A baba üzenete

15.

Sza­kadt az eső. Az ab­lak­tör­lők sur­rog­va és fá­rad­sá­go­san so­dor­ták fél­re az üveg­re zú­du­ló víz­tö­me­get. Bro­uček aludt. Mé­la­bú­san bá­mul­tam az ut­cai lám­pa sú­lyos, sűrű eső­től ho­má­lyos fé­nyé­be. Bro­uček meg­moz­dult a vo­lán mel­lett, va­la­mit mor­mo­gott ál­má­ban, krá­ko­gott egyet, az­tán a feje hir­te­len megint a mel­lé­re bu­kott. Et­től meg­ijedt, föl­éb­redt, be­le­hu­nyor­gott a sö­tét­be, rám né­zett, olyan moz­du­la­tot tett, mint­ha be akar­ná in­dí­ta­ni a mo­tort, vissza­zök­kent az ülés­re, be­fész­kel­te ma­gát, és to­vább aludt.

Az ut­cai lám­pa fény­kö­rén egy elő­re­haj­ló fér­fi­alak su­hant át, fel­tűrt gal­lé­rú fe­hér eső­kö­peny­ben, puha ka­lap­ban. Gya­na­kod­va kö­rül­né­zett, a mi ko­csin­kat is szem­ügy­re vet­te, mint­ha meg akar­ná ál­la­pí­ta­ni, ül-e ben­ne va­la­ki, az­tán be­szállt egy vi­lá­gos szí­nű Sko­da MB-be, és el­ro­bo­gott.

Jirí Sva­rovs­ky volt, az is­mert fo­tó­mű­vész, ahogy Ja­ro­sla­va Štýrs­ká mond­ta. A vő­le­gé­nye; ezt is ő mond­ta. Ami­óta na­pon­ta itt ül­dö­gé­lek a ko­csi­ban, mert ez tá­vol­ról sem az első al­ka­lom, az­óta tö­ké­le­te­sen be­lém rög­ző­dött a kül­se­je. Ma­gas, kar­csú, ele­gáns moz­gá­sú, jó­ké­pű fér­fi, nem irigy­lem Štýrs­kát azért a fá­rad­sá­gért, amit a szem­mel tar­tá­sá­ra kell for­dí­ta­ni. Ma vál­to­zás volt prog­ram­juk idő­rend­jé­ben. Úgy is­me­rem már az idő­be­osz­tá­su­kat, hogy ta­nul­mányt ír­hat­nék róla. Jirí Sva­rovs­ky ma idő előtt tá­vo­zott. Leg­alább há­rom órá­val ko­ráb­ban, mint más­kor.

Is­mét mé­la­bús be­le­bá­mu­lás a vi­gasz­ta­lan eső­be. Bro­uček néma, de szem­mel lát­ha­tó mél­tat­lan­ko­dá­sa mel­lett már ötö­dik éj­sza­ká­mat töl­töm itt. Az ered­mény: nul­la. Csu­pán Jirí Sva­rovs­ky meg­bíz­ha­tó­sá­gá­ról si­ke­rült meg­győ­ződ­nöm. Ami­kor Štýrs­ká sza­bad, min­dig itt van. És én, szol­gál­ta­tom a staf­fázst irigy­lés­re mél­tó sze­rel­mi já­té­ka­i­hoz.

Meg­szál­lott­sá­gom nyug­ta­la­ní­tot­ta Bro­uče­ket.

– Ne gye­re­kes­ked­jen – pró­bált meg­győz­ni, és én tud­tam, hogy hosszú évek ta­pasz­ta­la­ta be­szél be­lő­le –, rak­ja bele az öt­le­te­it egy fi­ók­ba, és a fi­ó­kot jól zár­ja be. Nem tud olyas­mit ki­öt­le­ni, amit már maga előtt ki ne öt­löt­tek vol­na. Meg­lát­ja, nem te­lik el egy év sem, és az eset ma­gá­tól meg­ol­dó­dik. Az em­be­rek sose bír­ják so­ká­ig. A vé­gén min­dig min­dent el­árul­nak ma­guk­ról. Ez a dol­gok unal­mas, de meg­bíz­ha­tó rend­je. Maga csak za­var­ja a ter­mé­sze­tes fo­lya­ma­tot. Meg­lát­ja, hogy a meg­átal­ko­dott­sá­ga egy­szer meg­bosszul­ja ma­gát. De ha már nem tá­gít, és to­vább­ra is ügy­köd­ni akar, ak­kor ve­gye tu­do­má­sul, hogy ná­lunk mun­ka­meg­osz­tás van. Az egyik ezt csi­nál­ja, a má­sik azt. Van egy ilyen slá­ger is, is­me­ri, igaz? A maga ki­vált­sá­ga a gon­dol­ko­zás, más szó­val a sem­mit se csi­ná­lás. Eh­hez tart­sa ma­gát. Ha et­től el­tér, baj lesz. Vége lesz a ki­vált­sá­gos hely­ze­té­nek, és az ma­gá­nak na­gyon rossz lesz.

Bro­uček­nek iga­za volt. Az ilyen dol­go­kat a gya­lo­gok­ra kell bíz­ni, ez nem bás­tyá­nak vagy fu­tó­nak való fel­adat. Kü­lön­ben is min­den nyo­mo­zás bor­zal­ma­san fá­rad­sá­gos gür­cö­lés, nincs ben­ne egy mák­szem­nyi ro­man­ti­ka se. Bro­uček óvó fi­gyel­mez­te­té­se, hogy ne to­la­kod­jam be a tör­té­net­be, mert a tör­té­ne­tek bosszút áll­nak, ké­sőn jött. Már na­gyon mé­lyen be­to­la­kod­tam ebbe a tör­té­net­be, és azért ülök most itt az eső­ben. De alig­ha­nem ma is hi­á­ba; sem­mi se fog már tör­tén­ni. Föl­emel­tem a ke­zem, hogy meg­ráz­zam Bro­uče­ket, de új­ból le­en­ged­tem. Hát­ha még­is iga­zam van, és va­la­mi nem stim­mel itt?

Né­hány nap­pal ez­előtt meg­lá­to­gat­tam egy régi is­me­rő­sö­met, aki év­fo­lyam­tár­sam volt az egye­te­men, Jan Se­zem­s­ky­nek hív­ják. Ugyan­ab­ban a szál­lo­dá­ban dol­go­zik, ahol Ja­ro­sla­va Štýrs­ká. Há­rom évig együtt hall­gat­tunk jo­got, az­tán ő ab­ba­hagy­ta, én be­fe­jez­tem. Ö járt job­ban. Úgy fo­ga­dott, mint a té­koz­ló fiút. An­nak ide­jén na­gyon sze­ret­tük egy­mást, és sok­szor rán­dul­tunk ki együtt a nagy fő­vá­ro­si éj­sza­ká­ba. Ami­óta a szál­lo­dá­ban dol­go­zott, min­dig lel­ke­sen fo­gad­ta volt di­ák­tár­sa­it, és hosszú évek alatt meg­bé­kélt az­zal a ténnyel, hogy csak ak­kor ke­re­sik föl, ha pénzt akar­nak köl­csön­kér­ni. Egé­szen meg volt hat­va, ami­kor meg­mond­tam, hogy nem ké­rek tőle sem­mit. Óva­to­san Strýs­ká­ra te­rel­tem a be­szél­ge­tést. Na­gyon jó vé­le­ménnyel volt róla. Lel­ki­is­me­re­tes, meg­bíz­ha­tó, ki­tű­nő­en tud vi­sel­ked­ni, és nem ér­dek­li sem­mi­fé­le plety­ka. Au­gusz­tus 28-án éj­sza­kai szol­gá­lat­ra volt ki­ír­va, de cse­rél­ni akart, va­la­ki­vel, hát ő cse­rélt vele. Ilyes­mi ná­luk gyak­ran for­dul elő.

Ja­ro­sla­va Štýrs­ká ká­der­lap­já­nak töb­bi rész­le­té­re nem vol­tam kí­ván­csi, gyor­san el­bú­csúz­tam, de meg­ígér­tem, hogy nem­so­ká­ra újra el­jö­vök, és ak­kor majd hossza­san el­be­szél­ge­tünk. Ígé­re­tem még az én fü­lem­nek sem hang­zott hi­telt ér­dem­lő­en. Ba­rá­tom kis­sé csa­ló­dot­tan kí­sért ki.

Még az­nap éj­sza­ka ki­húz­tam Bro­uče­ket az ágy­ból, és az­óta min­den­nap itt ücsör­günk. Ez­alatt al­kal­mam volt lá­tás­ból meg­is­mer­ni az ele­gáns Jirí Sva­rovs­kyt, és min­den éj­sza­ka lát­ni a nem ke­vés­bé ele­gáns Ja­ro­sla­va Stýrs­kát, amint ki­ha­jol az ab­la­kon, és gyön­géd in­te­ge­tés­sel bú­csú­zik tőle. Ez, úgy lát­szik, kü­lön ju­ta­lom volt azért, hogy Sva­rovs­ky neki ál­doz­za éj­sza­kái na­gyob­bik fe­lét. Mind­ezt most új­ból vé­gig­gon­dol­tam, és hir­te­len rá­jöt­tem, hogy emi­att iga­zán nem ér­de­mes itt ros­to­kol­ni. Meg­ráz­tam Bro­uče­ket:

– Gye­rünk! Nincs ér­tel­me itt ülni, és néz­ni, ho­gyan éli vi­lá­gát Sva­rovs­ky. Gye­rünk haza, ta­pos­son rá a gáz­ra.

Bro­uček, mint­ha Je­ri­kó trom­bi­tá­it hal­lot­ta vol­na, azon­nal föl­éb­redt, és meg­tet­te, amit mond­tam. El­in­dul­tunk, és éle­sen be­ka­nya­rod­tunk a sar­kon.

– Áll­jon meg! – ki­ál­tot­tam. – Áll­jon meg, gyor­san!

Meg­állt. Ki­ug­rot­tam az eső­be, és vissza­fu­tot­tam. Az ut­cai lám­pa fé­nye ép­pen ak­kor ve­tő­dött dok­tor Zde­nek Bloch ar­cá­ra, ami­kor be­for­dul­tam a sar­kon. Az or­vos be­ment a ház­ba. Aha. Hát ezért tá­vo­zott ma olyan ko­rán Sva­rovs­ky!

Zu­ho­gott az eső. Ál­mos vol­tam. Bloch oda­fönt me­leg szo­bá­ban ül, és min­den bi­zonnyal gyö­nyör­köd­ve nézi Ja­ro­sla­va Štýrs­ká tér­de­it. A gyö­nyö­rök kü­lön­fé­lék, és tar­ta­muk sem egy­for­ma. Bloch dok­tor­nál ez a tar­tam két órá­val volt egyen­lő. Ami­kor ki­jött, kö­vet­tük a ko­csi­ját. Nem volt ér­de­mes, egye­ne­sen ha­za­ment. Mi is ha­za­men­tünk. Vir­radt.

Né­hány órá­val ké­sőbb együtt reg­ge­liz­tem Bro­uček­kel. A han­gu­lat nem volt idil­li­kus­nak ne­vez­he­tő. Bro­uček kö­zöl­te, hogy mind a ket­ten meg­be­te­ged­tek. Ő is meg a ko­csi­ja is. Ő nát­hás és hő­emel­ke­dé­se van. A ko­csi egyik ba­já­ra mind­ed­dig nem tu­dott rá­jön­ni. A má­sik az, hogy ki­me­rült az ak­ku­mu­lá­to­ra. Meg­ér­tet­tem Bro­uče­ket. Nem cso­da, hogy annyi idő után megint ágy­ban akar alud­ni, leg­alább egy­szer.

– He­le­na – mond­tam a te­le­fon­ba –, egész­sé­ges a Sim­cá­ja? Nincs ki­me­rül­ve az ak­ku­mu­lá­to­ra? Mű­köd­nek az ab­lak­tör­lői?

– Hát már csak az au­tóm ér­dek­li? És még annyi fá­rad­sá­got se vesz ma­gá­nak, hogy úgy te­gyen, mint­ha én is ér­de­kel­ném egy ki­csit? De ha azt hi­szi, hogy ho­zo­mány­ba kap­ja tő­lem a Sim­cát, ak­kor té­ved. In­kább össze­tö­röm.

He­le­na mind­járt ve­szek­szik. Pe­dig én olyan sze­re­tet­tel hív­tam föl. De eb­ből is lát­szik, hogy egy hé­tig sem bír­nánk ki együtt. No mind­egy. Meg­ma­gya­ráz­tam neki, mi­ről van szó. Las­san és ala­po­san. Ami­kor vé­gül meg­nyug­tat­tam, hogy csak köl­csön aka­rom kér­ni az au­tót, és nem óhaj­tom igény­be ven­ni so­főr-szol­gá­la­ta­it, ki­je­len­tet­te, hogy in­kább ve­lem jön. Nem bí­zott gép­ko­csi­ve­ze­tői ké­pes­sé­ge­im­ben. Én sem.

Bro­uček meg­ér­de­mel­né az élve-menny­be­me­ne­telt. Meg­be­te­ge­dé­se ré­vén He­le­ná­hoz és va­cso­rá­hoz ju­tot­tam. Megint a mű­te­rem­ben ül­tünk. Štýrs­ká tí­zig volt szol­gá­lat­ban, és Se­zem­s­ky biz­to­sí­tott róla, hogy a szol­gá­lat pon­tos be­tar­tá­sát na­gyon szi­go­rú­an ve­szik ná­luk. Tí­zig rá­ér­tünk még, és én ki is hasz­nál­tam az időt: He­le­nát néz­tem. Az egy­sze­rű va­cso­ra el­ké­szí­té­sé­vel fog­la­la­tos­ko­dott, gya­kor­lot­tan, ügye­sen moz­gott. Köz­ben a fiai el­len­őr­ző köny­vé­ben sza­po­ro­dó fi­gyel­mez­te­té­sek­ről és in­tők­ről me­sélt. Hang­já­ban az ag­gó­dás a fiúk tel­je­sít­mé­nye­i­re való büsz­ke­ség­gel pá­ro­sult. Min­dig a fi­a­i­ról be­szél­get­tünk. He­le­na szak­ér­tő­nek tar­tott en­gem eb­ben a kér­dés­ben, és na­gyon örült, ha pe­da­gó­gi­ai né­ze­te­ink meg­egyez­tek. De ha kü­lön­böz­tek, ak­kor min­dig az én vé­le­mé­nye­met fo­gad­ta el, és ezt meg­ha­tó­nak érez­tem, mert a te­kin­tély sze­re­pé­ben tet­sze­leg­het­tem ma­gam előtt. A fiúk he­ves tem­pe­ra­men­tu­ma, ame­lyet két­ség­te­le­nül any­juk­tól örö­köl­tek, alap­já­ban véve nem oko­zott neki gon­dot. Olyan adó­nak tar­tot­ta, ame­lyet a fiúk ki­tű­nő ér­tel­mi ké­pes­sé­gei után kel­lett fi­zet­ni.

A Sim­ca pom­pá­san mű­kö­dött. He­le­na is. Egé­szen fö­lös­le­ges­nek érez­tem ma­gam mel­let­te. Ér­tett az au­tó­hoz, még az ap­róbb hi­bá­kat is meg tud­ta ja­ví­ta­ni. A fes­té­sen kí­vül ez volt a ked­venc fog­lal­ko­zá­sa, de ál­lí­tó­lag egy­re ke­ve­sebb ide­je ma­radt rá.

Ja­ro­sla­va Štýrs­ká vil­la­mos­sal ér­ke­zett haza. Ami­kor He­le­na meg­lát­ta, rám vil­lan­tot­ta a sze­mét: – Gon­dol­hat­tam vol­na, hogy nő lesz a do­log­ban. De ez a hölgy meg­éri a fá­rad­sá­got.

He­le­ná­nak meg­volt az a jó tu­laj­don­sá­ga, hogy el­is­mer­te más nők szép­sé­gét is. Nem el­len­kez­tem vele.

Megint négy­mé­ter­nyi­re áll­tunk az ut­cai lám­pá­tól. Sze­ren­csé­re jó he­lyet ta­lál­tunk a par­ko­lás­ra. Gyö­nyö­rű idő volt, jó lett vol­na na­gyot sé­tál­ni a me­leg éj­sza­ká­ban. He­le­na mel­let­tem ült az első ülé­sen. A sár­ga kord­bár­sony nad­rág­ja volt raj­ta. A hát­só ülé­sen egy tás­ka fe­küdt, tele éle­lem­mel. He­le­na kom­for­to­sabb kí­sé­rő volt, mint Bro­uček. Tü­rel­met­le­nül né­ze­get­tem az órá­mat, Sva­rovs­ky­nak már itt kel­lett vol­na len­nie. De nem jött. Ro­zen­kranc je­lent meg he­lyet­te, a csi­nos Jit­ka fér­je.

– Nagy itt a for­ga­lom – gon­dol­kod­tam han­go­san –, Štýrs­ká ta­lán át akar­ja ven­ni Ali­ce Bro­do­vá kli­en­tú­rá­ját? Nem hi­szem – He­le­na csak egy néma pil­lan­tást ve­tett rám, hoz­zá volt szok­va a mo­no­lóg­ja­im­hoz.

Vár­tunk, és köz­ben kis­sé le­csök­ken­tet­tük az élel­mi­szer­kész­le­te­in­ket. Elég volt meg­moz­dí­ta­ni a fe­jem ah­hoz, hogy He­le­na bá­jos pro­fil­já­ban gyö­nyör­köd­hes­sem. Ez to­váb­bi pluszt je­len­tett He­le­na ja­vá­ra Bro­uček­kel szem­ben. És eh­hez még egy plusz jött hoz­zá: hogy He­le­na nem aludt el a vo­lán mel­lett.

Nem bír­tuk to­vább a ko­csi­ban, sé­tál­tunk egyet az utca má­sik ol­da­lán. Štýrs­ká ab­la­kai még min­dig vi­lá­go­sak vol­tak.

– Ez nem néz ki sze­rel­mi légy­ott­nak – ál­la­pí­tot­tam meg.

– Gon­dol­ja, hogy olyan­kor min­dig el kell ol­ta­ni a vil­lanyt? – kér­dez­te He­le­na. – Egy olyan nő, mint ez a ma­gáé, meg­en­ged­he­ti ma­gá­nak a vi­lá­gos­sá­got.

Rá­néz­tem: – Ma­gá­nak még hasz­nál­na is a vi­lá­gos­ság, He­le­na. Me­leg na­rancs­szí­nű fényt kép­ze­lek maga köré, ez ki­emel­né a haj­szí­nét és bőre cso­dá­la­tos va­rá­zsát… – He­le­na meg­rán­tot­ta a ka­bá­tom uj­ját:

– Maga ud­va­rol, és az az úr köz­ben olaj­ra lép.

Va­ló­ban. Ro­zen­kranc tá­vo­zó­ban volt. Alig ma­radt időm arra, hogy fel­tű­nés nél­kül hát­ra­néz­zek. Ro­zen­kranc nem tö­rő­dött ve­lünk, be­ka­nya­ro­dott a sar­kon, be­szállt az au­tó­já­ba, és el­in­dult.

Vissza­men­tünk He­le­na Sim­cá­já­hoz, és be­ül­tünk.

– Most mi kö­vet­ke­zik? – kér­dez­te He­le­na.

– Azt én is sze­ret­ném tud­ni. Va­la­mi vál­to­zás van, a dol­gok nem foly­nak a meg­szo­kott rend­ben.

– Úgy lát­szik, már na­gyon jól is­me­ri ezt a ren­det… egyéb­ként szí­ve höl­gye alud­ni tért. El­ol­tot­ta a vil­lanyt.

Föl­néz­tem az ab­la­kok­ra, va­ló­ban sö­té­tek vol­tak. Szo­mo­rú­an ül­tem He­le­na mel­lett, és gon­dol­koz­tam. Most mit csi­nál­jak? A si­ker­te­len­ség az ilyen dol­gok­ban gya­ko­ribb, mint a si­ker. Nem kel­lett vol­na He­le­nát ma­gam­mal hoz­nom.

– Va­la­mi baj van? Jöj­jön el hoz­zám, iszunk va­la­mit, és el­fe­lej­ti a gond­ja­it.

Ez nagy­vo­na­lú aján­lat volt. – Jól van, He­le­na, men­jünk. Nincs ér­tel­me, hogy itt ma­rad­junk.

El­for­dí­tot­ta a slussz­kul­csot, de a mo­tor nem ug­rott be mind­járt. Má­sod­szor már nem pró­bál­ko­zott. A ke­zé­re néz­tem; a keze tes­té­nek egyik dí­sze volt. Min­den szín­ben lát­tam már ezt a ke­zet. Én nem fes­tő va­gyok, szok­ta mon­da­ni He­le­na, fes­ték­ke­ve­rő va­gyok. Jól is­mer­tem a ke­zét, nem­csak ak­kor lát­tam, ami­kor fes­té­ket ke­vert, ha­nem min­den­fé­le apró női mun­ka köz­ben is, meg ak­kor is, ami­kor au­tót ve­ze­tett. Ez a ta­pasz­talt so­főr­kéz most nem moz­dult. He­le­na me­re­ven elő­re né­zett, a szél­vé­dő üve­gen túl­ra. Štýrs­ká jött fe­lénk az úton, szin­te egye­ne­sen a mi au­tónk­hoz, de köz­ben egy-egy futó pil­lan­tást ve­tett min­den par­ko­ló ko­csi­ra. He­le­na fölé ha­jol­tam, mint­ha meg akar­nám csó­kol­ni. Föl­emel­te a ke­zét, és gyön­gé­den ma­gá­hoz húz­ta a fe­je­met. A fik­ci­ót va­ló­ság­gá vál­toz­tat­tam.

Hir­te­len fel­bő­gött egy in­du­ló autó mo­tor­ja, és én föl­pil­lan­tot­tam He­le­na feje fö­lött. Ab­ban a pil­la­nat­ban kap­tam egy po­font. Pon­to­san ilyen po­fo­no­kat osz­to­gat a fi­a­i­nak, ju­tott eszem­be egé­szen lo­gi­kát­la­nul.

– Ezt azért kap­ta, hogy más­kor még egy te­kin­tet­tel se le­gyen hűt­len hoz­zám.

Egy ko­csi hú­zott el mel­let­tünk. Jirí Sva­rovs­ky vi­lá­gos szí­nű Sko­da MB-je Volt, és Ja­ro­sla­va Štýrs­ká ült ben­ne, egye­dül. De hi­szen ne­künk azt mond­ta, hogy rend­sze­rint nem ve­zet au­tót. Te­hát vagy ha­zu­dott, vagy ma kü­lö­nös oka le­het az au­tó­ve­ze­tés­re.

– He­le­na – szó­lal­tam meg –, gyor­san és óva­to­san utá­na! Sem­mi­kép­pen sem sza­bad el­vesz­te­nünk. Most be­mu­tat­hat­ja a so­főr­tu­do­má­nyát.

Az utol­só mon­dat ha­tott. He­le­na el­in­dult, és kö­vet­te a Sko­dát. Nem­so­ká­ra köz­vet­le­nül a nyo­má­ban vol­tunk. Meg­kez­dő­dött az ül­dö­zés.

Sem­mi sem mu­ta­tott arra, hogy Štýrs­ká tu­do­má­sul vett vol­na ben­nün­ket. Fo­gal­mam se volt, hova igye­kez­het. He­le­na egy má­sod­perc­re sem vet­te le a sze­mét a Sko­dá­ról, pon­to­san a nyo­má­ban ha­ladt. Ez neki való fel­adat volt. Ha to­vább is tét­le­nül kel­lett vol­na ül­nie az álló au­tó­ban, tö­ké­le­te­sen ki­me­rült vol­na.

– Fur­csák a mai fér­fi­ak – szó­lalt meg. – Egy nő meg­csó­kol egy ilyen mai fér­fit, és az, ahe­lyett hogy órá­kig re­meg­ne a hőn áhí­tott és vég­re be­tel­je­sült csók utó­ha­tá­sá­tól, egy má­sik nő-után kez­di haj­szol­ni a csók aján­dé­ko­zó­ját.

– Egy mai fér­fi nem re­meg­het a hőn áhí­tott csók utó­ha­tá­sá­tól – fe­lel­tem –, ha zúg a feje a csók után ka­pott po­fon­tól. A mai fér­fi kény­te­len vál­lal­ni a koc­ká­za­tot, hogy a sze­rel­mes csók után le­re­pül a feje a nya­ká­ról.

De He­le­ná­nak tu­laj­don­kép­pen iga­za volt. Ja­ro­sla­va Štýrs­ká meg­ra­bolt gyö­nyö­re­im foly­ta­tó­dá­sá­tól. Csak­hogy ha nem je­lent vol­na meg, ak­kor gyö­nyö­re­im kez­de­te­i­ben sem lett vol­na ré­szem, úgy­hogy vég­ered­mény­ben há­lás le­he­tek neki.

– Mi­ért hall­gat, fi­lo­zó­fus úr? Csak nem tör­tem össze az áll­kap­csát? Iga­zán saj­nál­nám. Ki­csit ne­héz a ke­zem… Egyéb­ként azt hi­szem, hogy a kli­ens­nő­je most elég­gé le­fog­lal majd ben­nün­ket, a ko­csi­ja se­bes­sé­gé­ből ítél­ve ki­fe­lé igyek­szik a vá­ros­ból.

Štýrs­ká va­ló­ban fo­koz­ta a se­bes­sé­get, és rá­tért a Hrá­dek felé vivő útra.

– He­le­na, most iga­zán na­gyon óva­tos­nak kell len­nie. A vá­ro­son kí­vül könnyen rá­jö­het, hogy kö­vet­jük. Tart­son na­gyobb tá­vol­sá­got; ne fél­jen, nem ve­szít­jük el, azt hi­szem, tu­dom, hová akar el­jut­ni.

Né­mán bó­lin­tott. De nem­so­ká­ra meg­szó­lalt:

– Bor­zasz­tó­an ve­zet ez a nő. Úgy for­gat­ja a vo­lánt, mint a verk­lit. Ha szem­be­jön­ne ve­lem, in­kább le­tér­nék elő­le az árok­ba.

Hrá­dek előtt Štýrs­ká egy mel­lék­út­ra for­dult rá, amely az er­dőn túl a fő­út­ba tor­kol­lott. Sö­tét­ben csak az ta­lál­hat­ta meg, aki is­mer­te. Szán­dé­ko­san le­ma­rad­tunk egy ki­csit, és las­san, óva­to­san foly­tat­tuk az utat. Štýrs­ká elég nagy előny­höz ju­tott, gyor­san haj­tott, au­tó­ja fé­lel­me­te­sen ug­rált a he­pe­hu­pás te­re­pen.

– No ez jól bá­nik az­zal a Sko­dá­val – je­gyez­te meg He­le­na. – Még egy-két ilyen út, és el­ad­hat­ja ócs­ka­vas­nak. – Štýrs­ká He­le­na ro­kon­szen­vé­nek utol­só mo­le­ku­lá­it is el­vesz­tet­te.

Az erdő szé­lén meg­áll­tunk, és el­ol­tot­tuk a lám­pá­kat. Kü­lön­ben le­he­tet­len lett vol­na ész­re­vét­len­né ten­ni ma­gun­kat az el­ha­gya­tott or­szág­úton, és ne­künk min­den­re in­kább volt szük­sé­günk, mint arra, hogy ész­re­ve­gye­nek. Ki­ug­rot­tam a ko­csi­ból. He­le­na az út szé­lé­re állt az au­tó­val, a fák alá. Az út dom­bo­ru­la­tai el­le­né­re jól lát­tam Štýrs­ká ko­csi­ját… Las­sí­tott, és a falu első háza előtt meg­állt.

– He­le­na, ma­rad­jon itt, és fe­dez­zen. Én utá­na­me­gyek. De jó len­ne, ha be­to­lat­na az er­dő­be. Le­het, hogy Štýrs­ká ha­ma­rabb jön vissza, mint én, és nem sza­bad, hogy meg­lás­sa az au­tót. Ez na­gyon fon­tos.

Kész­sé­ge­sen és pon­to­san tel­je­sí­tet­te az uta­sí­tá­so­mat. Csak a par­ko­ló­lám­pá­kat gyúj­tot­ta meg, és olyan ügye­sen haj­tot­ta vég­re a bo­nyo­lult ma­nő­vert, hogy egy hi­va­tá­sos so­főr is meg­iri­gyel­het­te vol­na.

Gyor­san le­lép­tem, ne­hogy ide­je le­gyen meg­un­ni az en­ge­del­mes­sé­get. Száz lé­pést tet­tem meg a be­to­n­úton, töb­bet nem mer­tem, fél­tem, hogy meg­lát­nak. Le­tér­tem a me­zei útra, és to­vább­ha­lad­tam az er­dőcs­ke felé, amely­nek fél­kö­ré­ben né­hány kis ház állt.

Az, ame­lyik en­gem ér­de­kelt, na­gyon rossz ál­la­pot­ban volt, lát­szott raj­ta, hogy sen­ki sem tart­ja kar­ban. A ke­rí­té­sen tá­ton­gó lyu­kak egyi­kén át ké­nyel­me­sen be­ju­tot­tam az ud­var­ba. A régi, el­ha­nya­golt fő­épü­let­hez va­la­mi fé­szer­fé­le ta­padt, amit va­la­mi­kor ta­lán mű­hely­nek hasz­nál­tak. Meg­nyom­tam az aj­tót, azon­nal en­ge­dett. Gyor­san be­sur­ran­tam. Meg­áll­tam és hall­ga­tóz­tam. Se­hol sem­mi hang. Meg­gyúj­tot­tam mi­ni­a­tűr zseb­lám­pá­mat, ame­lyet min­dig ma­gam­mal hor­dok. A fé­szer má­sik fa­lá­ban egy masszív aj­tót pil­lan­tot­tam meg, Te­hát in­nen is be le­het jut­ni a ház­ba. Az ajtó zár­va volt. Ne­ki­fe­szül­tem a vál­lam­mal, nem en­ge­dett, de csú­nyán nyi­kor­gott. Egy per­cig meg se mer­tem moc­can­ni. Hall­ga­tóz­tam. Sem­mi sem moz­dult. Ez te­hát rend­ben lett vol­na, de mi Agyén most? Ta­nács­ta­la­nul áll­tam a he­lye­men. Úgy lát­szik, itt vége a tu­do­má­nyom­nak. Újra meg­gyúj­tot­tam a lám­pá­mat. Régi, egy­sze­rű zár. Ez nem je­lent­het szá­mom­ra prob­lé­mát. Alig hall­ha­tó­an kat­tant. csak egy­szer volt rá­for­dít­va a kulcs. De most na­gyobb ne­héz­ség előtt áll­tam: hogy nyis­sam ki az aj­tót hang­ta­la­nul, ha annyi­ra nyi­ko­rog?

Sze­ren­csém volt. A szom­széd ház ud­va­rán ugat­ni kez­dett egy ku­tya. Hal­lot­tam, amint va­la­ki ki­nyit­ja a ka­put, és ki­megy az útra. Az­tán égy autó zú­gott el a ház előtt. Gyor­san ki­nyi­tot­tam az aj­tót. Egy szűk he­lyi­ség­ben ta­lál­tam ma­gam, ahon­nan lép­cső­fel­já­rat ve­ze­tett a pad­lás­ra. Szí­ve­sen föl­men­tem vol­na, a pad­lás két­ség­te­le­nül biz­ton­sá­go­sabb rej­tek­hely, mint ez az elő­tér itt, de a szom­szé­dos he­lyi­ség­ből lép­te­ket hal­lot­tam, a koc­ká­zat túl nagy volt. A he­lye­men ma­rad­tam, csak épp a fal­nak ve­tet­tem a há­ta­mat, és vár­tam, amíg a sze­mem job­ban meg­szok­ja a sö­té­tet.

– Nincs itt se­hol sem­mi, fö­lös­le­ge­sen ag­gó­dik – a fér­fi­hang olyan kö­zel szó­lalt meg, hogy össze­rez­zen­tem.

– Ne cso­dál­koz­zon, biz­ton­ság­ban aka­rom érez­ni ma­gam. Az utób­bi idő­ben nem jó a köz­ér­ze­tem, ál­lan­dó­an fé­lek.

Meg­is­mer­tem Ja­ro­sla­va Štýrs­ká hang­ját. Kis­sé szo­mo­rú­an és iz­ga­tot­tan be­szélt. Re­mé­lem, nin­cse­nek oda­bent töb­ben, mond­tam ma­gam­ban, ép bőr­rel sze­ret­nék ki­ke­rül­ni in­nen.

– Saj­nos, nincs időm lé­nyeg­te­len dol­gok­ról tár­sa­log­ni – szó­lalt meg is­mét a fér­fi. – Azért hív­tam ide, hogy meg­egyezzünk. – Ez a hang is is­me­rős volt, de nem tud­tam meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy kié. Óva­to­san le­ül­tem a fa­lép­cső­re. A köz­fal vas­tag­sá­ga fél­tég­lá­nyi se le­he­tett; olyan tisz­tán hal­lot­tam a han­go­kat, mint­ha egy jól han­git zon­go­rá­ból árad­tak vol­na.

– Itt tény­leg sen­ki sem hall­hat ben­nün­ket, de hogy nyu­godt le­gyen, be­csu­kom az ab­la­kot, pe­dig higgye el, sen­ki sem áll vagy fek­szik alat­ta. Meg­néz­tem. És most – foly­tat­ta a fér­fi­hang – tér­jünk a tárgy­ra. Bi­zo­nyá­ra meg­ér­ti, hogy nem mond­ha­tok el ma­gá­nak min­dent, amit tu­dok. De biz­to­sí­tom róla, hogy so­kat tu­dok, és ma­gá­nak na­gyon fon­tos, hogy hall­gas­sak! Csak­hogy a hall­ga­tá­som­nak ára van. Is­mét­lem, nem pénz. Hogy mi­cso­da, azt mind­járt meg­mon­dom.

Még lé­leg­ze­ni is alig mer­tem.