26.

Be­men­tem a fo­ga­dó­szo­bá­ba. Ki­hú­zo­gat­tam a fi­ó­ko­kat, ren­ge­teg fe­hér­ne­mű volt ben­nük, az egyes da­ra­bok min­den­fé­le kép­ze­te­ket éb­resz­tet­tek ben­nem. írá­sos anya­got, né­hány hi­va­ta­los pa­pí­ron kí­vül, nem ta­lál­tam. Úgy lát­szik, a sze­rel­mi le­ve­le­zé­sét sem őriz­te meg. Vissza­men­tem az elő­szo­bá­ba, ott volt a gard­rób­szek­rény. Szó­ra­ko­zot­tan vé­gig­si­mí­tot­tam a ru­há­it, és meg­pró­bál­tam el­kép­zel­ni ben­nük a gaz­dá­ju­kat. Min­den da­rab ki­vá­ló mi­nő­sé­gű volt, és tö­ké­le­tes íz­lés­ről ta­nús­ko­dott. Vé­gül egy olyan öl­tö­zet öt­lött a sze­mem­be, amely egé­szen le­kö­töt­te a fi­gyel­me­met. Egy ezüst­szí­nű nad­rág­kosz­tüm.

Óva­to­san a ka­rom­ra vet­tem, és be­vit­tem a fo­ga­dó­szo­bá­ba. Rá­tet­tem a fo­tel­re, vé­gig­ku­tat­tam a zse­be­it. Csak egy zseb­ken­dőt ta­lál­tam.

Ott áll­tam a kosz­tüm fö­lött, és gon­dol­koz­tam. Gon­do­la­ta­im­ból he­ves csen­ge­tés ra­ga­dott ki. Elő­vet­tem a re­vol­ve­re­met, és ki­nyi­tot­tam az aj­tót. Ka­marýt állt előt­tem.

– Nem vár­tam ilyen ko­rán – mond­tam, és igye­kez­tem fel­tű­nés nél­kül zseb­re ten­ni a re­vol­vert. Az­tán si­et­ve be­ve­zet­tem a szo­bá­ba, mert na­gyon kí­ván­csi vol­tam, mit vég­zett a nya­ra­ló­ban.

– Min­dent el­mu­lasz­tot­tunk, amit csak el­mu­laszt­hat­tunk, és most már so­ha­sem ér­jük utol ma­gun­kat. Mi­helyt meg­ér­ke­zett a ház­ba, azon­nal vil­lanyt gyúj­tott az eme­le­ten, az­tán a sö­tét lép­csőn le­ment a föld­szint­re, és ki­ug­rott az ab­la­kon. Át­má­szott a sza­ka­dék fö­löt­ti ke­rí­té­sen; az­zal, hogy könnyen le­zu­han­hat, nyil­ván nem tö­rő­dött. Sen­ki se hal­lott sem­mit, mert, amint tud­ja, ott elég han­go­san zúg a fo­lyó, de ő még be­kap­csol­ta a mag­ne­to­font is, hogy a ma­nő­vert tel­jes biz­ton­ság­ban hajt­has­sa vég­re. A mag­ne­to­fon mű­köd­te­té­se iga­zán föl­tűn­he­tett vol­na ne­künk. Mi­kor át­ju­tott a ke­rí­té­sen, meg­ke­rül­te a há­zat, be­ment az er­dő­be, és ott ta­lál­ko­zott va­la­ki­vel. A ku­tya egé­szen az au­tó­útig ve­ze­tett ben­nün­ket, ott per­sze már el­vesz­tet­te a nyo­mot. Több mint va­ló­szí­nű, hogy az út kö­ze­lé­ben egy mo­tor­ke­rék­pár volt el­rejt­ve. Az em­be­re­ink most Hrá­dek­ben nyo­moz­nak, hát­ha va­la­ki lát­ta a mo­tort. A ta­lál­ko­zás után, ugyan­azon a mó­don, ahogy ki­ju­tott, vissza­ment a ház­ba, várt egy ki­csit, hogy mi is vár­junk, az­tán be­ült az au­tó­já­ba, és el­in­dult. A töb­bit már tud­ja. Bro­uček oda­lent el­mond­ta ne­kem az egé­szet. Egy pil­la­na­tig sem ké­tel­ke­dik ben­ne, hogy ön-gyil­kos­ság tör­tént.

Annyi biz­tos, hogy nem volt min­den­na­pi nő. Nem­csak a szép­sé­ge mi­att, egyéb­ként sem. Ami­kor ott áll­tam a mel­lett a drót­ke­rí­tés mel­lett, ma­gam­ban ka­la­pot emel­tem előt­te. A ke­rí­tés sar­ka pon­to­san a sza­ka­dék szé­lé­re esik. Ami­kor át­má­szott, meg kel­lett fo­góz­kod­nia a vas­osz­lop­ban, és a sza­ka­dék fö­lött át kel­lett len­dül­nie a má­sik ol­dal­ra, te­hát egy-két má­sod­per­cig a le­ve­gő­ben ló­gott. Eh­hez el­ső­sor­ban bá­tor­ság kell, má­sod­sor­ban ügyes­ség és ru­gal­mas­ság. Utá­na­csi­nál­tam, és el­áru­lom ma­gá­nak, hogy nem volt könnyű. És ő ezt két­szer csi­nál­ta meg még­pe­dig csak­nem tel­jes sö­tét­ség­ben, hi­szen csak az eme­le­ti ab­lak­ból jövő fény vi­lá­gí­tott egy ki­csit.

Túl­járt az eszün­kön. Tud­ta, hogy ezt az utat nem vesszük szá­mí­tás­ba, mert nem hisszük, hogy va­la­ki ilyen könnyen koc­káz­tat­ni mer­né az éle­tét. Az em­be­re­ink mind a má­sik ol­da­lon vol­tak. Azt az ab­la­kot tény­leg nem vet­tük fi­gye­lem­be, s en­nek ki­zá­ró­lag az előbb em­lí­tett lé­lek­ta­ni oka volt. Azt az utat már ak­kor is ki­zár­tuk a me­ne­kü­lé­si le­he­tő­sé­gek kö­zül, ami­kor Bro­do­vá ha­lá­lá­nak kö­rül­mé­nye­it vizs­gál­tuk. Per­sze ab­ban az is sze­re­pet ját­szott, hogy az ab­lak be volt csuk­va, és még a zsa­lu­gá­ter is le volt ereszt­ve raj­ta. És még egy do­log, ami­re ak­kor nem gon­dol­tunk: Ali­ce még­is­csak az em­be­rek sze­me előtt volt, nem ve­het­te olyan könnyen igény­be az ab­la­kot. Štýrs­kát eset­leg va­la­mi zö­rej el­árul­hat­ta vol­na, azért kap­csol­ta be a mag­ne­to­font. Szó­val ügyes nő volt, az biz­tos.

– Maga mi­óta van itt? Re­mé­lem sen­ki se előz­te meg?

– Majd­nem biz­tos, hogy nem. Nem le­he­tett rá ide­je. És koc­ká­za­tos do­log is lett vol­na. Néz­zen ide. Ezt a ha­mu­tar­tót Štýrs­ká ko­csi­já­ban ta­lál­tuk. Nyil­ván ala­po­san meg­mos­ták, alig­ha ta­lá­lunk raj­ta va­la­mit, de az két­ség­te­len, hogy pon­to­san ugyan­olyan, mint ami­lye­ne­ket a nya­ra­ló két ki­sebb eme­le­ti szo­bá­já­ban lát­tunk. Az au­tót kü­lön­ben nem ku­tat­tam át ala­po­sab­ban, re­mé­lem, hogy a for­gal­mi­ak min­dent meg­néz­nek.

– Ezen a té­ren nyu­godt le­het, reg­gel­re meg­ka­pom a je­len­tést.

Ka­marýt föl­fi­gyelt a fo­te­len fek­vő ezüst­szí­nű nad­rág­kosz­tüm­re. – Hát ez a maga zsák­má­nya!

– Ő is át­ku­tat­ta és csa­ló­dot­tan kér­dez­te: – Sem­mi más nem volt ben­ne?

– Mi, fér­fi­ak azt hisszük, hogy a nők ugyan­annyi fö­lös­le­ges ka­ca­tot hor­da­nak a zse­bük­ben, mint mi. Pe­dig nem hor­da­nak, és egy ilyen kosz­tüm­nad­rág­ban, ami tu­laj­don­kép­pen nem is nad­rág, vég­képp nem hord­hat­nak.

– Ezt na­gyon meg­győ­ző­en mond­ja, de ha jól em­lék­szem, az én He­le­na hú­gom­nak min­dig több ka­cat volt a zse­bé­ben, mint az enyém­ben, és azt sem hi­szem, hogy mos­ta­ná­ban ke­ve­sebb len­ne, de ezt ma­gá­nak job­ban kel­le­ne tud­nia.

– Saj­nos, sem­mit se tu­dok He­le­na nad­rág­ja­i­ról és zse­be­i­ről, de azt tu­dom, hogy ez itt egy ele­gáns nad­rág, amit tár­sa­ság­ban vi­sel­nek, és még ez a zseb­ken­dő is meg­bon­tot­ta a vo­na­la­it, úgy­hogy tu­laj­don­kép­pen még sok is volt ben­ne. A fél­té­keny fér­fi­ak min­dig a nők ri­di­kül­jé­ben ku­tat­nak, nem a zse­bük­ben.

– Ta­lált ri­di­kült is?

– Ed­dig még nem, de nem is volt még időm ke­res­ni. Azt, ame­lyik a ko­csi­ban volt, nem néz­tem meg. Štýrs­ká, sze­gény, nem nyúj­tott szép lát­ványt ab­ban az ál­la­pot­ban, és si­et­tem is, hogy mi­nél előbb itt le­hes­sek.

Ri­di­kült az­tán ta­lál­tunk ele­get, Štýrs­ká min­den­nel jól föl volt sze­rel­ve. És az egyik ri­di­kül mel­lett ta­lál­tunk egy kül­föl­di gyárt­má­nyú kis mag­ne­to­font is.

– De sok pén­ze volt en­nek a nő­nek – je­gyez­te meg Ka­marýt –, ami a nya­ra­ló­ban van, az is ilyen. Ar­ról ját­szot­ta ne­künk ma este a böl­cső­dalt.

Be­kap­csol­tam a ké­szü­lé­ket, a sza­la­gon beat­ze­ne volt. – Hát ez nem ér­de­kes – je­gyez­tem meg men­te­ge­tőz­ve.

– Le­het, hogy a zene nem – mond­ta el­gon­dol­koz­va Ka­marýt –, de a mag­ne­to­fon és hoz­zá ez a ri­di­kül – ke­zé­be vet­te, az volt a leg­na­gyobb a tás­kák kö­zül –, az na­gyon is ér­de­kes. Ali­ce Bro­do­vá fe­jén ak­kor este ezüst haj­há­ló volt, a ke­zé­ben tás­ka. A há­lót meg­ta­lál­tuk, és most itt van a tás­ka is. Ha a mag­ne­to­font be­tesszük a tás­ká­ba – be­tet­te –, ak­kor a tás­ka funk­ci­ó­ja egé­szen vi­lá­gos. Ha nem húzzuk be egé­szen a cip­zá­rat, ak­kor a hang­fel­vé­tel mi­nő­sé­ge ki­fo­gás­ta­lan lesz.

– Igen, és a sza­lag­ról beat­ze­ne szól.

– Nem biz­tos, hogy min­dig beat – je­gyez­te meg so­kat ígé­rő­én és re­mény­ked­ve Ka­marýt.

– Az igaz. Le­het, hogy a vál­to­za­tos­ság ked­vé­ért néha Strauss-ke­rin­gők – mond­tam tisz­te­let­le­nül.

Ka­marýt egy só­haj­tás­sal je­lez­te, hogy re­mény­te­len eset va­gyok, és to­vább fog­la­la­tos­ko­dott a ri­di­kül­lel meg a mag­ne­to­fon­nal.

– Vi­gyáz­zon, raj­ta lesz­nek az ujj­le­nyo­ma­tai, még gya­nú­ba ke­rül – fi­gyel­mez­tet­tem. Még csak el se mo­so­lyo­dott.

Egy fény­kép­al­bum ke­rült sor­ra. Ki­nyi­tot­tam, és ami­kor meg­lát­tam a ké­pe­ket, han­go­san el­mél­ked­ni kezd­tem: – Min­den szép nő­ért kár. A sta­tisz­ti­kák sze­rint túl sok nő van a vi­lá­gon, és sen­ki se tud­ja, hogy le­het ezen se­gí­te­ni. De szép nők­ből nincs, nem volt és so­ha­se lesz túl sok… néz­ze, ez itt az any­ja… nem is olyan öreg még… és ez a ha­son­ló­ság…! Fi­a­tal ko­rá­ban ugyan­olyan szép le­he­tett, mint a lá­nya. Én nem me­gyek el hoz­zá be­je­len­te­ni a dol­got. Nem elég erő­sek az ide­ge­im…

A fény­kép­ről egy húsz év­vel idő­sebb Ja­ro­sla­va Štýrs­ká né­zett vissza rám, de az a húsz év nem sok kárt tett a szép­sé­gé­ben.

Ka­marýt meg­néz­te a ké­pet. – Én is ir­tó­zom az ilyen be­je­len­té­sek­től – mond­ta csen­de­sen.

Meg­for­dul­tam, hogy ne lás­son az ar­com­ba. Hir­te­len úgy lát­tam Štýrs­kát ma­gam előtt, mint egy olyan fény­ké­pen, amely­re vé­let­le­nül két fel­vé­tel ke­rült. Lát­tam, amint itt ül ve­lem szem­ben a szo­bá­ban, a sze­me lá­zas, de egész lé­nye élet­erőt su­gá­roz, és e mö­gött a kép mö­gött ott volt a má­sik, a szét­ron­csolt au­tó­ban fek­vő ha­lott test, és az üres, üve­ges sze­mek.

Újabb le­let­re buk­kan­tam. – Azt mond­ta – szó­lal­tam meg –, hogy meg­ta­lál­tuk a haj­há­lót. A haj­há­lók sza­po­rod­nak. Tes­sék, adok még egyet.

Ka­marýt nem le­pő­dött meg. – Na­gyon jó, hogy meg­ta­lál­ta, már hi­ány­zott ne­kem.

Ki­nyi­tot­tuk a há­ló­szo­ba­aj­tót, és a kü­szö­bön meg­tor­pan­tunk. Az ágyon egy baba fe­küdt, pon­to­san ugyan­olyan, ami­lyet a Sáz­ava part­ján ta­lál­tunk szétzú­zott arc­cal. Oda­men­tünk, fel­vet­tük. A há­tán cip­zár volt, föl­nyi­tot­tuk. Mé­lyen a baba tes­té­nek üre­ge­i­be pré­sel­ve há­rom kis mag­nó­te­kercs bújt meg.

– Ezek a sza­la­gok nem beat­et fog­nak ját­sza­ni, de ke­rin­gőt sem. – Ka­marýt alig tud­ta lep­lez­ni az iz­ga­tott­sá­gát. Be­fűz­te az egyik sza­la­got a mag­ne­to­fon­ba, és be­kap­csol­ta a ké­szü­lé­ket.

Csak­nem egy óra hosszat hall­gat­tuk Ali­ce Bro­do­vá és sze­re­tői hang­ját. A vé­gén hal­la­ni le­he­tett, ahogy Štýrs­kát hív­ja. És vég­re meg­hall­gat­hat­tuk azt is, amit mind­annyi­an szó­nok­lat­nak vagy be­széd­nek mond­tak. Egyéb nem volt a sza­la­go­kon.

– No, ez is meg­volt. És vég­ered­mény­ben ott va­gyunk, ahol vol­tunk. Štýrs­ká meg­öl­te ma­gát, és most már azt se tud­juk meg, mi­ért ve­ze­tett ben­nün­ket ma este az or­runk­nál fog­va. De en­nél is rosszabb, hogy amit tu­dunk, azt se tud­juk bi­zo­nyí­ta­ni.

Úgy érez­tük, hogy túl me­leg van a la­kás­ban. Ka­marýt ki­nyi­tot­ta a nap­pa­li szo­ba ab­la­ka­it. Meg­pró­bál­tunk erő­re kap­ni. Az el­múlt na­pok fá­rad­sá­ga le­üle­pe­dett a csont­ja­ink­ban és az iz­ma­ink­ban. Be­men­tünk a für­dő­szo­bá­ba, hi­deg víz­zel mos­tuk az ar­cun­kat, és igye­kez­tünk el­tit­kol­ni egy­más előtt ked­vet­len­sé­gün­ket és csa­ló­dott­sá­gun­kat. De egyi­künk sem akart ha­za­men­ni, az ideg­fe­szült­ség dol­go­zott ben­nünk, el akar­tunk érni va­la­mit. Vissza sze­ret­tem vol­na men­ni ah­hoz a sza­ka­dék­hoz, ahol az au­tó­roncs fe­küdt, föl­éb­resz­te­ni Ja­ro­sla­va Štýrs­kát, és új­ra­kez­de­ni az egé­szet.

– Új­ra­kezd­jük – szó­lalt meg Ka­marýt fá­rad­tan, de ha­tá­ro­zot­tan, és én egyet­ér­tet­tem vele. Nem is te­het­tünk egye­bet, ha nem akar­tunk megint kör­be-kör­be fo­rog­ni, és újra meg újra el­kö­vet­ni ugyan­azt a hi­bát, anél­kül hogy tud­nánk, hol és mi­kor kö­vet­jük el.

De Ka­marýt más­képp gon­dol­ta a dol­got. Nem akar­ta re­konst­ru­ál­ni a tör­tén­te­ket, ha­nem csak át­te­kin­te­ni a to­váb­bi le­he­tő­sé­ge­ket, mert még min­dig nem adta meg ma­gát.

Haj­na­li há­rom óra­kor, kü­lö­nö­sen egy olyan nap után, ami­lyet mi át­él­tünk, ne­he­zen szü­let­nek új gon­do­la­tok az em­ber agyá­ban. Két órán ke­resz­tül la­tol­gat­tuk az es­he­tő­sé­ge­ket, vissza-vissza­tér­tünk egy-egy tény­re, újra meg­hall­gat­tuk a mag­nó­fel­vé­te­le­ket, de nem ju­tot­tunk sem­mi­re.

Ka­marýt­nak vég­re tá­madt egy öt­le­te: – Em­lék­szik rá, mi­lyen iz­ga­lom fo­gott el ben­nün­ket, ami­kor elő­ször hall­gat­tuk a mag­nó­te­ker­cse­ket? Pe­dig min­ket, sze­mély sze­rint, iga­zán nem érin­te­nek. Sen­ki se tud­ja, hogy a ke­zünk­ben van­nak. Le játsszuk ne­kik őket. Utá­na nem fog­nak tud­ni töb­bé egy­más­ra néz­ni. De ez nem olyan fon­tos. A fon­tos az, hogy a mi em­be­rünk ide­gei ta­lán föl­mond­ják a szol­gá­la­tot, és ak­kor le­csap­ha­tunk rá. Ha nem, ak­kor el­vesz­tet­tük a játsz­mát, de ő leg­alább egy éle­ten ke­resz­tül em­lé­kez­ni fog erre a szín­ház­ra.

Bro­uček rossz­ked­vű volt. – Mit csi­nál­tak ennyi ide­ig? Még le se fe­küd­tem ma, és már itt a pa­rancs, hogy dél­után öt­kor men­jek el ma­gá­ért. Mi­ért nem tud­nak meg­nyu­god­ni, mi­kor már úgy­is vége min­den­nek?

– Soha sem­mi­nek nincs vége, Bro­uček. És ha van, ak­kor az va­la­mi új­nak a kez­de­te.

– Én meg a maga fi­lo­zó­fi­á­ja mi­att so­ha­se al­ha­tom ki ma­gam. És ma­gá­nak is alud­nia kel­le­ne néha. Nor­má­li­sabb len­ne utá­na – mond­ta tisz­te­let­le­nül, de iga­za volt.

Meg­fo­gad­tam a ta­ná­csát, és egész dél­előtt alud­tam. Ebéd­hez sem volt ked­vem föl­kel­ni. De öt­kor már ké­szen áll­tam arra, hogy Ka­marýt­tal együtt el­játsszuk Ali­ce Bro­do­vá éle­té­nek utol­só fe­je­ze­tét.