A csillámló hal
1.
Megcsúsztam a nedves köveken, és a sarkam túl keményen zökkent le a földre. Roppanást éreztem a lábamban, de nem tudtam, hogy a reumás térdem jelentkezik-e, vagy valami megpattant a bokámban. Biztonság kedvéért káromkodtam. Kamarýt őrnagy hátranézett, talán kíváncsi volt, mi bajom, aztán nyugodtan folytatta útját lefelé a lejtőn. Dühített a nyugalma. És ha eltörtem volna a lábam? Amikor éppen megátkoztam születésem napját, és eléggé plasztikus kifejezéseket kerestem ahhoz, hogy Kamarýttal való találkozásom napját is megátkozzam, másodszor is megcsúsztam. A válogatott káromkodások gazdag kollekciója a torkomon akadt, csak nyögtem egyet.
– Nézzen a lába elé, vagy máskor nem hozom magammal – szólalt meg előttem a viseltes kék esőköpeny, amely fölül bizonytalan formájú és még bizonytalanabb színű furcsa kalapban végződött. Csak a köpeny meg a kalap között hidat képező két fül mentén látszott egy-egy nedves, világos hajcsík.
Na tessék, tehát Kamarýt kegyet gyakorol, amikor magával cipel ebben az istenverte esőben! Nem is olyan régen még az ellenkezőjét állította; de ez akkor volt, amikor kihúzott az ágyból. Valami történt, mondta, egy halott nőről van szó, és maga a legjobb nőszakértő. Igen, ezt elismerem, de ő eddig csak hullák formájában szállította nekem a nőket.
Úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, az ilyen időt csak a melankolikus idősebb urak szeretik. Kamarýt értem jött. Az ablaktörlők nem győzték félresöpörni a vizet, így hát viszonylag lassan mentünk. Aztán, nem messze a várostól, egy meredek dombon kitessékeltek a meleg és főképp száraz kocsiból, és mindannyian, csak úgy vaktában, elindultunk lefelé a lejtőn.
Köves volt az a lejtő, itt-ott magas borókafenyők meg sziklák álltak rajta, és azért volt olyan meredek, mert tulajdonképpen egy völgyszorosnak a fala volt, amelyet, isten tudja miért, a Sázava medréül választott magának. Öten voltunk: a magas, hallgatag, ősz hajú orvos, akit a hivatása még ezzel a kutya idővel is megbékített, vagy talán észre se vette, hogy esik, a tagbaszakadt technikus, aki épp most a földön találta magát a táskáival együtt, és, még fekvő helyzetben aggodalmasan vizsgálgatta, mi maradt bennük épségben, a sofőrünk, aki úgy pattant el a kövektől, mint a biliárdgolyó a mantineltől, és időnként keményen lehorgonyzott egy-egy szikla mellett, Kamarýt őrnagy meg én. Abban a kellemes helyzetben voltam, hogy csak a saját csontjaimmal kellett törődnöm, de nekem ez is elég volt.
A völgyet esővel vegyes szürke köd borította, a súlyos felhők karnyújtásnyira lógtak fölöttünk, az összefüggő vízsugarak egyhangúan csapkodták a köveket, aztán lefolytak az örökké szomjas Sázavába. A Sázava telhetetlennek látszott, egyre sebesebben folyt tova, és a víz sodra egyre határozottabban rajzolódott ki a mederben. Amerre csak néztem, mindenütt ólmos égbe és vigasztalan zuhatagokba ütközött a szemem.
Abbahagytam a káromkodást, nem volt értelme, és lassan, óvatosan lépkedve leértem a lejtő lábához. Nem messze tőlünk egy zömök ember állt, valami olyanféle ruhadarab volt rajta, amit kabátnak is lehetett nevezni, de sokkal inkább lyukas sátorlapnak: amikor meglátott, integetni kezdett.
– Ott fekszik – mutatott bizonytalanul a kövek-közé. – Nem volt kedvem mellette ülni, kellemesebb társaságot is el tudok képzelni.
Továbbindultunk, amerre mutatta. Néhány lépés után megláttuk.
Valami különös nyugalom ömlött el a halott nő testén. Ezüstszínű nadrágkosztümben feküdt előttünk, az anyag a bőréhez tapadt, olyan volt a mozdulatlan test, mint egy csillámló hal, amelyet egy heves vízlökés a partra vetett, és most megbékülve sorsával egy nedves kőhöz simul. Csak az élettelen, zúzódásos arc, amelyről az eső lemosta a vérfoltokat, és a jobb láb természetellenes helyzete hatott zavaróan.
Technikusunk a legkülönbözőbb helyeken számtáblákat szúrt a földbe. A hangulat csak most lett olyan vészjósló, fenyegető színezetű, mint a bűnügyi iratokhoz mellékelt fényképek. Kamarýt jegyzetfüzetet vett elő, és megpróbált valamit belerajzolni, de csakhamar abbahagyta, ebben az esőben nem lehetett dolgozni. Aztán magához intette Broučeket, a sofőrünket, és elküldte telefonálni a főkapitányságra. Ránk még sok munka várt. A sátorlapos horgász kíváncsian bámészkodott még egy ideig, de aztán visszament a horgászbothoz. A technikus gyorsan befejezte a fényképezést, nyilván nagyon visszavágyott már az autó melegébe Mintha mi nem vágytunk volna vissza! Láttam, ahogy utolérte Broučeket, és izzadtan, erőlködve botladozott vele tovább a kövek között.
Hárman maradtunk. Az orvosnak nem volt még kedve megvizsgálni a halottat. Mintha összebeszéltünk volna, szinte egyszerre néztünk föl a domb tetejére. A hideg esővíz olyan erővel csapódott az arcomba, hogy elfulladt a lélegzetem. Fura egy népség ezek a horgászok, hogy ilyen időben önként idemásznak a folyóhoz. A tisztára mosott kövektől fehérlő emelkedő olyan meredek volt, mintha valaki egy roppant vésővel faragta volna ki. A tetején modern nyaraló állt. Téglából építhették, vakolt falai világosra voltak festve, az ablakait szélesre méretezték. Olyan gőgösen emelkedett a meredély fölé, mint valamikor a várurak rezidenciái. Egymásra néztünk az orvossal, aztán tekintetünk lesiklott a sziklán, amelynek oldalán az ezüstös női test, feltevésünk szerint, végigzuhant. Bizonyára nekiütközött egy kiszögellésnek, aztán továbbgurult idáig. De még most sem volt bennünk az a nyugtalan, fojtogató, szorongató érzés, amely mindig elfogja az embert egy tragédia színhelyén.
Kamarýt bólintott, és az orvos a halott fölé hajolt. Megkezdődött a véget nem érő, szürke rutinmunka. Elmentünk a horgász után. Az úszó éppen elmerült, és ő minden rendelkezésére álló eszközzel jelezte, hogy hagyjuk most békén. Véleményem szerint erre nem volt sok reménye, de tévedtem. Kamarýt hangtalanul megállt az úszó mellett, és szakértelemmel figyelte a horgász gyakorlott mozdulatait, amint türelmesen küszködik valamivel, ami a horgára akadt. Végre kihúzta. Egy szép kis ponty volt. Tényleg szép. A horgász büszkén elmosolyodott, az őrnagy néma elismeréssel adózott neki, de aztán rátért küldetésünk céljára.
– Mikor találta meg a halottat? – Fejével abba az irányba mutatott, ahol a test feküdt.
– Korán reggel érkeztem ide, biztos tudja, hogy a horgászok nem alszanak sokáig. Itt telepedtem le, ebben a kis öbölben, mindig idejárok. Alighogy leültem, zuhogni kezdett az eső. Fölvettem a kabátomat, és ültem még egy kicsit, de fázni kezdtem, hát, mondtam, járok egyet, hogy fölmelegedjek… Így találtam meg. Otthagytam a halakat meg mindent, és elszaladtam Hrádekbe telefonálni. A többit már tudják.
A terepszínű sátorlapból, melyet tulajdonosa makacsul kabátnak nevezett, egy bizonytalan korú, zömök, de mozgékony emberke feje látszott ki; vonásaiból ítélve negyven és hatvan között lehetett, a szeme okos volt, a gesztusai nyugodtak. A négyszögletes arcot egy szakmunkás éppúgy a magáénak vallhatta, mint egy miniszterhelyettes. Emberünk ebben a horgászöltözetben tökéletesen anonim volt.
– Hány órakor jött ide? – kérdezte Kamarýt.
– Nézzük csak… – gondolkozott a horgász. – A vonat 5.15-kor érkezik Hrádekbe, az utat ide rendszerint háromnegyed óra alatt teszem meg, hát akkor hat óra körül érkezhettem, egy darabig gondolkoztam, hol üljek le, majd az úszót néztem, aztán megeredt az eső, de ez az egész nem tarthatott tovább egy fél óránál.
– Szóval a halottat fél hét körül fedezte fel.
Az időmeghatározásról folytatott dialógus arra késztetett, hogy megnézzem az órámat. Megállapítottam, hogy intézményünk viszonylag gyorsan dolgozik. 9.15 volt. Augusztus 29-e, vasárnap. Sajnos.
– Látott valakit itt a völgyben? – Kamarýt szeretett módszeresen kérdezni.
– Nem, egyedül voltam itt. Azt persze nem tudhatom, hogy nem járt-e erre valaki, amikor én Hrádekben voltam.
Láttam Kamarýt arcán, hogy furcsának tart valamit.
– Miért hívta közvetlenül a főkapitányságot? Nem lett volna elég a legközelebbi kirendeltség?
Az emberke hunyorgott egy ideig, aztán elmosolyodott, és azt mondta:
– Azok nem tudtak volna mit kezdeni ezzel az üggyel, úgyis magukat hívták volna, hát elhatároztam, hogy megrövidítem az egészet.
Figyelemre méltó válasz, gondoltam magamban, és szőke hajú főnököm alighanem ugyanezt gondolta. – Mutassa a személyazonossági igazolványát.
Hát persze. Meg akarja nézni, honnan szedte ez az ember a szakértelmét. A horgász jó ideig motoszkált sátorlapkabátjában, majd a táskájában, ahonnan végül előszedte az igazolványt. Az őrnagy háta mögé álltam, hogy beleláthassak a könyvecskébe. Nemcsak a főnököm volt kíváncsi, hanem én is. František Rosický, született 1908-ban, az Államvasutak ellenőre, nős, több nem derült ki az igazolványból. Észrevette, hogy kíváncsi vagyok, gúnyosan elhúzta a száját, de nyugodtan állt mellettünk. Amikor az őrnagy lélegzetet vett, hogy megszólaljon, megelőzte, mintha előre tudta volna, mit akar kérdezni.
– Csodálkozik, hogy a főkapitányságot hívtam. Ismerem a szervezetüket, legalábbis annyira, hogy tudjam, hova kell telefonálni. Valamikor a belügyminisztériumban dolgoztam, és a mostani beosztásomban is kapcsolatba kerülök néha a maguk embereivel. Hrádek felé menet eszembe jutott, hogy ilyenkor, vasárnap reggel, nehezen találok majd valakit bármelyik kirendeltségen, és ha igen, akkor is sokat kell majd magyaráznom. Hogy az a nő halott, azt mindjárt láttam, nem először találkoztam a halállal. Lehet, hogy baleset történt, de lehet öngyilkosság vagy gyilkosság is, ez már a maguk dolga, viszont ha gyilkosság, akkor sietni kell, ezt mindjárt tudtam, hát ezért hívtam a főkapitányságot. Remélem, nem veszik rossz néven.
Csipkelődött, a fene a dolgát, talán köszönetet várt azért, hogy elrontotta a vasárnapunkat, és rákényszerített erre az esős kirándulásra.
– Hogyan vette észre, hogy halott? Megmozdította? – kérdezgetett tovább Kamarýt.
– Nem jöttem rá mindjárt, olyan nyugodtan feküdt ott. Nevetni fog, de még meg is akartam szólítani. Az a kicsavarodott láb se árult el semmit, lehet, hogy eltört, itt, ezeken a köveken könnyen megeshetett. Csak az arca! Biztonság kedvéért még megnéztem a pulzusát, de aztán már szaladtam is Hrádekbe, vannak ott ismerőseim, Macháekék, mindjárt a falu szélén, néha náluk alszom. Onnan mindjárt visszajöttem. Semmi se változott. Figyeltem azt a víkendházat is odafönt, világos, hogy onnan esett le, de ott se láttam mozgást… Vagy nincs ott senki, vagy alszanak.
Kamarýt gondolkozott néhány percig, aztán visszaadta a horgásznak az igazolványát, egy vágyakozó pillantást vetett az úszóra, és szó nélkül elindult.
– Várjon! – kiáltott utána a horgász. – És velem mi lesz, maradjak itt, vagy költözzem tovább egy házzal, ahol nem fogjuk egymást zavarni?
– Ezt beszélje meg a halakkal – válaszoltam az őrnagy helyett. – Mi megtaláljuk, ha szükségünk lesz magára. Egyébként nem hiszem, hogy sikerülni fog még egy pontyot kifognia – tettem hozzá kárörvendően, és elindultam Kamarýt után. Az ember egy darabig némán állt, aztán morgott valamit, és lemondóan visszaballagott a régi helyére, a fűzfák alá.
Az orvosunk egy nagy kövön ült, és várt.
– A diagnózis egyszerű: sokszoros koponyacsonttörés; a koponya tulajdonképpen teljesen szétzúzódott, többszörös hátgerinc- és végtag-fraktúra, feltehetőleg bordatörés, súlyos belső vérzés és agyödéma. A halál nyomban beállt, nagy erejű tompa ütések idézték elő, amelyek minden jel szerint tetemes magasságból való zuhanás folytán következtek be. A zúzódások a halál beállta után keletkeztek, a testnek érdes felületű tárgyakon, nyilván köveken való végiggördülése következtében. A halál beálltának idejét egyelőre csak hozzávetőlegesen tudom meghatározni, az eső, a köd megnehezíti a becslést, de éjfél utáni egy és három óra közé tenném. Ennél többet csak a boncolás után tudok mondani. Az öltözékből ítélve a halott valami összejövetelen vett részt, alapos vér- és gyomorvizsgálatra van szükség, az eredmény feltehetőleg nem lesz érdektelen a maguk szempontjából. Többet most tényleg nem tudok mondani, szeretném, ha mielőbb beszállíttatnák a boncterembe.
– Már intézkedtem, az embereink mindjárt itt lesznek, addig vigyázzon a hullára.
Az orvos megadóan legyintett, körülnézett, végül odament a horgászhoz, aki készségesen helyet adott neki maga mellett.
Kamarýt megfordult és továbbment, a nyaraló alatti meredek lejtőszakasz végéig, újra elővette jegyzetfüzetét, és nem törődve a zuhogó esővel, megátalkodottan rajzolni kezdett. Aztán figyelmesen körülnézett, és én, a bennünket elválasztó tízméternyi távolságból is, jól láttam, hogy az arca hirtelen megélénkül. Bizonyára észrevett valamit, ami felkeltette a kíváncsiságát; az enyémet is, bár még nem tudtam, mi az. Gyorsan elindultam az őrnagy felé. Valami tárgy fölé hajolt, amely a kövek között csillogott, és messziről olyan volt, mint az imént megtalált női test miniatűr mása. Úristen, gondoltam, csak nem egy gyerek! Egy hulla elég egy napra!
– Ne taposson rá – morogta barátságtalanul az őrnagy, így hát megálltam. Egy nagy baba feküdt a földön, hosszú, szőke hajjal és szétzúzott arccal. Ezüstszínű ruha volt rajta, és éppen olyan nyugodtan feküdt, mint tőle nem messze az ezüstszínű nő.
– Ide szerencsére nem kell doktor – mondta inkább magának Kamarýt. Az első pillanatban alighanem ő is megijedt, akárcsak én. A baba ruhája is szakadozott volt, de nem a kövektől. Kamarýt közelebb lépett hozzá, és fölnézett a dombra.
– Nem egyszerre zuhantak le, a babát ledobta valaki, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy a nő előtt-e vagy utána. – Óvatosan a kezébe vette a babát, és megfordította. – Nézze, valaki kizsigerelte, mégpedig alaposan. Ügyesen esett, a fényképészünk se vette észre, hogy itt van.
– Lehet, hogy egy gyerek dobta le, vagy egyszerűen itthagyta, vagy egy fiacska tanult rajta anatómiát, manapság nagyon kíváncsiak a gyerekek; nem is biztos, hogy a két dolog összefügg, bár a ruha hasonlósága eléggé feltűnő – jegyeztem meg, mire Kamarýt bólintott. Gondosan visszatette a babát arra a helyre, ahol az imént feküdt, és lassan elindult a folyóparton ülő két férfi felé.
– Már nem maradunk sokáig – kezdte, és fölpillantva az égre hozzátette: – És lehet, hogy nemsokára az eső is eláll. – Nem tudtam elképzelni, hogy ezt miből gondolja. Az eső nem esett, hanem ömlött, nem győztem csodálkozni, honnan veszi magát ennyi víz.
Kamarýt újra megszólalt: – Gyakran járnak ide gyerekek?
Jó ideig csend volt, de a horgász végül megértette, hogy a kérdés neki szól.
– Igen, ilyenkor nyáron elég gyakran, biztosan azért, hogy elriasszák a halaimat, de ilyen esőben…
Kamarýt folytatta: – Nem látott itt valami babát a kövek között?
Az orvos felfigyelt, érezte, hogy a kérdésnek valami oka van, de a horgászban még forrt a düh az elrontott szórakozás miatt, amelyért feláldozta a vasárnapját és az éjszakai álmát.
– Babát ma már alig látni valahol, tisztára ritkaságszámba megy, erre meg legföljebb olyan baba járhatna, aki pont itt akarná elveszteni a szüzességét, habár kényelmesebb helyet is el tudok képzelni erre a célra, mint ezeket a köveket.
– Én játékbabát gondoltam. – Mindig irigyeltem Kamarýt nyugalmát és kitartását. A horgász fölfigyelt. – Találtak valamit?
Nem válaszoltunk.
– Mikor volt itt legutóbb?
– Pontosan egy héttel ezelőtt.
– És végigment itt a lejtő alján? – Kamarýt a kezével mutatta az irányt.
– Majdnem mindig végigmegyek, de se ma, se máskor nem láttam semmiféle babát.
– Ma is járt arrafelé? – Kamarýt a baba irányába mutatott.
– Ma nem. Éppen csak elindultam, aztán mindjárt megtaláltam a halottat, és akkor már más gondom volt. De múlt vasárnap végigmentem a domb alatt. Nem hiszem, hogy valami baba lett volna errefelé.
– Nem hiszi, vagy nem volt?
– Azt mondtam, hogy nem hiszem – csattant föl a horgász. – Én már az élő babákat se figyelem, nemhogy a rongybabákat. Benne vagyok a korban, fiatalember.
Kamarýt tűrte ezt a hangot. Még egyszer a baba fekvőhelye felé pillantott, majd fölnézett a nyaralóra, aztán könnyed sóhajjal megint a horgász felé fordult: – Hát akkor jó szórakozást, mi megyünk.
Azok a mi, mi ketten voltunk, ő meg én. Erőlködve igyekeztem fölfelé, miközben észrevétlenül az a gondolat lopózott az agyamba, hogy mennyivel könnyebb lenne az életem, ha Kamarýt valami szerencsés véletlen folytán lezuhanna onnan felülről fejjel lefelé, pontosan úgy, mint az ezüstruhás ismeretlen. A lábam minduntalan megcsúszott, majdnem minden sziklánál megálltam egy pillanatra, hogy megfogózkodjam, és kifújjam magam egy kicsit. Hogy miért maradtam a szakmában, mikor úgyis magas a vérnyomásom…
Fölnéztem. Kamarýt, aki sohasem szokott megfeledkezni rólam, amikor kedve támad legszebb álmaimat félbeszakítva kiráncigálni az ágyból, némán törtetett, illetve a szó szoros értelmében mászott fölfelé. Engem csak a szárazság és a meleg gondolata tartott talpon, amely elképzelésem szerint ennek a hegymászó mutatványnak a végén vár rám. A tizennegyedik sziklánál, amelyhez egész testemmel hozzátapadtam, egy ellenkező irányban csúszkáló expedícióval találkoztunk. Elöl Brouček, a gépkocsivezetőnk váltogatta a lábát méltóságteljesen és expedícióvezetőhöz illő fontoskodó arccal. Kamarýt gyorsan kiadta a megfelelő utasításokat, és az egyik egyenruhást maga mellé vette. Aztán szó nélkül tovább vonszoltuk gyarló testünket. A felhők olyan közel voltak, hogy úgy éreztem, egyenesen az égbe kúszunk.
Egy kis facsoportnál értük el a tetőt, a fák között szabad térség volt, szorosan egymás mellett autók álltak ott, meg egy műanyag fóliával gondosan letakart motorkerékpár. Úgy látszik, ez volt a víkendház parkolóhelye, innen már csak egy keskeny ösvény vitt tovább. Gyorsan megszámoltam a kocsikat, hat kocsi állt ott. Na, lesz elég dolgunk.