24.

A fo­ga­dó­szo­bá­ban két­sze­mé­lyes hi­deg va­cso­rá­ra volt te­rít­ve. Štýrs­ká ész­re­vet­te a meg­le­pe­té­se­met, és meg­szó­lalt: – Cso­dál­ko­zik? Hi­szen mond­tam, hogy na­pok óta vá­rom, és nem be­szél­tem a le­ve­gő­be. – Még mo­soly­gott is.

– Ha­csak nem té­veszt össze Sva­rovs­ky­val, Ko­ran­nál, Sych­rá­val, Ka­rá­sek­kel vagy Sirŭček­kel, hogy csak a leg­fon­to­sab­ba­kat em­lít­sem – sza­ladt ki a szá­mon tel­je­sen fö­lös­le­ge­sen.

– Az én sze­re­tő­im­ként so­rol­ta föl őket vagy Ali­ce sze­re­tő­i­ként?

Min­den elő­ze­tes kér­dés nél­kül ko­nya­kot töl­tött. Em­lé­ke­zett rá, hogy azt sze­re­tem.

– Nem az ön sze­re­tő­i­ként, per­sze Jirí Sva­rovs­kyt ki­vé­ve. Nem hi­szem, hogy sze­ret­né az ura­sá­gok­tól le­ve­tett hol­mit.

Le­ült ve­lem szem­ben egy fo­tel­be, és ösz­tö­nös él­ve­zet­tel fész­kel­te be ma­gát a leg­ké­nyel­me­sebb hely­re. Nyil­ván mé­lyen és ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en élt át min­dent. Ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, ál­mo­doz­va né­zett az el­szál­ló füst után, és meg­je­gyez­te: – Mit tud­ja azt maga, mi­lyen ura­sá­gok­tól le­ve­tett hol­mi ma­radt rám Ali­ce után…

– Va­ló­ban nem tu­dom – is­mer­tem el –, azért va­gyok itt.

Át­ve­tet­te egyik lá­bát a má­si­kon, és tel­jes kö­zönnyel fo­gad­ta tér­dé­re sze­ge­ző­dő el­bű­völt te­kin­te­te­met.

– Vár­tam ma­gát, és most itt van. Nem is tör­tén­he­tett más­képp. Tu­dom, hogy nem zsák­mányt lát ben­nem. Ma­guk nem va­dász­nak zsák­mány­ra. A zsák­mány ön­ként sza­lad a ke­zük közé. Va­la­mi vé­let­len­nel kez­dő­dik a do­log, és mi­nél több vé­let­len­re buk­kan­nak út­juk­ban, an­nál gyor­sab­ban fű­zik őket össze sors­sá. Önök­kel min­dig va­la­mi­fé­le vég kez­dő­dik el, pe­dig ta­lán nem is akar­ják.

Di­a­dal­ma­san mo­soly­gott, noha a fo­ga­dó­szo­ba éle­sebb vi­lá­gí­tá­sá­ban ész­re­vet­tem a sze­mén a bel­ső láz csil­lo­gá­sát. Rosszabb hely­zet­be ke­rül­tem, mint ami­lyet vár­tam. Štýrs­ká olyan nő volt, akit tisz­tel­ni is és gyű­löl­ni is le­he­tett egy­szer­re.

– Nos, kér­dez­zen. Kí­ván­csi va­gyok, el­ta­lál­tam-e lá­to­ga­tá­sa cél­ját.

Nem volt ked­vem meg­kez­de­ni a kér­de­zős­kö­dést, hall­gat­tam, és szét­néz­tem a szo­bá­ban. Meg­pró­bál­tam olyan té­mát ta­lál­ni, ami nem ve­ze­tett vol­na azon­na­li össze­üt­kö­zés­re.

– Tet­szik ma­gá­nak az ott­ho­nom, vagy rö­vi­dí­tett ház­ku­ta­tást vé­gez? – gú­nyo­ló­dott ész­re­vé­ve té­to­vá­zá­so­mat.

– Igyek­szem meg­ér­te­ni önt, és eh­hez is­mer­nem kell azt a szű­kebb vi­lá­got, amely­ben él.

– Meg­ér­te­ni? De hisz ez nem tar­to­zik a fel­adat­kö­ré­be. Hely­te­len igét vá­lasz­tott. Meg­fog­ni, ezt akar­ta mon­da­ni, ugye? A far­kas­nak nem kell meg­ér­te­nie a nyu­lat, elég, ha tud­ja, hova jár enni, hol a vac­ka, és mi­lyen gyor­san tud fut­ni. A va­dász csak annyi­ra akar­ja meg­ér­te­ni le­en­dő zsák­má­nyát, amennyi­re ez a va­dá­szat si­ke­ré­hez szük­sé­ges. Meg­ér­te­ni en­gem! Ne ne­vet­tes­se ki ma­gát. Ta­lán meg­ál­la­pí­ta­ni, mer­re me­ne­kül­he­tek, és me­lyik kőbe bot­lom bele me­ne­kü­lés köz­ben!

Ke­se­rű­en, szo­mo­rú­an és gyű­löl­köd­ve fűz­te egy­más­ba a sza­va­kat és a mon­da­to­kat. Elég jól lát­ta a dol­got, alig­ha­nem azért, mert ő is ilyen ér­te­lem­ben akar­ta meg­ér­te­ni dok­tor Blo­chot, Sych­rát, Ro­zen­kran­cot és – amíg nem for­dult a koc­ka – Kor­ant.

– De hi­szen maga mond­ta az előbb, hogy nem va­dá­szunk zsák­mány­ra. Egyéb­ként én más­képp kép­ze­lem el a ma­gam zsák­má­nyát.

– Úgy ját­szik a sza­vak­kal, mint a ping­pong-lab­dá­val – ra­gasz­ko­dott a té­má­hoz –, és ügye­sen lep­le­zi cse­le­ke­de­tei ér­tel­mét. De az egész­ben az a leg­rosszabb, hogy amit mond, azt ön­ma­gá­val is el akar­ja hi­tet­ni. Per­sze peche van, mert ami­kor már va­ló­ban hin­ni kez­di, amit mond, a sza­vak és sza­vacs­kák bu­bo­ré­ka a de­ma­gó­gi­á­tól nőni kezd, egy­re job­ban nő, egy­re vé­ko­nyabb lesz a héja, és a vé­gén el­pat­tan, az­tán kez­dő­dik elöl­ről az egész.

A sze­me ra­gyo­gott, égett, a szem­hé­ja vö­rö­söd­ni kez­dett. Nem az a faj­ta bá­tor­ság volt ben­ne, mint az ül­dö­zött vad­ban, ha­nem át­gon­dolt és fö­lé­nyes el­szánt­ság. Ta­lán Ali­ce Bro­do­vá is ilyen arc­cal és ilyen ki­fe­je­zé­se­ket hasz­nál­va mond­ta el be­szé­dét a maga Utol­só Va­cso­rá­ján.

– Ön el­is­me­rés­re mél­tó­an őszin­te, ami nagy rit­ka­ság. Tel­jes mez­te­len­sé­gük­ben tár­ja elém a gon­do­la­ta­it. Meg­hall­ga­tom, rend­ben van, de nem sza­bad itt meg­re­ked­nem. Azt is el­hi­szem, hogy nem ját­szik ve­lem olyan já­té­kot, mint a fo­goly­ma­dár, amely ül­dö­ző­je fi­gyel­mét el akar­ja te­rel­ni fész­ké­től. Nem va­gyok sem min­den­tu­dó, sem úgy­ne­ve­zett nagy fej, de már el­ér­tem azt a kort, ami­kor az em­ber meg­ér­zi, mi­kor akar­ják meg­té­vesz­te­ni.

Új­ból töl­tött ma­gá­nak, az­tán ügye­sen, könnye­dén ne­kem is. Enni alig et­tünk va­la­mit.

– Hát ak­kor kezd­je el a kér­dé­se­it. Amennyi­re le­het, iga­zat fo­gok mon­da­ni, nem aka­rom meg­ne­he­zí­te­ni a mun­ká­ját.

Ki­it­tam a ko­nya­ko­mat, hir­te­len úgy érez­tem, hogy tö­ké­le­te­sen mind­egy, jó­zan ma­ra­dok-e, vagy a sár­ga föl­dig le­iszom ma­gam. A drá­ma sze­rep­lői el­in­dul­tak a vég­ki­fej­let felé, és most már nél­kü­lem is cél­ba ér­nek. Ün­ne­pel­ni per­sze nem volt mit, ez az eset nem tar­to­zott a leg­sze­ren­csé­seb­bek közé.

– Min­de­nek­előtt azt sze­ret­ném tud­ni, be­avat­ta-e önt Ali­ce a ter­vé­be, ami­kor köl­csön­kér­te a nya­ra­lót.

– Néz­ze, én már meg­szok­tam, hogy Ali­ce­nek időn­ként fur­csa öt­le­tei tá­mad­nak, de el­is­me­rem, hogy ez­út­tal meg­le­pett a do­log. Nem maga az, hogy igény­be akar­ja ven­ni a há­zat, ha­nem a han­gu­la­ta és ké­ré­sé­nek in­do­ko­lá­sa. Szin­te su­gár­zott be­lő­le az ener­gia, a ha­tá­ro­zott­ság, a cse­lek­vés iz­gal­ma. El­mond­ta, hogy meg akar­ja hív­ni a volt sze­re­tő­it, és ala­po­san ki­bab­rál ve­lük. Gyű­lö­li őket, ha nem gyű­löl­né, ak­kor foly­ton sír­nia kel­le­ne, ha rá­juk gon­dol. Én ezt na­gyon is meg­ér­tet­tem. Nem hi­szem, hogy vol­na olyan nő, aki ne akar­na ki­bab­rál­ni azok­kal, akik va­la­mi­kor azt ígér­ték, hogy el­ve­szik fe­le­sé­gül, az­tán gyá­ván meg­fu­ta­mod­tak.

– Mond­ta ön­nek, hogy ön­gyil­kos­sá­got akar el­kö­vet­ni?

– Nem, ezt nem mond­ta. Ha mond­ta vol­na, nem ad­tam, nem is ad­hat­tam vol­na neki köl­csön a há­zat. – Föl­haj­tot­ta a ko­nya­kot, és az üres po­ha­rat a két te­nye­re közé szo­rí­tot­ta. Kí­ván­csi vol­tam, mi­kor re­ped meg az üveg.

– De hi­szen nem is akart ön­gyil­kos­sá­got el­kö­vet­ni – szó­lalt meg újra. – Nem azért ment oda.

– Gon­dol­ja?

– Tu­dom. Azért ment oda, hogy bosszút áll­jon a sze­re­tő­in.

– De az ön­gyil­kos­ság a bosszú tar­to­zé­ka is le­he­tett.

– Az igaz. Csak­hogy Ali­ce nem csu­pán azt akar­ta el­ér­ni bosszú­ból, hogy a sze­re­tő­it rend­őr­sé­gi vizs­gá­lat­nak ves­sék alá. Tud­ta, hogy vég­ered­mény­ben nem tör­tén­het sem­mi ba­juk. Hi­szen a ma­guk sza­bá­lyai sze­rint az olyan bi­zo­nyí­ték, amely min­den­kit ter­hel, sen­kit sem ter­hel. Ali­ce szá­molt ez­zel. Sőt oko­sab­ban szá­molt ez­zel, mint ahogy hit­tem vol­na.

– Hát ak­kor ön sze­rint mi volt a cél­ja?

Újabb adag ko­nyak. Ha így foly­tat­ja, nem­so­ká­ra üveg­cse­re­pe­ket fog rág­ni.

– Meg­mon­dom. Ali­ce meg akart ölni va­la­kit.

De nem si­ke­rült, és ez az 5 szem­pont­já­ból nagy baj volt.

Úgy érez­tem, hogy a föld meg­moz­dul a tal­pam alatt.

– Meg­öl­ni?

– Ne vág­jon olyan ér­tet­len ar­cot. Maga ezt ép­pen olyan jól tud­ja, mint én.

– A ci­án­ká­li­ra gon­dol?

– Igen, tu­dok a ci­án­ká­li­ról, és ar­ról is, hogy a po­há­ron csak dok­tor Bloch ujj­le­nyo­ma­tai vol­tak. Bloch el­me­sél­te ne­kem a dol­got. Ali­ce szán­dé­ka te­hát nyil­ván­va­ló.

– Gon­dol­ja, hogy Blo­chot akar­ta meg­öl­ni?

– Ne vizs­gáz­tas­son. Nem va­gyok apá­ca­nö­ven­dék, és nem va­gyok di­vat­bá­bú se. Az egyet­len em­ber, aki­ről biz­to­san tu­dom, hogy Ali­ce nem akar­ta meg­öl­ni, az dok­tor Bloch. Hi­szen ép­pen neki kel­lett vol­na ben­ne ma­rad­nia a pác­ban. A töb­bi­e­ket ma­guk épp hogy csak egy ki­csit meg­bi­riz­gál­ták vol­na, meg­húz­ták vol­na a fü­lü­ket, és kész. De Bloch nem úsz­hat­ta meg ilyen ol­csón. Meg­öl­te Ali­ce gye­re­két, ezt Ali­ce min­dig is így lát­ta, az­tán el­hagy­ta. Hát most élje át a maga bor­zal­ma­it. De dok­tor Bloch­nak, úgy lát­szik, ki­tű­nő őr­an­gya­la van. Ki­fo­gás­ta­la­nul funk­ci­o­nál.

– Te­hát mi let­tünk vol­na a bosszú esz­kö­zei – je­gyez­tem meg. Ali­ce Bro­do­vá ben­nem ki­ala­kult képe új vo­ná­sok­kal gaz­da­go­dott, és új össze­füg­gé­se­ket tárt föl.

Ja­ro­sla­va Štýrs­ká töl­tött ma­gá­nak, és ivott. Az­tán szo­mo­rú­an el­mo­so­lyo­dott. Hát­ra­dőlt a fo­tel­ben, tel­je­sen el­en­ged­te ma­gát, a sze­me ned­ve­sen csil­lo­gott. Nem hagy­hat­tam so­ká­ig eb­ben a han­gu­lat­ban.

– Csak­hogy – foly­tat­tam – eh­hez a te­ó­ri­á­hoz hi­ány­zik a má­sik po­hár, ame­lyen Ali­ce ujj­le­nyo­ma­ta­i­nak kel­le­ne len­ni­ük. Mi­ért tün­tet­te el a tet­tes? Hi­szen neki nem árt­ha­tott.

– De Ali­ce­nek árt­ha­tott, il­let­ve Ali­ce ter­vé­nek. Te­hát le­het, hogy Ali­ce tün­tet­te el. Ez a do­log nyil­ván bo­nyo­lul­tabb, mint ami­lyen­nek lát­szik. Az is el­kép­zel­he­tő, hogy a tet­tes ivott ab­ból a po­hár­ból, és eb­ben az eset­ben a tet­tes­nek ár­tott vol­na, hi­szen raj­ta hagy­ta az ujj­le­nyo­ma­ta­it. Vagy aján­lok egy má­sik le­he­tő­sé­get: a tet­tes azt a lát­sza­tot akar­ta kel­te­ni, hogy Ali­ce egye­dül ivott, hogy sen­ki se volt ott vele, és nem tud­ta, hogy a má­sik po­há­ron nem Ali­ce ujj­le­nyo­ma­tai van­nak, ha­nem Bloch ujj­le­nyo­ma­tai. Vá­lasszon íz­lé­se sze­rint. Azt hit­tem, hogy mind­ezt már tud­ja, és kü­lön­ben is a maga dol­ga meg­ol­da­ni a rej­télyt, nem?

Föl­állt, egy pil­la­nat­ra meg­tán­to­ro­dott, de nyom­ban össze­szed­te ma­gát, és olyan lép­tek­kel, ame­lye­ken nyo­ma sem volt a ré­szeg­ség­nek, a bár­szek­rény­hez ment. Ki­vett be­lő­le egy bon­tat­lan üveg ko­nya­kot, és az asz­tal­ra tet­te, noha az elő­ző üveg tar­tal­má­nak még csak a fele hi­ány­zott.

– Nem sze­re­tek föl­áll­ni, ha il­lu­mi­nált ál­la­pot­ban va­gyok, ezért hoz­tam jó elő­re az után­pót­lást. Re­mé­lem, nem ha­rag­szik.

Eszem ágá­ban sem volt ha­ra­gud­ni. Gon­dol­koz­tam egy ide­ig, az­tán meg­pró­bál­tam elöl­ről kez­de­ni az egé­szet.

– Ali­cet au­gusz­tus 29-re vir­ra­dó éj­sza­ka gyil­kol­ták meg. Meg­mon­da­ná, hol tar­tóz­ko­dott ak­kor?

– Azt hit­tem, ez­zel a kér­dés­sel fog­ja kez­de­ni. A vá­lasz kí­no­san egy­sze­rű. Itt vol­tam, eb­ben a la­kás­ban Ji­rível. Jirí Sva­rovs­ky­val. Ak­kor még imád­tuk egy­mást.

Visz­ket­ni kez­dett a nyel­vem, mert ezt olyan han­gon mond­ta, mint­ha Sva­rovs­ky irán­ti sze­rel­me úgy meg­rozs­dá­so­dott vol­na, mint egy har­minc­éves há­bo­rú­ból hát­ra­ma­radt ala­bárd. De nem akar­tam vi­tat­koz­ni.

– Mi­ért vett ki sza­bad­na­pot? Az­nap szol­gá­lat­ban kel­lett vol­na len­nie.

– De hát Jirí mi­att. Én min­den­ben alá­ve­tet­tem ma­gam neki, és az­nap sza­bad es­té­je volt. Gyak­ran dol­go­zik éj­sza­ka, ki akar­tuk hasz­nál­ni a sza­bad es­té­jét. Si­ke­rült is. – Ki­nyúj­tóz­ko­dott a fo­tel­ben, el­ját­szot­ta a kel­le­mes em­lé­kek­re vissza­gon­do­ló nő sze­re­pét, az­tán meg­un­ta, és az arany­szí­nű fo­lya­dék­ba fúr­ta a te­kin­te­tét. Az arc­vo­ná­sai hir­te­len meg­ke­mé­nyed­tek.

– Ke­ve­seb­bet it­tunk, mint mi ket­ten most. Igaz, hogy ne­kem már mind­egy. Ami­kor nem dol­go­zom, itt ülök, és ko­nyak­kal tar­tom ma­gam élet­ben.

Most már egé­szen össze­om­lott az arca. – Még jó, hogy van mit inni, és ma még part­ne­rem is van hoz­zá – für­ké­sző te­kin­te­tet ve­tett rám –, és nem is a leg­rosszabb. Fur­csa és egy­ol­da­lú mó­don ost­ro­mol ugyan, de eh­hez kény­te­len le­szek hoz­zá­szok­ni.

He­le­na és az ég min­den szent­jei, áll­ja­tok mel­let­tem, mert Ja­ro­sla­va Štýrs­ká cso­dá­la­to­san szép nő.

– Te­hát ön ha­tá­ro­zot­tan ál­lít­ja, és Sva­rovs­ky eset­le­ges ta­nú­val­lo­má­sá­val is bi­zo­nyí­ta­ni tud­ja, hogy az au­gusz­tus 29-ére vir­ra­dó éj­sza­ka nem volt kint a nya­ra­ló­já­ban – mond­tam ki­je­len­tő mód­ban, csak ép­pen egy kis szü­ne­tet tar­tot­tam köz­ben, hogy ide­je le­gyen el­lent­mon­da­ni. Nem hasz­nál­ta ki a szü­ne­tet.

– Az utol­só fér­fi, aki­vel le­fe­küd­tem, Ko­ran volt. Jirí Sva­rovs­ky ezt nem­csak tud­ta, de ja­va­sol­ta is, az­tán olyan je­le­ne­tet ren­de­zett, mint­ha meg­őrült vol­na, és meg­szö­kött tő­lem. Ilye­nek ma­guk, fér­fi­ak. És nem is tud­ják ma­guk­ról. Min­dent meg­en­ged­nek ma­guk­nak, ami csak eszük­be jut, és még fél­szem­mel a tü­kör­be is ka­csin­ta­nak, hogy jól áll-e a do­log ma­guk­nak. Mind­ezt ter­mé­sze­tes, vi­tá­lis, fér­fi­as do­log­nak tart­ják, te­hát szen­tül hi­szik, hogy el­vi­tat­ha­tat­lan jo­guk van rá. Csak nő­ne­mű fe­le­ba­rá­ta­ik­nak ál­lí­ta­nak ti­la­lom­fá­kat. Mi­helyt ró­luk van szó – szét­nyi­tot­ta, majd össze­zár­ta a mu­ta­tó és kö­zép­ső uj­ját, mint az ol­lót –, snitt, vége. És nem ér­tik, hogy ez mi­lyen ál­szen­tes­ke­dés. Nincs hoz­zá ere­jük, hogy meg­ért­sék.

Nem volt ke­se­rű­ség a hang­já­ban. A meg­is­me­rés, bár­mi­lyen nagy árat kell is fi­zet­ni érte, min­dig ma­gá­ban hor­doz­za a meg­nyug­vás ele­me­it is.

– Ele­in­te föl vol­tam há­bo­rod­va, az­tán már csak fájt a do­log. – Össze­ku­po­ro­dott a fo­tel­ben, szin­te el­tűnt ben­ne. Az­tán egy he­ves moz­du­lat­tal és egy adag hir­te­len fel­haj­tott ko­nyak­kal ki­ra­gad­ta ma­gát eb­ből a han­gu­lat­ból.

– Nem vol­tam kint a nya­ra­ló­ban – mond­ta las­san és szem­lá­to­mást szo­rong­va.

– Nem aka­rok ön­nel vi­tat­koz­ni. És nincs is ér­tel­me. Mert tu­dom, hogy ott volt.

– Ezt Ko­ran ál­lít­ja… ak­kor bi­zo­nyít­sa be.

– Újra ön­tu­da­tos és har­ci­as volt»

– Én ál­lí­tom. Ko­ran oko­sabb­nak mu­tat­ja ma­gát, mint ami­lyen. A bi­zo­nyí­té­ko­kat bár­mi­kor be­mu­tat­ha­tom ön­nek, csak azt sze­ret­ném tud­ni, mi­ért ment ki oda.

Egé­szen ma­gá­ba ros­kadt, hi­deg­le­lő­sen resz­ke­tett. Fél­tem, hogy most va­la­mi hisz­té­ri­ás ro­ham kö­vet­ke­zik vagy még an­nál is rosszabb.

– Hogy meg­öl­jem Ali­ce Bro­do­vát – fe­lel­te fog­va­cog­va. – A hiba csak az, hogy nem öl­tem meg.

A po­hár vég­re meg­re­pedt a te­nye­ré­ben, és ez ma­gá­hoz té­rí­tet­te. – Hal­lot­ta, amit mond­tam – foly­tat­ta sok­kal szi­lár­dabb han­gon –, hát cse­le­ked­jék esze­rint.

– Azt is tud­ni sze­ret­ném, hogy mi­ért ra­gasz­ko­dott Ali­ce a je­len­lé­té­hez. – Na­gyon meg­le­pett a val­lo­má­sa, de nem mu­tat­tam ki, a han­gom nyu­godt és szenv­te­len volt. Érez­tem, hogy a gyep­lő már az én ke­zem­ben van.

– De hi­szen Ko­ran azt ál­lít­ja, hogy ti­tok­ban tar­tóz­kod­tam ott, és sa­ját el­ha­tá­ro­zá­som­ból.

– Én vi­szont azt ál­lí­tom, hogy Ali­ce hív­ta oda. Csak arra va­gyok kí­ván­csi, hogy mi­ért.

– Higgye el, hogy máig se tu­dom. Csak ta­lál­ga­tok. Le­het, hogy raj­tam is bosszút akart áll­ni va­la­mi­ért, és rám akar­ta uszí­ta­ni ma­gu­kat. – A sző­nyeg­re me­resz­tet­te a sze­mét, és ci­pő­je or­rá­val az asz­tal lá­bát rug­dos­ta.

– Ő maga mi­vel in­do­kol­ta a meg­hí­vást?

– Az­zal, amit már el­mond­tam ma­gá­nak, hogy gyű­lö­li őket, hogy nem bír­ja lát­ni őket, hogy sír­va fa­kad­na, hogy nem tud­na ural­kod­ni ma­gán, ha nem len­nék ott. Szá­mom­ra pe­dig csak szó­ra­ko­zás lesz lát­ni azo­kat az ar­co­kat. Hát az va­ló­ban szó­ra­ko­zás volt. Majd­nem olyan, mint a mos­ta­ni, itt ma­gá­val. Iszunk egyet?

Az üveg­ben már alig volt va­la­mi. De a fe­jem tisz­ta ma­radt, csak a lá­bam kez­dett me­re­ved­ni, meg ki­csit a ke­zem is. Alig­ha­nem olyan fe­szült­ség volt ben­nem, hogy az al­ko­hol ha­tá­sa csak a vég­tag­ja­im­ra kor­lá­to­zó­dott. De part­ner­nő­mön már erőt vett a má­mor, egy­re ne­he­zeb­ben tud­ta ma­gát ki­fe­jez­ni.

– Mi­ért zsa­rol­ta Ali­ce sze­re­tő­it? Hi­szen tud­tom­mal nem áll olyan rosszul anya­gi­lag, hogy pénz­re vol­na szük­sé­ge.

– Én nem zsa­rol­tam őket, il­let­ve nem akar­tam zsa­rol­ni. Ma­guk­tól mász­tak ide, ret­teg­tek. Nem kel­lett vol­na annyi­ra fél­ni­ük, én nem akar­tam őket bör­tön­be jut­tat­ni. És ami a pénzt il­le­ti… Az em­ber­nek min­dig szük­sé­ge van pénz­re… ilyen a vi­lág, és so­ha­se lesz más. Ne­kem pél­dá­ul azért kell a pénz, hogy ko­nya­kot ve­hes­sek. Ma­guk mi­att iszom annyit. De most jut eszem­be, maga azt a ko­nya­kot issza, amit Ali­ce sze­re­tő­i­ből saj­tol­tam ki zsa­ro­lás­sal! Mond­ja, nem lett ez­ál­tal a tet­tes­tár­sam?

Ezt nem vet­tem ko­mo­lyan, és nem is re­a­gál­tam rá. Azon gon­dol­koz­tam, amit a zsa­ro­lás­ról mon­dott. Föl­állt, na­gyon in­ga­tag lép­tek­kel a vil­lany­kap­cso­ló­hoz ment, és le­kat­tin­tot­ta. Csak a kis asz­ta­li lám­pa ma­radt égve.

– Nem bí­rom néz­ni a hi­va­ta­los arc­ki­fe­je­zé­sét – je­gyez­te meg, és vissza­ült, he­lye­seb­ben vissza­esett a fo­tel­be. – Nem kel­lett vol­na el­vál­lal­nia a Bro­do­vá-ese­tet. – Új­ra­töl­töt­te a po­ha­ra­mat és a ma­gá­ét is, pe­dig most már mind a ket­tőn­ket le­gyűrt a szesz.

– Mit tud a ba­bá­ról? – kér­dez­tem, de alig tud­tam en­ge­del­mes­ség­re bír­ni a nyel­ve­met.

– Min­den­ki­nek van ba­bá­ja, de min­den­ki más­ho­va rej­ti – éne­kel­te az el­csé­pelt slá­gert.

– Mit tud Ali­ce Bro­do­vá ba­bá­já­ról? – tar­tot­tam ki ma­ka­csul és egy­re ne­he­zü­lő nyelv­vel.

– Hal­lot­tam, hogy neki is volt ba­bá­ja, és vele együtt esett ki az ab­la­kon.

– Tud­ja, hogy mi volt ab­ban a ba­bá­ban?

– Hát volt ben­ne va­la­mi? – Nem lát­tam az ar­cát, de a hang­já­ban fé­le­lem re­me­gett, nagy fé­le­lem. Érez­tem, hogy két­ség­be­esett eről­kö­dés­sel igyek­szik ke­resz­tül­ha­tol­ni az al­ko­hol­kö­dön.

– Igen. Ak­tok vol­tak ben­ne. Húsz da­rab.

– Mi­lyen ak­tok? – A fé­le­lem el­szállt. Csak kí­ván­csi­ság és meg­könnyeb­bü­lés ma­radt utá­na. Nyil­ván más vá­laszt várt.

– Hát ami­lye­nek már az ak­tok len­ni szok­tak. Mez­te­len nők. Tisz­tá­ra mez­te­le­nek.

– Tet­szet­tek ma­gá­nak? – kér­dez­te kö­zö­nyö­sen, mi­köz­ben fé­lig ka­cé­ran, fé­lig ké­nyel­me­sen ki­nyúj­tóz­ko­dott.

– Csak egy.

– Kár. Lát­ja, nem volt sze­ren­csé­je – mond­ta las­san és kis­sé ha­nyag hang­hor­do­zás­sal.

– Ha majd be­fe­je­zi a ki­hall­ga­tást – foly­tat­ta –, ak­kor ki­isszuk, ami még az üveg­ben van, de már csak úgy, szó­ra­ko­zás­ból. Ha egye­dül kel­le­ne ki­in­nom, ak­kor va­ló­szí­nű­leg ki­ké­szí­te­ne.

Meg­fog­ta az üve­get, és töl­tött. A fél­ho­mály el­le­né­re is lát­tam, hogy resz­ket a keze.

– Is­me­ri azt a mez­te­len nőt, aki tet­szett ma­gá­nak? – kér­dez­te csak úgy mel­lé­ke­sen.

– Igen, is­me­rem, de ter­mé­szet­ben per­sze csak az ar­cát lát­tam.

– Mind­járt gon­dol­tam. Maga nem is men­ne to­vább. El­árul­ja, hogy ki volt az? Ta­lán én is is­me­rem.

– Ja­ro­sla­va Štýrs­ká.

Ki­ej­tet­te a po­ha­rat a ke­zé­ből. Föl­só­haj­tott, szin­te föl­si­kol­tott: – Hát ezért…!

Vár­tam a foly­ta­tást, de csak csend kö­vet­ke­zett.

Az­tán eresz­ke­dő hang­hor­do­zás­sal meg­is­mé­tel­te: – Hát ezért.

– Mi­ért? – kér­dez­tem hal­kan, hogy ne za­var­jam, de azért fi­gyel­mez­tes­sem, hogy mon­da­ni akart va­la­mit. Nem fe­lelt. Az ar­cá­ba néz­tem. Szin­te el­torzult a düh­től. Az­tán hir­te­len ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, meg­ra­gad­ta az üve­get, és a szá­já­hoz emel­te. Hosszan, nagy kor­tyok­ban itta a ko­nya­kot, és a sze­me düh­től, meg­aláz­ta­tás­tól és szo­mo­rú­ság­tól csil­lo­gott a szo­ba fél­ho­má­lyá­ban. Le­tet­te az üve­get, rám pil­lan­tott, és tö­ké­le­te­sen jó­zan, biz­tos és kis­sé gu­nyo­ros han­gon meg­szó­lalt:

– Ke­ve­set iszik, ba­rá­tom. Ez­zel so­kat ve­szít az élet­ben, és öreg ko­rá­ban szid­ni fog­ja ma­gát érte.

Mind a ket­ten hall­gat­tunk. Az­tán is­mét meg­szó­lalt: – Ön azt mond­ja, hogy az én fény­ké­pem is ott volt, és hogy mez­te­len vol­tam raj­ta. Tet­szet­tem ma­gá­nak?

Be­val­lot­tam, hogy tet­szett.

– Lát­ta a fény­ké­pet, ha akar­ja, lát­hat­ja a mo­dellt is, ere­de­ti­ben.

Mennyi fá­rad­sá­gá­ba és eről­kö­dé­sé­be ke­rült Ko­ran­nak az, ami­ről ne­kem ön­ként le kell mon­da­nom!

– Ment­se a bő­rét, árul­ja el, ki ölte meg Ali­ce Bro­do­vát.

– A bő­röm egész jó ál­la­pot­ban van, azt ta­lán a fény­kép­ről is lát­hat­ta. Nem di­csek­vés­ből mon­dom, ha­nem azért, mert igaz.

– Soha egy má­sod­per­cig sem ké­tel­ked­tem a szép­sé­gé­ben. Árul­ja el, ki ölte meg Ali­ce Bro­do­vát.

– Én. Hi­szen azért men­tem ki a nya­ra­ló­ba.

– Mi­ért ölte meg?

– Hagy­jon bé­kén, és men­jen a po­kol­ba! Ma­gá­val sem­mit se le­het kez­de­ni. A ko­nya­kot majd meg­fi­ze­ti, ami­kor ki­sza­ba­du­lok a bör­tön­ből. Leg­alább lesz egy kis pén­zem va­la­ki­nél.

– Utol­já­ra és na­gyon ko­mo­lyan kér­de­zem: ki ölte meg Ali­ce Bro­do­vát? Tu­dom, hogy maga tud­ja. – Nagy­ne­he­zen föl­áll­tam. A lá­bam­nak ólom­sú­lya volt.

– Én. És most már meg­sza­ba­dult a gond­ja­i­tól. – Meg­fog­ta az üve­get és ki­it­ta, ami még ma­radt ben­ne.

Ki­lép­tem a hű­vös éj­sza­ká­ba. Bro­uček vé­gig­né­zett raj­tam, és szá­na­koz­va in­gat­ta a fe­jét:

– No ez jól el­in­téz­te ma­gát.

Ott­hon ká­vét fő­zött ne­kem, én meg föl­hív­tam Ka­marý­tot. Hosszan és rész­le­te­sen be­szá­mol­tam neki, és ő hosszan és rész­le­te­sen vá­la­szolt. Még jó, hogy a mag­ne­to­fo­nom egész este be volt kap­csol­va, így leg­alább más­nap reg­gel meg­tud­tam, mi­ről be­szél­get­tem Ka­marýt­tal és Ja­ro­sla­va Štýrs­ká­val.

– Őr­nagy elv­társ, Štýrs­ká egész nap szol­gá­lat­ban volt, két íz­ben ki­sza­ladt a szál­lo­dá­ból egy ut­cai te­le­fon­fül­ké­be. Hu­szon­két óra­kor vég­zett, és egye­ne­sen ha­za­ment.

– Fi­gyel­jék to­vább. Ne ve­gyék le róla a sze­mü­ket. Egy fél óra múl­va oda­jö­vök. Vége.

A fő­ka­pi­tány­sá­gon ül­tünk, és la­tol­gat­tuk a hely­ze­tet.

– Štýrs­ká na­gyon vi­gyáz, tud­ja, hogy fi­gyel­jük, és min­dent el fog kö­vet­ni, hogy le­ráz­zon ben­nün­ket. Össze­köt­te­tés­be lé­pett va­la­ki­vel, de nem bí­zik a szál­lo­dai te­le­fon­ban. Ha he­lye­sen ele­mez­tük a hely­ze­tet, ak­kor ma éj­sza­ka nem fo­gunk unat­koz­ni. Štýrs­ká okos nő, be akar ben­nün­ket ug­rat­ni.