ELSŐ RÉSZ

1.

A rop­pant hal zaj­ta­la­nul sik­lott az éj­sza­kai víz­ben, ívelt far­ká­nak kur­ta csa­pá­sa­i­tól hajt­va. Szá­ja kis­sé ki­nyílt, ép­pen csak hogy a víz ke­resz­tül­ára­mol­jék ko­pol­tyú­in. Egyéb­ként alig moz­dult: mell­uszo­nya néha eny­hén fel­emel­ke­dett vagy süllyedt, mó­do­sít­va a cél­ta­lan­nak lát­szó ha­la­dást – mint ami­kor egy ma­dár fel­kap­ja az egyik szár­nyát, és meg­dön­ti a má­si­kat, hogy irányt vál­toz­tas­son. A sze­mek va­kon me­red­tek a sö­tét­be, és a töb­bi ér­zék­szerv nem jel­zett sem­mit a pri­mi­tív agy felé. A hal akár al­ha­tott vol­na is, ki­vé­ve a meg­szám­lál­ha­tat­lan év­mil­li­ók so­rán rög­ző­dött ösz­tön dik­tál­ta moz­gást; a más ha­lak­nál meg­ta­lál­ha­tó úszó­hó­lyag és le­be­gő ko­pol­tyú­fe­dők hí­ján, me­lyek oxi­gén­dús vi­zet jut­tat­ná­nak a ko­pol­tyúk­ba, csak a moz­gás tar­tot­ta élet­ben. Meg­áll­va le­süllyedt vol­na a mély­be, és el­pusz­tult vol­na az oxi­gén­hi­ány­tól.

A szá­raz­föld szin­te ugyan­olyan sö­tét­nek lát­szott, mint a víz, a hold nem kelt fel. – A ten­gert a part­tól csak a ho­mok­pad hosszú, egye­nes csík­ja vá­lasz­tot­ta el – olyan fe­hér, hogy szin­te vi­lá­gí­tott. A rit­kás fű­cso­mók­kal bo­rí­tott dű­nék mö­gül egy ház ab­la­kai szór­tak sár­ga fény pasz­tá­kat a ho­mok­ra.

A ház aj­ta­ja ki­nyílt, és egy fér­fi meg egy nő lé­pett ki a fá­ból ké­szült ve­ran­dá­ra. Egy per­cig ott áll­tak a ten­gert bá­mul­va, hir­te­len át­ölel­ték egy­mást, és le­sza­lad­tak a ho­mok­hoz ve­ze­tő pár lép­csőn. A fér­fi ré­szeg volt, és meg­bot­lott a lép­cső al­ján. A nő ne­ve­tett, ké­zen fog­ta, és le­sza­lad­tak együtt a part­ra.

– Előbb ússzunk egyet – mond­ta a nő –, hogy ki­tisz­tul­jon a fe­jed.

– Ne tö­rődj a fe­jem­mel – vá­la­szol­ta a fér­fi. Ne­vet­ve hát­ra­dőlt a ho­mok­ba, és ma­gá­val húz­ta a nőt. Le­há­moz­ták egy­más­ról a ru­hát, össze­kul­cso­lód­tak, és mohó szen­ve­déllyel hány­ko­lód­tak a hi­deg ho­mo­kon.

Utá­na a fér­fi ha­nyatt fe­küdt, és le­huny­ta a sze­mét. A nő rá­né­zett és mo­soly­gott.

– Na, mi lesz az­zal az úszás­sal? – kér­dez­te.

– Menj csak. Itt meg­vár­lak.

A nő fel­kelt, és a víz­hez ment, míg csak a bo­ká­ját nem ér­ték a lágy hul­lá­mok. A víz hi­de­gebb volt, mint az éj­sza­kai le­ve­gő, hi­szen még csak jú­ni­us kö­ze­pe felé járt. A nő vissza­szólt: – Biz­tos, hogy nem jössz? – Az alvó fér­fi nem vá­la­szolt.

Hát­rált né­hány lé­pést, majd ne­ki­fu­tott a víz­nek. Elő­ször hosszú, ke­cses ug­rá­sok­kal ha­ladt, de az­tán egy kis hul­lám a tér­dé­nek üt­kö­zött. Meg­in­gott, majd vissza­nyer­te az egyen­sú­lyát, és be­le­ve­tet­te ma­gát a kö­vet­ke­ző, de­rék­ma­gas hul­lám­ba. A víz csak a csí­pő­jé­ig ért, fel­állt, a ha­ját ki­si­mí­tot­ta sze­mé­ből, és to­vább gya­lo­golt, míg el nem lep­te a vál­lát. Ak­kor úsz­ni kez­dett – a gya­kor­lat­la­nok egye­net­len, víz­ből ki­tar­tott fejű tem­pó­i­val.

A part­tól vagy száz mé­ter­re a hal vál­to­zást ér­zett a ten­ger rit­mu­sá­ban. Nem lát­ta a nőt, és a sza­gát sem érez­te még. Tes­tén egy sor vé­kony, vá­la­dék­kal teli és ideg­vég­ző­dé­sek­kel sű­rűn te­le­tűz­delt csa­tor­na hú­zó­dott, ezek az ide­gek fel­fog­ták a rez­gé­se­ket, és to­váb­bí­tot­ták az agy felé. A hal a part felé for­dult.

A nő még min­dig be­fe­lé úszott, néha meg­pi­hent, és vissza­pil­lan­tott, hogy össze­ves­se hely­ze­tét a ház fé­nye­i­vel. Alig volt áram­lás, így egy vo­nal­ban ma­radt a ház­zal. De kez­dett fá­rad­ni, úgy­hogy meg­in­dult a part felé.

A rez­gé­sek most erő­seb­bek vol­tak, és a hal zsák­mányt ér­zett. Far­ká­nak csa­pá­sai fel­gyor­sul­tak, olyan se­bes­ség­gel lök­ve elő­re a ha­tal­mas tes­tet, hogy az apró, fosz­fo­resz­ká­ló ál­la­tok fény­le­ni kezd­tek a víz­ben, csil­lo­gó bur­kot von­va a hal köré.

A ször­nye­teg kö­ze­le­dett, és el­hú­zott a nő mel­lett vagy négy mé­ter­re ol­dalt és két mé­ter­re a fel­szín alatt. A nő csak egy hul­lám­lö­kést ér­zett, mely fel­emel­te a víz­ben, majd is­mét el­eresz­tet­te. Ab­ba­hagy­ta az úszást, és vissza­tar­tot­ta a lé­leg­ze­tét. Nem ér­zett sem­mit, hát újra ne­ki­lá­tott a bi­zony­ta­lan tem­pók­nak.

Most már érez­te a sza­gát a hal, és a rez­gé­sek – szag­ga­tot­tak, éle­sek – ver­gő­dést je­lez­tek. A hal kö­röz­ni kez­dett a fel­szín alatt. Hát­uszo­nya ki­emel­ke­dett a víz­ből, és ide-oda csap­ko­dó far­ka szi­szeg­ve ha­sí­tot­ta a sima fel­színt. Tes­tén re­me­gés fu­tott át.

Most elő­ször a nő fé­lel­met ér­zett, bár nem tud­ta mi­ért. Tör­zsé­be és vég­tag­ja­i­ba ad­re­na­lin áram­lott, ami bi­zser­ge­tő me­le­get adott és gyor­sabb úszás­ra kész­tet­te. Úgy be­csül­te, kö­rül­be­lül öt­ven mé­ter­re van a part­tól. Már lát­ta a fe­hér taj­ték­csí­kot, ahol a hul­lá­mok meg­tör­nek a strand ho­mok­ján. Lát­ta a ház fé­nye­it, és egy meg­nyug­ta­tó pil­la­nat­ra úgy vél­te, lát va­la­kit el­men­ni az egyik ab­lak előtt.

A hal kö­rül­be­lül tíz mé­ter­re ol­dalt le­he­tett a nő­től, mi­kor hir­te­len bal­ra for­dult, tel­je­sen le­bu­kott a fel­szín alá, és két gyors fark­csa­pás­sal rá­tá­madt.

Elő­ször a nő azt hit­te, hogy a lába egy szik­lá­nak vagy va­la­mi úszó fa­da­rab­nak üt­kö­zött. Nem ér­zett azon­nal fáj­dal­mat, csak egy erő­sza­kos rán­tást a lá­bán. Le­nyúlt a láb­fe­jé­hez, bal lá­bá­val a vi­zet ta­pos­ta, hogy fe­jét ki­tart­sa a víz­ből, és a bal ke­zé­vel ta­po­ga­tó­zott a sö­tét­ben. Nem ta­lál­ta a láb­fe­jét. Ma­ga­sabb­ra emel­te a ke­zét, ami­kor hány­in­ger és szé­dü­lés­ro­ham tört rá. Ta­po­ga­tó­zó uj­jai ki­ál­ló cson­tot és szét­ron­csolt húst ér­tek. Rá­döb­bent, hogy a me­leg, lük­te­tő áram az uj­jai kö­zött a hi­deg víz­ben a sa­ját vére.

Egy­szer­re tört rá a fáj­da­lom és fé­le­lem. A nő hát­ra­ve­tet­te fe­jét, bor­zal­má­ban hö­rög­ve fel­si­kol­tott.

A hal meg­for­dult, kö­vet­ve a nő comb­já­nak ütő­eré­ből ömlő vér nyo­mát, olyan egy­sze­rű és vi­lá­gos jel­zés­ként, mint ami­lyen egy vi­lá­gí­tó­to­rony fel­hőt­len éj­sza­kán. A hal most alul­ról tá­madt. A ha­tal­mas, kúp ala­kú fej egy moz­dony ere­jé­vel súj­tott. Az áll­kap­csok csat­tan­va össze­zá­rul­tak.

A fér­fi fel­éb­redt, di­de­reg­ve a haj­na­li hi­deg­ben. Szá­ja ra­ga­dós volt és szá­raz, whis­ky­ízű. A nap még nem kelt fel, de a ró­zsa­szín de­ren­gés a ke­le­ti lát­ha­tá­ron el­árul­ta, hogy kö­zel a haj­nal. A csil­la­gok még sá­pad­tan függ­tek a Vi­lá­go­sodd ég­bol­ton. A fér­fi fel­állt, és öl­töz­ni kez­dett. Bosszan­tot­ta, hogy a nő nem kel­tet­te fel, ami­kor vissza­ment a ház­ba, és fur­csá­nak ta­lál­ta, hogy a ru­há­ját ott hagy­ta a par­ton. Fel­szed­te, és el­in­dult a ház­hoz.

Láb­ujj­he­gyen vé­gig­ment a ve­ran­dán, és óva­to­san ki­nyi­tot­ta az aj­tót, em­lé­ke­zett rá, hogy nyi­ko­rog. A nap­pa­li sö­tét volt és üres, te­le­szór­va fé­lig telt po­ha­rak­kal, ha­mu­tar­tók­kal és pisz­kos tá­nyé­rok­kal. Ke­resz­tül­ment a szo­bán, a fo­lyo­són jobb­ra for­dult, két csu­kott aj­tót hagy­va maga mö­gött. A szo­ba aj­ta­ja, amely­ben a nő­vel lak­tak, tár­va volt, és az éj­je­li­szek­ré­nyen égett a lám­pa. Mind­két ágy érin­tet­len volt. A nő ru­há­it az egyik ágy­ra lök­te, az­tán vissza­tért a nap­pa­li­ba, és fel­gyúj­tot­ta a vil­lanyt. A két he­ve­rő üres volt.

Még két há­ló­szo­ba volt a ház­ban. Egyik­ben a há­zi­ak alud­tak. Két má­sik ven­dég fog­lal­ta el a má­so­di­kat. Ami­lyen hal­kan csak le­he­tett, a fér­fi ki­nyi­tot­ta az első szo­ba aj­ta­ját. Két ágy volt ben­ne, mind­egyik­ben szem­lá­to­mást egyet­len em­ber. Be­csuk­ta az aj­tót, és a kö­vet­ke­ző szo­bá­hoz for­dult. A há­zi­gaz­da és fe­le­sé­ge ott aludt a dup­la ágy két ol­da­lán. A fér­fi be­csuk­ta az aj­tót, és vissza­ment a szo­bá­já­ba az órá­já­ért. Majd­nem öt óra volt.

Ült az egyik ágyon, és a má­si­kon he­ve­rő ru­ha­cso­mó­ra me­redt. Biz­tos volt ben­ne, hogy a lány nincs a ház­ban… Nem volt több va­cso­ra­ven­dég, te­hát, ha­csak nem ta­lál­ko­zott va­la­ki­vel a par­ton, míg ő aludt, nem me­he­tett el sen­ki­vel. És ha el is ment, gon­dol­ta, ak­kor is va­ló­szí­nű­leg el­vit­te vol­na leg­alább a ru­há­it.

Csak ek­kor en­ged­te a tu­da­tá­ba ha­tol­ni egy bal­eset le­he­tő­sé­gét. A le­he­tő­ség igen gyor­san bi­zo­nyos­ság­gá erő­sö­dött. Vissza­tért a há­zi­gaz­da há­ló­szo­bá­já­hoz, egy pil­la­na­tig té­to­vá­zott az ágy­nál, majd pu­hán a vál­lá­ra tet­te a ke­zét.

– Jack – mond­ta, meg­ve­re­get­ve a vál­lat. – Hé, Jack.

A fér­fi só­haj­tott, és ki­nyi­tot­ta a sze­mét.

– Mi van?

– Én va­gyok, Tom. Ne ha­ra­gudj, hogy fel­éb­resz­te­lek, de at­tól tar­tok, va­la­mi baj van.

– Mi­fé­le baj?

– Nem lát­tad Chris­sie-t?

– Hogy­hogy nem lát­tam-e Chris­sie-t? Ve­led van, nem?

– Nem, nincs. Már­mint nem ta­lá­lom.

Jack fel­ült, és fel­gyúj­tot­ta a vil­lanyt. A fe­le­sé­ge mo­co­rog­ni kez­dett, és a fe­jé­re húz­ta a ta­ka­rót. Jack meg­néz­te az órá­ját.

– Te jó ég. Haj­na­li öt óra van. És te nem ta­lá­lod a nő­det.

– Tu­dom – mond­ta Tom. – Ne ha­ra­gudj. Nem em­lék­szel, mi­kor lát­tad utol­já­ra?

– De­hogy­nem em­lék­szem. Azt mond­ta, úsz­ni men­tek, és mind a ket­ten ki­men­te­tek a ve­ran­dá­ra. Te mi­kor lát­tad utol­já­ra?

– A par­ton. Az­tán el­alud­tam. Úgy ér­ted, nem jött vissza?

– Leg­alább­is én nem lát­tam. Min­den­eset­re az előtt nem, hogy le­fe­küd­tünk. Ak­kor ta­lán egy óra le­he­tett.

– Meg­ta­lál­tam a ru­há­ját.

– Hol? A par­ton?

– Igen.

– A nap­pa­li­ban néz­ted?

Tom bó­lin­tott.

– És a Hen­ke­lék szo­bá­já­ban.

– A Hen­ke­lék szo­bá­já­ban?

Tom el­vö­rö­sö­dött.

– Nem is­me­rem olyan ré­gen. Amennyit tu­dok róla, ki­tel­het tőle egy és más. Hen­ke­lék­től is. Nem ál­lí­tok sem­mit. Csak meg akar­tam néz­ni az egész há­zat, mi­előtt fel­éb­resz­te­lek.

– Ak­kor, mit gon­dolsz?

– Kez­dem azt hin­ni – mond­ta Tom –, hogy eset­leg va­la­mi baja tör­tént. A ten­ger­ben ma­radt…

Jack rá­né­zett, az­tán újra az órá­já­ra pil­lan­tott.

– Nem tu­dom, hány­tól dol­go­zik eb­ben a vá­ros­ban a rend­őr­ség – mond­ta –, de akár most is meg­tud­hat­juk.