17.

Fran­ti­sek Sych­ra, Ali­ce Bro­do­vá haj­da­ni fér­je, egy régi bér­ház­ban la­kott Kar­lín­ban. Ha­csak le­het, so­ha­sem ke­re­sem föl az em­be­re­ket a mun­ka­he­lyü­kön. Az ilyes­mi min­dig na­gyobb fel­tű­nést kelt, mint ami­lyet az eset rend­sze­rint meg­ér­de­mel, és az, akit fel­ke­re­sünk, hosszú ide­ig meg­bé­lyeg­zett­nek érzi ma­gát. Meg az­tán a la­kás az em­ber vi­lág­lá­tá­sá­nak az egyén le­he­tő­sé­ge­i­hez mért és a-tár­sa­dal­mi nor­mák ál­tal meg­sza­bott ki­fe­je­ző­dé­se. Van­nak kol­lé­gá­im, akik egy la­kás­ból töb­bet ol­vas­nak ki la­kói éle­té­ről, mint egy rész­le­tes élet­rajz­ból. Meg­vár­tam, amíg Fran­ti­sek Sych­ra ha­za­jön a mun­ká­ból.

Ami­kor a har­ma­dik eme­le­ten meg­nyom­tam a csen­gőt, örül­tem, hogy már meg­mász­tam a lép­cső­ket, és hogy mind­járt ma­gam mö­gött hagy­ha­tom a kony­hai pá­rá­val te­lí­tett lép­cső­há­zat.

Ije­del­mét és za­va­rát Sych­ra túl­zott szí­vé­lyes­ség­gel igye­ke­zett pa­lás­tol­ni. Nyom­ban és rend­kí­vül ud­va­ri­a­san be­in­vi­tált a szo­bá­ba, amely­nek be­ren­de­zé­se kel­le­mes kont­raszt­ban állt a nyo­mo­rú­sá­gos, pisz­kos bér­ház­zal, és még ma­gán vi­sel­te Ali­ce Bro­do­vá ér­zé­keny ke­zé­nek nyo­ma­it. Le­ül­tem egy ké­nyel­mes fo­tel­be, Sych­ra is le­ült, és várt.

– Sze­ret­ném lát­ni azt a le­ve­let, amely­ben Ali­ce Bro­do­vá meg­hív­ta önt a ví­kend­ház­ba – kezd­tem fron­tá­lis tá­ma­dás­ként, in me­di­as res.

– Bo­csás­son meg, ké­rem – he­beg­te –, nem vár­tam a lá­to­ga­tá­sát, nem tu­dom, nem dob­tam-e ré­gen ki azt a le­ve­let – és el­kez­dett a zse­be­i­ben ko­to­rász­ni, mint­ha ke­res­né.

– Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy nem dob­ta ki, és hogy pon­to­san tud­ja, hová tet­te – foly­tat­tam kér­lel­he­tet­le­nül, noha őszin­tén saj­nál­tam ezt az em­bert. – És nem­csak ez a le­ve­le van meg, ha­nem egy má­sik is. Az, amit Ja­ro­sla­va Štýrs­ká kül­dött ön­nek, most, a na­pok­ban. Az is meg­hí­vást tar­tal­maz, és ott, aho­vá hív­ják, kel­le­met­le­neb­bül fog­ja érez­ni ma­gát, mint itt ve­lem. Eb­ben biz­tos le­het.

– Hon­nan tud­ja, hogy meg­hív­tak va­la­ho­vá? Az ön keze van a do­log­ban? – kér­dez­te meg­le­pő ag­resszi­vi­tás­sal.

No lám. Nyúj­to­gat­ja a kar­ma­it. Vá­das­ko­dik.

– Tud­hat­ná, hogy nincs szük­sé­günk ilyen esz­kö­zök­re. Egyéb­ként nem azért jöt­tem, hogy olyan dol­gok­ról be­szél­ges­sünk, ami­ket mind a ket­ten tu­dunk. Azért jöt­tem, mert fel­te­vé­sem sze­rint szük­sé­ge lesz a se­gít­sé­günk­re, kü­lön­ben zsa­ro­lók ha­tal­má­ba ke­rül.

– Zsa­ro­lók? – ije­de­zett. – Hát lé­te­zik még ilyes­mi?

– Úgy lát­szik, igen, kü­lön­ben nem len­nék itt. Még ha nem is lesz nagy össze­gek­ről szó, leg­alább­is ami önt il­le­ti. De az em­be­rek kü­lön­bö­ző­ek és a leg­kü­lön­bö­zőb­bek, ahogy egy ba­rá­tom mond­ja, és van­nak, akik azt tart­ják, hogy a kis hal is hal, avagy hogy min­den ko­ro­na jól jön.

– Min­den ko­ro­na? – Ije­del­me őszin­te volt, és fo­ko­zó­dá­sá­nak gör­bé­je egy­re me­re­de­kebb lett. Ez a fej­lő­dés nyug­ta­la­ní­ta­ni kez­dett, mert rend­sze­rint de­presszió a vége.

– Mit tud­nak raj­tam be­va­sal­ni? Kis­em­ber va­gyok, nyo­mo­rú­sá­gos anya­gi kö­rül­mé­nyek kö­zött élek…

Tud­tam, hogy ez nem egé­szen igaz. Sych­rát nem le­he­tett sze­gény­nek és anya­gi hely­ze­tét annyi­ra ki­lá­tás­ta­lan­nak ne­vez­ni, mint ahogy ő tet­te, és ezt ügy­buz­gal­má­val el is árul­ta.

– Va­la­mi pénzt min­dig min­den­ki­nél le­het ta­lál­ni – mond­tam szán­dé­ko­san bi­zony­ta­la­nul.

– Hát ak­kor pró­bál­ják meg; úgy­se tud­nak el­ér­ni sem­mit, hi­szen már min­dent el­mond­tam önök­nek.

Nyil­ván el­ha­tá­roz­ta, hogy kap­cso­lat­ba lép ve­lük. Most úgy tesz, mint­ha bi­zal­má­ba akar­na avat­ni, és meg akar­na győz­ni, hogy va­ló­ban nincs mi­től fél­nie. Hi­á­ba, nem ma­rad más hát­ra, mint egy ki­csit meg­boly­gat­ni a nyu­gal­mát.

– De ta­lán még­is el­ér­nek va­la­mit – ját­szot­tam ki az utol­só la­po­mat. – Pénzt fog­nak kö­ve­tel­ni a hall­ga­tá­su­kért ar­ról, amit ön­ről Ali­ce Bro­do­vá­tól hal­lot­tak. Ha nem ad ne­kik, át­ad­ják az ér­te­sü­lé­se­i­ket ne­künk, per­sze na­gyon szé­pen cso­ma­gol­va, mas­li­val át­köt­ve. Csak­hogy ab­ban az ele­gáns cso­mag­ban bom­ba lesz, ami majd ön alatt rob­ban.

Úgy lát­tam, ez ha­tott. Újra nyug­ta­lan lett, most már csak egy ki­csi hi­ány­zott ah­hoz, hogy meg­tud­jam, amit aka­rok. – Még azt sem lesz mód­já­ban bi­zo­nyí­ta­ni – foly­tat­tam –, hogy zsa­rol­ni pró­bál­ták. A for­dí­tott el­já­rás sok­kal elő­nyö­sebb vol­na az ön szem­pont­já­ból. És mi nem fe­led­kez­nénk meg ar­ról, hogy se­gít­sé­get nyúj­tott ne­künk.

Igye­kez­tem je­len­tő­ség­tel­jes szü­ne­tet tar­ta­ni. Egy ide­ig nem szólt sem­mit, gon­dol­ko­zott azon, amit mond­tam, az­tán ra­va­szul el­mo­so­lyo­dott. Raj­ta volt a sor, ki­ját­szot­ta a lap­ját.

– Szí­ve­sen csat­la­ko­zom önök­höz, de egye­lő­re sen­ki sem zsa­rol. Ez csak az ön fel­te­vé­se. Biz­to­sí­tom önt, hogy ha ez va­ló­ban meg­tör­té­nik, azon­nal je­lent­ke­zem, és a se­gít­sé­gü­ket fo­gom kér­ni.

Sych­ra ke­mé­nyebb dió volt, mint ahogy hit­tem. Vissza­ver­te utol­só fron­tá­lis tá­ma­dá­so­mat is. Már csak egy le­he­tő­sé­gem volt: ol­dal­ról meg­ke­rül­ni, de érez­tem, hogy nem va­gyok ura a hely­zet­nek.

– Jól van, cse­le­ked­jék be­lá­tá­sa sze­rint, an­nál is in­kább, mert ön fe­le­lős a cse­le­ke­de­te­i­ért, nem mi. Én szán­dé­ko­san jöt­tem most, mi­előtt a kel­le­met­len­sé­gei el­kez­dőd­nek. Ha majd el­kez­dőd­nek, újra el­jö­vök, de ak­kor már jegy­ző­köny­vet írunk. Nem kell so­ká­ig vár­nia, meg­lát­ja – fe­jez­tem be nyi­lat­ko­za­to­mat egy lát­nok hang­hor­do­zá­sá­val, és föl­emel­ked­tem a fo­tel­ből. Za­var­tan né­zett rám, és még ak­kor is lát­tam raj­ta, hogy té­to­vá­zik, ami­kor az aj­tó­hoz kí­sért. De hall­ga­tott.

Az ápo­ro­dott le­ve­gő­jű lép­cső­há­zat még ba­rát­ság­ta­la­nabb­nak érez­tem, mint ide jö­vet. Ve­re­ség­ér­ze­tet vit­tem ma­gam­mal, és ez na­gyon el­ked­vet­le­ní­tett. Ha­za­men­ni, le­en­ged­ni a ro­ló­kat, és alud­ni… So­kat éj­sza­káz­tam az utób­bi na­pok­ban, van mit pó­tol­ni.

Le­ül­tem egy fo­tel­be, és a köny­ve­im ge­rin­cét néz­tem. Nem vol­tam ál­mos. Szün­te­le­nül érez­tem a szá­mon He­le­na teg­na­pi lágy, il­la­tos csók­ját, és szo­mo­rú vol­tam. Nem akar­tam be­áll­ni He­le­na sze­re­tő­i­nek so­rá­ba. Egye­dül akar­tam len­ni a po­ron­don. Leg­alább egy ide­ig. A Sych­rá­tól el­szen­ve­dett ve­re­ség is el­ke­se­rí­tett, an­nál is in­kább, mert ha szét­hord­ja a hí­rét, az egész ter­vem össze­om­lik.

Meg­csör­rent a te­le­fon. Össze­ráz­kód­tam. Az­tán meg­örül­tem. Hát még­is eszé­be ju­tot­tam He­lé­ná­nak! Föl­emel­tem a kagy­lót, és be­mond­tam erre a cél­ra in­to­nált „hal­ló”-mat.

– Meg­gon­dol­tam a dol­got, dok­tor úr – szó­lalt meg egy hang, amely a vi­lá­gon min­den­kié le­he­tett, csak He­le­náé nem. – Ha meg­en­ged­né, min­dent el­mon­da­nék és meg­mu­tat­nék. – Azt fe­lel­tem, hogy jöj­jön el hoz­zám. A han­gom meg­fa­kult a csa­ló­dás­tól.

Sych­ra há­rom­ne­gyed óra múl­va be­csön­ge­tett. Ugyan­olyan fi­gyel­me­sen és ép­pen olyan túl­zott szí­vé­lyes­ség­gel fo­gad­tam, mint ő en­gem. De ő job­ban járt. Nem kel­lett egy lép­cső­ház­nak ne­ve­zett pö­ce­göd­rön ke­resz­tül­mász­nia, mint ne­kem. És ká­vét is ka­pott. Öröm­mel fo­gad­ta, szem­lá­to­mást ol­va­do­zott ne­mes­lel­kű­sé­gem he­vé­től.

– Min­dent el­mon­dok, de se­gí­te­nie kell ne­kem. Önön kí­vül nincs sen­kim, aki­ben meg­bíz­hat­nék.

– De hi­szen ezt ele­jé­től kezd­ve fel­aján­lot­tam ön­nek. Egyéb­ként a se­gít­ség­nyúj­tás nem lesz egy­ol­da­lú. Ne­kem is szük­sé­gem van önre.

– Nem tu­dom el­kép­zel­ni, mi­ben le­he­tek a se­gít­sé­gé­re… – kez­dett megint óva­tos­kod­ni.

– Ne fél­jen, nem fo­gok olyas­mit kér­ni, ami ne­héz­sé­get okoz­na ön­nek. Egyéb­ként még nem is biz­tos, hogy egy­ál­ta­lán kér­ni fo­gok va­la­mit. Egye­lő­re az a fon­tos, hogy köl­csö­nö­sen bízzunk egy­más­ban.

– Én a szó szo­ros ér­tel­mé­ben önre bí­zom ma­gam, hi­szen ezért jöt­tem el a la­ká­sá­ba – biz­to­sí­tott a bi­zal­má­ról. Nem tud­tam, olyan ar­cot vág­jak-e, mint aki meg­tisz­tel­ve érzi ma­gát. Vagy olyan hü­lyé­nek lát­szom, hogy ne­kem min­dent be le­het adni, vagy va­ló­ban spon­tán bi­zal­mat kel­tek az em­be­rek­ben. De Sych­ra nem volt az az em­ber, aki meg­elé­ge­dett vol­na a lát­szat­tal, ezt más­fél órá­val ez­előtt na­gyon meg­győ­ző­en bi­zo­nyí­tot­ta. No mind­egy, meg­lá­tom, mit óhajt ve­lem kö­zöl­ni, és hi­he­tő lesz-e, amit kö­zöl. – Amint tud­ja, az Ali­ce­vel kö­tött há­zas­sá­gom fel­bom­lott. De hogy mi­ért, azt még nem tud­ja. A vá­lá­si ira­tok­ban nem az iga­zi ok sze­re­pel. Rö­vid­del az es­kü­vő után ab­ba­ma­radt a há­zas­éle­tünk. Már­mint sze­xu­á­lis ér­te­lem­ben. Az­tán egy­szer Ali­ce vá­rat­la­nul ha­za­jött va­la­hon­nan, és ná­lam ta­lál­ta a szom­szé­dék And­él­á­ját, aki ak­kor hat­éves volt. Most már több mint ti­zen­egy, és majd­nem kész nő. Ali­ce bor­zasz­tó je­le­ne­tet ren­de­zett. Si­kol­toz­ni kez­dett, és azt ál­lí­tot­ta, hogy ami­kor be­lé­pett a szo­bá­ba, én ép­pen And­élát ta­po­gat­tam. Az­tán ne­kem ron­tott, és föl­po­fo­zott. And­éla meg­szö­kött, és az­óta se jött be töb­bé a la­kás­ba! Ali­ce at­tól kezd­ve szen­tül hit­te, hogy azért nem élek vele há­zas­éle­tet, mert ne­kem csak kis­lá­nyok kel­le­nek… Nem tu­dom, érti-e dok­tor úr, mit gon­do­lok. Ez nem igaz, de Ali­cet le­he­tet­len volt meg­győz­ni. Én sej­tet­tem, hogy egy má­sik fér­fi van a do­log­ban, és mert én is sok min­dent meg­él­tem már éle­tem­ben, nem ítél­tem el érte. Ha Ali­ce nem vet­te vol­na biz­tos­ra, hogy Ro­zen­kranc el­ve­szi, nem is vál­tunk vol­na el. És ép­pen ez az, amit Ali­ce so­ha­sem akart előt­tem el­is­mer­ni, még ak­kor sem, ami­kor Ro­zen­kranc el­vált ugyan a fe­le­sé­gé­től, de nem őt vet­te el, ha­nem mást. Ami­kor lát­tam, hogy nem bí­rok Ali­ce­vel, aki odá­ig ment, hogy fel­je­len­tés­sel fe­nye­ge­tő­zött li­li­om-tip­rás kí­sér­le­te mi­att, be­le­egyez­tem a vá­lás­ba.

A lát­szat te­hát az volt, hogy bé­ké­sen vál­tunk el. Én ezek után az ese­mé­nyek után sem szűn­tem meg Ali­cet tisz­tel­ni, és há­lás vol­tam a sors­nak, hogy leg­alább egy kis ide­ig vele él­het­tem.

A ba­rát­ja ma­rad­tam, és na­gyon saj­nál­tam, ami­kor Ro­zen­kranc­cal kap­cso­la­tos ter­vei nem va­ló­sul­tak meg. De vissza­men­ni már nem akar­tam hoz­zá, és ezt ő se akar­ta.

Így az­tán na­gyon meg­le­pőd­tem, ami­kor meg­hí­vott. – A zse­bé­be nyúlt, ki­húz­ta a le­ve­let, és fe­lém nyúj­tot­ta. Át­vet­tem, és ha­nyag moz­du­lat­tal, mint­ha már min­dent tud­nék, zseb­re tet­tem. – Re­mé­lem, hogy nem­so­ká­ra vissza­ka­pom –  je­gyez­te meg Sych­ra, az­tán foly­tat­ta: – Fönt a szo­bá­ban Ali­ce meg­kér­dez­te tő­lem, gyógy­ke­zel­te­tem-e ma­gam. Az­tán még a szó­nok­la­tá­ban is meg­em­lé­ke­zett ró­lam. Azt mond­ta, olyan fér­fi­hoz ment fe­le­sé­gül, aki sem­mi­re sem volt jó. Kel­let­tek neki lá­nyok, de a tíz éven alu­li­ak. Ennyit mon­dott. Csak­hogy én so­ha­sem áll­tam bí­ró­ság előtt ilyes­mi­ért, és aki ilye­ne­ket ál­lít, azt be­pe­rel­het­ném rá­gal­ma­zá­sért. Egy év­vel ez­előtt a mun­ka­he­lye­men is pus­mog­tak va­la­mi ilyet ró­lam, de az olyan rá­gal­ma­zás el­len, amit nem mon­da­nak az em­ber sze­mé­be, nem le­het vé­de­kez­ni, hi­á­ba tud róla min­den­ki. Csak azt lát­tam, hogy az em­be­rek ba­rát­ság­ta­la­nok hoz­zám, ami na­gyon kel­le­met­len do­log, és min­den­fé­le ne­héz­sé­gek szár­maz­nak be­lő­le. Ezért jöt­tem el ön­höz. Nem aka­rom, hogy ez meg­is­mét­lőd­jék. Nem a pénz­ről van szó, be­lő­lem nem tud­nak so­kat ki­pré­sel­ni, ha­nem ar­ról, hogy vég­re nyug­tom le­gyen. Egy­szer és min­den­kor­ra meg aka­rok sza­ba­dul­ni et­től a rá­ga­lom­tól. Le­he­tet­len ál­la­pot, hogy va­la­kit ilyes­mi­vel vá­dol­ja­nak, csak azért, mert sze­re­ti a gye­re­ke­ket.

El­kép­zel­tem, hogy mi­lyen mó­don sze­re­ti a gye­re­ke­ket, és majd­nem rosszul let­tem. Pe­do­fil de­vi­á­ció, hal­lot­tam kép­ze­let­ben a pszi­chi­á­ter hang­ját, amint a fü­lem­be sut­tog­ja a di­ag­nó­zist. Tény­leg gyó­gyít­tat­nia kel­le­ne ma­gát, gon­dol­tam, bár nem tud­tam, hogy ezt hogy le­het gyó­gyí­ta­ni, ta­lán erő­sen nyug­ta­tó pszi­cho­far­ma­ku­mok­kal. A fene egye meg, már megint el­ka­lan­doz­nak a gon­do­la­ta­im, a gyógy­ke­zel­te­tés nem az én gon­dom, ne­kem erre az em­ber­re más mi­att van szük­sé­gem. Együtt­ér­zést ki­fe­je­ző, ked­ves, csak­nem ba­rá­ti han­got ütöt­tem meg:

– Nem lesz sem­mi baj. Mi­kor­ra hív­ták Štýrs­ká­ék?

– Há­rom nap múl­va, pén­te­ken kell oda­men­nem.

– Írja meg Štýrs­ká­nak még ma, hogy na­gyon szí­ve­sen el­megy, de mi­vel pén­te­ken egy ba­rát­já­hoz ké­szül vi­dék­re, és az útja Hrá­de­ken ve­zet ke­resz­tül, nem ta­lál­koz­hat­ná­nak-e Štýrs­ka nya­ra­ló­já­ban.

Sych­ra za­var­ba jött. – Én pén­te­ken nem ké­szü­lök se­ho­vá se – mond­ta. – Prá­gá­ban aka­rok ma­rad­ni.

Nem tud­tam mire vél­ni ezt a vá­laszt. Ez az em­ber vagy olyan naiv, hogy ve­sze­del­mes is le­het, vagy ab­szo­lút meg­bíz­ha­tó. Meg­pró­bál­tam a má­so­dik al­ter­na­tí­vá­ra ten­ni. Nincs sen­ki más, akit cél­ja­im­ra fel­hasz­nál­hat­nék, te­hát nincs vá­lasz­tá­si le­he­tő­sé­gem. Pa­pírt és tol­lat ad­tam a ke­zé­be, és le­dik­tál­tam a Štýrs­ká­nak szó­ló le­ve­let. A vá­laszt írás­ban vagy te­le­fo­non kér­tem.

– Írást ne is vár­jon tőle. Mi­helyt te­le­fo­nál, azon­nal ér­te­sít­sen. Ez na­gyon fon­tos. Meg­ér­tet­te?

Azt ál­lí­tot­ta, hogy meg­ér­tet­te.

– Ez min­den, amit ön­től ké­rek. Vi­sel­ked­jen úgy, mint egy bá­rány­ka. Ha pénzt akar majd ön­től, te­gyen ígé­re­tet ak­kor is, ha eset­leg nem áll­na ren­del­ke­zé­sé­re annyi, amennyit kö­ve­tel­ni fog. Va­la­mit majd csi­ná­lunk. És ne okoz­zon ma­gá­nak gon­do­kat.

Ud­va­ri­a­san el­bú­csú­zott.

Alig­hogy az ajtó be­csu­kó­dott mö­göt­te, ki­húz­tam a zse­bem­ből a le­ve­let.

Ked­ves Fran­ti­sek,

örül­nék, ha megint lát­hat­ná­lak. Tu­dod, hogy van az. A régi em­lé­kek… A ta­lál­ko­zás szín­he­lyé­ül Hrá­de­ket vá­lasz­tot­tam, a Sáz­ava part­ján, idő­pont­já­ul szom­ba­tot, e hó 28-át. A nya­ra­lót, ahol este 7-kor vár­ni fog­lak, könnyen meg­ta­lá­lod. A har­ma­dik Ház az út fe­lől, csak­nem el­szi­ge­tel­ten áll egy me­re­dek szik­la te­te­jén. A töb­bi­től ab­ban is kü­lön­bö­zik, hogy tég­lá­ból épült, és va­kolt fa­lai van­nak.

Tu­dom, hogy nem sze­retsz ki­moz­dul­ni a vá­ros­ból, de ezen leg­föl­jebb az­zal az ígé­ret­tel tu­dok se­gí­te­ni, hogy a nya­ra­ló­ban ki­tű­nő pi­he­né­si le­he­tő­sé­get biz­to­sí­tok szá­mod­ra. In­tézd úgy, hogy el­jö­hess. Ne­kem ez na­gyon fon­tos. Re­mé­lem, nem aka­rod, hogy el­hí­resz­tel­jem, mi volt a vá­lá­sunk iga­zi oka. Be­szél­get­ni sze­ret­nék ve­led a régi szép idők­ről, sem­mi mást nem aka­rok, nem kell fél­ned.

Örü­lök a vi­szont­lá­tás­nak

A Te Ali­ced

Hát ez az oka an­nak, hogy sen­ki se akar­ta ne­künk meg­mu­tat­ni a meg­hí­vó­le­ve­lét, A le­ve­lek­ben min­den­ki meg­kap­ta a maga cél­zá­sát. Egy ked­ves kis le­vél, szi­go­rú fi­gyel­mez­te­tés­sel. Hát ezért jöt­tek el ki­vé­tel nél­kül mind­nyá­jan, és aki­nek van fe­le­sé­ge, az el­hoz­ta ma­gá­val. Vé­dő­pajzs­nak. Ali­ce ép­pen ezt akar­ta el­ér­ni. Po­kol­lá akar­ta vál­toz­tat­ni a há­zas­éle­tü­ket. Az asszo­nyok még évek múl­va is em­le­get­ni fog­ják, amit Ali­ce-től hal­lot­tak, az ilyen fegy­ver min­dig jól jön. És a fér­fi­ak nem is sej­tet­ték, hogy Ali­ce a fe­le­sé­gük ke­zé­be nyom­ja ezt a fegy­vert. Így az­tán tény­leg nem fe­lej­tik el Ali­cet. A fe­le­sé­gük majd gon­dos­ko­dik róla, hogy ne fe­lejt­sék el.

Egy légy sé­tált a re­ka­mié mel­lett álló szek­ré­nyen. Hoz­zá­vág­tam egy szó­tárt. Il­let­ve a szek­rény­hez vág­tam hoz­zá, a légy ide­jé­ben el­re­pült. Föl-alá jár­kál­tam a szo­bá­ban, az­tán megint be­le­ve­tet­tem ma­gam egy fo­tel­be. A lá­ba­mat a könyv­áll­vány alul­ról szá­mí­tott ne­gye­dik pol­cá­ra he­lyez­tem.

Megint meg­szó­lalt a te­le­fon, hát­ra­for­dul­tam/ a fo­tel­ben. Meg­pró­bál­va be­csap­ni a sor­sot, spe­ci­á­lis in­to­ná­ció nél­kül mond­tam be a „hal­ló”-t. Úgy tet­tem, mint­ha sem­mi se ér­de­kel­ne, en­nek ta­lán a sors is be­dől. Nem dőlt be. Ka­marýt hí­vott.

– Bro­uček fek­szik. Inf­lu­en­zás. Maga biz­tos azt hit­te, hogy csak lóg­ni akar egy ki­csit. Pe­dig már ak­kor is fe­küd­nie kel­lett vol­na, ami­kor ma­gá­val ko­csi­ká­zott. Mást küld­tem ki he­lyet­te. El­lát­tam fény­ké­pek­kel, és már ná­lam is van az első je­len­tés. A so­ron kö­vet­ke­ző lá­to­ga­tó Sirŭček volt. Štýrs­ká mód­sze­re­sen és si­ke­re­sen dol­go­zik. Med­dig akar­ja ezt tűr­ni?

– Nem tu­dom – mond­tam re­zig­nál­tan a te­le­fon­ba. – Egyi­künk­nek majd csak el­megy a ked­ve a já­ték­tól. Kí­ván­csi va­gyok, ne­kem-e vagy neki.

Úgy lát­szik, ész­re­vet­te a han­go­mon, hogy szo­mo­rú va­gyok, mert meg­kér­dez­te: – Mit csi­nál?

– Szó­tá­ra­kat vag­do­sok a le­gyek­hez. Ezen­kí­vül sem­mit. Nem gon­dol­ko­zom, mert nincs ér­tel­me, nem ol­va­sok, mert nincs mit, és mert nem ér­de­kel sem­mi.

– Ta­lán maga is be­teg? – Ka­marýt fi­gyel­mes is tu­dott len­ni, ha akart. – He­le­na is az ágyat őrzi. Ka­te­ri­na meg­lá­to­gat­ta dél­után, He­le­na azt mond­ta neki, hogy meg­fá­zott. Meg hogy ma­gá­val elég egy­szer el­men­ni va­la­ho­vá, hogy az em­ber láb­tól föl­fáz­zon.

– He­le­na nem ve­lem fá­zott meg – vé­de­kez­tem el­szán­tan –, és én nem va­gyok be­teg. És nem fáz­tam föl láb­tól.

– Maga máma csu­pa nem – ne­ve­tett Ka­marýt –, és az ilyen ne­me­ket is jó ki­fe­küd­ni néha.

Megint egye­dül ma­rad­tam. El­kezd­tem a cí­me­re­ket szá­mol­ni a füg­gö­nyön. Hogy mi­ért ép­pen cí­me­rek­kel dí­szí­tett füg­gönyt vet­tem, azt nem tu­dom, de leg­alább volt mit szá­mol­ni. Ter­mé­szet­el­le­nes csend vett kö­rül. Cí­mer­ből sok volt, és én min­dig el­vé­tet­tem a szá­mo­lást. Ab­ba­hagy­tam, és el­kezd­tem gon­dol­koz­ni, hol vol­na egy ké­nyel­mes hely a lá­bam szá­má­ra. Ép­pen el­ál­mo­sod­tam, ami­kor megint csen­gett a te­le­fon. Mi­cso­da for­ga­lom van ma itt. Föl­vet­tem a kagy­lót, és je­lent­kez­tem: – Itt egy ros­ka­tag nyug­dí­jas be­szél, aki alud­ni sze­ret­ne, hagy­ják bé­kén. – És ki­nyúj­tot­tam a ke­zem, hogy vissza­tegyem a kagy­lót.

– Jó es­tét – hal­lat­szott egy na­gyon is­me­rős hang egy cen­ti­mé­ter­re a te­le­fon vil­lá­já­tól. Gyor­san vissza­húz­tam a kagy­lót a fü­lem­hez.

– Jó es­tét, He­le­na – úgy érez­tem, mint­ha za­var­ban len­nék.

– A nagy­ap­ja van ma­gá­nál? – kér­dez­te. Nem kel­lett vol­na ennyi­re szem­te­len­nek len­nie.

– Pe­dig meg akar­tam hív­ni be­teg­lá­to­ga­tás­ra. A bá­ja­im ugyan nem ten­ge­nek túl, tud­ja, hogy van az, ami­kor egy nő nát­hás, de ez ta­lán nem fog­ja za­var­ni. Csak­hogy azt hal­lot­tam, hogy maga is be­teg. Ak­kor per­sze ne jöj­jön. Láza is van?

Ki­je­len­tet­tem, hogy fe­nét van, az­tán el­in­dul­tam.

Gon­dos­kod­tam a te­á­já­ról, az asz­pi­rin­jé­ről és a szó­ra­koz­ta­tá­sá­ról, egye­dül vol­tam vele, és jól érez­tem ma­gam. He­le­na ön­ma­gát meg­ha­zud­tol­va el­len­ke­zés nél­kül, sőt há­lá­san fo­gad­ta a gon­dos­ko­dá­so­mat.

Az­nap megint nem alud­tam ott­hon, de nem ros­to­kol­tam Štýrs­ká la­ká­sa előtt sem. Ha va­la­ki meg­kér­dez­né, azt mon­da­nám, hogy egy nyug­ágyon alud­tam a szom­széd szo­bá­ban, és eszem­be se ju­tott, hogy egy olyan bá­jos nőt, mint ami­lyen He­le­na, hol­mi ud­var­lás­sal vagy en­nél is rosszab­bal za­var­ni le­het­ne.. Az iga­zat mon­da­nám, de sen­ki se hin­né el.

Egy­ben azon­ban biz­tos va­gyok: He­le­na el­hin­né.