat­ta a ru­há­já­ba; és fel­húz­ta a cip­zárt.

– So­sem le­het tud­ni – mond­ta mo­so­lyog­va. Újra ke­resz­tül­ment a fe­dél­ze­ten, a szá­já­ba vet­te a csu­to­rát, és fel­tér­delt a kor­lát­ra. Mé­lyet lé­leg­zett, és le­bu­kott a víz­be a nyi­tott te­tőn ke­resz­tül. Brody fi­gyel­te, ahogy le­me­rül, és azon töp­ren­gett, va­jon tény­leg meg akar­ja-e tud­ni az iga­zat Hoo­per­ról és El­len­ről.

Hoo­per le­fé­kez­te ma­gát, mi­előtt a ket­rec fe­ne­ké­re ért. Buk­fen­ce­zett egyet, az­tán fel­állt. Ki­nyúlt a te­tő­nyí­lás felé, és be­csuk­ta. Az­tán fel­né­zett Brody­ra, össze­érin­tett hü­velyk- és mu­ta­tó­uj­já­val in­tett, hogy oké, és le­bu­kott.

– Gon­do­lom, el­ereszt­het­jük – mond­ta Brody. El­en­ged­ték a kö­te­le­ket, és hagy­ták me­rül­ni a ket­re­cet; kö­rül­be­lül egy mé­ter­re volt a fel­szín­től.

– Fog­ja a pus­kát – mond­ta Quint. – Ott van lenn, az áll­vá­nyon. Meg van tölt­ve. – Fel­má­szott a far­desz­ká­ra, és a vál­lá­hoz emel­te a szi­gonyt.

Brody le­ment a ka­bin­ba, meg­ta­lál­ta a pus­kát, és vissza­si­e­tett a fe­dél­zet­re. Meg­néz­te a zá­rat, és ki­biz­to­sí­tot­ta.

– Mennyi le­ve­gő­je le­het? – kér­dez­te.

– Nem tu­dom – mond­ta Quint. – Akár­mennyi le­gyen is, két­lem, hogy ide­je len­ne el­hasz­nál­ni.

– Le­het, hogy iga­za van. De ép­pen maga mond­ta, hogy ezek­nél a ha­lak­nál so­sem le­het tud­ni.

– Igen, de ez más. Mint­ha a tűz­be rak­ná a ke­zét, és re­mél­né, hogy nem ége­ti meg. Ép­eszű em­ber ilyet nem csi­nál.

Oda­lenn Hoo­per várt, míg a me­rü­lés­től ke­let­ke­zett bu­bo­ré­kok el­osz­la­nak. Víz ke­rült a szem­üve­gé­be, ezért hát­ra­haj­tot­ta a fe­jét, le­szo­rí­tot­ta a szem­üveg lap­ját, és ad­dig fújt az or­rán ke­resz­tül, míg a szem­üveg ki nem tisz­tult. Hig­gadt­nak és de­rűs­nek érez­te ma­gát. Az a faj­ta át­ha­tó sza­bad­ság­ér­zet és könnyű­ség lett úrrá raj­ta, ami min­dig el­fog­ta, ha bú­vár­ko­dott. Egye­dül volt a csen­des kék­ség­ben, amit át­szőt­tek a ví­zen tán­co­ló nap­su­gár fe­hér csík­jai. Az egyet­len zaj a sa­ját lé­leg­ze­te volt – mély, tom­pa hang, ahogy be­szív­ta a le­ve­gőt, és a bu­bo­ré­kok lágy do­bo­lá­sa, ahogy ki­fúj­ta. Vissza­tar­tot­ta a le­ve­gőt, és tö­ké­le­tes volt a csend. Ne­he­zék nél­kül túl­sá­go­san könnyű volt, a rá­csok­ba kel­lett ka­pasz­kod­nia, ha nem akar­ta, hogy az oxi­gén­pa­lack a ket­rec te­te­jé­be üt­köz­zön. Meg­for­dult, és fel­né­zett a hajó tör­zsé­re: a szür­ke tö­meg ott volt fö­löt­te, las­san him­bá­ló­dzott a hul­lá­mo­kon. Elő­ször za­var­ta a ket­rec. Hely­hez kö­töt­te, kor­lá­toz­ta, meg­aka­dá­lyoz­ta ben­ne, hogy za­var­ta­la­nul él­vez­ze a víz alat­ti moz­gás örö­mét. De az­tán eszé­be ju­tott, mi­ért van itt, és há­lás volt érte.

Kö­rül­né­zett, a cá­pát ke­res­te. Tud­ta, hogy nem ül­het a hajó alatt, ahogy Quint gon­dol­ta, Egyéb­ként sem “ül­he­tett“ se­hol, nem pi­hen­he­tett moz­du­lat­la­nul. Mo­zog­ni kel­lett az élet­ben ma­ra­dás­hoz.

Az éles nap­sü­tés el­le­né­re a za­va­ros víz­ben elég rosszul, ta­lán csak tíz mé­ter­re le­he­tett lát­ni. Hoo­per las­san kör­be­for­gott, meg­pró­bált át­ha­tol­ni a ho­mály ha­tá­rán, igye­ke­zett el­kap­ni a leg­ki­sebb vil­la­nást vagy moz­gást. A hajó alá né­zett, ahol a víz kék­ből szür­ké­be, majd fe­ke­té­be for­dult. Sem­mi. Meg­néz­te az órá­ját, és úgy szá­mí­tot­ta, hogy ha jól gaz­dál­ko­dik a le­ve­gő­vel, még leg­alább egy fél­órát ide­lenn ma­rad­hat.

Az áram­lás be­so­dort egy ka­la­má­jót a ket­rec rá­csai közt, a kis hal a zsi­nór rán­tá­sá­tól Hoo­per ar­cá­nak üt­kö­zött. Ki­tol­ta a ket­rec­ből.

Le­né­zett maga alá, és ép­pen kez­dett el­for­dul­ni, ami­kor hi­te­len vissza­kap­ta a te­kin­te­tét. Ott volt a cápa. Las­san, mél­tó­ság­tel­je­sen emel­ke­dett fel a mély­kék ho­mály­ból. Min­den lát­ha­tó eről­kö­dés nél­kül jött fel­fe­lé, a ha­lál an­gya­la­ként sik­lott az el­ren­delt ta­lál­ko­zó­ra.

Hoo­per meg­ba­bo­náz­va bá­mul­ta, ösz­tö­nei me­ne­kü­lés­re kész­tet­ték, de kép­te­len volt meg­moz­dul­ni. Ami­kor a cápa kö­ze­lebb ért, a fi­a­tal­em­ber meg­cso­dál­ta a szí­ne­it: a fel­szí­nen lá­tott dur­va bar­nás­szür­ke el­tűnt. A ha­tal­mas test fel­ső ré­sze ri­deg, fé­mes szür­ke volt, ké­kes­be for­dult, ahol a nap su­ga­rai ér­ték. Az ol­dal­vo­nal alatt bár­so­nyos, kí­sér­te­ti­es fe­hér.

Hoo­per fel akar­ta emel­ni a film­fel­ve­vőt, de a kar­ja nem en­ge­del­mes­ke­dett. Egy pil­la­nat, mond­ta ma­gá­ban, mind­járt.

A cápa hang­ta­la­nul, mint az ár­nyék, kö­ze­lebb úszott, Hoo­per hát­ra­hú­zó­dott. A hal feje alig né­hány láb­nyi­ra volt a ket­rec­től, ami­kor meg­for­dult, és kez­dett el­vo­nul­ni Hoo­per sze­me előtt – kö­zö­nyö­sen, mint­ha csak büsz­kén tár­ná elő fel­mér­he­tet­len tö­me­gét és ere­jét. Elő­ször az orr sik­lott tova, az­tán az áll­ka­pocs, la­zán és mo­so­lyog­va, ben­ne egyik sor fű ré­szes há­rom­szög a má­sik után. Az­tán a fe­ke­te, fe­ne­ket­len szem, mint­ha csak őrá cél­zott vol­na. A ko­pol­tyúk lük­tet­tek –, vér­te­len se­bek az acé­los bő­rön.

Hoo­per té­to­ván ki­nyúlt a rá­csok kö­zött, és meg­érin­tet­te a hal lá­gyé­kát. Hi­deg volt és ke­mény, nem volt ta­pa­dós, ha­nem sima, mint a mű­anyag. Hagy­ta, hogy az uj­jai ci­ró­gas­sák a húst – vé­gig a mell­uszo­nyok, majd a ha­su­szo­nyok men­tén egé­szen a me­rev, vas­tag ne­mi­szerv-nyúl­vá­nyo­kig – míg vé­gül (a cá­pá­nak szin­te nem akart vége sza­kad­ni) a len­dü­lő fa­rok fél­re­sö­pör­te a ke­zét. A hal to­vább tá­vo­lo­dott a ket­rec­től. Hoo­per tom­pa puk­ka­ná­so­kat hal­lott, és há­rom egye­nes bu­ho­rék­csí­kot pil­lan­tott meg, amint a fel­szín­ről a mély­be ha­sí­ta­nak, majd le­las­sul­nak és meg­áll­nak, jó­val a cápa fe­lett. Go­lyók. Még nem, mond­ta ma­gá­nak. Még egy me­ne­tet, fény­ké­pez­ni. A hal for­dul­ni kez­dett, meg­dőlt, a gu­mi­sze­rű mell­uszo­nyok szö­ge meg­vál­to­zott.

– Mi az is­tent csi­nál ez oda­lenn? – kér­dez­te Brody. – Mi­ért nem böki meg az­zal a pus­ká­val?

Quint nem vá­la­szolt. Ott állt a far­desz­kán, uj­ja­it a szi­gony­ra kul­csol­ta, és a víz­re me­redt.

– Gye­re föl, te hal – mond­ta. – Gye­re szé­pen Quint­hez.

– Lát­ja? – kér­dez­te Brody. – Mit csi­nál?

– Sem­mit. Leg­alább­is ed­dig.

A cápa ki­úszott Hoo­per lá­tó­kö­ré­ből – ezüs­tös-szür­ke kí­sér­tet­ként de­ren­gett, ahogy las­san kör­be­vo­nult; Hoo­per fel­emel­te a ka­me­rát, és meg­nyom­ta a gom­bot. Tud­ta, hogy kár­ba vész a film, ha­csak újra meg nem je­le­nik a hal, de el akar­ta kap­ni, ahogy az óri­á­si test elő­buk­kan a ho­mály­ból.

A ke­re­sőn ke­resz­tül lát­ta, hogy a hal felé for­dul. Gyor­san kö­ze­le­dett, he­ves fark­csa­pá­sok­kal tol­ta ma­gát elő­re, a szá­ja ki­nyílt és be­csu­kó­dott, mint­ha csak le­ve­gő­ért kap­kod­na. Hoo­per fel­emel­te a jobb ke­zét, hogy éles­re ál­lít­sa a ké­pet. Ne fe­lejtsd el vissza­ál­lí­ta­ni, mond­ta ma­gá­nak, ha meg­for­dul.

De a cápa nem for­dult meg. Rán­gás fu­tott vé­gig a tes­tén, ahogy a ket­rec­re tá­madt. Fej­jel ment neki a ket­rec­nek, az or­rá­val be­tört két rács kö­zött, és széj­jel­fe­szí­tet­te őket. Az orr ne­ki­üt­kö­zött Hoo­per mel­lé­nek, és hát­ra­lök­te. A ka­me­ra ki­esett a ke­zé­ből, és a csu­to­ra ki­ug­rott a szá­já­ból. A cápa az ol­da­lá­ra for­dult, és a ver­de­ső fa­rok bel­jebb eről­tet­te a ha­tal­mas tes­tet a ket­rec­be. Hoo­per a csu­to­rá­ért kap­ko­dott, de nem ta­lál­ta. A mel­le gör­csö­sen össze­rán­dult a le­ve­gő­hi­ány­tól.

– Tá­mad! – si­kol­tot­ta Brody. Meg­ra­gad­ta az egyik rög­zí­tő­kö­te­let, és húz­ni kezd­te, két­ség­be­eset­ten igye­ke­zett ki­emel­ni a ket­re­cet.

– A ro­hadt kur­va anyá­dat! – or­dí­tot­ta Quint.

– Dob­ja el! Dob­ja el!

– Nem tu­dom! Ki kell jön­nie a fel­szín­re. Gye­re, te ör­dög! Te át­ko­zott po­kol­faj­zat!

A cápa hát­ra­fe­lé ki­csú­szott a ket­rec­ből, és éles ív­ben jobb­ra for­dult. Hoo­per a feje mögé nyúlt, meg­ta­lál­ta az ada­go­ló­csö­vet, és kö­vet­te a ke­zé­vel, míg el nem érte a csu­to­rát. A szá­já­ba vet­te, el­fe­lej­tett előbb ki­lé­le­gez­ni, és le­ve­gő­ért ka­pott. Víz ment a szá­já­ba, ful­dok­lott és hör­gött, míg vé­gül a csu­to­ra ki­tisz­tult, és gör­csö­sen be­szip­pant­hat­ta a le­ve­gőt. Ek­kor vet­te ész­re a szé­les rést a rá­csok kö­zött, és az óri­á­si fe­jet, amint ke­resz­tül­tör raj­ta. A feje fölé emel­te a ke­zét, és a nyí­lás felé ta­po­ga­tó­zott.

A cápa ne­ki­fe­szült a rá­csok köz­ti rés­nek, és min­den egyes fark­csa­pás­sal szé­le­sebb­re tá­gí­tot­ta. Hoo­per a ket­rec há­tá­nak la­pul­va lát­ta, hogy a száj ki­nyí­lik, és fe­lé­je kap. Eszé­be ju­tott a rob­ba­nó­fej, és meg­pró­bál­ta le­eresz­te­ni a jobb kar­ját, hogy meg­mar­kol­ja. A cápa újra elő­re­tört, és Hoo­per meg­sem­mi­sü­lő bor­za­lom­mal lát­ta, hogy a száj el­éri.

Az áll­kap­csok össze­zá­rul­tak a tör­zsén. Hoo­per ször­nyű nyo­mást ér­zett, mint­ha össze­pré­sel­nék a be­le­it, ök­lé­vel a fe­ke­te szem­be vá­gott. A cápa rá­ha­ra­pott, és az utol­só, amit Hoo­per lá­tott, mi­előtt meg­halt, a rá­me­re­dő fe­ke­te szem volt, a sa­ját vére fel­hő­jén ke­resz­tül.

– El­kap­ta! – or­dí­tott Brody. – Csi­nál­jon va­la­mit!

– Vége – mond­ta Quint.

– Hon­nan tud­ja? Ta­lán meg tud­juk men­te­ni!

– Ez az em­ber ha­lott.

A cápa Hoo­per­ral a szá­já­ban ki­hát­rált a ket­rec­ből. Az­tán össze­rán­dult, csa­pott egyet a far­ká­val, és szá­já­ban a zsák­mánnyal a ma­gas­ba lök­te ma­gát.

– Fel­jön! – ki­ál­tot­ta Brody.

– Fog­ja a pus­kát! – Quint do­bás­ra fe­szí­tet­te a kar­ját. A cápa a ha­jó­tól öt mé­ter­re tör­te át a fel­színt, és ha­tal­mas víz­su­gár­ral szö­kött a le­ve­gő­be. Az alatt a né­hány má­sod­perc alatt, míg a cápa a víz fe­lett volt, Brody mint­ha Hoo­per üve­ges, ha­lott sze­me­it lát­ta vol­na, tág­ra me­red­ve a bú­vár­szem­üveg alatt. A cápa győ­zel­me­sen és fe­nye­ge­tő­en, mint­ha ha­lá­los bosszú­ra pro­vo­kál­na, egy pil­la­nat­ra meg­állt a le­ve­gő­ben.

Ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban Brody a pus­ka után ka­pott, és Quint el­dob­ta a szi­gonyt. A cél­pont óri­á­si volt, a hegy nagy­sá­gú fe­hér has, és a tá­vol­ság sem volt túl­sá­go­san nagy egy si­ke­res do­bás­hoz a víz fe­lett. De ami­kor Quint do­bott, a cápa kez­dett vissza­csúsz­ni a víz­be, és a szi­gony fö­löt­te su­hant el.

A cápa még egy má­sod­per­cig a fel­szí­nen ma­radt. Hoo­per holt­tes­te ki­ló­gott a szá­já­ból.

– Lő­jön! – or­dí­tott Quint. – Az is­ten sze­rel­mé­re, lő­jön!

Brody cél­zás nél­kül tü­zelt. Az első két lö­vés a hal előtt érte a vi­zet: Brody bor­zad­va lát­ta, hogy a har­ma­dik Hoo­per nya­kát ta­lál­ta el.

– Ide azt a ro­hadt pus­kát! – mond­ta Quint, és ki­tép­te Brody ke­zé­ből. Egyet­len gyors moz­du­lat­tal a vál­lá­hoz emel­te a fegy­vert, és le­adott két lö­vést. De a cápa, egy utol­só üres pil­lan­tás­sal, már me­rül­ni kez­dett. A go­lyók ár­tal­mat­la­nul csob­ban­tak az ör­vény­be, amit maga után ha­gyott.

Mint­ha a cápa nem is járt vol­na arra. Sem­mi zaj nem hal­lat­szott, csak a szel­lő su­so­gá­sa. A fel­szín­ről sér­tet­len­nek tűnt a ket­rec. Az egyet­len kü­lönb­ség, hogy Hoo­per nem volt töb­bé.

– Most mit csi­ná­lunk? – kér­dez­te Brody. – Az is­ten ne­vé­ben, mit te­he­tünk még? Akár vissza is for­dul­ha­tunk.

– Vissza­for­du­lunk – mond­ta Quint. – Egye­lő­re.

– Egye­lő­re? Hogy érti? Nem te­he­tünk sem­mit. Ez a cápa több, mint ami­vel el­bí­runk. Nem va­ló­sá­gos lény. Túl­vi­lá­gi ször­nye­teg.

– Mi van, em­ber, le­győz­ték?

– Le­győz­tek. Nem te­he­tünk mást, mint vá­runk, hogy is­ten vagy a ter­mé­szet, vagy akár­mi, ami ezt mű­ve­li ve­lünk, úgy dönt, hogy elég volt. Em­ber ez­zel nem bír.

– Én igen – mond­ta Quint. – Meg­ölöm ezt a fe­ne­va­dat.

– Nem tu­dom, sze­rez­he­tek-e még pénzt, azok után, ami ma tör­tént.

– Tart­sa meg a pén­zét. Ez már nem pénz kér­dé­se.

– Hogy érti? – Brody Quint­re né­zett, aki a ta­ton állt, és azt a pon­tot bá­mul­ta, ahol a hal el­tűnt, mint­ha arra vár­na, hogy bár­mely perc­ben vissza­tér, az össze­m­ar­can­golt hul­lá­val a szá­já­ban. A ten­gert ku­tat­ta, egy újabb össze­csa­pás­ra só­vá­rog­va.

– Meg­ölöm azt a ha­lat – is­mé­tel­te Quint. – Ha akar­ja, jön, ha akar­ja, ott­hon ma­rad. De én meg­ölöm.

Brody a sze­mé­be né­zett. Te­kin­te­te fe­ke­té­nek és fe­ne­ket­len­nek tűnt, akár­csak a cá­páé.

– El­jö­vök – mond­ta Brody. – Gon­do­lom, nincs más vá­lasz­tá­som.

– Nincs – mond­ta Quint. – Nincs más vá­lasz­tá­sunk. – Ki­vet­te a kést a tok­já­ból, és Brody felé nyúj­tot­ta. – Itt van. Vág­ja le a ket­re­cet, és gye­rünk in­nét.

 

Mi­után ki­kö­töt­ték a ha­jót a dokk­ban, Brody a ko­csi­já­hoz in­dult. A dokk vé­gén te­le­fon­fül­ke volt, Brody meg­állt mel­let­te, még kí­sér­tet­te az a gon­do­lat, hogy fel­hív­ja Daisy Wic­kert. De el­ve­tet­te az öt­le­tet, és to­vább­ment a ko­csi felé. Mi­nek? – gon­dol­ta. – Ha volt is va­la­mi, most már vége.

Ami­kor Amity felé kö­ze­le­dett, még­is azon töp­ren­gett, va­jon ho­gyan fo­gad­ta El­len, ami­kor a part­őr­ség fel­hív­ta Hoo­per ha­lál­hí­ré­vel. Quint rá­di­ón üzent a part­őr­ség­nek, mi­előtt el­in­dul­tak be­fe­lé, és Brody meg­kér­te az ügye­le­test, hív­ja fel El­lent, és mond­ja meg, hogy leg­alább ő ép­ség­ben van.

Mire Brody ha­za­ér­ke­zett, El­len rég ki­sír­ta ma­gát. Gé­pi­e­sen zo­ko­gott, ta­lán nem is Hoo­pert gyá­szol­ta, in­kább ke­se­rű­sé­gé­ben és két­ség­be­esé­sé­ben sírt az újabb ha­lál­eset mi­att. Larry Vaughan tá­vo­zá­sa­kor szo­mo­rúbb volt, hi­szen Larry ked­ves és kö­ze­li jó ba­rát volt. Hoo­per “sze­re­tő“ volt, és az is csak a szó leg­tá­gabb ér­tel­mé­ben. El­len nem sze­ret­te őt. Fel­hasz­nál­ta, és há­lás volt neki az él­mé­nyért, nem ér­zett irán­ta el­kö­te­le­zett­sé­get. Ter­mé­sze­te­sen saj­nál­ta, hogy ha­lott, ugyan­úgy, ahogy saj­nál­ta vol­na, ha a báty­ja, Da­vid ha­lál­hí­rét hall­ja. Mind­ket­tő­jük­re úgy gon­dolt már, mint a tá­vo­li múlt erek­lyé­i­re.

Hal­lot­ta, hogy Brody ko­csi­ja be­áll a fel­já­ró­ra, és ki­nyi­tot­ta a hát­só aj­tót. Úr­is­ten, mi­lyen meg­gyö­tört, gon­dol­ta, amint a fér­fi kö­ze­le­dett a ház felé. A sze­me vö­rös volt és be­esett: egy ki­csit meg­gör­nyedt já­rás köz­ben. El­len meg­csó­kol­ta az aj­tó­ban.

– Úgy né­zel ki, mint aki­nek jól jön­ne egy po­hár ital – mond­ta.

– Az igen – Brody be­ment a nap­pa­li­ba, be­le­ros­kadt az egyik fo­tel­ba.

– Mit kérsz?

– Mind­egy. Csak erős le­gyen.

El­len ki­ment a kony­há­ba, meg­töl­tött egy po­ha­rat fé­lig vod­ká­val, fé­lig na­rancs­lé­vel, be­vit­te a fér­jé­nek. Le­ült a szék kar­fá­já­ra, vé­gig­húz­ta a ke­zét Brody ha­ján. El­mo­so­lyo­dott, és azt mond­ta: – Itt a ko­pasz fol­tod. Olyan ré­gen nem érin­tet­tem már meg, hogy el is fe­lejt­kez­tem róla.

– Cso­dá­lom, hogy egy­ál­ta­lán ma­radt va­la­mi ha­jam. Úr­is­ten, sose le­szek olyan öreg, mint ami­lyen­nek ma ér­zem ma­gam.

– El­hi­szem. Hát, most már vége.

– Bár­csak úgy vol­na – mond­ta Brody. – Is­te­nem­re, bár­csak.

– Hogy­hogy? Vége van, nem? Már nincs mit ten­ni.

– Hol­nap ki­me­gyünk. Hat­kor.

– Vic­celsz.

– Bár vic­cel­nék.

– Mi­ért? – El­len meg­döb­bent. – Mit kép­zelsz, mit te­het­né­tek még?

– Meg­fog­juk a cá­pát. És meg­öl­jük.

– Te hi­szel eb­ben?

– Nem tu­dom biz­to­san. De Quint hisz ben­ne. Űr­is­ten, mennyi­re hisz.

– Ak­kor hadd men­jen. Hal­jon csak meg egye­dül.

– Nem te­he­tem.

– Mi­ért?

– Ez a kö­te­les­sé­gem.

– Ez nem kö­te­les­sé­ged! – El­len ma­gán­kí­vül volt a ré­mü­let­től; könnyek gyűl­tek a sze­mé­be.

Brody gon­dol­ko­zott egy pil­la­na­tig, az­tán meg­szó­lalt: – Nem, iga­zad van.

– Ak­kor mi­ért?

– Nem hi­szem, hogy meg tu­dom ma­gya­ráz­ni. Nem hi­szem, hogy tu­dom.

– Bi­zo­nyí­ta­ni akarsz va­la­mit?

– Ta­lán. Nem tu­dom. Ko­ráb­ban nem érez­tem így. Mi­után Hoo­per meg­halt, kész vol­tam fel­ad­ni.

– És mi­től gon­dol­tad meg ma­gad?

– Quint­től, azt hi­szem.

– Úgy ér­ted, ha­gyod, hogy meg­mond­ja, mit csi­nálj?

– Nem. Nem mon­dott ne­kem sem­mit. Csak va­la­mi ér­zés fo­gott el. Nem tu­dom meg­ma­gya­ráz­ni. De fel­ad­ni nem meg­ol­dás. Nem vet vé­get sem­mi­nek.

– Mi­ért olyan fon­tos bár­mi­nek vé­get vet­ni?

– Több ok­ból, azt hi­szem. Quint úgy érzi, hogy ha nem öli meg a cá­pát, min­den ha­zug­ság, ami­ben hisz.

– És te?

Brody mo­so­lyog­ni pró­bált: – Én, azt hi­szem, csak egy fel­pisz­kált zsa­ru va­gyok.

– Ne szó­ra­kozz ve­lem! – ki­a­bál­ta El­len, és könnyek tör­tek fel a sze­mé­ből. – Mi lesz ve­lem és a gye­re­kek­kel? Meg aka­rod ölni ma­gad?

– Nem, az is­te­nért. Csak…

– Azt gon­do­lod, hogy a te hi­bád. Azt hi­szed, te vagy a fe­le­lős.

– Fe­le­lős, mi­ért?

– Azért a kis­fi­ú­ért meg az öreg­em­be­rért. Azt hi­szed, ha meg­öli­tek a cá­pát, az min­dent hely­re­hoz. Bosszút akarsz áll­ni.

Brody só­haj­tott.

– Le­het. Nem tu­dom. Úgy ér­zem… Azt hi­szem, az egyet­len mód, hogy ez a vá­ros új­ra­éled­jen, ha meg­öl­jük azt a fe­ne­va­dat.

– És meg akarsz hal­ni, azért, hogy…

– Ne be­szélj hü­lye­sé­ge­ket! Nem aka­rok meg­hal­ni. Nem aka­rok – ha már ezt a ki­fe­je­zést aka­rod hasz­nál­ni – még csak ki­men­ni sem arra a ro­hadt ha­jó­ra. Azt hi­szed, szó­ra­ko­zom oda­kinn? Úgy be va­gyok szar­va egy­foly­tá­ban, hogy alig lá­tok.

– Ak­kor mi­ért mész? – El­len kö­nyör­gött, ri­mán­ko­dott hoz­zá. – Hát soha nem gon­dolsz más­ra, csak ma­gad­ra?

Brodyt meg­hök­ken­tet­te az ön­zés vád­ja. Eszé­be se ju­tott, hogy Önző len­ne, hogy csak a ve­zek­lés sze­mé­lyes vá­gya ve­zé­rel­né.

– Sze­ret­lek – mond­ta. – Tu­dod… akár­mi tör­tén­jék is.

– Hát per­sze – mond­ta El­len ke­se­rű­en. – Ó, hát per­sze.

Né­mán et­ték meg a va­cso­rát. Ami­kor be­fe­jez­ték, El­len össze­szed­te az edényt, el­mo­so­ga­tott, és fel­ment a há­ló­szo­bá­ba. Brody kör­be­ment a nap­pa­li­ban, és el­ol­tot­ta a lám­pá­kat. Ami­kor a kap­cso­ló felé nyúlt, hogy le­olt­sa a hall­ban a vil­lanyt, lé­pé­se­ket hal­lott a be­já­ra­ti aj­tó­nál. Ki­nyi­tot­ta. Me­adows állt a kü­szö­bön.

– Jé, Harry – mond­ta – Gye­re be.

– Nem – fe­lel­te Me­adows. – Túl késő van. Csak ezt akar­tam be­ad­ni út­köz­ben. – Bar­na bo­rí­té­kot nyúj­tott Brody felé.

– Mi ez?

– Nyisd ki, és nézd meg. Hol­nap majd be­szé­lünk. – Me­adows meg­for­dult, és le­ment az ös­vé­nyen a jár­dá­hoz, ahol a ko­csi­ja állt, a fény­szó­rók és a mo­tor ki sem vol­tak kap­csol­va. Brody be­csuk­ta az aj­tót, és ki­nyi­tot­ta a bo­rí­té­kot. A kö­vet­ke­ző napi Le­a­der szer­kesz­tő­sé­gi ol­da­lá­nak a ke­fe­le­vo­na­ta volt ben­ne. Az első két ve­zér­cikk pi­ros zsír­kré­tá­val be­ka­ri­káz­va. Brody ol­vas­ni kezd­te:

 

GYÁSZ­JE­LEN­TÉS…

 

Az utób­bi há­rom hét­ben Amityt egyik ször­nyű csa­pás ért a má­sik után. Pol­gá­ra­it és ba­rá­ta­it egy­aránt le­súj­tot­ta a gyil­kos ve­sze­de­lem, me­lyet sen­ki el nem há­rít­hat, sen­ki fel nem fog­hat.

Teg­nap újabb em­ber­éle­tet tört de­rék­ba a Nagy Fe­hér Cápa. Matt Hoo­per, a Woods Hole-i fi­a­tal oce­a­no­grá­fus éle­tét vesz­tet­te, mi­köz­ben egy­ma­ga pró­bált vé­gez­ni a fe­ne­vad­dal.

Ta­lán vi­tat­ni le­het Mr. Hoo­per vak­me­rő vál­lal­ko­zá­s­árak böl­cses­sé­gét. De ne­vezzük akár bá­tor­nak, akár meg­gon­do­lat­lan­nak, nem fér­het két­ség az in­dí­tó­ok­hoz, ami vég­ze­tes­sé vált tö­rek­vés­ben ve­zé­rel­te. Amityn akart se­gí­te­ni, sa­ját pén­zét és ide­jét szen­tel­te a cél­nak, hogy hely­re­ál­lít­sa en­nek a két­ség­be­esett kö­zön­ség­nek a nyu­gal­mát.

A ba­rá­tunk volt, és az éle­tét adta, hogy mi, a ba­rá­tai él­hes­sünk.

 

…ÉS KÖ­SZÖ­NET

 

Ami­óta a vér­szom­jas cápa meg­je­lent Amity­be, volt egy fér­fi, aki min­den éber pil­la­na­tát an­nak szen­tel­te, hogy meg­pró­bál­ja meg­óv­ni pol­gár­tár­sa­it. Ez a fér­fi Mar­tin Brody rend­őr­fő­nök.

Az első tá­ma­dás után Brody rend­őr­fő­nök tá­jé­koz­tat­ni akar­ta a nyil­vá­nos­sá­got a ve­szély­ről, és le akar­ta zár­ni a stran­do­kat. De né­hány ke­vés­bé kö­rül­te­kin­tő hang, köz­tük ez új­ság szer­kesz­tő­jéé is, azt mond­ta neki, nincs iga­za. Játsszuk meg a koc­ká­za­tot, mond­tuk, és majd csak el­tű­nik.

Ne­künk nem volt iga­zunk.

Egye­sek Amity­ben nem akar­tak ta­nul­ni a lec­ké­ből. Ami­kor az is­mét­lő­dő tá­ma­dá­sok után Brody rend­őr­fő­nök ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy zár­va tart­sa a stran­do­kat, becs­mé­rel­ték és meg­fe­nye­get­ték. Leg­han­go­sabb bí­rá­lói kö­zül né­me­lyi­ket nem a köz­ér­dek szel­le­me ve­zé­rel­te, ha­nem egyé­ni nye­re­ség­vágy. Brody rend­őr­fő­nök áll­ha­ta­tos ma­radt, és is­mét az ő ál­lás­pont­ja bi­zo­nyult he­lyes­nek.

Most Brody rend­őr­fő­nök az éle­tét koc­káz­tat­ja ugyan­ab­ban a kül­de­tés­ben, amely Matt Hoo­per éle­tét kö­ve­tel­te. Mind­annyi­unk­nak imád­koz­nunk kell, hogy ép­ség­ben vissza­tér­jen, és kö­szö­ne­tet mon­dunk rend­kí­vü­li ki­tar­tá­sá­ért és er­köl­csi tisz­ta­sá­gá­ért.

Brody han­go­san meg­szó­lalt: – Én kö­szö­nöm, Harry.

Éj­fél kö­rül éles észak­ke­le­ti szél tá­madt, csak úgy sü­völ­tött az ab­lak­táb­lák kö­zött, ha­ma­ro­san meg­eredt a zá­por, és be­vert a há­ló­szo­ba pad­ló­já­ra. Brody fel­kelt, és be­csuk­ta az ab­la­kot. Meg­pró­bált újra el­alud­ni, de az agya nem en­ge­del­mes­ke­dett. Is­mét fel­kelt, fel­vet­te a für­dő­kö­pe­nyét, le­ment a lép­csőn a nap­pa­li­ba, és be­kap­csol­ta a té­vét. Ad­dig csa­var­gat­ta a csa­tor­na­vál­tót, míg ta­lált egy fil­met – “Ví­kend a Wal­dorf­ban“, Gin­ger Ro­gersszel. Az­tán le­ült egy fo­tel­ba, és azon nyom­ban el­aludt, öt­kor fel­éb­redt a te­le­ví­zi­ós mo­no­szkóp nye­ker­gé­sé­re, el­zár­ta a ké­szü­lé­ket, és a szél hang­ját fi­gyel­te. Egy ki­csit le­csen­de­se­dett, és mint­ha más­hon­nan fújt vol­na, de az eső még min­dig esett. Ha­bo­zott, hogy fel­hív­ja Quin­tet, de az­tán meg­gon­dol­ta ma­gát: nem, nincs ér­tel­me, ak­kor is ki­me­gyünk, ha or­kán lesz be­lő­le. Fel­ment a há­ló­szo­bá­ba, és csend­ben fel­öl­tö­zött. Mi­előtt ki­fe­lé in­dult vol­na, El­len­re né­zett, aki ál­má­ban el­fin­to­rí­tot­ta az ar­cát.

– Sze­ret­lek, tu­dod – sut­tog­ta, és meg­csó­kol­ta a hom­lo­kát. El­in­dult le­fe­lé a lép­csőn, az­tán ön­kén­te­le­nül meg­állt, vissza­for­dult, és be­né­zett a gye­re­kek szo­bá­já­ba. Mind­nyá­jan alud­tak.