3.

A kö­vet­ke­ző pár nap­ban tisz­ta és szo­kat­la­nul nyu­godt ma­radt az idő. Ál­lan­dó, lágy szél fújt dél­nyu­gat­ról, az eny­he fu­val­lat fel­bor­zol­ta a ten­ger fel­szí­nét, de nem ta­raj ózta ki a hul­lá­mo­kat. Csak éj­sza­ka for­dult csí­pős­re az idő, és né­hány napi ál­lan­dó nap­sü­tés után a föld és a ho­mok fel­me­le­ge­dett.

Va­sár­nap jú­ni­us hu­sza­di­ka volt. Az ál­la­mi is­ko­lák­ban még jó egy hét volt hát­ra a nyá­ri szü­ne­tig, de a New York-i ma­gán­is­ko­lák­ban már vége volt a ta­ní­tás­nak. A csa­lá­dok, akik­nek nya­ra­ló­juk volt Amity­ben, már má­jus ele­je óta ki­jár­tak a ví­ken­dek­re. Akik jú­ni­us 15-től szep­tem­ber 15-ig bé­rel­tek há­zat, már ki­cso­ma­gol­tak, rá­jöt­tek, hol az ágy­ne­műs szek­rény, me­lyik szek­rény­ben van fi­nom por­ce­lán, és me­lyik­ben a szo­ká­sos hol­mi, me­lyik ágy pu­hább, mint a má­sik, és las­sacs­kán kezd­ték ott­hon érez­ni ma­gu­kat.

Dél­táj­ra fe­ke­tél­lett a strand az em­be­rek­től a Scotch és az Old Mill Road men­tén. Fér­jek he­ver­tek fél­álom­ban a für­dő­le­pe­dő­kön, a nap­ból igye­kez­tek erőt me­rí­te­ni egy dél­utá­ni te­nisz­par­ti­hoz és az út­hoz vissza New York­ba, a Long Is­land-i Vas­út Ágyú­go­lyó Exp­resszen. A fe­le­sé­gek alu­mí­ni­um hát­tá­ma­szok­nak dől­tek, He­len Mar­di­nest, John Che­evert és Tay­lor Cald­wellt ol­vas­tak, s csak néha te­kin­tet­tek fel, hogy egy po­hár szá­raz, ver­mu­tot tölt­se­nek ma­guk­nak a hű­tött pa­lack­ból.

Ti­né­dzse­rek fe­küd­tek sűrű, tö­mött, szim­met­ri­kus so­rok­ban. Ezek nem a Víz­ön­tő gyer­me­kei vol­tak, ők nem szaj­kóz­ták a béke, a kör­nye­zet­szennye­zés, igaz­ság vagy lá­za­dás köz­he­lye­it. A ki­vált­sá­gos­ság ge­ne­ti­kus biz­ton­ság­gal gyö­ke­re­zett ben­nük. Ahogy a sze­mük kék volt vagy bar­na, íz­lé­sü­ket és lel­ki­is­me­re­tü­ket úgy ha­tá­roz­ták meg ko­ráb­bi ge­ne­rá­ci­ók. Nem szen­ved­tek vi­ta­min­hi­ány­ban, nem vol­tak vér­sze­gé­nyek. Fo­ga­ik – hála az örök­lés­nek vagy a fog­sza­bá­lyo­zás­nak – sza­bá­lyo­sak, fe­hé­rek és egyen­le­te­sek vol­tak. Tes­tük kar­csú, iz­ma­ik fris­sek a hat­éves kor­tól vett boksz­lec­kék­től, a ki­lenc­éves kor­tól vett lo­vag­ló­lec­kék­től és a mind a mai na­pig vett te­nisz­lec­kék­től. Nem volt test­sza­guk. Ha iz­zad­tak, a lá­nyok­nak eny­he köl­nisza­guk volt, a fi­úk­nak egy­sze­rű­en tisz­ta sza­guk.

Mind­ez nem je­len­ti azt, hogy os­to­bák vagy rosszak let­tek vol­na. Ha tö­me­ge­sen meg le­he­tett vol­na mér­ni az in­tel­li­gen­cia­há­nya­do­su­kat, ké­pes­sé­ge­i­ket te­kint­ve jócs­kán az em­be­ri­ség fel­ső ti­ze­dé­ben vé­gez­tek vol­na. Kis­ko­ruk­tól fog­va olyan is­ko­lá­ban ne­vel­ked­tek, ame­lyek min­den tárgy­ban is­me­re­te­ket nyúj­tot­tak, be­le­ért­ve a ki­sebb­sé­gi cso­por­tok irán­ti ér­zé­keny­sé­get, a for­ra­dal­mi fi­lo­zó­fi­á­kat, öko­ló­gi­ai hi­po­té­zi­se­ket, po­li­ti­kai tak­ti­kát, ká­bí­tó­szert, sze­xet. In­tel­lek­tu­á­lis ér­te­lem­ben ren­ge­te­get tud­tak. A gya­kor­lat­ban nem akar­tak tud­ni szin­te sem­mit. Arra szok­tat­ták őket, hogy úgy vél­jék (vagy ha nem vél­jék, ak­kor érez­zék), a vi­lág va­ló­já­ban elég­gé kö­zöm­bös szá­muk­ra. Sem­mi sem iz­gat­ta őket – a faji za­var­gá­sok az olyan he­lye­ken, mint Tren­ton New Jer­sey­ben vagy Gary In­di­a­ná­ban; hogy a Mis­sou­ri fo­lyó vize olyan szennye­zett, hogy néha ma­gá­tól tü­zet fog; a rend­őr­sé­gi kor­rup­ció New York­ban vagy az el­sza­po­ro­dó gyil­kos­sá­gok San Fran­cis­có­ban, a fel­fe­de­zés, hogy a virs­li ro­var­ürü­lé­ket tar­tal­maz vagy a he­xak­lo­ro­fill ká­ro­sít­ja az agy­ve­lőt. Még a gaz­da­sá­gi gör­csök­höz is hoz­zá­szok­tak, amik meg­ráz­ták Ame­ri­ka töb­bi ré­szét. A tőzs­dei ér­té­k­in­ga­do­zá­so­kat csak ab­ból vet­ték ész­re, hogy ap­juk ilyen­kor job­ban la­men­tált a va­ló­di vagy kép­zelt lu­xus­ki­adá­sok mi­att.

Ők jár­tak min­den nyá­ron Amity­be. A más­fé­lék – mert vol­tak né­há­nyan, el­len­zé­ki­ek – me­ne­tel­tek, szó­no­kol­tak, egye­sül­tek, alá­ír­tak, és csu­pa nagy­be­tűs el­ne­ve­zé­sű tár­sa­dal­mi ak­ció­cso­por­tok­ban dol­goz­va töl­töt­ték a nya­rat. De mi­vel ők el­uta­sí­tot­ták Amityt, és leg­fel­jebb ha egy La­bour Day-i hosszú ví­ken­den buk­kan­tak fel, nem­igen jöt­tek szá­mí­tás­ba.

A kis­gye­re­kek a ho­mok­ban ját­szot­tak a víz szé­lé­nél, göd­rö­ket ás­tak, és sár­ral do­bál­ták egy­mást, nem tud­ták és nem is tö­rőd­tek vele, hogy ki­cso­dák is ők, és va­jon mi­lyen fel­nőt­tek lesz­nek.

Egy hat­éves kis­fiú ab­ba­hagy­ta a ka­csá­zást a la­pos kö­vek­kel a víz­nél. Fel­ment a part­ra, ahol any­ja szu­nyó­kált, és le­hup­pant a tö­rül­kö­ző­je mel­lé.

– Mama – mond­ta, cél­ta­lan kacs­ka­rin­gó­kat raj­zol­va uj­já­val a ho­mok­ba. Az any­ja fe­lé­je for­dult, ke­zét a sze­me elé tet­té, hogy ne va­kít­sa a nap.

– Mi van?

– Unat­ko­zom.

– Hogy unat­koz­nál? Hi­szen még jú­li­us sincs.

– Nem ér­de­kel. Unat­ko­zom. Itt sem­mit sem le­het csi­nál­ni.

– Ott van ját­sza­ni az egész part.

– Tu­dom. De nem le­het raj­ta sem­mit se csi­nál­ni. Úgy unat­ko­zom.

– Mi­ért nem mész lab­dáz­ni?

– Ki­vel? Nincs itt sen­ki.

– Egy cso­mó min­den­kit lát­tam. Meg­néz­ted már Har­ri­sé­kat? És Tommy Con­ver­se-t?

– Nin­cse­nek itt. Nincs itt sen­ki. Unat­ko­zom, és kész.

– Ó, az is­ten sze­rel­mé­re, Alex.

– Be­me­he­tek fü­röd­ni?

– Nem. Túl hi­deg.

– Hon­nan tu­dod?

– Tu­dom, és kész. Kü­lön­ben sem me­hetsz egye­dül.

– Nem jön­nél ve­lem?

– A víz­be? Még csak az kéne.

– Nem, csak néz­ni.

– Alex, mama holt­fá­radt, tel­je­sen ki­van. Nem csi­nál­hat­nál va­la­mi mást?

– Be­me­he­tek a mat­rac­cal?

– A víz­be?

– Csak egy ki­csit, a part mel­lett. Nem me­rü­lök be a víz­be. Csak fek­szem a mat­ra­con.

Az any­ja fel­ült, és fel­tet­te a nap­szem­üve­gét. Vé­gig­né­zett a par­ton. Pár tu­cat mé­ter­re egy fér­fi állt a de­ré­kig érő víz­ben, vál­lán egy kis­gye­rek­kel. A nő rá­né­zett, s egy pil­la­nat­ra át­en­ged­te ma­gát az ön­saj­ná­lat­nak, hogy töb­bet nem há­rít­hat­ja fér­jé­re gye­re­kük szó­ra­koz­ta­tá­sá­nak ter­hét.

Mi­előtt meg­for­dul­ha­tott vol­na, a fiú ki­ta­lál­ta, mire gon­dol.

– Fo­ga­dok, hogy a papa el­en­ged­ne – mond­ta.

– Alex, iga­zán tud­hat­nád már, hogy ez­zel nem mész ná­lam sem­mi­re. – Vé­gig­né­zett a par­ton a má­sik irány­ba is. Né­hány párt ki­vé­ve a ho­má­lyos tá­vol­ban, tel­je­sen üres volt. – Na, nem bá­nom – mond­ta. – Eredj. De ne menj messzi­re. És ne bújj a víz­be. – A fi­ú­ra né­zett, és hogy meg­mu­tas­sa, ko­mo­lyan be­szél, az or­rá­ra eresz­tet­te a szem­üve­gét.

– Oké – mond­ta a gye­rek. Fel­állt, el­kap­ta a gu­mi­mat­ra­cot, és le­ci­pel­te a víz­hez. Fel­emel­te, maga elé tar­tot­ta, és be­le­ment a víz­be. Mi­kor a de­re­ká­ig ért, elő­re­ha­jolt. Egy kis hul­lám­lö­kés fel­kap­ta a mat­ra­cot, há­tán a fi­ú­val, aki ad­dig egyen­sú­lyo­zott, míg la­po­san nem fe­küdt a mat­rac. Mind­két kar­já­val egyen­le­te­sen evez­ni kez­dett. A lába a mat­rac vé­gén a víz­be ló­gott. Né­hány mé­tert be­fe­lé ha­ladt, majd meg­for­dult, és ide-oda evez­ge­tett a part men­tén. A lágy áram­lat ész­re­vét­le­nül egy­re bel­jebb so­dor­ta.

Vagy öt­ven mé­ter­rel kij­jebb az óce­án ta­la­ja me­re­de­ken lej­te­ni kez­dett – nem egy sza­ka­dék hir­te­len­sé­gé­vel; a ta­lán tíz­fok­nyi lej­tő las­san for­dult át negy­ven-öt­ven fo­kos­ba. A víz vagy négy­mé­te­res volt, ami­kor hir­te­len mé­lyül­ni kez­dett. Ha­ma­ro­san el­ér­te a hat-, tíz-, majd ti­zen­öt mé­te­res mély­sé­get. Kö­rül­be­lül fél mér­föl­des sáv­ban har­minc mé­ter mély volt, majd is­mét emel­ked­ni kez­dett, és a part­tól egy mér­föld­nyi­re a ho­mok­pad meg­kö­ze­lí­tet­te a víz­fel­színt. A ho­mok­pad ten­ger fe­lő­li ol­da­lán már gyor­san mé­lyült, el­ér­te a hat­van mé­tert, és még kij­jebb az óce­án iga­zi mély­sé­ge kö­vet­ke­zett.

A ha­tal­mas hal las­san úszott a tíz­mé­te­res víz­ben, far­ká­nak csa­pá­sai ép­pen csak moz­gás­ban tar­tot­ták. Nem lá­tott sem­mit, a víz ho­má­lyos volt az apró nö­vény fosz­lá­nyok­tól. Ed­dig a part­vo­nal­lal pár­hu­za­mo­san ha­ladt. Most meg­for­dult, és eny­hén meg­dől­ve, kö­vet­ni kezd­te a ta­laj fo­ko­za­tos emel­ke­dé­sét. Itt már több volt a fény, de a hal még min­dig nem lá­tott sem­mit.

A fiú pi­hent, ke­zét le­ló­gat­ta, lába az apró hul­lá­mok­kal be­le­me­rült, majd ki­emel­ke­dett a víz­ből. A fe­jét a part felé for­dí­tot­ta, és ész­re­vet­te, hogy messzebb­re ke­rült, mint amit az any­ja biz­ton­sá­gos­nak ta­lál­na. Lát­ta, amint ott fek­szik a tö­rül­kö­zőn, és a fér­fit és a gye­re­két is, akik a hul­lám­ve­rés­ben ját­szot­tak. Nem félt, hi­szen nyu­godt volt a víz, és nem is volt olyan na­gyon messze a part­tól – ta­lán ha negy­ven mé­ter­re. De kö­ze­lebb akart ke­rül­ni, más­kü­lön­ben eset­leg az any­ja felül, meg­lát­ja, és ki­pa­ran­csol­ja a víz­ből. Egy ki­csit hát­ra­csú­szott, hogy a lá­bá­val is tud­ja haj­ta­ni ma­gát. Ta­pos­ni és evez­ni kez­dett a part felé.

A hal nem hal­lot­ta a han­got, in­kább csak az éles és szag­ga­tott im­pul­zu­so­kat ér­zé­kel­te, amit a rú­gá­sok kel­tet­tek. Jel­zé­sek vol­tak, gyen­gék, de va­ló­sá­go­sak, és a hal kö­vet­ni kezd­te őket, be­cé­loz­va az irányt. Emel­ked­ni kez­dett, elő­ször las­san, majd ahogy a jel­zé­sek erő­söd­tek, egy­re se­be­seb­ben.

A fiú meg­állt egy ki­csit pi­hen­ni. A jel­zé­sek ab­ba­ma­rad­tak. A hal las­sí­tott, ide-oda for­gat­ta a fe­jét, pró­bál­ta újra fel­fe­dez­ni őket. A fiú tel­je­sen moz­du­lat­la­nul fe­küdt, és a hal el­úszott alat­ta, sú­rol­va a ho­mo­kos fe­ne­ket. Újra vissza­for­dult.

A fiú ne­ki­lá­tott az eve­zés­nek. Csak min­den har­ma­dik vagy ne­gye­dik kar­csa­pás­ra rú­gott egyet; a láb­tem­pók job­ban fá­rasz­tot­ták, mint az egyen­le­tes kar­csa­pá­sok. De a rit­ka láb­tem­pók új je­le­ket küld­tek a hal­nak. Most csak egy pil­la­na­tig tar­tott a cél­zás, mi­vel majd­nem pon­to­san a fiú alatt volt. A hal emel­ke­dett. Majd­nem füg­gő­le­ge­sen tar­tott fel­fe­lé, és most már lát­ta a moz­gást a fel­szí­nen. Nem volt egy­ér­tel­mű, hogy ami ott fent csap­kod, az táp­lá­lék; de a táp­lá­lék fo­gal­má­nak nem volt je­len­tő­sé­ge. A ha­lat tá­ma­dás­ra kész­tet­te; ha emészt­he­tő, amit le­nyelt, ak­kor táp­lá­lék volt, ha nem, ké­sőbb vissza­ök­len­dez­te. Szá­ja ki­nyílt, és ívelt far­ká­nak egy utol­só lö­ké­sé­vel rá­tá­madt.

A fiú utol­só – egyet­len – gon­do­la­ta az volt, hogy gyom­ron vág­ták. Hir­te­len el­akadt a lé­leg­ze­te. Nem volt ide­je ki­ál­ta­ni, de ha lett vol­na, ak­kor se tud­hat­ta vol­na, mit ki­ált­son, hi­szen nem lát­hat­ta a ha­lat. A hal feje, ki­lök­te a mat­ra­cot a víz­ből. Az áll­kap­csok össze­zá­rul­tak. A hal­nak majd­nem a fele ki­emel­ke­dett a víz­ből, és a ha­sá­val elő­re is­mét vissza­csob­bant, össze­mor­zsol­va a szá­já­ban levő hús-, csont- és gu­mi­tö­me­get.

A par­ton a fér­fi a gye­rek­kel fel­ki­ál­tott. Nem tud­ta pon­to­san meg­ál­la­pí­ta­ni, mit lá­tott. A ten­ger felé né­zett, és ép­pen el akar­ta for­dí­ta­ni a fe­jét, ami­kor a ka­va­ro­dást meg­pil­lan­tot­ta. Vissza­kap­ta a fe­jét a víz felé, de ak­kor már nem lát­szott más, mint a csob­ba­nás kel­tet­te hul­lá­mok ter­je­dő gyű­rűi.

– Lát­tad? – ki­a­bál­ta. – Lát­tad?

– Mit, apu, mit? – A gye­rek iz­ga­tot­tan bá­mult fel rá.

– Ott a víz­ben! Egy cápa vagy egy bál­na, vagy va­la­mi, va­la­mi óri­á­si!

A fiú any­ja fél­álom­ban fe­küdt a tö­rül­kö­zőn, most ki­nyi­tot­ta a sze­mét, és a fér­fi­ra san­dí­tott. Lát­ta, a víz felé mu­tat, és hal­lot­ta, hogy mond a gye­rek­nek va­la­mit, aki fel­sza­ladt a par­ton, és meg­állt egy ru­ha­cso­mó­nál. A fér­fi ro­han­ni kez­dett a fiú any­ja felé, és ő fel­ült. Nem ér­tet­te, mit mond, de a fér­fi a víz­re mu­ta­tott, úgy­hogy a ke­zét el­len­ző­ként hasz­nál­va, a ten­ger­re né­zett. Elő­ször nem tűnt fur­csá­nak, hogy nem lát sem­mit. Az­tán eszé­be ju­tott, és meg­szó­lalt: – Alex.

 

Brody ebé­delt: sült csir­két, krump­li­pü­rét és zöld­bor­sót.

– Krump­li­pü­ré – mond­ta, mi­köz­ben El­len tá­lalt neki. – Mire ké­szülsz el­le­nem?

– Nem aka­rom, hogy tel­je­sen el­fogyj. Egyéb­ként is, egy kis izom jól áll ne­ked.

Csen­ge­tett a te­le­fon. El­len meg­szó­lalt: – Me­gyek – de Brody állt fel. Min­dig így volt. El­len azt mond­ta: – Me­gyek – de min­dig Brody volt az, aki ment. Ugyan­az volt, ha El­len va­la­mit kint fe­lej­tett a kony­há­ban. – Kint hagy­tam a szal­vé­tá­kat – mond­ta –, me­gyek, ho­zom. – De mind­ket­ten tud­ták, hogy Brody áll fel, és be­hoz­za a szal­vé­tá­kat.

– Nem, hagyd csak – mond­ta, – Úgy­is biz­tos en­gem ke­res­nek. – Tud­ta, hogy va­ló­szí­nű­leg El­lent hív­ják, de már ön­kén­te­le­nül is ezt mond­ta.

– Itt Bix­by, fő­nök – hal­lot­ta a han­got az őr­szo­bá­ról.

– Mi új­ság, Bix­by?

– Azt hi­szem, be kéne jön­nie,

– Mi­ért, mi tör­tént?

– Hát, ar­ról van szó, fő­nök… – Bix­by szem­lá­to­mást nem akar­ta rész­le­tez­ni. Brody hal­lot­ta, hogy be­szél va­la­ki­hez, majd újra be­le­szól a te­le­fon­ba. – Egy hisz­té­ri­kus nő van itt, fő­nök.

– Mi­től hisz­té­ri­kus az a nő?

– A gyer­me­ke mi­att. Kinn a par­ton.

Hir­te­len rossz ér­zés nyi­lallt Brody gyom­rá­ba.

– Mi tör­tént?

– Ar­ról van szó… – Bix­by el­akadt, majd gyor­san azt mond­ta: – Csü­tör­tök.

– Ide fi­gyelj, te segg­fej… – Brody el­akadt, mert hir­te­len meg­ér­tet­te. – Azon­nal ott va­gyok. – Le­tet­te a kagy­lót.

Brody azt hit­te, szét­rob­ban. A fé­le­lem, bűn­tu­dat és düh egyet­len gyo­mor­fa­csa­ró görccsé állt össze ben­ne. Egy­szer­re érez­te ma­gát csa­ló­nak és be­csa­pott­nak, áru­ló­nak és el­árult­nak. Bűn­re kény­sze­rí­tett bű­nö­ző volt, aka­rat­lan pros­ti­tu­ált. Vál­lal­nia kel­lett a fe­le­lős­sé­get, ami azon­ban iga­zá­ból nem volt az övé. Larry Vaugha­né volt, meg a tár­sa­ié, bár­kik le­gye­nek is azok. Ő azt akar­ta ten­ni, amit kell; ők kény­sze­rí­tet­ték, hogy ne te­gye. De mi­lyen jo­gon kény­sze­rí­tet­ték ezek? Mi­fé­le rend­őr ő, ha még Vaughan­nel sem tu­dott szem­be­száll­ni? Le kel­lett vol­na zár­nia a stran­do­kat.

És ha le­zár­ta vol­na. A hal to­vább­ván­do­rolt vol­na a part men­tén – mond­juk, East Hamp­ton felé –, és ott öl meg va­la­kit. De nem így tör­tént. Nem zár­ták le a stran­do­kat, és ezért meg­halt egy gye­rek. Ilyen egy­sze­rű­en. Ok és oko­zat. Brody hir­te­len un­do­rod­ni kez­dett ma­gá­tól. És ugyan­ilyen hir­te­len kezd­te na­gyon saj­nál­ni ma­gát.

– Mi az? – kér­dez­te El­len.

– Épp most halt meg egy gye­rek.

– Mi­től?

– Egy is­ten­ver­te ro­hadt cá­pá­tól.

– Csak nem! Ha le­zár­tad vol­na a sí­ran­dó­kat… – za­var­tan el­hall­ga­tott.

– Igen, tu­dom.

 

Harry Me­adows az őr­szo­ba mö­göt­ti par­ko­ló­he­lyen várt, ami­kor Brody be­állt a ko­csi­já­val. Ki­nyi­tot­ta a túl­só aj­tót, és le­hup­pant az ülés­re.

– Ennyit az esé­lyek­ről – mond­ta.

– Az. Kik van­nak bent, Harry?

– Egy pofa a Ti­mes­tól, ket­tő a News­day­től és az én em­be­rem. És a nő. Meg az a fér­fi, aki lát­ta a tör­tén­te­ket.

– Hogy ke­rült ide a Ti­mes?

– Pech. Kint volt a par­ton. Az egyik a News­day­től szin­tén. Mind a ket­ten a ví­kend­re jöt­tek ki. Két perc alatt raj­ta vol­tak.

– Mi­kor tör­tént?

Me­adows az órá­já­ra né­zett.

– Ti­zen­öt-húsz per­ce. Nem több.

– Tud­nak a Wat­kins-ügy­ről?

– Nem tu­dom. Az én em­be­rem igen, de van annyi esze, hogy be­fog­ja a szá­ját. A töb­bi­ek at­tól függ, ki­vel be­szél­tek. Nem hin­ném, hogy nyo­mon len­né­nek. Még nem volt ide­jük szag­lász­ni.

– Előbb-utóbb a fü­lük­be jut.

– Tu­dom – mond­ta Me­adows. – Elég­gé meg is ne­he­zí­ti a hely­ze­te­met.

– A ti­é­det?! Ne rö­hög­tess.

– Ko­mo­lyan, Mar­tin. Ha va­la­ki a Ti­mes-tól meg­kap­ja a szto­rit és le­hoz­za, az hol­nap meg­je­le­nik a lap­ban, a mai tá­ma­dás­sal együtt, és a Le­a­der el­ás­hat­ja ma­gát. Ne­kem min­den­képp meg kell ír­nom, hogy fe­dez­zem ma­gam, még ha má­sok nem is köz­lik le.

– Ho­gyan, Harry? Mit akarsz meg­ír­ni?

– Még nem tu­dom. Mon­dom, elég ne­héz hely­zet­ben va­gyok.

– Mit fogsz mon­da­ni, ki tus­sol­tat­ta el? Larry Vaughan?

– Alig­ha.

– Én?

– Nem, de­hogy. Nem aka­rom azt mon­da­ni, hogy bár­ki is el­tus­sol­tat­ta. Nem volt sem­mi­fé­le össze­es­kü­vés. Be­szé­lek Carl San­tosszal. Ha a meg­fe­le­lő sza­va­kat tu­dom a szá­já­ba adni, egy cso­mó zűrt meg­spó­rol­ha­tunk.

– Na és az igaz­ság?

– Mi van vele?

– És ha el­mon­da­nád, mi tör­tént? Mond­juk, hogy én le akar­tam zár­ni a stran­do­kat, és fi­gyel­mez­tet­ni az em­be­re­ket, de a ta­nács­ta­gok el­le­nez­ték. És mond­juk, mert elég nyúl vol­tam ah­hoz, hogy ne har­col­jak, és ne te­gyem koc­ká­ra az ál­lá­so­mat, én is be­le­men­tem. Mond­juk, hogy az összes ami­tyi fe­jes úgy ta­lál­ta, hogy kár fel­iz­gat­ni az em­be­re­ket egy ócs­ka kis cápa mi­att, ame­lyik gye­re­ke­ket sze­ret enni.

– Ugyan, Mar­tin. Te nem te­hetsz róla. Sen­ki se te­het róla. Hoz­tunk egy dön­tést, ha­zárd­já­té­kot ját­szot­tunk, és ve­szí­tet­tünk. Ennyi.

– Gyö­nyö­rű. Ak­kor me­gyek, és szé­pen meg­mon­dom a gye­rek any­já­nak, hogy bor­zasz­tó­an saj­nál­juk, zse­ton­nak kel­lett hasz­nál­nunk a gye­re­két. – Brody ki­szállt a ko­csi­ból, és el­in­dult az őr­szo­ba hát­só be­já­ra­ta felé. Me­adows, aki ne­he­zeb­ben ká­szá­ló­dott ki, né­hány lé­pés­re kö­vet­te.

Brody meg­állt.

– Tu­dod, mit sze­ret­nék tud­ni? Va­ló­já­ban ki hoz­ta ezt a dön­tést? Te be­le­men­tél. Én be­le­men­tem. Azt hi­szem, még csak nem is Larry Vaughan volt, aki a tu­laj­don­kép­pe­ni dön­tést meg­hoz­ta. Azt hi­szem, ő is csak be­le­ment.

– Mi­ből gon­do­lod?

– Nem tu­dom pon­to­san. Te tudsz va­la­mit az üz­let­tár­sa­i­ról?

– Iga­zá­ból nin­cse­nek tár­sai, nem?

– Kez­dek ké­tel­ked­ni. Mind­egy, hagy­juk a fe­né­be… egye­lő­re. – Brody tett még egy lé­pést, és ami­kor Me­adows kö­vet­te, meg­szó­lalt: – Menj in­kább kör­be, Harry… a lát­szat ked­vé­ért.

Brody egy ol­dal­aj­tón lé­pett a szo­bá­já­ba. A fiú any­ja az író­asz­tal előtt ült, a ke­zé­ben egy zseb­ken­dőt szo­ron­ga­tott. Rö­vid kö­peny volt raj­ta a für­dő­ru­ha fe­lett. Me­zít­láb volt. Brody ide­ge­sen né­zett rá, és újra el­ön­töt­te a bűn­tu­dat. Nem lát­ta a sze­mét, mert nagy, ke­rek nap­szem­üveg ta­kar­ta.

A hát­só fal­nál egy fér­fi állt. Brody fel­té­te­lez­te, ő az, aki azt ál­lít­ja, lát­ta a bal­ese­tet. Szó­ra­ko­zot­tan bá­mul­ta Brody em­lék­kol­lek­ci­ó­ját: köz­sé­gi egye­sü­le­tek­től szár­ma­zó idé­ze­te­ket, fény­ké­pe­ket, amik Brodyt áb­rá­zol­ták kü­lön­fé­le elő­ke­lő lá­to­ga­tók­kal. Nem ki­mon­dot­tan olyas­mi volt, ami nagy ér­dek­lő­dést vál­ta­na ki egy fel­nőtt em­ber­ből, de nyil­ván még min­dig jobb volt bá­mul­ni őket, mint meg­koc­káz­tat­ni a nő­vel a be­szél­ge­tést.

Brody­nak so­ha­sem volt ér­zé­ke az em­be­rek meg­nyug­ta­tá­sá­hoz, így hát egy­sze­rű­en be­mu­tat­ko­zott, és kér­dez­ni kez­dett. A nő azt mond­ta, ő nem lá­tott sem­mit: az egyik perc­ben még ott volt a kis­fiú, és a kö­vet­ke­ző­ben el­tűnt, “és nem lát­tam mást, mint a mat­rac da­rab­ja­it“. Hal­kan, de nyu­god­tan be­szélt. A fér­fi el­mond­ta, mit lá­tott, vagy leg­alább­is úgy gon­dol­ta, hogy lát.

– Szó­val tény­le­ge­sen sen­ki sem lát­ta azt a cá­pát – mond­ta Brody, egy hal­vány re­mény­su­ga­rat dé­del­get­ve leg­be­lül.

– Nem – mond­ta a fér­fi. – Azt hi­szem, nem. De mi más le­he­tett?

– Akár­mi. – Brody ugyan­úgy ha­zu­dott ma­gá­nak, mint neki, pró­bál­gat­va, va­jon el tud­ja-e hin­ni a sa­ját ha­zug­sá­ga­it, va­jon hi­he­tő­vé le­het-e ten­ni bár­mi­lyen al­ter­na­tí­vát a va­ló­ság­gal szem­ben. – Le­het, hogy le­eresz­tett a mat­rac, és a kis­fiú meg­ful­ladt.

– Alex jól úszik – til­ta­ko­zott a nő. – Az­az­hogy… úszott.

– És a csob­ba­nás?

– A fiú is csap­kod­ha­tott.

– Nem is ki­a­bált. Egyet­len szót se. – Brody rá­jött, re­mény­te­len az erő­fe­szí­tés. – Hát igen – mond­ta. – Va­ló­szí­nű­leg ha­ma­ro­san úgy­is meg­tud­juk…

– Hogy érti ezt? – kér­dez­te a fér­fi

– Így vagy úgy, ha va­la­ki meg­hal a víz­ben, ál­ta­lá­ban part­ra sod­ró­dik va­la­hol. Ha cápa volt, azt egy­ből lát­ni le­het. – A nő vál­la elő­re­csuk­lott, és Brody át­koz­ta ma­gát az ot­rom­ba­sá­gá­ért. – Ne ha­ra­gud­jon – mond­ta. A nő a fe­jét ráz­ta, és szi­po­gott.

Brody meg­kér­te a nőt és a fér­fit, vár­ja­nak az iro­dá­ban, és ki­ment az őr­szo­ba elő­te­ré­be. Me­adows a kül­ső aj­tó­nál állt, a fal­nak tá­masz­kod­va. Egy fi­a­tal­em­ber – a Ti­mes ri­por­te­re, gon­dol­ta Brody – gesz­ti­ku­lált Me­adows­nak, és úgy lát­szott, kér­dé­se­ket tesz fel. A fi­a­tal­em­ber ma­gas volt és so­vány. Szan­dál, für­dő­ru­ha és rö­vid ujjú ing volt raj­ta, kis, hím­zett al­li­gá­tor­emb­lé­má­val a bal mel­lén, ami­től Brody­nak azon­na­li, ösz­tö­nös el­len­szen­ve tá­madt a fér­fi iránt. Brody szá­má­ra ezek az in­gek a va­gyon és a tár­sa­dal­mi ál­lás jel­ké­pei vol­tak. Az összes nya­ra­ló ilyet vi­selt.

Két fér­fi egy pa­don ült – a News­day ri­por­te­rei. Az egyik­für­dő­ru­há­ban volt, a má­sik sport­za­kó­ban és nad­rág­ban. Me­adows ri­por­te­re – Brody­nak úgy rém­lett, va­la­mi Na­t­nek hív­ják – az író­asz­tal­nak tá­masz­ko­dott, és Bix­by­vel be­szél­ge­tett. Amint meg­lát­ták Brodyt, min­den­ki el­hall­ga­tott.

– Mit te­he­tek önö­kért? – kér­dez­te Brody.

A fi­a­tal­em­ber, aki Me­adows mel­lett állt, elő­re­lé­pett, és meg­szó­lalt:

– Bill Whit­man va­gyok a New York Ti­mes­től.

– És? – Most mit kéne csi­nál­nom, gon­dol­ta Brody. Ver­jem a seg­gem a pla­fon­hoz?

– Ott vol­tam a par­ton.

– Mit lá­tott?

Az egyik News­day-ri­por­ter köz­be­szólt.

– Sem­mit. Én is ott vol­tam. Sen­ki sem lá­tott sem­mit. Ki­vé­ve ta­lán azt a po­fát, aki benn van az iro­dá­já­ban. Ő azt mond­ja, lá­tott va­la­mit.

– Tu­dom – mond­ta Brody – De nem biz­tos ben­ne, mi az, amit lá­tott.

A Ti­mes-os meg­kér­dez­te: – Kész cá­pa­tá­ma­dás­nak mi­nő­sí­te­ni a tör­tén­te­ket?

– Nem va­gyok kész bár­mi­nek is mi­nő­sí­te­ni, és azt aján­la­nám, ma­guk se mi­nő­sít­ges­sék sem­mi­nek, amíg csak jócs­kán nem tud­nak töb­bet róla a mos­ta­ni­nál.

A Ti­mes-os mo­soly­gott.

– Ugyan már, fő­nök, mit akar tő­lünk? Mi­nek ne­vezzük, ti­tok­za­tos el­tű­nés­nek? “Ten­ger­be ve­szett gyer­mek“?

Brody ne­he­zen tu­dott el­len­áll­ni a kí­sér­tés­nek, hogy gú­nyos sér­té­se­ket vált­son a Ti­mes ri­por­te­ré­vel. Azt mond­ta: – Ide fi­gyel­jen, Mr… Whit­man, ugye­bár? Whit­man. Nincs ta­núnk, aki bár­mit is lá­tott vol­na egy csob­ba­ná­son kí­vül. Az az em­ber oda­benn úgy gon­dol­ja, hogy va­la­mi nagy, ezüs­tös szí­nű dol­got lá­tott, ami­ről úgy gon­dol­ja, hogy egy cápa le­he­tett. Azt mond­ja, soha éle­té­ben nem lá­tott élő cá­pát, így hát ez nem az, amit szak­ér­tői vé­le­mény­nek, le­het ne­vez­ni. Nincs meg a holt­test, nincs iga­zi bi­zo­nyí­ték, hogy bár­mi erő­sza­kos tör­tént vol­na a fi­ú­val… Úgy ér­tem, ki­vé­ve azt, hogy el­tűnt. Az is el­kép­zel­he­tő, hogy meg­ful­ladt. És az is el­kép­zel­he­tő, hogy va­la­mi hal vagy ál­lat, vagy akár em­ber tá­mad­ta meg, ami azt il­le­ti. Mind­ezek a dol­gok le­het­sé­ge­sek, mind­ad­dig, amíg nincs…

A só­de­ren súr­ló­dó ke­re­kek hang­ja kint­ről, a nyil­vá­nos par­ko­ló­hely­ről, fél­be­sza­kí­tot­ta Brodyt. Ko­csi­aj­tó csa­pó­dott, és Len Hend­ricks ron­tott be az őr­szo­bá­ra, egy szál für­dő­nad­rág­ban. A bőre olyan fakó, szür­kés­fe­hér volt, mint egy po­lisz­ti­rol ká­vés­po­hár. A szo­ba kö­ze­pén meg­tor­pant.

Brodyt meg­hök­ken­tet­te a für­dő­ru­hás Hend­ricks va­ló­szí­nűt­len lát­vá­nya – a pat­ta­ná­sok­kal te­le­szórt com­bok, a szűk anyag­ból ki­dom­bo­ro­dó nemi szerv.

– Le­on­ard, te fü­röd­ni vol­tál?!

– Újabb tá­ma­dás tör­tént! – mond­ta Hend­ricks.

A Ti­mes ri­por­te­re gyor­san meg­kér­dez­te: – Mi­kor volt az első?

Mi­előtt Hend­ricks vá­la­szol­ha­tott vol­na, Brody meg­szó­lalt: – Ép­pen er­ről be­szé­lünk, Le­on­ard. Nem aka­rom, hogy te vagy bár­ki más el­ha­mar­ko­dott kö­vet­kez­te­té­se­ket von­jon le, amíg nem tud­juk, mi­ről be­szé­lünk. Az is­ten sze­rel­mé­re, az a fiú meg is ful­lad­ha­tott.

– Fiú? – mond­ta Hend­ricks. – Mi­fé­le fiú? Ez egy fér­fi volt, egy Öreg­em­ber, öt perc­cel ez­előtt. Ép­pen a hul­lám­tö­ré­sen túl volt, ami­kor egy­szer csak el­kez­dett ki­ál­toz­ni, a feje a víz alá me­rült, majd újra fel­buk­kant, még va­la­mit ki­ál­tott, és megint el­me­rült. Óri­á­si csap­ko­dás kö­rös-kö­rül, a vér fröcs­költ szer­te­szét. A hal meg nem tá­gí­tott, újra meg újra meg újra tá­ma­dott. A leg­na­gyobb meg­ve­sze­ke­dett hal, amit éle­tem­ben lát­tam, ak­ko­ra, mint egy meg­ve­sze­ke­dett te­her­au­tó. De­ré­kig be­men­tem, és pró­bál­tam el­ér­ni a sze­ren­csét­lent, de a hal egy­foly­tá­ban tá­mad­ta. – Hend­ricks el­hall­ga­tott, a pad­ló­ra bá­mult. A lé­leg­zet szag­ga­tott sí­po­lás­sal tört elő a mel­lé­ből. – Az­tán ab­ba­hagy­ta a hal. Le­het, hogy el­ment, nem tu­dom. Oda­gá­zol­tam, ahol a pofa fe­küdt a ví­zen, arc­cal le­fe­lé. Meg­fog­tam az egyik kar­ját, és húz­ni kezd­tem.

Brody meg­szó­lalt.

– És?

– A ke­zem­ben ma­radt. A hal tel­je­sen át­ha­rap­hat­ta. – Hend­ricks fel­né­zett, a sze­me vö­rös volt a ki­me­rült­ség­től, és a fé­le­lem­től könnyes.

– Rosszul le­szel? – kér­dez­te Brody.

– Nem, azt hi­szem.

– Ki­hív­tad a men­tő­ket?

Hend­ricks a fe­jét ráz­ta.

– A men­tő­ket? – kér­dez­te a Ti­mes-ri­por­ter. – Nem gon­dol­ja, hogy eny­hén szól­va eső után kö­pö­nyeg?

– Fog­ja be a szá­ját, okos­fiú – mond­ta Brody. – Bix­by, hívd fel a kór­há­zat. Le­on­ard, akarsz va­la­mit csi­nál­ni? – Hend­ricks bó­lin­tott. – Ak­kor ve­gyél fel va­la­mit, és ke­ress va­la­mi táb­lá­kat, hogy le­zár­juk a stran­do­kat.

– Van­nak egy­ál­ta­lán?

– Nem tu­dom. Kell hogy le­gye­nek. Ta­lán a hát­só rak­tár­ban, ahol a “Rend­őr­sé­gi őri­zet alatt álló te­rü­let“ fel­ira­tok. Ha nin­cse­nek, ak­kor csi­ná­lunk egy pá­rat ma­gunk, amíg más nincs. Nem ér­de­kel, így vagy úgy, le­gye­nek vég­re zár­va azok a ro­hadt stran­dok.

 

Hét­fő reg­gel Brody va­la­mi­vel hét után ért az iro­dá­ba.

– Lát­tad? – kér­dez­te Hend­rick­set – Ott van az asz­ta­lán.

– Jó vagy rossz? Hagyd csak. Me­gyek, meg­né­zem.

– Nem kell na­gyon ke­res­ni.

A New York Ti­mes vá­ro­si ki­adá­sa ott fe­küdt Brody asz­ta­lá­nak kö­ze­pén. Az első ol­dal jobb ol­da­li ha­sáb­já­nak úgy az alsó há­rom­ne­gye­dé­nél meg­lát­ta a cí­met:

KÉT EM­BERT ÖLT MEG A CÁPA LONG IS­LAN­DEN

– A ro­hadt élet­be – mond­ta Brody, és ol­vas­ni kez­dett.

írta: Wil­li­am F. Whit­man, a New York Ti­mes kü­lön tu­dó­sí­tó­ja

Amity, L. I. jú­ni­us 20.

Egyet­len óra le­for­gá­sa alatt két em­ber esett ma cápa tá­ma­dás ál­do­za­tá­ul az üdü­lő­hely part­ja­i­nál: egy hat­éves fiú és egy hat­van­öt éves fér­fi.

Bár a kis­fiú, Ale­xan­der Kint­ner tes­tét nem ta­lál­ták meg, szak­ér­tők sze­rint két­ség­kí­vül cápa ölte meg. Egy tanú, Tho­mas Da­gu­er­re New York­ból, el­mond­ta, hogy egy nagy, ezüst­szí­nű va­la­mit lá­tott; amint ki­emel­ke­dik a víz­ből, meg­ra­gad­ja a fiút gu­mi­mat­ra­cos­tul, és egy csob­ba­nás­sal el­tű­nik a víz­ben.

Carl San­tos, az ami­tyi ha­lott­kém je­len­té­se sze­rint a ké­sőbb ta­lált, vér­rel szennye­zett gu­mi­fosz­lá­nyok min­den két­sé­get ki­zá­ró­an bi­zo­nyít­ják, hogy a fiú erő­sza­kos ha­lál ál­do­za­ta lett.

Leg­alább ti­zen­öt em­ber lát­ta a hat­van­öt éves Mor­ris Car­ter el­le­ni tá­ma­dást, mely kö­rül­be­lül dél­után két óra­kor tör­tént, ne­gyed mér­föld­nyi­re at­tól a hely­től, ahol a Kint­ner fiút meg­tá­mad­ták.

Mint ki­de­rült, Mr. Car­ter a hul­lám­tö­rés vo­na­lá­ban úszott, ami­kor há­tul­ról hir­te­len ne­ki­ron­tott va­la­mi. Se­gít­sé­gért ki­ál­tott, de min­den men­té­si kí­sér­let hi­á­ba­va­ló­nak bi­zo­nyult.

“De­ré­kig be­men­tem, és pró­bál­tam el­ér­ni a sze­ren­csét­lent – mond­ta Le­on­ard Hend­ricks, ami­tyi rend­őr­tiszt, aki a par­ton tar­tóz­ko­dott a bal­eset idő­pont­já­ban –, de a hal egy­foly­tá­ban tá­mad­ta.“

Mr. Car­ter ék­szer-nagy­ke­res­ke­dő, aki­nek iro­dái az Ave­nue of the Ame­ri­cas 1224. szám alatt ta­lál­ha­tók, a kór­ház­ba szál­lí­tás­kor már ha­lott volt.

Több mint húsz éve ez az első iga­zol­ha­tó eset, hogy cápa tá­madt a für­dő­zők­re a ke­le­ti par­ton.

Dr. Da­vid Di­e­ter, a Co­ney Is­lan­den ta­lál­ha­tó New York-i Ak­vá­ri­um hal­szak­ér­tő­je sze­rint lo­gi­kus –, bár sem­mi eset­re sem bi­zo­nyos – az a fel­té­te­le­zés, mi­sze­rint mind­két tá­ma­dás egy­azon cápa műve volt.

“Eb­ben az év­szak­ban eze­ken a vi­ze­ken – mond­ta dr. Di­e­ter – na­gyon rit­ka a cápa. Bár­mely év­szak­ban rit­ka­ság, hogy egy cápa ilyen kö­zel me­rész­ked­jen a part­hoz. – Így an­nak az esé­lye, hogy két cápa lett vol­na ugyan­azon a par­ton, még­pe­dig lé­nye­gé­ben egy­ide­jű­leg – és hogy mind­ket­tő meg­tá­mad­jon va­la­kit, el­ha­nya­gol­ha­tó.

Mi­kor ér­te­sült róla, hogy a Mr. Car­tert meg­tá­ma­dó cápa az egyik tanú sze­rint “ak­ko­ra, mint egy te­her­au­tó“, dr. Di­e­ter an­nak a né­ze­té­nek adott han­got, hogy a cápa fel­te­he­tő­leg egy “nagy fe­hér“ (Car­cha­ro­don car­cha­ri­as), vi­lág­szer­te vé­reng­ző és tá­ma­dó ter­mé­sze­té­ről is­mert faj­ta.

El­mond­ta to­váb­bá, hogy 1916-ban négy für­dő­zőt ölt meg egyet­len nap alatt New Jer­sey­ben egy nagy fe­hér cápa – ez az egyet­len rög­zí­tett több­rend­be­li ha­lá­los ki­me­ne­te­lű cá­pa­sze­ren­csét­len­ség eb­ben az év­szá­zad­ban az Egye­sült Ál­la­mok­ban. Amity Long Is­land déli part­ján fek­vő nya­ra­ló­hely, kö­rül­be­lül fél­úton Bridge­hamp­ton és East Hamp­ton kö­zött, téli la­kos­sá­ga 1000 fő. Nyá­ron 10 000-re nő a la­ko­sok szá­ma.

Brody be­fe­jez­te az ol­va­sást, és az asz­tal­ra tet­te az új­sá­got. Vé­let­len, mond­ta a dok­tor, merő vé­let­len… Mit mon­da­na, ha tud­na az első tá­ma­dás­ról? Ak­kor is merő vé­let­len? Vagy ak­kor mu­lasz­tás vol­na, dur­va és meg­bo­csát­ha­tat­lan? Már há­rom ha­lott volt, és ket­tő ma is él­het­ne, ha Brody…

– Lát­tad a Ti­mest? – szó­lalt meg Me­adows. Az aj­tó­ban állt.

– Lát­tam. Nem ka­par­ták ki a Wat­kins-ügyet.

– Tu­dom. Elég fur­csa, kü­lö­nö­sen Le­on­ard nyelv­bot­lá­sa után.

– De te fel­hasz­nál­tad.

– Igen. Mu­száj volt. Itt van. – Me­adows át­nyúj­tott Brody­nak egy pél­dányt a Le­a­der­ből. A fő­cím át­fog­ta mind a hat ha­sá­bot az első ol­da­lon: ÓRI­ÁS CÁPA KÉT HA­LÁ­LOS ÁL­DO­ZA­TA AZ AMI­TYI STRAN­DON. Alat­ta, ki­sebb be­tű­tí­pus­sal: A gyil­kos hal ál­do­za­ta­i­nak szá­ma há­rom­ra emel­ke­dett.

– Te az­tán ér­ted a mód­ját, Harry.

– Ol­vasd csak.

Brody ol­vas­ni kez­dett:

Két nya­ra­ló esett teg­nap egy em­ber­evő cápa bru­tá­lis tá­ma­dá­sá­nak ál­do­za­tá­ul, mi­köz­ben gya­nút­la­nul fü­röd­tek a Scotch Road-i strand hűs ví­zé­ben…

Elő­ször a hat­éves Ale­xan­der Kint­ner halt meg, aki édes­any­já­val együtt a Mr. és Mrs. Ri­chard Par­ker tu­laj­do­ná­ban álló Go­o­se Neck Lane-i ház­ban la­kott. A kis­fi­út alul­ról érte a tá­ma­dás, ahogy a gu­mi­mat­ra­con fe­küdt. Tes­tét nem si­ke­rült meg­ta­lál­ni.

Alig fél­órá­val ké­sőbb a hat­van­öt éves Mor­ris Car­tert, aki az Abe­lard Arms Inn­ben töl­töt­te a hét­vé­gét, há­tul­ról tá­mad­ták meg, mi­köz­ben a nyil­vá­nos stran­don úszott az eny­he hul­lám­ve­rés­ben.

Az óri­á­si hal újra és újra le­csa­pott, szét­mar­can­gol­va a se­gít­sé­gért ki­ál­to­zó Mr. Car­tert. Len Hend­ricks ti­ze­des, aki merő vé­let­len­ség­ből öt év óta elő­ször ép­pen fü­röd­ni ment, hő­si­e­sen a ver­gő­dő ál­do­zat se­gít­sé­gé­re si­e­tett, de a hal nem tá­gí­tott. Mire a víz­ből ki­húz­ták, Mr. Car­ter ha­lott volt.

Ez im­már a má­so­dik és a har­ma­dik ha­lál­eset, amit cápa tá­ma­dá­sa oko­zott Amity­ben az el­múlt öt nap­ban.

Múlt szer­da éj­jel Miss Chris­tine Wat­kins, az Old Mill Road-i Mr. and Mrs. John Foo­te ven­dé­ge fü­röd­ni ment, és nyo­ma ve­szett.

Csü­tör­tök reg­gel Mar­tin Brody rend­őr­fő­nök és Hend­ricks ti­ze­des meg­ta­lál­ták a holt­tes­tét. Carl San­tos ha­lott­kém sze­rint a ha­lált “nyil­ván­va­ló­an és ta­gad­ha­tat­la­nul cápa tá­ma­dá­sa okoz­ta“.

Arra a kér­dés­re, hogy a ha­lál okát mi­ért nem hoz­ták nyil­vá­nos­ság­ra, Mr. San­tos nem kí­vánt vá­la­szol­ni.

Brody fel­né­zed az új­ság­ból, és meg­kér­dez­te: – San­tos tény­leg nem akart vá­la­szol­ni?

– Nem. Azt mond­ta, raj­tad és raj­tam kí­vül sen­ki sem kér­dez­te tőle a ha­lál okát, és nem érez­te kö­te­les­sé­gé­nek, hogy bár­ki­nek is el­mond­ja. Lát­ha­tod, ezt nem ír­hat­tam meg. Mi ket­tőnk­re ken­te vol­na az egé­szet. Re­mél­tem, va­la­mi olyas­mit tu­dok ki­csi­kar­ni be­lő­le, hogy “a lány csa­lád­já­nak kí­ván­sá­ga volt, hogy bi­zal­ma­san ke­zel­jük a ha­lál okát, és mi­vel bűn­cse­lek­mény­ről nyil­ván­va­ló­an nem le­he­tett szó, tel­je­sí­tet­tük a ké­ré­sü­ket“, de nem volt haj­lan­dó. Nem hi­báz­tat­ha­tom érte.

– És mit csi­nál­tál?

– Meg­pró­bál­tam el­ér­ni Larry Vaughant, de el­uta­zott a ví­kend­re. Gon­dol­tam, ő len­ne a leg­jobb hi­va­ta­los szó­vi­vő.

– És ami­kor nem tud­tad el­ér­ni?

– Ol­vasd.

Mind­azon­ál­tal vi­lá­gos­sá vált, hogy az ami­tyi rend­őr­sé­gi és kor­mány­tiszt­vi­se­lők úgy dön­töt­tek, köz­ér­dek­ből nem hoz­zák nyil­vá­nos­ság­ra az ese­tet. “Az em­be­rek haj­la­mo­sak a túl­zá­sok­ra, ha cá­pa­tá­ma­dás­ról hal­la­nak“, mond­ta az egyik vá­ro­si ta­nács­tag. “Nem akar­tunk pá­ni­kot kel­te­ni. A szak­ér­tői vé­le­mény sze­rint egy a mil­li­ó­hoz volt az esé­lye egy újabb tá­ma­dás­nak.“

– Ki volt az a szol­gá­lat­kész ta­nács­tag? – kér­dez­te Brody.

– Mind­egyik és egyik sem – fe­lel­te Me­adows. – Alap­já­ban véve mind ezt mond­ták, de egyik sem akar­ta, hogy idéz­zem.

– És az, hogy nem zár­ták le a stran­do­kat? Ezt is rész­le­te­zed?

– Te rész­le­te­zed.

– Én?

Arra a kér­dés­re, hogy mi­ért nem ren­del­te el a stran­dok le­zá­rá­sát, míg a ga­ráz­dál­ko­dó cá­pát ár­tal­mat­lan­ná nem te­szik, Brody rend­őr­fő­nök így vá­la­szolt: “Az At­lan­ti-óce­án nagy. A ha­lak ide-oda ván­do­rol­nak ben­ne. Nem ma­rad­nak meg egy he­lyen, kü­lö­nö­sen ilyen vi­dé­ken, ahol nincs szá­muk­ra táp­lá­lék­for­rás. Mit kel­lett vol­na ten­nünk? Ha le­zár­juk az ami­tyi stran­do­kat, az em­be­rek egy­sze­rű­en át­men­nek East Hamp­ton­ba fü­röd­ni. Ugyan­annyi az esé­lye, hogy East Hamp­ton­ban hal­nak meg, mint Amity­ben.“

A teg­na­pi bal­ese­tek után azon­ban Brody rend­őr­fő­nök to­váb­bi in­téz­ke­dé­sig még­is­csak le­zá­rat­ta a stran­do­kat.

– Jé­zus­má­ria, Harry – mond­ta Brody –, te tény­leg rám ke­ned az egé­szet. Olyas­mi­ket mon­datsz ve­lem, ami hom­lok­egye­nest el­len­ke­zik a vé­le­mé­nyem­mel, és úgy ál­lí­tod be, mint­ha, mi­után té­ved­tem, kény­te­len let­tem vol­na azt ten­ni, amit min­dig is akar­tam. Elég mocs­kos trükk.

– Nem volt trükk. Fel­tét­le­nül kel­lett va­la­ki, aki a hi­va­ta­los vo­na­lat kép­vi­se­li, és mi­vel Vaughan nem volt kéz­nél, te ma­rad­tál hát­ra. El­is­me­red, hogy haj­lan­dó vol­tál be­le­men­ni a dön­tés­be, így – akar­va-aka­rat­la­nul – te is tá­mo­gat­tad. Sem­mi ér­tel­mét nem lát­tam, hogy ki­te­re­ges­sem a sze­mé­lyes vi­ták összes szennye­sét.

– Kép­ze­lem. Hát min­den­eset­re most már mind­egy. Van még va­la­mi, amit el­ol­vas­sak?

– Nincs. Még idé­zem Matt Hoo­pert, tu­dod, azt az ür­gét a Woods Hole-ról. Azt mond­ja, meg­le­pő len­ne még egy tá­ma­dás. De már nem olyan biz­tos ben­ne, mint a múlt­kor…

– Sze­rin­te egy hal csi­nál­ja ezt az egé­szet?

– Ter­mé­sze­te­sen nem tud­hat­ja, de így lá­tat­lan­ban igen. Sze­rin­te egy nagy fe­hér­ről van szó.

– Sze­rin­tem is. Már úgy ér­tem, fo­gal­mam sincs, hogy fe­hér-e vagy kék vagy zöld, de azt hi­szem, egy cápa.

– Mi­ért?

– Nem ál­lí­tom biz­to­san. Teg­nap dél­után fel­hív­tam a mon­ta­u­ki part­őr­sé­get. Meg­kér­dez­tem, lát­tak-e mos­ta­ná­ban cá­pá­kat er­re­fe­lé, és azt mond­ták, egy da­ra­bot se. Egyet­len­egyet se egész ta­vasszal. Még nem va­gyunk na­gyon ben­ne a nyár­ban, úgy­hogy ez nem túl fur­csa. Azt mond­ták, kül­de­nek egy ha­jót, és ké­sőbb vissza­hív­nak, ha ta­lál­tak va­la­mit. Vé­gül én hív­tam vissza őket. Azt mond­ták, két óra hosszat cir­kál­tak fel és alá a kör­nyé­ken, de nem lát­tak az ég­vi­lá­gon sem­mit így hát biz­to­sak ben­ne, nincs sok cápa a kör­nyé­ken. Azt is mond­ták, er­re­fe­lé ál­ta­lá­ban kö­ze­pes nagy­sá­gú kék­cá­pák van­nak, ha egy­ál­ta­lán fel­buk­kan­nak – olyan más­fél-há­rom mé­te­re­sek –, meg ho­mok­cá­pák, de azok ál­ta­lá­ban nem bánt­ják az em­bert. Ab­ból, amit Le­on­ard mon­dott teg­nap, ez nem kö­ze­pes nagy­sá­gú kék.

– Hoo­per sze­rint egy dol­got te­he­tünk – mond­ta Me­adows. – Most, hogy le van zár­va a strand, elő­csa­lo­gat­hat­juk. Hal­bel­ső­sé­get meg ef­fé­le fi­nom­sá­go­kat szór­ha­tunk a víz­be. Ha még itt van a cápa, Hoo­per sze­rint erre ro­han­ni fog.

– Ó, nagy­sze­rű. Ide­csa­lo­gat­ni a cá­pá­kat, pont ez hi­ány­zik. És mi van ak­kor, ha elő­ke­rül? Ak­kor mit csi­ná­lunk?

– Meg­fog­juk.

– Mi­vel? A jó öreg pe­ca­bo­tom­mal?

– Nem, szi­gonnyal.

– Szi­gonnyal. Harry, az ég áld­jon meg, még egy rend­őr­csó­na­kom sincs, nem­hogy egy szi­gonnyal fel­sze­relt ha­jóm.

– Van­nak itt ha­lá­szok. Azok­nak van ha­jó­juk.

– Naná, napi szá­za­sért, vagy mi.

– Az igaz. De én­sze­rin­tem még­is… – Az elő­tér­ből be­szű­rő­dő iz­ga­tott ki­a­bá­lás fél­be­sza­kí­tot­ta Me­adowst.

Hal­lot­ták, amint Bix­by azt mond­ja: – Mond­tam már, asszo­nyom, hogy van­nak nála. – Az­tán egy női hang: – Az is­ten­fá­ját, nem ér­de­kel, mit csi­nál. Be­me­gyek, és kész.

Futó lá­bak do­bo­gá­sát hal­lot­ták, előbb egy, az­tán két em­be­rét. Brody iro­dá­já­nak aj­ta­ja fel­pat­tant, és az aj­tó­ban ott állt, ke­zé­ben az új­sá­got szo­ron­gat­va, az ar­cán vé­gig­csor­gó könnyek­kel, Ale­xan­der Kint­ner any­ja.

Bix­by meg­szó­lalt mö­göt­te: – El­né­zést, fő­nök, én pró­bál­tam meg­ál­lí­ta­ni.

– Jól van, Bix­by – mond­ta Brody. – Jöj­jön be, Mrs. Kint­ner.

Me­adows fel­állt, és fel­aján­lot­ta a szé­két, ami a leg­kö­ze­lebb állt Brody asz­ta­lá­hoz. A nő rá se né­zett, oda­lé­pett Brody­hoz, aki az asz­tal mö­gött állt.

– Mi­ben áll­ha­tok…

A nő az ar­cá­ba vág­ta az új­sá­got. Az ütés tet­te Brodyt – kü­lö­nö­sen a hang, amit adott, egy éles csat­ta­nás, hogy be­le­csen­dült a bal füle. Az új­ság a föld­re esett.

– És eh­hez mit szól? – si­kí­tot­ta Mrs. Kint­ner. – Mit szól eh­hez?

– Mi­hez mit szó­lok? – kér­dez­te Brody.

– Ami itt áll. Maga tud­ta, hogy ve­szé­lyes a für­dés! Az a cápa már meg­ölt va­la­kit. Ti­tok­ban tar­tot­ták!

Brody nem tud­ta, mit vá­la­szol­jon. Per­sze hogy igaz volt, úgy, ahogy mond­ta, leg­alább­is for­ma­i­lag. Ezt nem ta­gad­hat­ta. És más­fe­lől el sem is­mer­het­te, mert nem ez volt a tel­jes igaz­ság.

– Hát igen – mond­ta –, úgy ér­tem, igen, iga­za van, de… néz­ze, Mrs. Kint­ner… – sze­ret­te vol­na leg­alább annyi­ra meg­nyug­tat­ni, hogy meg­ma­gya­ráz­has­sa.

– Maga ölte meg Ale­xet! – üvöl­töt­te a sza­va­kat, és Brody biz­tos volt ben­ne, hogy ki­hal­lat­szik a par­ko­ló­hely­re, az ut­cá­ra, a strand­ra, egész Amity­be. Biz­tos volt ben­ne, hogy hall­ja a fe­le­sé­ge, a gye­re­kei.

Ma­gá­ban azt gon­dol­ta: hall­gat­tasd el, mi­előtt bár­mi egye­bet mond. De csak annyit tu­dott ki­nyög­ni: – Csss!

– Maga! Maga ölte meg! – A keze ököl­be szo­rult az ol­da­lá­nál. Úgy si­kol­to­zott, mint­ha bele akar­ná fecs­ken­dez­ni a sza­va­kat Brody­ba. – Ezt nem vi­szi el szá­ra­zon!

– Ké­rem, Mrs. Kint­ner – mond­ta Brody. – Nyu­god­jék meg. Csak egy perc­re. Hadd ma­gya­ráz­zam meg. – Elő­re­nyúlt, hogy meg­fog­ja a vál­lát, és a szék­be se­gít­se, de a nő el­rán­tot­ta ma­gát.

– Vi­gye in­nen a mocs­kos ke­zét! – ki­a­bál­ta. – Maga tud­ta. Vé­gig tud­ta az egé­szet, de nem szólt róla. És most egy hat­éves kis­fiú, egy szép hat­éves kis­fiú, az én kis­fi­am… – Könnyek tör­tek a sze­mé­be, re­me­gett a fel­in­dult­ság­tól, a könnyek szét­fröcs­köl­tek az ar­cá­ról. – Maga tud­ta? Mi­ért nem szólt? Mi­ért? – Össze­gör­nyedt, maga elé kul­csol­ta a ke­ze­it, mint­ha csak kény­szerzub­bony vol­na raj­ta, és Brody sze­mé­be né­zett.

– Mi­ért?

– Ez… – Brody ke­res­te a sza­va­kat. – Ez nem ilyen egy­sze­rű. – Seb­zett­nek, harc­kép­te­len­nek érez­te ma­gát, mint­ha lö­vés érte vol­na. Nem tud­ta, ké­pes lesz-e most el­ma­gya­ráz­ni. Még ab­ban sem volt biz­tos, hogy be­szél­ni tud.

– Le­fo­ga­dom – mond­ta a nő. – Ó, maga go­nosz. Go­nosz, go­nosz em­ber. Maga…

– Hall­gas­son! – Brody ki­ál­tá­sa egy­szer­re volt kö­nyör­gés és pa­rancs. A nő el­hall­ga­tott. – Néz­ze, Mrs. Kint­ner, tel­je­sen fél­re­ér­ti a dol­go­kat. Kér­dez­ze meg Mr. Me­adowst.

Me­adows, aki der­med­ten bá­mul­ta a je­le­ne­tet, né­mán bó­lin­tott.

– Hát per­sze, ő is azt mond­ja. Mi­ért is ne? A maga pu­szi­paj­tá­sa, nem? Biz­tos azt mond­ta ma­gá­nak, hogy jól te­szi. – Újra el­ön­töt­te a düh, amit az új ér­zel­mi töl­tés csak erő­sí­te­ni lát­szott. – Nyil­ván együtt főz­ték ki, így mind­járt egy­sze­rűbb, nem? Ke­res­tek raj­ta?

– Mi?!?

– Pénzt ke­res­tek a fiam vé­rén? Meg­fi­zet­te ma­gu­kat va­la­ki, hogy be­fog­ják a szá­ju­kat?

Brody el­ször­nyedt.

– Nem? Az is­te­nért, de­hogy.

– Ak­kor mi­ért hall­gat­tak? Mond­ják meg. Mond­ják meg ne­kem. Én meg­fi­ze­tem. Csak mond­ják meg, mi­ért?

– Mert nem gon­dol­tuk, hogy újra meg­tör­tén­het. – Brodyt meg­lep­te a sa­ját tö­mör­sé­ge, Tu­laj­don­kép­pen er­ről volt szó, nem?

A nő el­né­mult egy pil­la­nat­ra, míg a sza­vak fel­zak­la­tott agyá­ig el­ju­tot­tak. Úgy lát­szott, mint­ha is­mé­tel­get­né ma­gá­nak őket. Az­tán meg­szó­lalt: – Ó! – majd egy má­sod­perc múl­va: – Is­te­nem! – Mint­ha egy gom­bot nyom­tak vol­na meg a bel­se­jé­ben, ki­kap­csol­ták vol­na az ener­gi­át, hir­te­len össze­ro­gyott. Le­ros­kadt a Me­adows mel­let­ti szék­re, és zi­há­ló, szag­ga­tott szi­po­gás­sal sír­ni kez­dett.

Me­adows pró­bál­ta le­csil­la­pí­ta­ni, de meg se hal­lot­ta. Azt se hal­lot­ta, hogy Brody szól Bix­by­nek, hív­jon or­vost. És nem lá­tott, hal­lott vagy ér­zett sem­mit, ami­kor az or­vos meg­ér­ke­zett az iro­dá­ba, meg­hall­gat­ta Brody be­szá­mo­ló­ját a tör­tén­tek­ről; meg­pró­bált be­szél­ni hoz­zá, be­adott neki egy Lib­ri­um-in­jek­ci­ót – Brody egyik em­be­ré­nek se­gít­sé­gé­vel –, ki­ve­zet­te a ko­csi­já­hoz, és be­vit­te a kór­ház­ba.

Mi­kor el­men­tek, Brody az órá­já­ra né­zett, és meg­szó­lalt: – Még ki­lenc sincs. Ha va­la­ha szük­sé­gem volt az ital­ra… huh.

– Ha ko­mo­lyan gon­do­lod – mond­ta Me­adows –, van egy kis Bour­bon az iro­dám­ban.

– Nem. Ha ez azt je­len­ti, hogy így fog men­ni egész nap, ak­kor jobb, ha tisz­ta ma­rad a fe­jem.

– Ne­héz ügy, de pró­báld meg ke­vés­bé mell­re szív­ni, ami­ket mon­dott. Úgy ér­tem, a nő ma­gán­kí­vül volt.

– Tu­dom, Hen­ry. Min­den or­vos azt mon­da­ná, hogy nem tud­ta, mit be­szél. Csak a baj, hogy egy cso­mó do­log ne­kem is eszem­be ju­tott ab­ból, amit mon­dott. Le­het, hogy nem ezek­kel a sza­vak­kal, de ugyan­ezek a gon­do­la­tok.

– Ugyan már, Mar­tin, te nem hi­báz­tat­ha­tod ma­gad.

– Tu­dom. Hi­báz­tat­hat­nám Larry Vaughant. Vagy akár té­ged. Csak­hogy a hely­zet az, hogy a teg­na­pi két ha­lál­ese­tet meg le­he­tett vol­na aka­dá­lyoz­ni. Én meg­aka­dá­lyoz­hat­tam, vol­na, de nem tet­tem. Pont.

Csen­gett a te­le­fon. A má­sik szo­bá­ban fel­vet­ték, és az asz­ta­li hang­szó­ró meg­szó­lalt: – Mr. Vaughan ke­re­si.

Brody meg­nyom­ta a vi­lá­gí­tó gom­bot, fel­vet­te a kagy­lót, és be­le­szólt.

– Szer­vusz, Larry. Kel­le­mes volt a ví­kend?

– Kö­rül­be­lül teg­nap este ti­zen­egyig – fe­lel­te Vaughan –, ami­kor be­kap­csol­tam a rá­di­ót ha­za­fe­lé jö­vet. Majd­nem fel­hív­ta­lak még teg­nap éj­jel, de úgy gon­dol­tam, elég ke­mény na­pod le­he­tett ah­hoz, hogy ilyen­kor ne za­var­ja­nak.

– Ez­zel a dön­tés­sel iga­zán csak egyet­ér­te­ni tu­dok.

– Ne dobj rá még egy la­pát­tal, Mar­tin. Iga­zán elég po­csé­kul ér­zem ma­gam.

Brody azt akar­ta kér­dez­ni: “Iga­zán, Larry?“ Vé­res­re akar­ta va­kar­ni a se­bet, a gyöt­rő­dés­nek leg­alább egy ré­szét más­ra há­rí­ta­ni. De tud­ta, hogy szán­dé­ka mél­tat­lan sa­ját ma­gá­hoz, és nem is le­het­ne meg­va­ló­sí­ta­ni, így hát csak annyit mon­dott: – Per­sze.

– Már két szer­ző­dést fel­bon­tot­tak ma reg­gel. Nagy szer­ző­dé­se­ket. Jó üz­let­fe­lek. Már alá­ír­ták, és meg­mond­tam ne­kik, hogy be­pe­rel­het­ném őket. Azt mond­ták, raj­ta, ak­kor is más­ho­va men­nek. Már nem me­rem fel­ven­ni a te­le­font. Még min­dig van húsz há­zam, ami nincs ki­ad­va au­gusz­tus­ra.

– Bár­csak mást mond­hat­nék, Larry, de csak rosszabb lesz.

– Hogy ér­ted?

– Le van­nak zár­va a stran­dok.

– Mit gon­dolsz, mennyi ide­ig kell zár­va tar­ta­nod?

– Nem tu­dom. Amed­dig szük­sé­ges. Né­hány na­pig. Le­het, hogy to­vább.

– Tu­dod, hogy a jövő hét vé­gén jú­li­us ne­gye­di­ke?

– Per­sze hogy tu­dom.

– Ah­hoz már késő van, hogy jó nya­rat re­mél­hes­sünk, de még min­dig meg­ment­he­tünk va­la­mit – leg­alább az au­gusz­tust –, ha jú­li­us ne­gye­di­ke jó.

Volt va­la­mi Vaughan hang­hor­do­zá­sá­ban, amit Brody nem ér­tett.

– Most vi­tat­ko­zol ve­lem, Larry?

– Nem. In­kább csak han­go­san gon­dol­ko­zom. Vagy han­go­san imád­ko­zom. Vé­gül is med­dig aka­rod zár­va tar­ta­ni a stran­do­kat? A vég­te­len­sé­gig? Hon­nan fo­god tud­ni, hogy mi­kor ment el az az izé?

– Még nem volt időm ennyi­re be­le­gon­dol­ni. Még azt sem tu­dom, mi­ért van itt. Hadd kér­dez­zek va­la­mit tő­led, Larry. Csak úgy kí­ván­csi­ság­ból.

– Mit?

– Kik a part­ne­re­id?

Egy hosszú perc telt el, míg Vaughan vá­la­szolt: – Mi­ért kér­de­zed? Mi köze van en­nek bár­mi­hez is?

– Mon­dom, hogy csak kí­ván­csi va­gyok.

– Tartsd meg a kí­ván­csi­sá­go­dat, Mar­tin. Az üz­let az én gon­dom.

– Hogy­ne, Larry. Nem akar­ta­lak meg­bán­ta­ni.

– Ak­kor hát mit akarsz csi­nál­ni? Nem ül­he­tünk egy hely­ben, re­mény­ked­ve, hogy majd csak el­megy. Köz­ben szé­pen éhen hal­ha­tunk.

– Tu­dom. Me­adowsszal ép­pen ar­ról be­szél­tünk, mit te­het­nénk. Harry hal­szak­ér­tő ba­rát­ja azt mond­ja, meg­pró­bál­hat­nánk meg­fog­ni a ha­lat. Mit gon­dolsz, nem le­het­ne sze­rez­ni pár száz dol­lárt, és ki­bé­rel­ni Ben Gard­ner ha­jó­ját egy­pár nap­ra? Fo­gal­mam sincs, fo­gott-e va­la­ha cá­pát, de ta­lán ér­de­mes meg­pró­bál­ni.

– Min­dent ér­de­mes meg­pró­bál­ni, csak hogy vég­re meg­sza­ba­dul­junk et­től az izé­től, és újra meg­ke­res­hes­sük a ke­nye­rün­ket. Raj­ta, pró­bál­já­tok meg. Mond­já­tok meg neki, hogy majd ke­rí­tek pénzt va­la­hon­nan.

Brody le­tet­te a kagy­lót, és Me­adows­hoz for­dult.

– Nem tu­dom, mi­ért ér­de­kel, de szí­ve­sen meg­tud­nék egyet-mást Vaughan üz­le­ti ügye­i­ről.

– Mi­ért?

– Na­gyon gaz­dag. Akár­med­dig tart­son ez a cá­pa­ügy, nem hin­ném, hogy so­kat árt­hat­na neki. Per­sze hogy ve­szít egy kis do­hányt, de ő úgy fog­ja fel, mint­ha élet-ha­lál kér­dé­se vol­na; úgy ér­tem, nem­csak a vá­ro­sé. Az övé.

– Ta­lán na­gyon lel­ki­is­me­re­tes.

– Ez nem a lel­ki­is­me­ret hang­ja volt itt a te­le­fon­ban, ne­kem el­hi­he­ted. Én tu­dom, mi a lel­ki­is­me­ret.

 

Long Is­land ke­le­ti csücs­ké­től tíz­mér­föld­nyi­re dél­re egy bé­relt ha­lász­ha­jó sod­ró­dott a las­sú áram­lás­sal. Há­tul két drót­kö­tél csün­gött az olaj­tól fol­tos víz­be. A bár­ka ka­pi­tá­nya, egy ma­gas, szi­kár fér­fi a len­gő­hí­don ült egy pa­don, és a vi­zet bá­mul­ta. A két fér­fi, aki a ha­jót bé­rel­te, lent ült a ka­jüt előtt, és ol­va­sott. Az egyik egy re­gényt, a má­sik a Ti­mest.

– Hé, Quint, lát­ta ezt a cik­ket er­ről az em­ber­evő cá­pá­ról? – kér­dez­te, ame­lyik az új­sá­got ol­vas­ta.

– Lát­tam – mond­ta a ka­pi­tány.

– Gon­dol­ja, hogy össze­fu­tunk vele?

– Á.

– Hon­nan tud­ja?

– Tu­dom.

– És ha utá­na­men­nénk?

– Nem me­gyünk.

– Mi­ért?

– Fel va­gyunk csa­liz­va. Itt ma­ra­dunk, és kész.

A fér­fi a fe­jét ráz­ta, és mo­soly­gott.

– Öre­gem, mi­cso­da hecc len­ne.

– Az ilyen hal nem hecc – mond­ta a ka­pi­tány.

– Mi­lyen messze van in­nen Amity?

– Ki­csit lej­jebb a par­ton.

– Na­hát, ha erre mász­kál, össze­fut­hat vele a na­pok­ban.

– Meg­le­het, hogy sze­ren­csénk lesz egy­más­hoz. De nem ma.