6.

A hét­vé­ge olyan csen­des volt, mint­ha késő ősz len­ne. A le­zárt stran­dok­kal, ame­lye­ket a nap­pa­li órák­ban rend­őr­jár­őrök el­len­őriz­tek, Amity szin­te ki­halt volt. Hoo­per fel-alá cir­kált a part mel­lett Ben Gard­ner ha­jó­já­val, de az egyet­len élet­jel a víz­ben egy­pár ap­ró­hal és egy kis sü­gér­raj volt. Va­sár­nap es­té­re, mi­után a na­pot East Hamp­ton­ban töl­töt­te – ott zsú­folt volt a strand, és úgy gon­dol­ta, hogy eset­leg a cápa ott ke­rül elő, ahol em­be­rek fü­röd­nek –, kö­zöl­te Brody­val, hogy min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint a cápa vissza­tért a mély­be.

– Mi­ből gon­dol­ja? – kér­dez­te Brody.

– Szí­nét se lát­ni – mond­ta Hoo­per. – Más­faj­ta hal vi­szont dö­gi­vel van. Ha egy nagy fe­hér len­ne a kö­zel­ben, min­den más el­tűn­ne. Ez az egyik, amit a bú­vá­rok a nagy fe­hé­rek­ről mon­da­nak. Hogy ha a kö­zel­ben van­nak, bor­zasz­tó­an csen­des lesz a víz.

– Nem tud meg­győz­ni – fe­lel­te Brody. – Leg­alább­is annyi­ra nem, hogy meg­nyis­sam a stran­do­kat. Még nem. – Tud­ta, hogy egy ese­mény­te­len hét­vé­ge után min­den­ki – Vaughan, a töb­bi in­gat­lan­ügy­nök­ség, a ke­res­ke­dők – kö­ve­tel­ni fog­ja a stran­dok meg­nyi­tá­sát. Szin­te azt kí­ván­ta, bár­csak lát­ta vol­na Hoo­per a cá­pát. Az bi­zo­nyos­ság len­ne. Így vi­szont csak ne­ga­tív bi­zo­nyí­té­kuk volt, és ez egy rend­őr agyá­nak nem volt elég­sé­ges.

Hét­fő dél­után Brody az iro­dá­já­ban ült, ami­kor Bix­by szólt, hogy El­len ke­re­si.

– Ne ha­ra­gudj, hogy za­var­lak – mond­ta –, csak meg akar­ta­lak kér­dez­ni va­la­mi­ről. Mit szól­nál hoz­zá, ha va­cso­ra­ven­dé­ge­ket hív­nánk va­la­me­lyik este?

– Mi­nek?

– Csak úgy. Már évek óta nem volt ná­lunk sen­ki. Nem is em­lék­szem, mi­kor hív­tunk meg utol­já­ra va­la­kit.

– Én sem em­lék­szem – mond­ta Brody. De ez nem volt igaz. Na­gyon is jól em­lé­ke­zett az utol­só ven­dég­ség­re: há­rom év­vel ez­előtt, ami­kor El­len a nyá­ri tár­sa­ság be­vé­te­lé­re in­dí­tott ke­resz­tes had­já­ra­tá­nak kel­lős kö­ze­pén volt. Há­rom nya­ra­ló há­zas­párt hí­vott meg. Elég szim­pa­ti­kus em­be­rek vol­tak, em­lé­ke­zett Brody, de a be­szél­ge­tés me­rev volt, eről­te­tett és kí­nos. Brody és a ven­dé­gei na­gyí­tó­val ke­res­tek va­la­mi­lyen kö­zös té­mát vagy ér­dek­lő­dé­si kört, és nem ta­lál­tak. Így az­tán egy idő után a ven­dé­gek­nek nem ma­radt más hát­ra, mint hogy ma­guk kö­zött be­szél­ges­se­nek, és kény­sze­res ud­va­ri­as­ság­gal be­von­ják El­lent min­den al­ka­lom­mal, ami­kor va­la­mi olyas­mit mon­dott, hogy “Ó, em­lék­szem rá!“ El­len ide­ges volt és kap­ko­dó, és mi­után a ven­dé­gek el­men­tek, és el­mo­so­gat­ta az edényt és két­szer azt mond­ta Brody­nak: “Hát nem nagy­sze­rű egy este volt?“, be­zár­kó­zott a für­dő­szo­bá­ba, és sírt.

– Na, mit gon­dolsz? – kér­dez­te El­len.

– Nem tu­dom. Fe­lő­lem oké, ha te aka­rod. Kit akarsz meg­hív­ni?

– Min­de­nek­előtt, azt hi­szem, Matt Hoo­pert fel­tét­le­nül.

– Mi­nek? Ott eszik az Abe­lard-ban, nem? Az ét­ke­zé­sek ben­ne van­nak a szo­ba árá­ban.

– Nem ar­ról van szó, Mar­tin. Tu­dod jól. Egye­dül van a vá­ros­ban, és kü­lön­ben is na­gyon szim­pa­ti­kus.

– Hon­nan tu­dod? Nem is tud­tam, hogy is­me­red.

– Nem me­sél­tem? Pén­te­ken össze­fu­tot­tam vele Al­bert Mor­ris­nál. Biz­tos, hogy mond­tam ne­ked.

– Nem mond­tad, de nem ér­de­kes. Tel­je­sen mind­egy.

– Ki­de­rült, hogy an­nak a Hoo­per­nak az öccse, akit is­mer­tem. Sok­kal job­ban em­lé­ke­zett rám, mint én őrá. De hát ő annyi­val fi­a­ta­labb.

– Aha… És mi­kor­ra ter­ve­zed a ban­zájt?

– Hol­nap es­té­re gon­dol­tam. És nem lesz ban­záj. Csak egy­sze­rű­en arra gon­dol­tam, hogy meg­hív­hat­nánk egy kel­le­mes kis tár­sa­sá­got. Leg­fel­jebb hat vagy nyolc em­bert!

– Gon­do­lod, hogy el­jön­nek ilyen hir­te­len meg­hí­vás­ra?

– Ó, per­sze. Hét­köz­ben sen­ki sem csi­nál sem­mit. Van egy­pár bridzs­par­ti, de az­zal kész is.

– Aha – mond­ta Brody. – Már­mint hogy a nya­ra­lók.

– Tu­dod, arra gon­dol­tam, hogy Matt biz­tos jól érez­né ma­gát köz­tük. Mit szól­nál Bax­te­rék­hez? Kel­le­mes em­be­rek, nem?

– Nem hin­ném, hogy is­me­rem őket.

– De­hogy­is­nem, ne bu­tás­kodj. Clem és Cici Bax­ter. Az­előtt Cici Da­ven­port volt. Kint lak­nak a Scot­chon. Clem ép­pen sza­bad­sá­gon van. Tu­dom, mert lát­tam reg­gel az ut­cán.

– Oké. Pró­báld meg őket, ha aka­rod.

– Még kit?

– Va­la­kit, aki­vel be­szél­ni tu­dok. Mit szól­nál Me­adow­sék­hoz?

– De Matt már is­me­ri Harryt.

– Do­ro­thyt nem is­me­ri. Ő elég be­szé­des.

– Jól van – mond­ta El­len. – Gon­do­lom, egy kis he­lyi szí­ne­zet nem árt­hat, és Harry min­den­ről tud, ami er­re­fe­lé tör­té­nik.

– Nem a he­lyi szí­ne­zet­re gon­dol­tam – je­gyez­te meg éle­sen Brody. – Me­adow­sék ba­rá­ta­ink.

– Tu­dom. Nem úgy ér­tet­tem.

– Ha he­lyi szí­ne­ze­tet akarsz, csak át kell néz­ned az ágyad má­sik ol­da­lá­ra.

– Tu­dom. Mond­tam már, hogy ne ha­ra­gudj.

– Na és egy lány? – mond­ta Brody. – Ke­res­ned kéne va­la­mi he­lyes kis csajt Hoo­per­nak.

El­len csak kis idő múl­va vá­la­szolt.

– Ha úgy gon­do­lod.

– Ne­kem iga­zán mind­egy. Csak gon­dol­tam, job­ban szó­ra­koz­na, ha be­szél­get­het­ne va­la­ki­vel, aki kor­ban il­lik hoz­zá.

– Annyi­ra nem fi­a­tal, Mar­tin. És mi nem va­gyunk annyi­ra öre­gek. De jól van, majd meg­lá­tom, ta­lá­lok-e va­la­kit, aki el tud­ná szó­ra­koz­tat­ni.

– Visz­lát – mond­ta Brody, és le­tet­te a kagy­lót. Le­han­golt volt, mert va­la­mi gya­nú­sat ér­zett ez­zel a ven­dég­ség­gel kap­cso­lat­ban. Nem volt ben­ne biz­tos, de azt hit­te – és mi­nél töb­bet gon­dolt rá, an­nál biz­to­sabb­ra vet­te –, hogy El­len újabb kam­pányt ter­vez an­nak a vi­lág­nak a meg­hó­dí­tá­sá­ra, ahon­nét Brody el­ra­gad­ta, és most volt ug­ró­desz­ká­ja, ami­ről el­ru­gasz­kod­jék: Hoo­per.

Más­nap este Brody va­la­mi­vel öt után ért haza. El­len a va­cso­ra­asz­talt te­rí­tet­te az ebéd­lő­ben. Brody ar­con csó­kol­ta, és meg­szó­lalt: – Hűha! De rég nem lát­tam ezt az ezüs­töt. – El­len a szü­le­i­től kap­ta, ami­kor férj­hez ment.

– Tu­dom, órá­kig tar­tott, míg meg­pu­col­tam.

– Hát ez meg mi? – Brody fel­emelt egy tal­pas bo­ros­po­ha­rat. – Ez hon­nét van?

– A Lure-nál vet­tem.

– Mennyi­be ke­rült? – Brody vissza­tet­te a po­ha­rat az asz­tal­ra.

– Nem sok­ba – fe­lel­te El­len; össze­haj­tott egy szal­vé­tát, és szé­pen egy nagy­vil­la és egy sa­lá­tás­vil­la alá he­lyez­te.

– Mennyi­be?

– Húsz dol­lár­ba, de egy egész tu­cat.

– Te az­tán nem ku­ko­ri­cá­zol, ha es­télyt adsz.

– Nem volt ren­des bo­ros­po­ha­runk – men­te­ge­tő­zött El­len. – Az utol­sók hó­na­pok­kal ez­előtt el­tör­tek, ami­kor Sean fel­dön­töt­te a fa­li­szek­rényt.

Brody meg­szá­mol­ta a szé­ke­ket az asz­tal kö­rül.

– Csak ha­tan le­szünk? – kér­dez­te. – Mi tör­tént?

– Bax­te­rék nem ér­nek rá. Cici fel­hí­vott, hogy Clem­nek va­la­mi dol­ga van a vá­ros­ban, és ő is be­megy vele. Ott ma­rad­nak es­té­re. – Volt va­la­mi ha­mis a hang­já­ban, va­la­mi tet­te­tett kö­zöny.

– Aha – mond­ta Brody. – Kár. – Nem mer­te ki­mu­tat­ni, hogy örül. – Kit hív­tál Hoo­per­nak, va­la­mi csi­nos kis pi­pit?

– Daisy Wic­kert. Gib­by Bön­gész­dé­jé­ben dol­go­zik. Na­gyon he­lyes lány.

– Hány­ra jön­nek a ven­dé­gek?

– Me­adow­sék és Daisy fél nyolc­ra. Matt­hew-t hét­re hív­tam.

– Azt hit­tem, Matt­nek hív­ják.

– Ó, ez csak egy régi vicc, amit ő jut­ta­tott eszem­be. Mint ki­de­rült, kis­ko­rá­ban Matt­hew­nak hív­tam. Azért kér­tem hét­re, hogy a gye­re­kek meg­is­mer­ked­hes­se­nek vele. Azt hi­szem, oda­lesz­nek tőle.

Brody az órá­ra né­zett.

– Ha Me­adow­sék csak fél nyolc­ra jön­nek, lesz fél ki­lenc vagy ta­lán ki­lenc is, mire eszünk. Ad­dig rég éhen ha­lok. Azt hi­szem, be­ka­pok egy szend­vi­cset.

– Ne tömd tele ma­gad – mond­ta El­len. – Irtó fi­nom va­cso­ra lesz.

Brody szag­lá­szott a kony­hai il­la­tok kö­zött, meg­szem­lél­te a lá­bos- és cso­ma­go­ló­pa­pír hal­mot, és meg­kér­dez­te: – Mit fő­zöl?

– Lep­ke­bá­rány­nak hív­ják – fe­lel­te az asszony. – Re­mé­lem, nem fu­se­rá­lom el va­la­mi hü­lye­ség­gel.

– Jó sza­ga van – mond­ta Brody. – Mi ez a lötty itt a mo­so­ga­tó mel­lett? Önt­sem ki, és mo­so­gas­sam el a lá­bost?

El­len az ebéd­lő­ből kér­dez­te: – Mi­fé­le lötty?

– Ez itt a lá­bos­ban.

– Mi… jé­zus­má­ria! – ki­ál­tot­ta, és ki­ro­hant a kony­há­ba. Lát­ta, hogy Brody rö­hög. – Ó, te pi­szok. – Meg­le­gyin­tet­te a tar­kó­ját. – Gaz­pachó­nak hív­ják. Le­ves.

– Biz­tos vagy ben­ne, hogy nem rom­lott? – húz­ta Brody. – Olyan nyál­kás az egész.

– Ilyen­nek kell len­nie, te tahó.

Brody a fe­jét ráz­ta.

– Sze­gény öreg Hoo­per bán­ni fog­ja, hogy nem az Abe­lard-ban va­cso­rá­zott.

– Jaj, de pi­szok vagy – mond­ta El­len. – Várj csak, amíg meg­kós­to­lod. Mind­járt más­képp fogsz be­szél­ni.

– Le­het. Ha meg­érem. – Brody ne­ve­tett, oda­ment a jég­szek­rény­hez. Ko­to­rá­szott egy da­ra­big, ta­lált egy kis fel­vá­got­tat meg saj­tot a szend­vics­hez. Ki­nyi­tott egy do­boz sört, és el­in­dult a nap­pa­li felé. – Né­zem egy ki­csit a hír­adót, az­tán le­zu­ha­nyo­zom és át­öl­tö­zöm – mond­ta.

– Tet­tem ki ne­ked tisz­ta ru­hát az ágy­ra. És meg is bo­rot­vál­koz­hat­nál. Ré­mes öt­órai bo­ros­tád van.

– Te jó ég, hát ki jön hoz­zánk va­cso­ráz­ni, Fü­löp her­ceg és Jac­kie Onas­sis?

– Csak sze­ret­ném, ha ren­de­sen néz­nél ki.

Hét óra öt­kor szólt a csen­gő; Brody nyi­tott aj­tót. Kék mad­ra­szing volt raj­ta, sö­tét­kék egyen­ru­ha­nad­rág és fe­ke­te cipő. Friss­nek és tisz­tá­nak érez­te ma­gát.

– Ki vagy csíp­ve – mond­ta El­len. De ami­kor aj­tót nyi­tott Hoo­per­nak, ha nem is gyű­rött­nek, de leg­alább­is le­fő­zött­nek érez­te ma­gát. Hoo­per bő szá­rú far­mer­nad­rá­got vi­selt, bőr­sa­rut, zok­ni nél­kül, és egy pi­ros La­cos­te-in­get, al­li­gá­tor­ral a mel­lén. Ez volt a gaz­dag fi­a­ta­lok egyen­ru­há­ja Amity­ben.

– Hel­lo – üd­vö­zöl­te Brody. – Jöj­jön be.

– Hel­lo – kö­szönt vissza Hoo­per. Ke­zet ráz­tak.

El­len ki­jött a kony­há­ból. Hosszú ba­tik­szok­nya volt raj­ta, pa­pucs és kék se­lyemblúz. A nya­ká­ban a te­nyész­tett gyöngy­sor, amit Brody tól ka­pott nász­aján­dék­ba.

– rü­lök, hogy el­jött, Matt­hew – mond­ta.

– Én örü­lök, hogy meg­hí­vott – ud­va­ri­as­ko­dott Hoo­per. Ke­zet fog­tak. – Saj­ná­lom, hogy nem né­zek ki tisz­tes­sé­ge­seb­ben, de nem hoz­tam ma­gam­mal mást, csak mun­ka­ru­hát. Ment­sé­gem­re szol­gál­jon, hogy leg­alább tisz­ta.

– Ne bu­tás­kod­jon – mond­ta El­len. – Re­me­kül néz ki. A pi­ros na­gyon jól áll a bar­na bő­ré­hez meg a ha­já­hoz.

Hoo­per ne­ve­tett. Oda­for­dult Brody­thoz, és meg­kér­dez­te: – Nincs el­le­ne ki­fo­gá­sa, ha adok El­len­nek va­la­mit?

– Hogy érti? – kér­dez­te Brody. Azt gon­dol­ta ma­gá­ban, mi az, hogy va­la­mit? Csó­kot? Egy táb­la cso­ko­lá­dét? Ba­rac­kot a fe­jé­re?

– Aján­dé­kot. Iga­zán sem­mi­ség. Csak ép­pen a ke­zem­be akadt.

– Nincs ki­fo­gá­som el­le­ne – fe­lel­te Brody. Még min­dig azon cso­dál­ko­zott, hogy mi­ért kel­lett ezt meg­kér­dez­ni.

Hoo­per a far­mer­ja zse­bé­ben ko­to­rá­szott, majd egy kis, se­lyem­pa­pír­ba te­kert cso­ma­got ha­lá­szott elő. El­len felé nyúj­tot­ta.

– A ház úr­nő­jé­nek – mond­ta –, tisz­te­let­len öl­tö­zé­kem el­len­sú­lyo­zá­sá­ra.

El­len kun­co­gott, és óva­to­san ki­bon­tot­ta a pa­pírt. Va­la­mi ta­liz­mán­fé­le volt ben­ne, vagy ta­lán füg­gő, kö­rül­be­lül egy hü­velyk szé­les.

– Gyö­nyö­rű – mond­ta. – Mi ez?

– Cá­pa­fog – fe­lel­te Hoo­per. – Pon­to­sab­ban egy tig­ris­cá­pa foga. A fog­la­lat ezüst.

– Hol sze­rez­te?

– Ma­caó­ban. Ku­ta­tó­úton vol­tam ar­ra­fe­lé pár év­vel ez­előtt. Egy kis mel­lék­ut­cá­ban volt egy apró üz­let egy még ap­róbb kí­na­i­val, aki egész éle­té­ben cá­pa­fo­ga­kat fé­nye­sí­tett, és ezüst­fog­la­la­to­kat ra­kott rá­juk, hogy lánc­ra le­hes­sen akasz­ta­ni. Nem tud­tam el­len­áll­ni neki.

– Ma­cao! – só­haj­tott fel El­len. – Nem hi­szem, hogy el tud­nám he­lyez­ni a tér­ké­pen, ha arra ke­rül­ne a sor. Irtó iz­gal­mas le­he­tett.

Brody meg­szó­lalt: – Hong­kong mel­lett van.

– Igen – mond­ta Hoo­per. – Min­den­eset­re a ba­bo­na sze­rint, ha a tes­tén hord­ja, meg­vé­di a cá­pa­ha­ra­pás­tól. A je­len kö­rül­mé­nyek kö­zött, gon­dol­tam, cél­sze­rű aján­dék.

– De még mennyi­re! – mond­ta El­len. – Ma­gá­nak is van?

– Ne­kem is van egy – fe­lel­te Hoo­per –, de nem tu­dom, ho­gyan vi­sel­jem. Nem sze­re­tek sem­mit a nya­kam­ban, és ha az em­ber cá­pa­fo­gat hur­col a zse­bé­ben, ak­kor ta­pasz­ta­la­ta­im sze­rint két ve­szély fe­nye­ge­ti. Vagy be­le­szúr a lá­bá­ba, vagy ki­ha­sít­ja a nad­rág­ját. Mint­ha nyi­tott bics­kát tar­ta­na a zse­bé­ben. Így hát az én ese­tem­ben a gya­kor­la­ti meg­fon­to­lás le­győ­zi a ba­bo­nát, leg­alább­is amíg szá­raz­föl­dön va­gyok.

El­len ne­ve­tett, az­tán Brody­hoz for­dult: – Mar­tin, ten­nél egy óri­á­si szí­ves­sé­get? Fel­men­nél és le­hoz­nád az ék­sze­res do­bo­zom­ból azt a vé­kony ezüst­lán­cot? Most azon­nal fel sze­ret­ném ven­ni Matt­hew cá­pa­fo­gát. Az em­ber so­sem tud­hat­ja, nem ta­lál­ko­zik-e cá­pá­val a va­cso­rá­nál – mond­ta vé­gül Hoo­per­nak.

Ami­kor Brody el­in­dult, El­len utá­na­szólt: – Ó, és szólj a gye­re­kek­nek, hogy jöj­je­nek le.

Brody ami­kor be­for­dult a lép­cső te­te­jén, El­len hang­ját hal­lot­ta: – Iga­zán olyan nagy­sze­rű újra lát­ni ma­gát.

Brody be­ment a há­ló­szo­bá­ba, és le­ült az ágy szé­lé­re. Mély lé­leg­ze­tet vett, és ököl­be szo­rí­tot­ta, majd újra ki­nyi­tot­ta a jobb ke­zét. Küz­dött a düh és a za­var el­len, és ve­szí­tett. Fe­nye­get­ve érez­te ma­gát, mint­ha va­la­ki be­to­la­ko­dott vol­na a há­zá­ba, s olyan ki­fi­no­mult, meg­fog­ha­tat­lan fegy­ve­rei vol­ná­nak, ame­lyek­kel nem kel­het ver­seny­re: jó meg­je­le­nés, fi­a­tal­ság, ki­fi­no­mult­ság és min­de­nek­fe­lett egy olyan idő­ből szár­ma­zó kö­zös­ség El­len­nel, ami­ről Brody tud­ta, hogy El­len azt kí­ván­ja: bár­csak sose lett vol­na vége. Ed­dig azt hit­te, El­len Hoo­pert akar­ja fel­hasz­nál­ni, hogy a nya­ra­lók­nak im­po­nál­jon, most vi­szont úgy érez­te, ma­gá­nak Hoo­per­nak akar im­po­nál­ni. Nem ér­tet­te, mi­ért. Le­het, hogy té­ved. Vé­gül is El­len és Hoo­per rég­óta is­me­rik egy­mást. Ta­lán csak el­tú­loz­za, hogy két régi ba­rát újra meg­pró­bál­ja fel­ele­ve­ní­te­ni az is­me­ret­sé­get. Ba­rá­tok? A fe­nét, Hoo­per leg­alább tíz év­vel fi­a­ta­labb El­len­nél. Mi­fé­le ba­rá­tok le­het­tek? Is­me­rő­sök. Épp hogy csak. Ak­kor meg mi­ért ját­szot­ta le El­len ezt a nagy je­le­ne­tet? Le­ala­cso­nyít­ja ma­gát vele, gon­dol­ta Brody; és őt is le­ala­cso­nyít­ja, hogy ez­zel a ko­mé­di­á­zás­sal meg­pró­bál­ja meg­ta­gad­ni ket­tő­jük élet­kö­zös­sé­gét.

– Le van szar­va! – ki­ál­tott fel. Fel­kelt, ki­nyi­tot­ta az öl­tö­ző­szek­rény fi­ók­ját, ad­dig ke­res­gélt, míg meg nem ta­lál­ta El­len ék­sze­res do­bo­zát. Ki­vet­te az ezüst­lán­cot, be­csuk­ta a fi­ó­kot, és ki­ment a hall­ba. Be­dug­ta a fe­jét a fiúk szo­bá­já­ba, és be­szólt: – Gye­rünk, ban­di­ták – az­tán le­ment a lép­csőn.

El­len a dí­vány egyik vé­gén ült, Hoo­per a má­si­kon; ami­kor Brody be­lé­pett a nap­pa­li­ba, hal­lot­ta, hogy El­len meg­kér­de­zi a fi­a­tal­em­bert: – Jobb sze­ret­né, ha nem hív­nám Matt­hew­nak?

Hoo­per ne­ve­tett, és azt fe­lel­te: – En­gem nem za­var. Va­la­hogy fel­idé­zi a régi em­lé­ke­ket, és an­nak el­le­né­re, amit a múlt­kor mond­tam, tu­laj­don­kép­pen nem bá­nom.

A múlt­kor? – gon­dol­ta Brody. A vas­üz­let­ben. Úgy lát­szik, jócs­kán el­be­szél­get­tek.

– Itt van – mond­ta El­len­nek, és át­nyúj­tot­ta a lán­cot.

– Kö­szö­nöm – fe­lel­te az asszony. Ki­kap­csol­ta a gyöngy­sort, és a do­hány­zó­asz­tal­ra lök­te. – És most, Matt­hew, mu­tas­sa meg, ho­gyan kell a cá­pa­fo­gat föl­ten­ni. – Brody fel­emel­te a gyön­gyöt az asz­tal­ról, és zseb­re vág­ta.

A fiúk li­ba­sor­ban jöt­tek le­fe­lé a lép­csőn. Mind szép ren­de­sen, sport­ing­ben és nad­rág­ban. El­len föl­vet­te az ezüst nyak­lán­cot, és rá-mo­soly­gott Hoo­per­ra.

– Gyer­tek ide, gye­re­kek – mond­ta. – Is­mer­ked­je­tek meg Mr. Hoo­per­ral. Ez Billy Brody. Billy ti­zen­négy éves. – Billy ke­zet fo­gott Hoo­per­ral. – És ő az if­jabb Mar­tin. Ő ti­zen­ket­tő. És Sean, Ő ki­lenc… lesz. Mr. Hoo­per oce­a­no­grá­fus.

– Tu­laj­don­kép­pen ich­tyo­ló­gus – mond­ta Hoo­per.

– Az mi? – kér­dez­te az if­jabb Mar­tin.

– Olyan zoo­ló­gus, aki a ha­lak­ra spe­ci­a­li­zál­ja ma­gát.

– Mi az a zoo­ló­gus?

– Én tu­dom – fe­lel­te Billy –, az egy olyan ürge, aki ál­la­to­kat ta­nul­má­nyoz.

– Úgy van – he­lye­selt Hoo­per. – Jól mon­dod.

– Meg akar­ja fog­ni a cá­pát? – kér­dez­te Mar­tin.

– Meg­pró­bá­lom meg­ke­res­ni – vá­la­szol­ta Hoo­per. – De még nem tu­dom. Az is le­het, hogy már el­ment.

– Fo­gott már cá­pát?

– Igen, de ilyen na­gyot még nem.

Sean meg­szó­lalt: – Rak­nak a cá­pák to­já­so­kat?

– Ez na­gyon jó kér­dés, fi­a­tal­em­ber – je­gyez­te meg Hoo­per –, de nem olyan egy­sze­rű a do­log. Ha olyan to­jás­ra gon­dolsz, mint a tyú­ké, ak­kor nem. De egyes cá­pák­nak igen­is van to­já­suk.

– Hagy­já­tok élni Mr. Hoo­pert, gye­re­kek – szólt rá El­len a fi­a­i­ra, az­tán Brody­hoz for­dult: – Mar­tin, nem ké­szí­te­nél ne­künk va­la­mi italt?

– De­hogy­nem – mond­ta Brody. – Mit?

– Én gint ké­rek to­nik­kal, ha le­het – mond­ta Hoo­per.

– És te, El­len?

– Mit is igyak? Azt hi­szem, csak egy ver­mu­tot ké­rek jég­gel.

– Jé, anyu – szó­lalt meg Billy –, mi az ott a nya­kad­ban?

– Cá­pa­fog, drá­gám. Mr. Hoo­per­től kap­tam.

– Hűha, ez az­tán igen. Meg­néz­he­tem?

Brody ki­ment a kony­há­ba. Az ita­lo­kat egy szek­rény­ben tar­tot­ták a mo­so­ga­tó fö­lött. Az aj­ta­ja be volt szo­rul­va. Meg­rán­tot­ta a fém­fo­gan­tyút, de a ke­zé­ben ma­radt. Gon­dol­ko­zás nél­kül be­vág­ta a sze­mét­vö­dör­be. A fi­ók­ból elő­vett egy csa­var­hú­zót, és fel­fe­szí­tet­te a szek­rény aj­ta­ját. Ver­mut. Hogy a fe­né­be néz ki az üveg? Soha sen­ki nem ivott ver­mu­tot jég­gel. El­len leg­fel­jebb rozs­pá­lin­kát gyöm­bér­sör­rel. Aha, zöld üveg. Ott volt, egész há­tul. Brody meg­ra­gad­ta az üve­get, le­csa­var­ta a ku­pak­ját, és be­le­sza­golt. Olyan sza­ga volt, mint azok­nak az ol­csó gyü­mölcs­bo­rok­nak, amik­nek pint­jét hat­van­ki­lenc cen­t­ért ve­szik az iszá­ko­sok.

Brody el­ké­szí­tet­te a két italt, az­tán ma­gá­nak is ke­vert egy po­hár gyöm­bér­sört rozs­pá­lin­ká­val. Meg­szo­kás­ból mé­rő­po­hár­ba kezd­te ön­te­ni a rozs­pá­lin­kát, de az­tán meg­gon­dol­ta ma­gát, és jó har­ma­dá­ig töl­töt­te a po­ha­rat. Gyöm­bér­sört ön­tött rá, be­le­szórt egy­pár jég­koc­kát, és a má­sik két po­há­rért nyúlt. Úgy le­he­tett csak iga­zán jól fel­emel­ni őket, hogy az egyi­ket a hü­velyk­uj­ja és a má­sik ujja közé fog­ta, a má­si­kat pe­dig hoz­zá­szo­rí­tot­ta az el­ső­höz, úgy, hogy a mu­ta­tó­uj­ja jócs­kán be­le­ért a po­hár­ba. Jó na­gyot kor­tyolt a sa­ját ita­lá­ból, és vissza­ment a nap­pa­li­ba. Billy és Mar­tin fel­mász­tak a dí­vány­ra El­len és Hoo­per közé. Sean a pad­lón ült. Brody hal­lot­ta, hogy Hoo­per va­la­mi disz­nó­ról me­sél. Mar­tin fel­ki­ál­tott: – Húha!

– Itt van – mond­ta Brody, és az elül­ső po­ha­rat, ame­lyik­be be­le­ért az ujja, oda­nyúj­tot­ta El­len­nek.

– Így nem kap bor­ra­va­lót, fiam – mond­ta El­len. – Még jó, hogy nem men­tél pin­cér­nek.

Brody rá­né­zett, több vas­kos go­rom­ba­ság is eszé­be ju­tott, de az­tán csak annyit mon­dott: – Bo­csá­nat, her­ceg­nő. – A má­sik po­ha­rat oda­ad­ta Hoo­per­nak: – Re­mé­lem, va­la­mi ilyes­mi­re gon­dolt.

– Ó, nagy­sze­rű. Kösz.

– Matt ép­pen egy cá­pá­ról me­sélt, amit meg­fo­gott – mond­ta El­len. – Majd­nem egy egész disz­nó volt ben­ne.

– Tény­leg? – kér­dez­te Brody, és le­ült az egyik fo­tel­ba a dí­vánnyal szem­ben.

– És ez még nem min­den, apu – mond­ta Mar­tin, – Egy te­kercs kát­rány­pa­pír is volt ben­ne.

– Meg egy em­ber­csont – foly­tat­ta Sean.

– Azt mond­tam, úgy né­zett ki, mint­ha em­be­ri csont vol­na – mond­ta Hoo­per. – Ak­kor már nem le­he­tett pon­to­san meg­ál­la­pí­ta­ni. Az is le­het, hogy mar­ha­bor­da volt.

– Azt hit­tem, ma­guk tu­dó­sok, rög­tön meg tud­ják mon­da­ni az ilyes­mit – je­gyez­te meg Brody.

– Nem min­dig – fe­lelt Hoo­per. – Fő­ként ak­kor nem, ha csak egy da­rab mar­ha­cson­tot ta­lá­lunk.

Brody na­gyot kor­tyolt a po­ha­rá­ból.

– Aha – mond­ta.

– Jaj, apu, tu­dod, hogy öli meg a del­fin a cá­pát? – kér­dez­te Billy.

– Pus­ká­val?

– De­hogy­is. Ad­dig döf­kö­di, míg meg nem dög­lik. Most me­sél­te Mr. Hoo­per.

– Ál­la­ti – mond­ta Brody, és ki­ürí­tet­te a po­ha­rát. – Csi­ná­lok még egyet. Kér még va­la­ki?

– Hét­köz­nap este? – mond­ta El­len. – Na­hát.

– Mi­ért ne? Nem min­den este van ná­lunk ilyen fene nagy, meg­ve­sze­ke­dett va­cso­ra­ven­dég­ség – Brody a kony­há­ba in­dult, de a csen­gő hang­ja meg­ál­lí­tot­ta. Ki­nyi­tot­ta az aj­tót, ott állt előt­te az ala­csony, vé­kony Do­ro­thy Me­adows, a szo­ká­sos sö­tét­kék pu­há­ban és egy szál gyöngy­sor­ral a nya­kán. Mö­göt­te ma­gas, kar­csú lány, hosszú, sima haj­jal. Daisy Wic­ker, gon­dol­ta Brody. Nad­rág és szan­dál volt raj­ta, és nem volt ki­fest­ve. A hát­tér­ben ott tor­nyo­sult Harry Me­adows össze­té­veszt­he­tet­len, tö­me­ge.

– Hel­lo, min­den­ki! – üd­vö­zöl­te őket Brody. – Gyer­tek csak be.

– Jó es­tét, Mar­tin – kö­szönt vissza Do­ro­thy Me­adows. – Miss Wic­ker épp ak­kor ért ide, ami­kor be­áll­tunk a ház elé.

– Gya­log jöt­tem – mond­ta Daisy Wic­kers – Olyan szép idő van.

– Nagy­sze­rű. Jöj­jön csak be. Mar­tin Brody va­gyok.

– Tu­dom. Már lát­tam ma­gát a ko­csi­já­ban. Irtó ér­de­kes fog­lal­ko­zá­sa le­het.

Brody ne­ve­tett.

– Szí­ve­sen me­sél­nék róla, de at­tól fé­lek, el­alud­na köz­ben.

Brody be­ve­zet­te őket a nap­pa­li­ba; El­len­re bíz­ta a be­mu­ta­tást. Fel­vet­te az ital­ren­de­lé­se­ket – whis­kyt jég­gel Harry­nek, li­mo­ná­dét Do­ro­thy­nak és gint to­nik­kal Daisy Wic­ker­nek. De mi­előtt meg­ke­ver­te az ita­lo­kat, előbb ma­gá­nak töl­tött, és a sö­rét szo­po­gat­ta, mi­köz­ben el­ké­szí­tet­te a töb­bit. Mire vég­zett a töl­tö­ge­tés­sel, majd­nem fé­lig ki­it­ta a sa­ját po­ha­rát, így hát jócs­kán löttyen­tett hoz­zá még rozs­pá­lin­kát meg egy kis gyöm­bér­sört.

Előbb be­vit­te Do­ro­thy ita­lát, az­tán vissza­ment a kony­há­ba Me­adow­sé­ért meg a sa­ját­já­ért. Kor­tyolt be­lő­le még egy utol­sót, mi­előtt csat­la­ko­zott vol­na a tár­sa­ság­hoz. El­len rá­nyi­tott.

– Nem gon­do­lod, hogy le kéne áll­nod egy ki­csit?

– Sem­mi ba­jom – fe­lel­te. – Én­mi­at­tam ne fáj­jon a fe­jed.

– Nem mond­hat­nám, hogy túl­zot­tan ba­rát­sá­gos vagy.

– Tény­leg? Azt hit­tem, el­bű­vö­lő­en ked­ves va­gyok.

– Nem ép­pen.

Brody rá­mo­soly­gott, és azt mond­ta.

– Ott egye meg a fene! – Köz­ben rá­jött, hogy El­len­nek iga­za van: le kéne áll­nia. Vissza­ment a nap­pa­li­ba.

A gye­re­kek már fel­men­tek a szo­bá­juk­ba, Do­ro­thy Me­adows Hoo­per mel­lett ült a dí­vá­nyon, és a mun­ká­já­ról be­szél­ge­tett vele. Me­adows a dí­vánnyal szem­be­ni fo­tel­ban csend­ben hall­gat­ta őket. Daisy Wic­ker egye­dül állt a szo­ba túl­só ol­da­lán a kan­dal­ló­nál, és ré­ve­teg mo­sollyal bá­mult maga elé. Brody oda­ad­ta az italt Me­adows­nak, és Daisy­hez lé­pett;

– Min mo­so­lyog? – kér­dez­te.

– Mo­so­lyog­tam? Nem is vet­tem ész­re.

– Va­la­mi vic­ces ju­tott az eszé­be?

– Nem. Azt hi­szem, csak a kí­ván­csi­ság lát­szik raj­tam. Még so­ha­sem vol­tam rend­őr la­ká­sá­ban.

– Mi­ért, mit várt? Rá­csot az ab­la­kon? Őrt az ajtó előtt?

– Á, nem. Csak kí­ván­csi vol­tam.

– És mi­lyen­nek ta­lál­ja? Pont úgy néz ki, mint más, kö­zön­sé­ges em­ber la­ká­sa, nem?

– Hát igen. Kö­rül­be­lül.

– Ezt meg hogy érti?

– Se­hogy…

– Aha.

Daisy ivott egy kor­tyot, és meg­kér­dez­te: – Sze­re­ti a fog­lal­ko­zá­sát?

Brody nem tud­ta meg­ál­la­pí­ta­ni, va­jon el­len­sé­ges-e a kér­dés.

– Igen – fe­lel­te. – Jó mun­ka, és van va­la­mi ér­tel­me.

– Mi­lyen ér­tel­me?

– Hogy­hogy mi­lyen ér­tel­me? – csat­tant fel Brody kis­sé in­ge­rül­ten. –  A rend fenn­tar­tá­sa.

– Nem érzi ma­gát el­ide­ge­ned­ve?

– Mi­ért kéne el­ide­ge­ned­ve érez­nem ma­gam? Mi a fe­né­től?

– Az em­be­rek­től. Úgy ér­tem, a maga lé­tét egyet­len do­log iga­zol­ja, az, hogy meg­mond­ja az em­be­rek­nek, mit ne csi­nál­ja­nak. Nem érzi et­től fur­csá­nak ma­gát?

Brody egy pil­la­nat­ra azt hit­te, csak vicc az egész, de a lány se nem mo­soly­gott, se nem tűnt gú­nyos­nak, és a sze­mét sem vet­te le róla,

– Nem, nem ér­zem ma­gam fur­csá­nak – fe­lel­te. – Nem ér­tem, mi­ért kéne fur­csább­nak érez­nem ma­gam, mint maga, ab­ban a hogy­is-hív­ják­ne­vű üz­let­ben.

– A Bön­gész­dé­ben.

– Az. Na és egyéb­ként mi­ket árul­nak ott?

– A múlt­ju­kat árul­juk az em­be­rek­nek. Meg­nyug­tat­ja őket.

– Hogy­hogy a múlt­ju­kat?

– Ré­gi­sé­ge­ket. Olya­nok ve­szik, akik gyű­lö­lik a je­le­nü­ket, és a múlt­juk biz­ton­sá­gá­ra van szük­sé­gük. Vagy ha nem az övék­re, va­la­ki má­sé­ra. Ha egy­szer meg­vesz­nek va­la­mit, az övék lesz. Fo­ga­dok, hogy ez ma­gá­nak is fon­tos.

– Mi, a múlt?

– Nem, a biz­ton­ság. Ál­lí­tó­lag ez a nagy érv a rend­őr­szak­ma mel­lett, nem?

Brody vé­gig­né­zett a szo­bán, és lát­ta, hogy Me­adows po­ha­ra üres.

– Bo­csá­nat – mond­ta, – El kell lát­nom a töb­bi ven­dé­get.

– Per­sze, men­jen csak. Jót be­szél­get­tünk.

Brody fog­ta Me­adows po­ha­rát, és a ma­gá­é­val együtt ki­vit­te a kony­há­ba. El­len sós ro­pog­tat­ni­va­lót bo­rí­tott egy tál­ba.

– Hon­nan a fe­né­ből ka­par­tad elő ezt a lányt? Egy kő alól?

– Kit? Daisyt? Mond­tam, hogy a Bön­gész­dé­ben dol­go­zik.

– Be­szél­tél vele két szót va­la­ha is?

– Egy­pár­szor. Na­gyon he­lyes, ér­tel­mes lány­nak lát­szik.

– Pont olyan, mint azok a köly­kök, aki­ket be­vi­szünk az őr­szo­bá­ra, és ak­kor jön­nek az okos du­má­juk­kal. – Ke­vert egy italt Me­adows­nak, és ma­gá­nak is töl­tött még egyet. Fel­né­zett. Lát­ta, hogy El­len rá­bá­mul.

– Mi ba­jod? – kér­dez­te El­len.

– Azt hi­szem, nem ra­jon­gok érte, ha ide­ge­nek sér­te­get­nek a sa­ját há­zam­ban.

– Ugyan, Mar­tin, biz­tos, hogy nem akart meg­bán­ta­ni. Biz­tos csak őszin­te volt. Tu­dod, mos­ta­ná­ban ez megy, ez az őszin­te­ség.

– Hát, ha még egy ki­csit őszin­tébb pró­bál len­ni ve­lem, én úgy ki­rú­gom, hogy a lába nem éri a föl­det. – Fog­ta a két po­ha­rat, és az ajtó felé in­dult.

El­len meg­szó­lalt.

– Mar­tin… – Brody meg­állt – A ked­ve­mért… kér­lek.

– Ne ag­gódj. Min­den rend­ben lesz. Ahogy a hir­de­té­sek mond­ják: fő a nyu­ga­lom.

Töl­tött Hoo­per­nak és Daisy Wic­ker­nek, de a sa­ját po­ha­rá­ba nem ön­tött. Az­tán le­ült, és az üres po­hár­ral a ke­zé­ben hall­gat­ta, amint Me­adows va­la­mi hosszú tör­té­ne­tet me­sél Daisy­nek. Úgy érez­te jól van – tu­laj­don­kép­pen egész jól, és tud­ta, hogy ha nem kell töb­bet in­nia va­cso­ra előtt, ak­kor nem lesz baj.

Fél ki­lenc­kor El­len be­hoz­ta a le­ve­ses­tá­nyé­ro­kat a kony­há­ból, és kör­be­rak­ta őket az asz­ta­lon.

– Mar­tin, ki­nyit­nád a bort, amíg min­den­kit le­ül­te­tek? – kér­dez­te az asszony.

– Bort?

– Ott van há­rom üveg a kony­há­ban. A fe­hér a jég­szek­rény­ben, és a két vö­rös a pul­ton. Akár mind a hár­mat ki­nyit­ha­tod. A vö­rös­nek úgy­is le­ve­gő­re van szük­sé­ge.

– Hát per­sze – mond­ta Brody fel­ál­lás köz­ben. – Ki­nek nincs?

– Ó, és a tire-bou­chin ott van a pul­ton a vö­rös mel­lett.

– Mi­cso­da?

Az asszony he­lyett Daisy Wic­ker vá­la­szolt: – Tire-bou­chon-nak hív­ják. A du­gó­hú­zó.

Brody­nak eny­he kár­örö­me tel­lett ben­ne, hogy El­lent pi­rul­ni lát­hat­ja; ez rész­ben fel­ol­dot­ta a sa­ját za­va­rát. Meg­ta­lál­ta a du­gó­hú­zót, és ne­ki­lá­tott a két vö­rös bo­ros üveg­nek. Az egyik dugó egész­ben ki­jött, de a má­so­dik szét­mál­lott, mi­köz­ben ki­fe­lé húz­ta, és a mor­zsák be­le­es­tek az ital­ba. Ki­vet­te az üveg fe­hé­ret a jég­szek­rény­ből, és mi­köz­ben a du­gót húz­ta, pró­bál­ta ki­mon­da­ni a bor ne­vét: Mont­ra­chet. Vé­gül úgy dön­tött, hogy meg­ta­lál­ta a meg­fe­le­lő – vagy leg­alább­is szá­má­ra an­nak tűnő ki­ej­tést, le­tö­röl­te az üve­get egy kony­ha­ru­há­val, és be­vit­te az ebéd­lő­be.

El­len az asz­tal­nak a kony­há­hoz kö­ze­lebb eső vé­gén ült. Tőle bal­ra Hoo­per, jobb­ra Me­adows, mel­let­te Daisy Wic­ker, az­tán egy üres szék Brody szá­má­ra az asz­tal túl­só vé­gén, és Daisy­vel szem­ben Do­ro­thy Me­adows.

Brody a háta mögé tet­te a bal ke­zét, oda­állt El­len jobb vál­la mögé, és töl­tött neki egy po­hár bort.

– Egy po­hár­ka Mount Rat­che­tet? – kér­dez­te. Na­gyon jó év­já­rat, 1970-es. Jól em­lék­szem rá.

– Elég – szólt rá El­len, fel­emel­ve az üveg szá­ját – Ne töltsd egész tele a po­ha­rat!

– Bo­csá­nat – mond­ta Brody, az­tán Me­adows­nak töl­tött.

Mi­után min­den­ki­nek ön­tött, le­ült. A le­ves­re né­zett a tá­nyér­já­ban. Az­tán lop­va fel­pil­lan­tott az asz­tal kö­rül ülők­re, és lát­ta, hogy a töb­bi­ek tény­leg esz­nek be­lő­le; te­hát nem tré­fa. Meg­kós­tolt egy ka­nál­lal. Hi­deg volt és egy­ál­ta­lán nem ha­son­lí­tott le­ves­re, de nem volt rossz.

– Imá­dom a gaz­pachót – mond­ta Daisy –, de olyan so­kat kell vele pan­csol­ni, hogy na­gyon rit­kán fő­zök.

– Mmmm – dünnyög­te Brody, egy újabb ka­nál le­ves köz­ben.

– Gyak­ran van ma­guk­nál?

– Nem – fe­lel­te. – Nem na­gyon.

– Evett már gé­efet?

– Nem mond­hat­nám.

– Egy­szer meg kéne kós­tol­nia. Per­sze le­het, hogy ma­gá­nak nem íz­le­ne, hi­szen tör­vény­be üt­kö­zik.

– Úgy érti, hogy tör­vény­be üt­kö­zik azt enni? Hogy­hogy? Mi az?

– Gaz­pachó fű­vel. Fű­sze­rek he­lyett egy kis fü­vet szór­nak a te­te­jé­re. Az­tán az em­ber szív egy ki­csit, eszik egy ki­csit, szív egy ki­csit, eszik egy ki­csit. Irtó me­re­dek.

El­telt egy perc, mi­előtt Brody fel­fog­ta vol­na, amit a lány mon­dott, és ami­kor meg­ér­tet­te, sem vá­la­szolt azon­nal. Maga felé dön­töt­te a le­ve­ses­tá­nyért, ki­ka­na­laz­ta az utol­só csep­pe­ket, egy haj­tás­ra ki­ürí­tet­te a bo­ros­po­ha­rát, és a szal­vé­tá­val meg­tö­röl­te a szá­ját. Daisy­re né­zett – a lány ked­ve­sen mo­soly­gott rá –, az­tán El­len­re. Az asszony mo­so­lyog­va be­szél­ge­tett Hoo­per­ral.

– Ko­mo­lyan mon­dom – foly­tat­ta Daisy.

Brody el­ha­tá­roz­ta, hogy tür­tőz­te­ti ma­gát – atyás lesz és na­gyon is ha­ra­gos, de tür­tőz­te­ti ma­gát El­len ked­vé­ért.

– Tud­ja – kezd­te –, nem hin­ném…

– Fo­ga­dok, hogy Matt pró­bál­ta már.

– Le­het. Nem tu­dom el­kép­zel­ni.

Daisy han­go­san át­szólt az asz­tal túl­só vé­gé­re.

– Matt, ne ha­ra­gudj, fi­gyelj csak egy perc­re. – A be­szél­ge­tés ab­ba­ma­radt.

– Csak kí­ván­csi va­gyok. Et­tél már gé­efet? Egyéb­ként, Mrs. Brody, a gaz­pachó iga­zán re­mek.

– Kö­szö­nöm – mond­ta El­len. – De mi az a géef?

– Egy­szer kós­tol­tam – mond­ta Hoo­per. – De so­ha­sem buk­tam na­gyon az ilyes­mi­re.

– Árul­ják már el, mi a csu­da az? – kér­dez­te El­len.

– Matt majd el­mond­ja – fe­lel­te Daisy, és ép­pen ami­kor Brody oda­for­dult hoz­zá, hogy mond­jon neki va­la­mit, át­ha­jolt Me­adows felé, és így szólt: – Me­sél­jen még a ta­laj­víz­ről…

Brody fel­állt, és el­kezd­te le­szed­ni a le­ve­ses­tá­nyé­ro­kat. Ami­kor ki­ért a kony­há­ba, hir­te­len hány­in­ger és szé­dü­lés fog­ta el, a hom­lo­kán ki­ütött a ve­rí­ték. De mire be­rak­ta a tá­nyé­ro­kat a mo­so­ga­tó­ba, el­múlt.

El­len utá­na­ment a kony­há­ba, és kö­tényt kö­tött a de­re­ka köré.

– Se­gíts húst sze­le­tel­ni – mond­ta.

– Most rög­tön, vagy ráér azon­nal? – kér­dez­te Brody, és a fi­ók­ban ko­to­rá­szott a nagy­kés meg a vil­la után. – Mit szól­tál eh­hez?

– Mi­hez?

– Eh­hez a géef-szto­ri­hoz. El­mond­ta Hoo­per, hogy mi az?

– Igen. Elég vic­ces, nem? Min­den­eset­re nem hang­zik rosszul.

– Hát te meg hon­nan tu­dod?

– Mit tu­dod te, hogy mit mű­ve­lünk mi nők a kór­ház­ban? Ne­sze, itt van. – Egy két­ágú tá­la­ló­vil­lá­val át­emel­te a bá­rányt a hú­sos­desz­ká­ra. – Olyan há­rom­ne­gyed hü­velyk­nyi sze­le­te­ket, ha le­het, aho­gyan a ros­té­lyost szo­kás.

En­nek a kis kur­vá­nak egy do­log­ban iga­za van, gon­dol­ta Brody, mi­köz­ben a húst sze­le­tel­te: az egy­szer tuti, hogy most el­ide­ge­ne­dett­nek ér­zem ma­gam. Egy sze­let hús el­dőlt

– Hé, nem azt mond­tad, hogy ez bá­rány? – kér­dez­te Brody.

– Az is.

– Nincs át­sül­ve. Ide nézz! – Fel­emel­te a le­vá­gott da­ra­bo­kat. Ró­zsa­szí­nű volt, és a kö­ze­pe felé majd­nem vé­res.

– Ilyen­nek kell len­nie.

– Ha bá­rány, ak­kor nem. A bá­rányt át kell süt­ni.

– Mar­tin, bízd rám, jó? A lep­ke­bá­rányt így szo­kás, kö­zé­pen ró­zsa­szí­nű­re. Hidd el ne­kem.

Brody fel­emel­te a hang­ját.

– Nem fo­gok nyers bir­kát enni!

– Pss­szt! Az is­ten sze­rel­mé­re. Nem tudsz hal­kab­ban be­szél­ni?

Brody mér­ge­sen sut­tog­ta: – Ak­kor tedd vissza ezt a vac­kot a sü­tő­be, amíg át nem sül.

– Át van sül­ve! – mond­ta El­len. – Ha nem aka­rod meg­en­ni, ne edd meg, de így tá­la­lom, és kész.

– Ak­kor vágd fel ma­gad! – Brody a vá­gó­desz­ká­ra dob­ta a kést és a vil­lát, fog­ta a két vö­rös bort, és ki­ment a kony­há­ból.

– Egy kis fenn­aka­dás lesz – mond­ta az asz­tal­hoz kö­ze­led­ve –, amíg a sza­kács­nő le­vág­ja a va­cso­rá­nak­va­lót. Úgy akar­ta be­hoz­ni, ahogy van, de meg­ha­rap­ta a lá­bát. – Egy tisz­ta po­hár fölé tar­tot­ta a bo­ros­üve­get, és meg­kér­dez­te: – Nem tu­dom, mi­ért ne le­het­ne ugyan­ab­ból a po­hár­ból inni a vö­rös bort, mint a fe­hé­ret.

– Az ízek mi­att – fe­lel­te Me­adows –, nem il­le­nek össze.

– Azt aka­rod mon­da­ni, hogy sze­let csi­nál. – Brody meg­töl­töt­te a hat po­ha­rat, és le­ült. Ivott egy kor­tyot. – Jó – mond­ta, az­tán még két­szer kor­tyolt be­lő­le, majd megint töl­tött ma­gá­nak.

El­len be­jött a kony­há­ból a vá­gó­desz­ká­val a ke­zé­ben. Le­tet­te a tá­la­ló­asz­tal­ra, egy ha­lom tá­nyér mel­lé. Az­tán újra ki­ment, és két zöld­sé­gest­ál­lal tért vissza.

– Re­mé­lem, jó lesz – mond­ta. – Most csi­nál­tam elő­ször.

– Mi az? – kér­dez­te Do­ro­thy Me­adows. – Fi­nom sza­ga van.

– Lep­ke­bá­rány pá­col­va.

– Tény­leg? Mi van a pác­ban?

– Gyöm­bér, szó­ja­szósz, egy cso­mó min­den. – Egy-egy vas­tag sze­let húst, egy ke­vés spár­gát és gyen­ge tö­köt tett mind­egyik tá­nyér­ra, oda­nyúj­tot­ta Me­adows­nak, a fér­fi to­vább­ad­ta.

Ami­kor El­len min­den­ki­nek tá­lalt és le­ült, Hoo­per fel­emel­te a po­ha­rát, és meg­szó­lalt:

– Él­jen a fő­sza­kács.

A töb­bi­ek is fel­emel­ték a po­ha­ru­kat.

– Sok sze­ren­csét – mond­ta Brody.

Me­adows le­vá­gott egy fa­lat húst, meg­rág­ta, ide-oda for­gat­ta a szá­já­ban, majd meg­szó­lalt: – Cso­dá­la­tos. Mint a leg­fi­no­mabb bél­szín, csak jobb. Mi­cso­da za­mat!

– Ma­gá­tól, Harry – mond­ta El­len –, ez kü­lön­le­ges bók…

– Re­mek – lel­ken­de­zett Do­ro­thy. – Ígérd meg, hogy oda­adod a re­cept­jét! Harry so­ha­sem bo­csá­ta­ná meg, ha leg­alább he­ten­ként egy­szer nem kap­na ilyet.

– Ak­kor nem árt, ha ki­ra­bol egy ban­kot – mond­ta Brody.

– De iga­zán nagy­sze­rű, nem gon­dol­ja, Mar­tin?

Brody nem vá­la­szolt. Ami­kor rág­ni kez­dett egy da­rab húst, is­mét el­fog­ta a hány­in­ger. Újabb ve­rí­ték­hul­lám ütött ki a hom­lo­kán. Kí­vül­ál­ló­nak érez­te ma­gát, mint­ha va­la­ki más irá­nyí­ta­ná a tes­tét. Pá­nik fog­ta el arra a gon­do­lat­ra, hogy el­ve­szít­he­ti az ural­mat a moz­du­la­tai fe­lett. A vil­la ne­héz volt a ke­zé­ben, egy pil­la­nat­ra at­tól félt, hogy ki­csú­szik az uj­jai kö­zül, és az asz­tal­ra esik. Igye­ke­zett szo­ro­sab­ban meg­mar­kol­ni. Biz­tos volt ben­ne, hogy ha meg­szó­lal, a nyel­ve össze­ga­ba­lyo­dik. A bor az oka. Csak­is a bor. Kí­no­san túl­zott pon­tos­ság­gal a po­hár felé nyúlt, és el­tol­ta ma­gá­tól. Az asz­ta­lon csúsz­tat­ta vé­gig az uj­ja­it, hogy mi­nél ke­vés­bé bo­rít­has­sa fel. Hát­ra­dőlt, és mé­lyet lé­leg­zett. A lá­tá­sa el­ho­má­lyo­sult. Egy fest­mény­re pró­bál­ta össz­pon­to­sí­ta­ni a te­kin­te­tét El­len feje fe­lett, de a Hoo­per­ral be­szél­ge­tő El­len lát­vá­nya el­von­ta a fi­gyel­mét. Ahány­szor csak meg­szó­lalt, min­dig meg­érin­tet­te Hoo­per kar­ját – könnye­dén, de bi­zal­ma­san, gon­dol­ta Brody, mint­ha kö­zös tit­ka­ik len­né­nek. Nem hal­lot­ta, mit be­szél­nek kö­rü­löt­te. Az utol­só, ami­re em­lé­ke­zett, a “Nem gon­dol­ja?“ volt. Mennyi idő telt el az­óta? Nem tud­ta. Me­adows­ra né­zett, aki Daisy­vel be­szél­ge­tett. Az­tán fel­né­zett Do­ro­thy­ra, és ne­héz­ke­sen ki­nyög­te: – De.

– Mit mon­dott, Mar­tin? – né­zett rá Do­ro­thy. – Szólt va­la­mit?

Kép­te­len volt vá­la­szol­ni. Fel akart kel­ni, és ki­men­ni a kony­há­ba, de nem bí­zott a lá­ba­i­ban. Ka­pasz­ko­dás nél­kül nem si­ke­rül­ne. Csak ma­radj nyug­ton mond­ta ma­gá­nak. Majd el­mú­lik.

És tény­leg, a feje kez­dett ki­tisz­tul­ni. El­len újra meg­érin­tet­te Hoo­pert. Egy mon­dat, egy érin­tés.

– Hű, de me­leg van – mond­ta. Fel­állt, és óva­to­san, de biz­tos lép­tek­kel az ab­lak­hoz ment, és ki­nyi­tot­ta. A pár­kány­ra ha­jolt, és a re­dőny­höz nyom­ta a hom­lo­kát.

– Szép este van – je­gyez­te meg. Ki­egye­ne­se­dett. – Azt hi­szem, iszom egy po­hár vi­zet. – Ki­ment a kony­há­ba, és meg­ráz­ta a fe­jét. Ki­nyi­tot­ta a hi­deg­vi­zes csa­pot, és be­ned­ve­sí­tet­te a ha­lán­té­kát. Te­le­töl­tött egy po­ha­rat, és ki­it­ta, az­tán újra meg­töl­töt­te, és meg­it­ta azt is. Egy­pár­szor mély lé­leg­ze­tet vett, vissza­ment az ebéd­lő­be, és le­ült. Rá­né­zett az étel­re a tá­nyér­ján. Az­tán, el­fojt­va a bor­zon­gást, Do­ro­thy­ra mo­soly­gott.

– Kér még va­la­ki? – kér­dez­te El­len. – Ren­ge­teg van még.

– Hogy­ne – mond­ta Me­adows. – De in­kább a töb­bi­ek­nek ad­jon előbb. Ha sza­bad­já­ra en­ged­nek, ké­pes va­gyok meg­en­ni az egé­szet.

– És az­tán tu­dod, mit mon­da­nál hol­nap?

– Mit?

Brody mély­re fog­ta a hang­ját, és nagy ko­mo­lyan azt dör­mög­te: – Nem lé­te­zik, hogy az egé­szet meg­et­tem!

Me­adows és Do­ro­thy ne­ve­tett, és Hoo­per ma­gas han­gon azt si­pí­tot­ta: – Nem, Ralph, én et­tem meg. – Erre már El­len is ne­ve­tett. Úgy lát­szott, min­den rend­ben van. Mire a desszert­hez ér­tek – ká­vé­fagy­lalt volt cso­ko­lá­dé­ön­tet­tel –, Brody job­ban érez­te ma­gát.

Két­szer vett a fagy­lalt­ból, és nyá­ja­san be­szél­ge­tett Do­ro­thy­val. Csak mo­soly­gott, ami­kor Daisy el­me­sél­te, hogy a múlt évi há­la­adó ün­nep­kor ma­ri­hu­á­ná­val fű­sze­rez­te a puly­ka töl­te­lé­két.

– Csak ami­att ag­gód­tam – mond­ta Daisy –, hogy a vén­lány nagy­né­ni­kém fel­hí­vott az­nap reg­gel, át­jö­het­ne-e va­cso­rá­ra. Ad­dig­ra már meg volt tölt­ve a puly­ka.

– És mi tör­tént?

– Pró­bál­tam töl­te­lék nél­kül adni neki, de az­tán ki­fe­je­zet­ten kért be­lő­le, erre ott egye a fene, ad­tam neki egy jó­ko­ra ka­nál­lal

– És?

– A va­cso­ra vé­gé­re úgy ka­ca­rá­szott, mint egy is­ko­lás lány. Még tán­col­ni is akart. Még­hoz­zá a “Hair“-re.

– Még jó, hogy nem vol­tam ott – mond­ta Brody. – Mert le­tar­tóz­tat­tam vol­na egy ha­ja­don er­köl­csé­nek a meg­ron­tá­sá­ért.

A ká­vét a nap­pa­li­ban it­ták meg, Brody italt kí­nált, de csak Me­adows fo­gad­ta el.

– Egy kis ko­nya­kot, ha van – mond­ta.

Brody El­len­re né­zett, mint­ha azt kér­dez­né, van-e?

– A szek­rény­ben, azt hi­szem – mond­ta El­len.

Brody ki­töl­töt­te Me­adows ita­lát, egy pil­la­na­tig el­gon­dol­ko­zott, hogy ma­gá­nak is tölt­sön-e. De az­tán el­len­állt, mond­ván: Ne kí­sértsd az is­tent.

Va­la­mi­vel tíz után Me­adows ásí­tott egyet, az­tán ki­je­len­tet­te: – Do­ro­thy, azt hi­szem, leg­főbb ide­je ha­za­men­ni. Nem tu­dok ele­get ten­ni a köz ál­tal be­lém he­lye­zett bi­za­lom­nak, ha túl soká fenn ma­ra­dok.

– Ne­kem is men­nem kéne. – mond­ta Daisy. – Nyolc­ra a mun­ka­he­lye­men kell len­nem. Nem mint­ha va­la­mi nagy for­ga­lom len­ne ná­lunk mos­ta­ná­ban.

– Nin­cse­nek egye­dül, ked­ve­sem – mond­ta Me­adows.

– Tu­dom. De ha az em­ber ju­ta­lék­ra dol­go­zik, job­ban meg­ér­zi.

– Hát re­mél­jük, a leg­rosszab­bon túl va­gyunk. Ahogy itt a szak­ér­tőnk sza­vá­ból ki­ve­szem, nagy va­ló­szí­nű­ség­gel el­tá­vo­zott a Le­vi­at­hán. – Me­adows fel­állt.

– Va­ló­szí­nű­leg – mond­ta Hoo­per. – Re­mé­lem. – Ő is fel­állt. – Ne­kem is men­nem kéne.

– Ó, ne men­jen még! – mond­ta El­len Hoo­per­nak. A sza­vak sok­kal he­ve­seb­ben buk­tak ki be­lő­le, mint sze­ret­te vol­na. Ked­ves kér­le­lé­se si­kol­tó kö­nyör­gés­nek hang­zott. Za­var­ba jött, és gyor­san hoz­zá­tet­te: – Úgy ér­tem, fi­a­tal az idő. Még csak tíz óra.

– Tu­dom – mond­ta Hoo­per. – De ha csak egy ki­csit is jó az idő hol­nap, ko­rán ki aka­rok men­ni a víz­re. Amel­lett ko­csi­val va­gyok, és Daisyt is ki­te­he­tem út­köz­ben.

Daisy meg­szó­lalt: – Az nagy­sze­rű len­ne. – A hang­ja, mint ál­ta­lá­ban, ki­fe­je­zés­te­len és súly­ta­lan volt, nem utalt sem­mi­re.

– Me­adow­sék is ha­za­vi­he­tik – mond­ta El­len.

– Az igaz – mond­ta Hoo­per –, de tény­leg men­nem kell, ha ko­rán aka­rok fel­kel­ni. De ked­ves, hogy ma­rasz­tal!

El­bú­csúz­tak a be­já­ra­ti aj­tó­nál, gé­pi­es bó­kok, túl­zott há­lál­ko­dás. Hoo­per lé­pett ki utol­só­nak, és ami­kor ke­zet nyúj­tott El­len­nek; az mind­két ke­zé­vel meg­fog­ta, és így szólt: – Iga­zán, annyi­ra kö­szö­nöm a cá­pa­fo­gat.

– Szí­ve­sen. Örü­lök, hogy tet­szik.

– És kö­szö­nöm, hogy olyan ked­ves volt a gye­re­kek­hez. Tel­je­sen meg­főz­te őket.

– Ők is en­gem. Bár egy ki­csit fur­csa volt. Kö­rül­be­lül annyi, idős le­het­tem, mint Sean, ami­kor an­nak ide­jén meg­is­mer­ked­tem ma­gá­val. Iga­zán alig vál­to­zott az­óta.

– Hát, maga na­gyon is meg­vál­to­zott.

– Re­mé­lem is. Ré­mes len­ne egész éle­tem­ben ki­lenc­éves­nek len­ni.

– Lát­juk még egy­mást, mi­előtt el­megy?

– Fel­tét­le­nül.

– Re­mek. – El­eresz­tet­te Hoo­per ke­zét. Hoo­per gyor­san jó éj­sza­kát kí­vánt Brody­nak, és a ko­csi­já­hoz in­dult.

El­len az aj­tó­ban várt, amíg az utol­só ko­csi is el­haj­tott a fel­já­ró­ról, az­tán el­ol­tot­ta a kin­ti vil­lanyt. Szó nél­kül ne­ki­lá­tott össze­szed­ni a po­ha­ra­kat, ká­vés­csé­szé­ket és ha­mu­tar­tó­kat a nap­pa­li­ban.

Brody ki­vitt egy ha­lom kis­tá­nyért a kony­há­ba, be­rak­ta a mo­so­ga­tó­ba, és meg­szó­lalt: – Na­hát, ez is meg­vol­na. – Nem akart a meg­jegy­zés­sel sem­mit, csak va­la­mi gé­pi­es egyet­ér­tés­re várt.

– Nem raj­tad mú­lott – mond­ta El­len.

– Mi?

– Ré­mes vol­tál!

– Va­ló­ban? – őszin­tén meg­lep­te a tá­ma­dás szen­ve­dé­lyes­sé­ge. – Tu­dom, hogy volt egy­pár perc, ami­kor nem vol­tam va­la­mi sta­bil, de nem gon­dol­tam, hogy…

– Egész este, ele­jé­től vé­gé­ig ré­mes vol­tál.

– Hü­lye­sé­ge­ket be­szélsz!

– Fel­éb­resz­ted a gye­re­ke­ket.

– Sza­rok az egész­re. Nem fo­gom szót­la­nul hagy­ni, hogy ma­ce­rálj, és így pró­báld meg­ol­da­ni a lel­ki prob­lé­má­i­dat.

El­len ke­se­rű­en mo­soly­gott.

– Lá­tod? Már megint kez­ded.

– Mit kez­dek? Mi a fe­né­ről be­szélsz?

– Nincs ked­vem be­szél­ni róla.

– Ez a leg­könnyebb. Nincs ked­vem be­szél­ni róla. Ide fi­gyelj… oké, té­ved­tem az­zal a nya­va­lyás hús­sal kap­cso­lat­ban. Nem kel­lett vol­na be­pö­rög­nöm. Ne ha­ra­gudj. De tény­leg…

– Mond­tam, hogy nem aka­rok be­szél­ni róla!

Brody már majd­nem vissza­vá­gott, de meg­gon­dol­ta, elég jó­zan volt ah­hoz, hogy rá­jöj­jön: az egyet­len fegy­ve­re El­len­nel szem­ben a go­rom­ba­ság és a sér­te­ge­tés len­ne, és El­len kö­zel állt a sí­rás­hoz. A női könnyek pe­dig, akár a gyö­nyör, akár a düh vál­tot­ta ki őket, meg­bé­ní­tot­ták. Így hát csak annyit mon­dott: – Saj­ná­lom. – Ott hagy­ta az asszonyt a kony­há­ban, és fel­ment a lép­csőn.

A há­ló­szo­bá­ban vet­kő­zés köz­ben eszé­be ju­tott, hogy en­nek az egész ci­va­ko­dás­nak, en­nek az egész nya­va­lyás el­len­ke­zés­nek egy cápa az oka: egy tu­dat­ta­lan ször­nye­teg, amit még csak nem is lá­tott. El­mo­so­lyo­dott, annyi­ra ko­mi­kus volt a gon­do­lat.

Be­má­szott az ágy­ba, és szin­te ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor a fe­jét a pár­ná­ra haj­tot­ta, mély álom­ba me­rült.

 

Egy fiú a ba­rát­nő­jé­vel a Ran­dy Bear ma­ha­gó­ni bár­pult­já­nak vé­gé­ben ült, és sö­rö­zött. A fiú ti­zen­nyolc éves volt, az Amity Gyógy­szer­tár gyógy­sze­ré­szé­nek a fia.

– Előbb-utóbb meg kell mon­da­nod neki – mond­ta a lány.

– Tu­dom. És ha el­mon­dom, ak­kor meg­néz­he­tem ma­gam.

– Nem te­hetsz róla.

– Tu­dod, mit fog mon­da­ni? Hogy biz­tos én te­he­tek róla. Biz­tos csi­nál­tam va­la­mit, más­kü­lön­ben en­gem tar­tot­tak vol­na meg, és más­va­la­kit rúg­nak ki.

– De hát egy cso­mót ki­rúg­tak.

– De so­kat meg is tar­tot­tak.

– Mi sze­rint dön­töt­ték el, hogy ki ma­rad?

– Nem mond­ták. Csak annyit mond­tak, hogy nincs elég ven­dég, nem tart­hat­nak ek­ko­ra sze­mély­ze­tet, úgy­hogy né­há­nyun­kat el kell bo­csá­ta­ni­uk. Fú, az öreg a pla­fo­non lesz.

– Nem hív­hat­ná fel őket? Biz­tos is­mer ott va­la­kit. Úgy ér­tem, ha tény­leg azt mond­ja, hogy pénzt kell ke­res­ned az egye­tem­re.

– Ak­kor se ten­né meg. Az kol­du­lás vol­na. – A fiú ki­it­ta a sö­rét – Csak egy dol­got csi­nál­ha­tok. Fü­vet árul­ni.

– Ó, Mi­chael, azt ne. Túl ve­szé­lyes. Bör­tön­be ke­rül­hetsz.

– Jó kis vá­lasz­tás, nem? – kér­dez­te a fiú sa­va­nyú­an. – Egye­tem vagy bör­tön.

– És mit mon­da­nál apád­nak?

– Nem tu­dom. Ta­lán azt, hogy öve­ket áru­lok.