9.

– Azt hi­szem, én kö­vet­ke­zem, hát ma­gam­tól jöt­tem. Ro­zen­kranc az ábé­cé sze­rint és Ali­ce­vel kap­cso­lat­ban is csak utá­nam kö­vet­ke­zik – pró­bált meg szel­le­mes­ked­ni. Az­tán fel­szó­lí­tás nél­kül el­kezd­te: – Nem tu­dom, hova tet­tük az eszün­ket mind­annyi­an, hogy el­fo­gad­tuk Ali­ce meg­hí­vá­sát, mi­kor tud­tuk, hogy mi­ket ké­pes csi­nál­ni. Min­dig sze­re­pet ját­szott, teg­nap egy exk­lu­zív nya­ra­ló disz­ting­vált, gaz­dag úr­nő­jé­nek a sze­re­pét, akit mi sír­ba vit­tünk. Tö­ké­le­tes kép­mu­ta­tó volt. Mint ahogy nem igaz, hogy övé ez a vil­la, ugyan­úgy nem igaz, hogy va­la­ki ül­döz­te vol­na öt, és még ke­vés­bé igaz, hogy va­la­ki se­gí­tett vol­na neki e si­ra­lom­völgy el­ha­gyá­sá­ban. Ar­ról nem is be­szél­ve, hogy ez a si­ra­lom­völgy neki nem­csak a si­ra­lom völ­gye volt, sok gyö­nyö­rű­sé­get ért meg ben­ne, időn­ként túl so­kat. is.

Én is egy ilyen al­ka­lom­mal is­mer­ked­tem meg vele. Va­la­mi­kor, 1954-ben, részt vet­tem egy teg­na­pi­hoz ha­son­ló vad össze­jö­ve­te­len, ahol a part­ne­re­ket nem szo­kás so­ká­ig vá­lo­gat­ni. A kö­rül­mé­nyek­ből ítél­ve Ali­ce nem volt újonc. Mind­járt az­nap éj­sza­ka az ő gar­zon­la­ká­sá­ban vé­gez­tem, de kora reg­gel már le is lép­tem, mert ah­hoz az el­mé­let­hez tar­tot­tam ma­gam, hogy a gyors is­me­ret­sé­ge­ket gyor­san kell be­fe­jez­ni, noha, be­val­lom, Ali­ce na­gyon tet­szett.

A sors és a kö­rül­mé­nyek azon­ban csap­dát ál­lí­tot­tak ne­kem. Ak­ko­ri­ban va­la­mi jó füg­göny-anya­got ke­res­tem a la­ká­som ab­la­ka­i­ra, egy bér­ház­ban lak­tam, és a szem­köz­ti la­kók az­zal szó­ra­koz­tak, hogy es­tén­ként be­bá­mul­tak hoz­zám, ami nem volt kel­le­mes. Nem ju­tott eszem­be oko­sabb do­log, mint el­men­ni Ali­ce­hez, mert azt hal­lot­tam, hogy min­dent föl tud haj­ta­ni. Ez­zel kez­dő­dött az egész. Lát­ni akar­ta a la­ká­so­mat, hogy meg­vá­laszt­has­sa a színt és a min­tát, és nem­so­ká­ra ez­u­tán füg­göny volt az ab­la­ka­i­mon és Ali­ce a nya­ka­mon. Ele­in­te nem bán­tam, na­gyon jó íz­lé­se volt, és olyan szé­pen be­ren­dez­te a la­kást, hogy min­den­ki iri­gyel­te tő­lem a be­ren­de­zést is, meg Ali­cet is. Én mind a ket­tő­re büsz­ke vol­tam, és egy­foly­tá­ban di­cse­ked­tem.

Máig se tu­dom, hogy csi­nál­ta, de egy­szer­re csak ész­re­vet­tem, hogy lég­üres tér van körű-, lőt­tem, amit csak Ali­ce tölt ki. Ak­kor már úgy­szól­ván min­den reg­gel az én la­ká­som­ból ment mun­ká­ba.

Szí­vós harc kez­dő­dött kö­zöt­tünk. Ö min­den­áron el akar­ta vé­tet­ni ma­gát ve­lem, ál­lan­dó há­zas­sá­gi pro­pa­gan­dá­val mér­gez­te a lel­ke­met, én össze­szed­tem ma­gam­ban min­den an­ti­to­xint, és el­len­áll­tam. De kez­dett ele­gem len­ni a do­log­ból, meg az ön­ké­nyes­ke­dő mo­do­rá­ból is; min­dig ő dön­tött ar­ról, me­lyik fil­met nézzük meg, hol tölt­jük a ví­ken­det, hova me­gyünk tán­col­ni, így az­tán egy­re gyak­rab­ban for­dult elő, hogy es­tén­ként sür­gős szol­gá­la­ti kö­te­le­zett­sé­ge­im tá­mad­tak. Ezt per­sze Ali­ce­vel nem le­he­tett csi­nál­ni, egy­szer­re csak vá­lasz­tás elé ál­lí­tott: vagy es­kü­vő, vagy sza­kí­tás. Az utób­bit vá­lasz­tot­tam. No, olyan je­le­ne­tet ren­de­zett, hogy akár­me­lyik film­be is be­le­il­lett vol­na, sze­mem­re hány­ta, mi min­dent tett ér­tem, az­tán be­csap­ta maga mö­gött az aj­tót.

Vissza­tér­tem a tár­sa­sá­gom­hoz, első dol­gunk az volt, hogy fé­nye­sen meg­ün­ne­pel­jük a sza­kí­tást. Az­u­tán még sok­szor meg­ün­ne­pel­tük, és egy­szer, ami­kor ép­pen a leg­jobb han­gu­lat­ban vol­tunk, be­ál­lí­tott Ali­ce, mint­ha mi sem tör­tént vol­na. A fi­úk­ban már jó­ko­ra nyo­más volt, nem ép­pen fi­no­man kom­men­tál­ták a dol­got, de én nem mer­tem Ali­cet ki­dob­ni. Nem volt ő akár­mi­lyen nő, és ak­kor olyan sze­lí­den vi­sel­ke­dett, mint egy bá­rány­ka. Ami­kor egye­dül ma­rad­tunk, egyez­ked­ni kez­dett ve­lem. Min­den­re rá­állt, még arra is, hogy nem ve­szem el, és hogy úgy fo­gok élni mel­let­te, ahogy aka­rok. Be­tar­tot­ta a sza­vát, ezen a té­ren min­dig nagy­vo­na­lú­an kor­rekt volt. Én néha túl­zás­ba vit­tem a dol­got, és nem is tit­kol­tam, hogy, más nők­kel há­lok. Azt hit­tem, hogy tel­je­sen meg­sze­lí­dí­tet­tem. De hát le­het egy nőt meg­sze­lí­dí­te­ni? Plá­ne Ali­cet? Más szó­ra­ko­zást ta­lált ki ma­gá­nak. Egy­szer­re csak ész­re­vet­tem, hogy a pri­vát ügye­im kö­rül szag­lá­szik, és nem saj­nál­ja sem az időt, sem a fá­rad­sá­got, hogy min­dent meg­tud­jon ró­lam. Meg is tu­dott. Ezt én nem sze­re­tem. Még most is dü­hös va­gyok, ha eszem­be jut. El­ha­tá­roz­tam, hogy vég­képp meg­sza­ba­du­lok tőle. El­kezd­tem ter­ve­ket sző­ni, de min­den más­képp ütött ki, mint ahogy el­gon­dol­tam. Egy olyan stí­lu­sú össze­jö­ve­telt ren­dez­tem, hogy meg­sér­tőd­jön, és ott­hagy­jon, de a vé­gén ő mu­la­tott a leg­job­ban, min­den ba­rá­to­mat az ujja köré csa­var­ta, én meg bo­lon­dul fél­té­keny let­tem. Et­től fog­va megint ural­kod­ni kez­dett. Így ment ez egy fél évig.

Tu­dom, hogy ezek a rész­le­tek nem ér­dek­lik önö­ket, de enél­kül nem ér­te­nék meg, hogy nem vé­let­le­nül va­gyok itt a nya­ra­ló­ban.

Azt is tu­dom, hogy min­dent ki­de­rí­te­nek már ró­lam; úgy­hogy már most meg sze­ret­ném mon­da­ni, hogy né­hány ba­rá­tom­mal együtt be­le­ke­ve­red­tem egy til­tott épít­ke­zés­ügy­be. En­gem, hogy úgy mond­jam, csak a sze­le érin­tett az egész­nek, a nyo­mo­zás sem ál­la­pí­tott meg egye­bet, mint hogy tud­tam a do­log­ról, de sem­mi­ben sem vet­tem részt, és nem kap­tam egy fil­lért se. Ba­rá­ti kö­rünk egyik tag­ja, egy lány je­len­tett föl ben­nün­ket, mert nem en­ged­tük ma­gun­kat zsa­rol­ni. Csak két hé­tig vol­tam elő­ze­tes le­tar­tóz­ta­tás­ban, de ne­kem az is örök­ké­va­ló­ság­nak tet­szett.

Ami­kor ki­jöt­tem, Ali­ce a szó szo­ros ér­tel­mé­ben rám ra­gadt, moc­can­ni se tud­tam nél­kü­le. Nem tud­tam, mit csi­nál­jak, nem ma­radt más hát­ra, va­la­mi csap­dát kel­lett ál­lí­ta­nom neki. Tu­dom, hogy ez nem szép do­log, de egy nő­nek ma­gá­tól is rá kell jön­nie, hogy az em­ber­nek ele­ge van be­lő­le, és kell ben­ne len­nie annyi büsz­ke­ség­nek, hogy le­von­ja a szük­sé­ges kö­vet­kez­te­té­se­ket, és ne ma­rad­jon az em­ber nya­kán.

Egy házi össze­jö­ve­te­len le­itat­tam, utá­na még a mi nor­mánk­nál is sza­ba­do­sabb vi­sel­ke­dés­be hec­cel­tem bele, majd nagy fél­té­keny­sé­gi je­le­ne­tet ren­dez­tem, és lát­vá­nyo­san sza­kí­tot­tam vele. Ő per­sze át­lá­tott a szi­tán, és min­den­ki előtt meg­mond­ta, mit gon­dol ró­lam, de el­ment. Jó ide­ig nem volt könnyű dol­gom, a leg­jobb ba­rá­ta­im kö­zül so­kan az ő párt­já­ra áll­tak.

– Az­óta egy­szer se jöt­tem vele össze, és ha az ut­cán ta­lál­koz­tunk, nem is kö­szön­töt­tük egy­mást.

– Az­tán jött az a le­vél. Nincs itt ná­lam, és nem is tu­dom, hova tet­tem. Ked­ve­sen és nyo­ma­té­ko­san hí­vott. Vé­let­le­nül is­me­rem ezt a he­lyet, az én ví­kend­há­zam is itt van, nem messze, Hrá­dek­ben, és így azt is tu­dom, hogy ez a vil­la Ja­ro­sla­va Štýrs­káé, aki a Vl­ta­va szál­lo­da re­cep­ci­ó­já­ban dol­go­zik. Ja igen, azt még nem mond­tam, hogy a meg­hí­vás ér­tel­mé­ben a fe­le­sé­ge­met is ma­gam­mal vi­het­tem. Kí­ván­csi vol­tam, hát el­fo­gad­tam a meg­hí­vást, de él­tem az en­ge­déllyel, és el­hoz­tam Sva­ta­vát is.

Ahogy meg­ér­kez­tünk, rög­tön lát­tam, mi a hely­zet. Ali­ce va­la­mi­re ké­szül, és ah­hoz szer­ve­zett ma­gá­nak kö­zön­sé­get. Egész este min­ta­sze­rű­en gon­dos­ko­dott ró­lunk, ar­ról nem is be­szél­ve, hogy szin­te ra­gyo­gott a szép­ség­től, és per­sze ő volt a tár­sa­ság köz­pont­ja. Már azt hit­tem, nem volt egyéb cél­ja, mint hogy együtt lás­son mind­annyi­un­kat, akik va­la­ha ver­seny­is­tál­ló­já­nak büsz­ke­sé­gei vol­tunk. Ez nagy hiba volt ré­szem­ről.

Va­cso­ra után in­tim han­gu­la­tot va­rá­zsolt a tár­sa­ság köré, a gát­lá­sok ol­dód­tak, a han­gu­lat föl­en­ge­dett, csak Ali­ce ját­szot­ta to­vább a min­ta­sze­rű, de elő­ke­lő­en tar­tóz­ko­dó há­zi­asszony sze­re­pét, ő volt a tár­sa­ság ki­rály­nő­je. Is­mer­tem ezt a sze­re­pet, ezt sze­ret­te a leg­job­ban, és min­dig ezt ját­szot­ta, ami­kor a töb­bi­e­ket le­itat­ta, rend­sze­rint sok­kal ke­vés­bé ra­fi­nál­tan, mint most. Teg­nap este az volt az ér­zé­sem, hogy va­la­mi­fé­le elég­té­telt akar ma­gá­nak sze­rez­ni, azt akar­ja el­ér­ni, hogy lás­suk a kü­lönb­sé­get köz­te és a fe­le­sé­ge­ink kö­zött, és így át­érezzük, mit vesz­tet­tünk ben­ne. És a je­len­le­vő fér­fi­ak leg­több­jé­nél ezt si­ke­rült is el­ér­nie.

– Igen, en­gem is föl­vitt ma­gá­hoz. Azt hit­tem, hogy im­mú­nis va­gyok vele szem­ben, de olyan ra­fi­nált vi­lá­gí­tás volt a szo­bá­já­ban, és olyan von­zó, szin­te va­rázs­la­tos volt, hogy akár reg­ge­lig is ott­ma­rad­tam, vol­na nála. Azt mond­ta, hogy már min­den­nel meg­bé­kült, és nemi akart egye­bet, mint nyu­god­tan em­lé­kez­ni a régi jó idők­re. Eb­ben gyor­san meg­egyez­tünk. Nem vé­de­ke­zett, ami­kor meg­si­mo­gat­tam, és meg­je­gyez­te, hogy ez már úgy­is az utol­só al­ka­lom. Ép­pen ezért meg va­gyok győ­ződ­ve róla, hogy önök/fö­lös­le­ge­sen vesz­te­ge­tik az ide­jü­ket. Sen­ki se bán­tot­ta, és nem is bánt­hat­ta. Előt­tem ki­fe­je­zet­ten cél­zott rá, hogy mi a szán­dé­ka.

– Igen, tu­dom, hogy ér­dek­li önö­ket az a baba, hal­lot­tam, hogy ott ta­lál­ták meg, ahol Ali­cet. Ami­kor nála vol­tam, a he­ve­rőn fe­küdt Ali­ce mel­lett, töb­bet nem tu­dok róla.

– Hát igen, az a be­széd… Az va­la­mi egész vá­rat­lan do­log volt. Én tud­tam, hogy Ali­ce­re megint rá­jött va­la­mi sze­szély, elég ré­gen is­mer­tem ah­hoz, hogy tud­jam. De erre nem szá­mí­tot­tam. Egy­szer­re csak, min­den át­me­net nél­kül a bosszú is­ten­nő­jé­vé vál­to­zott át. A lép­cső­fel­já­rat alá állt, fel­hív­ta ma­gá­ra a tár­sa­ság fi­gyel­mét, és ne­ki­kez­dett. Csak azt vár­tam, hogy egy os­tort vesz elő va­la­hon­nan, és csé­pel­ni kezd ben­nün­ket. A ház aj­ta­ját már ko­ráb­ban kulcs­ra zár­ta, úgy­hogy még csak el se me­he­tett sen­ki. Iga­zán nem cso­dál­koz­tam vol­na, ha a be­széd kor­bá­cso­lás­sal vég­ző­dik, csak azon gon­dol­koz­tam, hova búj­jak, ha be­áll a krí­zis. De az­tán jött a má­so­dik buk­fenc. Ali­ce ki­je­len­tet­te, hogy az egész csak tré­fa volt. Raj­tam kí­vül min­den­ki meg­könnyeb­bült, sen­ki se fog­ta fel, hogy az a nő mély­sé­ge­sen meg­vet ben­nün­ket, és hogy ezt na­gyon vi­lá­go­san tud­tunk­ra is adja. Min­den­től el­ment a ked­vem, Ali­ce nem ér­de­kelt töb­bé, el­ha­tá­roz­tam, hogy nagy ív­ben el­ke­rü­löm. Az­tán mind­annyi­unk egész­sé­gé­re emel­te po­ha­rát, én is föl­emel­tem az enyé­met, mint a töb­bi­ek, nem akar­tam ne­ve­let­len len­ni, lát­szó­lag részt vet­tem Ali­ce já­té­ká­ban, mi egye­bet te­het­tem vol­na. Az­tán a fe­le­sé­gem elő­ad­ta szo­ká­sos vo­nag­ló tánc-szá­mát, köz­szem­lé­re bo­csát­va tes­te min­den csá­bí­tó por­ci­ká­ját, a fér­fi­ak nem tud­ták le­ven­ni róla a sze­mü­ket. En­gem nem ér­de­kelt a do­log, ne­kem nem tu­dott sem­mi újat mu­tat­ni. Ali­ce va­la­mi­kor sok­kal job­ban csi­nál­ta az ilyes­mit, mert töb­bet bí­zott a kö­zön­ség fan­tá­zi­á­já­ra.

Ki­sze­mel­tem a ma­gam zsák­má­nyát, Klá­ra Blo­cho­vá­nak hív­ták, egye­dül ült, és ép­pen olyan rossz­ked­vű volt, mint én. Nagy lel­ke­se­dés­sel fo­gad­ta gon­dos­ko­dá­so­mat, a fér­fi­ak mind­ed­dig nyil­ván nem na­gyon ké­nyez­tet­ték, és én ta­pasz­ta­lat­ból tu­dom, hogy az ilyen nők a leg­job­bak. Nem is csa­lód­tam. Az­tán, mi­helyt le­he­tett, vissza­vo­nul­tam ide az eme­let­re, a hát­só szo­bá­ba. Az­óta nem lát­tam és nem hal­lot­tam sem­mit, még azt se tud­tam, hogy a fe­le­sé­gem Ro­zen­kranc­cal jött ide ebbe a szo­bá­ba, ahol most ülünk.

– Kö­szö­nöm. Örü­lök, hogy vég­re ha­za­me­he­tek. Az at­mo­szfé­ra kez­dett ki­bír­ha­tat­lan len­ni.

A null­szé­ri­á­ba so­rol­ha­tó haj­da­ni play­boy meg­ha­jolt, és el­ment. Drá­ga fér­fi­par­füm il­la­ta ma­radt utá­na, meg egy ke­rek mé­lye­dés a pár­ná­zott szé­ken. A sör már ki­kezd­te az alak­ját, az idő pe­dig a ha­ját. Az utób­bi sző­ke volt. Egy ide­ig úgy érez­tem, mint­ha ma­radt vol­na még va­la­mi a szo­bá­ban kis­sé za­va­ros, de okos te­kin­te­té­nek té­to­va­sá­gá­ból, és mint­ha csak las­san nyu­go­dott vol­na meg a le­ve­gő is, ame­lyet ven­dé­günk ta­pasz­talt fér­fi­ra val­ló ön­tu­da­tos gesz­tu­sai fel­ka­var­tak… Pa­vel Ko­ran ah­hoz a fér­fi­tí­pus­hoz tar­to­zott, ame­lyet mi nem na­gyon ked­ve­lünk. A fi­a­tal jegy­ző­könyv­ve­ze­tő na­gyon cso­dál­ko­zott, hogy ez a drá­ga tex­til­be cso­ma­golt, vi­sel­tes hím egy olyan te­li­vér nő tu­laj­do­no­sa le­het, mint ami­lyen Sva­ta­va. Ka­marýt nem tud­ta el­dön­te­ni, be­so­rol­ja-e oly nagy­ra tar­tót go­nosz­te­vő-al­bu­má­ba. Nem cso­dál­koz­tam raj­ta. Pa­vel Ko­ran min­den szem­pont­ból ri­pacs volt.

– Te­le­be­szél­ték a fe­jün­ket, de azért mind egyik meg­tar­tott ma­gá­nak va­la­mit, amit tud­nunk kel­le­ne. És arra is kí­ván­csi va­gyok, mi­ért nem hoz­ta ma­gá­val sen­ki Ali­ce meg­hí­vó­le­ve­lét. A má­sik ér­de­kes moz­za­nat, hogy a ba­bá­nak még min­dig “nincs funk­ci­ó­ja. Azt is csak sze­szély­ből fek­tet­te vol­na maga mel­lé Ali­ce?

Nem fe­lel­tem Ka­marýt­nak. Nem volt mit.