14.

– Tud­tam, hogy itt ta­lá­lom. Azt hi­szem, eb­ben a ház­ban ide­á­lis fel­té­te­lek van­nak arra, hogy az egész ügyet rész­le­te­sen át­te­kint­sük. Az ira­to­kat el­hoz­tam. Az asszo­nyok ez alatt leg­alább jól ki­be­szél­get­he­tik ma­gu­kat.

Te­hát va­ló­ra vál­tak leg­rosszabb sej­tel­me­im. Órák hosszat dol­goz­ni fo­gunk. Tel­jes nyu­ga­lom­ban, ahogy Ka­marýt mond­ta. És mind­járt neki is fo­gott:

– Elő­ször is az én hí­re­im. For­má­li­san is meg­in­dí­tot­tam az el­já­rást, egye­lő­re is­me­ret­len tet­tes el­len. Vé­gig­men­tünk az es­té­lyen részt vevő sze­mé­lyek múlt­ján, nem ta­lál­tunk sem­mi kü­lö­nö­sebb ne­ga­tí­vu­mot. Ali­ce Bro­do­vá múlt­já­ban sem fe­dez­tünk föl ed­dig sem­mi olyat, ami arra a re­mény­re jo­go­sí­ta­na fel, hogy új nyom­ra buk­ka­nunk. Kö­rül­néz­tünk Ja­ro­sla­va Stýrs­ká kör­nye­ze­té­ben is, jó híre van, nem ke­res al­kal­mi is­me­ret­sé­ge­ket, an­nak el­le­né­re, hogy amint maga is gon­do­san meg­fi­gyel­te, igen von­zó nő. Egy Jirí Sva­rovs­ky nevű si­ke­res fény­ké­pésszel él együtt; Sva­rovs­ky fel­vé­te­le­it gyak­ran pub­li­kál­ják. Egy asszony, aki na­gyon régi la­kó­ja an­nak a ház­nak, ahol Sva­rovs­ky la­kik, azt ál­lít­ja, hogy va­la­mi­kor Ali­ce Bro­do­vát is lát­ta nála; de hogy ez mi­kor volt, arra nem tud pon­to­san vissza­em­lé­kez­ni. Vé­le­mé­nyem sze­rint ez az a régi ta­pasz­ta­lat, amely­ről Štýrs­ká be­szélt, és amely arra a hall­ga­tó­la­gos meg­ál­la­po­dás­ra kész­tet­te őket, hogy nem vet­nek sze­met egy­más sze­re­tő­i­re, le­he­tő­leg be se mu­tat­ják őket egy­más­nak. Még­is­csak okos nők vol­tak ezek ket­ten. Hang­sú­lyo­zom, hogy mind­ez csak az én kö­vet­kez­te­té­sem, mert Sva­rovs­ky nem volt a lis­tán­kon. Hát ennyi az egész, de ezt is el akar­tam mon­da­ni, hogy tud­ja, mi a hely­zet.

Most az én be­szá­mo­lóm kö­vet­ke­zett, és Ka­marýt meg­kap­ta Ali­ce le­ve­lét is. A le­vél­hez nem fűz­tem kom­men­tárt, elég so­kat­mon­dó volt ön­ma­gá­ban is. Kí­ván­csi vol­tam, mit ol­vas ki be­lő­le. Nem nyi­lat­ko­zott.

– Kezd­jük el az át­te­kin­tést. Az ere­de­ti há­rom le­he­tő­ség­ből ket­tő ma­radt. A bal­ese­tet ki­zár­tuk. Hogy Ali­ce Bro­do­vá ön­gyil­kos lett-e, vagy meg­öl­ték, az még min­dig nyi­tott kér­dés. Én azért vá­lasz­tot­tam az is­me­ret­len tet­tes ál­tal oko­zott erő­sza­kos ha­lál vál­to­za­tát, mert sze­rin­tem nem elé­ged­he­tünk meg az ön­gyil­kos­sá­gi ese­tek­ben al­kal­ma­zott vizs­gá­la­ti mód­sze­rek­kel. Amíg nem si­ke­rül fényt de­rí­te­nünk a ké­tes kö­rül­mé­nyek­re, ad­dig jobb­nak lát­szik foly­tat­ni a rész­le­tes nyo­mo­zást, még ha ké­sőbb ki­de­rül is, hogy fö­lös­le­ges volt.

– Azt hi­szem, ez így he­lyes – mond­tam. – Az ügy még éret­len, még sok min­dent nem vizs­gál­tunk meg, és fő­képp nem gon­dol­tunk vé­gig. Én ha­tá­ro­zot­tan til­ta­koz­nék az el­len, hogy az ese­tet ön­gyil­kos­ság­nak mi­nő­sít­sük, és le­zár­juk. Túl sok el­lent­mon­dás van itt ah­hoz, hogy ezt, eb­ben a stá­di­um­ban, nyu­godt lel­ki­is­me­ret­tel meg­te­hes­sük.

– No jó, ak­kor pró­bál­juk meg össze­fog­lal­ni a dol­go­kat:

Mi szól az ön­gyil­kos­ság mel­lett?

a) a bú­csú­le­vél, amely­nek hi­te­les­sé­gét még majd el­len­őrizzük, de na­gyon au­ten­ti­kus­nak lát­szik;

b) a test zu­ha­ná­sá­nak mód­ja és föl­le­lé­sé­nek he­lye;

c) in­dí­ték­hi­ány az össze­jö­ve­te­len részt vevő sze­mé­lyek­nél;

d) az a tény, hogy Ali­ce Bro­do­vát mind­annyi­an lát­ták a há­ló­szo­bá­já­ban le­folyt be­szél­ge­té­sek után. A ta­núk val­lo­má­sá­ban, e te­kin­tet­ben a leg­ki­sebb el­lent­mon­dás sem volt; a nők is meg­erő­sí­tet­ték a fér­fi­ak ál­lí­tá­sát.

e) az a két­ség­te­len tény, hogy va­la­mi­lyen tett­re ké­szült, ezt egyéb­ként az össze­jö­ve­tel jel­le­ge is bi­zo­nyít­ja;

f) az össze­jö­ve­te­len el­mon­dott be­széd; azt a ki­je­len­tést, hogy csak tré­fa volt az egész, nyil­ván meg­té­vesz­tő ma­nő­ver­nek szán­ta;

g) a ci­án­ká­li a po­hár­ban a ter­ve­zett ön­gyil­kos­sá­gi mó­dok egyi­ke le­he­tett.

Föl tud­na még hoz­ni egyéb kö­rül­mé­nye­ket is, ame­lyek ön­gyil­kos­ság­ra val­la­nak?

Azt fe­lel­tem, hogy nem tud­nék.

– Vi­szont van­nak olyan kö­rül­mé­nyek, ame­lyek azt mu­tat­ják, hogy nem vol­na ta­ná­csos ki­zá­ró­lag ön­gyil­kos­ság­ra kö­vet­kez­tet­ni – foly­tat­ta az őr­nagy. – Ezek a kö­vet­ke­zők…

– En­ged­je meg – szól­tam köz­be –, hogy hi­va­ta­los op­po­nens­ként lép­jek föl azért, hogy így, köz­vet­ve, rész­le­te­sebb vizs­gá­lat­nak vet­hes­sük alá ál­lás­pont­ja­in­kat. Ez egyéb­ként meg­fe­lel együtt­mű­kö­dé­sünk ha­gyo­má­nya­i­nak.

Ka­marýt­nak nem volt el­len­ve­té­se.

– Amel­lett, hogy Ali­ce Bro­do­vát meg­gyil­kol­ták – kezd­tem bele fej­te­ge­té­se­im­be –, köz­vet­le­nül nem szól egyet­len tény sem. De ta­gad­ha­tat­lan, hogy bi­zo­nyos kö­rül­mé­nyek okot ad­nak az ön­gyil­kos­ság­ban való ké­tel­ke­dés­re. Ne­ve­ze­te­sen:

a) Ali­ce Bro­do­vá bú­csú­le­ve­le. Nem­csak az ön-gyil­kos­sá­gát jel­zi elő­re ben­ne, de egyik haj­da­ni sze­re­tő­je Ha­lá­lát is, és én nem hi­szem, hogy eb­ben az eset­ben ön­kén­tes ha­lál­ra gon­dolt. Ám ez a ha­lál nem kö­vet­ke­zett be. Te­hát az es­tély nem zaj­lott le úgy, ahogy Ali­ce Bro­do­vá meg­ter­vez­te. Egy má­sik terv­nek is kel­lett lé­tez­nie, és az ke­resz­tez­te az övét;

b) a test esé­sé­nek mód­ja nem­csak an­nak a fel­te­vés­nek fe­lel meg, hogy Bro­do­vá ki­ug­rott az ab­la­kon, ha­nem an­nak is, hogy óva­to­san ki­lök­ték, va­ló­szí­nű­leg esz­mé­let­len ál­la­pot­ban. Ha pél­dá­ul há­tul­ról le­ütöt­ték, és ezért ke­rült esz­mé­let­len ál­la­pot­ba, ak­kor a ki­lö­kés után le­he­tet­len meg­ál­la­pí­ta­ni, sor ke­rült-e ilyen tett­re vagy sem. És a tet­tes ezt min­den bi­zonnyal elő­re tud­ta;

c) a há­ló­szo­bá­ban le­zaj­lott be­szél­ge­té­sek­ről csak annyit tu­dunk, amennyit Ali­ce be­szél­ge­tő-part­ne­rei el­mond­tak, azok­nak pe­dig ér­de­kük­ben áll­hat a be­szél­ge­té­sek iga­zi tar­tal­mát el­tit­kol­ni. Ali­ce le­ve­le azt bi­zo­nyít­ja, hogy egyi­kük­kel kap­cso­lat­ban még gyil­kos­ság­ra is volt in­dí­té­ka;

d) mind­annyi­an azt ál­lít­ják, hogy csu­pán egyet­len­egy­szer lát­ták az­u­tán, hogy oda­fönt be­szél­tek vele. A szó­nok­la­tát a be­szél­ge­té­sek be­fe­je­zé­se után mond­ta el. Fo­gad­juk el a ta­núk ál­lí­tá­sát, va­ló­ban egy­be­hang­zó­an val­lot­tak. Egy do­log azon­ban na­gyon fi­gye­lem­re mél­tó: mind­annyi­an lát­ták lent, de sen­ki se lát­ta, hogy is­mét föl­ment vol­na. A val­lo­má­sok ezen a té­ren is egy­sé­ge­sek. Min­den­ki csak arra em­lék­szik, hogy ki­ment a kis hall­ba, és az­tán már nem tért vissza. A kis hall­ból nem le­het fel­jut­ni az eme­let­re, per­sze nincs ki­zár­va, hogy nem vet­ték ész­re, ami­kor föl­ment, kü­lö­nö­sen, ha te­kin­tet­be vesszük a fél­ho­mályt és a meg­ivott al­ko­hol­mennyi­sé­get… De min­den­kép­pen ez az ön­gyil­kos­ság-konst­ruk­ció leg­gyen­gébb pont­ja. Nem zá­rom ki az ön­gyil­kos­ság le­he­tő­sé­gét, de ez a pont mu­tat­ja, mennyi­re hi­á­nyo­sak ed­di­gi is­me­re­te­ink;

e) Ali­ce Bro­do­vá­nak a maga meg­íté­lé­se sze­rint elég oka volt az ön­gyil­kos­ság­ra. De ob­jek­tív szem­pont­ból mi­kor van elég ok az ön­gyil­kos­ság­ra? Az in­dí­té­kok struk­tú­rá­ja ezek­ben az ese­tek­ben olyan szö­ve­vé­nyes és bo­nyo­lult, hogy úgy­szól­ván so­ha­sem le­het elég­sé­ges ok­ról be­szél­ni. És azok a kö­rül­mé­nyek, ame­lye­ket Ali­ce okok­nak ér­zett, meg­vál­toz­hat­tak, ami­kor lát­ta, hogy a ter­ve­it ke­resz­tez­ték, és en­nek meg­fe­le­lő­en meg­vál­toz­hat­tak a szán­dé­kai is;

/) a be­széd­je sze­rin­tem in­kább a gyű­lö­let, mint az el­szánt­ság meg­nyi­lat­ko­zá­sa volt. Egyéb­ként er­ről a be­széd­ről tu­dunk a leg­ke­ve­seb­bet. A ki­hall­ga­tott ta­núk ezen a pon­ton vol­tak a leg­diszk­ré­teb­bek, és at­tól tar­tok, hogy diszk­ré­tek is ma­rad­nak, hi­á­ba pró­bál­nánk őket még egy­szer ki­hall­gat­ni. A szó­nok­lat tar­tal­má­ban volt va­la­mi, ami arra kész­te­ti őket, hogy tart­sák a szá­ju­kat. Nem va­gyok pró­fé­ta, és így kény­te­len va­gyok csu­pán a va­ló­szí­nű­sé­gek és de­duk­ci­ók ta­la­ján mo­zog­ni, de úgy ér­zem, hogy a szó­nok­lat­ban ben­ne volt az, ami ne­künk most hi­ány­zik: az in­dí­ték;

g) ké­te­lye­ket éb­reszt a po­hár­ban ta­lált cián is, mert a po­há­ron dok­tor Bloch ujj­le­nyo­ma­ta­it ta­lál­ták, és nem tud­juk, hogy Ali­ce mi­ért nem hasz­nál­ta a po­ha­rat, mint ahogy azt se tud­juk, volt-e cián a má­sik po­hár­ban, ab­ban, ame­lyik el­tűnt.

Mind­az, amit mond­tam, vi­lá­go­san mu­tat­ja, hogy az ese­tet nem le­het le­zár­ni. Jel­lem­ző, hogy min­den tény­ben, amely az ön­gyil­kos­ság mel­lett szól, van va­la­mi fe­nye­ge­tő „de”. Ezt a „de”-t „és”-re vál­toz­tat­ni, vagy egé­szen meg­szün­tet­ni: je­len pil­la­nat­ban ki­fej­tett fá­ra­do­zá­sunk­nak ez az ér­tel­me.

Föl tud­na hoz­ni egyéb té­nye­ket vagy kö­rül­mé­nye­ket is, ame­lyek arra val­la­ná­nak, hogy nem ön­gyil­kos­ság tör­tént?

– Egye­lő­re nem – fe­lel­te Ka­marýt. – Most az a kér­dés, ho­gyan foly­tas­suk a dol­got to­vább? A ta­núk egy­be­hang­zó val­lo­má­sa sze­rint Ali­ce ezüst­há­lót vi­selt a ha­ján. Ezt a há­lót mind­ed­dig nem ta­lál­tuk meg. Ala­po­san át kell ku­tat­ni a lej­tőt, hát­ha ott van va­la­hol, és hát­ha ott van­nak a má­sik po­hár cse­re­pei is.

Csu­pán egyet­len olyan élő sze­mély lé­te­zik, aki­nél el le­het­ne kez­de­ni tör­té­ne­tünk fo­na­lá­nak le­gom­bo­lyí­tá­sát, de ez na­gyon óva­tos el­já­rást igé­nyel. – Egy per­cig né­mán né­zett az ar­com­ba. – Maga hoz­ta be a szín­tér­re, hát ve­gye gon­do­zás­ba maga, én majd fe­de­zem. De fi­gyel­mez­te­tem, hogy na­gyon in­go­vá­nyos ta­laj­ra lé­pünk. A sem­mi­vel alá nem tá­masz­tott fel­te­vé­sek ta­la­já­ra. Min­den moz­du­la­tun­kat jól meg kell gon­dol­nunk. Ma­gá­nak en­ge­dem át a te­re­pet, a si­ker­te­len­ség­gel járó kel­le­met­len­sé­gek­kel együtt. Az­zal, amit most mond­tam, per­sze nem ka­pott fel­ol­do­zást. Egyéb­ként fel­té­te­le­zem, hogy ál­lan­dó kap­cso­lat­ban ma­ra­dunk, és hogy min­den­ről in­for­mál­ni fog. Bro­uček ren­del­ke­zé­sé­re áll.

És ez­zel nya­kam­ba varr­ta a dol­got. Mi­előtt föl­mér­het­tem vol­na a fel­ada­tom­mal járó ne­héz­sé­ge­ket, az aj­tó­ban meg­je­lent őr­na­gyom fe­le­sé­ge, Ka­te­ri­na. Csak most vet­tem ész­re, hogy de­rék­ban meg­vas­ta­go­dott.

– Ura­im, a va­cso­ra tá­lal­va van kas­té­lyunk, föld­szin­ti ter­me­i­ben. Men­je­nek csak le! És sem­mi ag­go­da­lom! Csak az étel vár­ja önö­ket, mun­ka nem.

Le­men­tünk a tá­gas alsó he­lyi­ség­be. A kan­dal­ló­ban tűz ro­po­gott. Bro­uček egész idő alatt lát­ha­tat­lan volt, a nők a kert­ben ta­lál­ták meg alva. Ne­he­zen éb­redt, de ami­kor meg­tud­ta, hogy va­cso­rá­ról van szó, hir­te­len fel­élén­kült, és szed­te a lá­bát.

Va­cso­ra után kö­rül­ül­tük a kan­dal­lót. A ki­hu­nyó és is­mét fel-fel­lob­ba­nó lán­go­kat néz­tem. A min­dig élénk, rob­ba­né­kony He­le­na most szo­mo­rú volt, és a sö­tét­be me­resz­tet­te sze­mét: Ka­marýt gyön­géd gon­dos­ko­dás­sal fi­gyel­te két­sze­res éle­tet hor­do­zó fe­le­sé­gét. Az egy­sze­rű, egye­nes lel­kű Ka­te­ri­na sok te­kin­tet­ben még lá­nyos volt. Büsz­kén, csak­nem mél­tó­sá­go­san ült a he­lyén, ki­húz­ta ma­gát, csu­pa derű volt, kí­vül-be­lül. Ösz­tön­sze­rű­en érez­te, hogy ő kö­zöt­tünk a leg­fon­to­sabb.

Mind­annyi­an hall­gat­tunk. Ez volt az az idő­pont, amit ná­lunk fe­ke­te órács­ká­nak mon­da­nak. A kora esti ho­mály ide­je. A szem­lé­lő­dés ide­je. Az az idő, amit a ci­vi­li­zá­ci­ó­tól haj­szolt mo­dern em­ber már nem is­mer, pe­dig egy­re na­gyobb szük­sé­ge vol­na rá. Mi, leg­alább­is az­nap este, ki­vé­te­lek vol­tunk. Csen­de­sen ül­tünk egy­más mel­lett, egyi­künk sem szó­lalt meg.

Ami­kor késő éj­sza­ka Bro­uček­kel Prá­ga felé tar­tot­tam, a ref­lek­tor­fé­nyen túli sö­tét­ben foly­ton He­le­nát lát­tam ma­gam előtt, amint szo­mor­kás, za­vart mo­sollyal a sze­mé­ben bú­csú­zik tő­lem.