11.

A va­dá­szat má­so­dik nap­ja ugyan­olyan csen­des volt, mint az első. Ami­kor reg­gel hat­kor el­hagy­ták a ki­kö­tőt, eny­he dél­nyu­ga­ti szel­lő fúj­do­gált, és kel­le­me­sen eny­he na­pot ígért. A Mon­ta­uk-fok előtt fod­ro­zó­dott a víz. De tíz­re le­állt a szél, és a hajó moz­du­lat­la­nul pi­hent az üve­ges ten­ge­ren, akár­csak egy pa­pír­po­hár a po­cso­lyá­ban.

Nem vol­tak fel­hők az égen, de a na­pot ne­héz pára ho­má­lyo­sí­tot­ta el. Az úton a dokk felé Brody hal­lot­ta a rá­di­ó­ban, hogy New York­ban kri­ti­kus szin­tet ért el a le­ve­gő­szennye­ző­dés, va­la­mi hő­mér­sék­let-in­ver­zi­ó­ról be­szél­tek. Az em­be­rek rosszul let­tek, és a be­te­gek vagy öre­gek kö­zül né­hány meg­halt… Brody ma éssze­rűb­ben öl­tö­zött. Rö­vid ujjú, ma­gas nya­kú fe­hér ing volt raj­ta, könnyű vá­szon­nad­rág, fe­hér zok­ni és tor­na­ci­pő. Ho­zott ma­gá­val egy köny­vet, “A ha­lá­los szűz“ című szex­rém­re­gényt, hogy job­ban múl­jon az idő. Hend­rick­stől kér­te köl­csön.

Brody nem akar­ta be­szél­ge­tés­sel ki­töl­te­ni a vá­ra­ko­zást, mert félt, hogy meg­is­mét­lőd­het a teg­na­pi je­le­net Hoo­per­ral. Szé­gyell­te ma­gát mi­at­ta, és nyil­ván Hoo­per is. Ma alig szól­tak egy­más­hoz, több­nyi­re Quint­hez in­téz­ték a meg­jegy­zé­se­i­ket. Brody nem bí­zott ben­ne, hogy ké­pes meg­őriz­ni a jó mo­do­rát Hoo­per­ral szem­ben.

Brody meg­fi­gyel­te, hogy reg­ge­len­te Quint hall­ga­tag volt – fe­szült és zár­kó­zott. Úgy kel­lett ki­húz­ni be­lő­le a sza­va­kat. De ahogy a nap elő­re ha­ladt, kez­dett fel­en­ged­ni, és be­szé­de­seb­bé vált. Pél­dá­ul ami­kor az­nap reg­gel el­hagy­ták a dok­kot, Brody meg­kér­dez­te tőle, hon­nan tud­ja, hol vá­ra­koz­za­nak a cá­pá­ra.

– Se­hon­nan.

– Nem tud­ja?

Quint bal­ról jobb­ra for­dí­tot­ta a fe­jét, majd vissza.

– Ak­kor ho­gyan vá­laszt­ja ki a he­lyet?

– Csak úgy…

– Mi­hez iga­zo­dik?

– Sem­mi­hez.

– Nem az áram­lás sze­rint megy?

– De igen.

– Szá­mít, hogy a víz mély-e vagy se­kély?

– Va­la­mit.

– Mennyit?

Egy pil­la­nat­ra Brody azt hit­te, hogy Quint egy­sze­rű­en nem vá­la­szol. Egye­ne­sen elő­re­bá­mult, a sze­me­it a lát­ha­tár­ra me­resz­tet­te. Az­tán meg­szó­lalt, mint­ha csak óri­á­si erő­fe­szí­té­sé­be ke­rül­ne: – Ek­ko­ra nagy hal nem­igen lesz túl se­kély víz­ben. De so­sem le­het tud­ni.

Brody érez­te, ej­te­nie kéne a té­mát, és bé­kén hagy­ni Quin­tet, de ér­de­kel­te a do­log, úgy­hogy fel­tett még egy kér­dést: – Ha meg­ta­lál­juk a cá­pát, vagy ő min­ket, az pusz­ta sze­ren­cse lesz?

– Úgy va­la­hogy.

– Mint a tűt a szé­na­ka­zal­ban.

– Nem egé­szen.

– Mi­ért?

– Ha jól ha­lad az áram­lás, ak­ko­ra nyo­mot hagy­ha­tunk, hogy es­té­re több mint tíz mér­föl­det is át­fog.

– Jobb vol­na, ha éj­sza­ká­ra is kinn ma­rad­nánk?

– Mi­nek?

– Hogy to­vább húzzuk a nyo­mot. Ha egy nap tíz mér­föld­nyi­re ér, több mint húsz mér­föl­des is le­het­ne, ha egész éj­sza­ka kinn ma­rad­nánk.

– Ha túl hosszú a nyom, nem ér sem­mit.

– Mi­ért?

– Össze­za­va­ro­dik. Ha egy hó­na­pig kinn ma­rad­na az em­ber, be­fed­het­né ezt az egész red­ves óce­ánt. – Quint el­mo­so­lyo­dott, nyil­ván el­kép­zel­te, hogy egy csa­li­nyom be­fe­di az egész óce­ánt.

Brody fel­ad­ta, és ol­vas­ni kezd­te “A ha­lá­los szűz“-et.

Dél­fe­lé kez­dett Quint meg­nyíl­ni. A hu­za­lok órák óta úsz­tak a csal­étek nyo­má­ban a hajó tat­ja mö­gött. Bár sen­ki sem bíz­ta meg sze­mély sze­rint a fel­adat­tal, mi­helyt sod­ród­ni kezd­tek, Hoo­per fog­ta a la­pá­tot, ki­ült a tat­ra, s mód­sze­re­sen me­re­get­te a csa­lit. Úgy tíz óra felé egy hal be­kap­ta a jobb ol­da­li hor­got, és né­hány má­sod­perc­nyi iz­gal­mat oko­zott. De ki­de­rült, hogy csak egy két­ki­lós bo­ní­tó, ami alig bír­ta a szá­já­ba ven­ni a hor­got. Fél ti­zen­egy­kor egy kis kék­cá­pa be­vet­te a bal ol­da­li hor­got. Brody be­te­ker­te, Quint meg­csák­lyáz­ta, fel­ha­sí­tot­ta a gyom­rát, és el­en­ged­te. A cápa erőt­le­nül kap­do­sott egy­pár da­rab­ja után, majd a mély­be süllyedt. Több cápa nem mu­tat­ko­zott.

Va­la­mi­vel ti­zen­egy után Quint egy kard­hal sar­ló­sze­rű hát­uszo­nyát pil­lan­tot­ta meg; a csal­étek­nyom­ban kö­ze­le­dett fe­lé­jük. Csend­ben vá­ra­koz­tak, szin­te ri­mán­kod­tak ma­guk­ban, hát­ha be­ve­szi a csa­lit, de az fi­gye­lem­re sem mél­tat­ta a két ka­la­má­jót, és cél­ta­la­nul úsz­kált vagy hat­van mé­ter­re a tat mö­gött. Quint meg­bil­le­get­te az egyik csa­lit – le­nyom­ta a hu­zalt, hogy a ka­la­má­jó mo­zog­jon és ele­ve­nebb­nek látsszon –, de a kard­hal nem ha­tó­dott meg. Vé­gül Quint el­ha­tá­roz­ta, hogy meg­szi­go­nyoz­za. Be­in­dí­tot­ta a mo­tort, szólt Brody­nak és Hoo­per­nak, hogy von­ják be a hu­za­lo­kat, és nagy ívbe kor­má­nyoz­ta a ha­jót. Egy szi­gony már rög­zít­ve volt a do­bó­rúd­hoz, és egy át­kö­tö­zött hor­dó ké­szen állt az orr­ban. Quint el­ma­gya­ráz­ta a tá­ma­dás ha­di­ter­vét: Hoo­per ve­ze­ti a ha­jót. Quint az orr­nyúl­vány leg­vé­gén áll, a szi­gonyt a jobb vál­la fölé eme­li. Ahogy meg­kö­ze­lí­tik a ha­lat, Quint jobb­ra vagy bal­ra mu­tat a szi­gonnyal, asze­rint, hogy mer­re for­dul­jon a hajó. Hoo­per­nak ad­dig kell for­gat­ni a kor­mányt, míg a szi­gony újra nem mu­tat egye­ne­sen elő­re. Mint­ha csak irány­tűt kö­vet­ne. Ha min­den jól megy, ak­kor si­ke­rül be­cser­kész­ni­ük a ha­lat, és Quint be­le­vág­hat­ja a szi­gonyt a jobb vál­lá­ról – kö­rül­be­lül négy­mé­te­res do­bás, majd­nem egye­ne­sen le­fe­lé. Brody a hor­dó­nál áll, és biz­to­sít­ja, hogy a hu­zal si­mán te­ke­red­jen, ami­kor a hal le­me­rül.

Min­den si­mán ment, egé­szen az utol­só pil­la­na­tig. A hajó las­sú moz­gás­sal, alig hall­ha­tó mo­tor­ral rá­kö­ze­lí­tett a hal­ra, ami a fel­szí­nen pi­hent. A hajó kor­mány­szer­ke­ze­te igen ér­zé­keny volt, és Hoo­per pon­to­san kö­vet­het­te Quint uta­sí­tá­sa­it. Az­tán a hal hir­te­len va­la­hogy meg­érez­te a hajó je­len­lé­tét. Ab­ban a pil­la­nat­ban, ahogy Quint fel­emel­te a va­sat, hogy el­dob­ja, a hal elő­re­szök­kent, meg­len­dí­tet­te a far­kát, és le­bu­kott a mély­be. Quint ká­rom­kod­va oda­vág­ta a szi­gonyt, és el­hi­báz­ta vagy két mé­ter­rel. Most újra ott sod­ród­tak a csa­li­nyom élén.

– Teg­nap azt kér­dez­te, gyak­ran van-e ilyen na­pom – mond­ta Quint Brody­nak. – Rit­kán for­dul elő két­szer zsi­nór­ban. Mos­tan­ra már leg­alább­is egy cso­mó kék­cá­pá­nak kel­le­ne len­nie.

– Az idő­től van?

– Le­het. Elég po­csé­kul érzi ma­gát az em­ber. Le­het, hogy a ha­lak is.

Meg­ebé­del­tek – szend­vi­cset és sört, és ami­kor vé­gez­tek, Quint meg­néz­te, tölt­ve van-e a ka­ra­bé­lya. Az­tán be­bújt a ka­bin­ba; és egy fura gé­pe­zet­tel je­lent meg, ami­lyet Brody még so­ha­sem lá­tott.

– Meg­van még a sö­rös­do­bo­za? – kér­dez­te Quint.

– Per­sze – fe­lel­te Brody. – Mi­nek?

– Mind­járt meg­mu­ta­tom. – A szer­ke­zet úgy né­zett ki, mint egy első vi­lág­há­bo­rús ké­zi­grá­nát – egy fém­hen­ger, nyél­lel az egyik vé­gén. Quint be­le­nyom­ta a sö­rös­do­bozt a hen­ger­be, el­csa­var­ta, míg egy kat­ta­nás nem hal­lat­szott, és elő­vett egy 22-es vak­töl­tényt az ing­zse­bé­ből. A töl­tényt egy kis lyuk­ba csúsz­tat­ta a hen­ger tö­vé­ben, és ad­dig csa­var­ta a hen­gert, míg újra nem kat­tant Oda­nyúj­tot­ta a szer­ke­ze­tet Brody­nak.

– Lát­ja ott azt a büty­köt? – kér­dez­te, a nyél tö­vé­re mu­tat­va.

– Tart­sa az egé­szet az ég felé, és ha szó­lok, nyom­ja meg.

Quint fel­kap­ta az M-1-est, ki­biz­to­sí­tot­ta, a vál­lá­hoz emel­te a pus­kát, és meg­szó­lalt: – Most.

Brody meg­pöc­cin­tet­te a ki­ál­ló büty­köt éles, vé­kony dör­re­nés hal­lat­szott, eny­hén vissza­rú­gott, és a sö­rös­do­boz egye­ne­sen az ég felé re­pült a ke­zé­ből. Pör­gött, és a ra­gyo­gó nap­sü­tés­ben úgy szik­rá­zott, mint a csil­lag­szó­ró. Mi­helyt a pá­lyá­ja te­te­jé­re ért – ab­ban a ti­zed­má­sod­perc­ben, ami­kor meg­állt a le­ve­gő­ben –, Quint tü­zelt. Kis­sé lej­jebb cél­zott, és a do­boz fe­ne­két ta­lál­ta el. Han­gos csen­dü­lés hal­lat­szott, és a do­boz him­bá­lóz­va le­eresz­ke­dett a víz­be. Nem me­rült el azon­nal, csám­pá­san buk­dá­csolt a tél­szí­nen.

– Nem akar­ja meg­pró­bál­ni? – kér­dez­te Quint.

– De­hogy­nem – fe­lel­te Brody.

– Ne fe­lejt­se, hogy a te­tő­pon­ton kell el­kap­ni, cé­loz­zon egy ki­csit lej­jebb. Ha emel­ke­dés vagy esés köz­ben megy rá, túl so­kat kell rá­hagy­ni, és sok­kal ne­he­zebb. Ha el­hi­báz­za, csuk­ja be a sze­mét, cé­loz­zon újra, és eresszen bele még egyet.

Brody he­lyet cse­rélt Quint­tel, át­vet­te a pus­kát, és szét­ve­tett láb­bal meg­állt a kor­lát­nál. Amint Quint ki­lőt­te a do­bozt, Brody rá­sü­töt­te a pus­kát. Sem­mi. Újra meg­pró­bál­ta, az ív te­te­jén. Sem­mi. Túl so­kat ha­gyott rá, ami­kor le­fe­lé zu­hant.

– Öre­gem, ez az­tán me­re­dek – mond­ta.

– Meg kell szok­ni – mond­ta Quint. – Lás­suk, el tud­ja-e ta­lál­ni most.

A do­boz füg­gő­le­ges hely­zet­ben le­be­gett a csen­des ví­zen, öt-hat mé­ter­re a ha­jó­tól. A fele ki­állt a víz­ből. Brody cél­zott – szán­dé­ko­san egy haj­szál­lal lej­jebb –, és meg­húz­ta a ra­vaszt. Fé­mes csob­ba­nás hal­lat­szott, ahogy a go­lyó a me­rü­lé­si vo­nal alatt érte a do­bozt. A do­boz el­süllyedt.

– Hoo­per? – kér­dez­te Quint. – Még van egy do­boz, és bár­mi­kor iha­tunk még.

– Nem, kö­szö­nöm – fe­lel­te Hoo­per.

– Most meg mi baja?

– Sem­mi. Csak nem aka­rok lőni, és kész…

Quint mo­soly­gott.

– A do­bo­zok ag­gaszt­ják a víz­ben? Ször­nyű sok bá­do­got do­bá­lunk az óce­án­ba. Biz­tos le­süllyed­nek és meg­rozs­dá­sod­nak, és min­dent össze­ron­dí­ta­nak oda­lenn.

– Nem er­ről van szó – mond­ta Hoo­per, vi­gyáz­va, hogy ne dől­jön be Quint hec­ce­lő­dé­sé­nek. – Nincs sem­mi ki­fo­gá­som el­le­ne. Csak nincs hoz­zá ked­vem.

– Fél a pus­ká­tól?

– Fé­lek? Nem.

– El­sü­tött már va­la­ha is egyet?

Brodyt le­nyű­göz­te Quint csö­kö­nyös­sé­ge, és él­vez­te, hogy Hoo­per fe­szeng, de nem ér­tet­te, mi­ért csi­nál­ja Quint. Ta­lán unal­má­ban, ami­ért nem fog sem­mit.

Hoo­per sem ér­tet­te, mit akar Quint, de nem tet­szett neki. Érez­te, hogy csak her­gel­ni akar­ja.

– Per­sze – mond­ta. – Sü­töt­tem már el pus­kát.

– Hol? A ka­to­na­ság­nál?

– Nem. Én…

– Volt egy­ál­ta­lán ka­to­na?

– Nem.

– Gon­dol­tam.

– Mi a fe­nét akar ez­zel?

– Apus­kám, fo­ga­dok, hogy még szűz is.

Brody Hoo­per ar­cá­ba né­zett, hogy lás­sa a re­a­gá­lást, és egy má­sod­perc tö­re­dé­ké­ig el­kap­ta Hoo­per te­kin­te­tét.

Az­tán Hoo­per el­for­dult, az arca vö­rö­söd­ni kez­dett. Azt mond­ta: – Mit akar, Quint? Hova a fe­né­be akar ki­lyu­kad­ni?

Quint hát­ra­dőlt a szé­kén, és vi­gyor­gott.

– Se­ho­va – fe­lel­te. – Csak egy kis ba­rát­sá­gos be­szél­ge­tés, hogy múl­jon az idő. Nem za­var­ja, hogy el­ve­szem a sö­rös­do­bo­zát, ha be­fe­jez­te? Ta­lán Brody meg akar­ja pró­bál­ni még egy­szer.

– Nem za­var – mond­ta Hoo­per. – De most már száll­jon le ró­lam, jó?

A kö­vet­ke­ző órá­ban csend­ben ül­tek. Brody el­szu­nyó­kált a for­gó­szék­ben, ka­la­pot hú­zott az ar­cá­ba, hogy véd­je a nap­tól. Hoo­per a ta­ton ült, la­pá­tol­ga­tott, és időn­ként meg­ráz­ta a fe­jét, hogy éb­ren ma­rad­jon. Quint pe­dig a len­gő­hí­don ült, a nyo­mot fi­gyel­te, ten­ge­rész­sap­ká­ja a tar­kó­já­ra tol­va.

Quint hir­te­len meg­szó­lalt – sima, halk, kö­zö­nyös han­gon: – Lá­to­ga­tónk van.

Brody fel­ri­adt. Hoo­per fel­állt. A jobb ol­da­li hu­zal te­ke­re­dett le­fe­lé, si­mán és na­gyon se­be­sen.

– Fog­ja meg a bo­tot – mond­ta Quint. Le­vet­te a sap­ká­ját, és a pad­ra dob­ta.

Brody ki­vet­te a bo­tot a tar­tó­ból, a lába kö­zött rög­zí­tet­te, és erő­sen tar­tot­ta a ke­zé­ben.

– Ami­kor szó­lok – mond­ta Quint –, fé­kez­ze le és vág­jon be. – A hu­zal le­állt. – Vár­jon. Meg­for­dul. Újra el fog in­dul­ni. Most ne­hogy be­vág­jon, mert ki­kö­pi a hor­got. – De a hu­zal dög­löt­ten he­vert a ví­zen, bé­nán és moz­du­lat­la­nul. Hosszú má­sod­per­cek után Quint meg­szó­lalt: – Itt for­dul­jak fel. Te­ker­je be.

Brody be­von­ta a hu­zalt. Könnyen jött, túl­sá­go­san is könnyen. Még a csa­li eny­he el­len­ál­lá­sát sem le­he­tett érez­ni.

– Tart­sa a hu­zalt egy-két uj­jal, mert össze­hur­ko­ló­dik – mond­ta Quint. – Akár­mi volt is, úgy vet­te le a csa­lit, mint a vaj. Le­csó­kol­ta a hu­zal­ról.

A hu­zal ki­jött a víz­ből, és ott ló­gott a bot vé­gén. Nem volt raj­ta se ho­rog, se csa­li, se elő­ke. A hu­zal szé­pen el volt vág­va. Quint le­hup­pant a len­gő­híd­ról, és meg­néz­te. Meg­ta­po­gat­ta a vé­gét, vé­gig­fut­tat­ta az uj­ja­it a tö­rés szé­le­in, és ki­bá­mult a nyom fölé.

– Azt hi­szem, ép­pen ta­lál­koz­tunk a ba­rát­juk­kal.

– Mi? – kér­dez­te Brody.

Hoo­per le­ug­rott a far­desz­ká­ról, és iz­ga­tot­tan ki­tört: – Ne szó­ra­koz­zon. Ez őrü­let!

– Csak ta­lál­ga­tás – mond­ta Quint –, de fo­gad­ni mer­nék. Ezt a dró­tot tisz­tán át­ha­rap­ták. Egy­ből. Sem­mi ha­bo­zás. Nincs raj­ta sem­mi más nyom. Csak be­kap­ta a csa­lit, be­csuk­ta a szá­ját, és az­zal kész.

– Ak­kor most mit csi­ná­lunk? – kér­dez­te Brody.

– Meg­vár­juk, hát­ha be­kap­ja a má­si­kat is, vagy fel­jön a víz szí­né­re.

– Ne hasz­nál­juk fel a del­fint?

– Ha biz­to­san tud­nám, hogy ő az… – fe­lel­te Quint. – Ha meg­néz­he­tem ma­gam­nak, és lá­tom, hogy elég nagy a dög, hogy meg­ér­de­mel­je, ak­kor oda­adom neki a del­fint. Ezek a ha­lak sze­mé­te­vő gé­pek, és nem aka­rok egy első osz­tá­lyú csa­lit va­la­mi kis va­karcs­ra pa­za­rol­ni.

Vár­tak. A víz fel­szí­nén sem­mi moz­gás nem lát­szott. Egyet­len ma­dár se bu­kott le, egyet­len hal sem ug­rott fel. Csak az üte­mes cso­bo­gás hal­lat­szott, ahogy Hoo­per a csa­lit la­pá­tol­ta a víz­be. Az­tán meg­in­dult a bal hu­zal.

– Hagy­ja a tar­tó­ban – mond­ta Hoo­per. – Nincs ér­tel­me ug­rál­ni, ha ezt is át­ha­rap­ja.

Brody tes­tén ad­re­na­lin áram­lott vé­gig. Egy­szer­re volt iz­ga­tott és ijedt, meg­il­le­tő­dött a gon­do­lat­tól, hogy mi úszik alat­tuk, a lény­től, ami­nek el­kép­zel­ni sem tud­ta az ere­jét. Hoo­per a bal kor­lát­nál állt, meg­ba­bo­náz­va me­redt a futó hu­zal­ra. A hu­zal meg­állt, és el­er­nyedt.

– Az is­te­nit – mond­ta Quint. – Már megint. – Ki­vet­te a bo­tot a tar­tó­ból, és te­ker­ni kezd­te. A sé­rült hu­zal pon­to­san ugyan­úgy ke­rült a fe­dél­zet­re, mint a má­sik. – Adunk neki még egy le­he­tő­sé­get – mond­ta Quint. – És erő­sebb elő­tét­et te­szek rá. Nem mint­ha ez meg­ál­lí­ta­ná, ha ez az a hal, ami­re gon­do­lok. – Má­sik csa­lit vett elő a jég­szek­rény­ből, le­szed­te róla a dró­te­lő­két. Be­ment a kor­mány­fül­ké­be, és az egyik fi­ók­ból egy mé­ter hosszú, há­rom­ne­gyed hü­velyk vas­tag lán­cot vett elő.

– Olyan, mint egy ku­ty­apó­ráz – je­gyez­te meg Brody.

– Az volt – mond­ta Quint. A lánc egyik vé­gét rá­dró­toz­ta a fel­csal­izott ho­rog sze­mé­re, a má­si­kat hoz­zá­kö­töt­te a drót­hu­zal­hoz.

– Át tud­ja ez ha­rap­ni?

– Gon­do­lom, igen. Ta­lán egy ki­csit to­vább tart, de át­ha­rap­ja, ha akar­ja. Csak her­gel­ni aka­rom egy ki­csit, hogy fel­jöj­jön.

– És ha ez se vá­lik be, mi a kö­vet­ke­ző?

– Még nem tu­dom. Ta­lán fog­hat­nék egy négy­hü­vely­kes cá­pa­hor­got és egy da­rab ko­moly lán­cot, és be­dob­hat­nám egy cso­mó csa­li­val. De ha be­ven­né, nem­igen tud­nánk mit kez­de­ni vele. Bár­me­lyik vil­lát ki­tép­né, ami a ha­jó­mon van, és amíg nem lá­tom, nem koc­káz­ta­tom a lán­cot. – Quint át­dob­ta a csa­lit a kor­lá­ton, és ki­en­ge­dett egy­pár mé­ter hu­zalt. – Gye­re, te ro­ha­dék – mond­ta. – Hadd néz­ze­lek.

A há­rom fér­fi fi­gyel­te a bal hu­zalt. Hoo­per le­ha­jolt, meg­töl­töt­te a la­pá­tot csa­li­val, és a víz­be lök­te. Va­la­mi meg­ütöt­te a sze­mét, és bal­ra for­dult. A lát­vány­ra ar­ti­ku­lát­lan hang tört ki a tor­ká­ból, ki­ve­he­tet­len, de elég volt hoz­zá, hogy a má­sik ket­tő oda néz­zen.

– Jé­zus Is­ten! – ki­ál­tott Brody.

Alig há­rom mé­ter­re a tat­tól, ki­csit jobb­ra, ott volt a cápa sima, kú­pos orra. Ta­lán fél mé­ter­re ha ki­állt a víz­ből. A fej te­te­je kor­mos-szür­ke volt, két fe­ke­te szem du­do­ro­dott ki be­lő­le. Az orr vé­gé­nek két ol­da­lán, ahol a szür­ke tej­fe­hér­be for­dult, ott vol­tak az orr­lyu­kak – mély ha­sí­té­kok a vé­dett zu­gok­ban. A szá­ja nem egé­szen fé­lig nyit­va volt, a ho­má­lyos, sö­tét üre­get ha­tal­mas, há­rom­szög­le­tű fo­gak sze­gé­lyez­ték.

A cápa és a há­rom fér­fi ta­lán tíz má­sod­per­cig bá­mul­ták egy­mást. Az­tán Quint fel­or­dí­tott: – Szi­gonyt! – és, en­ge­del­mes­ked­ve ma­gá­nak, elő­re­ro­hant, és bo­goz­ni kez­dett egy szi­gonyt. Brody a pus­ká­ért nyúlt. Eb­ben a pil­la­nat­ban a cápa lom­hán vissza­csú­szott a víz­be. A hosszú, sar­lós fa­rok csa­pott egyet – Brody rá­lőtt, de el­hi­báz­ta –, és a hal el­tűnt.

– El­ment – mond­ta Brody.

– Fan­tasz­ti­kus! – mond­ta Hoo­per. – Ez – a hal min­den, ami­ről egész éle­tem­ben ál­mod­tam. Több. Fan­tasz­ti­kus! A feje több mint egy mé­ter szé­les.

– Le­het – mond­ta Quint, és a hajó vége felé in­dult. Két szi­gony­he­gyet, két hor­dót és két te­kercs kö­te­let he­lye­zett el a ta­ton. – Ha ne­tán vissza­jön­ne – mond­ta.

– Lá­tott már éle­té­ben ek­ko­ra cá­pát, Quint? – kér­dez­te Hoo­per. A sze­me csil­lo­gott, és majd szét­fe­szí­tet­te az iz­ga­lom és lel­ke­se­dés.

– Nem egé­szen – mond­ta Quint.

– Maga sze­rint mek­ko­ra le­het?

– Ne­héz így meg­mon­da­ni. Hat mé­ter. Ta­lán több. Nem tu­dom. Ezek­nél a dö­gök­nél már nem so­kat szá­mít, ha két mé­ter­nél na­gyob­bak. Ha egy­szer két­mé­te­res­re meg­nő­nek, ve­szé­lye­sek. És ez a dög ve­szé­lyes.

– Is­te­nem, bár­csak vissza­jön­ne – mond­ta Hoo­per.

Brody há­tán vé­gig­fu­tott a hi­deg, és össze­ráz­kó­dott.

– Va­la­hogy olyan fur­csa volt – mond­ta, a fe­jét csó­vál­va. – Mint­ha vi­gyor­gott vol­na.

– Így néz­nek ki, ha nyit­va van a szá­juk – mond­ta Quint. – Ne tart­sa több­re, mint ami. Csak egy os­to­ba sze­mét­lá­da.

– Hogy mond­hat ilyet? – szólt Hoo­per. – Ez a hal tü­ne­mé­nyes. Meg­mu­tat­ja, mire ké­pes a ter­mé­szet, ha jegy­szer ne­ki­lát.

– Ba­rom­ság – mond­ta Quint, és fel­má­szott a lét­rán a len­gő­híd­ra. – Fel­hasz­nál­ja a del­fint? – kér­dez­te Brody.

– Mi­nek? Egy­szer már ki­bújt a víz­ből. Vissza­jön.

Mi­köz­ben Quint be­szélt, Hoo­per meg­for­dult va­la­mi zaj­ra a háta mö­gött. Su­ho­gó hang volt, éles szi­sze­gés.

– Oda néz­ze­nek! – ki­ál­tot­ta Quint. Egye­ne­sen a hajó felé tart­va vagy tíz mé­ter­rel ar­rább, egy majd­nem fél mé­ter ma­gas, há­rom­szög­le­tű hát­uszony ha­sí­tot­ta a vi­zet, fod­ros nyom­vo­na­lat húz­va maga mö­gött. A fel­tor­nyo­su­ló fa­rok sza­bá­lyos csa­pá­sok­kal kö­vet­te.

– Meg­tá­mad­ja a ha­jót! – ki­ál­tot­ta Brody, ön­kén­te­le­nül a for­gó­szék felé hát­rált, és pró­bált el­hú­zód­ni.

Quint ká­rom­kod­va le­má­szott a len­gő­híd­ról.

– Most az­tán ny­is­ta fi­gyel­mez­te­tés – mond­ta. – Ide azt a va­sat.

A cápa már majd­nem a ha­jó­nál volt. La­pos fe­jét fel­emel­te, bam­bán Hoo­per­ra bá­mult egyik fe­ke­te sze­mé­vel, majd le­bu­kott, és át­úszott a hajó alatt. Quint fel­emel­te a szi­gonyt, és hát­ra­for­dult a hajó bal ol­da­la felé. A szi­gony­rúd ne­ki­ütő­dött a for­gó­szék­nek, és a szi­gony­hegy a pad­ló­ra esett.

– A ro­hadt élet­be! – or­dí­tott Quint. – Ott van még? – Le­ha­jolt, fel­kap­ta a he­gyet, és vissza­szúr­ta a rúd vé­gé­re.

– A túl­ol­da­lon, túl­ol­da­lon! – ki­a­bál­ta Hoo­per. – Már vissza­ment a maga ol­da­lá­ra.

Quint még ide­jé­ben for­dult meg, hogy lás­sa, amint a hal szür­kés­bar­na tes­te el­húz a ha­jó­tól, és me­rül­ni kezd. Föld­höz vág­ta a szi­gonyt, dü­hé­ben fel­kap­ta a pus­kát, és a hal mögé tü­zelt a víz­be.

– Te sze­mét! – mond­ta. – Leg­kö­ze­lebb fi­gyel­mez­tess. – Az­tán le­tet­te a pus­kát, és el­ne­vet­te ma­gát. – Azt hi­szem, még há­lás is le­he­tek – mond­ta. – Leg­alább nem tá­mad­ta meg a ha­jót. – Brody­ra né­zett, és így szólt: – Egy ki­csit meg­ijesz­tet­te, mi?

– Nem is ki­csit – fe­lel­te Brody. Meg­ráz­ta a fe­jét, mint­ha csak össze akar­ná szed­ni a gon­do­la­ta­it és he­lyük­re ten­ni a lá­tot­ta­kat. – Még min­dig alig hi­szem el. – A fe­jé­ben ké­pek ka­va­rog­tak; egy tor­pe­dó­sze­rű alak, amint fel­fe­lé tör a sö­tét­ség­ben, és da­ra­bok­ra tépi Chris­tine Wat­kinst, a kis­fiú a gu­mi­mat­ra­con, bé­ké­sen és gya­nút­la­nul, míg csak meg nem ra­gad­ja egy li­dérc­nyo­má­sos ször­nye­teg; és a li­dérc­nyo­má­sos ál­mok, amik­re fel­ké­szült, erő­szak és vér, és egy nő, amint azt si­kolt­ja, hogy ő ölte meg a fiát. – Ne mond­ják ne­kem, hogy ez hal – mond­ta… – In­kább olyan, mint amik­ről fil­me­ket szok­tak csi­nál­ni. Tud­ják, “szörny a húsz­mil­lió öles mély­ség­ből“.

– Pe­dig hal – mond­ta Hoo­per. Még min­dig szem­mel lát­ha­tó­an iz­ga­tott volt. – Még­hoz­zá mi­cso­da hal! Akár egy me­ga­lo­don.

– Mit be­szél? – kér­dez­te Brody.

– Ez azért túl­zás – foly­tat­ta Hoo­per –, de ha lé­tez­nek ek­ko­ra ha­lak, ki ál­lít­hat­ja, hogy nin­cse­nek me­ga­lo­do­nok? Mit szól hoz­zá, Quint?

– Hogy agyá­ra ment a nap­sü­tés – fe­lel­te Quint.

– De tény­leg. Maga sze­rint mek­ko­rá­ra nő­nek meg ezek a ha­lak?

– Nem sze­re­tek ta­lál­gat­ni. Ezt úgy hat mé­ter­nek né­zem, te­hát sze­rin­tem hat­mé­te­res­re. Ha hol­nap ta­lál­ko­zom egy hét­mé­te­res­sel, ak­kor hét mé­tert mon­da­nék. Ta­lál­gat­ni hü­lye­ség.

– De mek­ko­rá­ra nő­nek va­ló­ban? – kér­dez­te Brody, és ab­ban a pil­la­nat­ban meg­bán­ta, hogy meg­szó­lalt. Úgy érez­te, a kér­dés alá­ren­de­li Hoo­per­nak.

De Hoo­pert túl­sá­go­san ma­gá­val ra­gad­ta a lel­ke­se­dés, túl­sá­go­san fel­he­vült és bol­dog volt ah­hoz, hogy fö­lé­nyes­ked­jen.

– Ép­pen er­ről van szó – fe­lel­te. – Sen­ki se tud­ja. Egy­szer ta­lál­tak egyet Auszt­rá­li­á­ban, ame­lyik be­le­akadt va­la­mi lánc­ba, és meg­ful­ladt. Azt tíz­mé­te­res­nek mér­ték, vagy leg­alább­is ez állt a je­len­té­sek­ben.

– Az majd­nem két­szer ek­ko­ra – mond­ta Brody. Agya ta­nács­ta­lan volt az imént lá­tott hal­lal szem­ben is, a Hoo­per ál­tal mon­dott mé­re­te­ket pe­dig kép­te­len volt fel­fog­ni.

Hoo­per bó­lin­tott.

– Ál­ta­lá­ban úgy tart­ják, hogy tíz mé­ter a ma­xi­má­lis mé­ret, de ez csak ki­ta­lált adat. Ahogy Quint mond­ta. Ha hol­nap lát­nak egy húsz­mé­ter­est, ak­kor a húsz mé­tert fo­gad­ják el. Az az őrü­let a do­log­ban, ami­től tény­leg meg­áll az em­ber esze, hogy oda­lenn a mély­ben akár har­minc­mé­te­res nagy fe­hé­rek is él­het­nek, és igaz is le­het.

– Ökör­ség – mond­ta Quint.

– Nem mon­dom, hogy van­nak – foly­tat­ta Hoo­per. – Csak azt mon­dom, hogy le­het­sé­ges.

– Ak­kor is ökör­ség.

– Le­het. Le­het, hogy nem. Néz­ze, en­nek a hal­nak a la­tin neve Car­cha­ro­don carca­ri­as. Na­már­most, a leg­kö­ze­leb­bi el­kép­zel­he­tő őse, a Car­cha­ro­don me­ga­lo­don, ta­lán har­minc vagy negy­ven­ezer év­vel ez­előtt élt. Ta­lál­tak meg­kö­ve­se­dett me­ga­lo­don fo­ga­kat. Hat hü­velyk hosszú­ak. En­nek alap­ján a hal olyan hu­szon­öt-har­minc mé­te­res le­he­tett. És a fo­gai pon­to­san olya­nok, mint ami­lye­nek ma a nagy fe­hé­re­ké. Te­gyük fel, a két hal va­ló­já­é­ban egyet­len faj­ta. Hon­nan le­het tud­ni, hogy a me­ga­lo­don tény­leg ki­pusz­tult? Mi­ért kel­lett vol­na ki­pusz­tul­nia? Az éle­lem­hi­ány mi­att nem. Ha elég táp­lá­lék van oda­lenn a bál­nák fenn­tar­tá­sá­ra, ak­kor az ilyen nagy cá­pák­nak is van elég. Csak azért, mert so­ha­sem lát­tunk har­minc­mé­te­res fe­hé­ret, még nem je­len­ti azt, hogy nem is lé­tez­het­nek. Sem­mi okuk sincs fel­jön­ni a fel­szín­re. A táp­lá­lé­kuk oda­lenn van a mély­ben. És a dög­löt­tek nem sod­ród­nak ki a part­ra, mert nincs úszó­hó­lya­guk. El tud­ják kép­zel­ni, mi­lyen le­het egy har­minc­mé­te­res fe­hér cápa? El tud­ják kép­zel­ni, mi­cso­da ere­je len­ne?

– Sem­mi ked­vem hoz­zá – fe­lel­te Brody. – Olyan len­ne, mint egy gőz­moz­dony, csu­pa hen­tes­bárd­dal a szá­já­ban.

– Azt ál­lít­ja, hogy ez csak egy kö­lyök? – Brody kezd­te ma­gá­nyos­nak és véd­te­len­nek érez­ni ma­gát. Egy ak­ko­ra hal, ami­ről Hoo­per be­szélt, szi­lán­kok­ra mor­zsol­hat­ná a ha­jót.

– Nem, ez egy ki­fej­lett pél­dány – mond­ta Hoo­per. – Eb­ben biz­tos va­gyok. De ugyan­úgy van, mint az em­be­rek­nél. Van, aki száz­öt­ven cen­ti, van, aki két­száz. Úr­is­ten, mit nem ad­nék, ha lát­hat­nék egy me­ga­lo­dont.

– Maga tisz­tá­ra meg­őrült – mond­ta Brody.

– De­hogy­is, em­ber, gon­dol­ja csak el. Mint­ha egy ye­tit ta­lál­na az em­ber.

– Hé, Hoo­per, nem hagy­ná eset­leg abba a tün­dér­me­sé­ket? – kér­dez­te Quint. – Megint szór­hat­na egy kis csa­lét­ket a víz­be. Va­la­hogy cá­pát sze­ret­nék fog­ni.

– Per­sze – fe­lel­te Hoo­per. Vissza­ment a he­lyé­re, és la­pá­tol­ni kezd­te a csa­lit.

– Gon­dol­ja, hogy vissza­jön? – kér­dez­te Brody.

– Nem tu­dom – fe­lel­te Quint. – Ezek­nél a dö­gök­nél so­ha­sem le­het tud­ni. – Jegy­zet­fü­ze­tet és egy ce­ru­zát hú­zott elő a zse­bé­ből. Ki­nyúj­tot­ta a bal ke­zét, és a part felé mu­ta­tott vele. Be­huny­ta a jobb sze­mét, a bal mu­ta­tó­uj­ját le­fe­lé for­dí­tot­ta, és fir­kált va­la­mit a pa­pír­ra. Az­tán egy ki­csit bal­ra moz­dí­tot­ta a ke­zét, újra cél­zott, és megint föl­jegy­zett va­la­mit. Meg­érez­ve Brody kí­ván­csi­sá­gát, meg­szó­lalt: – Fel­mé­rem a hely­ze­tűn­ket. Lát­ni aka­rom, hol va­gyunk, hogy ha ma már nem je­lent­ke­zik, tud­jam, hol ke­res­sük hol­nap.

Brody a part felé né­zett. Hi­á­ba ár­nyé­kol­ta be a sze­mét és hu­nyo­rí­tott, nem lá­tott egye­bet, mint a part ho­má­lyos, szür­ke vo­na­lát

– Mi­hez vi­szo­nyít­ja?

– A vi­lá­gí­tó­to­rony­hoz a fok­nál és a vá­ro­si víz­to­rony­hoz. Más­képp lát­sza­nak, asze­rint, hogy hol van az em­ber.

– Maga lát­ja őket? – Brody eről­tet­te a sze­mét, de nem tu­dott mást ki­ven­ni, mint egy du­dort a part­vo­na­lon.

– Per­sze. Maga is lát­ná, ha har­minc éve jár­ná a ten­gert.

Hoo­per mo­soly­gott.

– Maga tény­leg azt hi­szi, hogy az a hal egy hely­ben ma­radt? – kér­dez­te.

– Nem tu­dom – fe­lel­te Quint – De most itt ta­lál­tuk meg, se­hol más­hol nem lát­tuk.

– Hát Amity­ben min­den­eset­re meg­for­dult, annyi szent – mond­ta Brody.

– Mert ott volt táp­lá­lé­ka – mond­ta Hoo­per. A hang­já­ban nem volt gúny vagy kö­te­ke­dés. De a meg­jegy­zés mint­ha tűt dö­fött vol­na Brody agyá­ba.

Még há­rom óra hosszat vá­ra­koz­tak, de a cápa nem ke­rült elő. Az áram­lat el­lany­hult, egy­re las­sab­ban so­dor­ta a csa­lét­ket.

Va­la­mi­vel öt után Quint meg­szó­lalt: – Akár be is me­he­tünk. Ennyi még egy Bé­ke­tű­rő Já­nos­nak is sok len­ne.

– Mit gon­dol, hova ment? – kér­dez­te Brody. Szó­no­ki kér­dés volt, tud­ta, hogy nincs rá vá­lasz.

– Akár­ho­va – mond­ta Quint – Ami­kor kéne, so­sem ke­rül­nek elő. Csak ami­kor nem kéne, ami­kor ké­szü­let­le­nül érik az em­bert, ak­kor buk­kan­nak fel. Ki­szá­mít­ha­tat­lan dö­gök.

– És nem gon­dol­ja, hogy kinn kéne ma­rad­nunk, hogy to­vább húzzuk a nyo­mot?

– Nem. Mond­tam már, hogy ha túl nagy lesz a nyom, sem­mi ér­tel­me. En­nünk sincs mit ide­kinn. És vé­gül, de nem utol­só­sor­ban, nem fi­zet­nek napi hu­szon­négy órát.

– Ha meg tud­nám sze­rez­ni a pénzt, meg­ten­né?

Quint gon­dol­ko­zott egy pil­la­na­tig.

– Ak­kor sem. Bár nagy a kí­sér­tés, mert nem va­ló­szí­nű, hogy bár­mi is tör­tén­ne éj­sza­ka. A nyom túl nagy len­ne és za­va­ros, és még ha ide jön­ne az or­runk elé, és ka­la­pot emel­ne, ak­kor se ven­nénk ész­re, ha­csak be­lénk nem ha­rap­na. Te­hát csak azért fi­zet­né­nek, hogy a ha­jón al­has­sa­nak. De nem csi­ná­lom, még­pe­dig két ok­ból. Elő­ször is, ha túl nagy lesz a nyom, lőt­tek a hol­na­pi nap­nak. Má­sod­szor, sze­re­tem éj­sza­ká­ra bent tud­ni a ha­jót.

– Hát, tu­laj­don­kép­pen meg­ér­tem – mond­ta Brody. – A fe­le­sé­ge is nyil­ván jobb sze­re­ti, ha ott­hon al­szik.

Quint tom­pán fe­lel­te: – Nincs fe­le­sé­gem.

– Ó, saj­ná­lom.

– Nincs mit. Sose hi­ány­zott. – Quint meg­for­dult, és fel­má­szott a lét­rán a len­gő­híd­ra.

 

El­len va­cso­rát ké­szí­tett a gye­re­kek­nek, ami­kor meg­szó­lalt a csen­gő. A fiúk a té­vét néz­ték a nap­pa­li­ban, és be­ki­ál­tott ne­kik: – Ki­nyit­ná va­la­ki azt az aj­tót?

Hal­lot­ta az aj­tó­nyi­tást, majd né­hány szót, és egy má­sod­perc múl­va Larry Vaughant pil­lan­tot­ta meg a kony­ha­aj­tó­ban. Két hét se telt el, ami­óta leg­utóbb ta­lál­koz­tak, de a vál­to­zás olyan szem­be­szö­kő volt, hogy az asszony alig tud­ta lep­lez­ni a meg­hök­ke­né­sét. Vaughan, mint min­dig, ki­fo­gás­ta­la­nul volt öl­töz­ve – dup­la­so­ros kék zakó, le­gom­bolt nya­kú ing, hal­vány­szür­ke nad­rág és mo­k­asszin. Az arca volt, ami meg­vál­to­zott. Le­fo­gyott, és mint ál­ta­lá­ban azok­nál, aki­ken nincs fe­les­le­ges hús, Vaughan­nak az ar­cán lát­szott a súly­vesz­te­ség. A sze­me be­esett, és El­len úgy lát­ta, vi­lá­go­sabb a szo­kott­nál – egé­szen sa­vó­szür­ke volt. A bőre is szür­ké­nek tűnt, és pety­hüd­ten ló­gott az arc­csont­ján. A szá­ja ned­ves volt, és per­cen­ként nya­lo­gat­ta.

El­len za­var­ba jött, hogy így bá­mul­ja, le­sü­töt­te a sze­mét, és meg­szó­lalt: – Larry. Hel­lo.

– Hel­lo, El­len. Be­néz­tem, hogy… – Vaughan hát­rált né­hány lé­pést, és be­le­sett a nap­pa­li­ba. – Min­de­nek­előtt, nem kap­hat­nék va­la­mi italt?

– De­hogy­is­nem. Tud­ja, hol van. Ne ha­ra­gud­jon, hogy nem szol­gá­lom ki, de csu­pa hús­lé a ke­zem.

– Ne bu­tás­kod­jon. El­bol­do­gu­lok ma­gam. – Vaughan ki­nyi­tot­ta a fa­li­szek­rényt, ahol az ita­lo­kat tar­tot­ták, ki­vett egy üve­get, és töl­tött ma­gá­nak egy tele po­hár gint. – Ahogy kezd­tem mon­da­ni, be­néz­tem, hogy el­bú­csúz­zam.

El­len ab­ba­hagy­ta a csir­ke­da­ra­bok to­lo­ga­tá­sát a ser­pe­nyő­ben, és fel­né­zett.

– El­uta­zik? Mennyi idő­re?

– Nem tu­dom. Le­het, hogy vég­leg. Nem ma­radt itt szá­mom­ra sem­mi.

– És az üz­let?

– An­nak vége. Vagy nem­so­ká­ra vége lesz.

– Hogy­hogy vége? Egy üz­let­nek nem lesz vége csak úgy.

– Nem, de már nem lesz az enyém. Ami ke­vés meg­ma­radt, az a… part­ne­re­i­mé lesz. – Szin­te ki­köp­te a szót, és utá­na, mint­ha csak ki akar­ná öb­lí­te­ni a szá­já­ból a kel­le­met­len utó­ízt, na­gyot kor­tyolt a gin­ből. – El­me­sél­te Mar­tin a be­szél­ge­té­sün­ket?

– Igen. – El­len a ser­pe­nyő­be bá­mult, és a csir­két ta­szi­gál­ta.

– Gon­do­lom, most már nincs va­la­mi nagy vé­le­mé­nye ró­lam.

– Nem az én dol­gom meg­ítél­ni ma­gát, Larry.

– So­ha­sem akar­tam ár­ta­ni sen­ki­nek. Re­mé­lem, el­hi­szi ne­kem.

– El­hi­szem. Ele­a­nor mennyit tud?

– Sem­mit, sze­gény­kém. Meg aka­rom kí­mél­ni, ha le­het. Rész­ben ezért is aka­rok el­köl­töz­ni. Sze­ret en­gem, és nem vol­nék ké­pes meg­fosz­ta­ni et­től a sze­re­tet­től… egyi­kün­ket sem. – Vaughan ne­ki­tá­masz­ko­dott a mo­so­ga­tó­nak. – Tud­ja, mit? Néha azon gon­dol­ko­zom, és az évek so­rán több­ször gon­dol­tam erre, hogy mi­lyen nagy­sze­rű pár let­tünk vol­na maga meg én.

El­len el­vö­rö­sö­dött.

– Hogy érti?

– Maga jó csa­lád­ból való. Is­me­ri az összes em­bert, akik­nek az is­me­ret­sé­gét ne­kem úgy kel­lett ki­har­col­nom, össze­il­let­tünk vol­na, és il­let­tünk vol­na Amity­be. Maga szép és jó és erős. Iga­zi kincs lett vol­na szá­mom­ra. Olyan éle­tet biz­to­sít­hat­tam vol­na ma­gá­nak, ami­lyet csak akart vol­na.

El­len mo­soly­gott.

– Nem va­gyok olyan erős, mint gon­dol­ja, Larry. Nem tu­dom, mi­fé­le… kincs le­het­tem vol­na.

– Ne ki­seb­bít­se ma­gát. Csak azt re­mé­lem, Mar­tin meg­be­csü­li, mi­cso­da ér­ték van a bir­to­ká­ban. – Vaughan ki­ürí­tet­te a po­ha­rát, és a mo­so­ga­tó­ba tet­te. – Akár­hogy is tör­tént, kár ál­mo­doz­ni. – Ke­resz­tül­ment a kony­hán, meg­érin­tet­te El­len vál­lát, és meg­csó­kol­ta a feje búb­ját. – Is­ten vele, ked­ves – mond­ta. – Gon­dol­jon rám néha-néha.

El­len rá­né­zett.

– Meg­ígé­rem. – Meg­csó­kol­ta az ar­cát. – Hová ké­szül?

– Nem tu­dom. Ta­lán Ver­mont­ba vagy New Hamps­hire-be. Eset­leg tel­ket árul­hat­nék a sí­e­lők­nek. Ki tud­ja? Ta­lán még ma­gam is meg­ta­nu­lok sí­el­ni.

– Ele­a­nor tud­ja már?

– Mond­tam neki, hogy eset­leg el­köl­tö­zünk. Csak mo­soly­gott, és azt mond­ta: “Ahogy te aka­rod.“

– Ha­ma­ro­san in­dul­nak?

– Amint meg tu­dom be­szél­ni az ügy­vé­de­im­mel a tar­to­zá­sa­i­mat.

– Küld­jön leg­alább egy la­pot, hogy tud­juk, mer­re van.

– Meg­ígé­rem. Is­ten vele. – Vaughan ki­ment a kony­há­ból, El­len hal­lot­ta, hogy a kül­ső ajtó be­csu­kó­dik mö­göt­te.

Mi­után meg­va­cso­ráz­tat­ta a gye­re­ke­ket, El­len fel­ment a há­ló­szo­bá­ba, és le­ült az ágyá­ra. “Ami­lyen éle­tet csak akart vol­na“, mond­ta Vaughan. Mi­fé­le lett vol­na az élet Larry Vaughan­nal? Pénz lett vol­na, és el­is­me­rés is. Soha nem vá­gyó­dott vol­na a lány­ko­ri éle­te után, hi­szen so­sem ért vol­na vé­get. Nem kel­lett vol­na az ön­bi­za­lom meg­újí­tá­sá­ért, nő­i­es­sé­gé­nek meg­erő­sí­té­sé­ért só­vá­rog­nia, nem lett vol­na szük­ség az ilyen Hoo­per-féle flör­tök­re. De még­sem. Le­het, hogy az una­lom vit­te vol­na rá, mint annyi nőt, akik Amity­ben töl­töt­ték a hét­köz­na­po­kat, míg a fér­jük New York­ban volt. Larry Vaughan­nal az élet ki­hí­vás lett vol­na, ol­csó elég­té­te­lek­kel teli élet. Mi­köz­ben azon me­ren­gett, amit Vaughan mon­dott, kezd­te fel­is­mer­ni, mi­lyen gaz­dag is az éle­te; hogy Brody­val való kap­cso­la­ta sok­kal­ta töb­bet nyújt, mint amit egy Larry Vaughan va­la­ha is ké­pes len­ne át­érez­ni: a ki­csi­nyes vi­ták és apró győ­zel­mek öt­vö­ze­te együtt va­la­mi olyas­mi­vé adó­dott össze, ami kö­zel állt a bol­dog­ság­hoz. És ahogy erő­sö­dött ben­ne a fel­is­me­rés, úgy kö­vet­te a meg­bá­nás, ami­ért ilyen ké­sőn döb­bent rá, hogy mi­lyen sok időt és ér­zést pa­za­rolt a ka­pasz­ko­dás­ra. Hir­te­len fé­lel­met ér­zett – fé­lel­met, hogy ta­lán túl ké­sőn vált fel­nőt­té, hogy va­la­mi tör­tén­het Brody­val, mi­előtt meg­íz­lel­het­né a fel­is­me­rés örö­mét. Az órá­já­ra né­zett: hat-húsz. Már itt­hon kéne len­nie. Va­la­mi tör­tént vele, gon­dol­ta. Is­te­nem, csak őt ne…

Hal­lot­ta, hogy nyí­lik az ajtó oda­lenn. Fel­ug­rott az ágy­ról, le­ro­hant a lép­cső­kön a hall­ba. Brody nya­ka köré fon­ta a kar­ját, és ke­mé­nyen szá­jon csó­kol­ta.

– Hűha – mond­ta Brody, mi­kor El­len vég­re el­en­ged­te. – Ez az­tán üd­vöz­lés.