7.

Brody az­zal az ér­zés­sel ri­adt fel ál­má­ból, hogy va­la­mi nincs rend­ben. Ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, hogy meg­érint­se El­lent az ágy túl­só ol­da­lán. Nem volt ott. Brody fel­ült, és meg­lát­ta fe­le­sé­gét a szé­ken az ab­lak előtt. Eső ver­des­te az ab­lak­desz­ká­kat, a fér­fi hal­lot­ta, ho­gyan kor­bá­csol­ja a szél oda­kint a fá­kat.

– Ran­da egy idő, mi? – kér­dez­te. El­len nem vá­la­szolt, to­vább­ra is az üve­gen le­csor­gó csep­pek­re me­redt. – Hogy­hogy ilyen ko­rán fenn vagy?

– Nem tud­tam alud­ni.

Brody ásí­tott.

– Én úgy alud­tam, mint a bun­da.

– Nem cso­dá­lom.

– Ugyan már, elöl­ről aka­rod kez­de­ni?

El­len a fe­jét ráz­ta.

– Nem, ne ha­ra­gudj. Nem akar­tam sem­mit – Le­han­golt­nak, szo­mo­rú­nak lát­szott

– Mi baj van?

– Sem­mi.

– Ahogy gon­do­lod. – Brody fel­kelt, és ki­ment a für­dő­szo­bá­ba. Mi­kor meg­bo­rot­vál­ko­zott és fel­öl­tö­zött, le­ment a kony­há­ig. A gye­re­kek ép­pen vé­gez­tek a reg­ge­li­vel, El­len to­jást sü­tött neki.

– Ti meg mit csi­nál­tok egy ilyen cup­po­gós na­pon?

– A fű­nyí­ró­kat pu­col­juk – fe­lel­te Billy, aki egy hely­be­li ker­tész­nél dol­go­zott a nyá­ron. – Fú, de utá­lom az esőt.

– És ti ket­ten? – kér­dez­te Brody Se­ant és Mar­tint.

– Mar­tin a Fiúk Klub­já­ba megy – mond­ta El­len –, Sean meg San­to­sék­nál töl­ti a na­pot.

– És te?

– Egész na­pos va­gyok a kór­ház­ban. Er­ről jut eszem­be, nem le­szek itt­hon dél­ben. Ehet­nél va­la­mit a vá­ros­ban?

– Per­sze. Nem is tud­tam, hogy szer­dán egész nap dol­go­zol.

– Ál­ta­lá­ban nem. De az egyik lány be­teg, és meg­ígér­tem, hogy be­ug­rok he­lyet­te.

– Aha.

– Va­cso­rá­ra itt­hon le­szek.

– Jó.

– Nem vin­néd el Se­ant és Mar­tint mun­ká­ba me­net? Én sze­ret­nék út­köz­ben egy ki­csit vá­sá­rol­ni.

– Sem­mi aka­dá­lya.

– Majd ha­za­ho­zom őket.

Brody és a két ki­seb­bik gye­rek in­dul­tak el el­ső­nek. Az­tán Billy, te­tő­től tal­pig víz­hat­lan sze­re­lés­ben, fel­szállt a bi­cik­li­jé­re, és el­ka­ri­ká­zott.

El­len fel­né­zett az órá­ra a kony­ha­fa­lon, öt perc múl­va nyolc. Túl ko­rán? Ta­lán. De jobb most el­csíp­ni, mi­előtt el­megy va­la­ho­va, ak­kor lőt­tek az egész­nek. Maga elé nyúj­tot­ta a jobb ke­zét, és meg­pró­bál­ta ki­me­re­ví­te­ni az uj­ja­it, de azok le­küzd­he­tet­le­nül re­meg­tek.  Mo­soly­gott az ide­ges­sé­gén, és azt sut­tog­ta ma­gá­ban: – Szép kis szi­mu­láns len­ne be­lő­led. – Fel­ment a lép­csőn a há­ló­szo­bá­ba, le­ült az ágy­ra, és elő­vet­te a zöld te­le­fon­köny­vet. Ki­ke­res­te az Abe­lard Arms Inn szá­mát, a te­le­fon­ra tet­te a ke­zét, egy pil­la­na­tig ha­bo­zott, majd fel­vet­te a kagy­lót, és tár­csáz­ni kez­dett.

– Abe­lard Arms.

– Mr. Hoo­per szo­bá­ját ké­rem. Matt Hoo­per.

– Egy pil­la­nat, ké­rem, azon­nal, Hoo­per. Itt van. Négy­száz­ötös. Fel­csön­ge­tek.

Egy csen­ge­tés, majd még egy. El­len szí­ve a tor­ká­ban do­bo­gott, lát­ta, hogy az ér lük­tet a csuk­ló­ján. Tedd le, mond­ta ma­gá­ban. Tedd le. Még nem késő.

– Hal­ló? – szó­lalt meg Hoo­per hang­ja.

Ó, Atya­úr­is­ten – gon­dol­ta –, mi van, ha Daisy Wic­ker ott van vele a szo­bá­ban? A

– Hal­ló? ,

El­len nyelt egyet, és meg­szó­lalt: – Hal­ló, én va­gyok… Már­mint én, El­len.

– Ó, hel­lo.

– Re­mé­lem, nem éb­resz­tet­tem fel.

– Nem. Épp ké­szül­tem le­men­ni reg­ge­liz­ni va­la­mit.

– Ak­kor jó. Nem va­la­mi szép az idő, ugye?

– Nem, de iga­zá­ból nem is bá­nom. Ne­kem lu­xus, ha ilyen soká al­ha­tok.

– Tud majd… mód­ja lesz dol­goz­ni ilyen csú­nya idő­ben?

– Nem tu­dom. Ép­pen most kezd­tem gon­dol­koz­ni raj­ta. Az biz­tos, hogy nem ér­de­mes ki­men­ni a ha­jó­val.

– Aha. – El­len el­hall­ga­tott, pró­bál­ta le­küz­de­ni a hir­te­len rá­tö­rő szé­dü­lést. Raj­ta, mond­ta ma­gá­nak. Kér­dezd meg. – Arra gon­dol­tam… – Nem. Óva­to­san, könnye­dén kel­le­ne be­ve­zet­ni. – Meg akar­tam kö­szön­ni ma­gá­nak a gyö­nyö­rű füg­gőt.

– Szí­ve­sen, örü­lök, hogy tet­szik. De ne­kem kéne meg­kö­szön­nöm ma­gá­nak a teg­na­pi es­tét. Na­gyon jól érez­tem ma­ga­mat.

– Én… mi is. Örü­lök, hogy el­jött,

– Igen

– Olyan volt, mint a régi szép idők­ben.

– Igen.

Most, mond­ta ma­gá­ban. Raj­ta. A sza­vak ön­kén­te­le­nül buk­tak ki a szá­ján.

– Arra gon­dol­tam, ha úgy­sem tud ma dol­goz­ni, úgy ér­tem, ha nem tud ki­men­ni a ha­jó­val, vagy ilyes­mi, arra gon­dol­tam, hogy… hogy eset­leg nem akar­na-e… hogy rá­ér­ne-e ebé­del­ni?

– Ebé­del­ni?

– Igen. Tud­ja, ha nincs más dol­ga, arra gon­dol­tam, hogy eset­leg együtt ebé­del­het­nénk.

– Együtt? Úgy érti, maga, a fő­nök meg én?

– Nem, csak maga meg én. Mar­tin rend­sze­rint az iro­dá­já­ban ebé­del. Nem aka­rom fel­bo­rí­ta­nia ter­ve­it vagy ilyes­mi. Úgy ér­tem, ha sok dol­ga van…

– Nem, de­hogy. Nincs sem­mi kü­lö­nös. A fe­né­be, mi­ért is ne? Per­sze. Mire gon­dolt?

– Van egy re­mek kis hely oda­fenn Sag Har­bor­nál. Ban­ner­nek hív­ják. Is­me­ri? – El­len re­mél­te, hogy nem. Ő sem is­mer­te, ami annyit je­len­tett, hogy őt sem is­mer­né sen­ki ott. De hal­lot­ta, hogy jó hely, csen­des és sö­tét.

– Nem, nem vol­tam még ott – mond­ta Hoo­per. – De hát Sag Har­bor. Elég szép da­rab út egy ebéd mi­att.

– Iga­zán nincs olyan messze, csak úgy ti­zen­öt-húsz perc az egész. Ott ta­lál­koz­hat­nánk, ami­kor ma­gá­nak meg­fe­lel.

– Ne­kem mind­egy, mi­kor.

– Ak­kor úgy fél egy kö­rül, jó?

– Fél egy­kor. Visz­lát.

El­len le­tet­te a kagy­lót. A keze még min­dig resz­ke­tett, de most lel­kes volt és iz­ga­tott. Az ér­zé­kei meg­ele­ve­ned­tek, és hi­he­tet­le­nül éles­nek érez­te őket. Ahány­szor csak lé­leg­ze­tet vett, íz­lel­get­te a sza­go­kat maga kö­rül. A fü­lé­ben a ház apró za­jai zsong­tak – re­cse­gé­sek és nyi­kor­gá­sok és kat­to­gá­sok. Olyan he­ve­sen asszo­nyi­nak érez­te ma­gát, mint már évek óta so­ha­sem – me­leg, nyir­kos ér­zés volt, egy­szer­re fi­nom és ké­nyel­met­len.

Ki­ment a für­dő­szo­bá­ba, és le­zu­ha­nyo­zott. Meg­bo­rot­vál­ta a lá­ba­it és a hón­al­ját. Saj­nál­ta, hogy nem vett in­tim sprayt, pe­dig ren­ge­te­get hir­det­nek, így hát csak be­pú­de­roz­ta ma­gát, és köl­nit tett a füle mögé, a kö­nyök­haj­la­tá­ba és a tér­dei mögé, a mell­bim­bó­i­ra és a nemi szer­vé­re.

A há­ló­szo­bá­ban volt egy föl­dig érő tü­kör, elé állt és szem­ügy­re vet­te ma­gát ben­ne. Elég jó-e a por­té­ka. Ke­len­dő-e még? Ele­get dol­go­zott érte, hogy tart­sa a for­má­ját, hogy meg­őriz­ze a fi­a­tal­ság si­ma­sá­gát és ru­gal­mas­sá­gát. A vissza­uta­sí­tást nem tud­ta vol­na el­vi­sel­ni.

A por­té­ka jó volt. A né­hány apró ránc alig lát­szott a nya­kán. Az arca tisz­ta volt és folt­ta­lan. Sem­mi er­nyedt­ség, pety­hüdt tás­ka. Egye­ne­sen állt, és meg­cso­dál­ta a mel­le vo­na­lát. A de­re­ka kar­csú, a hasa la­pos – ér­de­mes volt min­den szü­lés után rend­sze­re­sen és so­kat tor­náz­ni. Az egyet­len prob­lé­ma, ál­la­pí­tot­ta meg, mi­köz­ben kri­ti­ku­san szem­ügy­re vet­te a tes­tét, a csí­pő­je. A leg­me­ré­szebb kép­ze­lő­erő­vel sem le­he­tett lá­nyos­nak mon­da­ni. Az anya­ság nyo­ma­it vi­sel­te. Te­nyész-csí­pő, mond­ta egy­szer Brody. Az em­lék hir­te­len lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás­sal töl­töt­te el, de az iz­ga­lom se­gí­tett gyor­san el­foj­ta­ni. A lába hosszú volt és – a fe­ne­kén levő zsír­pár­na alatt kar­csú. A bo­ká­ja tö­ré­keny, és a láb­fe­je – a gon­do­san ápolt kör­mök­kel – bár­mi­lyen láb-fe­ti­sisz­ta igé­nye­i­nek is meg­fe­lelt vol­na.

A kór­há­zi egyen­ru­hát vet­te fel. A szek­rény há­tul­já­ból elő­ke­re­sett egy nylon­szaty­rot, be­le­ra­kott egy bi­ki­ni­bu­gyit, egy mell­tar­tót, egy szé­pen össze­haj­to­ga­tott lila nyá­ri ru­hát, egy la­pos sar­kú pa­pucs­ci­pőt, egy pa­lack de­zo­dor sprayt, egy mű­anyag üveg­ben für­dő­sót, egy fog­ke­fét és egy tu­bus fog­kré­met. A szaty­rot ki­vit­te a ga­rázs­ba, hát­ra­dob­ta a kis Volks­wa­gen ülé­sé­re, ki­to­la­tott a fel­já­ró­ra, és el­in­dult a Sout­hamp­ton Kór­ház felé.

Az unal­mas úton ki­tört raj­ta a fá­radt­ság, ami órák óta ke­rül­get­te. Egész éj­jel nem aludt. Elő­ször csak he­vert az ágyon, az­tán ki­ült egy szék­be az ab­lak­hoz, és küsz­kö­dött az ér­zel­mek és a lel­ki­is­me­ret gör­cse­i­vel, a vággyal és szé­gyen­nel, a tes­ti von­zó­dás­sal és lel­ki­fur­da­lás­sal. Nem tud­ta fel­idéz­ni, pon­to­san mi­kor öt­lött fel ben­ne ez az el­ha­mar­ko­dott és nyil­ván­va­ló­an ve­szé­lyes terv. Egy­foly­tá­ban erre gon­dolt – és nem akart erre gon­dol­ni –, mi­óta csak Hoo­per­ral ta­lál­ko­zott. Mér­le­gel­te a koc­ká­za­tot, és va­la­mi­kép­pen úgy tűnt, hogy meg­éri, bár nem volt egé­szen vi­lá­gos, mit nyer­het a ka­lan­don. Vál­to­zás­ra volt szük­sé­ge, szin­te mind­egy, hogy mire. Újra meg újra biz­to­sí­té­kot akart kap­ni róla, hogy kí­vá­na­tos – nem­csak a fér­jé­nek, hi­szen ezt az idők so­rán ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek te­kin­tet­te, ha­nem olya­nok sze­mé­ben is, aki­ket iga­zi­ból ma­gá­val egyen­ran­gú­nak tar­tott, akik közé még min­dig szá­mí­tot­ta ma­gát. Úgy érez­te, va­la­mit ten­nie kell, kü­lön­ben ki­hal be­lő­le az, amit a leg­in­kább dé­del­ge­tett ma­gá­ban. Ta­lán soha töb­bé nem le­het fel­élesz­te­ni a múl­tat. De ta­lán vissza le­het idéz­ni, tes­ti­leg és lel­ki­leg egy­aránt. Va­la­mi­fé­le in­jek­ci­ó­ra volt szük­sé­ge, transz­fú­zi­ó­ra a múlt sű­rí­tett ki­vo­na­tá­ból, és Matt Hoo­per tűnt az egyet­len le­het­sé­ges do­nor­nak. A sze­re­lem gon­do­la­ta fel sem me­rült ben­ne. Nem akart sem mély, sem tar­tós kap­cso­la­tot. Úgy gon­dolt az egész­re, mint va­la­mi­fé­le szol­gál­ta­tás­ra, ami hely­re­ál­lít­ja az egyen­sú­lyát.

Örült neki, hogy a kór­ház­ban olyan mun­kát osz­tot­tak ki rá, ami fi­gyel­met és be­szél­ge­tést igé­nyelt, mert így leg­alább nem tu­dott gon­dol­koz­ni. Egy má­sik ön­kén­tes­sel az öre­gek ágy­ne­mű­jét cse­rél­ték ki, akik szá­má­ra a kór­ház kö­zös­sé­ge pót­ló­la­gos – és sok eset­ben vég­ső – ott­hont je­len­tett. Gye­re­kek és tá­vo­li vá­ro­sok ne­vé­re kel­lett em­lé­kez­nie, újabb és újabb me­sé­ket ki­ta­lál­ni, mi­ért nem ír­nak. Úgy kel­lett ten­nie, mint­ha em­lé­kez­ne kü­lön­fé­le té­vé­mű­so­rok cse­lek­mé­nyé­re, és azon el­mél­ked­ni, hogy ez meg az a sze­rep­lő mi­ért hagy­ta ott a fe­le­sé­gét egy nyil­ván­va­ló szél­há­mos­nő mi­att.

 

Há­rom­ne­gyed ti­zen­ket­tő­kor El­len szólt az ön­kén­te­sek fel­ügye­lő­jé­nek, hogy nem érzi jól ma­gát. Már megint a pajzs­mi­ri­gye ren­det­len­ke­dik, mond­ta, és nem­so­ká­ra meg­jön a menst­ru­á­ci­ó­ja. Ta­lán le­dől egy ki­csit a sze­mély­ze­ti szo­bá­ban. És ha egy kis szu­nyó­ká­lás nem se­gít, ak­kor va­ló­szí­nű­leg ha­za­megy. Tu­laj­don­kép­pen, ha úgy fél ket­tő­ig nem je­lent­ke­zik, az azt je­len­ti, ha­za­ment. Re­mél­te, hogy ez a ki­fo­gás elég ho­má­lyos, és sen­ki­nek se jut eszé­be ki­fe­je­zet­ten ke­res­ni őt.

Be­ment a sze­mély­ze­ti­be, hú­szig szá­molt, az­tán rés­nyi­re nyi­tot­ta az aj­tót, hogy üres-e a fo­lyo­só. Üres volt; a sze­mély­zet nagy ré­sze az épü­let túl­só fe­lén levő ét­ke­ző­ben tar­tóz­ko­dott, vagy oda tar­tott. Ki­lé­pett a fo­lyo­só­ra, hal­kan be­húz­ta maga mö­gött az aj­tót, be­for­dult egy mel­lék­fo­lyo­só­ra, és ki­sur­rant egy mel­lék­aj­tón, ami a sze­mély­ze­ti par­ko­ló­hely­re nyílt.

Egy­foly­tá­ban ve­ze­tett Sag Har­bo­rig. Meg­állt egy ben­zin­kút­nál. Ami­kor tele volt a tank és ki­fi­zet­te a ben­zint, el­kér­te a vécé kul­csát. A ku­tas oda­ad­ta a kul­csot, El­len be­állt a ko­csi­val a ben­zin­kút mögé, a női vécé aj­ta­já­hoz. Ki­nyi­tot­ta az aj­tót, de mi­előtt be­ment vol­na, vissza­vit­te a kul­csot az iro­dá­ba. A ko­csi­hoz si­e­tett, ki­vet­te a szaty­rot a hát­só ülés­ről, be­ment a vé­cé­be, és ma­gá­ra zár­ta az aj­tót.

Le­vet­kő­zött, amint ott állt me­zít­láb a hi­deg pad­lón, és néz­te ma­gát a mos­dó fe­let­ti tü­kör­ben, bor­zon­gás fu­tott vé­gig a há­tán. De­zo­dort spric­celt a hón­al­já­ra és a lá­ba­i­ra. Elő­vet­te a tisz­ta bu­gyit a sza­tyor­ból, és be­le­bújt. Egy kis pú­dert szórt a mell­tar­tó mind­két ko­sa­rá­ba, mi­előtt fel­vet­te. Ki­szed­te a sza­tyor­ból a ru­hát, szét­haj­tot­ta, meg­néz­te, nem gyű­rő­dött-e össze, és ma­gá­ra húz­ta. Hin­tő­port szórt mind­két ci­pő­jé­be, a tal­pa­it le­tö­röl­te pa­pír­tö­rül­kö­ző­vel, az­tán be­le­bújt. Meg­mos­ta a fo­gát, meg­fé­sül­kö­dött, és ki­nyi­tot­ta az aj­tót. Kö­rül­né­zett, lát­ta, hogy sen­ki sem fi­gye­li, az­tán ki­lé­pett a vé­cé­ből, be­lök­te a szaty­rot a ko­csi­ba és be­szállt.

Ami­kor el­haj­tott a ben­zin­kút előtt, le­ku­po­ro­dott az ülé­sen. Ha a ku­tas vé­let­le­nül meg­lát­ná, ne ve­gye ész­re, hogy át­öl­tö­zött.

Öt perc­cel múlt ne­gyed egy, mi­kor a Ban­ner­hez ér­ke­zett. Kis ét­te­rem volt, hús- és hal-spe­ci­a­li­tá­sok­kal, köz­vet­le­nül a víz­par­ton, Sag Har­bor­ban. A par­ko­ló­hely az épü­let mö­gött volt, és en­nek kü­lön örült. Ha ne­tán va­la­mi is­me­rős jár erre, El­len nem akar­ta, hogy a ko­csi­ja szem előtt le­gyen.

Töb­bek kö­zött azért vá­lasz­tot­ta a Ban­nert, mert tu­do­má­sa sze­rint a ha­lá­szok és nya­ra­lók esti szó­ra­ko­zó­he­lye volt, ami azt je­len­tet­te, hogy fel­te­he­tő­leg, nincs nagy déli for­gal­ma. Azon­kí­vül drá­ga is volt, és ez szin­te ga­ran­tál­ta, hogy a he­lyi la­ko­sok vagy ke­res­ke­dők nem jár­nak ide ebé­del­ni. El­len­őriz­te a pénz­tár­cá­ját. Majd­nem öt­ven dol­lár­ja volt – az egész tar­ta­lék kész­pénz, amit vá­rat­lan ki­adá­sok­ra ott­hon tar­tot­tak. Agyá­ba vés­te a bank­je­gye­ket: egy hú­szas, két tí­zes, egy ötös és há­rom egy­dol­lá­ros. Pon­to­san úgy akar­ta vissza­ten­ni, ahogy el­vet­te a ká­vés­do­boz­ból a kony­ha­szek­rény­ből.

Még két ko­csi állt a par­ko­ló­he­lyen, egy Chev­ro­let Vega és egy na­gyobb, bar­na ko­csi. Em­lé­ke­zett, hogy Hoo­per ko­csi­ja zöld, és va­la­mi ál­lat­ne­ve van. Le­zár­ta a ko­csit, és be­ment az ét­te­rem­be, a ke­zét a feje fölé tar­tot­ta, hogy véd­je a ha­ját a sze­mer­ké­lő eső­től. Az ét­te­rem sö­tét volt, de mi­vel oda­kint is bo­rús volt az idő, csak né­hány pil­la­na­tig tar­tott, míg a sze­me meg­szok­ta a fél­ho­mályt.

Csak egy te­rem volt, bár­pult­tal, az aj­tó­tól jobb­ra és kö­zé­pen vagy húsz asz­tal. A bal ol­da­li fal mel­lett nyolc boksz so­ra­ko­zott. A fa­lak sö­tét fá­val vol­tak bo­rít­va, bi­ka­vi­a­dal- és mo­zi­pla­ká­tok dí­szí­tet­ték.

Egy há­zas­pár – olyan har­min­ca­sok, gon­dol­ta El­len – ült az ab­lak­nál, va­la­mit it­tak. A csa­pos, egy fi­a­tal fér­fi, Van Dyke-sza­kál­lal és le­gom­bolt nya­kú ing­ben a pénz­tár­gép­nél ült, és a Daily News New York-i ki­adá­sát ol­vas­ta. Más nem volt a te­rem­ben. El­len az órá­já­ra né­zett. Majd­nem fél egy.

A csa­pos fel­né­zett, és meg­szó­lalt: – Hel­lo. Pa­ran­csol va­la­mit?

El­len-meg­állt a pult­nál.

– Igen… igen. Azon­nal. De előbb sze­ret­nék… meg­mon­da­ná, mer­re van a mos­dó?

– A pult vé­gé­nél for­dul­jon jobb­ra. Bal­ra az első ajtó.

– Kö­szö­nöm. – El­len gyor­san vé­gig­ment a pult mel­lett, jobb­ra for­dult, és be­ment a mos­dó­ba.

Meg­állt a tü­kör előtt, és ki­nyúj­tot­ta a ke­zét. Re­me­gett, és igye­ke­zett ököl­be szo­rí­ta­ni. Nyu­ga­lom, mond­ta ma­gá­ban. Meg kell nyu­godj, kü­lön­ben hi­á­ba az egész. Vesz­tett ügy. Úgy érez­te; iz­zad, de mi­kor be­nyúlt a ru­há­já­ba és meg­ta­po­gat­ta a hón­al­ját, szá­raz volt. Meg­fé­sül­te a ha­ját, és szem­ügy­re vet­te a fo­ga­it. Em­lé­ke­zett, hogy egy­szer egy fiú, aki­vel járt, va­la­mi olyas­mit mon­dott, hogy sem­mi­től sem for­dul fel a gyom­ra olyan ha­mar, mint ha egy lány­nak va­la­mi jó­ko­ra étel­ma­ra­dék van a foga kö­zött. Az órá­já­ra né­zett: fél egy múlt öt perc­cel.

Vissza­ment az ét­te­rem­be, és kö­rül­né­zett. Ugyan­az a pár, a csa­pos és pin­cér­nő, aki a pult­nál szal­vé­tá­kat haj­to­ga­tott.

A pin­cér­nő meg­lát­ta El­lent, amint meg­ke­rül­te a bár­pul­tot, és felé for­dult: – Hel­lo. Se­gít­he­tek?

– Igen. Asz­talt ke­re­sek. Ebé­del­ni.

– Egy sze­mély­re?

– Nem, ket­tő­re.

– Igen – mond­ta a pin­cér­nő. Le­tet­te a szal­vé­tát, fel­vett egy blok­kot, és egy asz­tal­hoz kí­sér­te El­lent a te­rem kö­ze­pén. – Ez meg­fe­lel?

– Nem. Úgy ér­tem, igen, na­gyon jó, csak jobb sze­ret­ném azt a bok­szot a sa­rok­ban, ha nincs el­le­ne ki­fo­gá­sa.

– Hogy len­ne – mond­ta a pin­cér­nő. – Ame­lyi­ket csak tet­szik. Amint lát­ja, nem va­gyunk ép­pen zsú­fol­va. – Oda­ve­zet­te El­lent az asz­tal­hoz, az asszony be­hú­zó­dott a sa­rok­ba, hát­tal az aj­tó­nak. Hoo­per úgy­is ész­re­ve­szi, ha egy­ál­ta­lán el­jön. – Va­la­mi italt hoz­ha­tok?

– Igen. Gint to­nik­kal. – Ami­kor a pin­cér­nő el­ment, El­len el­mo­so­lyo­dott. Mi­óta férj­hez ment, ez volt az első eset, hogy nap­pal ivott.

A pin­cér­nő hoz­ta az italt, El­len rög­tön fel­haj­tot­ta a fe­lét, jól­esett az al­ko­hol meg­nyug­ta­tó me­le­ge. Né­hány má­sod­per­cen­ként hát­ra­for­dult, és meg­néz­te az aj­tót, az­tán az órá­ját. Nem jön, gon­dol­ta. Már majd­nem há­rom­ne­gyed egy. Nyil­ván be­ijedt. Fél Mar­tin­tól. Ta­lán tő­lem fél. Mit csi­ná­lok, ha nem jön? Ta­lán eszem va­la­mit, és vissza­me­gyek dol­goz­ni. Mu­száj el­jön­nie! Ezt nem te­he­ti ve­lem.

– Hel­lo. – El­len fel­ri­adt a hang­ra. Hup­pant egyet az ülé­sen, és ki­bök­te: – Ó!

Hoo­per be­má­szott a szem­köz­ti ülés­re, és azt mond­ta: – Nem akar­tam meg­ijesz­te­ni. És bo­csá­nat a ké­sé­sért. Meg kel­lett áll­nom tan­kol­ni, és óri­á­si sor állt a kút­nál. Ré­mes volt a for­ga­lom. Ennyit a ki­fo­gá­sa­im­ról. Ko­ráb­ban kel­lett vol­na in­dul­nom. Na­gyon saj­ná­lom.

El­len le­né­zett a po­ha­rá­ra.

– Nem kell men­te­ge­tőz­nie. Én is el­kés­tem.

A pin­cér­nő oda­jött az asz­tal­hoz.

– Hoz­ha­tok va­la­mi italt? – kér­dez­te Hoo­per­tól.

Hoo­per ész­re­vet­te El­len po­ha­rát: – Ó, per­sze, azt hi­szem. Ha maga is iszik. Gint to­nik­kal.

– Én ké­rek még egyet – szólt El­len. – Ez már majd­nem üres.

A pin­cér­nő el­ment, és Hoo­per meg­szó­lalt: – Ál­ta­lá­ban nem iszom dél­ben.

– Én sem.

– Úgy há­rom po­hár után hü­lye­sé­ge­ket be­szé­lek. So­sem bír­tam va­la­mi jól a szeszt.

El­len bó­lin­tott.

– Is­me­rem ezt az ér­zést. Az em­ber olyan…

– He­ves lesz? Én is.

– Tény­leg? Nem tu­dom ma­gát he­ves­nek el­kép­zel­ni. Azt hit­tem, a tu­dó­sok so­ha­sem he­ves­ked­nek.

Hoo­per el­mo­so­lyo­dott, és mí­melt ko­moly­ság­gal fe­lelt: – Úgy tűn­het, asszo­nyom, mint­ha össze len­nénk lán­col­va a kém­csö­ve­ink­kel. De a jég­hi­deg kül­ső alatt oly­kor a vi­lág leg­pi­ma­szabb és leg­kéj­só­vá­rabb szí­ve do­bog­hat.

El­len ne­ve­tett. A pin­cér­nő ki­hoz­ta az ita­lo­kat, és két ét­la­pot ha­gyott az asz­tal sar­kán. Be­szél­get­tek – tu­laj­don­kép­pen traccsol­tak – a régi idők­ről, a régi is­me­rő­sök­ről, és hogy mi lett be­lő­lük, Hoo­per ich­tyo­ló­gus am­bí­ci­ó­i­ról. A cápa, vagy Brody, vagy El­len gye­re­kei nem ke­rül­tek szó­ba. Könnyed, csa­pon­gó be­szél­ge­tés volt, és jól jött El­len­nek. A má­so­dik po­hár­tól fel­ol­dó­dott, bol­dog volt, és úgy érez­te, ura a hely­zet­nek.

Sze­ret­te vol­na, ha Hoo­per iszik még egy po­hár­ral, de nem tar­tot­ta va­ló­szí­nű­nek, hogy ma­gá­tól ren­del­jen egyet. Fel­vet­te az egyik ét­la­pot, re­mél­ve, hogy a pin­cér­nő ész­re­ve­szi a moz­du­la­tot, és meg­szó­lalt: – Lás­suk csak, mi jót ehet­nénk.

Hoo­per ke­zé­be vet­te a má­sik ét­la­pot, és ol­vas­ni kezd­te. Né­hány perc múl­va meg­je­lent a pin­cér­nő.

– Vá­lasz­tot­tak?

– Még nem egé­szen – mond­ta El­len.

– Min­den olyan jól néz ki. Vá­lasz­tott, Matt­hew?

– Még nem – fe­lel­te Hoo­per. – Tud­ja mit, igyunk még egyet, amíg el­dönt­jük.

– Ket­tőt? – kér­dez­te a pin­cér­nő.

Hoo­per mint­ha té­to­vá­zott vol­na egy pil­la­na­tig. Az­tán bó­lin­tott, és azt mond­ta: – Jó. A kü­lön­le­ges al­ka­lom­ra való te­kin­tet­tel.

Csend­ben ül­tek, és az ét­la­pot ta­nul­má­nyoz­ták. El­len pró­bál­ta meg­ál­la­pí­ta­ni, ho­gyan érzi ma­gát. Há­rom po­hár ital elég­gé ne­héz erő­pró­ba volt szá­má­ra, és sem­mi­kép­pen sem akar­ta, hogy a feje vagy a be­szé­de össze­za­va­rod­jon. Mit is szok­tak mon­da­ni, hogy az al­ko­hol fo­koz­za a vá­gyat, de cser­ben­hagy a vég­re­haj­tás­nál? De ez csak a fér­fi­ak­nál van, gon­dol­ta. Még jó, hogy nem kell ag­gód­nom emi­att. Na és ő? Mi lesz, ha nem… Mit te­he­tek ak­kor? De nem, ez hü­lye­ség. Nem két po­hár­tól. Ah­hoz leg­alább öt vagy hat vagy hét kell. Egy fér­fit le kell ven­ni a lá­bá­ról. Per­sze ha fél, ak­kor nem. Ijedt­nek lát­szik? Ki­ku­kucs­kált az ét­lap fö­lött, és Hoo­per­ra né­zett Nem lát­szott ide­ges­nek. Ha va­la­mi, ak­kor eny­he ta­nács­ta­lan­ság tük­rö­ző­dött az ar­cán.

– Mi a baj? – kér­dez­te El­len.

Hoo­per fel­né­zett.

– Hogy érti?

– Úgy fel­húz­ta a szem­öl­dö­két. Za­vart­nak lát­szott.

– Á, sem­mi. Csak a fé­sűs­kagy­ló­kat néz­tem, vagy leg­alább­is amit an­nak ne­vez­nek. Nagy va­ló­szí­nű­ség­gel le­pény­hal, tész­ta­szag­ga­tó­val kö­rül­vág­va.

A pin­cér­nő hoz­ta az ita­lo­kat, és meg­kér­dez­te: – Si­ke­rült?

– Igen – fe­lel­te El­len. – Egy rák­kok­télt ké­rek és csir­két.

– Mi­lyen már­tást kér a sa­lá­tá­ra? Van fran­cia, rok­fort, “Ezer szi­get“ és ecet-olaj.

– Rok­for­tot ké­rek.

Hoo­per meg­kér­dez­te: – Ez tény­leg iga­zi fé­sűs­kagy­ló?

– Gon­do­lom – mond­ta a pin­cér­nő. – Ha az van oda­ír­va.

– Rend­ben van. Ak­kor azt ké­rek, és fran­cia már­tást a sa­lá­tá­ra.

– Előt­te va­la­mit?

– Nem, kö­szö­nöm – mond­ta Hoo­per, fel­emel­ve a po­ha­rát. – Ez meg­te­szi.

Pár perc múl­va a pin­cér­nő ki­hoz­ta El­len rák­kok­tél­ját. Ami­kor ma­guk­ra hagy­ta őket, El­len meg­szó­lalt: – Tud­ja, mit sze­ret­nék? Egy kis bort.

– Ér­de­ke­sen hang­zik – mond­ta Hoo­per, és rá­né­zett. – De ne fe­lejt­se, mit mond­tam a he­ves­ség­ről. El­veszt­he­tem a fe­jem.

– Én nem fé­lek. – Mi­köz­ben ki­mond­ta, érez­te, hogy el­vö­rö­sö­dik.

– Oké, de ak­kor jobb lesz el­len­őriz­ni a kész­le­te­ket. – Hát­ra­nyúlt a far­zse­bé­be a pénz­tár­cá­já­ért.

– Ó, nem, ma az én ven­dé­gem.

– Ne bu­tás­kod­jon.

– De, iga­zán. Én hív­tam meg. – El­lent pá­nik fog­ta el. Eszé­be sem ju­tott, hogy eset­leg Hoo­per akar majd fi­zet­ni. Nem akar­ta az­zal bosszan­ta­ni, hogy egy vas­kos szám­lát sóz a nya­ká­ba. Más­fe­lől meg le­ke­ze­lő­nek sem akart lát­sza­ni, ne­hogy meg­sért­se a fér­fi­as­sá­gát.

– Tu­dom – mond­ta Hoo­per. – De sze­ret­ném én meg­hív­ni ma­gát.

Ez most ki­hí­vás volt? Nem tud­ta el­dön­te­ni. Ha az volt, nem akar­ta vissza­uta­sí­ta­ni, de ha csak ud­va­ri­as­ság­ból mond­ja.

– Ara­nyos – mond­ta –, de…

– Ko­mo­lyan mon­dom. Ké­rem.

Le­sü­töt­te a sze­mét, és ide-oda to­lo­gat­ta a meg­ma­radt utol­só rá­kot a tá­nyér­ján. 

– Hát…

– Tu­dom, hogy csak ta­pin­ta­tos akar len­ni – mond­ta Hoo­per –, de sem­mi szük­ség rá. So­sem me­sélt Da­vid a nagy­apánk­ról?

– Leg­alább­is nem em­lék­szem. Mi­ért, mi van vele?

– Az öreg Mat­tet úgy em­le­get­ték – még­hoz­zá nem va­la­mi nagy jó­in­du­lat­tal –, mint a Ban­di­tát. Ha élne, va­ló­szí­nű­leg én ve­zet­ném a skalp­já­ra va­dá­szó csa­pa­tot. De hát nem él, így az egyet­len gon­dom az volt, hogy meg­tart­sam-e azt a ha­lom pénzt, amit rám ha­gyott, vagy oda­ad­jam va­la­ki­nek. Nem volt va­la­mi ne­héz er­köl­csi di­lem­ma. Gon­do­lom, ugyan­úgy el tu­dom köl­te­ni, mint bár­ki, aki­nek oda­ad­nám.

– Ak­kor most Da­vid­nek is sok pén­ze van?

– Igen. Töb­bek kö­zött ezért sem bí­rom fel­fog­ni, amit mű­vel. Elég pén­ze van, hogy el­tart­sa ma­gát és tet­sző­le­ges szá­mú fe­le­sé­get éle­te vé­gé­ig. Ak­kor mi­ért csí­pett fel egy hús­gom­bó­cot má­so­dik fe­le­ség­nek? Mert an­nak még több pén­ze volt? Nem tu­dom. Le­het, hogy a pénz rosszul érzi ma­gát, ha nem még több pénz­zel há­za­so­dik.

– Mi­vel fog­lal­ko­zott a nagy­pa­pá­juk?

– Vas­út­tal és bá­nyá­val. Leg­alább­is pa­pí­ron. Tu­laj­don­kép­pen rab­ló­bá­ró volt. Volt idő, ami­kor övé volt majd­nem egész Den­ver, ő volt a ház­tu­laj­do­nos az egész pi­ros­lám­pás kör­nyé­ken.

– Az jó üz­let le­he­tett.

– Nem annyi­ra, mint hin­né – mond­ta Hoo­per ne­vet­ve. – Úgy hal­lot­tam, sze­ret­te ter­mé­szet­ben be­szed­ni a lak­bért.

Ez ta­lán tény­leg fel­hí­vás a tánc­ra, gon­dol­ta El­len. Mit vá­la­szol­jon?

– Ál­lí­tó­lag ez min­den is­ko­lás lány tit­kos vá­gya – koc­káz­tat­ta meg já­té­ko­san.

– Mi­cso­da?

– Hogy… hát hogy pros­ti­tu­ált le­gyen. Egy cso­mó min­den­fé­le fér­fi­val le­fe­küd­ni.

– És a ma­gáé?

El­len el­ne­vet­te ma­gát, re­mél­te, nem lát­szik, hogy el­pi­rult.

– Nem em­lék­szem, hogy pon­to­san ez lett vol­na – fe­lel­te –, de min­den­ki fan­tá­zi­ál va­la­mi­ről.

Hoo­per mo­soly­gott, és hát­ra­dőlt a szé­ken. Oda­in­tet­te a pin­cér­nőt, és így szólt: – Hoz­zon ne­künk egy üveg hi­deg Chab­lis-t, le­gyen szí­ves.

Va­la­mi tör­tént, gon­dol­ta El­len. Va­jon meg­érez­te Hoo­per – va­la­mi szag­ból, mint az ál­la­tok – a fel­ajánl­ko­zást? Akár­hogy is, de ma­gá­hoz ra­gad­ta a kez­de­mé­nye­zést. Most már nem kell mást ten­nie, mint vi­gyáz­ni, ne­hogy el­bá­tor­ta­la­nít­sa.

Meg­jött az étel, és egy perc múl­va a bor is. Hoo­per kagy­lói ak­ko­rák vol­tak, mint a ping­pong­lab­da.

– Le­pény­hal – mond­ta, mi­kor a pin­cér­nő el­ment. – Gon­dol­hat­tam vol­na.

– Hon­nan tud­ja? – kér­dez­te El­len. Ab­ban a pil­la­nat­ban meg­bán­ta, hogy meg­szó­lalt. Nem akar­ta, hogy el­tér­je­nek a tárgy­tól.

– Elő­ször is túl na­gyok. És túl sza­bá­lyos a szé­lük. Lát­szik, hogy úgy vág­ták kör­be.

– Ta­lán vissza le­het­ne kül­de­ni. – El­len re­mél­te, hogy nem fog­ja; egy ve­sze­ke­dés a pin­cér­nő­vel el­ront­hat­ná a han­gu­la­tu­kat.

– Meg­te­het­ném – mond­ta Hoo­per, és El­len­re hu­nyo­rí­tott. – Más kö­rül­mé­nyek kö­zött. – Töl­tött El­len­nek egy po­hár bort, az­tán ma­gá­nak is, és fel­emel­te a po­ha­rát: – A vágy­ál­mok­ra – mond­ta. – Me­sél­jen a ma­gá­é­ról. – A sze­me fé­nyes, ned­ves-ké­ken csil­lo­gott, a szá­ja mo­so­lyog­va szét­nyílt.

El­len ne­ve­tett.

– Ó, az enyé­mek nem va­la­mi ér­de­ke­sek. Azt hi­szem, csak a szo­ká­sos, min­den­na­pi ta­po­só­ma­lom-ál­mok.

– Olyan nincs – mond­ta Hoo­per. – Me­sél­je el. – A hang­já­ban ké­rés volt, nem kö­ve­te­lés, de El­len érez­te, hogy ha már el­kezd­te a já­té­kot min­den­kép­pen vá­la­szol­nia kell.

– Ó, hi­szen tud­ja – mond­ta. A gyom­rá­ban me­le­get ér­zett, és a tar­kó­ja át­for­ró­so­dott. – Csak a szo­ká­sos dol­gok. Mint pél­dá­ul, hogy meg­erő­sza­kol­nak.

– Ho­gyan tör­té­nik?

El­len gon­dol­kod­ni pró­bált, és fel­öt­löt­tek ben­ne azok az idők, ami­kor, ha egye­dül volt, hagy­ta, hogy a gon­do­la­tai sza­ba­don ván­do­rol­ja­nak, és ér­zé­ki ké­pek jus­sa­nak az eszé­be. Rend­sze­rint ágy­ban volt, és a fér­je mel­let­te aludt. Néha azon vet­te ész­re ma­gát; hogy tud­tán kí­vül a sa­ját ke­zé­vel si­mo­gat­ja ma­gát.

– Az at­tól függ – fe­lel­te.

– Pél­dá­ul?

– Néha reg­gel a kony­há­ban va­gyok, ami­kor már min­den­ki el­ment, és egy mun­kás va­la­me­lyik szom­széd ház­ból oda­jön a hát­só aj­tó­hoz. Meg­kér­de­zi, hogy te­le­fo­nál­hat-e, vagy kér egy po­hár vi­zet.

El­hall­ga­tott.

– És az­tán?

– Be­en­ge­dem az aj­tón, és ő meg­fe­nye­get, hogy meg­öl, ha nem te­szem azt, amit akar.

– Bán­tal­maz­za ma­gát?

– Á, nem. Úgy ér­tem, nincs nála kés vagy ilyes­mi.

– Meg­üti ma­gát?

– Nem. Csak meg­erő­sza­kol.

– Maga él­ve­zi?

– Elő­ször nem. Olyan ijesz­tő, de az­tán, egy idő után, ami­kor…

– Ami­kor­ra… fel­iz­gat­ta.

El­len a sze­mé­be né­zett, a tré­fa, gúny vagy ügyet­len­ség nyo­ma­it ku­tat­va. Sem­mi ilyen nem lát­szott. Hoo­per vé­gig­fut­tat­ta a nyel­vét a szá­ja szé­lén, és elő­re­ha­jolt, amíg csak majd­nem össze­ért az ar­cuk.

El­len arra gon­dolt: az ajtó nyit­va, csak be kell sé­tál­ni.

– Igen – mond­ta.

– Ak­kor hát él­ve­zi.

– Igen. – Hát­ra­csú­szott a szé­ken, mert a fan­tá­zia­kép már-már erő­re ka­pott.

– És tel­je­sen ki­elé­gül.

– Néha – fe­lel­te. – Nem min­dig,

– Nagy szo­kott len­ni a fér­fi?

– Ma­gas? Nem…

Ed­dig is na­gyon hal­kan be­szél­tek, de Hoo­per most sut­to­gó­ra fog­ta a hang­ját.

– Nem úgy ér­tem. Mek­ko­ra szo­kott len­ni… nagy?

– Ál­ta­lá­ban – kun­co­gott El­len. – Ha­tal­mas.

– Fe­ke­te?

– Nem. Hal­lot­tam, hogy van­nak nők, akik olyas­mik­ről kép­ze­lőd­nek, hogy egy fe­ke­te fér­fi meg­erő­sza­kol­ja őket, de én soha.

– Me­sél­je el egy má­sik vágy­ál­mát is.

– Ó, nem – mond­ta ne­vet­ve. – Most ma­gán a sor.

Lé­pé­se­ket hal­lot­tak, lát­ták, hogy a pin­cér­nő jön az asz­tal felé.

– Min­den rend­ben van? – kér­dez­te.

– Re­mek – mond­ta Hoo­per kur­tán. – Min­den re­mek. – A pin­cér­nő el­ment.

El­len sut­to­gott: – Gon­dol­ja, hogy meg­hal­lot­ta?

Hoo­per elő­re­ha­jolt.

– Ki­zárt do­log. Me­sél­je el még egy vágy­ál­mát.

Meg fog tör­tén­ni, gon­dol­ta El­len, és hir­te­len ide­ges­ség fog­ta el. El akar­ta mon­da­ni, mi­ért vi­sel­ke­dik így, meg­ma­gya­ráz­ni, hogy ez nem szo­ká­sa. Biz­tos azt hi­szi, kur­va va­gyok. Hü­lye­ség. Ne légy szen­ti­men­tá­lis, mert el­ron­tod az egé­szet.

– Nem – mond­ta mo­so­lyog­va. – Ma­gán a sor.

– Az én vágy­ál­ma­im ál­ta­lá­ban or­gi­ák. – mond­ta Hoo­per. – Vagy leg­alább­is tri­ók.

– Hogy­hogy tri­ók?

– Há­rom em­ber. Két lány meg én.

– Kis tel­he­tet­len. És mit csi­nál­nak?

– Az at­tól függ. Min­den el­kép­zel­he­tőt.

– Maga… nagy? – kér­dez­te El­len.

– Perc­ről perc­re na­gyobb. És maga?

– Nem tu­dom. Mi­hez ké­pest?

– Más nők­höz ké­pest.

El­len kun­co­gott.

– Úgy be­szél, mint egy mér­le­ge­lő vá­sár­ló.

– Csak egy lel­ki­is­me­re­tes fo­gyasz­tó.

– Nem tu­dom, mi­lyen va­gyok – mond­ta El­len. – Nincs össze­ha­son­lí­tá­si ala­pom. – Le­né­zett a fé­lig el­fo­gyasz­tott csir­ké­re, és el­ne­vet­te ma­gát.

– Min ne­vet?

– Csak eszem­be ju­tott – fe­lel­te, és egy­re job­ban ne­ve­tett. – Jaj, szét­megy az ol­da­lam, csak eszem­be ju­tott, hogy va­jon a csir­kék­nek van-e…

– Per­sze hogy van! – mond­ta Hoo­per. – De ne tér­jen el a tárgy­tól!

Együtt ne­vet­tek, és ami­kor a ne­ve­tés alább­ha­gyott, El­len hir­te­len meg­szó­lalt: – Mit szól­na egy kö­zös vágy­álom­hoz?

– Oké. Ho­gyan kezd­jük?

– Mit csi­nál­na ve­lem, ha mi ket­ten… szó­val érti.

– Ez na­gyon ér­de­kes kér­dés – mond­ta Hoo­per csú­fon­dá­ros ko­moly­ság­gal. – Mi­előtt azon­ban ebbe be­le­men­nénk, el kel­le­ne dön­te­nünk, hol. Az én szo­bám, gon­do­lom, ren­del­ke­zés­re áll.

– Az túl ve­szé­lyes. Az Abe­lard-ban min­den­ki is­mer. Bár­hol Amity­ben túl ve­szé­lyes len­ne.

– És ma­gá­nál?

– Úr­is­ten, de­hogy. Kép­zel­je, ha va­la­me­lyik gye­rek ha­za­jön. Amel­lett…

– Per­sze, tu­dom. Meg­szent­ség­te­le­ní­ti a hit­ve­si ágyat. Oké, ak­kor hol?

– Kell le­gyen va­la­mi mo­tel a Mon­ta­uk felé ve­ze­tő úton. Vagy még in­kább Ori­ent Po­int felé.

– Prí­ma. És ha nincs, még min­dig ott van a ko­csi.

– Fé­nyes nap­pal? Tény­leg elég vad a fan­tá­zi­á­ja.

– Fan­tá­zi­á­ban min­den le­het­sé­ges.

– Rend­ben van. Ezt ak­kor meg­be­szél­tük. Szó­val, mit csi­nál­na?

– Azt hi­szem, idő­rend­ben kéne ha­lad­nunk. Elő­ször is, egy ko­csi­val men­nénk el in­nen. Fel­te­he­tő­leg az enyém­mel, mert azt ke­vés­bé is­me­rik. Az­tán ké­sőbb vissza­jön­nénk a ma­gá­ért.

– Oké.

– Az­tán út­köz­ben… nem, mi­előtt még el­in­dul­nánk, ki­kül­de­ném a mos­dó­ba, hogy ve­gye le a bu­gyi­ját.

– Mi­nek?

– Hogy egy kis… ku­ta­tó­mun­kát vé­gez­hes­sek út­köz­ben. Csak hogy üzem­ben tart­suk a mo­tort.

– Ér­tem – mond­ta El­len, és igye­ke­zett ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek lát­sza­ni. Fel­he­vült­nek érez­te ma­gát. El­vö­rö­sö­dött, és be­lül­ről fi­gyel­te, mint­ha a lel­ke el­tá­vo­lod­na a tes­té­től. Har­ma­dik sze­mély­ként hall­gat­ta a be­szél­ge­tést. Le kel­lett küz­de­nie a vá­gyat, hogy ide-oda csúsz­kál­jon a szkáj­jal bo­rí­tott pa­don. Össze sze­ret­te vol­na dör­zsöl­ni a comb­ja­it, de félt, hogy fol­tot hagy az ülé­sen.

– Az­tán – mond­ta Hoo­per –, ahogy men­nénk az úton, a jobb ol­da­la­mon ülne, és én köz­ben szé­pen masszí­roz­nám. Le­het, hogy ki­nyit­nám a slic­cem. Le­het, hogy nem, mert et­től eset­leg öt­le­tei tá­mad­ná­nak, ami vi­szont két­ség­kí­vül oda ve­zet­ne, hogy el­ve­szí­tem az ural­mat a ko­csi fö­lött, és ez fel­te­he­tő­leg zaf­tos kis bal­eset­hez ve­zet­ne, és szé­pen meg­hal­nánk mind a ket­ten.

El­len újra kun­cog­ni kez­dett, el­kép­zel­te Hoo­pert, amint ott fek­szik az út szé­lén, me­re­ven, mint a zász­ló­rúd, és sa­ját ma­gát mel­let­te, a ru­há­ja fel­csúsz­va a de­re­ká­ig, szét­tárt com­bok­kal, az egész vi­lág sze­me lát­tá­ra.

– Olyan mo­telt ke­res­nénk – foly­tat­ta Hoo­per –, ahol a szo­bák vagy kü­lön kis bun­ga­lók­ban van­nak, vagy leg­alább­is nin­cse­nek szo­ro­san össze­zsú­fol­va.

– Mi­ért?

– A han­gok. A fa­lak ál­ta­lá­ban nyál­lal össze­pré­selt pa­pír zseb­ken­dő­ből van­nak, a sem­mi ked­vem köz­ben arra gon­dol­ni, hogy a szom­széd­ban egy ci­pő­ügy­nök ta­paszt­ja a fü­lét a fal­hoz, és azon húz­za fel ma­gát, hogy min­ket hall­gat.

– És ha nem ta­lá­lunk ilyen mo­telt?

– Ta­lá­lunk – mond­ta Hoo­per. – Mi­ként már em­lí­tet­tem, a fan­tá­zi­á­ban min­den le­het­sé­ges.

Mi­ért em­le­ge­ti ezt foly­ton? – gon­dol­ta El­len. Az nem le­het, hogy csak ját­szik a sza­vak­kal, ki­dol­goz egy for­ga­tó­köny­vet, amit az­tán nem akar meg­va­ló­sí­ta­ni. Két­ség­be­eset­ten ta­po­ga­tó­zott va­la­mi kér­dés után, hogy éb­ren tart­sa a be­szél­ge­tést.

– Mi­lyen né­ven je­lent­kez­nénk be?

– Á, per­sze. Er­ről meg­fe­led­kez­tem. Ma­nap­ság nem hin­ném, hogy bár­ki is iz­gat­ná ma­gát ilyes­mi mi­att, de iga­za van: kell le­gyen-va­la­mi ne­vünk, ha eset­leg va­la­mi ré­gi­mó­di por­tás­ba bot­lunk. Mit szól­na, mond­juk, Mr. és Mrs. Al Kin­sey­hez? Azt mond­hat­nánk, hogy hosszabb ku­ta­tó­úton va­gyunk.

– És meg­ígér­nénk, hogy küld­jünk neki egy de­di­kált pél­dányt a je­len­té­sünk­ből.

– Neki aján­la­nánk!

Mind­ket­ten ne­vet­tek, és El­len meg­kér­dez­te: – Na és az­tán, ha be­je­lent­kez­tünk?

– Hát, el­men­nénk a szo­bánk­hoz, kö­rül­cser­kész­nénk, van-e va­la­ki a szom­szé­dos szo­bák­ban – ha­csak nincs kü­lön bun­ga­lónk –, és az­tán be­men­nénk.

– És az­tán??

– In­nen­től meg­ug­ra­nak a vá­lasz­tá­si le­he­tő­sé­ge­ink. Va­ló­szí­nű­leg úgy fel le­szek húz­va, hogy meg­ra­gad­nám ma­gát, és ripsz-ropsz ne­ki­es­nék; ta­lán az ágyon, ta­lán nem. Az első szám az én szá­mom len­ne. A ma­gáé csak az­u­tán.

– Hogy­hogy?

– Az el­ső­re nem fo­gok tud­ni ural­kod­ni ma­ga­mon; olyan zitty-zutty, megy a vo­nat-féle lesz. Utá­na job­ban tu­dom már irá­nyí­ta­ni, és a má­so­dik­ra már fel­ké­szí­te­ném.

– Azt ho­gyan csi­nál­ná?

– Fi­no­man és mód­sze­re­sen.

A pin­cér­nő az asz­tal­hoz kö­ze­le­dett, úgy­hogy hát­ra­dől­tek, és el­hall­gat­tak.

– Kér­nek még va­la­mit?

– Nem – mond­ta Hoo­per. – Csak a szám­lát.

El­len fel­té­te­lez­te, hogy a pin­cér­nő vissza­megy a bár­pult­hoz a szám­lát össze­ad­ni, de ott ma­radt az asz­tal­nál, és a nála levő cet­lik alap­ján fir­kál­ni kez­dett a blokk­ra. El­len az ülés szé­lé­re csú­szott, és fel­állt.

– Bo­csá­nat. Még be aka­rom pú­de­roz­ni az or­ro­mat in­du­lás előtt

– Tu­dom – mond­ta Hoo­per mo­so­lyog­va.

– Tud­ja? – kér­dez­te a pin­cér­nő, mi­köz­ben El­len el­ment mel­let­te. – Na­hát, ez a há­zas­ság. Re­mé­lem, en­gem soha sen­ki nem fog ennyi­re is­mer­ni.

 

El­len va­la­mi­vel fél öt előtt ért haza. Fel­ment a lép­csőn a für­dő­szo­bá­ba, és meg­eresz­tet­te a kád­nál a vi­zet. Tel­je­sen le­vet­kő­zött, és a ru­há­it a szennyes­lá­dá­ba gyö­mö­szöl­te, össze­ke­ver­ve a már ko­ráb­ban ott levő da­ra­bok­kal. A tü­kör­be né­zett, és meg­vizs­gál­ta az ar­cát és nya­kát. Sem­mi nyom.

Für­dés után be­hin­tő­po­roz­ta ma­gát, fo­gat mo­sott és száj­víz­zel gar­ga­ri­zált. Be­ment a há­ló­szo­bá­ba, tisz­ta bu­gyit és há­ló­in­get vett fel, vissza­haj­tot­ta a ta­ka­rót, és be­bújt az ágy­ba. Be­csuk­ta a sze­mét, és re­mél­te, hogy egy­ből el­al­szik.

De az álom­nak nem si­ke­rült le­küz­de­nie, az újra meg újra fel­tö­rő em­lé­ket. Hoo­pert lát­ta maga előtt, a sze­me tág­ra me­red­ve bá­mul­ja anél­kül, hogy lát­ná – a fa­lat, ahogy a csúcs­pont­hoz kö­ze­le­dett. A sze­me ki­dül­ledt, egé­szen ad­dig, amíg, köz­vet­le­nül az el­er­nye­dés előtt, El­len szin­te már at­tól félt, érint­ke­zé­sük meg­sza­kad. Hoo­per össze­szo­rí­tot­ta a fo­gát, és úgy csi­kor­gat­ta, mint egyes em­be­rek ál­muk­ban. A tor­ká­ból hör­gő nyü­szí­tés tört elő, ami min­den dü­hödt lö­kés­sel egy­re ma­ga­sab­bá és ma­ga­sab­bá vált. Még a nyil­ván­va­ló, he­ves ki­elé­gü­lés után sem vál­to­zott meg Hoo­per arc­ki­fe­je­zé­se. A fo­gát még min­dig össze­szo­rí­tot­ta, a sze­me a fal­ra me­redt, és foly­tat­ta a vad vo­nag­lást. Nem vett tu­do­mást az alat­ta fek­vő nő­ről, és ami­kor ta­lán egy tel­jes perc­cel a csúcs­pont után Hoo­per még min­dig nem nyu­go­dott meg, El­len meg­ijedt, nem tud­ta pon­to­san, mi­től, de a ro­ham vad­ál­la­ti he­ves­sé­gé­ben úgy érez­te, mint­ha csak esz­köz len­ne az ak­tus­ban. Egy idő után meg­ve­re­get­te Hoo­per vál­lát, és hal­kan meg­szó­lalt.

– Hé, én is itt va­gyok. – Egy pil­la­nat­ra rá Hoo­per sze­me le­csu­kó­dott, és a fe­jét El­len vál­lá­ra haj­tot­ta. Ké­sőbb, a töb­bi ölel­ke­zés­nél Hoo­per gyen­gé­debb és fi­gyel­me­sebb volt, ke­vés­bé ru­gasz­ko­dott el. De az első ak­tus dü­hödt in­du­la­ta za­va­ró­an mo­tosz­kált El­len fe­jé­ben.

Vé­gül el­ural­ko­dott raj­ta a fá­radt­ság, és el­aludt.

Úgy tűnt, szin­te ab­ban a pil­la­nat­ban fel­éb­resz­ti egy hang: – Hé, mi van, jól vagy? – Ki­nyi­tot­ta a sze­mét, és Brodyt pil­lan­tot­ta meg az ágy szé­lén.

Ásí­tott.

– Hány óra?

– Mind­járt hat.

– Ou-u. El kell men­jek Seanért. Phyl­lis San­tos biz­tos ideg­ro­ha­mot kap már.

– El­hoz­tam – mond­ta Brody, – Gon­dol­tam, jobb, ha el­me­gyek érte, mi­után nem tud­ta­lak el­ér­ni.

– Ke­res­tél?

– Egy­pár­szor. A kór­ház­ban pró­bál­ta­lak úgy ket­tő kö­rül. Azt mond­ták, azt hi­szik, ha­za­jöt­tél

– Úgy van, haza is jöt­tem. Ré­me­sen érez­tem ma­gam. A pajzs­mi­rigy tab­let­tá­im, úgy lát­szik, nem hasz­nál­nak már. Így hát ha­za­jöt­tem.

– Az­tán itt­hon pró­bál­ta­lak hív­ni.

– Na­hát, tény­leg na­gyon fon­tos le­he­tett.

– Nem, sem­mi kü­lö­nös. Ha min­den­áron tud­ni aka­rod, azért hív­ta­lak, hogy bo­csá­na­tot kér­jek, bár­mi­vel is bán­tot­ta­lak meg teg­nap este.

El­len­be egy pil­la­nat­ra be­le­nyi­lallt a szé­gyen, de az­tán el­múlt, és így szólt: – Ara­nyos vagy, de ne is tö­rődj vele. Már el is fe­lej­tet­tem.

– Aha – mond­ta Brody. Várt egy ki­csit, hát­ha mond még va­la­mit, de ami­kor nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy nem fog, meg­kér­dez­te: – Hát ak­kor hol vol­tál?

– Mond­tam, hogy itt! – a sza­vak éle­seb­ben tör­tek ki be­lő­le, mint sze­ret­te vol­na. – Ha­za­jöt­tem, és le­fe­küd­tem, úgy, ahogy itt ta­lál­tál.

– És nem hal­lot­tad a te­le­font? Itt van mel­let­ted. – Brody az ágy túl­só fe­lé­nél levő éj­je­li­szek­rény­re mu­ta­tott.

– Nem. – Azt akar­ta mon­da­ni, hogy ki­kap­csol­ta a te­le­font, de az­tán eszé­be ju­tott, hogy pont ezt a ké­szü­lé­ket nem le­het tel­je­sen ki­kap­csol­ni. – Be­vet­tem egy al­ta­tót. Az ágyú­dör­gés­re sem éb­re­dek fel egy ilyen tab­let­tá­val.

Brody a fe­jét ráz­ta.

– Tény­leg ki fo­gom vág­ni azt az át­ko­zott vac­kot a vé­cé­be. Kész nar­ko­ti­kus vagy már.

Fel­kelt, és ki­ment a für­dő­szo­bá­ba.

El­len hal­lot­ta, hogy fel­csap­ja a vécé ülé­sét, és vi­zel­ni kezd – a han­gos, erő­tel­jes, egyen­le­tes cso­bo­gás­nak mint­ha soha nem akar­na vége sza­kad­ni. Mind a mai na­pig azt hit­te, ez va­la­mi­fé­le bra­vúr Brody­nál: volt úgy, hogy egy egész na­pig nem vi­zelt. Az­tán, ami­kor vé­gül ne­ki­lá­tott, úgy tűnt, órá­kig tart. Ré­ges-rég arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy ak­ko­ra hó­lyag­ja le­het, mint egy gö­rög­dinnye. Most rá­jött, hogy a nagy be­fo­ga­dó­ké­pes­sé­gű húgy­hó­lyag egy­sze­rű­en fér­fi­tu­laj­don­ság. Mi­cso­da ta­pasz­talt nő let­tem, gon­dol­ta ma­gá­ban.

– Nem tudsz va­la­mit Hoo­per­ról? – szólt be Brody a vég nél­kü­li cso­bo­gás köz­ben.

El­len egy pil­la­na­tig gon­dol­ko­zott a vá­la­szon, az­tán azt mond­ta: – Reg­gel ide­szólt, csak hogy meg­kö­szön­je az es­tét. Mi­ért?

– Őt is pró­bál­tam el­ér­ni; úgy dél­fe­lé, és dél­után is egy­pár­szor. A ho­tel­ben azt mond­ták, fo­gal­muk sincs, hol le­het. Mi­kor te­le­fo­nált ide?

– Rög­tön az után, hogy mun­ká­ba men­tél.

– Nem mond­ta, mit akar csi­nál­ni ma?

– Azt mond­ta… azt mond­ta, le­het, hogy ki­megy a ha­jó­ra, ha jól em­lék­szem, de nem va­gyok ben­ne biz­tos.

– Aha. Ez fur­csa.

– Mi­cso­da?

– Ha­za­fe­lé jö­vet meg­áll­tam a ki­kö­tő­nél. A csó­nak­mes­ter azt mond­ta, egész nap a szí­nét se lát­ta Hoo­per­nak.  Ta­lán meg­gon­dol­ta ma­gát

– Nyil­ván Daisy Wic­kert gyöm­köd­te va­la­mi ho­tel­szo­bá­ban.

El­len hal­lot­ta, hogy a cso­bo­gás alább­hagy majd csö­pö­gés­sé lany­hul. Az­tán hal­lot­ta a víz zu­bo­gá­sát.