4.

Csü­tör­tök reg­gel kö­dös volt az idő – a nyir­kos ta­laj men­ti pára olyan sűrű, hogy érez­ni le­he­tett az ízét: csí­pős volt és sós. Az em­be­rek a meg­en­ge­dett se­bes­ség­nél las­sab­ban ve­zet­tek, be­kap­csolt fény­szó­ró­val. Dél­fe­lé fel­szállt a köd, kö­vér go­moly­fel­hők úsz­tak az ég­bol­ton a ma­ga­san le­be­gő, fod­ros fel­hő­pap­lan alatt. Dél­után öt órá­ra a fel­hő­ta­ka­ró kez­dett fel­sza­ka­doz­ni, mint egy szét­hul­ló ki­ra­kós já­ték. A nap fé­nyes­kék sá­vo­kat vet­ve a ten­ger szür­kés­zöld fel­szí­né­re, át­tört a ré­se­ken.

Brody a nyil­vá­nos stran­don ült, kö­nyö­két a tér­dé­re tá­maszt­va tar­tot­ta ke­zé­ben a táv­csö­vet. Ha le­eresz­tet­te, a hajó alig lát­szott – a kis fe­hér folt hol el­tűnt, hol meg újra fel­buk­kant a hul­lá­mok kö­zött. Az erős len­csék jól ki­ve­he­tő, bár kis­sé resz­ke­teg ké­pet ad­tak. Brody már vagy egy órá­ja ült ott. Eről­tet­ni pró­bál­ta a sze­mét, hogy mint­egy be­lül­ről kény­sze­rít­se a lá­tá­sát éle­sebb kör­vo­na­lak ki­raj­zo­lá­sá­ra. Ká­rom­kod­va le­eresz­tet­te a táv­csö­vet, hagy­ta, hadd lóg­jon a nya­ká­ba akasz­tott szí­jon.

– Hahó, fő­nök! – mond­ta Hend­ricks, Brody­hoz kö­ze­led­ve.

– Hahó, Le­on­ard. Mit ke­re­sel itt?

– Csak erre jár­tam, és lát­tam a ko­csi­ját? Mit csi­nál itt?

– Pró­bá­lom ki­ta­lál­ni, mi a fe­nét mű­vel Ben Gard­ner.

– Ha­lá­szik, nem?

– Hát leg­alább­is ezért fi­ze­tik, de ez a leg­fur­csább ha­lá­szat, amit éle­tem­ben lát­tam. Egy órá­ja ülök itt, de az ég­vi­lá­gon sem­mi sem mo­zog azon a ha­jón.

– Meg­néz­he­tem? – Brody oda­ad­ta neki a táv­csö­vet. Hend­ricks fel­emel­te, és a ten­ger­re né­zett. – Tény­leg, iga­za van. Mi­óta van oda­kinn?

– Reg­gel óta, azt hi­szem. Teg­nap este be­szél­tem vele, és azt mond­ta, reg­gel hat­kor in­dul.

– Egye­dül ment?

– Nem tu­dom. Azt mond­ta, meg­pró­bál­ja el­ér­ni a ha­ver­ját – Darmy vagy mi­nek hív­ják –, de va­la­mi fog­or­vos­ról volt szó. Na­gyon re­mé­lem, hogy nincs egye­dül.

– Nem kéne ki­men­ni meg­néz­ni? Még leg­alább két órát vi­lá­gos van.

– Hogy a fe­né­be ju­tunk ki oda?

– El­ké­rem Chic­ker­urg csó­nak­ját. Van egy Aqua Sport­ja, egy nyolc­van ló­erős Evin­ru­de-mo­tor­ral. Az­zal ki­me­het­nénk.

Brody érez­te, hogy a fé­le­lem kúsz­ni kezd fel­fe­lé a hát­ge­rin­cén. Na­gyon gyen­ge úszó volt, s a gon­do­lat­ra, hogy víz­re száll­jon – nem is víz­be –, egy­ből rá­jött az a meg­fog­ha­tat­lan rossz ér­zés, amit egyes em­be­rek a re­pü­lés­től érez­nek – iz­za­dó te­nyér, ál­lan­dó nye­lé­si kény­szer, tom­pa gyo­mor­fá­jás. Brody ál­ma­i­ban a mély vi­zet nyál­kás ször­nye­te­gek né­pe­sí­tet­ték be, alul­ról meg tá­mad­ták,…és a hú­sá­ba mar­tak vi­ho­gó és nyö­ször­gő dé­mo­nok.

– Jól van – mond­ta. – Nem­igen van más vá­lasz­tá­sunk. Ta­lán mire a ki­kö­tő­höz érünk, már el is in­dul ki­fe­lé. Te menj a csó­nakért. Én be­ug­rom az őr­szo­bá­ra, és fel­hí­vom a fe­le­sé­gét… hogy nem szólt-e haza rá­di­ón.

Amity vá­ros ki­kö­tő­je elég ki­csi volt, össze­sen vagy húsz ha­jó­nak ju­tott hely az üzem­anyag­töl­tő dokk és a fa­bó­dé mel­lett, ahol sült virs­lit és kagy­lót árul­tak pa­pír­tál­cán. A ki­kö­tő­he­lyek egy kis öböl­ben vol­tak, amit fé­lig le­zárt a nyílt ten­ger­től védő kő­mó­ló. Hend­ricks az Aqua Sport­ban állt, járó mo­tor­ral. Egy fér­fi­val be­szél­ge­tett, aki­nek a hét­mé­te­res mo­to­ros jacht­ja a szom­szé­dos ha­jó­ál­lás­ban volt ki­köt­ve. Brody vé­gig­ment a fá­ból ké­szült sté­gen, és a rö­vid lét­rán be­má­szott a csó­nak­ba.

– Be­szélt az asszonnyal? Mit mon­dott?

– Sem­mit az ég­vi­lá­gon. Már egy fél­órá­ja pró­bál­ja hív­ni, de úgy lát­szik, ki­kap­csol­ta a rá­di­ót.

– Egye­dül van?

– Úgy tud­ja, igen. A tár­sá­nak be­gyul­ladt a böl­cses­ség­fo­ga, és mu­száj volt még ma ki­húz­ni.

A fér­fi a mo­to­ros jach­ton meg­szó­lalt: – Már meg­bo­csás­sa­nak, de ez elég fur­csa.

– Mi­cso­da? – kér­dez­te Brody.

– El­zár­ni a rá­di­ót, ha va­la­ki egye­dül van oda­kint. Ilyet nem csi­nál az em­ber.

– Nem tu­dom. Bent min­dig za­var­ta ha­lá­szás köz­ben a ha­jók köz­ti duma. Le­het, hogy ele­ge lett be­lő­le, és ki­kap­csol­ta.

– Le­het.

– Men­jünk, Le­on­ard – mond­ta Brody. – El tu­dod ve­zet­ni ezt a vac­kot?

Hend­ricks el­ol­dot­ta az orr­kö­te­let, a tat­hoz ment, ki­bo­goz­ta a hát­só kö­te­let, és a fe­dél­zet­re dob­ta. Oda­állt a mű­szer­fal­hoz, és be­nyo­mott egy fo­gan­tyút. A hajó pö­fög­ve meg­ló­dult. Hend­ricks még job­ban be­nyom­ta a kart, és a mo­tor egyen­le­te­sebb do­ho­gás­ba kez­dett. A tat le­süllyedt, az orr ki­emel­ke­dett a víz­ből. Ahogy meg­ke­rül­ték a mó­lót, Hend­ricks tö­vig nyom­ta a kart, és az orr a víz­re eresz­ke­dett.

– Sik­lás – mond­ta Hend­ricks.

Brody a mű­szer­fal mel­let­ti ka­pasz­ko­dót mar­kol­ta.

– Men­tő­öv? – kér­dez­te.

– Csak pár­nák – fe­lel­te Hend­ricks. – Egy nyolc­éves fiút pont fenn tar­ta­nak a ví­zen.

– Kösz.

Az a kis szél is el­állt, ami ed­dig fújt, a hul­lám­ta­ra­jok el­si­mul­tak. De meg­ma­rad­tak a kis holt­hul­lá­mok, és a hajó go­rom­bán ron­tott be­lé­jük, mind­egyik­be be­le­fúr­ta az or­rát; a ráz­kó­dás, amellyel maga mö­gött hagy­ta őket, ki­ké­szí­tet­te Brodyt.

– Szét fog men­ni ez a va­cak, ha nem mész las­sab­ban – mond­ta.

Hend­ricks mo­soly­gott, él­vez­te pil­la­nat­nyi fö­lé­nyét.

– Ne iz­gul­jon, fő­nök. Ha las­sí­tok, job­ban be­le­me­rü­lünk. Egy hé­tig tar­ta­na, amíg ki­ér­nénk, és úgy érez­né, mint­ha egy csa­pat mó­kus ker­ge­tőz­nek gyom­rá­ban.

Gard­ner ha­jó­ja kö­rül­be­lül há­rom­ne­gyed mér­föld­nyi­re volt a part­tól. Ahogy kö­ze­lebb ér­tek, Brody lát­ta, amint lá­gyan rin­ga­tó­zik a hul­lá­mo­kon. Még a fe­ke­te be­tű­ket is ki tud­ta ven­ni a far­desz­kán: FLIC­KA.

– Le van hor­go­nyoz­va – je­gyez­te meg Hend­ricks. – Nem mon­dom, ek­ko­ra víz­ben le­hor­go­nyoz­ni. Leg­alább har­minc mé­ter mély.

– Óri­á­si – mond­ta Brody. – Pont ilyes­mit akar­tam hal­la­ni. – Ami­kor vagy negy­ven mé­ter­re le­het­tek a Flic­ká­tól, Hend­ricks le­vet­te a gázt, a csó­nak him­bá­lóz­ni kez­dett. Gyor­san kö­ze­led­tek. Brody elő­re­ment, ki­má­szott a csó­nak or­rá­ba. Se­hol egy lé­lek. A bottar­tó­ban nem volt hor­gász­bot.

– Hé… Ben! – ki­ál­tot­ta. Nem ka­pott vá­laszt.

– Ta­lán lenn van a ka­jüt­ben – mond­ta Hend­ricks.

Brody újra ki­ál­tott: – Hé, Ben! – Az Aqua Sport orra csak né­hány láb­nyi­ra volt a Flic­ka bal ol­da­lá­tól. Hend­ricks üres­be tet­te a kart, majd hir­te­len hát­ra­me­net­be. Az Aqua Sport meg­állt, és a kö­vet­ke­ző hul­lám­mal a Flic­ka pe­re­mé­hez si­mult: Brody meg­mar­kol­ta a kor­lá­tot. – Hé, Ben!

Hend­ricks kö­te­let vett elő a ha­jó­fe­nék­ből, és az Aqua Sport or­rán levő vil­lá­hoz rög­zí­tet­te. Át­ve­tet­te a kö­te­let a má­sik hajó kor­lát­ján, és dur­ván meg­cso­móz­ta.

– Át akar men­ni? – kér­dez­te.

– Igen. – Brody fel­má­szott a Flic­ka fe­dél­ze­té­re. Hend­ricks kö­vet­te, ott áll­tak mind­ket­ten a ka­jüt előtt. Hend­ricks be­dug­ta a fe­jét a nyí­lá­son.

– Oda­benn vagy, Ben? – Kö­rül­né­zett, vissza­húz­ta a fe­jét. – Itt nincs.

– Nincs a ha­jón – mond­ta Brody. – Az egy­szer biz­tos.

– Az meg mi­cso­da? – kér­dez­te Hend­ricks, a hajó vé­gé­ben levő vö­dör­re mu­tat­va.

Brody oda­ment a vö­dör­höz, és le­ha­jolt. Hal- és olaj­bűz ütöt­te meg az or­rát. A vö­dör, tele volt be­lek­kel és vér­rel.

– Biz­tos csa­li – fe­lel­te. – Hal­bél meg más ef­fé­le. A víz­be do­bál­ják, és ál­lí­tó­lag oda­vonz­za a cá­pá­kat. Nem so­kat hasz­nált el be­lő­le. A vö­dör majd­nem tele van.

Brody majd­nem. fel­ug­rott egy hir­te­len hang­tól: – Whis­ky, zeb­ra, vissz­hang, ket­tő, öt, ki­len­ces – re­cse­gett a rá­di­ó­ból.

– Itt a Pretty Bel­le. Ott vagy, Jake?

– Ennyi elég – mond­ta Brody. – Nem kap­csol­ta ki a rá­di­ót.

– Nem ér­tem, fő­nök. Nin­cse­nek hor­gász­bo­tok. Nem volt nála csó­nak, te­hát nem hagy­hat­ta itt a ha­jót. Úgy úszott, mint a hal; ha a víz­be esett vol­na, egy­sze­rű­en ki­má­szik.

– Nem látsz szi­gonyt va­la­hol?

– Hogy néz ki?

– Nem tu­dom. Mint egy szi­gony. És hor­dó­kat. Ál­lí­tó­lag úszó­nak hasz­nál­ják őket.

– Sem­mi ilyes­mit nem lá­tok.

Brody a jobb ol­da­li kor­lát­nál állt, és a vi­zet bá­mul­ta. A hajó kis­sé moz­gott, meg kel­lett tá­masz­kod­nia a jobb ke­zé­vel. Va­la­mi fur­csát ér­zett, és le­pil­lan­tott. Négy ron­csolt szé­lű csa­var­lyu­kat lá­tott, egy vil­la he­lyét. A csa­va­ro­kat nyil­ván­va­ló­an nem csa­var­hú­zó­val tá­vo­lí­tot­ták él – a lyu­kak kör­nyé­kén a fa meg­re­pe­de­zett.

– Ide nézz, Le­on­ard!

Hend­ricks vé­gig­si­mí­tot­ta ke­zé­vel a lyu­ka­kat. Át­né­zett a bal ol­dal­ra, ahol most is szi­lár­dan a fába csa­va­roz­va állt egy hu­szon­öt cen­tis acél­vil­la.

– Gon­dol­ja, hogy ez itt ugyan­ak­ko­ra volt, mint amaz a túl­ol­da­lon? – kér­dez­te.

– Úr­is­ten, mek­ko­ra erő kel­lett hoz­zá, eze­ket az anyá­kat ki­húz­ni?

– Ezt nézd meg, Le­on­ard. – Brody vé­gig­húz­ta a mu­ta­tó­uj­ját a kor­lát pe­re­mén. Kö­rül­be­lül húsz­cen­tis kar­co­lás volt ott, a fes­ték le­hor­zso­ló­dott a fá­ról. – Úgy néz ki, mint­ha meg­re­szel­ték vol­na. Vagy csú­nyán meg­dör­zsöl­ték egy bor­zasz­tó fe­szes, vas­tag kö­tél­lel.

Brody át­ment a hajó bal ol­da­lá­ra, és csak úgy ta­lá­lom­ra el­kezd­te vé­gig­ta­po­gat­ni a kor­lát kül­ső pe­re­mét.

– Csak ott – mond­ta. Mi­kor a tat­hoz ért, ki­ha­jolt a kor­lá­ton, és le­bá­mult a víz­be, Egy pe­ré­ig né­mán me­redt a far­desz­ká­ra, anél­kül hogy bár­mi fur­csát fe­de­zett vol­na fel. Az­tán egy sor lyu­kat pil­lan­tott meg, a mély ha­sa­dé­kok több mint egy­mé­te­res fél­kört ír­tak le a tat fa­bo­rí­tá­sán. Mel­let­te má­sik, ha­son­ló min­ta lát­szott. És a far­desz­ka al­já­nál, egé­szen a me­rü­lé­si vo­nal­nál, há­rom el­mo­só­dott vér­folt. Is­te­nem, gon­dol­ta Brody, csak nem még egy.

– Gye­re ide, Le­on­ard – mond­ta.

Hend­ricks oda­ment a tat­hoz, és ki­né­zett.

– Mi az?

– Mit gon­dolsz, ha meg­fo­gom a lá­ba­dat, ki tud­nál ha­jol­ni? Meg­néz­néd, mi­től let­tek azok a lyu­kak?

– Mit gon­dol, mi­től let­tek?

– Nem tu­dom. De va­la­mi csi­nál­ta, az egy­szer szent. Tud­ni aka­rom, mi­cso­da. Gye­rünk. Ha nem jössz rá egy-két per­cen be­lül, az egé­szet hagy­juk a fe­né­be, és ha­za­me­gyünk. Oké?

– Hát gon­do­lom, igen. – Hend­ricks rá­fe­küdt a far­desz­ka pe­re­mé­re. – Erő­sen fog­jon, fő­nök… ha egy mód van rá.

Brody le­ha­jolt, és meg­mar­kol­ta Hend­ricks lá­bát.

– Ne félj – mond­ta. A hóna alá szo­rí­tot­ta Hend­ricks láb­szá­rát, és fel­egye­ne­se­dett. Hend­ricks fel­emel­ke­dett, és át­ha­jolt a kor­lá­ton. – Oké? – kér­dez­te Brody.

– Még egy ki­csit. Ne ennyi­re! Na, be­le­ló­gat­ja a fe­je­met a víz­be.

– Bocs. Most jó?

– Oké, ez az. – Hend­ricks ala­po­san szem­ügy­re vet­te a lyu­ka­kat. – Mi len­ne, ha pont most jár­na erre egy cápa? Úgy ki­tép­ne a ke­zé­ből, mint a pinty.

– Ne gon­dolj erre. In­kább jól nézd meg.

– Né­zem. – Né­hány perc múl­va meg­szó­lalt. – A kur­va any­ját. Hé, húz­zon fel. A ké­sem kel­le­ne.

– Mi az? – kér­dez­te Brody, mi­kor Hend­ricks újra a fe­dél­ze­ten volt.

Hend­ricks fel­kat­tin­tot­ta a nagy pen­gét a bics­ká­ján.

– Nem tu­dom – fe­lel­te – Va­la­mi, fe­hér szi­lánk vagy ilyes­mi be­le­akadt az egyik lyuk­ba. – A kés­sel a ke­zé­ben hagy­ta, hogy Brody újra le­eressze a kor­lá­ton át. Egy da­ra­big dol­go­zott, a tes­te meg­fe­szült az eről­kö­dés­től. Az­tán meg­szó­lalt: – Oké, meg­van, húz­zon fel.

Brody hát­ra­lé­pett, át­emel­te Hend­rick­set a far­desz­kán, majd le­en­ged­te a lá­bát a pa­do­zat­ra.

– Hadd lás­sam – nyúj­tot­ta ki a ke­zét. Hend­ricks egy há­rom­szög ala­kú, csil­lo­gó fe­hér fo­gat tett a te­nye­ré­be. Majd­nem öt cen­ti hosszú volt, az éle­in fi­no­man fű­ré­szes. Brody a kor­lát­hoz dör­zsöl­te, a fog be­ha­tolt a fába. Ki­né­zett a víz­re és meg­ráz­ta a fe­jét.

– Atya­úr­is­ten – mond­ta.

– Egy fog, nem? – kér­dez­te Hend­ricks. – Te jó­sá­gos ég! Gon­dol­ja, hogy a cápa el­kap­ta Bent?

– Nem tu­dom, mi mást gon­dol­jak – fe­lel­te Brody. Még egy­szer a fog­ra né­zett, az­tán a zse­bé­be süllyesz­tet­te.

– Akár me­he­tünk is. Itt már nem te­he­tünk sem­mit.

– Mit akar csi­nál­ni Ben ha­jó­já­val?

– Hol­na­pig itt hagy­juk, Az­tán majd ki­kül­dünk érte va­la­kit.

– Ha akar­ja, én ha­za­ve­ze­tem.

– Én meg ve­zes­sem a má­si­kat? Még csak az kéne.

– Be­von­tat­hat­nánk az egyi­ket.

– Nem. Mind­járt sö­té­te­dik, és sem­mi ked­vem két csó­nak ki­kö­té­sé­vel va­ca­kol­ni a sö­tét­ben. Nem lesz en­nek a ha­jó­nak itt sem­mi baja. Csak nézd meg elöl a hor­gonyt, hogy jól tart-e. Az­tán men­jünk. Sen­ki­nek se kell ez a hajó hol­na­pig… kü­lö­nö­sen Ben Gard­ner­nek nem.

 

Már erő­sen sö­té­te­dett, mire a ki­kö­tő­be ér­tek. Harry Me­adows és egy is­me­ret­len fér­fi várt rá­juk.

– Re­mek szi­ma­tod van, Harry, az már egy­szer igaz – mond­ta Brody, mi­köz­ben ki­má­szott a part­ra.

Me­adows mo­so­lyog­va fo­gad­ta a bó­kot.

– Eb­ből élek, Mar­tin. – A mel­let­te álló fér­fi­ra mu­ta­tott. – Ez itt Matt Hoo­per, Brody rend­őr­fő­nök.

A két fér­fi ke­zet fo­gott.

– Maga az a fic­kó a Woods Hole-ról? – kér­dez­te Brody, köz­ben igye­ke­zett job­ban szem­ügy­re ven­ni a gyen­gü­lő vi­lá­gos­ság­nál. Fi­a­tal volt – Brody úgy hu­szon-va­la­hány­nak néz­te – és jó­ké­pű: bőre bar­ná­ra sült, a ha­ját ki­szív­ta a nap. Kö­rül­be­lül olyan ma­gas volt, mint Brody, olyan száz­nyolc­van­öt cen­ti, de so­vá­nyabb: Brody 75-80 ki­ló­ra sac­col­ta, szem­ben a maga 90 ki­ló­já­val. Ön­tu­dat­la­nul fel­mér­te egy eset­le­ges össze­csa­pás szem­pont­já­ból. Az­tán szin­te gye­re­kes büsz­ke­ség­gel úgy dön­tött, hogy el­bán­na Hoo­per­ral, ha arra ke­rül­ne a sor. A ta­pasz­ta­lat meg­ten­né a ma­gá­ét.

– Igen – fe­lel­te Hoo­per.

– Harry a tá­vol­ból ol­vas­ta a gon­do­la­ta­it – mond­ta Brody. – Hogy ke­rül ide?

Me­adows vá­la­szolt: – Én hív­tam. Gon­dol­tam, ta­lán si­ke­rül ki­de­rí­te­nie, mi tör­té­nik itt.

– A fe­né­be ezt tő­lem is meg­kér­dez­het­ted vol­na – mond­ta Brody. – Én is meg­mond­hat­tam vol­na ne­ked. Itt ez a hal, ér­ted, és…

– Tu­dod, ho­gyan gon­do­lom.

Brody érez­te, hogy bosszant­ja a be­to­la­ko­dó; Hoo­per ér­ke­zé­se csor­bí­ta­ni fog­ja a te­kin­té­lyét, és szak­ér­tel­me szük­ség­kép­pen bo­nyo­dal­ma­kat okoz. Egy­út­tal arra is rá­jött, hogy os­to­ba­ság bosszan­kod­nia.

– Per­sze, Harry – mond­ta. – Sem­mi vész. Csak hosszú volt a nap.

– Mit ta­lál­ta­tok oda­kinn? – kér­dez­te Me­adows.

Brody a zse­bé­be nyúlt a fo­gért, az­tán meg­gon­dol­ta ma­gát. Nem akar­ta itt meg­tár­gyal­ni az egé­szet, a fél­ho­má­lyos ki­kö­tő­ben.

– Nem tu­dom biz­to­san – fe­lel­te. – Men­jünk be az őr­szo­bá­ra, majd ott el­mon­dom.

– Ben kinn ma­rad egész éj­sza­ká­ra?

– Alig­ha­nem. – Brody Hend­rick­shez for­dult, aki ép­pen vég­zett a csó­nak ki­kö­té­sé­vel. – Te ha­za­mész, Le­on­ard?

– Igen. Meg aka­rok mo­sa­kod­ni szol­gá­lat előtt.

 

Brody Me­adows és Hoo­per előtt ér­ke­zett az őr­szo­bá­ra. Már majd­nem nyolc óra volt. Két te­le­font kel­lett el­in­téz­nie – fel­hív­ni El­lent, hogy meg le­het-e me­le­gí­te­ni a va­cso­ra ma­rad­vá­nya­it, vagy ve­gyen va­la­mit ha­za­fe­lé me­net, és ami­től ret­te­gett, fel­hív­ni Sally Gard­nert. Előbb El­lent hív­ta: ser­pe­nyős ros­té­lyos, meg le­het me­le­gí­te­ni. Olyan lesz, mint a csiz­ma­talp, de me­leg. Brody le­tet­te a kagy­lót, meg­néz­te, jól tud­ja-e Gard­ne­rék te­le­fon­szá­mát, és fel­tár­csáz­ta.

– Sally? Itt Mar­tin Brody. – Hir­te­len meg­bán­ta, hogy nem gon­dol­ta elő­re vé­gig a be­szél­ge­tést. Mennyit mond­jon el? Mi­nél ke­ve­seb­bet, dön­tött vé­gül, leg­alább­is amíg nem tud­ja Hoo­per­ral meg­be­szél­ni, hogy fel­te­vé­se mennyi­re va­ló­szí­nű.

– Mar­tin, hol van Ben? – A hang nyu­godt volt, de egy ki­csit ma­ga­sabb, mint ami­re Brody nor­má­lis­ként em­lé­ke­zett.

– Nem tu­dom, Sally.

– Hogy­hogy nem tud­ja? Ki­men­tek hoz­zá, nem?

– Ki. De nem volt a ha­jón.

– De a hajó ott volt.

– A hajó ott volt.

– Fel­men­tek rá? Min­de­nütt ke­res­ték? Lent is?

– Igen. – Egy hal­vány re­mény­su­gár. – Ben vitt ma­gá­val men­tő­csó­na­kot?

– Nem. Ho­gyan le­het, hogy nem volt a ha­jón? – Most már éle­sebb volt. az asszony hang­ja.

– Én…

– Hol van?

Brody érez­te a hisz­té­ri­kus ki­tö­rés elő­sze­lét. Bár­csak oda­ment vol­na.

– Egye­dül van, Sally?

– Nem, a gye­re­kek­kel.

Nyu­god­tabb­nak tűnt, de Brody biz­tos volt ben­ne, hogy ez a nyu­ga­lom csak pil­la­nat­nyi szél­csend az el­ke­rül­he­tet­le­nül be­kö­vet­ke­ző fáj­da­lom­ki­tö­rés előtt, ha rá­döb­ben, hogy a ret­te­gés – amellyel ti­zen­hat éve, ami­óta Ben fog­lal­ko­zás­sze­rű­en ha­lá­szott, min­den­nap együtt élt –, a tit­kolt ret­te­gés, amit el­foj­tott, és so­ha­sem mon­dott ki, mert ne­vet­sé­ges lett vol­na – most be­iga­zo­ló­dott. Brody az em­lé­ke­ze­té­ben ku­ta­tott, va­jon hány éve­sek le­het­nek a Gard­ner gye­re­kek. A leg­idő­sebb ta­lán ti­zen­ket­tő, a kö­zép­ső ki­lenc, a har­ma­dik úgy hat­éves. Mi­lyen le­het a ti­zen­két eves? Nem tud­ta. Ki a leg­kö­ze­leb­bi szom­széd­juk? A fene egye meg. Mi­ért nem gon­dolt rá előbb. Fin­leyék.

– Egy pil­la­nat, Sally. – Ki­szólt az elő­szo­bá­ba az ügye­le­tes­nek. – Clements, hív­ja fel Grace Fin­leyt, hogy azon­nal tép­jen át Sally Gard­ner­hez.

– És ha meg­kér­de­zi, mi­ért?

– Csak mond­ja, hogy én üze­nem. Mond­ja meg, hogy ké­sőbb meg­ma­gya­rá­zom. – Vissza­for­dult a te­le­fon­hoz. – Bo­csás­son meg, Sally. Csak annyit mond­ha­tok biz­tos­ra, hogy ki­men­tünk oda, ahol Ben ha­jó­ja hor­go­nyoz. Fel­men­tünk a fe­dél­zet­re, és Ben nem volt ott. Min­de­nütt ke­res­tük, lent is.

Me­adows és Hoo­per lé­pett be Brody szo­bá­já­ba. Brody a szé­kek felé mu­ta­tott.

– De hol le­he­tett? – kér­dez­te Sally Gard­ner. – Az em­ber nem hagy ott egy ha­jót az óce­án kö­ze­pén csak úgy.

– Nem.

– És nem is es­he­tett ki. Már úgy ér­tem, ki­es­he­tett, de épp­úgy vissza is má­szott vol­na.

– Igen.

– Ta­lán jött va­la­ki, és el­vit­te egy má­sik ha­jó­val. Ta­lán be­dög­lött a mo­tor, és va­la­ki­vel el­vi­tet­te ma­gát. Meg­néz­ték a mo­tort?

– Nem – mond­ta fe­szeng­ve Brody.

– Ak­kor biz­tos így tör­tént. – A hang ki­csit meg­könnyeb­bült, szin­te kis­lá­nyos­sá vált, de ha a re­mény vé­kony máza meg­pat­tan, úgy hul­lik majd szét, mint a tö­rött cse­rép. – És ha le­me­rült az ak­ku­mu­lá­tor, ak­kor vi­lá­gos, hogy mi­ért nem szólt haza rá­di­ón.

– A rá­dió mű­kö­dött, Sally.

– Vár­jon egy ki­csit. Ki az? Á, te vagy. – Szü­net kö­vet­ke­zett. Brody hal­lot­ta, amint Sally Grace Fin­ley­vel be­szél. – Grace azt mond­ja, maga küld­te ide. Mi­nek?

– Gon­dol­tam…

– Azt gon­dol­ta, hogy meg­halt, ugye? Azt gon­dol­ja, hogy meg­ful­ladt – A máz szét­tö­rött, Sally sír­va fa­kadt.

– At­tól fé­lek, igen, Sally. Egye­lő­re nem tu­dunk más­ra gon­dol­ni. Be­szél­het­nék egy pil­la­nat­ra Grace-szel?

Né­hány má­sod­perc múl­va Grace Fin­ley hang­ja hal­lat­szott.

– Tes­sék, Mar­tin.

– Ne ha­ra­gud­jon, hogy be­le­ke­ver­tem, de sen­ki más nem ju­tott eszem­be. Ott tud­na ma­rad­ni vele egy da­ra­big?

– Akár egész éj­jel. Itt ma­ra­dok.

– Igen, ez ta­lán jó öt­let. Meg­pró­bá­lok ké­sőbb át­men­ni… Kösz.

– Mi tör­tént, Mar­tin?

– Még nem tud­juk biz­to­san.

– Megint az a… az?

– Le­het­sé­ges. Sze­ret­nénk ki­de­rí­te­ni. De le­gyen szí­ves. Grace, egy szót se Sally­nek sem­mi­fé­le cá­pá­ról. Így is ép­pen elég ré­mes.

– Jó, Mar­tin. Vár­jon. Vár­jon egy ki­csit.

A ke­zé­vel be­fog­ta a kagy­lót Brody csak va­la­mi foj­tott szó­vál­tást hal­lott. Az­tán Sally Gard­ner hang­ját:

– Mi­ért tet­te ezt, Mar­tin?

– Mit?

Grace Fin­ley nyil­ván meg­pró­bál­ta ki­ven­ni a kagy­lót a ke­zé­ből, Brody hal­lot­ta, amint Sally ki­a­bál: – Az is­te­nit, hagy­jál be­szél­ni! – Az­tán foly­tat­ta: – Mi­ért őt küld­te? Mi­ért Bent? – Nem be­szélt kü­lö­nös­kép­pen han­go­san, de volt a hang­já­ban va­la­mi erő, ami­től Brody úgy érez­te, ki­a­bál.

– Sally, ké­rem…

– En­nek nem lett vol­na sza­bad meg­tör­tén­nie! – mond­ta. – Maga meg­aka­dá­lyoz­hat­ta vol­na.

Brody le akar­ta ten­ni a kagy­lót. Sem­mi ked­ve nem volt egy Kint­ner­né-féle je­le­net­hez. De meg kel­lett vé­de­nie ma­gát. Sally­nak tud­nia kell, hogy ő nem te­het róla. Ho­gyan hi­báz­tat­hat­ja őt?

– Os­to­ba­ság – mond­ta. – Ben ha­lász volt, jó ha­lász. Tud­ja, mit koc­káz­tat.

– Ha maga nem…

– Sally, hagy­ja abba! – sza­kí­tot­ta fél­be Brody. – Pró­bál­jon ki­csit pi­hen­ni. – Le­tet­te a kagy­lót. Dü­hös volt, de egy­szer­s­mind za­vart is. Ha­ra­gu­dott Sally Gard­ner­re, ami­ért őt vá­dol­ja, és ha­ra­gu­dott ma­gá­ra, ami­ért ha­rag­szik az asszony­ra. Ha, mond­ta Sally. Ha mi? Ha nem Bent küld­te vol­na. Ha a né­ni­kém­nek ke­re­kei vol­ná­nak, au­tó­busz len­ne. Ha maga ment vol­na. De ez nem az ő asz­ta­la, ő a szak­em­bert küld­te. Fel­né­zett Me­adows­ra.

– Hal­lot­tá­tok.

– Csak egy ré­szét. De annyit hal­lot­tunk, hogy úgy lát­szik, Ben Gard­ner a né­gyes szá­mú ál­do­zat.

Brody bó­lin­tott.

– Azt hi­szem. – El­mond­ta Me­adows­nak és Hoo­per­nak, mit lát­tak Hend­ricksszel. Egy­szer-két­szer Me­adows köz­be­kér­de­zett. Hoo­per hall­gat­ta, szög­le­tes arca nem árult el sem­mit, fa­kó­kék sze­mét Brody­ra füg­gesz­tet­te. A tör­té­net vé­gén Brody a nad­rág­zse­bé­be nyúlt.

– Ezt ta­lál­tuk – mond­ta. – Le­on­ard szed­te ki a fá­ból. – Hoo­per felé nyúj­tot­ta a fo­gat, a fi­a­tal­em­ber meg­for­gat­ta a ke­zé­ben.

– Mit gon­dolsz, Matt? – kér­dez­te Me­adows.

– Fe­hér cápa.

– Mek­ko­ra?

– Nem tu­dom biz­to­san, de nagy. Négy és fél, hat mé­ter. Fan­tasz­ti­kus egy hal. – Me­adows­ra né­zett. – Kö­szö­nöm, hogy ide­hív­tál – mond­ta. – Az em­ber egész éle­té­ben cá­pák­kal fog­lal­koz­hat, anél­kül hogy va­la­ha is össze­akad­na egy ilyen hal­lal.

Brody meg­kér­dez­te: – Mi­lyen ne­héz le­het?

– Két-há­rom ezer kiló.

Brody füttyen­tett.

– Há­rom ton­na?

– Van va­la­mi el­kép­ze­lé­sed ar­ról, hogy mi tör­tén­he­tett? – kér­dez­te Me­adows.

– Ab­ból, amit a fő­nök mond, úgy tű­nik, a cápa ölte meg Mr. Gard­nert.

– Ho­gyan? – kér­dez­te Brody,

– Ezer és egy le­he­tő­ség van. Gard­ner ki­es­he­tett a ha­jó­ból. Még va­ló­szí­nűbb, hogy a cápa ki­rán­tot­ta. A lába be­akad­ha­tott a szi­gony­kö­tél­be. Az is le­het, hogy ki­ha­jolt a tat­ról, és úgy kap­ta el.

– Mi­vel ma­gya­ráz­za a lyu­ka­kat a far­desz­ká­ban?

– A hal meg­tá­mad­ta a ha­jót.

– Mi a fe­né­nek?

– A cá­pák nem va­la­mi ér­tel­me­sek, fő­nök, ösz­tö­nök és im­pul­zu­sok irá­nyít­ják őket. És a táp­lá­lék­szer­zés erős ösz­tön.

– De egy ki­lenc­mé­te­res hajó…

– A cápa nem gon­dol­ko­zik. Neki az nem volt hajó. Csak va­la­mi nagy.

– És ehe­tet­len.

– Ad­dig nem, amíg ki nem pró­bál­ta. Ért­se meg, a ten­ger­ben nincs sem­mi, ami­től ez a hal fél­ne. Más ha­lak me­ne­kül­nek at­tól, ami ná­luk na­gyobb. Így dik­tál­ja az ösz­tö­nük. De ez a hal nem me­ne­kül sem­mi­től. Nem is­me­ri a fé­lel­met. Óva­tos le­het, mond­juk, egy még na­gyobb fe­hér cápa kö­ze­lé­ben. De fél­ni – azt nem.

– Mit tá­mad­hat még meg?

– Bár­mit.

– Csak így, egy­sze­rű­en. Bár­mit.

– Kö­rül­be­lül igen.

– Van va­la­mi el­kép­ze­lé­se, mi­ért ma­rad itt ennyi ide­ig? – kér­dez­te Brody. – Nem tu­dom, mennyi­re is­me­ri er­re­fe­lé a vi­zet, de…

– Itt nőt­tem fel.

– Itt? Amity­ben?

– Nem, Sout­hamp­ton­ban. Min­den nya­rat itt töl­töt­tem, az ele­mi is­ko­lá­tól az egye­te­mig.

– Min­den nya­rat. Szó­val iga­zá­ból nem itt nőtt fel. – Brody va­la­mi után ta­po­ga­tó­zott, ami­vel hely­re­ál­lít­hat­ná, ha a fö­lé­nyét nem is, leg­alább az egyen­sú­lyát; a fi­a­tal­em­ber­rel szem­ben nem ma­radt más vé­de­ke­ző esz­kö­ze, mint egy­faj­ta for­dí­tott szno­biz­mus, ami nem rit­ka je­len­ség a nya­ra­ló­he­lyek ál­lan­dó la­kó­i­nál. Ez fel­vér­tez­te őket a le­né­zés­sel szem­ben, ami­vel ér­zé­sük sze­rint a gaz­dag nya­ra­lók te­kin­tet­tek rá­juk. Egy­faj­ta “én va­gyok a Jani“-dac volt ez, va­la­mi tár­sa­dal­mi ki­va­gyi­ság, ami a gaz­dag­sá­got a ki­égett­ség­gel, az egy­sze­rű­sé­get a jó­ság­gal és a sze­gény­sé­get (bi­zo­nyos fo­kig) a be­csü­le­tes­ség­gel azo­no­sí­tot­ta. Olyan ma­ga­tar­tás, amit Brody ál­ta­lá­ban egy­szer­re ta­lált vissza­ta­szí­tó­nak és os­to­bá­nak. De fe­nye­get­ve érez­te ma­gát a fi­a­ta­labb fér­fi­tól – iga­zá­ban nem tud­ta, mi­ért –, és az ér­zés olyan szo­kat­lan volt, hogy a leg­in­kább a keze ügyé­be eső pajzs­hoz fo­lya­mo­dott, amit Hoo­per tál­cán kí­nált neki.

– Nem tu­dom, mit sző­röz – csat­tant fel Hoo­per. – Oké, szó­val nem itt szü­let­tem. De sok időt töl­töt­tem eze­ken a vi­ze­ken, és ír­tam egy ta­nul­mányt er­ről a part­sza­kasz­ról. Egyéb­ként mind­egy, tu­dom, mire cé­loz, és iga­za van. Eb­ben a kör­nye­zet­ben nem so­ká­ig ma­rad­hat meg a cápa.

– Ak­kor ez mi­ért ma­rad itt?

– Ezt le­he­tet­len így meg­mon­da­ni. Sem­mi­kép­pen sem jel­lem­ző, de a cá­pák annyi szo­kat­lant mű­vel­nek, hogy vé­gül a sza­bály­ta­lan vá­lik nor­má­lis­sá. Aki nem is az éle­tét, csak a pén­zét ten­né arra, hogy egy nagy cápa mit csi­nál egy adott hely­zet­ben, az komp­lett őrült. Le­het, hogy ez a cápa be­teg. Oly ke­vés­sé tud­ja irá­nyí­ta­ni sa­ját élet­mű­kö­dé­sét, hogy bár­mi­lyen kis szer­ve­ze­ti sé­rü­lés meg­za­var­hat­ja és fur­csa vi­sel­ke­dés­re kész­tet­he­ti.

– Ha így vi­sel­ke­dik, ami­kor be­teg, mit mű­vel­het, ha re­me­kül érzi ma­gát? – kér­dez­te Brody.

– Nem be­teg, én leg­alább­is nem hi­szem. Sok olyan más ok is tart­hat­ja, ami­ket so­ha­sem fo­gunk meg­ér­te­ni. Ter­mé­sze­ti té­nye­zők, pil­la­nat­nyi sze­szély.

– Pél­dá­ul?

– Vál­to­zá­sok a víz hő­mér­sék­le­té­ben, az áram­lás irá­nyá­ban vagy táp­lál­ko­zá­si szo­ká­sok­ban. Ahogy a táp­lá­lék­for­rá­sok mo­zog­nak, úgy kö­ve­tik őket a ra­ga­do­zók. Né­hány év­vel ez­előtt pél­dá­ul tel­je­sen meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan je­len­sé­get fi­gyel­tek meg Con­nec­ti­cut és Rho­de Is­land part­ja­i­nál. A part men­ti vi­ze­ket hir­te­len el­árasz­tot­ták a men­ha­d­enek – a ha­lá­szok töl­csér­hal­nak hív­ják. Óri­á­si ra­jok­ban. Mil­lió és mil­lió hal. Úgy be­bo­rí­tot­ták a vi­zet, mint az olaj. Annyi­an vol­tak, hogy ha az em­ber be­do­bott a víz­be egy csu­pasz hor­got és ki­húz­ta, egy­sze­rű­en be­le­akadt va­la­me­lyik­be. A tő­ke­hal és a ten­ge­ri sü­gér fő táp­lá­lé­ka a men­ha­den, úgy­hogy egy­szer­re csak úgy tó­dul­tak a tő­ke­ha­lak, és ott za­bál­tak köz­vet­le­nül a part­nál, Watch Hill­ben, Rho­de Is­lan­den az em­be­rek be­le­gá­zol­tak a víz­be, és ge­reb­lyé­vel fog­ták a tő­ke­ha­lat. Ker­ti ge­reb­lyé­vel. Egy­sze­rű­en ki­la­pá­tol­ták a ha­la­kat a víz­ből. Az­tán jöt­tek a nagy ra­ga­do­zók – nagy ton­ha­lak, két-há­rom­száz ki­ló­sak. Mély­ten­ge­ri ha­lász­ha­jók a part­tól száz mé­ter­re fog­tak kék szár­nyú ton­ha­la­kat. Néha még a ki­kö­tők­ben is. Az­tán hir­te­len vége lett. A men­ha­d­enek el­men­tek, és ve­lük a töb­bi hal. Há­rom he­tet töl­töt­tem ott, hogy meg­pró­bál­jam ki­de­rí­te­ni, mi tör­té­nik. Az egész az öko­ló­gi­ai egyen­súly­tól függ. Ha fel­bo­rul, fura dol­gok tör­tén­nek.

– De ez még va­dabb eset – mond­ta Brody. – Ez a hal egy he­lyen ma­rad, most már több mint egy hete, még­hoz­zá egy alig egy-két négy­zet­mér­föl­des víz­te­rü­le­ten. Sen­ki­hez se nyúlt East Hamp­ton­ban vagy Sout­hamp­ton­ban. Mit ta­lál Amity­ben?

– Nem tu­dom. Két­lem, hogy bár­ki is vá­la­szol­ni tud­na erre ma­gá­nak.

Me­adows meg­szó­lalt: – Min­nie El­dridge tud­ja a vá­laszt.

– Ba­rom­ság – mond­ta Brody.

– Ki az a Min­nie El­dridge? – kér­dez­te Hoo­per.

– A pos­tás­kis­asszony – fe­lel­te Brody. – Azt mond­ja, is­ten aka­ra­ta, vagy ilyes­mi. A bű­ne­in­kért sújt.

Hoo­per mo­soly­gott.

– Egye­lő­re ez is van olyan jó vá­lasz, mint az enyém.

– Ez az­tán biz­ta­tó – mond­ta Brody. – Akar va­la­mit csi­nál­ni, hogy vá­laszt kap­junk?

– Egy-két dol­got le­het csi­nál­ni. Víz­min­tá­kat ve­szek itt és East Hamp­ton­ban. Meg­pró­bá­lom meg­néz­ni, ho­gyan vi­sel­ke­dik a töb­bi hal, van-e erre va­la­mi szo­kat­lan, vagy hi­ány­zik-e va­la­mi, ami­nek meg kel­le­ne len­nie. És meg­pró­bá­lom meg­ke­res­ni azt a cá­pát. Er­ről jut eszem­be, van va­la­mi ha­jó­juk kéz­nél?

– Elég szo­mo­rú – fe­lel­te Brody –, de ott van Ben Gard­ne­ré. Hol­nap ki vi­het­jük ma­gát, és ad­dig biz­to­san hasz­nál­hat­ja, amíg Ben fe­le­sé­gé­vel meg nem ál­la­po­dunk va­la­mi­ben. Tény­leg azt gon­dol­ja, hogy meg tud­ja fog­ni a cá­pát, azok után, ami Ben Gard­ner­rel tör­tént?

– Nem mond­tam, hogy meg aka­rom fog­ni. Nem hi­szem, hogy meg­pró­bál­nám. Sem­mi eset­re se egye­dül.

– Ak­kor mi a fe­nét akar csi­nál­ni?

– Nem tu­dom. Egye­lő­re csak ta­po­ga­tóz­ni le­het.

Brody Hoo­per sze­mé­be né­zett.

– Ha maga nem vé­gez vele, majd ta­lá­lunk mást, aki meg­öli.

Hoo­per ne­ve­tett.

– Úgy be­szél, mint egy gengsz­ter. “An­nak a dög­nek pusz­tul­nia kell.“ Tűz­zön ki vér­dí­jat a fe­jé­re. Kire akar­ja bíz­ni a mun­kát?

– Nem tu­dom. Te mit gon­dolsz, Harry? Ál­lí­tó­lag te min­den­ről tudsz, ami er­re­fe­lé tör­té­nik. Van egy­ál­ta­lán olyan ha­lász ezen a ro­hadt szi­ge­ten, aki­nek cá­pa­va­dász fel­sze­re­lé­se van?

Me­adows gon­dol­ko­zott egy ki­csit, mi­előtt vá­la­szolt.

– Ta­lán van egy. Nem­igen is­me­rem, de azt hi­szem, Quint­nek hív­ják, és sa­ját mó­ló­ja van va­la­hol a Pro­mi­sed Land kör­nyé­kén. Ha aka­rod, töb­bet is meg­tud­ha­tok róla.

– Mi­ért ne? – mond­ta Brody. – Ez elég jól hang­zik.

Hoo­per meg­szó­lalt: – Néz­ze, fő­nök, nem ro­han­gál­hat bosszú­ért li­heg­ve egy hal után. Az a cápa nem bű­nös. Nem gyil­kos. Csak az ösz­tö­ne­i­nek en­ge­del­mes­ke­dik, őrült­ség meg­tor­lást kö­ve­tel­ni egy ha­lon.

– Ide fi­gyel­jen, maga… – Brodyt el­ön­töt­te a düh, a bal­si­ker és a meg­aláz­ta­tás dühe. Tud­ta, hogy Hoo­per­nak iga­za van, de úgy érez­te, igaz­ság és té­ve­dés eb­ben a hely­zet­ben nem szá­mít. A cápa el­len­ség. Rá­tört a kö­zös­ség­re, meg­ölt két fér­fit, egy nőt és egy gye­re­ket. Amity népe a cápa el­pusz­tu­lá­sát fog­ja kö­ve­tel­ni. Hal­va kell lát­ni­uk, hogy újra biz­ton­ság­ban érez­hes­sék ma­gu­kat, és vissza­tér­hes­se­nek a nor­má­lis éle­tük­höz. Min­de­nek­fö­lött Brody akar­ta hal­va lát­ni, mi­vel a cápa pusz­tu­lá­sa meg­tisz­tu­lást je­len­tett vol­na neki. Hoo­per az ele­ven­jé­re ta­pin­tott, és ez még job­ban fel­dü­hí­tet­te. De le­nyel­te a mér­gét, és csak annyit mon­dott: – Hagy­juk.

Meg­szó­lalt a te­le­fon.

– Ma­gát ke­re­sik, fő­nök – szólt Clements. – Mr. Vaughan.

– Az is­te­nit. Még csak ez hi­ány­zott. – Rá­csa­pott a ké­szü­lék vi­lá­gí­tó gomb­já­ra, és fel­vet­te a kagy­lót. – Tes­sék, Larry.

– Hel­lo, Mar­tin. Hogy vagy? – Vaughan hang­ja ba­rát­sá­gos volt, szin­te túl­sá­go­san is. Le­het ben­ne né­hány fél­de­ci, gon­dol­ta Brody.

– Amennyi­re csak el­kép­zel­he­tő, Larry.

– Elég so­ká­ig dol­go­zol. Ott­hon pró­bál­ta­lak hív­ni.

– Aha. Tu­dod, ha az em­ber rend­őr­fő­nök, és a de­rék ál­lam­pol­gá­rok húsz­per­cen­ként ki­nyí­rat­ják ma­gu­kat, az úgy-ahogy el­fog­la­ló­ja az em­bert.

– Hal­lot­tam Ben Gard­nert.

– Mit hal­lot­tál?

– Hogy el­tűnt.

– Elég gyor­san a fü­led­be ju­tott.

– Biz­tos, hogy megint a cápa volt?

– Biz­tos? Igen, azt hi­szem. Nem­igen le­het más­ra gon­dol­ni.

– Mar­tin, mit akarsz csi­nál­ni? – Vaughan hang­já­ban volt va­la­mi szá­nal­mas sür­ge­tés.

– Jó kér­dés, Larry. Min­dent meg­te­szünk, amit pil­la­nat­nyi­lag csak le­het. Le­zár­tuk a stran­do­kat. Ezen­kí­vül…

– Ezt tu­dom, hogy egye­bet ne is em­lít­sek.

– Mit akarsz ez­zel mon­da­ni?

– Pró­bál­tál va­la­ha egész­sé­ges em­be­rek­nek in­gat­lant el­ad­ni egy lep­ra­te­le­pen?

– Nem, Larry – fe­lel­te Brody csüg­ged­ten.

– Egy­foly­tá­ban jön­nek a le­mon­dá­sok. Az em­be­rek ki­búj­nak a szer­ző­dé­sek alól. Va­sár­nap óta nem volt új ügy­fe­lem.

– És mit akarsz tő­lem?

– Hát, azt gon­dol­tam… úgy ér­tem, azon gon­dol­ko­zom, nem tú­lozzuk-e el egy ki­csit ezt az egé­szet.

– Vic­celsz. Ugye, vic­celsz?

– Alig­ha, Mar­tin. Csil­la­podj le. Be­szél­jük meg éssze­rű­en.

– Én éssze­rű va­gyok. De ró­lad már nem va­gyok annyi­ra meg­győ­ződ­ve.

Szü­net kö­vet­ke­zett, az­tán Vaughan meg­szó­lalt: – Mit szól­nál hoz­zá, hogy meg­nyis­suk a stran­do­kat, csak a jú­li­us ne­gye­di­kei ví­kend­re?

– Szó se le­het róla. Egy meg­ve­sze­ke­dett, árva szó se.

– Hall­gass ide…

– Nem! Te hall­gass ide, Larry. Leg­utóbb, ami­kor rád hall­gat­tam, két em­ber halt meg. Ha meg­fog­juk a cá­pát, ha meg­öl­jük azt a ro­hadt bes­ti­át, ak­kor meg­nyit­juk a stran­do­kat. Ad­dig ne is ál­modj róla.

– Mi vol­na, ha há­ló­kat ten­nénk ki?

– Hogy­hogy mi vol­na?

– Mi­ért ne te­het­nénk ki acél­há­ló­kat, hogy meg­véd­jük a stran­dot? Va­la­ki mond­ta, hogy Auszt­rá­li­á­ban így csi­nál­ják.

Biz­to­san ré­szeg, gon­dol­ta Brody.

– Larry, itt egye­nes a part. Két és fél mér­föld­nyi há­lót akarsz ki­ten­ni? Re­mek. Te szer­zed a pénzt. Mond­juk, úgy egy­mil­lió dol­lárt, kez­det­nek.

– És ha őr­já­ra­tot ál­lí­ta­nánk fel? Em­be­re­ket bé­rel­het­nénk, hogy ha­jó­val cir­kál­ja­nak a strand előtt.

– Az nem elég, Larry. Egyéb­ként mi a franc van ve­led? Megint zar­gat­nak a part­ne­re­id?

– Ah­hoz ne­ked sem­mi kö­zöd, Mar­tin. Az is­ten sze­rel­mé­re, nem ve­szed ész­re, hogy hal­dok­lik ez a vá­ros?

– Tu­dom, Larry – fe­lelt Brody bá­gyad­tan. – És amennyi­re én tu­dom, egy ro­hadt szal­ma­szá­lat se te­he­tünk a hal­dok­lás út­já­ba. Jó éj­sza­kát. – Le­tet­te a te­le­font.

Me­adows és Hoo­per fel­áll­tak. Brody ki­kí­sér­te őket az őr­szo­ba ka­pu­já­ig. Ami­kor ki­fe­lé in­dul­tak, Brody oda­szólt Me­adows­nak:

– Te, Harry, bent hagy­tad az ön­gyúj­tó­dat. – Me­adows mon­da­ni akart va­la­mit, de Brody köz­be­vá­gott. – Gye­re vissza, oda­adom. Ha itt ha­gyod éj­sza­ká­ra, könnyen lába kel­het. – In­tett Hoo­per­nek. – Visz­lát.

Mi­kor újra bent vol­tak az iro­dá­ban, Me­adows elő­vet­te az ön­gyúj­tó­ját a zse­bé­ből.

– Gon­do­lom, mon­da­ni akarsz va­la­mit.

Brody be­csuk­ta az iro­da aj­ta­ját.

– Mit gon­dolsz, meg­tud­hat­nál va­la­mit Larry part­ne­re­i­ről?

– Azt hi­szem, igen… Mi­ért?

– Ami­óta ez az egész el­kez­dő­dött, Larry le nem száll ró­lam, hogy tart­sam nyit­va a stran­do­kat. És most, mind­azok után, ami tör­tént, azt akar­ja, hogy nyis­sam meg őket ne­gye­di­ké­re. A múlt­kor azt mond­ta, a part­ne­rei nyom­ják. Me­sél­tem ne­ked.

– És?

– Azt hi­szem, nem ár­ta­na tud­nunk, ki olyan dör­zsölt, hogy meg­hü­lyít­se Larryt. Nem iz­gat­na, ha nem vol­na en­nek a vá­ros­nak a pol­gár­mes­te­re. De ha van va­la­ki, aki di­ri­gál neki, azt hi­szem, tud­nunk kéne, ki az.

Me­adows só­haj­tott.

– Oké, Mar­tin. Meg­te­szem, ami tő­lem te­lik. De Larry Vaughan ügye­i­ben tur­kál­ni… ezt nem ne­vez­ném iga­zán jó szó­ra­ko­zás­nak.

– Nincs va­la­mi fene sok szó­ra­ko­zás er­re­fe­lé mos­ta­ná­ban, nem gon­do­lod?

Brody az aj­tó­ig kí­sér­te Me­adowst, az­tán vissza­ment az asz­ta­lá­hoz, és le­ült. Egy do­log­ban iga­za van Vaughan­nek, gon­dol­ta: Amity ma­gán vi­sel­te a kö­zel­gő pusz­tu­lás összes je­gye­it. Nem­csak az in­gat­lan­üz­let, bár… en­nek a ha­nyat­lá­sa olyan ra­gá­lyos, mint a pes­tis… Evelyn Bix­by, Brody egyik be­osz­tott­já­nak a fe­le­sé­ge el­vesz­tet­te az ál­lá­sát mint in­gat­lan­ügy­nök, és most fel­szol­gá­ló­ként dol­go­zott egy ki­főz­dé­ben a 27. úton.

Két új di­vat­áru bolt­nak más­nap kel­lett vol­na nyit­ni, de el­ha­lasz­tot­ták a meg­nyi­tást jú­li­us har­ma­di­ká­ig; mind­két tu­laj­do­nos vet­te a fá­rad­sá­got, és te­le­fo­non kö­zöl­te Brody­val, hogy ha a stran­dok még ak­kor is zár­va lesz­nek, egy­ál­ta­lán nem nyit­ják meg az üz­le­te­ket. Az egyik már­is ki­adó üz­let­he­lyi­ség után ér­dek­lő­dött East Hamp­ton­ban. A sport­bolt vég­ki­áru­sí­tást hir­de­tő pla­ká­to­kat tett ki, erre nor­má­lis eset­ben au­gusz­tus vé­gén szo­kott sor ke­rül­ni. Az egyet­len po­zi­tí­vum Amity gaz­da­sá­gi éle­té­ben Brody szem­pont­já­ból az volt, hogy a Sa­xon annyi­ra nem ment, hogy el­bo­csá­tot­ták Hen­ry Kimb­le-t. Most, mi­után el­vesz­tet­te az ál­lá­sát mint csa­pos, nap­pal aludt, és az is elő­for­dult, hogy szu­nyó­ká­lás nél­kül ki­bírt egy tel­jes vál­tást a rend­őr­sé­gen.

Hét­fő reg­gel­től – az első nap­tól kezd­ve, hogy zár­va vol­tak a stran­dok – Brody két rend­őrt ál­lí­tott a part­ra. Ket­ten együtt össze­sen ti­zen­hét al­ka­lom­mal ke­rül­ték össze­üt­kö­zés­be olyan em­be­rek­kel, akik min­den­áron fü­röd­ni akar­tak. Az egyik, egy Ro­bert Dex­ter nevű fér­fi ki­je­len­tet­te, hogy al­kot­mány­ban biz­to­sí­tott joga sa­ját strand­ján fü­röd­ni, és rá­uszí­tot­ta a ku­tyá­ját a szol­gá­la­tot tel­je­sí­tő rend­őr­re; az vé­gül elő­vet­te a pisz­to­lyát, és meg­fe­nye­get­te Dex­tert, hogy le­lö­vi a ku­tyát. Egy má­sik né­zet­el­té­rés a nyil­vá­nos stran­don tör­tént; ott egy New York-i ügy­véd fel­ol­va­sást ren­de­zett a rend­őr­nek az Egye­sült Ál­la­mok al­kot­má­nyá­ból, a kö­rü­löt­tük álló fi­a­tal­ság han­gos de­rült­sé­gé­re.

En­nek el­le­né­re Brody meg volt győ­ződ­ve, hogy – leg­alább­is ed­dig – sen­ki sem ment fü­röd­ni.

Szer­dán két srác ki­bé­relt egy csó­na­kot, ki­evez­tek vagy há­rom­száz mé­te­re, és egy óra hosszat csir­ke­be­let, ka­csa­fe­je­ket és vért la­pá­tol­tak a víz­be. Egy arra ha­la­dó ha­lász­ha­jó ész­re­vet­te őket, és fel­hív­ták Brodyt a par­ti köz­pon­ton ke­resz­tül. Brody fel­hív­ta Hoo­pert, ki­men­tek ket­ten a Flic­ká­val, és be­von­tat­ták a fi­ú­kat. A fi­úk­nak egy csák­lyá­juk volt a csó­nak­ban, két­száz mé­ter ru­ha­szá­rí­tó kö­tél­hez köt­ve, amit egy­sze­rű­en a hajó or­rá­hoz cso­móz­tak. Azt mond­ták, meg akar­ták csák­lyáz­ni a cá­pát, és “ví­zi­síz­ni egy na­gyot“. Brody kö­zöl­te ve­lük, ha még egy­szer meg­pró­bál­ják a mu­tat­ványt, le­tar­tóz­tat­ja őket ön­gyil­kos­sá­gi kí­sér­le­tért.

Né­gyen je­len­tet­ték, hogy lát­ták a cá­pát. Az egyik ál­lí­tó­la­gos cá­pá­ról ki­de­rült, hogy egy úszó fa­törzs volt. Ket­tő, a ha­lá­szok sze­rint, akik a je­len­tés alap­ján ki­men­tek a víz­re és utá­na­néz­tek, ug­rá­ló ap­ró­ha­lak raja. És a ne­gye­dik, amennyi­re meg le­he­tett ál­la­pí­ta­ni, egy­sze­rű­en a nagy sem­mi.

Kedd este, ép­pen sö­té­te­dés­kor, egy név­te­len te­le­fon­hí­vás ér­ke­zett Brody­hoz, hogy egy fér­fi cá­pa­csa­lét­ket szór a víz­be a nyil­vá­nos strand­nál. Ki­de­rült, hogy nem fér­fi, ha­nem nő, fér­fi­eső­ka­bát­ban – Jes­sie Par­ker, az egyik el­adó a Wal­den pa­pír­üz­let­ből. Elő­ször ta­gad­ta, hogy bár­mit is a víz­be do­bott vol­na, ké­sőbb be­is­mer­te, hogy egy pa­pír­zacs­kót ha­jí­tott a hul­lá­mok­ba. Há­rom üres ver­mu­tos­üveg volt ben­ne.

– Mi­ért nem dob­ta a sze­mét­be? – kér­dez­te Brody.

– Nem akar­tam, hogy a sze­me­tes azt higgye, al­ko­ho­lis­ta va­gyok.

– Ak­kor mi­ért nem dob­ta va­la­ki más­nak a sze­mét­vöd­ré­be?

– Az nem lett vol­na szép do­log – fe­lel­te. – A sze­mét… olyan ma­gán tu­laj­don-féle, nem gon­dol­ja?

Brody azt ta­ná­csol­ta neki, hogy ezen­túl fog­ja az üres üve­ge­ket, te­gye egy nylon­zacs­kó­ba, az­tán egy bar­na pa­pír­zacs­kó­ba, és ad­dig üsse ka­la­páccsal, amíg tel­je­sen össze nem tör­nek. Soha sen­ki meg nem mon­da­ná, hogy üve­gek vol­tak.

Brody az órá­já­ra né­zett. Ki­lenc el­múlt, túl késő meg­lá­to­gat­ni Sally Gard­nert. Re­mél­te, hogy már al­szik. Grace Fin­ley ta­lán adott neki va­la­mi nyug­ta­tót vagy egy po­hár whis­kyt, hogy könnyeb­ben el­alud­jon. Mi­előtt el­hagy­ta az iro­dát, fel­hív­ta a Mon­ta­uk-i Part­őr­sé­get, és be­szá­molt az ügye­le­tes­nek Ben Gard­ner­ről. Az ügye­le­tes azt mond­ta, amint ki­vi­lá­go­so­dik, ki­küld egy őr­ha­jót a holt­test ke­re­sé­sé­re.

– Kösz – mond­ta Brody. – Re­mé­lem, meg­ta­lál­já­tok a hul­lát, mi­előtt part­ra veti a víz. – Brody hir­te­len meg­bor­zadt. A “hul­la“ Ben Gard­ner volt, a ba­rát­ja. Mit szól­na Sally, ha hal­la­ná, hogy Brody úgy em­le­ge­ti: “a hul­la“?

Ti­zen­öt év ba­rát­ság egy csa­pás­ra el­tűnt, fe­le­dés­be me­rült. Nincs töb­bé Ben Gard­ner. Csak egy “hul­la“ van, amit meg kell ta­lál­ni, mi­előtt a vé­res lát­vány bot­rányt okoz­hat­na.

– Igyek­szünk – mond­ta az ügye­le­tes. – Öre­gem, min­den együtt­ér­zé­sem a ti­e­tek. Ré­mes egy nya­ra­tok le­het.

– Csak azt re­mé­lem, nem az utol­só – fe­lel­te Brody. Le­tet­te a kagy­lót, el­ol­tot­ta a vil­lanyt az iro­dá­ban, és ki­ment a ko­csi­já­hoz.

Ami­kor a házuk elé ért, a nap­pa­li ab­la­ká­ban meg­lát­ta az is­me­rős ké­kes­szür­ke fényt. A fiúk a té­vét né­zik. A be­já­rat­hoz ment, le­ol­tot­ta a kin­ti lám­pát, és be­kuk­kan­tott a sö­tét nap­pa­li­ba. A leg­idő­sebb fiú, Billy a he­ve­rőn fe­küdt, a kö­nyö­ké­re tá­masz­kod­va. Mar­tin, a kö­zép­ső, ti­zen­két éves, egy ka­ros­szék­ben ter­pesz­ke­dett mez­te­len lá­bát fel­rak­ta a ká­vé­zó-asz­tal­ra. A nyolc­éves Sean a föl­dön ült, hát­tal a he­ve­rő­nek, az ölé­ben fek­vő macs­kát si­mo­gat­ta.

– Hogy ál­lunk? – kér­dez­te Brody.

– Jól, papa – fe­lel­te Bill, anél­kül hogy a te­kin­te­tét el­for­dí­tot­ta vol­na a tévé­ről.

– Anyá­tok hol van?

– Fent. Azt mond­ta, mond­juk meg, hogy a va­cso­rád a kony­há­ban van.

– Oké. Ne túl so­ká­ig, hal­lod, Sean? Majd­nem fél tíz van.

– Oké, papa – fe­lel­te Sean.

Brody ki­ment a kony­há­ba, ki­nyi­tot­ta a hű­tő­szek­rényt, és ki­vett egy do­boz sört. A ser­pe­nyős ros­té­lyos ma­rad­vá­nyai ott he­ver­tek egy lá­bos­ban az asz­ta­lon, a fa­gyott már­tás­ma­ra­dék kö­ze­pén. A hús bar­nás­szür­ke volt és rá­gós. Va­cso­ra? – kér­dez­te ma­gá­ban Brody, Be­né­zett a hű­tő­be, nát­ha ta­lál va­la­mi szend­vics­nyers­anya­got. Volt egy kis da­rált hús, egy cso­mag csir­ke­láb, egy tu­cat to­jás, egy üveg sa­va­nyú ubor­ka és ti­zen­két do­boz üdí­tő ital. Ta­lált egy da­rab kecs­ke­saj­tot, a kor­tól egé­szen szá­raz volt és pön­dö­rö­dött, össze­haj­tot­ta és be­kap­ta. Egy da­ra­big azon tű­nő­dött, hogy meg­me­le­gít­se-e a ros­té­lyost, az­tán han­go­san el­dön­töt­te a kér­dést: – Ros­seb. – Ta­lált két da­rab ke­nye­ret, mus­tárt kent rá­juk, le­vett egy kony­ha­kést a mág­ne­ses fali tar­tó­ról, és le­vá­gott egy vas­tag sze­let húst. A sze­le­tet az egyik ke­nyér­re he­lyez­te, rá­ra­kott egy­pár ubor­kát, a má­sik da­rab ke­nyér­rel be­ta­kar­ta, és a csuk­ló­já­val össze­pré­sel­te a szend­vi­cset. Tá­nyér­ra tet­te, az­tán fog­ta a sö­rét, és fel­ment a lép­csőn a há­ló­szo­bá­ba.

El­len az ágy­ban ült, és ol­va­sott.

– Hel­lo – mond­ta. – Ne­héz na­pod volt? A te­le­fon­ban nem mond­tál sem­mit.

– Ne­héz. Mos­ta­ná­ban csak az van. Hal­lot­tad Ben Gard­nert? Ami­kor ve­led be­szél­tem, még nem vol­tam biz­tos ben­ne. – Az éj­je­li­szek­rény­re tet­te a tá­nyért meg a sört, és le­ült az ágy szé­lé­re, le­vet­te a ci­pő­jét.

– Igen. Grace Fin­ley fel­hí­vott, nem tu­dom-e, hol van dr. Cra­ig. A te­le­fon­ügye­let­nél nem hagy­ta meg, és Grace va­la­mi nyug­ta­tót akart adni Sally­nek.

– Meg­ta­lál­tad az or­vost?

– Nem. De az egyik gye­rek­kel át­küld­tem egy­pár Se­co­nalt.

– Mi az a Se­co­nal?

– Al­ta­tó.

– Nem tud­tam, hogy al­ta­tót szedsz.

– Nem sze­dek gyak­ran. Csak néha-néha…

– Hon­nan vet­ted?

– Dr. Cra­ig írta föl, ami­kor a múlt­kor nála vol­tam az ide­ge­im mi­att. Mond­tam ne­ked.

– Aha. – Brody a sa­rok­ba lök­te a ci­pő­jét, fel­állt, le­vet­te a nad­rág­ját, és gon­do­san össze­hajt­va egy szék tám­lá­já­ra tet­te. Le­vet­te az in­gét, váll­fá­ra tet­te, és be­akasz­tot­ta a szek­rény­be. Tri­kó­ban és al­só­nad­rág­ban le­ült az ágy­ra, és enni kezd­te a szend­vi­cset. A hús szá­raz volt és foj­tós. Csak a mus­tár ízet érez­te.

– Nem, ta­lál­tad meg a ros­té­lyost? – kér­dez­te El­len.

Brody­nak tele volt a szá­ja, csak bó­lin­ta­ni tu­dott.

– Ak­kor mit eszel?

Brody nyelt.

– A ros­té­lyost.

– Meg­me­le­gí­tet­ted?

– Nem, így is jó.

El­len el­húz­ta az or­rát, és azt mond­ta: – Ja!

Brody csend­ben evett, köz­ben El­len té­to­ván la­poz­gat­ta a ké­pes­la­pot. Né­hány perc múl­va be­csuk­ta, az ölé­be eresz­tet­te, és meg­szó­lalt.

– Ó, drá­gám.

– Mi van?

– Csak eszem­be ju­tott Ben Gard­ner. Olyan ször­nyű. Sze­rin­ted mi­hez kezd most Sally?

– Nem tu­dom – mond­ta Brody. – Ag­gó­dom mi­at­ta. Be­szél­tél vele va­la­ha is pénz­ről?

– Soha. De nem le­he­tett va­la­mi sok ne­kik. Azt hi­szem, a gye­re­kek egy éve nem kap­tak új ru­hát, és min­dig azt mond­ta, bár­mit meg­ten­ne, hogy he­ten­ként ne csak egy­szer ve­hes­se­nek húst, és ne csak min­dig a ha­lat egyék, amit Ben fo­gott. Kap tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tást?

– Gon­do­lom, igen, de az nem va­la­mi sok. Kér­het se­gélyt.

– Csak nem kép­ze­led, hogy Sally…

– Nyu­gi. Nem hin­ném, hogy meg­en­ged­het­né ma­gá­nak a büsz­ke­sé­get. Most már hal se lesz.

– Nem te­het­nénk va­la­mit?

– Sze­mé­lye­sen? Hát nem tu­dom. Mi sem va­gyunk ép­pen vas­ta­gok. De ta­lán a vá­ros te­het­ne va­la­mit. Majd be­szé­lek Vaughan­nel.

– Van va­la­mi újabb fej­le­mény?

– Úgy ér­ted, az­zal az át­ko­zott cá­pá­val? Nincs. Me­adows el­hív­ta az óce­a­no­grá­fus ba­rát­ját a Woods Hole-ról, úgy­hogy most itt van. Nem mint­ha úgy néz­ne ki, hogy bár­mi jó ki­sül be­lő­le.

– Mi­fé­le?

– Ren­des, gon­do­lom. Fi­a­tal fic­kó, tisz­tes­sé­ges­nek lát­szik. Egy ki­csit túl okos­nak tart­ja ma­gát, de hát ez nem cso­da. Azt hi­szem, elég jól is­me­ri a kör­nyé­ket.

– Tény­leg? Hon­nét?

– Azt mond­ta, gye­rek­ko­rá­ban Sout­hamp­ton­ba járt nya­ral­ni. Min­den nyá­ron ott volt.

– Dol­goz­ni?

– Nem tu­dom, nyil­ván a szü­le­i­vel la­kott. Az a tí­pus.

– Mi­lyen tí­pus?

– Gaz­dag. Jó csa­lád­ból való. A sout­hamp­to­ni nya­ra­ló tí­pus. Az is­te­nért, te iga­zán is­mer­he­ted.

– Ne iz­gasd föl ma­gad. Csak kér­dez­tem.

– Nem iz­ga­tom föl ma­gam. Csak azt mond­tam, is­mer­he­ted a tí­pust, ez min­den. Úgy ér­tem, ma­gad is ez a tí­pus vagy.

El­len mo­soly­gott.

– Vol­tam. Most már öreg­asszony va­gyok.

– Sü­ket duma – mond­ta Brody. – Tíz nyá­ri tyúk kö­zül ki­lenc el­búj­hat mel­let­ted für­dő­ru­há­ban. – Örült, hogy El­len bó­kok­ra va­dá­szik, és örült, hogy ele­get te­het neki. Az apró kis sze­xu­á­lis elő­já­té­ka­ik közé tar­to­zott ez, és az ágy­ban fek­vő El­len lát­vá­nya fel­iz­gat­ta Brodyt. Hosszú haja mind­két ol­da­lon a vál­lá­ra hul­lott, és be­fe­lé gön­dö­rö­dött. A há­ló­in­ge annyi­ra ki volt vág­va, hogy mind­két mel­le ki­lát­szott, ép­pen hogy csak a bim­bók nem, és olyan át­tet­sző volt, hogy Brody szin­te lát­ni, vél­te a bim­bók kö­rü­li sö­té­tebb bőrt.

– Fo­gat mo­sok – mond­ta. – Mind­járt jö­vök.

Ami­kor vissza­tért a für­dő­szo­bá­ból, már alig bírt ma­gá­val. Az éj­je­li­szek­rény­hez ment, hogy el­olt­sa a lám­pát.

– Tu­dod – szó­lalt meg El­len –, azt hi­szem, te­ni­szez­ni kéne ta­nít­tat­ni a fi­ú­kat.

– Mi­nek? Azt mond­ták, te­ni­szez­ni akar­nak?

– Nem. Így nem. De az olyan sport, amit jó, ha tud­nak. Nagy hasz­nát ve­he­tik fel­nőtt ko­ruk­ban. Könnyeb­ben be­jut­hat­nak…

– Hova?

– Az olyan em­be­rek közé, aki­ket nem árt is­mer­ni­ük. Ha va­la­ki jól te­ni­sze­zik, be­me­het akár­me­lyik klub­ba, és meg­is­mer­ked­het em­be­rek­kel. Most kéne el­kez­de­ni­ük ta­nul­ni.

– És hol ven­né­nek lec­ké­ket?

– A Fi­eld Club­ra gon­dol­tam.

– Tud­tom­mal nem va­gyunk a Fi­eld Club tag­jai.

– Azt hi­szem, be­lép­het­nénk. Még min­dig is­me­rek egy­pár klub­ta­got. Ha meg­kér­ném őket, biz­tos aján­la­ná­nak.

– Ki­zárt do­log.

– Mi­ért?

– Elő­ször is, nem en­ged­het­jük meg ma­gunk­nak. Fo­ga­dok, leg­alább egy ez­res a be­lé­pés, és az­tán mi­ni­mum pár száz dol­lár éven­te. Ilyes­mi­re nincs pén­zünk,

– És a bank­be­té­tek?

– Nem te­nisz­lec­kék­re, az is­ten áld­jon meg! Ugyan, hagy­juk abba. – Brody a vil­lany­kap­cso­ló felé nyúlt.

– Jót ten­ne a fi­úk­nak.

Brody az éj­je­li­szek­rény lap­já­ra ej­tet­te az ök­lét.

– Ide fi­gyelj, mi nem va­gyunk te­ni­sze­zős faj­ta. Nem érez­nénk jól ma­gun­kat ott. Én nem érez­ném jól ma­gam ott. Sem­mi szük­ség ránk.

– Hon­nan tu­dod? Sose pró­bál­tad.

– Fe­lejtsd el szé­pen. – Le­ol­tot­ta a vil­lanyt, az ágy­ról fel­haj­tot­ta a ta­ka­rót, és be­bújt El­len mel­lé. – Amel­lett – mond­ta a nya­kát ci­ró­gat­va – tu­dok egy sok­kal jobb spor­tot.

– A gye­re­kek éb­ren van­nak.

– A te­le­ví­zi­ót né­zik. Fe­lő­lük akár egy ágyút el­süt­het­nénk ide­fenn. – Be­le­csó­kolt az asszony nya­ká­ba, és el­kezd­te kör­be-kör­be si­mo­gat­ni a ha­sát, min­den kör­nél kis­sé fel­jebb csúsz­tat­va a ke­zét.

El­len ásí­tott.

– Olyan ál­mos va­gyok – mond­ta. – Be­vet­tem egy al­ta­tót, mi­előtt jöt­tél.

Brody ab­ba­hagy­ta a si­mo­ga­tást.

– Mi a fe­né­nek?

– Nem alud­tam jól teg­nap, és nem akar­tam, hogy fel­éb­red­jek, ha na­gyon ké­sőn jössz haza. Hát be­vet­tem egyet.

– Ki fo­gom ha­jí­ta­ni azt a nyo­mo­rult al­ta­tót. – Meg­csó­kol­ta a fe­le­sé­ge ar­cát, az­tán a szá­ját pró­bál­ta meg­csó­kol­ni, de ásí­tás köz­ben érte.

– Ne ha­ra­gudj – mond­ta El­len. – Azt hi­szem, most nem megy.

– Men­ni fog. Csak egy ki­csit kell se­gí­te­ned.

– Olyan fá­radt va­gyok. De te csak csi­náld, ha aka­rod. Meg­pró­bá­lok éb­ren ma­rad­ni.

– A kur­va élet­be – mond­ta Brody. Vissza­gu­rult az ágy má­sik ol­da­lá­ra. – Nem ra­jon­gok érte, hogy hul­lák­kal…

– Erre nem volt szük­ség.

Brody nem vá­la­szolt… Ha­nyatt fek­ve bá­mul­ta a mennye­ze­tet, érez­te, hogy vá­gya le­lo­had. De a bel­ső nyo­más, a tom­pa szú­rás meg­ma­radt.

Egy perc­cel ké­sőbb El­len meg­szó­lalt: – Hogy is hív­ják Harry Me­adows ba­rát­ját?

– Hoo­per­nek.

– Nem Da­vid Hoo­per­nek?

– Nem, azt hi­szem, Matt­nek hív­ják.

– Ó. Va­la­mi­kor ré­ges-rég jár­tam egy Da­vid Hoo­per nevű fi­ú­val. Em­lék­szem… – Mi­előtt be­fe­jez­het­te vol­na a mon­da­tot, a sze­me le­csu­kó­dott, és ha­ma­ro­san mé­lyen, egyen­le­te­sen lé­le­gez­ve aludt.

 

Né­hány ut­cá­val ar­rább, egy kis fa­ház­ban egy fe­ke­te fér­fi ült a fia ágya mel­lett.

– Me­lyik me­sét ol­vas­suk ma? – kér­dez­te.

– Nem aka­rok me­sét ol­vas­ni – mond­ta a hét­éves kis­fiú. – In­kább mond­jál egyet te.

– Oké. És mi­ről szól­jon az a mese?

– A cá­pá­ról. Me­sélj a cá­pá­ról.

A fér­fi össze­rez­zent.

– Nem. Me­sé­lek in­kább a… med­vé­ről.

– Nem! A cá­pá­ról! A cá­pák­ról aka­rok hal­la­ni.

– Egy olyan hol volt, hol nem volt me­sét?

– Per­sze. Pél­dá­ul hol volt, hol nem volt, volt egy­szer egy cápa, aki meg­et­te az em­be­re­ket.

– Ez nem va­la­mi szép mese.

– Mi­ért eszik meg a cá­pák az em­be­re­ket?

– Biz­tos éhe­sek. Nem tu­dom.

– Az em­ber vér­zik, ha a cápa meg­eszi?

– Igen – fe­lel­te a fér­fi. – Ugyan már. Me­sél­jünk in­kább va­la­mi más ál­lat­ról. Rosszat fogsz ál­mod­ni, ha a cá­pá­ról be­szé­lünk.

– Nem fo­gok. Ha a cápa meg­pró­bál meg­en­ni, jól orr­ba vá­gom.

– Sem­mi­fé­le cápa nem akar meg­en­ni té­ged.

– Mi­ért ne? Ha úsz­ni me­gyek, fo­ga­dok, hogy meg akar­ná­nak enni. Fe­ke­te em­bert nem eszik a cápa?

– Elég le­gyen! Egy szót sem aka­rok hal­la­ni a cá­pák­ról. – A fér­fi fel­emelt egy ha­lom köny­vet az ágy mel­let­ti asz­tal­ról.

– Tes­sék. Ol­vas­suk a Pe­ter Pant.