22.

Bor­zasz­tó so­ká­ig alud­tam. Azt ál­mod­tam, hogy egy óri­á­si árny, amely a fél ég­bol­tot be­bo­rí­tot­ta, rá­fe­küdt a kun­ra­ti­cei tóra, és foj­to­gat­ni kezd­te a tó fel­szí­nén pi­he­nő hol­dat. A hold­ból vér folyt, és ahogy meg­al­vadt, Sych­ra meg Ko­ran kör­vo­na­la­it öl­töt­te ma­gá­ra. Bi­zony­ta­lan­ság és ve­szély­ér­zet töl­tött el, ami­kor föl­éb­red­tem, mint­ha azok a vé­res szi­lu­et­tek az er­ké­lye­men sé­tál­tak vol­na. És fájt a fe­jem.

Be­bo­tor­kál­tam a für­dő­szo­bá­ba, és vál­ta­koz­va for­ró meg hi­deg vi­zet zu­hog­tat­tam ma­gam­ra a zu­hany­ból. El­kezd­tem ér­zé­kel­ni a vi­lá­got. Be­en­ged­tem Bro­uče­ket, aki so­ká­ig és tü­rel­me­sen nyom­kod­ta a csen­gőt. Fájt a há­tam, mi­köz­ben reg­ge­liz­tem. A kez­dő­dő mun­ka­nap azt a vá­gyat éb­resz­tet­te ben­nem, hogy vissza­fe­küd­jek az ágy­ba, és es­tig ki se búj­jak be­lő­le.

De tud­tam, hogy az idő most már fon­tos té­nye­ző­vé vált. Mú­lá­sá­ba egy ár­nyék lé­pett be, amely­ről sem Ko­ran, sem Sych­ra nem tu­dott. De én igen. Csak azt nem tud­tam, ki volt az. Egy dol­got azon­ban már­is meg­te­het­tem. Meg­tud­hat­tam, nem Štýrs­ká járt-e ott. Föl­tár­csáz­tam a fő­ka­pi­tány­ság szá­mát.

– Őr­nagy elv­társ, tud­ni sze­ret­ném, hol volt Štýrs­ká teg­nap este.

– Szol­gá­lat­ban. Egy perc­re se hagy­ta el a szál­lo­dát. Maga ta­lán lát­ta va­la­hol?

– Nem. Ha­zud­nék, ha az el­len­ke­ző­jét mon­da­nám. Csak egy ár­nyé­kot lát­tam, és nem örül­nék, ha az ő ár­nyé­ka lett vol­na.

– Ide fi­gyel­jen! Maga mos­ta­ná­ban min­de­nütt ár­nyé­ko­kat meg kí­sér­te­te­ket lát. El­ro­man­ti­zál­ja a dol­go­kat. Bro­do­vá nem egy vár­kas­tély­ban pusz­tult el, ha­nem egy nya­ra­ló­ban, még ha az a nya­ra­ló egy ki­csit ha­son­lít is egy vár­kas­tély­hoz. Egyéb­ként oda­ugor­hat­na, mi­előtt Štýrs­kát vissza­he­lye­zem a bir­to­ká­ba. Néz­zen be hoz­zám a kul­cso­kért. De es­té­re jöj­jön vissza. Nagy ott a kí­sér­tet já­rás.

Le­tet­tem a kagy­lót. Bro­uček el­me­rült az evés­ben, nem mer­tem za­var­ni. Tü­rel­me­sen vár­tam, amíg már nem le­he­tett sem az időt húz­ni, sem Bro­uček gyom­rát tá­gí­ta­ni.

Szép idő lett, a szep­tem­ber ra­gyo­gó nap­sü­tés­sel ün­ne­pel­te ön­ma­gát. Las­san haj­tot­tunk, él­vez­tük a ké­sei nyár de­rű­jét. Az eny­hén hul­lám­zó le­ve­gő­ben nap­su­gár­füg­gö­nyök leng­tek, sze­gé­lyük lá­gyan si­mo­gat­ta a ré­tek és me­zők sző­nye­gét. Nem volt ked­vünk dol­goz­ni. Leg­szí­ve­seb­ben le­ál­lí­tot­tuk vol­na a Vol­gát va­la­hol az er­dő­ben, ócs­ka ka­bá­tot vet­tünk vol­na ma­gunk­ra, ke­zünk­be bo­tot, és el­in­dul­tunk vol­na ba­ran­gol­ni a szep­tem­be­ri nyár­ban. Gon­do­san ki­ke­rül­tük vol­na az ár­nyé­ko­kat; a be­szé­lő ár­nyé­ko­kat és a hall­ga­tó ár­nyé­ko­kat egy­aránt. És ha ránk es­te­led­ne, a hold szö­vet­sé­ge­sünk­ké sze­gőd­ne, és sze­líd lám­pás­ként vi­lá­gí­ta­na ne­künk a lágy mo­ha­sző­nye­gen, az év­szá­za­dos fák lomb­sát­rai alatt.

Meg­ér­kez­tünk a nya­ra­ló­ba. Alig lép­tünk be, Bro­uček éle­lem után kez­dett ku­tat­ni. El­küld­tem Hrá­dek­be be­vá­sá­rol­ni, mert tud­tam, hogy egy ide­ig itt ma­ra­dunk.

Föl­men­tem az eme­let­re, abba a szo­bá­ba, ahol Štýrs­ká alud­ni szo­kott, és ahol Ali­ce Bro­do­vá a kri­ti­kus na­pon tar­tóz­ko­dott. Be­ül­tem a fo­tel­be, és kö­rül­néz­tem. Rá­esz­mél­tem, hogy nem­csak az a fon­tos, ami itt van, ha­nem az is, ami hi­ány­zik. Meg­pró­bál­tam össze­ha­son­lí­ta­ni a be­ren­de­zést. Be­men­tem a má­sik két szo­bá­ba, majd vissza­jöt­tem, és megint le­ül­tem a fo­tel­be. Ki­néz­tem a fo­lyó­ra. Nyu­god­tan, bé­ké­sen foly­do­gált a déli nap­sü­tés­ben, kö­rü­löt­te szí­nek tob­zód­tak, szin­te hi­he­tet­len volt, hogy ép­pen itt, ezen a gyö­nyö­rű he­lyen ért vé­get hir­te­len egy em­ber­élet.

Lás­suk csak még egy­szer. Ma­gam­ba szí­vom a há­rom he­lyi­ség at­mo­szfé­rá­ját, és ak­kor ta­lán még­is ta­lá­lok va­la­mit. Föl­áll­tam, és jár­kál­ni kezd­tem. Az­tán hir­te­len meg­tor­pan­tam. Nem, nem az at­mo­szfé­ra a fon­tos, ha­nem a min­den­na­pi, pró­zai dol­gok. Az Ali­ce haj­há­ló­ján levő lyuk­ból arra le­he­tett kö­vet­kez­tet­ni, hogy egy tom­pa tárggyal fej­be vág­ták. És ép­pen ilyen tár­gya­kat lát­tam az imént a két má­sik szo­bá­ban, de itt, eb­ben a szo­bá­ban ilyen tárgy nincs. Pont in­nen hi­ány­zik egy olyan masszív üveg­ha­mu­tar­tó, ami­lyen a má­sik két szo­bá­ban az asz­ta­lon áll. Ezt ed­dig ész­re sem vet­tem, alig­ha­nem azért, mert nem do­hány­zom. De Štýrs­ká do­hány­zik, te­hát ha­mu­tar­tó­nak eb­ben a szo­bá­ban is kel­lett len­nie. A ha­mu­tar­tó hi­á­nya per­sze nem szol­gál­ha­tott bi­zo­nyí­té­kul, de olyan fel­te­vés volt, amely­ből ki le­he­tett in­dul­ni, és pél­dá­ul arra is le­he­tett kö­vet­kez­tet­ni be­lő­le, hogy a tet­tes, ha ugyan volt tet­tes, hir­te­len ha­tá­roz­ta el tet­tét, nem ké­szült rá elő­re. Más kö­vet­kez­te­té­se­ket egye­lő­re nem akar­tam le­von­ni a do­log­ból Bro­uček si­ker­rel járt Hrá­dek­ben, és öröm­mel fo­gad­ta uta­sí­tá­so­mat, hogy főz­zön va­la­mi jót.

Én megint vissza­ül­tem a fo­tel­be, a fo­lyót néz­tem, és kép­ze­le­tem­ben meg­pró­bál­tam re­konst­ru­ál­ni a kri­ti­kus es­tét.

Első fel­vo­nás: Ali­ce el­nö­köl a va­cso­rán, ra­gyog a szép­ség­től, és ele­gáns, nagy­stí­lű há­zi­asszony­hoz il­lő­en kí­nál­gat­ja a ven­dé­ge­it. Az­tán föl­jön ide, és egy­más után fo­gad­ja a volt sze­re­tő­it. Si­ker­rel gon­dos­ko­dik ar­ról, hogy mind­egyi­kük hoz­zá­nyúl­jon va­la­mi­hez, te­hát hogy mi itt majd meg­ta­lál­juk a nyo­mu­kat. Ez a cél­tu­da­tos és lo­gi­kus szá­mí­tás tö­ké­le­te­sen be­vált.

Az­tán Ali­ce be­szé­det mond, amely­ben meg­tá­mad­ja a je­len­le­vő fér­fi­a­kat, és olya­no­kat mond ró­luk, hogy a fe­le­sé­ge­ik éle­tük vé­gé­ig em­lé­kez­tet­ni fog­ják őket rá. Az­tán jön a bé­kü­lé­keny for­du­lat. Mi ér­tel­me volt en­nek a pál­for­du­lás­nak? He­lye­seb­ben, volt-e egy­ál­ta­lán ér­tel­me, vagy pe­dig csu­pán Ali­ce sze­szé­lyes­sé­gé­nek tu­laj­do­nít­ha­tó, mint ahogy a je­len­le­vők mind­annyi­an ál­lít­ják? Ali­ce egész idő alatt emelt han­gon be­szél, az­tán ivás­ra szó­lít­ja föl ven­dé­ge­it, és ő föl­megy az eme­let­re. Egy idő múl­va is­mét le­jön, az ezüst­há­ló még min­dig a ha­ján van, a nagy tás­ka a ke­zé­ben. Újabb ital­kész­let­ről gon­dos­ko­dik, majd ki­megy a kis hall­ba, és sen­ki se lát­ja töb­bé. Két­ség­te­len­nek lát­szik, hogy a nagy­je­le­net­re so­ká­ig ké­szü­lő­dött, a ven­dé­gek kö­zül so­kan úgy vé­lik, hogy a be­szé­dét be­ta­nul­ta, te­hát vi­lá­gos, hogy vé­gig tisz­ta fej­jel csi­nált min­dent. De ami ez­u­tán tör­tént, az el­len­tét­ben áll ez­zel a ténnyel, és ezért lo­gi­kát­lan. A tra­gé­dia, ame­lyet Ali­ce min­den jel sze­rint meg­ter­ve­zett, még­is be­kö­vet­ke­zett.

Vége a fel­vo­nás­nak, le­megy a füg­göny, a prosz­cé­ni­u­mon egy hul­la fek­szik. Csil­lám­ló hal, ame­lyet a víz­part­ra ve­tett. És va­la­hol a hát­tér­ben egy ezüst­ru­hás baba ma­rad­vá­nyai.

Ez­zel tu­laj­don­kép­pen vé­get ért a tra­gé­dia, de ez csak lát­szat, mert a tra­gé­dia vége csu­pán a kö­vet­ke­ző fel­vo­nás ex­po­zí­ci­ó­ja.

Má­so­dik fel­vo­nás: Ja­ro­sla­va Štýrs­ká ma­gá­hoz hív­ja Ali­ce régi sze­re­tő­it, és mind­egyi­kük­kel kí­mé­le­te­sen köz­li, amit ál­lí­tó­lag Ali­ce­től meg­tu­dott ró­luk. Kész ugyan hall­gat­ni, de ez némi pénz­be ke­rül. Nyil­ván iga­zat be­szél, és ezt elég meg­győ­ző­en te­szi, mert ki­vé­tel nél­kül rá­áll­nak az al­ku­ra. Csak ket­ten men­te­sül­nek a fi­ze­té­si kö­te­le­zett­ség alól, Ko­ran és Sych­ra. Sych­ra ese­té­ben is­mer­jük a ma­gya­rá­za­tot, Štýrs­ká at­tól tar­tott, hogy mi ál­lunk a hát­tér­ben, Ko­ran pe­dig fel­te­he­tő­en el­le­ne for­dí­tot­ta a rá­sze­ge­ző­dő fegy­vert. De mi le­he­tett ez a fegy­ver? A haj­há­ló egy­ma­gá­ban nem, mert Ko­ran már előbb is tu­dott róla, te­hát csak olyan kö­rül­mé­nyek­ről le­het szó, ame­lyek össze­függ­tek ugyan a háló meg­ta­lá­lá­sá­val, de ame­lyek­nek je­len­tő­sé­gét Ko­ran csak ké­sőbb fog­ta föl. Le­het, hogy ép­pen a le­let he­lye volt a leg­fon­to­sabb. A háló egy­ben Ko­ran ali­bi­je. Ha ő len­ne a tet­tes, ak­kor a háló nem szol­gál­hat­na neki ala­pul má­sok zsa­ro­lá­sá­ra.

Ez a má­so­dik fel­vo­nás vége. Az erők meg­szer­ve­ződ­tek, és új össze­csa­pás­ra ké­szü­lőd­nek.

Har­ma­dik fel­vo­nás: Be­áll a krí­zis. Nő a fe­szült­ség, és eh­hez Sych­ra is ki­adó­san hoz­zá­já­rult. A köz­te és Ko­ran kö­zött ki­tört konf­lik­tus so­ka­kat ér­de­kel. A szín­re egy is­me­ret­len ár­nyék lép. Ez a fel­vo­nás még tart, én is a szín­pa­don va­gyok, a súgó ugyan el­hall­ga­tott, de a da­rab to­vább megy, és mind­járt kez­dő­dik a vég­ki­fej­let.

Hát ak­kor még egy­szer, elöl­ről… – Bro­uček, egyen csak nyu­god­tan nél­kü­lem, én még nem va­gyok éhes… – Nézzük csak meg még egy­szer ezt a da­ra­bot… a fi­gu­rák kon­ga­nak az üres­ség­től, ha­lot­tak, mi­előtt meg­hal­ná­nak.

Ak­kor most nézzük az egé­szet for­dít­va, kezd­jük a vé­gén… ez így ne­vet­sé­ges… mint egy vissza­fe­lé ját­szott film, ami­kor az ala­kok vé­gül vissza­búj­nak a gu­bó­juk­ba…

…hát ak­kor for­dít­suk meg az ala­ko­kat, ál­lít­suk fej­re őket… ér­de­kes, eb­ben a né­zet­ben meg­vál­to­zik a jel­le­mük is. Szin­te lát­tam ma­gam előtt, ho­gyan vál­to­zik meg ed­di­gi sze­re­pük, az ab­lak mo­zi­vá­szon­ná vált, az ala­kok ki­bi­csak­lot­tan mo­zog­tak raj­ta, az­tán be­le­süllyed­tek a vá­szon alatt áram­ló fo­lyó­ba.

Föl­kel­tem a fo­tel­ből. Igen. Csak így van lo­gi­ká­ja az egész­nek. For­dí­tott lo­gi­ka ez, rej­tett lo­gi­ka, de lo­gi­ka. És nem Ali­ce Bro­do­vá lo­gi­ká­ja töb­bé, ha­nem a tör­té­ne­té.

Már csak egy-két do­log van hát­ra… és ez azt je­len­te­né, hogy… át­men­tem a sa­rok­szo­bá­ba, és ki­néz­tem az ab­lak­ból… nem egé­szen há­rom mé­ter…

Va­ló­ság­gal ki­ro­han­tam a ház­ból. Lent, azon a he­lyen né­hány tö­rött gallyat ta­lál­tam.

Bro­uček még­is meg­várt az ét­ke­zés­sel, amely mennyi­sé­gi­leg és mi­nő­sé­gi­leg egy­aránt egy bő­sé­ges uzson­na és egy gyen­ge va­cso­ra kö­zött moz­gott. Nem bír­tam ma­gam­ban tar­ta­ni a dol­got:

– Bro­uček, most már tu­dom, hogy tör­tént… hogy hogy ke­rült Ali­ce Bro­do­vá a kis hall­ból a sza­ka­dék­ba… Le­dob­ták az ab­lak­ból… Nem, nem, nem ug­rott ki… le­dob­ták. Min­den for­dít­va van. Azt is tu­dom, hogy ki dob­ta le, csak azt nem tu­dom, hogy mi­ért. Nem is­me­rem a mo­ti­vá­ci­ót. Ha majd megint láb­ra ál­lít­juk az egé­szet, ak­kor az is a ke­zem­ben lesz… meg a tet­tes is. A pa­ra­dox hely­ze­tek pa­ra­dox meg­ol­dást kö­ve­tel­nek.