SZÉKSÉRTÉS

Azon kezdem, hogy a mai generáció már nem igen tudja, mi az a széksértés, amivel a régi diétai naplókban minduntalan találkozik az ember. Ámbár az élő törvény is intézkedik róla, valami nyolcvanas évekbeli törvénycikk, s ez körülbelül úgy definiálja, hogy széksértést az követ el, aki a tanácskozás méltóságát, vagy a gyűlés egyes tagjait sértő kifejezésekkel él a hivatalos gyülekezetben. (Ebből most már mindenki láthatja, mért nem ismerheti a mai nemzedék a széksértést. Azért, mert most csupa illedelemtudó, egymást megbecsülő emberek vannak a világon, akik mindig bársonnyal simogatják egymást, és soha gorombaságokkal nem traktálódznak.)

A régi világban – tekintettel arra, hogy a magyar mindig nagy tekintélytisztelő nemzet volt –, mindennaposak voltak a széksértések, csakhogy akkor sokkal szebb nevük volt. Violatio sedis volt a latin titulusuk, s Verbőczy szerint a violatio sedis a királyi felség törvényszéke, vagy bármely megyei ispán széke előtt mondott „éktelen szavak és betsmérlő beszédek által követtetik el”. Száz pengő forint volt a váltsága, amit mindjárt le kellett szúrni a tetten fogottnak. Míg azt meg nem tette, addig se te, se tova nem eresztették a diéta vagy a megyegyűlés darabontjai.

Mondom, a rendi világban mindennaposak voltak a széksértések, és a széksértési keresetek, különösen a negyvenes években, mikor adminisztrátorok tatárkodtak mindenfelé. Akkor akadt olyan ellenzéki nemes úr, aki két hajdújával kísértette magát a vármegyeházára, és azok mind a ketten egy-egy zsákocska körmöci aranyat szorongattak a hónuk alatt. A gazdájuk pedig hazafias elszántsággal csörgette a kardját:

– Száz széksértésen alul nem adom máma, a miatyánkja ne legyen annak a Bécsből szalajtott császármadárnak!

Már most nem tudom, hogy az arany volt-e Szegeden kevés minden időkben, vagy a lojalitás volt sok – de az bizonyos, hogy a város történetében csak egyszer esett széksértés, az is csak a rekonstrukciós világban, 1882 tavaszán.

Novák József volt akkor a tiszti főügyész, később a Pallaviciniek bonorum direktora és munkapárti képviselő, akitől származik az a mindenkori kormányokra hagyott s mindmáig drága kincs gyanánt megőrzött politikai sarkigazság, hogy sohse volt jó az a nagy sietség. Nem csoda, ha mint a város cselédjének sokszor ki kellett neki vágni magát ezzel a szentenciával, mert nehéz és sokgondú hivatal volt az övé azokban az időkben, mikor éveken át az újjáépülő Szegeden volt az ország szeme. Öt-hat rendkívüli közgyűlést is tartottak akkor egy hónapban, s azt mind végigvádaskodták a hun ivadékok. Az volt a jó, hogy már akkor nem volt szokás karddal járni, mert különben mind fölaprították volna egymást a város atyái a rekonstrukciós áldomásra.

Egy ilyen viharos közgyűlésen történt, hogy valami alsóvárosi magyar, Kalmár Málé Imre nevezetű, szörnyen nekitámadt a magisztrátusnak. A város urai nem sok ügyet vetettek rá, mert szokva voltak az ilyen bőven mért töröttborshoz. A földi azonban, noha nem tartozott az úgynevezett széles látókörű politikusok közé, nagyon rossz pszichológus volt. Nem vette észre, hogy unják, hanem azt hitte, hogy félnek tőle, s erre még jobban vérszemet kapott.

– Majd mögmutatom én a polgármester úrnak is, hogy milyen ökör a csás! – süvöltötte szép paprikavárosi virágnyelven.

Jó Pálfy Ferenc polgármester meg tán rá is biccentett, hogy jó lesz biz az, hanem Novák főügyész hirtelen felpattant a helyéről, és egy ősrómai gesztusával nyújtván ki jobbját, rádörrent Kalmár Málé Imrére:

– Széksértéssel vádolom az urat!

Szegény alsóvárosi magyar, akit nyilván életében először tettek csúffá azzal, hogy úrnak mondták, ijedten nézett körül a teremben, hogy mért támadt olyan éktelen kiabálás, holott nem tett ő kárt senkinek a székében.

– Akció! Akció! – kiabálták jobbról-balról, akárcsak a Kölcsey Ferenc Országgyűlési naplójában.

Ez ugyan csak annyit jelentett, hogy az ügyész hivatalos kötelességből emeljen vádat, vagyis indítsa meg az akciót (mert egyéni akciók még akkor nem voltak, s ha voltak, azokat csak betyárságnak hívták), – de hát az mindegy volt az öreg széksértőnek. Nem tudta ugyan az istenadta, mi az az akció, de a deák szóból kisejdítette a nem jót, és mindjárt kifelé tudakolta az utat.

Novák azonban felokosította:

– Az úr megsértette a tanácskozás méltóságát. A violatio sedis kiegyenlítése a törvény szerint száz forint. Még azt le nem teszi az úr, addig innen ki nem megy.

– Ne-em? – hebegte a boldogtalan szittya a terem közepén.

– Avagy ha hiteles nemes ember az úr, és a nemesi pecsétgyűrűt zálogul teszi le az elnök úr őnagysága asztalára.

Kalmár Málé nevű nemeseket nem ismervén a magyar genealógia, az alsóváros atyja mégis csak kifelé igyekezett. Be volt zárva akkorára mind a három ajtó. Városi hajdúk álltak őrt mindnyájánál párosával. Így kívánja ezt a széksértési regula.

– Tekintetes urak – fogta most már alázatosra a szót a széksértő –, tessönek éngöm még az eccör hazaengedni. Hiszön nem töttem én sömmi rosszat, kéröm szépen. Mögengedöm, hogy eljárt a szám, de vögyék figyelömbe, hogy én csak szögény paraszti embör vagyok, nem vagyok én kitanulva az úri huncutságokba.

– Már megint sérteget az úr! – pattant föl Novák.

– De bizony az úr sértöget engöm! – buggyant ki a keserűség a „kámok utódjá”-ból. – Mért mond éngöm úrnak, mikor paraszt vót néköm mindön ivadékom.

Erre aztán egy kicsit megenyhülve kérdezte meg a főügyész:

– Mért fenyegette meg kend a polgármester urat?

– Én? Hiszön csak azt teccöttem mondani, hogy milyen ökör...

– Ökörnek a hivatalos gyülekezetben semmi helye – mosolyodott el Novák, és hangosan derült az egész közgyűlés.

Mivel pedig a mosolygó emberek mind jó emberek, Kalmár Málénak is egyszeribe megjött a bátorsága.

– Kéröm szépen – magyarázta ki magát –, nem gondoltam én ögyebet, csak azt, hogy a polgármestör úr is gazdálkodó embör, hát mondok, ha arra jár mifelénk, osztán tisztöletét töszi a tanyámon, hát akkor majd eldicsekszök neki a Bimbóval, hogy örüljön neki, mint szintén városunk szülöttjinek...

Már akkor hangosan kacagott az egész municipiális parlament, ennélfogva Novák József beszüntette az akciót, kinyittatta az ajtókat, Kalmár Málé pedig ment kifelé, mint akit orron vertek, és vissza nem fordult volna egy talicska majomért. A közgyűlésbe pedig soha többet be nem tette a lábát.

*

Az egyetlen szegedi széksértés történetét pedig azért írtam meg, mert valamelyik jogi szaklapban arról értekezik valaki, hogy igenis szükség van a házszabály-revízióra. Tekintsük Angliát! – mondja a tudós szerző – ott is nagyon szigorú szabályokkal állították helyre a parlamenti fegyelmet III. György alatt.

Nono, azért ne nagyon tekintgessük Angliát. Mert az is a III. György idejében esett meg, hogy mikor egy szabadszájú képviselőt arra ítéltek, hogy térden állva kövesse meg a parlamentet, az minden vonakodás nélkül eleget is tett az ítéletnek, csakhogy utána azzal verte le a port a térdéről:

– Uraim, sohase láttam még ilyen piszkos házat!

Hát ha már szigor kell a törvényhozó gentlemaneknek, ne menjenek érte Angliába, hanem restituálják az öreg Verbőczyt.

TRIÁSZ ÉS TÁRSAI

Az Ovidius Metamorfózisai-ban – majd azt írtam: Dekameronjában – szép hexameterbe van szedve az Aktaeon harmincnyolc kutyája közül vagy húsznak a neve. Van azok közt Nyomozó (Ichnobates), Feketelábú (Melampus), Csikóölő (Nebrophonos), Csordás (Poemenes), Bojtos (Lachne), Szárnyas (Ptereles), még farkaskutya is van, a Lyciste. Ha nagyon megszorítanának, még tán el is tudnám mondani a verset, hanem harmincnyolc magyar kutyanevet még az akadémiai nagydíjért se tudnék összehexameterezni.

Tudniillik a legtöbb magyar kutyanév folyóvíznek a neve, mert az ősi hit szerint amelyik kutyának folyóvíz-neve van, az nem kap víziszonyt, ahogy a finomnyelvű hivatalosság nevezi a veszettséget. Már most aztán nem tudom, nem ütközik-e az a trianoni békébe, hogy a szegedi juhász ezután is Sajónak és Drávának nevezze a puliját.

Ez jutott eszembe a minap, mikor egy túlatiszai nagy uradalomban loptam a napot, és hallottam, hogy az öregbéres Triásznak tiszteli az udvaron csellengő kuvaszt, bújtatván beléje az ördögöt valamely csínyjéért, amit a süldőnyulakkal szemben követett el.

– Ejnye, de furcsa neve van a kutyájuknak, János – mondom az embernek.

Azt mondja rá János, hogy van ennél furcsább is.

– No?

– A másikat mög – azt mondja – Burkusnak hívják.

Ebből egyrészt azt állapítottam meg, hogy az ifjabb öregbéres-nemzedék nem volt ott a königgrätzi nagy szaladáson, mert akkor nem találná a burkus szót olyan különösen cifrának, másrészt pedig mégiscsak nyomra találtam. A Burkus név eszembe juttatta Bismarckot, őróla pedig mindjárt ráemlékeztem a híres kutyájára, a Türaszra. Nagy emberek dicsőségében a kutyájuk is osztozik, itt valamikor olyan uraság lakhatott, aki nagy híve volt a hármas-szövetségnek. Bismarck iránt való tiszteletből ő is Türasznak nevezte a vadászebét, ebből lett aztán plebejus körökben Triász. És így találkozik az ember itt, az isten háta mögött a hármas-szövetséggel, még akkor is, mikor már egyéb sem maradt belőle, mint egy kutyanév.

Persze, az öregbéres sokkal okosabb ember, semhogy történetfilozófiai elmélkedésekbe bocsátkozhattam volna vele, hanem a tiszttartóval tettem kísérletet ebéd alatt.

– Ejnye, jó, hogy eszembe juttatod – kapott a szón a gazdám, s mingyárt kihujjantott az udvarra, hogy egy kanászgyerek hívja be a gulyától a számadót.

Ebéd végire be is ért a gulyás.

– Hallod-e, András – kérdezi tőle a tiszttartó –, hány kutyátok van most?

– Gulyánál, nyájnál, majorokban löhet összevissza vagy tizönkettő.

– Haszonra valók-e?

A gulyás csak a szemivel kérdezte, mi a ménta leli a tiszttartó urat, hogy már ilyenekbe is beleártja magát, de azért felelt tisztességtudással:

– Hát löhetősek. Csak mögvannak, mint afféle ebállatok. Kicsit ugatnak, nagyot harapnak.

– No jó, majd a napokban kimustráljuk őket.

András olyan hitetlenkedő mosollyal fogadta a létszámapasztási tervet, mintha valami entente-komiszáros volna.

– Ki vannak mán ezök mustrálva, tekintetös úr! Aki hitványos van köztük, kimarja azt a többi maga közül. Az ilyen aztán addig ténförög, még be nem talál a faluba. Aszongyák, a Halbűr zsidó úgy kereskedik velük, akár a csirkével, még tán külországba is szállítsa űket. De nem hiszöm én azt, hogy vóna olyan bolond embör, aki kutyáért pénzt adna.

De már erre a tiszttartó is elmosolyodott.

– No hát akkor csak jól megnézzen kend, András, mert én is olyan vagyok. Most olvasom az újságban, hogy valami kitűnő fajkutyákat árulnak Bécsben. Kezességet vállal értük a német, hogy a farkast is leszedik a lábáról. Igaz, hogy kereken száz pengőt kér darabjáért, de azért hozatunk próbára hármat.

– No-no – rántott a vállán András. Errefelé úgy mondják ezt, hogy panyókára rángatta a vállát, jelenteni pedig ez annyit jelent, hogy András, amint visszaért a gulyához, nagyon elkeseredve rúgott bele a Gurujj kutyába meg a Lapujj kutyába, amikor bizodalmasan ráugráltak.

– Csiba te, a rossz nyavalya törje ki a gazdátokat! Nektök mán kitelt az esztendőtök, möhettök ürgézni, gyünnek a bécsi kutyák!

Nem vagyok tudója, milyen szisztéma szerint adnak egymásnak vészjeleket a pusztai kutyák, de az bizonyos, hogy mire beesteledett, akkorára a Triász is, meg a Burkus is olyan hangulatban voltak, mintha már kikézbesítették volna nekik a B-listás végzést. Leeresztett farkkal, lesunyt fejjel oldalogtak előre-hátra, éjszaka pedig keservesen vonyítottak, mintha csak a Jack London alaszkai könyveiből tanulták volna.

A magam részéről örültem az ebek mélabújának, mert ettől fogva szabadon csavaroghattam a pusztán, nem kérték tőlem a passzust a Nyomozók és Csordások, akármerre jártam. Hanem a gulyások, kanászok, béresek, csőszök nem tudtak belegyőződni a dologba. Konyhán, kútnál, istállóban ha összejöttek, mind csak azon folyt a diéta, hogy lesz, mint lesz most már, ha a milliomos kutyák megjönnek.

– Úgy lösz – mondta a gulyás az öregbéresnek –, hogy a nyáron neköd köll őket az öledbe hordanod.

– Már mér’?

– Már azér’, hogy a királydinnye bele ne mönjön abba a kényös talpukba.

– Hát a kórság! – káromkodta el magát a béres. – Hanem kend majd nyargalászhat, ha a krumplis-tarhonyában mögégeti a szájukat a paprika, oszt kínjukban szétugatják a gulyát.

– Nem félök én attul – legyintett a vén gulyás. – Nagy böcsben tartják azokat az úri dögöket, majd möglássátok, hogy bográcsbul kávéznak.

Erre meg a béres mondta, hogy „nono” és azt is hozzátette, hogy ehetnek ám azok a bécsi kutyák olyant is, amitől másnapra fölfordulnak.

– Ótott meszetöt köll a moslékjukba keverni, arra nagyot isznak, oszt úgy mögdagad bennük, hogy szétfeszejti űket – adta a tanácsot egy nagyra menendő bojtárgyerek.

– Nem fogod be a szád, te girhös? – förmedt rá a számadó gulyás, de a szeme összevillant az öregbéresével.

Én a sövény mögül néztem őket, ahol az uradalom sánta hollója mutogatta a bölcsességét. (Csakugyan bölcs madár, mindig azt hajtja, hogy „urak a papok”.) Láttam, hogy itt többszörös ebhalál lesz, de hát mi közöm hozzá? Lehet, hogy én is csak úgy tennék az ő helyükben. Mégse hagyhatja azt az ember, hogy mindenféle jött-ment ebbel csúffá tegyék a tulajdon maga kutyáját.

Az ügy különben elég gyorsan elintéződött. A tiszttartó utasítást küldött a maga diplomáciai megbízottjának Bécsbe, s épp eljövetelem előtt való nap lovasposta hozta a hírt a faluból, hogy megjöttek az úri kutyák, lehet értük menni szekérrel. Akkora ólban hozta őket a vasút, hogy beillene faluházának.

Estefelé járt az idő, mikor a szekér kiérkezett a pusztára. Ott várta a majorudvaron a puszta minden épkézláb embere. Triász és társai is mind ott szűköltek a kút körül. Érezték, hogy nagy baj lehet, mert ekkora embersokadalmat itt csak temetésen szoktak látni.

A ketrecajtót maga a tiszttartó nyitotta ki:

– No nézzük azokat a híres bécsi kutyákat!

A híresek azonban nem igen igyekeztek kifelé. Haragos morgás hallatszott ki a ketrecből, mintha mindenik a másikat akarná előreereszteni. Persze Bécsben még a kutyák is mind udvariasságra vannak nevelve.

– Bújjatok már ki no, fene belétek! – rúgta meg a tiszttartó a ketrecet.

Erre aztán csakugyan ki is ugrott a ketrecből – egy kuvasz. Aztán a második kuvasz, aztán a harmadik kuvasz. De nem olyan akárhovávaló kuvasz ám, hanem csupa idevaló Triász-féle kuvasz. Éppen olyan lomposak, kócosak, bozontos farkúak, még a nyelvükön is értettek az itthonvalóknak. Az volt az első kérdésük:

– Eh-eh-ehhehe, szokott-e még finánc erre járni?

– Ahhá-ahhá-ahhá, több, mint azelőtt!

Andrásék nem szóltak semmit, mert tudják, hogy nem való az urakat szemtől-szembe kinevetni – csak lejjebb tolták a szemükbe a sapkát. Hanem a tiszttartó egy kicsit kelletlenül nevette el magát.

– A kutyateremtésit neki. Bizonyosan a Halbűr kuvaszaiból valók. Látod, így kell a magyar embernek még azt is a külföldtől megtanulni, hogy mennyit ér a kutyája.

Most meg én mondtam, hogy „nono”. Nemcsak a kutyáival van így a magyar ember.

A FAJTÁM

Paulnak hívták, szőlőcsősz volt, most halt meg Félegyházán, kilencvennégy esztendős korában. A legkáromkodósabb kis-kun volt, akit ismertem – pedig ez nagy szó, bizonyíthatja Horváth Zoltán, a kiskunok követe. Viszont alighanem az utolsó kiskun volt, aki kenyéren, vízen tartotta meg a negyvennapi böjtöt, ami kezdődik hamvazó-szerdával és végződik húsvétvasárnappal. (Igaz, hogy ha még egy kicsit regenerálódunk, akkor nagy számmal lesznek olyan kiskunok is, akik csak vízen böjtölnek.) Írni-olvasni nem tudott – lehet, hogy azért élt olyan soká –, de azért igen bibliás ember volt, engem is ő ríkatott meg az első teológiai kérdéssel egynapos diákkoromban.

– Megállj, te gyerek – akasztotta a gamósbotját a lábamszárába –, igaz-e, hogy te mán gyiák vagy?

– Igaz ám, Paul bácsi, már varrja is a táskát édesapám tarisznyábul.

– No hát akkor mondd meg nekem, Zebedeus két fiának ki volt az apja?

Azt hiszem, ez egyike a legfogósabb bibliai kérdéseknek, amivel talán még magát Zebedeust is zavarba lehetett volna hozni. Én semmiesetre se tudtam okosabb választ adni, minthogy ríva fakadtam, mire Paul hátba ütött egy nevető nyári-piros almával. (Lehet, hogy éppen a mi szőlőnkben csőszködte.)

– Szamár vagy, tebelőled se lesz pap.

Ebben is igaza volt Paulnak, mert szamár voltam, és nem lett belőlem pap.

Különben ő is szép szál legény volt a maga idejében, 1849-ben, csakhogy az olyan régen volt, hogy még akkor nem hívták Paulnak, hanem hívták Török Nagy Pálnak és mint ilyen cselekedett mindenféle vitézi dolgokat Szolnoktól Világosig. Ezekről azonban nincs mit beszélni, mert maga Török Nagy Pál se beszélt róluk, mint ahogy a mostani háborúról se a Török Nagy Pálok írják a memoárokat, hanem azok, akik nézték, hogy mit csinálnak a Török Nagy Pálok.

Világos után Pál egy darabig lappangott az éren és nádon, s csak az istenfélő keresztapja mentette meg attól, hogy szegénylegény nem lett belőle, a népdalok hőse, akiről még száz év múlva is kalendáriumot neveznek el a nemzet nagyobb épülésére. Pál karrierjének a tulajdon keresztapja állta útját, aki harminc pengőkrajcárért a zsandárok kezére játszotta a bujdosót. Pált becsípték cserepárnak, elnevezték Paulnak, és nyolc esztendeig oktatták a gyakorlati honisméből, hol olyan vidéken, ahol húsvét vasárnapján is olajost esznek az emberek, hol olyan helyen, ahol krumplival főzik a halpaprikást.

Mire én összeismerkedtem Paullal, akkorra már csak ilyen tökéletlenségek maradtak meg az emlékezetében az osztrák örökös tartományokból – az egy Galícia volt az, amelyiknek tudta a nevét, de még az esztendejét is annak, amikor ott viselte az angyalbőrt.

1854-ben volt, valahol Lemberg körül lágerozott a Paul hadteste. Förtelmes polyák tél járt, nagy máglyatüzek birkóztak a november-éjszaka szeles, havas, ködös zimankójával s a tábortüzek körül mindenféle nyelven áldották a legfőbb hadurat, akinek dicsőségére orroknak, füleknek kellett lefagyni. Ebben egyetértettek mindnyájan, azonban nemzetiség szerint külön-külön melegedtek csehek, stájerok, horvátok, rácok, oláhok, magyarok, tótok, így is szimbolizálván a Habsburg-birodalom páratlan egységét, amit már akkor sok szép pátens tett vitathatatlanná.

Egyszerre csak, hajnalon innen, éjfélen túl, lódobogásra neszelnek fel a bakák. Lószerszám is csillog a vörös fényben. Kis fekete ló gurul ki a ködből, tiszti sarkantyú pengését is hallani.

– Eh, csak az Ernec vizitál! – kuporodtak vissza az emberek a tűzhöz.

Erneszt főherceg, aki se különösebben rossz hadvezér nem volt, se a politikába nem balkezeskedett bele (amiért is a genealógián kívül semmi egyéb tudomány nem terhelte meg magát az emlékezetével), nem tartozott a parádés Habsburgok közé. Szeretett a mundérviselő plebs közé keveredni, evett-ivott egy csajkából, egy kulacsból a mancsafttal, s állítólag a császár minden katonájával a saját anyanyelvén tudott diskurálni, ami még akkor is rendkívüli nyelvtalentumra mutat, ha ez a diskurzus csak annyiból állt, hogy „na, hogy megvagy?”

Ezúttal azonban komolyabb téma körül forgott az Ernec érdeklődése. Kialudt a pipája – a porcelán burschpipa divatja járta akkor az uraknál –, és szeretett volna tűzhöz jutni.

Hát tűz volt ott annyi, hogy disznót lehetett volna nála pörkölni, de hosszú út az, míg téli szélviharban az őrtűz parazsából pipafüst lesz egy lovasember szájában, aki nem akar leszállni a lóról.

Először az oláhokhoz fordult a főherceg. Szanaszét ugráltak, ahogy a kis fekete ló megállt mellettük.

– Ne ugráljatok, brátye, csak egy kis tüzet adjatok a pipámba.

Szaladtak is a brátyek parazsas végű gallyakkal, de mire a pipáig értek velük, akkorra kinek a szél kapta el a tüzes fejét, kiét a havas eső égette hamuvá. A főherceg mormogva ugratott a legközelebb melegedőkhöz. Itt szerbek tartózkodtak, azok már okosabbak voltak. Egész gerendát emeltek ki a tűzből, azzal se szél, se hó nem bír, viszont a lovacska se tudta elgondolni, mért akarják a szemét tűzzel kiverni, mikor ő igazán senkinek se vétett. Rántott egyet magán, fölágaskodott, szügyébe vágta a fejét, és úgy vitte vissza a lovasát az éjszakába, mintha a sátán ösztökélné pokolbeli piszkavassal. A tábortüzek mellől csöndes vigyorgással néztek utána. Mert népszerűség ide, népszerűség oda, egy tábornok mégis csak akkor legnépszerűbb, mikor elszalad vele a ló.

A főherceg azonban nem hagyta magát. Utóvégre ha egy hercegnek pipázhatnékja támad, neki jussa van épp olyan makacsnak lenni, mint más animal fumans-nak. És hogy az Ernec milyen emberséges ember volt, abból látni legjobban, hogy se alarmot nem fúvatott, se egy falut föl nem gyújtott fidibuszért, hanem megint sorba vette a tüzeket.

Csakhogy a tüzek egymásután föladták a küzdelmet az egyre tombolóbb vihar ellen. Az már akkor valóságos burána volt, az a hózivatar, amely a szarmát síkon lovastól szokta felforgatni a telegákat. A bakák közelebb szorultak egymáshoz, összevetették a vállukat, és ügyet se vetettek rá, hogy a lovacska odatopogott melléjük. Ilyen istenítélet-időben nincs diszciplína. Különben se igen lehetett látni a jégtű-hullásban semmit. A főherceg legföljebb a füle után igazodhatott. Ahol néma maradt az ember-kupac, ott tótok bújtak össze. Ahol csúfondárosan morogtak vissza a hó alul, ott cseheket sejdíthetett, ahol dühös morgás hallatszott, ott horvátokat, mert azok mindig híres mérges emberek voltak.

Valahol messze pislogott még egy máglya, abban magyarok tartották a lelket; mint csikósok, gulyások, valamennyien pásztortűz-szakértők. Ahogy odabotorkált a kis ló, összevillant a legények szeme:

– Csak ide szorult tűzért a német!

Paul már akkor söpörgette is egy venyigével a szép menyecskeszemű parazsakat – a balmarkába, s ahogy a főherceg közel ért, fölugrott, szalutált és odanyújtotta neki az eleven parázstartót.

– Alássan jelentem, itt állok a parázzsal!

– Keszenek – hajolt le a főherceg a lóról, s abban a percben egy illojális szélroham kikapta az ajkai közül a porcelán pipát.

Persze puhába esett, nem is tört csontja, de keresni kellett s míg Paul jobbkézzel tapogatott utána a hóban, baljában mint égő áldozatot tartogatta a parazsat. S mire a pipa visszakerült a főherceg szájába s Paul a jobbkeze hüvelykujjával és mutatóujjával beleigazgatta a legelevenebb parazsat, és megadta jó szívvel a használati utasítást, hogy „no, most már csak szíjja az úr” – akkorára úgy összeégett a bal tenyere, hogy holta napjáig hordta a jegyét. „Szolgálati időm emlékére.”

*

– Hát aztán megszolgálta-e kendnek az Ernec az emberségét? – kérdeztük Paul bácsit, valahányszor disznótoron, lakodalomban szóbakerült a virtus.

– Hát. Meg ám. Nagyon rendes ember volt az Ernec. A saját acskójából kínált meg egy pipa dohánnyal.

Hát ezért nem egészen alkalmas nemzeti szimbólumnak a Paul. Mert a nemzet mindig úgy égette össze a kezét, hogy egy pipa dohányt se kapott érte.

LÓVÁSÁR

Életemben egyszer ültem lovon, az is szamár volt, arrul is leestem – őszintén megvallom, hogy a lótudomány mezején többre nem vittem. Ugyan úgy nézem, igen mindegy, mert például Esküdt Lajos a legkiválóbb magyar hippológus volt, azért utoljára mégis csak leesett a lóról.

Hanem azért mégis csak ez a jeles szakember volt az oka, hogy a héten kinéztem a lóvásárba. Kíváncsi voltam rá, hogy a lónevelő szittyák milyen álláspontot foglalnak el ebben a nemzeti ügyben.

Hát a vásár nem emlékeztetett Nizsnyij-Novgorodra. (Ifjúkorom Verne-stúdiumaiból úgy emlékszem, ott voltak hajdanában a legnagyobb lóbörzék.) Körülbelül több volt az ember, mint a ló, de leginkább csak magamformájú nézelődő városiak. A cédulaház előtt, amelyikben egy városi írnok átírja a vevőre az ablakon benyújtogatott passzusokat, semmi tolakodás. Az írnok úr akár, el is alhatott az újságon, és álmodhatta, ha akarta, hogy ő az Esküdt, és lapáttal szeleli a bankót, hogy meg ne dohosodjon a pártkasszában.

– Ez se úgy van már, uram, mint ezelőtt – legyint kelletlenül a vásárkapitány. – Valamikor másképp állt a rend. Ha a régi rend véletlenül elmenne a mostani rend mellett, nem is köszönne neki.

Ez így igaz, mert régebben az volt a rend, hogy majd összetörték egymást az emberek a cédulaház előtt a nagy tolongásban. Egy hatos volt az átírási díj, de az okos ember úgy csinálta, hogy kétfelé hasította az ostornyele végét, belecsíptette a passzust egy bankóval egyetemben, s úgy nyújtotta át a többiek feje fölött annak a másik okos embernek, aki az ablak mögött ült. Az okos emberek aztán mindjárt megértették egymást, noha az egyik csak szűrben volt, a másik pedig hosszú kabátban.

– Ejnye, a terítésit neki – mondja egyszer mérgesen az akkori főispán –, hát hogy szabad így sarcolni a népeket!

S mindjárt maga mellé vett egy passzusíró fiatalurat, és bekiáltatott vele minden ablakon, hogy egy passzusért csak egy hatost szabad szedni. Nem is volt semmi baj az utolsó ablakig, de ott rámordult a főispánra egy subás magyar:

– Azért is ehun a forintom, az én pénzembül ne parancsolgasson az úr!

Hát most más világ van, nincsenek ilyen magyarok, és a főispánok se járnak a lóvásárba, és csak abban az egyben régi a lóvásár most is, hogy ez az a hely, ahol valóban járnak a sánták és látnak a vakok. Már minthogy az eladó lovak, amelyek kosorrú, bikanyakú, szárcsafejű, gémszemű, szíjhátú epitetonokkal különböztetnek meg egyéniségük szerint.

Éppen a szíjhát minéműségét magyarázza a vásárkapitány, amikor némi mozgolódás támad a cédulaház körül.

– Kend volna az? – kiált ki az írnok. Igen érződik a hangján, hogy rosszat álmodhatott. (Bizonyosan a pártkassza esett rá.)

– Ügön is, én vagyok jelönleg – feleli egy öreges hang.

Már akkor jön is az írnok a vásárkapitány elé. Hozza a passzust és magyarázza:

– Báró Sztirinya József van bele írva. Löhetségös?

– Hát mért ne volna lehetséges? – vonunk vállat. – A mai világban bárók is szolgálják lókereskedéssel a hazát.

– Hol az a Sztirinya báró?

Az írnok körülnéz. Már akkor sokadalom támad körülöttünk, mert nagy öröm az a demokratának, ha bárót láthat.

– Báró Sztirinya József, álljon elő!

Csőszforma öreg férfiú keszegel elébünk. Hosszúra eresztett gubancos haja van, és az állát kiverte az egyhetes szakálltarló. A vállán keshedt posztószűr, tele bogánccsal, ami inkább az árokparton, mint a szállodában ragad az emberbe, és a csizma felperdült orra azt bizonyítja, hogy a kiegyezés idején sokkal szolidabb volt a lábbeli-készítő ipar, mint ma.

– Hm – húzza össze a szemöldökét a vásárkapitány –, hát kend az a báró?

– Én ám – mondja a szűrös szittya minden megilletődés nélkül, és nagyobb hitel kedvéért bele is döf a mutatóujjával a lólevélbe. – Láthassa, ide is bele van írva. Báró Sztirinya József.

– Nem igaz az, öreg – rázza a fejét a kapitány. – Nem lehet az, hogy kend az volna.

József báró leveszi a tasla kalapját, és féloldalt fordítva a fejét, mint a káráló tyúk, hamiskásan néz a kapitányra.

– Nem? Hát igazán nem én vagyok?

– Nem ám, hallja kend.

– Ugyan, mondja mán mög az úr, mért ne vónék? – ereszti lejjebb egy kicsit a hangot.

– Azért, mert a bárók nem így néznek ki.

– Nono – neveti el magát az ember, hangtalanul, mint az öreg parasztok –, báró vagyok én, csak most nem folytatom...

– Az, kutyaházi báró kend – mosolyodik el a kapitány is.

– Jól mondja – lóbálja meg az ostorát az öreg –, csakugyan nem az vagyok én; Sas Mátyás vagyok én. Majsárul.

A sokadalom szétszivárog. Sztirinya József bárót a szűrben érdemes volt megnézni, de Sas Mátyásra senki se kíváncsi. Mindössze a kapitány kíváncsi még, aki fölad néhány kérdést, amelyek nyomán hamarosan tisztába hozatik a dolog. Sztirinya József báró nem Sas Mátyás Majsáról, hanem Szerencsés Sátán István innen a város széliről, aki a lovával és passzusával együtt rosszban sántikál.

– A Szundi kalapos deákgyerökivel írattam be a lólevélbe a Sztirinya bárót. Mondok, akkor majd nem szorongatik úgy az embört, ha báró.

A csalódott ember szomorúságával mondja ezt Szerencsés Sátán István, de némi nehezteléssel is. Igaza is van neki. Nem való az, hogy már a lóvásárban is így lecsökkenjen az arisztokrácia tekintélye.

 

PÉLDÁNAK OKÁÉRT...

Ezt a történetet tán még a mohácsi vésszel kezdhetném, aminek az okairól sok okos tanulmányt írtak már, de azt hiszem, az igazi okára még senki se világított rá. Valahogy úgy lehetett az, hogy mikor a szultán démarsa megérkezett, a koronatanácsban nagyon összekaphattak a zászlós urak. Tömöri Pál volt a referens, de minél jobban jajveszékelt szegény feje, annál nagyobbakat nevettek az országnagyok.

– Ejnye, Pál barát, de hamar fölhúztad a nyulak bocskorát – ingerkedett vele a nádor.

– Jobb félni, mint megijedni, barátom uram – simogatta a szakállát a barát.

– Mi a ménkűtől? – ásítozott a horvát bán. – Egy-két sátoralja cigány széttüsszenti a törököt szultánostul.

Volt, aki szakállánál fogva akarta füstre akasztani a szultánt, volt, aki attól féltette a bandériumát, hogy a csatatéren besározódnak a szép tarka saruk, meg kellene várni, míg szárazra fordul az idő – mit lehet tudni, talán olyan úr is volt a király tanácsában, aki már akkor megmondta, hogy a destruktív sajtó az oka mindennek.

Utoljára aztán az erdélyi vajdához is odafordult a barát, Zápolya Jánoshoz, aki nagyokat hallgatott a trónus mellett.

– Hát tekegyelmed mit voksol, János vajda?

A vajda az asztalra ütött az öklével.

– Én csak annyit mondok, hogy ezzel a gyűrűs öklömmel agyonverem az egész janicsárságot.

– Hű, lator-teremtette, de nagyot mondott kend! – kacagta el magát a sánta Báthory nádor.

– Lator mondja, de nem annak – mordult vissza az erdélyi vajda.

Erre pedig ne tessék ám megbotránkozva azt mondani, hogy hát ez meg már micsoda csúnya kitalálás! Szerémi György, a pletykás udvari káplán följegyezte, hogy az urak a királynét is csak latrunculának hívták egymás közt – el lehet gondolni, hogy akkor milyen titulusokkal kedveskedtek egymásnak, ha összevesztek. Igenis, kedveskedtek, mert az ilyesmit okos ember már akkor se vette komolyan, és különben is mindenre vissza lehetett tromfolni. Ha azzal hízelegtek az embernek, hogy „te mordályégető!”, azt vágta rá vissza, hogy „te hamispénzverő!” és arra, hogy „törökök csahosa”, az volt a felelet, hogy „cruciatus”, vagyis, hogy Dózsa hadából való, azaz kommunista.

Mindebből nem lett volna semmi baj se. Abból lett a baj, hogy a nádor azt kurjantotta oda az erdélyi vajdának;

– No, Szapolyai úr, majd megválik, hány zsákkal telik...

Ezt a disputát ugyan nem jegyezték föl az akkori skriblifexek – különben is zárt ülés volt, – de biztosra veszem, hogy ezzel kezdődött a mohácsi vész. Magyar embert akkor se lehetett jobban megsérteni semmivel, mintha úrnak mondta a per-tu barátja. Sajátságos dolog, de a magyar úr mindig valami hallatlan gorombaságot érzett ki abból, ha akkor titulálták úrnak, mikor nem kellett volna, emlékszem én erre gyakorló újságíró koromból is. Akármilyen zenebona volt az országgyűlésen, föl se vettük. De ha Papp Zoltán vagy Holló Lajos úgy beszélt a miniszterelnökről, hogy „Bánffy Dezső úr”, abból legalább is párbaj lett lapzártára.

De nem is kellett ahhoz parlament, vért kívánt az ilyen gorombáskodás a szegedi kaszinóban is, még ha csak Rosenberg Miksa és Varga Sándor urazták is le egymást.

Rosenberg Miksa ezredorvos volt, jómodorú, jókedvű, mindenütt kedvelt társaságbeli ember. Varga Sándor pedig sómérő volt, még pedig nemcsak a sópajtában, hanem a saját kis boltjában is. Délelőtt mint sótiszt mérte a sót nagyban, délután mint boltos kicsinyben, este aztán kimosakodott, és fölszaladt egy kicsit az úri kaszinóba, felejtkezni a Deák Ferenc, a Semsey Pál báró és más jeles magyarok társaságában. (Úgy értendő, hogy az akkori kártyákon Deák Ferenc volt megfestve makk-ásznak, Semsey Pál tök-ásznak és így tovább. Soha többet nem lesznek ilyen tekintélyes politikusok Magyarországon.)

Majd el is felejtem mondani, hogy régi történet már ez. De hát tudnivaló az, ha nem mondom is. Van annak már vagy ötven esztendeje, mikor Rosenberg, az ezredorvos és Varga Sándor, a fűszeres együtt ferblizgettek az úri kaszinóban, nevezvén egymást hol Rózsa Sándornak, hol Papakosztának, egymást megbecsülő nyájas enyelgéssel.

Egyszer azonban összeszólalkoztak a besszeren, ami a legjobb barátok közt is megesik. Ez nem is lett volna baj, a baj az volt, hogy az ezredorvos azt találta mondani a vita hevében:

– No, Varga Sándor úr is várhatja, míg én leülök vele kártyázni.

Amire aztán Varga Sándor azzal gorombáskodott vissza:

– Úr az úrnak az öregapja!

– Az öregapámnak pedig hagyjon békét az úr! – fortyant föl az ezredorvos, az asztalhoz vágván a kártyát.

Szó szót ért, a két úr rettentő haragban vált el egymástól, s másnap délután megjelent két katonatiszt a fűszeresboltban.

Varga Sándor vászonkötőbe öltözve ült a kis széken, nagy darab marhasót aprítgatott a két térde közt a detailban vásárolgató tanyai nemzet számára, mikor a tiszt urak beállítottak, és felük nevében udvariasan fölkérték, hogy nevezze meg a segédeit.

Varga Sándor úgy felelt, ahogy illik az olyan emberhez, aki már sok népszínművet látott.

– Azt az egyet nem töhetöm – tette le a sótörőt. – Segédöt most egyet se tartok, csak inast, de az mög olyan gyámoltalan, hogy, mint látni tetszik, még a sótörést se bízhatom rá. Hanem hát tán neköm is mögmondhatnák az urak, mivel szolgálhatok.

Értelmes ember volt Varga Sándor, s mikor a tisztek kimagyarázkodtak, mindjárt tudta magát mihez tartani.

– Tisztölet-böcsület a doktor úrnak, de én csak egyenlő ellenféllel állok ki duellumra.

A két katona nagyot nézett.

– Hogyan? Ön, a sótiszt, a fűszeres, nem tartja egyenrangú ellenfélnek az ezredorvost?

– Hát hogy tarthatnám? – magyarázott Varga Sándor a pipaszárral. – Van annak az úrnak gyeröke?

– Nincs. Felesége sincs.

– No, hát ide nézzönek az urak – húzta el Varga Sándor a firhangot a benyílóról, ahol két kicsi gyerek bújócskázott. – Látják, neköm két gyerökre köll keresnöm, akiket senki se ötet, ha engöm valami baj ér. Az ezredorvos úrnak se kicsi, se nagy. Hát hol itt az egalitás? Hanem majd ha neki is lösz két gyeröke, és ő is annyit kockáztat, mint én, majd akkor tessék visszafáradni, oszt mögbeszéljük a többit.

A két tiszt összeharapta a száját, szalutált és mentek a megbízójukhoz, megbeszélni vele a helyzetet. De jöttek vissza mindjárt földerült orcával.

– Az ezredorvos úr méltányolja az ön álláspontját.

– El is vártam tőle.

– De cserébe öntől is méltányosságot vár.

– Az is möglösz.

– Tehát az ön számításában hiba van, kedves Varga úr. Önnek olyan előnye van, hogy azt a mi felünk be nem hozhatja, még ha hajlandó volna is megházasodni. Mire neki két gyereke lesz, önnek lesz négy. Mire neki lesz négy, akkorra önnek lesz hat, és így sohase lesz meg az egalitás. Ezzel a kifogással tehát ön az elégtételadás alól ki nem bújhat. Belátja-e, Varga úr, hogy igazunk van?

– Hát be – komorodott el a fűszeres.

– Hajlandó tehát kiállni?

– Hát ha olyan nagyon erőszakoskodnak, kiállok.

– Ez már férfias beszéd – helyeseltek a tisztek. – Lesz szíves tehát segédeket megnevezni?

– Mi az Isten egerének az? Nem köll oda szájtátó. De az urak ott löhetnek, ha nincs jobb dolguk. Legalább majd ránk csukják az ajtót.

– Hogy gondolja? – tátogtak a segédek.

– Hát úgy, ahogy fölnőtt embörök közt a párbajnak lönni köll. Bemögyünk ketten az ezredorvos úrral egy olyan sötét kamrába, ahol az égvilágon sömmit nem látni. Ott maguk neki is a kezibe adnak egy nagy kést, mög neköm is, ránk csukják az ajtót, a többi aztán a mi dolgunk. Aki mögmarad, az majd zörget, hogy eresszék ki. Mög tetszöttek érteni?

...Hát hogyne értették volna meg, mikor ez értelmes beszéd volt. Olyan értelmes, hogy be is fejeződött vele az egész párbaj, mielőtt megkezdődött volna. A híre azonban fönnmaradt, s én érdemesnek láttam följegyezni a Varga Sándor párbajkódexét napjaink számára, amikor hazánk nagyjai megint igen szigorúan urazzák egymást.

OSZTOZKODÁSOK

I

Idő: hetivásáros nap, alkonyat felé; színhely: vízparti kocsma, még gerendás, de már villanylámpásos. Vendég igen gyéren, három asztalnál négyen. Az egyiknél valami úrféle andalog, adóvégrehajtó, nótaáruló, vagy valami ilyesmi lehet, mert bőrszivart szív szopókából. Ezt nem kell tekintetbe venni, mert aki úr, az menjen az urak kocsmájába, a tükörablakos nagy szálába, oszt lógassa ott a lábát a bársonykanapéról, ne üljön ide hivalkodni a szegény emberek közé.

A másik asztalnál már idevaló, rendes ember felejtkezik, Sahin Ugró Gergő, aki Ötömös-szélbül következett be a városba, eladott egy tehénkét borjastól, kapott is háromszáz koronát, de igen kimelegedett az alkuban, ugyan nem is az alkuban, mert az nem tartott soká, hanem a zsidó minden áron arannyal akart fizetni, Gergő meg azt nem akarta vállalni, mert lelkére kötötte az asszony, hogy csak rendes pénzt fogadjon el – hát igen, kiabálni kellett a Jakabra és most utána kell ereszteni a nagy méregnek félliter békítőt.

A harmadik asztalnál Francia Nagy Antal koccintgat a komájával bizonyos nevezetű Papdi Sós Jánossal. Mást nem is mondanak, mikor összeütik a poharat, csak annyit, hogy „...sten”, „...sten” – amiből látnivaló, hogy ezek is igen itthon vannak a vízparti kocsmában. Mikor pedig nem koccintanak, akkor néznek kifelé az ablakon, amerre a napot lehet sejdíteni az alkonyati vörösségben, s éppen ezen kezdődött az osztozkodás. Mert Sahin Ugró Gergő is odabámult a napra, noha a nagy báránybőrsapkában nem nagyon formázta a napraforgó-virágot, de nem érte be a bámulással, hanem meg is szólalt. Azt mondta:

– Lemén a nap a tengörbe.

Ez ugyan úgy volt mondva, hogy senkinek se volt mondva, de azért akárki meghallhatta. Francia Nagy Antal meg is hallotta, és odasúgta Papdi Sós komának, hogy tökéletlen embör löhet az, aki még azt se tudja, hogy a nap nem a tengörbe mén le, hanem átmén az Emerikába. Ezt Antal csak félhangon mondta, de a koma egész fönthangon nyilatkozott:

– Nincs még benyőlve a feje lágya.

Gergő nem azért ötömösi magyar, hogy az ilyesmit szó nélkül hagyja, ennélfogva kiveszi a pipát a foga közül, és megkocogtatja vele az asztalt:

– Aszongya kend, hogy nincs benyőlve a fejem lágya? Szeretném tudni, melyikünké keményebb.

Antal lejjebb nyomja a fejibe a sapkát és a szeme sarkával odavág a komának. Ez annyit tesz, hogy „koma, ne hagyja kend magát”, és a koma valóban nem hagyja magát.

– Nem tudom, kit tisztőjjek kendben, de mán mögengedjön, az én fejem mégis erősebb a kendénél.

– Nono – mondja Gergő és kiugrik a szoba közepére. – Tögyünk próbát, üssünk kosfejet.

Papdi Sós koma szintén fölegyenesedik, és megbátorítja magát egy nyelet borral.

– No, gyék kend!

Azzal összemennek. Gergő előregörbült testtel szalad a komának, s a két turáni koponya összekoppan.

– Röcsög-e? – kérdezi az ötömösi ember.

– Nem röcsög.

Megint összemennek, és most a koma kérdezi:

– Röcsög-e, ötömösi embör?

– Nem röcsög.

Harmadszorra aztán recsegett. Most Gergő érdeklődött, mint soros, de a koma nem felelt – csak odabotorkált az asztalához.

– Fáj-e? – kérdezte részvéttel Antal.

A koma szisszentett egyet, de nem szólt, csak a fejét simogatta. Aztán beöntött egy pohár bort, fújt egyet, és odafordult Antalhoz:

– Hogy van az, hogy az egyik embör feje keményebb, mint a másiké?

– Hát úgy, hogy az egyik ember feje jobban teli van, mint a másiké – magyarázta Antal. – Úgy, mint a hordó, tudja kend, azt is nehezebb összetörni, ha teli van, mint ha üres.

A koma kipucolta a pipaszárat, kikaparta a pipát, megtömte, rá is gyújtott, s még mindig csak a fejét tapogatta. Egyszer aztán kivágta a szót:

– No, úgy vöszöm észre, akkor az én fejemben ügön kevés löhet, mert ügön fáj.

Azzal tisztelgett a poharával az ötömösi ember felé, ahogy Roland a kardjával tisztelgett Ganelon lovagnak a roncevaux-i csata után:

– ...csértessék!

Így osztoztak mifelénk a magyarok – 1913-ban.

II

1923-ban, nyári vásár vasárnap-delén már egészen másra mén az osztozás. A színhely most is kocsma, de úri, a belső városban. Tenger vendég egymás hegyin-hátán. Tanyai gazdák a határból, vásárhelyi dinnyések, makói hagymások, röszkei paprikások, marhakupecek, lókupecek, hozzájuk tartozó fehércselédek fejkendőben, selyemstrimfliben. Egyetlen úrféle vendég egy kopott reverendás öreg pap, átutazóban lehet, ínséges eklézsiájú, kifelé keresi az utat az asztalok közt, látja, hogy ez nem szegény embernek való csárda, tudakolja a pincértől, hogy van-e itt lacikonyha, mint Debrecenben. Az egyik asztaltól odakurjant neki egy tömpeorrú cigány lókupec, akinek izzadt, ragyás arca olyan, mint a kizsírozott réztepsi:

– Hej, szentatyám!

Az öreg pap tétován megáll és odanéz.

– Tudja-e, mi lesz az én végrendeletem, szent atyám?

– Nem tudom, fiam.

– No majd megmondom, szent atyám. „Kis temetés, nagy halott-tor”, ez lesz a végrendeletem.

Ezen nagyot nevet a cigány is, a piszkos zöldblúzos, kócos lány is, aki vele van és Memphis cigarettát szív ezüst tárcából, aminek zománcos tetején pucér dáma fésülködik.

A nagy nevetés közben észre se veszik, hogy két tarisznyás magyar odaült az asztalukhoz. Bort parancsoltak. Megkapják, koccintanak. A lókupec is koccint. Ezen fölbátorodik a két magyar, megkérdezik, lehetne-e őnekik ezen az asztalon osztozni?

– Lehetni lehet – mondja félegyházi dialektusban a cigány. – Min osztoznak kendtek?

– A tehenek árán – szuszogja az öregebb ember, kehegős, száraz kis tatár, s kirángat a tarisznyából egy tarkakendős batyut. Sajt is lehetne benne meg kenyér is, de csak bankó van benne, iszonyú sok.

– Hogy adták kendtek?

– Négy milliom – hány százezör is, sógor? – feleli-kérdi a fiatalabb ember, akinek körtefeje van és ereszetes szemöldöke, aminek a nyírásáért külön fizetne a borbélynak, ha városi ember volna. De ezek a tanyaiak mindenben ilyen szerencsések – az ereszetes szemöldököt bizonyosan az asszony nyírja odakint.

– Négy milliom mög hatszázezer... – simogatja a szuszogós a bankókazlat. – Vagy hogy is csak? Négy milliom, mög tizenkétszázezör... Nem a’, még se annyi vót... Mögállj csak, öcsém...

– Sose vergődjék kend vele – önti tele újra a poharat a fiatal – hiszön majd kitudódik, ha szétrakja kend.

– Hát hogy csináljuk? – néz végig gyámoltalanul az öreg a társaságon. Jó volna, ha a cigány beleadná az eszét, mert az világban forgolódó embernek látszik, de a cigány nem szól, félvállára nyaklott fejjel szundikál. A kócos lány azzal mulatja magát, hogy az orrán eresztgeti ki a füstöt, s egy kis megvetéssel sunyit a parasztokra, akik egész biztosan nem tudnák az orrukon kieresztgetni a pipájuk füstjét. Világ csudája is volna az az orr, amelyik ezt kibírná.

– Felibe rakja kend szét, sógor – szólal meg a körtefejű. – Egy ide, egy oda, az a legtisztább munka.

– No jó – harákol az öreg, – de hát melyikön kezdjem?

– Kezdje kend a nagyján, a kékön.

A „kék” a huszonötezer koronás, nevét, számát nem tudják. Rendes embernek soha az életben nem volt dolga ekkora számmal.

– Kóstolja kend, sógor, majd sebösebben mén... sten!

– ...sten!

– No mán mög a zöldeköt hagyigálja kend kétfelé.

A „zöldek” a tízezerkoronások. Fölszuszog az öreg, ahogy készen van velük.

– Az ötezresöket mán te felezd el, öcsém. Én mán nem győzöm az ujjam nyálazni.

Az ötezrest, ezrest név szerint is ismerik. Ezekből annyi van, hogy mire a kazal felével elkészül a fiatal, készen vannak az első félliterrel is. Muszáj még féllitert kiparancsolni.

Utoljára maradnak az ötvenezresek.

Az öreg sógor a két ujja közé csíp egyet belőlük.

– Hát ez a kis veres? Ez ugyan miféle?

– Ez új találvány – káromkodik a körtefejű. – Ez talán nem is péz.

– A fogása olyan, hallod – morzsolja meg az öreg.

– Ötös is van rajta, azt látom. Mög három sömmi.

– Van azon négy is, hé.

– Egy, kettő, három, négy. Annyi ez, bátya, a fene rágja ki. Valami huncutság löhet benne.

– Az mán mindögy, hallod. Ha a javát mögfeleztük, ezt is csak elosszuk.

Tíz-tíz darab jutott a kis vörösbül mind a kettőnek, egy darab meg páratlan maradt. Hát most már mi lesz ezzel az árvával?

Néznek egymásra tanácstalanul. Az öreg fogja az üveget, teleönti kettejük poharát, azután tovább adja a fiatalnak.

– Önts a tüsztölt úrnak is, te közelebb éröd.

A fiatal önt, és úgy oda koccantja az üveget a cigány poharához, hogy a tisztelt úr fölrezzen, és helyrerántja a nyakát.

– Nézze mán, jó embör – tolja elébe az öreg a gyanús bankót –, mi péz löhet ez?

– Hát az ötvenezres – ásít a cigány.

– El kék felezni – könyököl be az öreg az asztalra –, de mög vagyunk vele akadva. A nyavalya törje ki űket, hogy mindig ilyen új találványaik vannak.

– Hát adjon kend a cimborájának egy huszonötezrest, tegye el az ötvenezrest, oszt kvitt – magyarázza a cigány.

– Mölyik a huszonötezöres?

– A nagy kék.

– Értőm – biccent rá az öreg. – No hoci öcsém, egy kéket, oszt lögyön a tied a veres.

A körtefej heves ingásba jön.

– Azt az egyet nem töszöm, sógor. Ha kendnek nem jó, neköm se jó. Csekélylöm.

Hozzámérik a vöröset a kékhez: hát éppen fele!

– No ugy-e? – néznek mindaketten elhidegedve a cigányra. Hát való ez, így bolonddá tenni az embert?

A cigány azonban elkezd nevetni, csak úgy rengenek a hasán a mellény ezüstgombjai.

– Nini – villan föl az öregnek a szeme –, hát ha ez ötvenezres, ez mög huszonötezres, adna-e maga két kéket ezért a veresért?

– Hát hogyne adnék? – veszi elő a vadonatúj bőr tárcáját a kupec és kihajít belőle két huszonötezrest.

A két magyar egymásra néz, összekacsint, de a pénzért nem nyúl egyik se.

– Tartsa mög magának – mondja az öreg, és elfordítja a fejét. – Pincér úr, füzetni!

Aztán betarisznyázzák a bankókazlakat, kiki a magáét, a páratlan vöröset külön veszi a markába az öreg.

– Hát majd a vasárosnál – mondja a fiatalnak.

– Ott jó lösz – mondja a fiatal.

Mert látnivaló, hogy igaz ember kell ahhoz a valami nagy pénzhez, amiért a cigány egyszerre kihajította a két kékhasút. Akkor a vasárus ad azért négyet is.

– Jó egésségöt – néz vissza a válla fölött gúnyosan az öreg, és nagyon tetszik neki, hogy a cigány olyan mérgesen néz. Nem is igen szereti azt századik ember se, ha lefőzik.

A kócos lány kötelességének érzi, hogy osztozzon az embere mérgében. Abbahagyja a művészetet, és csak úgy a száján köpi a füstöt a tarisznyások után.

IGAZSÁGKERESŐK

Házassági háromszög. Ezt a címet is adhatnám neki, de hát én csak olyan „célszörű szögény embör”-e vagyok az irodalomnak, minek urizálnék? Aztán meg nem is a házasságról van itt szó, hanem az igazságról. Azt keresi két ember meg egy asszony a bíró előtt.

Azaz hogy tulajdonképp csak Mátyás keresi az igazságot, mert ő a panaszos. Meg is látszik rajta, mert nagyon a szügyibe ereszti a kócos, szürke fejét. Nagy, lompos bajuszú öreg magyar különben. Ötömösről való, s ha Kuthen vezér mégegyszer összekürtöltetné a népét, szó nélkül bevenné valami kánsegédnek, murzának vagy a mándruc tudja kívülről, minek hívták a kunoknál a zupás őrmestert. Legföljebb azt mondaná neki:

– Nem sokat változtál azóta, öregem, mióta a tatár idekergetett bennünket, hanem a csizmádon meg egészen meglátszik, hogy azt még valamelyik novgorodi varga szerkesztette.

Csakugyan régi alkotmány a Mátyás csizmája, még a szárán is foltokat visel, ami a csizma-genealógiában föltétlen bizonysága a nagy múltnak, és mivel a talpa szét van nyílva, a deszkapallón is olyan plattyogó hangot ad, mintha pocsolyát gázolna. A magamformájú városi úr-féle szinte megilletődve nézi, hogy közelről ilyen az a csizma, amely tíz esztendő óta mint indok szerepel a közvélemény asztalán. Tudniillik, mint a búza drágaságának indoka.

A Tóni lábán cipő van, sárga cipő, ami nagyon alkalmas viselet így krumpliszedős-időben az olyan suhancár legény lábán, mint Tóni, és a Tóni kis fekete bajuszán kívül ennek a sárga cipőnek lehet legfőbb része abban, hogy Mátyásoknál beütött az ördög a határba. A természet rendje szerint való, hogy az asszonyszem, szívesebben állapszik meg a Tónik sárga cipőjén, mint a Mátyások sokat próbált és sok mindenben megfordult csizmáján.

Az asszonynak pillangós-papucs van a lábán, de csak úgy pillangótlanul, mert az asszony, noha öregnek még menyecske, menyecskének már öreg egy kicsit. Kuthen vezér leginkább csak markotányosnőnek vállalná már. Pedig amúgy nagyon illendőségtudó, nem pillog a legényre, szemlesütve simít egyet-egyet a selyemkötőjén, mert így való az, mikor az ember törvényben van.

– Hát hogy volt az, atyus? – kérdezi Mátyást a hivatalos ember.

– Hát az úgy volt, kéröm, hogy nem lött volna itten sömmi baj az égvilágon, ha rosszkor nem möntem volna haza – mondja Mátyás megfontoltan, de itt aztán meg is áll. Utóvégre azért fizetik a bírót, hogy ő kérdezzen.

– Hát mért ment kend haza rosszkor?

– Mert éppen a kukoricát kerültem, oszt észrevöttem, hogy otthonfelejtöttem az acskót.

– Tudom, tudom, de mért mondja kend, hogy rosszkor ment haza?

– Hát csak azért, hogy éppen akkor volt ott a Tóni is, ni. Az asszonynak az izéje...

– Mizéje no, csak mondja kend ki bátran!

– Hát azt mán űk tudják jobban, hogy micsodája. Én csak úgy mondom, hogy az izéje.

Az asszony egy kicsit lejjebb húzza a szemére a kendőjét, a sárga cipő pedig roppan egyet a padlón.

– Ángyikám neköm ez az asszony, kéröm – mondja Tóni, mert a sárga cipővel vele jár a gavallérság. – Osztán lepködik azt más szomszédok is, töszöm azt...

A hivatalos embör azt mondja Tóninak, hogy majd akkor beszéljen, ha kérdezik, aztán nyájasan int Mátyásnak, hogy mondja csak tovább. Mi lett aztán abból, hogy éppen ott érte az izét?

– Az lött, kéröm, hogy a Tóni mingyárt az ereszet alatt két kézre kapott, oszt úgy mögrakott, hogy még most is hordom a kékjit.

Mátyás ezt némi derűvel mondja, egyrészt mert kellemes az elmúlt bajoknak emléke, másrészt, mert jólesik az embernek, ha az ellenségét lecsökkentik, és az ő szavát akarják hallani az úri népek.

– Kézzel verte kendet?

– Löhet, hogy kézzel is vert, de az agykoponyámat mög zsindöllyel ütötte, azt mögmondhati az asszony is, mert ha ű ki nem szabadít a keze közül, tán agyon is vert volna.

– Hogyhogy? – mosolyodik el a bíró. – Hát akkor mégis csak kendhez húz az asszony, ha ő mentette meg?

– Az ű kötelessége volt, mert ű szörözte a bajt – vonja föl Mátyás magyarázatul a fél vállát. Amiben az is benne foglaltatik, hogy lám, mégis csak értetlenek ezek a városi népek.

Úgy kell lenni, hogy a bíró elértette a kritikát, mert most már elkomolyodva adja fel a szót:

– Tehát azért panaszolja be kend a Tónit, mert megverte kendet a saját házában?

– Dehogy azért! – legyint Mátyás az öreg kezivel. – Hanem ami borzasztó nagy kárt tött, az asszony miatt...

– Értem – mondja a bíró és fölkászálódik az asztaltól. – Kend el akar válni az asszonytól. Csakhogy abban én nem vagyok illetékes, az más bíróhoz tartozik.

Mátyás most már megmérgesedik és nekivörösödve hadonász a kezivel.

– Ugyan, ne tanálgassa mán, mikor azt úgysem löhet eltanálni, azt a röttentőséget, amit ez a legény tött az asszony miatt. Mert ahogy mögmérgesödött, amért az asszony kivött a kezibül, hát leszúrta mérgiben az udvaron az egyik malacot. Ezért nyújtom panaszomat a Tóni ellen, mert ez mán mégse való.

Akaratlanul rábólint a menyecske is, hogy akárhogy volt, mint volt, abban igaza van Mátyásnak, a malacban mégse kellett volna kárt tenni.

– Hát hogy volt az, menyecske? – kérdezi a bíró. – Mi járatban volt maguknál ez a fiatalember, mikor a gazda a kukoricát kerülte?

A menyecskének lobot vet a képe, szorosabbra rántja az álla alatt a fejkendője csomóját, és negédesen megrántja a vállát.

– Mit tudom én? Erőszakosan jött be a tanyába.

Tóni, noha sárga cipőt hord, mégis csizmaszárba dugja ez alkalommal a gavallérságot. Dacosan felüti a fejét:

– Az se igaz ám, ángyi. Hivatalos voltam én oda éppen akkorára, mikor Mátyás bácsi kerülni ment.

– Hát osztán ki hítt oda? – kérdezi Mátyás, és odavillan a bíróra a szeme sarkával, hogy ide vigyázzon, mert most bújik ki a szög a zsákból.

– Ki hítt? Hát az asszony hítt, a kend felesége, ha tudni akarja kend – kapja föl a fejét dacosan a legény.

Mátyás kiegyenesíti a derekát, és fölényes bölcsességgel néz a fiúra.

– Minek möntél, ebadta? Hiszön embör létödre neköd köllött volna több eszödnek lönni, mint az asszonynak.

ZUGINÉ EGYKÉJE

Az orvos előszobájában – ezt minden művelt ember tudja régi szép fametszetekből és régi szép humoreszkekből – igen komoly tanulmányokat lehet végezni. Jönnek-mennek a mindenféle ügyes-bajos emberek, s azokkal el lehet beszélgetni. A betegek többnyire nyájasak, leereszkedők és közlékenyek, különösen, ha sajnálkozóra találnak. Akit pedig nem érdekelnek az emberek, annak az olvasó-asztal kínál különböző stúdiumokat. Található rajta fürdőalmanach a kilencvenes évekből, Fliegende Blätter a nyolcvanas évekből. Azt merném mondani, hogy az utóbbi kötelező, s az a gyanúm, hogy mikor a kész orvosok berendezkednek, lelépési díjat fizetnek az öregeknek a Fliegende-kért. Hiszen ma egyéb felszerelésre úgyse igen futja, hát legalább ez legyen meg.

Az én orvosom egy kicsit elfajzott az ősi erényektől. Se fürdő-prospektus, se Fliegende nincs a várószobája asztalán, hanem igenis van Természettudományi Közlöny, Kosmos-füzet, Nyugat, Magyar Statisztikai Szemle... Hopp, ezt megnézzük. Látom a borítékán, hogy Kovács Alajos írt bele cikket az egykéről. A napokban lapozgattam Pezenhoffer Antal nagy egyke-könyvét, s abból megtanultam, hogy az egyke a protestantizmus bűne, s hogy az országot a katolicizmus menti meg az elnéptelenedéstől. Hát Kovács Alajos, a hivatalos statisztikus, mit mond? Először a végét nézem meg a cikknek.

– A társadalmi mozgalmaknak állandóan felszínen kell tartaniok ezt a kérdést, az államnak pedig minden intézkedésébe bele kell vinnie a fajvédelem és fajfenntartás gondolatát, egyrészt kedvezésekkel és kitüntetésekkel, másrészt háttérbeszorítással és büntetéssel kell küzdenie a jövő magyar nemzedék megfogyasztására irányuló minden kísérlet ellen.

Hát ezt aláírja minden rendes ember. Amelyik országba az egyke beleesett, az halálos nyavalyába esett. Amelyik országban az egykét megállítani nem tudják, annak a neve mellé a végzet már odaírta a deleaturt. Erről nem lehet disputálni, mert ez kétszerkettő. Hogy mit kellene, vagy mit lehet ellene tenni, abba mindenkinek kötelessége beleadni az eszét. Elkezdem a cikket az elején olvasni.

– Be kell vinni a köztudatba azt, hogy aki csak egy vagy két gyermeket nevel fel, az a nemzet iránt tartozó kötelességét nem teljesítette...

Lassan haladok az olvasással, mert nagy a forgalom, egyre nyílik az ajtó. Hetipiacos nap van, sok a tanyai páciens. Köhécselő öreg gazdák, gangosan járó javabeli menyecskék, jól öltözöttek, ételben-italban fogyatkozást nem szenvedők, öröm őket látni. A régi paraszti félszegségnek nyoma sincs, ezek úrhoz szokott, erejük-tudott emberek, akik már nem félnek a szőnyegre lépni, fogasra akasztják a kalapot, nem a szélire ülnek a széknek, hanem a hátukat is megvetik benne, mustrálják a bútort a szemükkel, és tán szegényellik is, és mikor nyitja az orvos a belső szobája ajtaját, az új kultúra türelmetlensége idegeskedik a hangjukban:

– Sokat köll-e várni, orvas úr?

Furcsállom, hogy egyesével jönnek, és feltűnő röviden végeznek az orvas úrral. Régebben, a szögény világban, ha az eladó megbetegedett, és már hat hónapig nyomta az ágyat, akkor apja, anyja, keresztanyja egyszerre szállták meg az orvost, és az apa így adta föl a szót:

– Kérdözze mán no, mér töreködtünk be magához, tekintetös úr?

– Majd megmondják kendtek.

– Hát egy kis búzácskát hoztunk be, de mán, mondok, ha betöreködtünk, csak mögjelöntöm magának, hogy nemszeretöm-formán van a Pirosunknak a sorja.

– Szóval beteg a Piros?

– Betegnek éppen nem beteg, csak olyan nyüglődi. Nem tud aludni a köhögéstül.

Mert tisztában volt azzal az ésszel élő ember, hogy ha betegnek vallja a Pirost, akkor mindjárt drágábban számítja meg az orvos a tudományát. Így meg csak legyint a kezivel, és azt mondja:

– Persze, fölfázott egy kicsit. No majd írunk neki valami port.

S már írta volna is, de akkor az apában fölébredt a lelkiismeret. Nini, hátha nem lesz érvényös az az olcsó por? Lopva meghúzta az asszonyon a kendő rojtját, s most már az vette föl a tárgyalás fonalát:

– De a derekát is fájdijja a lány, kéröm. Nem tud vele fölkelni.

– Hát fekszik?

– Fekszik ám, szögénkém, mert alighanem mögrántotta a derekát, mikor leesett a fárul...

Az anya mondta volna még, de azért embör a férfi, hogy neki több esze legyen.

– Valami kenőcsfélit is írjon neki a porhoz – vágott közbe. – Ölég lösz ez erre a bajra.

– Nem lehet azt így látatlanba – csóválta meg a fejét a doktor. – Legjobb lesz, ha behozzák kendtek a Pirost a jövő héten.

Apának, anyának rettenet ezt még hallani is. Hogy lehetne már azt a beteg teremtést három óráig rázatni a kocsival? Szemek összevillanása figyelmeztette a komaasszonyt, hogy most már ő a soros. Neki kell nyomba igazítani ezt a tökéletlen orvost.

– Nem kocsira való mán az, lelköm-galambom. Hiszön félesztendeje majd kiszakad a gyomra, ha csak mögfordítjuk is az ágyban.

És ha az orvos ezek után a haját tépte mérgében, és úgy kérdezte, hogy most már miről gyógyítsa ő a Pirost, akkor az úgynevezett célszörű szögény embör kimondta kereken:

– Hát amíkrül legolcsóbb, tekintetös úr!

Ezeknek az együgyű ravaszságoknak most már vége, s néhai való gazdám, Tömörkény István nem ismerne rá többé a parasztjaira orvostudományi viszonylatukban. Lelkükben ugyan, gondolom, ma is jobban hisznek a csépai szent takácsban meg a galambosi javasasszonyban, mint az egyetemi professzorokban, de ezek jobban imponálnak nekik, mert többet kell nekik fizetni. (Ugyan ez se bizonyos, mert a tanyai javast búzában kell fizetni, s a csépai látnok is csak a papírpénztől fordul el jogos megvetéssel. Az udvarára gurított hízó erősíti az ihletét.)

– Mentül drágább, annál foganatosabb – most ez a szavuk járása, s nyilván ezért kedvelik a röntgenezést, amit ők rögtönözésre magyarosítottak. Hiába mondják nekik, hogy az nem orvosság, mind azon könyörög a doktornak, hogy rögtönözze meg őket.

Az orvos meséli nekem ezeket a pácienseiről, ahogy déli harangszó után ritkul a vendég. Akkor valami gyerekhang nyivákol az előszoba-ajtóban, és az orvosom azt mondja:

– Nini, Zuginé, el is felejtettem, hogy ő még hátra van. Zuginé az a munkásasszony-típus, aki ötven esztendősnek látszik, pedig nincs huszonöt. Mozifilmeken ilyen asszonyokat szoktak ütni-verni a züllött alkoholisták, de filmen még nem láttam ilyen soványát. Mi ehette le az izmokat ezekről a jól formált csontokról, mi szívhatta ki az élet pirosát ebből a viasz-arcból? Tüdővész? Az orvos ingyen oltást ad neki minden harmadik nap.

– No gyerünk, Zuginé.

Zuginénak azonban egy apró ember kapaszkodik a szoknyájába, és a kis ember nem akarja ereszteni az anyját, de menni se akar vele. Tulajdonképpen nem tudni, mit akar, mert mért lennének a kis emberek okosabbak és logikusabbak, mint a nagyok? Megveti tömzsi lábacskáját a küszöbben, és ordít, mint a szíven szúrt malac.

– Mindjárt jön anyuka, egyetlenkém – mondja engesztelően Zuginé, és nyilván egyetlenke szoknyáját igyekszik kiszabadítani a kurta férfiú epertől ragadós kezéből.

– Csö-önd, te bórembukk! – mordul rá az orvos, mire a bórembukk megdöbben és elereszti a szoknyát. Mikorra magához tér a meglepettségből, akkorra csak ketten maradunk a szobában. A bórembukk nagy lélegzetet vesz, és még rémületesebben bőg, mint az elébb. Ez már nem a szeszély hangja, hanem az elhagyatottságé, a megcsalatásé, a félelemé és a haragé.

De hát nekem is van magamhoz való eszem. Fölveszem a Magyar Statisztikai Szemlét, hengert csinálok belőle és belefújok:

– Tru-tú, tru-tú, tru-tu-tu-tu-tu-tuttut-tú!

A bórembukk rám mered a szemével, szájával és azt mondja:

– Még!

És én fújom a statisztikai trombitát addig, míg a férfiú a szájába nem veszi a hüvelykujját. A békeszerződésen ez a pecsét. Most már baráti diskurzusba foghatunk.

– Hogy hívnak? – kérdezem.

– Majika.

Ha azt mondta volna, hogy ő egy ismeretlen bombavető, az nem lepett volna meg így.

– Hát én azt hittem, Marika, hogy te kisfiú vagy. Mit szoktál te enni, Marika, hogy ilyen szép erős kis bórembukk vagy?

Erre azonban már nem felelt. Lehet, hogy a kérdést se értette, lehet, hogy az ujját nem akarta kivenni a szájából – a nőkön már bórembukk-korukban se lehet eligazodni. Őhelyette az anyját kérdeztem meg, ahogy kijött:

– Van-e már három esztendős a kis lánya, Zuginé?

– Nincs, kérem, csak huszonhat hónapos.

– Étkes, ugy-e?

– Az, a nagybélű, a jó Isten se győzné szoptatni.

Nézek az asszonyra, nézek az orvosra, Marikára nem nézek, mégis ő felel:

– Majika sopik – gurul oda az anyjához, és rángatja azt lefelé magához.

– Majd odakint, egyetlenkém, várhass egy kicsit – emeli föl intőleg a mutatóujját Zuginé a madonna örök mosolyával, és fölöleli magához a kicsit.

– De Zuginé – kapom meg a csontvázasszony vállát –, hát csak nem szoptatja ezt a huszonhat hónapos gyereket? Maga, így, betegen, leromlottan?

A megszépítő madonna-mosoly eltűnik. Nem Medúza-arc ez, amelyik szembefordul velem – a Keresztrefeszítettnek az anyja nézhetett így a Golgotán:

– Hát mivel etessem, ha nem szoptatom, mikor egy liter tejért kétszáztíz koronát kérnek! Forduljon el tőlük a csillagos ég a haláluk óráján is!

Nem mondta meg, hogy kiktől, és én nem találgatom. És azt hiszem, a kitűnő Pezenhoffer Antal se kérdezné meg Zuginétól, hogy katolikus-e– vagy protestáns. És talán Kovács Alajos se kívánja a törvény elé állíttatni Zuginét, aki nem teljesítette a haza iránt való kötelességét, és nem jól szolgálja a fajvédelem eszméjét, mert csak egy Marikával segített hazánk néperejét újjászülni.

– Ha megírnám – mondom az orvosnak –, azt hinnék, én találtam ki.

– Ó dehogy – törli meg az orvos a szemüvegét –, nagyon gyakori eset ez mostanában.

KÜLPOLITIKA

Hetivásáros április-reggeleken szeretek a tanyák üde lelkével találkozni a fapiacon. Nemcsak azzal, amelyik a pirosgallyú növendék-fácskákban találtatódik, ahogy a gyökerük szűz homokot perget az aszfaltra, hanem azzal is, amelyik a parasztban lakik.

Igenis, parasztot mondok, nem kisgazdát. A kisgazda más. Az nemzetfönntartó elem, bőrszivart szív, tükörből fésülködik, újságot olvas, és szíve mélyén lenézi a parasztot, aki még azt se tudja, mi az az immunitás. A tanyán nincsenek ilyen kisgazdák, ott csak parasztok vannak, akik búzát vetnek, fát ültetnek, borjút nevelnek, és sokkal több eszmét cserélnek süldőmalacokról, mint államférfiakról. Újságot csak télen olvasnak, de akkor olyant, amibe még a nyáron pakolta a kaszakövet a városi boltos. Néha az is megesik, hogy az asszony tízesztendős újságot ránt ki a sublótból a selyemkendőjével, és ha: lámpagyújtáskor az iskolásgyerek azon gyakorolja a tudományát, az egy kicsit meg is zavarja a lelkeket.

– Apja – néz föl az asszony a tollfosztásból –, hát löhetségös az, amit a Pétörke olvas? Hát mán mögint a Ferenc Jóska a királ?

– Eszötök veleje – nevet a gazda –, hát mán hogy vóna löhetségös? Hiszön annak mán régön elmondták a cirkumdederumot. Mostan nincs királ.

– De hát mért nincs?

– Mert nincs olyan péz, amelyikre rá löhetne tönni a képit. Addég pedig a többi királok nem vállalik maguk közé.

Ez a tanyai közjog és nemzetközi jog dióhéjban, de csak odakint, ahol okos emberek laknak. Idebent a városban már egészen másképp megy a dolog. Itt friss újságot talál az ember a kocsiúton, azt kiteríti a térdére, ahogy ül a kőpadkán a fácskái közt, és letörülgeti róla a sarat a keze fejivel. Hiába akarja a jószándékú szelecske kikapni a kezéből a nyomtatott papirost, és hiába veregetik a csizmaszárát aggodalmaskodva a cseresznyefák rózsaszín gallyacskái: „Hajítsd el, gazdánk” – a város lelke már erőt vett rajta. Tudni akarja, hogy megy a világ sora, s könyökével térdéhez szorítva a lapot, az ujjával mutatja öreg szemének az összefolyó apró sorokat.

A szelecske abbahagyja a hiábavaló erőlködést, a cseresznyegallyacskák bánatosan kókadnak le az aszfaltra, s már éppen fordításra nyálazza az ujját, mikor egy bőrbe öltözött férfiú súlyos keze nehezedik a vállára.

– No bátya, mond-e háborút?

A bátya ráismer a ködmön ujjáról a hozzátartozó férfiúra, s válaszul rábök egy nagybetűs címre:

– Hát a Poin cár mán mögint nagyon firuncvancikoli a nímötöt, Imre.

– A Poin cár? – csudálkozik el a ködmönhöz tartozó Imre. – Lám, lám, hát aztat nem gyilkolták mög a komenisták.

A bátya kint a tanyán azt mondaná, hogy „a fene, ha jobban tudja”, itt az aszfalton azonban, a városi sokadalomban azt mondja, hogy „efelül nem vöttem híradást.”

– Hát! – lendíti Imre fölfelé a karját, igen örülvén annak, hogy ő a tájékozottabb, holott nem is az ő kezében van az újság. – Avval elbántak a ploretárok. Szögénnyel. Szénát tömtek a szájába, úgy hajították a tengörbe.

Itt azonban egy harcsabajuszú ember is beleavatkozik az eszmecserébe, aki harmincezer koronáért adná az eperfacsemete darabját, ha volna olyan bolond ember, aki venné.

– Az a muszka cár vót, hallják. Úgy hallottam én, ez a Poin cár francia nemzet.

– Az ám – mondja az újságos –, csakhogy itten az van, hogy a Poin cár elnök.

– Az nem löhet – nevet Imre fölényesen. – A cár az följebb való, mint az elnök. Mutassa kend csak azt az újságot.

– Ne no! – mondja egy kicsit sértődötten a bátya, de mindjárt földerül, amint az Imre homloka ráncot vet.

Nézi közelről a lapot, tolja messzire, fordul vele napnak, igazítja nap ellen, s végre egy kicsit megzavarodottan adja vissza.

– Az újság se tudja – menti magát. – Azért írja, hogy Poin cár-e vagy elnök.

A bátya elfogadja a magyarázatot és megengesztelődve feleli:

– Az löhet, mert a nehézség tud eligazodni ezökön a most való fejedelmekön. Mög mindögy is, mert egyik is csak úgy szödi az adót, mint a másik.

– De a Betlehem tán még jobban szödi, mint a Tisza Pista szödte – kottyan bele a szóba egy báránybőrsüveges surbankó legény, aki olyan, mintha a Sven Hedin tibeti könyvéből lépett volna ki.

Az akszakáll feddőleg nézi végig a fiatalt.

– Szödi ám, de csak azért szödhesse, mert a negyvennyócasok beleegyesültek. Azt mondták neki, hogy most adja ki a mérgit, mert aztán űk gyünnek.

– Hát föl kerék, le kerék – fejti ki történetfilozófiáját Imre. – Vót mán negyvennyóc máskor is, de elnyomták.

– De most nem úgy lösz ám – ingatja a fejét az orákulum. – Mert a magyar negyvennyócasok összefognak a nímöt negyvennyócasokkal, oszt akkor a Poin cár elmöhet oda, ahun a part szakad.

A harcsabajuszú elcsodálkozik.

– Hát ott is vannak negyvennyócasok?

– Negyvennyócasok mindenütt vannak, barátom, csak türtőztetik magukat.

Az Imre pesszimizmusa még egy próbát tesz.

– Szűr vágja a fát, ködmön hordja rakásra, palást melegszik mellette. Mindég ez vót a törvény e világon, ez is lösz!

A bátya föláll, és a mutatóujját fölemelve, azt mondja:

– De csak addig, még valaki el nem kiáltja magát, hogy abszurdum az óvilágnak!

Erre a misztikus prófétálásra mindenki elhallgat. Tisztelet szállja meg a szíveket, mert ez olyan borzasztó okos mondás, hogy itt igazán nem lehet több szava senkinek.

GERGELYNAPI HARANGSZÓ

Gergely-napja március 12-én van, s az e napra szánt időprognózist tökéletes szegedi ember sohase nézi meg az újságban. Mink ugyan nagyon tekintélytisztelő emberek voltunk mindig, azok is leszünk, de nem mirólunk van itt szó, hanem nagy Szent Gergely pápáról. Annak hiába ír elő a Meteorológiai Intézet atlanti maximumot, északi depressziót és egyéb ilyen szép tudományokat, Gergely pápa mégis csak azt teszi, amit a hivatala előír neki. Az ő hivatala pedig az, hogy megrázza a szakállát, mikor itt van a napja, és havas esőt szenteljen belőle a városunkra, a szeleket is rászabadítván a világra. Hogy másfelé hogy s mint van, azt nem tudjuk, nem is keressük, mert nem ártjuk magunkat a más dolgába, de minálunk így van. Nekünk szerződésünk van Gergellyel, s azt becsületesen megtartjuk mind a ketten. Akármilyen aranyos tavasz van reggel, estefelé már rázogatja Gergely a vizes szakállát, és habsörényes hullámparipákat kergetnek a szelek a Tiszán. Ezt teszi Gergely, mink meg azt tesszük, hogy éjfél előtt egy órával megszólaltatjuk Szeged valamennyi harangját, és hallgatjuk őket éjfél után kettőig. Úgy, mint negyvenkét évvel ezelőtt, a vízkor. Azazhogy nem egészen úgy, mert akkor idejében lefeküdtek az emberek, ájtatos keresztvetéssel kérvén az Istent, hogy „tűztől, víztől, hirtelen haláltól ments meg, Uram minket”. És mire megszólaltak Gergely-nap éjszakáján a harangok, akkorra itt volt mind a három: a tűz, a víz, a hirtelen halál. Egy egész nagy város hirtelen halála...

Szeged pusztulásának nagy történeti tablóját megírta Mikszáth és Jókai, megfestette Vágó Pál, az meg is marad, de azok az apró aranyrojtok, amikkel a szegedi polgár filozófiája beszegte a nagy gyászt, azok már jócskán elhullongottak és nem szedte fel őket senki. Pedig a kép csak a kerettel együtt egész.

*

1879. március 12-én vette el a víz a várost, s olyan lassan takarodott ki belőle, hogy csak májusban lehetett megtartani az első esküvőt a belvárosi templomban. Janda Marinak hívták a menyasszonyt – az apja kocsmáros volt, akinek a csárdája valami stílusos szegedi nevet viselt. Vagy „a piros pontyhoz”, vagy „a piros kárászhoz” volt címezve, most már nem tudom kívülről, hogy a Tisza halfaunájának melyik tagja volt a címer-állat. Az esküvőt tán előbb is megtarthatták volna már, de az volt a baj, hogy vízverte ember volt az örömapa, elúszott az árban a sifonér, benne veszett a szép zsinóros magyar ruha, és Janda uram kénytelen volt frakkban mérni a buckait a sírva vigadóknak, olyan frakkban, amiben pár héttel azelőtt tán még valami udvari kamarás szégyentelenkedett Bécsben.

Mert olyan világ volt akkor, hogy a pattogatottkukoricás asszony is kalucsnit húzott a mezítelen lábára, és az alsóvárosi paprikatermelő nemzet is kénytelen volt föltenni a ráncos magyar textilhez a cilindert. A monarchia, sőt a világ minden részéből érkeztek a természetbeli adományok, s azokból úgy ruházkodtak föl a ruhátlanok, ahogy lehetett. Janda uramnak éppen frakk jutott, ami nagyon szép viselet lehet Morvában, de tisztességtudó magyar ember, ha muszájból elcsúfoskodott is benne, esküvőre mégse mehet ilyen maskarában.

Szerencsére a piros halnak sűrű vendége volt Penecilus Börcsök Sándor, nevezetes közéleti férfiú abban az időben, előrevetett árnyéka a mai kisgazdának, könyvtári nyelven szólva editio princeps-e^[13] Kuna P. András bácsinak. Tisza Lajos bosszantására egyszer követnek is fölléptették, s akkor keletkezett az a kortesnóta, amelyet minden lokálpatriotizmus nélkül az újabb magyar politikai költészet gyöngyének tartok:

Hallod rózsám, Cene Ilus,
Kinyilott az penecilus.
Ha kinyilott, az kengyelit,
Kionti az nimöt belit!

Árokparton ül egy hörcsög,
Éljön az követünk, Börcsök!
Ü mönti mög jaz magyar honyt,
Ha elmondi jaz porogmonyt!

 

(Tetszik látni, hazafias is, meg aktuális is ma is. Az igazi érték mindig időálló.)

Hát ennek a Penecilus Börcsöknek volt szép molnárkék ünneplőruhája, a víz idején nagyobb tekintély okából hétköznap is abban járt, erre vetett szemet a frakkos csárdás.

– Szép gúnyája van kendnek, sógor – mondta neki egyszer borozgatás közben.

– Möghiszöm azt – simogatta végig a pocakját Börcsök. – A nímöt mérnekek mindég engöm néznek benne polgármestörnek.

– De azért mégis van űbenne egy nagy hiba!

– Bolond kend, sógor. Hát mi hiba vóna ebbe?

– Az, hogy egymagában nem bírja kend levetni.

– Mondom, bolond kend, sógor.

– No de ha mondom. Fogadást is mernék rá tönni.

– Tartom. Mibe?

– Hát tán legjobb lösz magába a gúnyába. Ha én nyerök, enyim a kend ruhája. Ha pedig én vesztök, kend möhet el madárijesztőnek az én untercikkömbe.

Látnivaló, hogy ravasz ember volt Janda sógor, mert mindenféleképp csak nyerhetett. Akár úgy, hogy övé lesz a dolmány, akár úgy, hogy ő veszti el a frakkot.

– No, ehen-e – ugrott fel Penecilus Börcsök, és kigombolta magát a dolmányból. – Hát ugye, hogy egymagamban is levetöttem?

– Nem egymagában vetötte biz azt kend le, csak velem együtt – nevetett a nagyeszű Janda, mert akkorára ő is kibújt a frakkból. Kalendáriumban olvasta-e ezt a mókát, cirkuszi bohócoktól látta-e, az már mindegy. Fő az, hogy megvolt az örömapához illendő ruha, és így megeshetett az első esküvő a romvárosban.

*

A házasságkötések különben kissé nehezen indultak meg, de nem azért, mintha a kedv nem lett volna meg rá a mindkét nemen levő fiatalságban. Húsvét hétfőjén például a reáliskolában, a mostani központi egyetemen, ahol kilencszáz hajléktalan volt elhelyezve, olyan locsolkodást vittek véghez, hogy akik arra csónakáztak haza a templomból, megbotránkoztak a viháncoláson. Persze könnyű volt vízhez jutni, mert csak az ablakon kellett kihajolni, és megmeríteni a kalapot. Az, hogy apró hallal is tele szaladt, nem volt baj, mert a fehérnépek szeretik a csiklandozást.

De hát a házassághoz nem elég a csiklandós fehérnép. Muzsikaszó is kell hozzá, bútor is, kelengye is – bár hiszen mindezek nélkül is lehet esküvőt tartani, ha muszáj. Vőlegény nélkül már nehezebb. Soha itt olyan becsülete nem volt a legénynek, mint akkoriban. Nyolc-tíz leány is udvarolt egynek, a jámbor maga se tudta, miért. Volt például a belvárosban egy fiatal úr, akinek talán a tulajdon édesanyja se mondta soha, hogy „szép a baba, szép, szép, szép.” Mégis ennek udvarolt a legtöbb leány, noha már elgyűrűzött menyasszonya is volt neki. Egyszer összekülönböztek a jegyesek, s a leány akkor vágta a vőlegénye fejéhez a magyarázatot:

– Azt hiszi, volna olyan leány Szegeden, aki szóba állna magával, ha nem maga volna hat utcában az egyetlen házasulandó ember, akinek a házából nem vitte el a víz a mángorlót!

*

Az alsóvárosi templom csak a víz negyedik hónapjában vált használhatóvá, azonban a barátok kifogtak a vízen. Két franciskánus kitelepedett a pályaudvarra, bekvártélyozták magukat egy vagonba, s ott kereszteltek, gyóntattak, eskettek. Ott történt meg Anton Bierhuber frankfurti borbélysegéd esküvője is Gyömbér Piros alsó városi hajadon leányzóval – s ez az egyetlen könyöradomány, amely nem szerepel semmiféle hivatalos kimutatásban.

Azt hiszem, ma az egész maradék országot elnyelhetné a váratlanul kibuggyanó harmadkori tenger, és a kakas se kukorékolna utánunk az öt világrészben. Akkor olyan nagy volt a részvét Szeged iránt az egész világon, hogy azt mai ember el se tudja képzelni, s annak mindenki úgy adott kifejezést, ahogy tudott. Egy párizsi bankárnak volt egy betanított papagája, amely a lépcsőház karfáján ült, persellyel a nyakában, és ha látogató állított be a házhoz, mindjárt rárikoltott: „Szegedin!” Ez a papagáj nyolcezer frankot rikácsolt össze Szegednek.

Pesten valami kényes pörben a bíró zárt tárgyalást akart elrendelni, de az egyik védőnek jobb eszméje támadt:

– Ne úgy csináljuk azt, kérem. Nagyon is nyílt legyen a tárgyalás, de szedjünk beléptidíjat Szeged javára!

Lelkes amerikai apák újszülött gyermekeiket Jefte, vagy Jeremiás helyett Szegedre kereszteltették, és egy varsói bazáros Szeged-subickot hozott forgalomba ezzel a devizzel: Szebb lesz, mint volt (ti. a csizma).

Hát Szegednek ilyen lelkes barátai közé tartozott Anton Bierhuber nevű iparoskeblű honfitárs is Frankfurtban. Kondoleáló levelet írt a szegedi polgármesternek, s bejelentette neki, hogy ő mást nem tehet a városért, de azt az egyet megteszi, hogy innen visz feleséget. Mire az orgonabugák hegye kinyílt a vizek fölött, akkorra meg is érkezett, s mivel az alsó várost érte legközelebb az állomáshoz, onnan vitte magának házastársul a franciskánusok vagonjából Gyömbér Pirost.

Higgyük, hogy a magyar Isten áldása volt a frigyen, s Gyömbér Piros unokái most a germán fajtisztaság leglelkesebb harcosai Frankfurtban.

*

A temetkezések rendje is nehezen állt helyre, hiszen percekig össze voltak keverve a holtak az élőkkel. Az élők elmentek a holtak közé, és a holtak hazajöttek az élőkhöz. A felsővárosban egy tekintélyes polgár udvarába besodorta az ár a temetőből először a nagyapa fejfáját. Másnap utána úszott egy másik fakereszt a nagyanya nevével. (Ebből költötte Jókai azt a szép legendát, hogy egy régi jóslat szerint Szeged akkor lesz nagyváros, ha a temetőből hazatérnek az ősök.)

Mivel a temetők mind víz alatt voltak, az árvíz halottjait kezdetben meglehetősen rendszertelenül temették el a városon kívül, ahol egy kis száraz helyet találtak. De még később is megesett, hogy egy-egy holttest zavarba hozta az egyházi hatóságokat.

Például egyszer Löw Immánuel, a már akkor is sokat ígérő fiatal rabbi, aki kevéssel a víz előtt került országos nevű apja örökébe, szepegve kopogtatott be a belvárosi parókiára.

– Nagy baj van, nagyságos uram – kezdte elfogódottan.

– Mondjad no, fiam – biztatta Kremminger, az öreg apátplébános.

– Tegnapelőtt zsidó rítus szerint temettem el egy fiatal leányt, akit a mi templomunk körül fogtunk ki a vízből.

– Hát aztán?

– Mára kiderült róla, hogy nem volt zsidó.

Ez bizony nagy probléma volt, tessék elgondolni, mi lenne ma ebből. Az öreg pap és a fiatal pap elgondolkodva néztek egymásra. Végre is az öreg pap törte meg a csöndet.

– Szólt valamit?

– Kicsoda? – riadt föl a rabbi.

– Hát a halott.

– Nem, az nem szólt semmit.

– No hát akkor te se szólj, öcsém, semmit – zárta be az apát a tárgyalást.

*

A halálról, a pusztulásról általában nem igen beszéltek, mert bizalommal és életkedvvel volt tele mindenki, nem hiába, hogy az egész világból jött a biztatás. Még az orosz hivatalos lap, a Golosz is vezércikket írt Szegedről, a „magyar Moszkváról”, és azt így kezdte:

– Szép szokás a keresztény népek közt, hogy a halott előtt leveszik a kalapjukat. Mi is vegyük le a kalapot, mert a nagy magyar város, Szeged, koporsóban fekszik...

Az öreg Fodor ügyvéd a város közgyűléséből nagyon mérges üzenetet küldött az orosz hivatalos lapnak.

– Tögye csak föl bátran a kalapot az úr – pattogott oda a Golosznak –, eszünk ágában sincs koporsóban feküdni, inkább nagyon is élünk!

Nem is volt ezer esztendő alatt soha olyan pezsgő élet Szegeden, mint a víz után. Ahogy nekibátorodott a város, akit hullámbölcsőjében az egész világ részvéte ringatott, olyan volt, mint a karon ülő csecsemő, aki a holdvilág ezüst kiflije után kapkod.

(A kifli juttatja eszembe a pékeket, meg a mindenféle egyéb árusokat. A pékek ellen nagy volt a panasz, mert ahogy nőtt a konszolidáció, úgy cingárodtak a kiflik. A szájhagyomány szerint utoljára olyan kicsik lettek, hogy mikor egyet kikapott a böjti szél a pék kosarából, és belecsapott a főispán szemébe, alig bírta onnan kidörzsölni a zsebkendőjével. Ellenben a kereskedők élelmességét igen dicsérték, mert azok az előkelő idegeneknek még két év múlva is azon vizesen árulták az árvízből kifogott selymeket és vásznakat. Azt beszélték, hogy a szakmabeli kereskedők külön kengyelfutókat tartottak arra, hogy megmártsák a Tiszában a frissen érkezett bécsi portékát.)

*

Hát az istenadta nép mit csinált addig, míg a városban a víz volt az úr? Azt, amit máskor: verejtékezett és figurázott.

Tisza Lajos, a rekonstruktor egyszer Gesztre akart átlovagolni Gerliczy báróékhoz, de a Tiszánál sokáig kellett várnia a hajóhídra, amit a nagy hajóforgalom miatt sokszor szét kellett nyitni. (A mendemonda ki is találta később, hogy ez adta neki az ötletet az állandó vashídhoz. Az, hogy ne kelljen neki sokáig várakoznia.)

Hát ahogy ott álldogál, egyszer megszólítja egy öreg magyar, aki szintén a hidat várta, hogy hazajuthasson az új-szegedi barakk-lakásokba.

– Osztán, ha át tetszik mönni, ügyeljön ám a szögénységre is.

A nagy úr hallatlanná tette a barátságos intelmet. Nem nagyon kedvelte a profanum vulgus-t. De az nem hagyta magát, megint megszólalt.

– Mert soknémű héjányossága van ám a szögedi nemzetnek.

A diktátor kezdett arrafelé fordulni. Erre aztán a magyar is előhozakodott a konkrétumokkal.

– Nincs azokban az istenverte barakkokban semmi se, csak férög. Töszöm azt, nem lévén dohányunk se...

– Nincs dohányuk? – szólalt meg Tisza.

– Nincs ám. De még borunk sincs.

– No majd lesz.

– Dohány is?

– Dohány is.

– Bor is?

– Bor is.

– Az ám, de asszony sincs ölég...

Erre aztán a rekonstruktor visszafelé fordította a lova fejét, és aznap nem ment át a Tiszán. Már azt mégsem vállalhatta, hogy asszonnyal is ő szolgáljon a nemzetnek.

Amely különben némely részben eléggé a helyzet magaslatára emelkedett. Háromezer ingyen kaszát kapott a város ajándékba Péter-Pálra, de csak százharmincra talált gazdát a kasza-kapitány. Akinek volt kaszája, annak nem kellett alamizsna, akinek meg nem volt, az azt mondta, hogy mi a ménkűnek a kasza, ha nem akarnak három forint napszámot fizetni az urak a szögény ínségös embörnek. Ami mai pénzben tenne vagy száznyolcvanezer koronát. Volt pedig akkor a rendes napszám harminc krajcár...

*

Márciustól novemberig annyira előrehaladt a rekonstrukció, hogy a polgárság már akkor visszakívánta a Nagykikindára menekült adóhivatalt. Azt hiszem, annál jobban már nem támadhat föl-egy város, mint mikor erővel adót akar fizetni.

Ugyan az is lehet, azóta már meg is bánta, hogy ennyire föltámadt.

ISTENÁLDOTTA BÚZA

A búzamezőkről hoztam ezt a mesét, amelynek édes az íze, mint a bibliai mannának. Tovább adom úgy, ahogy vettem, azazhogy sokkal olcsóbban adom, mint amibe nekem került.

Mert kalászszedő Mári néni mesélte ezt nekem, akit ülve találtam a kunágotai tarlón, két keresztbe fektetett zsákocska mellett.

– Mit visz, szülém? – kérdeztem a szegény, töpörödött öreg kis Noémit.

– Csak vinném, lelkem, ezt a kis felejtett kalász-t, mert a gazda megengedte, hogy összeszedhessem, de vinni már nehéz kereszt ez az én öreg vállamnak.

Fölkaptam a vállamra kalászszedő Mári néni nehéz keresztjét, és míg beértem vele a sárfalú zsellérputriba, addig mesélte el Mári néni az istenáldotta búza történetét. Mikor bevégezte, azt tette hozzá:

– Adja az Isten lelke üdvösségire.

Hát én senkitől se kívánom, hogy vigye az én keresztemet, hanem aki elolvassa a búza legendáját, annak én is azt teszem hozzá:

– Adja az Isten lelke üdvösségire...

*

Úgy volt az, hogy mikor az Úristen a világot megteremtette, leküldte az angyalokat, nézzenek körül idelent, van-e még valami híja a világnak.

– Van ám, urunk-teremtőnk – jelentették az angyalok –, mert búzát elfelejtettél teremteni.

– Ejnye, ejnye – csóválta meg az Úristen a fejét –, hát akkor miből sütik odalent az emberek a kalácskenyeret?

– Bizony csak zuzmóból törik, fakéregből őrlik – panaszolták az angyalok.

– No, ez nem jól van így – tűnődött el az Úristen –, de hát mit lehetne itt most már tenni?

Szerencsére az Úristennek nem jutott eszébe ankétot összehívni, se a Népszövetség nem volt még akkor kitalálva, mert ha ez a sok okosság már akkor meglett volna, akkor még ma se volna búza.

Ehelyett kiadta az Úristen a parancsolatot az angyaloknak:

– Nosza hamar, rázzátok ki az abroszomat az ablakon!

Egy-kettőre fölkapták az angyalok az aranyabroszt az Úristen diófa-asztaláról, vitték a csillagablakhoz, ami morzsa volt rajta, azt mind kirázták a földre: abból hajtott ki idelent a búza.

Az ám, csakhogy akkoriban még nem volt istenáldotta búza a búza. Olyan volt az csak, mint az árokparton növő vadbúza, amivel a gyerekek szoktak játszani. Alacsony a szára, tarackos a gyökere, létrás a kalásza, apró a szeme.

– Ejnye, de hitvány giz-gaz lepte el a földet – mondogatták az emberek, és ügyet se vetettek a búzára, hanem azután is zuzmóból, meg fakéregből őrölték a kenyeret. Mert mindig olyanok voltak az emberek, hogy a jó se kellett nekik, ha rájuk nem parancsolták, ugyan néha még akkor se kellett.

Mindössze két testvér akadt, aki azt mondta, hogy nem szabad az Isten ajándékát megvetni, hanem legalább is próbát kell vele csinálni. Az egyik is fogott magának egy darab búzaföldet, a másik is.

– Isten nevében vessünk – mondta a fiatalabb, akinek annyi volt a fia, lánya, ahány az ujja.

– Isten nevében arassunk – mondta az öregebb testvér, aki olyan magánosan élt a világban, mint valami öreg szilfa a pusztában.

Hát hiszen vetni könnyű volt, mert abban a szél is segített. Vitte az apró magot, mint a pelyvát, s hol szemenként hullajtotta el, hol csomósan ágyazta bele a földbe.

Bezzeg nem fújt a szél aratáskor. Sütött a nap, mint a fűtött kemence, hullott a verejték, mint az eső, szédelgett a két testvér, mint a beteg. Külön kellett leszakajtani minden szál búzácskát, kézzel kipergetni minden kalászt s utoljára se lett több az egész termés egy-egy zsák búzánál.

Szép, holdvilágos este volt, mikor a fiatalabb testvér bekötötte a zsákját a tarlón. De ki is nyitotta mindjárt, felét kiöntötte a szérűre és csak a másik felét hagyta a zsákban.

– Hát azzal mit akarsz? – kérdezte a felesége.

– Ezt átviszem a bátyám szérűjére, odaöntöm az övéhez. Nézd, nekünk vannak fiaink, lányaink, akik segítenek kenyeret keresni. Neki nincs se kicsi, se nagy, aki segítségére legyen.

– Isten segítsen meg jó szándékodban! – igazította az asszony az ura vállára a zsákot.

Az ember azzal nekivágott az éjszakának. Hát ahogy a földje széléhez ér, és át akar bújni az eleven sövényen, összeütődik valakivel, annak is zsák van a hátán, mint neki, az is hátrahökken, mint ő.

– Te vagy az, öccse?

– Én ám, bátya. Hát te hová igyekszel éjszakának idején?

– Én bizony tehozzád indultam – tette le az öregebb testvér is a zsákját. – Azt gondoltam el, hogy meg kell azt énnekem feleznem teveled, amit az Isten adott. Magános ember vagyok én, kicsivel beérem: ti meg sokan vagytok, sok éhes szájat kell megelégítened.

Abban a percben nagyot villant fejük fölött az ég, hirtelen meleg szellő kerekedett, fölkapta a zsákokat, s ami búza volt bennük, azt mind szerteszét szórta a világon.

– Legyen megáldva, amit a szeretet megszentelt – mosolyodott le az Isten az égből.

S azóta olyan bokros növésű, dús kalászú, kövér szemű, istenáldotta növény a búza. De mikor gyűlölködés hatalmasodik el az embertestvérek között, akkor alacsony a szára, tarackos a gyökere, létrás a kalásza, apró a szeme...

*

– Az Isten tudja, lelkem, mitől van – simogatta meg a kabátom ujját búcsúzóban kalászszedő Mári néni –, de mintha csupa vadbúza nőne mostanában a világon.

 

HOL TERMETT AZ ISTENÁLDOTTA BÚZA?

A múlt héten egy kunágotai mesét írtam meg az újságban a búza eredetéről, és azzal vezettem azt be, hogy olyan édes az íze, mint a bibliai mannáé. Úgy látszik, az ösztönöm ráhibáztatott velem az igazságra. Dr. Krausz főrabbi úr azt írja nekem Körmendről, hogy a kunágotai mesének meglepő hasonlatossága van egy zsidó hagyományhoz, amelynek tárgya – Jeruzsálem alapítása. Közli is velem a héber legendát, s a magam szemével látom, hogy a két mese közt több a hasonlóság, mint a különbség. A főrabbi úréban is két szerető testvér szerepel, a kunágotaiban is. A szérűn játszik az egyik történet is, a másik is. Egy fa egész a derekáig, csak ott ágazik ketté, s nekem úgy tetszik, a kunágotai ág magasabbra szökken, és közelebb ér az éghez. A héber legendában azt mondják az emberek: szent hely ez a búzamező, megszentelte a testvéri szeretet, itt építsük föl Jeruzsálemet, s ahol a kévék hevertek, ott emeljünk oltárt. A kunágotai mesében az Isten beszél a szeretet szérűjén, s az egész világnak adja a vad búza helyett az áldott búzát. A héber legenda nemzeti hagyomány, a kunágotai belenő a kozmoszba. Aetiológikus mese – gondolom így mondják a folkloristák.

Világos azonban, hogy itt véletlen találkozásról szó sem lehet. Az is bizonyos, hogy a kunágotai mese a sarjadék, az ősfa a héber legenda, amely a körmendi főrabbi úr szerint valamelyik midrás-ban található. Hogy melyikben, ő se tudja, mert a midraschim nagyon nagy erdő, amelyben mifelénk talán csak Löw főrabbi tudja a járást. Én sok mindenféle tudomány bozótjában csavarogtam ráérő koromban, de a rabbinikus irodalomnak a táján se jártam soha. Abban sincs semmi kétségem, hogy a kunágotai kalászszedő Mári néninek sem hullott ki egy hajaszála se a halacha, se a haggada búvárlásában.

Hogyan került tehát Jeruzsálem alapításának legendája a kunágotai búzamezőkre, és hogyan szépült ott magyar teremtés-mondává?

Hát úgy, hogy a mese is mind – istenáldotta búza. Valahol kihajt, fölmagzik, szétpereg, madár fölkapja, szél szárnyára veszi, s viszi hetedhétország ellen, évezredeken és világrészeken keresztül. Kalászszedő Mári néninek az öreganyja talán valami írástudó falusi rabbi gyerekeivel játszogatott libapásztor korában, s kicseréltek egymással a meséiket, mint a csutka-babáikat. Talán a híres Bandi pap mondta el egyszer ezt a példázatot a testvéri szeretetről híveinek, akik olyan nagyon tudtak gyűlölni és olyan nagyon tudtak szeretni, hogy kétfelé hasadt bele ez a még százéves sincs derék magyar falu? Bandi pap olyan rusztikus falusi plébános volt, aki jobban szeretett sarkantyús csizmában és lóháton járni, mint gyalog és reverendában, és amilyen irgalmas szívű volt lefelé, olyan nyers-nyakas magyar volt fölfelé. A püspökjei nem szívelték, de a népe rajongott érte, még templomot is épített a kedvéért. S mikor a püspök leszállította Bandi papot a lóról, és a katolikus plébánosból református prédikátor lett, akkor a falunak egy része vele együtt hitet cserélt, és Bandi pap épített Kunágotának református templomot is.

Talán éppen az avatásán szőtte a szentbeszédbe az istenáldotta búza meséjét – ki tudná azt most már megmondani? Nagyon nehéz tetten kapni a szelet, amikor sodorja és hullatja a mesemagokat. Néha mégis sikerül, egy-két esetet magam is tudok ilyent.

A háború alatt jelent meg Kálmány Lajosnak, a nagyérdemű magyar mese– és mitológia-kutatónak Hagyományok című népköltési gyűjteménye. Szokásom szerint először a jegyzeteket futottam át, s azok közt találok egyet, amely különösen fölhívja az olvasó figyelmét A magyarok származása és lakóhelyei című mesére. Ebben az a nevezetes, mondja Kálmány Lajos, hogy olyan motívumok vannak benne, amelyek egyetlen magyar népmesében se találhatók. A magyar mesehősök medve, ló, tehén, juh tejével erősödnek, de ennek a mesének a hőse farkas-szopó, mint Romulus és Remus.

Megnézem a mesét, amit a tudós pap a szegedi tanyákra került félegyházi és majsai telepesek szájából jegyzett le. Mentül tovább olvasom, annál ismerősebbnek rémlik. Mire a végére érek, akkorára már egészen ráismerek. Hiszen ez a farkasszoptatta mesehős a Jókai Bertezenája A varchonitákból. Ez az a nagyerejű fegyverkovács, aki olyan nehéz kardokat kovácsoltat rab testvéreivel a geoug hódítók részére, hogy azoknak a karja lehanyatlik a súlyos fegyverrel. Ez így van a mesében is, meg a novellában is. Csak éppen hogy a mesehőst nem hívják Bertezenának, mért ebben a névben kitörne a Mári nénik nyelve; inkább semminek se hívják, csak azt mondják róla, hogy nagy vitéz fiatal legény volt. A varchonitákat se így tisztelik, hanem magyaroknak mondják, s a geougokból természetesen törökök lesznek. Még természetesebb, hogy a magyarok mind miszlikbe vágják a törököket, mert micsoda magyar mese volna az, amelyikben nem a magyarok győznének? Ebbe a korrekcióba bizonyosan Jókai is belenyugodott volna, ha megérte volna. Hiszen az ő fantáziája sodra is sokat hömpölygette a varchonita téma kavicsát, míg olyan szépen kikerekítette. Ő a kavicsot Jósika Miklósnál találta, aki fáradt korában, mikor már regényre nem futotta az erejéből, fantasztikus rajzokat írt a magyar őstörténetből Thierry, Gibbon, Fessler, Deguignes és más egymásból merítgető auktorok nyomán. Egész Menanderig és Theophilaktoszig lehet folytatni a nyomozást, akik bizánci történetírók voltak vagy másfélezer évvel ezelőtt, és igen szép meséket jegyezgettek föl az ujgurokról, jenyenekről, karlukokról és más magas uraságokról, akik nekünk mind kedves atyánkfiai voltak az Altáj lábánál. Őnáluk találni meg először a hős Bertezenát és a gonosz Disabult, aki olyan kegyetlen cerimóniákkal tiszteli az ördögöt Jókainál, hogy az ember szinte érzi a pörkölődő emberhús szagát. Azazhogy a forrásnyomozásnak még itt sincs vége. Kínai történetírókból tudjuk, hogy Bertezena csakugyan élt, mongol-török törzsfőnök volt körülbelül az Attila idejében, s vagy ötvenezer sátoralja népen uralkodott, amelynek hadijelvénye az arany farkasfej volt. Disabul vagy száz esztendővel később élt, igen nagy hódító volt, és igen mokány ember. Tudniillik ez volt a becsületes neve: Mokán. A kínaiak azonban csak uralkodó-nak hívták, azaz kínaiul Ti-theu-pu-linak s ebből csinálták a görög krónikások a Disabult.

Most már aztán teljes a lánc. Az egyik végén van valami tibeti láma, ezerötszáz esztendővel ezelőttről, az innenső végén pedig van egy alföldi dohánykertész, aki egy pohár pálinkáért meséket diktál a nótás papnak – így hívta a nép Kálmány Lajost –, s nemcsak azt mondja el, amit az öreganyjától hallott, hanem azt is, amit a deákfia olvasókönyvében talált a télen, mikor okosabb dolga nem volt.

Hogy így tetten értem a mesemondót, mindjárt írtam Kálmány Lajosnak. Gondoltam, örömet szerzek neki, ha nyomra igazítom. Jött is az öreg úr hozzám dühösen, le is szidott kegyetlenül.

– Hát hogy gondolhat ilyent öcsémuram? Hogy a majsai gányó vette volna a meséjét Jókaiból? Fordítva, öcsém, fordítva! Jókai vette a varchonitákat a majsai mesemondóktól.

Egy szót se mertem többet szólni. Pappal, tudóssal, öreg emberrel külön-külön se szállok pörbe, hát egyszerre mind a hárommal hogy húznék ujjat! Világért se hoztam volna elő, hogy találtam ám a Hagyományok-ban másik vadonatúj mesét is. Az a ríme, hogy Jumércsák. Ezt meg Gárdonyi Gézától tiedelte el a nép: az Egri csillagokból. Nem is igen változtatott rajta, Gergő is benne van, meg Vica is, most még könnyű ráismerni. Ha azonban jól szolgál rá az idő, egy-két kukoricafosztás úgy átformálhatja, hogy egy új Gárdonyi új témának kaphatja kézhez. (Ámbár azt hiszem, az idén a kukoricafosztáson is keresztrejtvénnyel mulatja magát a nemzet.)

Ha már benne vagyok, elmondom a Szluha Guszti esetét is, ami szakkörökben eddig se volt ismeretlen. Szluha Guszti főkapitánya volt Szegednek a hetvenes években, aztán országgyűlési képviselője is, a néppel szíve szerint barátkozó, derék magyar úr. Kedves passziója volt neki szüretes időben kint éjszakázni a szatymazi szőlejében, lebújni a medvebőrtakaró alá, pipára gyújtani, aztán berendelni magához a szőlőszedő napszámosokat, asszonyát, emberét, és fölkérdezni őket:

– No, embörök, ki tud valami szép mesét? Aki a legszöbbet tudja, annak mögduplázom a napszámját.

Akkor aztán megeredt a mese, és tartott addig, míg a főkapitány úr el nem horkantotta magát, ami bizonyosan annyit jelentett, hogy hétfejű sárkánnyal álmodik. (Vagy legalább is a Hentzi-szoborral, mert a hatvanhetes képviselőnek azzal csak álmában volt szabad viaskodni.)

Egyszer azonban az történt, hogy a tanyai magyarok vették fogtomra a főkapitányt.

– Nem úgy lösz az, nagyságos úr! Mink mán öleget meséltünk magának, most mán a nagyságos úr meséljön minekünk.

A rendőrkapitány belátó ember volt. A magyaroknak igazuk van. De mi mesét mondhatna nekik olyant, amit még nem hallottak? A programbeszédjét csak nem mondhatja el nekik még egyszer?

Szerencsére elég jól emlékezett még diákkorából az Iliászra, hát elmondta nekik azt, úgy, ahogy tudta. Homérosz talán nem vállalta volna a szerzőséget, de hát a szép Heléna így is csak világszép asszony maradt, és Akhillész így is csak a hősök virága volt. Pitymallott, mire Hektorból kitaposta a lelket, és a legöregebb mesemondó is elismerte, hogy ilyen szép mesét még sohse hallott, az Isten éltesse a nagyságos urat, máskor is csak őtet választjuk meg követnek, mert kimutatta, hogy milyen szép eszmetehetsége van.

– No, majd möglátjuk – mosolygott Szluha Guszti.

Hát meg is látta. Mert mikor egy esztendő múlva újra elkövetkezett a szüretes idő, és a nagyságos úr megint kiszólt a medvebőr alól, hogy „no, embörök, valami szép mesét” – akkor a mese így kezdődött:

– Hun vót, hun nem vót, még az ántivilágba vót, hogy valami nagy csata vót a magyarok mög a törökök közt, de az olyan egedetlen nagy csata vót, hogy éppen tíz esztendeig tartott. Vót akkor a magyarok közt egy Ág Illés nevezetű huszárgyerök, hát az kutya erős egy legény vót...

Íme, itt a tetten kapott szél, amint hordja a mese istenáldotta búzáját. Íme, itt a vízcsöpp körforgása a költészetben.

FÖLDHÖZRAGADT JÁNOS TÖRTÉNETE

Igenis, egyszerűen csak Földhözragadt János. Ez nem olyan szép név ugyan, mint a Gomborrú Habók Fügedi, vagy a Laskafülű Csonka Keserű, de azért őróla is igen szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe korommal.

Földhözragadt János nem volt mindig földhöz ragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán a Dózsa György idejében vertek agyon, mint földigénylőt.

Ez a János nyilván sohase hallott Dózsa Györgyről, se a hetedik öregapjáról, de azt meg bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk, és ha volna, akkor kapanyelet csinálnának belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni. A Jánosok családi hagyományai csak addig tartanak, ameddig az akácfakereszt kilátszik a temetőben a gaz közül. Mikor aztán az akácfakereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is, és többet a kakas se kukorít utánuk. Pipacs lesz belőlük és szarkaláb, meg keserű lapu és búzavirág, és mikor a Jánosok kis maszatos kölykei azt játsszák, hogy „sör-e, bor-e, pálinka-e?”, és összerágják a keserű pipacsbimbót, akkor egész bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek.

És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetű Jánosok, akiket ezer esztendő alatt megevett a magyar föld, ezekkel az istenkéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a mindenkori Jánosoknak valamit, ami beleeszi magát a csontjukba, a vérsejtjeikbe, és amit a tudósok és a költők úgy hívnak, hogy: földéhség. A pillekergető gyereknek üzennek a papsajtvirággal, a suhancnak a szagos-bükköny piros csokrával, a kicserzett tenyerű, lehajtott fejű Jánosoknak a búzakalásszal.

Ó, azért nem kell kiszántatni és bíróság elé állítani a reves csontokat, hiszen nincsen az ő üzenetükben semmi bujtogatás! Csak valami törvény van benne, valami nagyon ősi törvény, ami egyidős a teremtéssel s amit végrehajt a pók, mikor magának szövi a hálót, a madár, mikor magának rakja a fészkét, s a mókus, mikor magának takarítja be a bükkmagot. De tudnivaló, hogy ezek oktalan állatok, s nincsenek olyan okos berendezkedéseik, mint az emberi társadalomnak, amely tudott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és mezei vadaké.

Attól se kell félni, hogy a Jánosoknak valami rossz szándékuk volna, és destruálni akarnák az emberi törvényeket az ősi törvényért, ó, dehogy! A Jánosok nem tudnak latinul, és az ősi törvény alszik a lelkükben, mint a tejútban a fény. Ha néha csillámot vetne is, a Jánosok rászorítják a nehéz tenyerüket, mert tudják, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van, és hogy minden a jó Isten rendelése.

A mi Jánosunk sem csinált soha semmiféle ribilliót. Azok közül a békességes Jánosok közül való, aki mikor elvitték embert ölni, és a lengyel fenyéren hasrafekve várta a halált, a srapnelek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szétmorzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette, és hátraszólt a tisztjének:

– Hadnagy úr, ez ám a föld!

Nem tette hozzá, hogy „hej, ha nekem ilyen volna!”. Pedig egy kis pálinka is tüzelt benne, mert kellett a sturmhoz a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha.

Hanem aztán, mikor öt esztendő múlva az ő falujukban is kidobolták, hogy földosztás lesz, akkor ő is fölment a községházára az urakhoz, hogy neki is írjanak földet.

– Hát aztán mennyi földet igényel kend? – kérdezték tőle.

Mikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegyző úr is rábólintott, meg a városból való nagyságos bíró úr is. De a környékbeli uraságok is ott toporogtak, s azok elkezdtek morgolódni. A többinek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettő?

János sokkal jobban megijedt, mint mikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta elmotyogni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jóllakatni. Ő meg az asszony kettő; meg a négy gyerek, az hat; a tehetetlen apját, anyját is ő tartja, az nyolc; de kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja.

– Vén ebre már kár a korpa – mondta egy különösen mérges uraság, ami olyan szép közmondás, hogy mindenkinek el kellett rá magát nevetni.

János is mosolygott, mint a dézsmabárány, és szeretett volna azzal a közmondással válaszolni, hogy „aki pedig nem akar megvénülni, akassza föl magát”. De a jegyző úr közbeszólt, hogy János mindig derék ember volt, a komenistákhoz se állt be, s erre a bíró úr, az Isten áldja meg érte, megítélte Jánosnak a két hold földet.

Így lett Földnélküli Jánosból Földbirtokos János az idei tavaszra.

Igaz, hogy a földecskének egyik sarka tocsogós csincsés volt, ahol csak pióca termett, aztán egy kis vak-szik is holttetemkedett rajta, amibe nem lehet mást vetni, csak bukfencet – de azért János soha olyan vidáman nem nézdegélt a világba, mint az idei tavaszon. Hét nemzedék elfénytelenedett szemének a ragyogása tért vissza a tekintetébe, mikor körülhordozta a maga földjén. Ha János alanyi költő lett volna, ódával szentelte volna meg ezt a pillanatot, így azonban csak a Mitvisz kutyát rúgta lágyékon, mikor az előre akart szaladni, hazatérőben a birtok föltekintéséből.

– Hohó, azt hiszed, majd ezután is te mégy előre? Majd csak utánam, Mitvisz, utánam! Ezután már így lesz.

Persze, már akkor megkésett János a szántással, mikor így átvette az impériumot a két holdon, és különben sem volt se igája, se vetőmagja, se semmije az égvilágon. De most már volt becsülete, és arra kapott interes pénzt. Ebből leduggatott a földecskébe egy kis krumplit, babot, paprikát, paradicsomot, mit. Csupa nem nagy munkájú palántát, amivel az asszony, meg a gyerekek is el tudnak piszmogni. Ő maga, János, ezután napszámba adja a maga erejét, mint eddig, s olyankor megint előtte leffeghet a Mitvisz. Csak egy-két esztendeig, még a gyerekek ember-munkára valóvá serdülnek. Akkor majd a gyerekek túrják a más földjét, de ő már csak a magáét szántogatja.

Péter-Pálkor fogta is a kapát János, és elindult részt keresni, más célszerű szegény ember módjára. Tíz-tizenkét nagy uradalom a környéken, ötezer holdasok, tízezer holdasok, s Jánost mindenütt kedvelték az ispán urak, mert tudták róla, hogy jó dolgos, és az erkölcseiben sincs kivetni való.

– Kell-e a munkás, uram? – köszönt be János az első majorba.

Az volt a válasz, hogy a munkás igen, de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa, így adta ki még az ősszel a földosztáskor.

És ahová beköszönt János, mindenütt azzal fogadták:

– Hja, kend az a híres? Kendnek kellett a két hold föld? No hát menjen kend dolgára, és ne vegye el a keresetet a szegény embertől.

És így maradt János az idei nyáron rész nélkül, és így nem kellett az idei őszön sehol se kukoricatörőnek, se cirokvágónak, se répaszedőnek. Nem használt se imádkozás, se káromkodás, hiába kínálkozott fűnek-fának, hiába kérdezte, hogy mit eszik ő kilencedmagával a télen, mindenütt azzal fizették ki:

– Egye meg kend a földjét!

Mire a földjén elhervadt a varjúmák is, akkorra János belátta, hogy nagyot vétett. Nem tudni ugyan, hogy mi ellen, mert törvény adta neki a földet, a nevét is tudja, birtokleformtörvény a neve – de hát minek már azt keresni? Jó keresztény létére szánja-bánja bűnét, jóvá is akarja tenni.

A múlt héten fölment a községházára, és bejelentette a jegyző úrnak, hogy vissza akarja adni a két hold földet.

– Sok baj van kendtekkel, János – tolta föl a jegyző a homlokára a pápaszemet.

János megfogadta, hogy soha többet az életben nem lesz vele baj, csak még most az egyszer szabadítsák meg az urak a földtől. De minden okvetetlen, mert ő másképp kénytelen lesz agyonverni az egész családját, és kilencedmagával beletemetkezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle.

VASÚT AKAR LENNI

Nem sok reményem van rá, hogy klasszikus legyek valaha, s ebben az a jó is megvan, hogy énmiattam egy gyerek se fog ríva fakadni az iskolában. Rossz rágondolni, mi lenne abból, ha például ezt a címbeli mondatot elemeztetnék valaha az unokámmal: „Vasút akar lenni”. Miről állítunk itt valamit? A vasútról. Tehát a vasút az alany. Mit állítunk a vasútról? Azt, hogy akar. Mit akar a vasút? A vasút lenni akar. Hm, csakhogy ez egészen más ám, mint az, hogy „vasút akar lenni”. Aztán meg micsoda különös vasút az, amelyik máris akar, pedig még meg sincs? Itt valami hiba van, vagy a grammatikában, vagy a logikában. Mégis csak klasszikus mondat ez, akárki szerkesztette.

Hát én elhárítok magamtól minden felelősséget. Nekem csak annyi részem van benne, hogy amint kiértünk a kőházak közül, és a homokon meglassúdott a kocsizörgés, megkérdeztem Mártont, a város kocsisát:

– Mi újság erre kifelé, Márton?

Márton csak úgy a szája sarkával szólt hátra a zászlós bajusz alul:

– Vasút akar lönni.

Ez csakugyan így van, mióta eszemet tudom, azóta itt mindig vasút akar lenni. Akkora errefelé a határunk, hogy a régi németek választófejedelemséget csináltak volna belőle, kettőt, s negyven esztendeje beszélgetik a népek, hogy vasút kellene ide. Nem olyan uraknak való, amelyik azt mondja, hogy „fuss-fuss-fuss”, hanem olyan szegényemberes, amelyiknek az a szavajárása, hogy „csak-csak-csak”. Olyan kis kávédaráló, amelyiken a kultúra egy kicsit kiszagolna a városból a tanyára, a búzácska, a tejecske, borocska pedig begurulna a tanyából a városba. Mert hiszen a lovacskán is behozzák az egyet-mást a hetipiacra, csakhogy akkor a lovacskákat be kell fogni már este tizenegy órakor, hogy reggel ötre a búzapiacon lehessen szidni a kutya teremtésit annak, aki a kátyút kitalálta. (A jó Isten semmit se vesz rossz néven, ami szívből jön, s különben is azt a kis káromkodást leimádkozza az asszony a fekete Máriánál, még a gazda föltekinti a pálinkás zsidót.) Hiszen minden jól van úgy, ahogy van, de mégis csak más lenne az, ha ott pöfögne el a gőzös a tanya sarkán, és ahhoz lehetne igazítani az órát. Aztán meg az is szép lenne nagyon, hogy bakterház is lenne a kukoricák közt, és ott állna a bakter, és piros zászlóval köszöngetne a gazdáknak és gazdasszonyoknak, akik emberségesen visszabólogatnának. A nagy vasúton az ilyesmi nem szokás, az az államé, ahhoz semmi közünk, de az egészen más, ha az ember a saját tanyai vasútján ül. Akkor kötelessége visszaköszönni a bakternek, hozzágondolván azt, hogy „no látod, tégöd is mink töttünk úrrá!”.

Nem, azt nem lehetne mondani, hogy a tanya ne kívánta volna a vasutat, mert már követnek is csak azt választotta meg, akinek a tarisznyájában benne zötyögött a kisvasút. Sőt akadt olyan agyafúrt városi úr is, aki azon kezdte a programbeszédét, hogy amint fölállt a hordóra, a két ujját a szájába tette, és elkezdett füttyögni és tappogni a hordón. Persze, ez csak tökéletlenség volt, és nagy nevetség lett belőle. Hanem az már komoly dolog volt, hogy nagy tanyai deputációk jártak a városi uraknál, ajánlván életüket és vérüket a vasútért, mindenféle hozzájárulások formájában.

– Jó szűvvel adnánk a sarcot, csak fütyülne már az a vasút! – mondta a szószóló. Futós Bárány Pál. (Nem ő volt a futós, hanem a lova, amelyikkel díjat nyert valami úrlovasversenyen. Nagy botrány volt az annakidején, urak és úrlovak egyformán fölháborodtak e paraszt arcátlanságán. Bárány Pál nem kevésbé volt fölháborodva, de mint okos ember, csak a babérkoszorús lóba szúrta bele a vasvillát, a magyar lótenyésztés nagyobb dicsőségére.)

– Derék beszéd – szorongatta a színt valló magyarok kezét akkori polgármester urunk –, ha valami közbe nem jön, jövő ilyenkoron sorát kerítjük a tanyai vasútnak, csak addig szavukat ne felejtsék kendtek.

Azonban közbejött a háborúcska, s a város urai csak most törték rá a kórót, hogy hadd szaladjon hát végre a tanyai vasút, amelyik olyan régen lenni akar. Meg is szavaztuk a közgyűlésen mindnyájan – csak éppen a tanyai városatyák mondtak vétót. Nekik bizony nem kell a vasút, se testüknek, se lelküknek. Csináltassa a város, ha olyan sok az elhajigálni való pénze, de egy szem búza nem sok, ők annyival érőt se adnak hozzá, van a népen anélkül is elég nagy sarc.

Hát ehol, ezért mondja a Márton kocsis, hogy „vasút akar lönni”. Ami annyit tesz, hogy lehet, hogy lesz, lehet, hogy nem lesz, az ördög jobban tudja. Éppen azért zötyögtetjük ki magunkat a városból ketten-hárman az isten háta mögé, hogy szót értsünk a nép véneivel, vegyék elő a jobbik eszüket.

Az a baj éppen, hogy a véneket kell megdolgoznunk. Azokkal a fiatalabb gazdákkal, akik végigverekedték a háborút, országot-világot láttak, vasutat építettek a muszkának a Murman-parton, vagy Turkesztánban – azokkal könnyebben boldogulnánk. Csakhogy azoknak nincs szavuk a vének tanácsában. Itt kisezüst, nagyezüst, beforrott seb, megcsonkult kar nem számít. Várják ki az idejüket, döglik a ló, ürül a hám – így mondják azt magyarul, hogy le roi est mort, vive le roi – majd sor kerül rájuk is.

Ahogy ülünk az eperfák hűvösében, és végignézek a kopasz fejeken, a gubancos fehér üstökökön, a bicskával faragott kemény arcokon, Jeruzsálemi Endre királyunk jut eszembe. Azt nyomorították meg szegényt ilyen nyakas magyarok, mikor az aranybullát kiadatták vele. Csupa nádor-, országbíró-, zászlós-fej ez, csak éppen a lábakra kellene kordováncsizma, és a gatyakorcra pirosbársony-tokos szablya. Az Árpád-kori suba, az megvan, de az még a pogány Árpádok idejéből való lehet, talán már Lehel vezér annak a bőrébe törülgette a zsíros ujját, ami tudvalevőleg igen jót tesz a bőrnek. Most Futós Bárány Pál vacog az ősi subában, noha nemcsak a kánikula fűti a kiszáradt vénséget, hanem a szónoki hevület is. Még mindig ő a főszóvivő, és őhozzá intézi a szót barátom, a mérnök is, aki számokkal bizonyítja neki, hogy mi minden jót lehet várni a kis vasúttól.

– Azt mongya mög inkább, ócsóbb lösz-e a tojás vagy drágább lösz? – akad bele egy pogácsaalma képű országnagy.

– Hát persze, hogy olcsóbb lesz, – kottyantja el az igazságot a mérnök.

– No ugy-e? – villan végig a pogácsaalma képű gyíkszeme a többieken. – Mögmondtam én, hogy azért csinálik az urak az egészet.

– Szamárságot mondott kend, – tüzesedik neki a mérnök, és elmagyarázza, hogy nemcsak a tojás lesz olcsóbb, ha vasúton vihetik be, hanem a nadrágszíj is olcsóbb lesz, ha vasúton hozhatják ki.

Igen szép közgazdasági stúdium volt. Smith Ádám bizonyosan nagy kedvét lelte volna benne, de mire a mérnök a végére ért, akkorára a vének fele eloldalgott, s aki ülve maradt is a gyepszélén, szívatlan lógatta fogatlan szájában a pipát.

Egy aszaltkörte képű törzsfőnök elásította magát.

– Nem ér az sömmit, mérnek úr. Nem vasút köll mán minekünk, hanem Szent Mihály lova.

No, gondoltam magamban, most már helyen vagyunk. A szívéhez kell a népnek beszélni, nem a fejéhez. Ha már az eschatológiánál tartunk, akkor én is szót kérek.

– Nézzék, emberek, még a halál is testhez állóbb lesz, ha beléegyesülnek a vasútba. Öregpapot lehet hozatni a városbul, püspöksüvegben.

A siker teljes volt. Az ősz bajuszok megrezegtek az alájuk bújó mosolytul, és a pipák is felpezsdülve szortyogtak. Futós Bárány Pál azonban kiköhentett a subából, és az öreg bajuszok megint komolyra berzedtek.

– Kérdöznék egyet az uraktul, ha möghallgatnák.

– Mondja, mondja, Pál bátyám – fordult vele szembe a mérnök.

– Hát nézze, én telente bent lakok a városban, a házamban. A tehenek is bent telelnek. Eddig úgy vót, hogy ha a takarmány elfogyott, akkor kiüzentem a bérösnek, hogy hozzon be egy szekér takarmányt. Hát most mán aztán hogy lösz az, ha vasút lösz?

– Hogy hogy lesz?

– Hát a bérös ül be a gőzösbe a szekérrel, vagy a teheneköt vasutaztatom ki a tanyára?

– De bolondokat beszél kend, bátya! Hát úgy lesz, mint eddig volt. Kiüzen kend a béresnek, hogy hozzon be takarmányt.

– No látja! – kapta föl az öreg a fejét. – De akkor mög mire való a vasút, ha most is csak úgy lösz, mint azelőtt vót?

Itt aztán csakugyan meg kellett adni magunkat.

– Fogjon be, Márton! – kurjantott a mérnök mérgesen a kocsisunknak. – Az Isten se tudná ezt az értetlen népet meggyőzni.

– No-no – mondták csendesen a vének –, hiszen mondott szóbul ért az embör, nézzék.

Letappogták magukról a homokot, kiszedegették a ruhájuk aljába ragadt bojtorjánt, s mire Márton előállt a kocsival, Futós Bárány odatotyogott hozzánk.

– Nagyon sietnek?

– Szeretnénk délre otthon lenni.

– Mondok, ha mögvárnák, még tisztát vöszünk egynéhányan, bevihetnének bennünket a polgármestör úrhon. Látom, jó férős kocsijuk van.

– A polgármester úrhoz? Hát mit akarnak kendtek tőle?

– Fölkérjük, hogy ha mán rátörték a kórét arra a vasútra, legalább egy mögállót nekünk is juttassanak belüle. Mindönokvetetlen.

SZÉL ÁNGYÓ JÓT AKART

Hogy kicsoda az a Szél ángyó? Azt abból lehet legjobban megtudni, ha elmondom, hogy kicsoda a Szél ángyó ura.

A Szél ángyó ura Tilalmas Nagy István. Afféle barkácsoló ember kint a tanyán. Akkor is barkácsolt, mikor én megismertem, vagy tizenöt esztendővel ezelőtt. Valami másfél öles nyárfakarót igazgatott bele a tanyája tetejébe, az oromfal hegyinél.

– Mi lesz az, Pista bácsi? – kérdeztem tőle.

– Ez? Vellámhárétó.

– No? – néztem nagyot. – Csak nem tán?

– Dehogynem. A régi mán elkorhadt, nézze, odahajítottam a tarlóra.

– Hát holtig tanul az ember – mondom –, még ilyent se hallottam.

– Mán pedig ilyent hallhatott vóna, mert ezt nem én tanáltam ki. Az urak is csak így csinálják a városban.

– No nem egészen. Az urak vasból csinálják, annak is megaranyozzák a hegyit.

Írással azt vissza nem lehet adni, milyen mérgesen höccentette el magát a tanyai Franklin a létra hegyiben.

– Szögény embörnek fábul is jól van, hallja – nézett le kevélyen, aztán több szót nem is vesztegetett rám. Értetlen városi népek még ennyit se érdemelnek.

Hát ilyen ember Tilalmas Nagy István, akit azonban erről a névről a tulajdon szomszédja se ismer. Ellenben mindenki ismeri úgy, hogy: a Szél ángyó ura. Megesett már ez más háznál is. Hogy tovább ne menjünk, Lotharingiai Ferencet is csak a Mária Terézia urának nevezték vala. Akié az impérium, az adja a nevet.

Már pedig odakint az impérium teljesen és változatlanul a Szél ángyóé. Ugyan idebent is csak az övé. Láttam akkor is, mikor egyszer a múzeumban kalauzoltam őket. Néztük a Munkácsy-képet, a Honfoglalás-t, Pista bácsinak nagyon tetszett Árpád apánk, hogy olyan gangosan üli a lovat, de Szél ángyó elpittyvesztette a száját:

– Csekélylöm.

– Kicsodát?

– Az Árpád királt.

– Mért csekélyli, Szél ángyó?

– Azért, mert nem királnak való.

– Hogyhogy?

– Mert aki királ, annak gyalog is magosabbnak köll lönni, mint a népeknek lóháton.

Szél ángyó azzal hátat is fordított a magyar előidőknek, Pista bácsi pedig sietett lojálisan alkalmazkodni. Persze nem Munkácsyhoz, hanem Szél ángyóhoz.

– Jól mondi az asszony – bólogatott nagy megértéssel. – Magam is azt tartom, hogy Árpád apánknak a kisujja vastagabb vót, mint egy mostani huszárkapitánynak a dereka.

Persze az régen volt, mikor a szent korona tanát így értelmezték Szél ángyóék, azóta még jobban elvékonyodtak a királyok, és mindnyájunkat meggázolt egy kicsit az idő. Szél ángyó összetöpörödött, mint a fáján felejtett alma, Pista bácsiból meg olyan hasbavállas, térdberoggyant öreg ember lett, aki már csak lefelé tud menni a létrán. Inkább csak a szavukról ismertem rájuk, ahogy tegnap becsoszogtak hozzám hetipiac után.

– Kérdezze no, mi járatban vagyunk? – kezdte Pista bácsi a kint való illemtan első paragrafusa szerint.

Úgy feleltem, ahogy a kódex előírja:

– Majd megmondják, ha akarják.

– Hát majd anyó mögmondi – igyekezett háttérbe vonulni öreg barátom.

Szél ángyó mindjárt a tárgyra tért. Előszedett a kosarából egy zacskó aszalt almát, egy bögrécske tejfölt meg három tojást.

– Hoztam egy kis béllegre valót.

– Bélyegre valót? No? Tán hír érkezett a Paliról?

Pali a fogadott gyerekük volt Szél ángyóéknak. Mióta összekerültek, mindig volt nekik egy fogadott gyerekük, aki libát őrzött, birkát legeltetett a ház körül, még föl nem nőtt, aztán kiházasították, és kerestek más fogadott gyereket. Pali volt az utolsó, valami sokgyerekes kapásnak a fia, de azt már nem házasították ki. Bekívánta a király, a háborúba, aztán sose eresztette többé vissza.

– Nem, nem a Pali – rázta meg csöndesen a fejét Szél ángyó, és a szeméhez emelte a fejkendője csücskét. – Legációba kellene levelet írni.

– Miféle legációba? – értetlenkedtem.

– Hát ahun a királ gyerökei vannak. A tekintetes úr levelezi őket, ugye?

– Nem én – lepődtem meg nagyon őszintén. – Közelebb se levelezek, nemhogy olyan messzire leveleznék.

– Nézze, nekünk mögmondhassa – hajolt közelebb hozzám Szél ángyó. – Mink úgyis tudjuk, hogy maga be van üsmerkedve szögénykékkel. Olvastuk a világújságlapba, ehol-e.

Előveszi a kebeléből a szépen összehajtogatott képesújságot, amelyikben meg van írva, hogy az az ábécéskönyv, amelyikbe én is belesegítettem, elkerült a király árváihoz is.

– Jaj, lelkem Szél ángyó – mosolygom el magam –, a könyv csak olyan, mint a muzsikaszó. Messzire elhallatszik, de azért a muzsikást nem mindenki ismeri ám, aki a muzsikáját hallja.

Ángyó szemmelláthatólag elszomorodik. Pista bácsi hol őrá néz, hol énrám, tűnődik, merjen-e szólni, ne-e, de mégis csak megszólal:

– Az atrecukat azért tudja tán?

– Azt megtudhassuk.

– No lelköm, akkor nincs hiba – vidámodik föl az ángyó szeme. – Mögkéröm igön szépen, írja mög a Zitának, hogy minálunk lönne legjobb helye annak a szögény gyeröknek.

– Melyik gyereknek? – felejtkezek rá ángyóra.

– Hát akármelyiköt adná nekünk, mink vállalnánk szívesen.

Pista bácsi bizonytalanul szusszant egyet.

– Mán mégis a legöregebbet. Az a legtehetősebb, mög abbul lösz leghamarabb embör. Azt még mink is mögérnénk.

Ángyó a szeme sarkával elhallgattatja Pista bácsit, és megint ő veszi át a szót.

– Nézze, nekünk se kicsi, se nagy, oszt mióta a Pali elveszett, mink mán csak olyanok vagyunk, mint a szödött szőlő. Hát mondom ennek az embörnek, legyünk jó szívvel ahhoz a szögény asszonyhoz, ha mán úgy átvetötte az élet a vállán, vállaljuk örökbe valamölyik gyerökit.

– A nevemre íratom – készségeskedik Pista bácsi.

– A nevünkre – igazítja helyre Szél ángyó. – Ráíratunk tanyát, szőlőt, földet, mindönt.

Olyan várakozva néz rám mind a két öreg ember, hogy le kell sütnöm a szememet.

– Nehéz lesz az, ángyó.

– Mér lönne? – döccen előre Pista bácsi. – Vót mán nekünk sok nevelt gyerökünk, mind embör lött abbul.

Ángyó azt hiszi, eltalálta a gondolatom.

– Hogy a gyerök nagy nömbül való, mink mög csak olyan parasztok vagyunk? – teszi a kezét a kezemre. – A tiszta szobában hálatnám, nézze. Hiszön maga mondta, mikor nálunk vót, hogy abba a király is ellakhatna.

– Nem azért, ángyó – rázom a fejem –, más hiba van. Ugy-e, a kis királyfinak is legeltetni kellene?

– Ó, lelköm, csak olyankor, mikor a nap süt. Esőben az öreg is eltotyogna a birkák után.

– Igen ám, ángyó, csakhogy a királyfiaknak az a törvényük, hogy ők csak aranybárányt legeltetnek.

– Ez törvény? – halkul el az ángyó szava.

– Törvény.

Aztán egy kicsinyég hallgatunk mind a hárman, ángyó szorosabbra köti az álla alatt a kendőt, és megindul kifelé. Egy kicsit elgörbül a szája széle, mikor elköszön.

– Istennek ajánlom, tekintetös úr. Én jót akartam.

– Möghiggye, jót akart – fog velem kezet Pista bácsi.

Meghiszem, lelkeim, hogyne hinném – nézek eltűnődve utánuk. Jó is volna az, ha úgy lehetne, hogy Tilalmas Nagy István és Szél ángyó örökbe fogadnák a magyar királyfit, és kivinnék Domaszékre, és felnőne úgy, hogy politikust nem látna, és megtanulná azt, hogy szegény ember fából csinálja a villámhárítót, és hogy a királynak gyalog is magasabbnak kell lenni, mint másnak lóháton...

AZ UTOLSÓ LOPÁS

Volt az én messzi keresztapámnak becsületes neve is. Volt hát, ha egyéb becsületes jószága nem volt is. Szépenlépő Szerencsés Fekete Györgynek hívták, ami nagyon szép név, de tán még ő maga se tudta egy szuszra kimondani, pedig nagy, hosszú égimeszelő ember volt. Én csak afféle kucóporos kis gyerek voltam, akinek még a vadribizli szedéshez is kisszék kellett, a keresztapám nevét meg csak létráról tudtam volna kimondani. Hát csak úgy mondtam, hogy: Messzi keresztapám, aztán ez a név rajta is veszett.

Messzi keresztapámnak pedig azért mondtam, mert volt nekem Közel keresztapám is, aki harmadik ház ellen lakott tőlünk. Igazság szerint ez volt az igazi keresztapám, mert ez buzgólkodott körülöttem, mikor az öreg-templomban a szentelt vizecskét a fejemre csorgatták, és ő vállalta értem a felelősséget a Magasságbéli előtt. Hiszen ez rendben is lett volna, mert van abban valami megnyugtató, hogyha majd egyszer számonkérik tőlünk odafönt az idelent való csetlésünket-botlásunkat, azt mondhatjuk, hogy mi nem ígértünk semmit, álljanak elő a kezesek. Hanem az én keresztapám igen szigorúan vette a felelősséget – különben szabómester volt, és az édesapám csak posztólopó komának hívta –, és mindjárt rőffel térített vissza az erény útjaira, ha hajigálództam az utcán, vagy a deszkakerítésen keresztül incselkedtem a kutyákkal. Ha pedig arra a bűnre is rávetemedtem, hogy mekegtettem a kecskéjüket, akkor nem restellt panaszra átjönni az édesanyámhoz.

– Komámasszony, tudja, hogy jó keresztény vagyok, nem kívánom senki kárát, de jusson eszébe, ha megéri, megmondom előre, hogy ezt az én legkedvesebb keresztfiamat előbb-utóbb felakasztják.

– Mit csináltál már megint, te anyagyász? – nézett rám szegény szülém ijedten.

– Kicsúfolta a tisztes ipart – forgatta szemeit az égre Közel keresztapám, és egészen úgy mekegett a rezgő szakállával, akár a kecskéje.

Mindig a cigányhideg lelt, ha a posztólopó komát hallottam csoszogni a kisajtónkban, annál jobban örültem azonban, ha a Messzi keresztapám dobogását hallottam. Pedig ő nem is az én keresztapám volt, hanem valamelyik elhalt testvérkémé, de azért, ha a gyerek meghalt is, minálunk nem lett oda a komaság. Messzi keresztapám rámruházta az elhalt keresztgyereke iránt való szívbéli nagy jóindulatát, és minden pénteken bekocogtatott hozzánk az emberségét kimutatni.

– No, legény, tanáld ki, mit hoztam neked? – mindig ez volt az első kérdés.

– Halcukrot.

Ezt biztosan mondhattam, mert mindig halcukrot hozott, amiből hatot adtak egy krajcárért. Hat kis cukorhalacskát, amelyik a fejétől a derekáig piros volt, a derekától a farkáig sárga, és egész hosszában-széltében bagószagú. Mert mindig a dohányzacskóból bújt elő a halacska, minden pénteken egy.

– No most azt mondd meg, legénykém, miben szeret úszni a hal? – ez volt Messzi keresztapám katekizmusában a második kérdés.

Ha meg akartam kapni a cukorból való halat, akkor azt kellett felelnem, hogy „a hal papramorgóban szeret úszni.”

Erre megkaptam a bagószagú csemegét, és most következett a harmadik kérdés, de arra már az apámnak kellett felelni:

– Ergó-morgó-vigyorgó, hol az a papramorgó?

Mikor aztán ezen is túl voltunk, akkor ez következett az édesanyám részéről:

– No, komámuram, ha már úgyis megvetette az ágyát az ebédnek, tartson velünk.

Messzi keresztapám nem volt gőgös ember és nem kérette magát, hanem leült első szóra az asztalhoz, úgy, ahogy volt, a nagy báránybőrsapkával a fején és a görbe szőlőmetszőkéssel a csizmaszárban. Mint ahogy a kártyabeli királyok sohase teszik le a koronájukat meg a kormánypálcájukat, ő se vált meg soha a sapkától meg a szőlőmetszőkéstől. Azt hiszem, velük is aludt, s ez éppúgy nem zavarta az álmát, mint ahogy nem háborgatta az asztalnál az evésben. Mink hárman nem tettünk annyi kárt az ebédben, mint amennyit ő egymaga a gallérja mögé hajigált.

– Pedig elhiggye, lelkem-galambom komámasszony, hogy sose vagyok étvágyamnál – szuszogta bánatosan, ahogy egy kis lélegzetet vett. – Az ilyen magamforma szegény magános özvegynek úgy össze van szorulva a gyomra a sok kemény-tarhonyától, mint a rossz bocskor.

– Zsírozni kell a bocskort, koma, akkor kitágul – tolta elébe édesapám a fordított-kásás tálat, és nincs az a macska, amelyik tisztábbra kitakaríthatta volna, mint a szegény magános özvegy.

Akkor aztán felcihelődött, nyakába akasztotta a csikóbőr-tarisznyát, barackot nyomott a fejemre, megígérte, hogy a jövő héten megint talál nekem halcukrot, és végül a radnai szent szűz oltalmába ajánlva bennünket, engedelmet kért az alkalmatlankodásért. De mindig tudtuk, hogy az utca végéről mégegyszer visszafordul.

– Mártonkám, lelkem, adjál már egy gyujtat dohányt, nézd, most veszem észre, hogy üres az acskóm, pedig pipaszó nélkül messze van a Taránok keresztje.

A Taránok keresztje öreg kőfeszület volt a nagy szőlőúton, az tartotta a hátával a Messzi keresztapám rossz gunyhóját, amely a Jézuska segítsége nélkül rég összedűlt volna. Biz az jó három fertály órányira volt a várostól, s édesapámnak jól bele kellett markolni a dohányos szakajtóba. S míg ő ezzel bíbelődött, addig édesanyámat egy pakli masináért küldte ki a kamrába Messzi keresztapám, s ez volt az a kritikus pillanat, mikor minden pénteken elveszett valami a háztól.

Hogy csinálta, mint csinálta, arra sose jöttünk rá, de az bizonyos, hogy ha Messzi keresztapám halcukrot hozott nekem, akkor valaminek mindig lába kelt nálunk. Elveszett a sóskupa az asztalról, vagy a borotvatok a gerendáról, vagy a gyűszű az ablakpárkányról, vagy a csörgemetélő a kemencenyakról, vagy a favágó balta a ház elül, s ha más nem, elveszett valami rozsdás, ócska vas-szerszám, amely a nádtető alatt volt bedugva az ereszetbe – de soha úgy nem járt nálunk Messzi keresztapám, hogy valami a kezéhez ne ragadt volna.

Egyszer az apám talált a piacon valami fanyelű pléhszerszámot, amiről azt hittük, hogy az valami úri tűzpiszkáló. Nagy deákkoromban tudtam meg, hogy hajsütővas volt, de annak idején sehogy se tudtunk belőle kiokosodni, pedig az apám még a végrehajtótól is megtudakolta, mi lehet az. A titokzatos találmány a tükör mögé volt bedugva, onnan veszett el szőre-szálán. Hónapok múlva találta meg édesapám a Messzi keresztapám gunyhójában, föl volt akasztva a szenteltvíztartó mellé.

– Hát ez, koma? – mutatott rá édesapám. – Ezt mitőlünk hoztad el, ugye?

– Onnan én, koma – bólintott a nagy báránybőrsapka. – Mondok, úgy se kell ez nektek semmire se.

– Nono – mosolygott az édes apám –, de hát azt se tudod, mire való.

– Hiszen éppen azért – szippantott egyet az orrán Messzi keresztapám. – Hadd legyen valami olyan is a háznál, amiről nem tudom, micsoda.

A kleptojnánia még akkor nem volt kitalálva, édesapámék csak úgy mondták, hogy Messzi keresztapám lopós ember. De ezt nem rossz végrül mondták, csak úgy, mint mikor valakiről azt mondják, hogy danolós ember vagy italos ember vagy istenes ember.

– Foltjával jó a csizma is – állította édesapám, ha úgy szóbeszéd közben felkerült a lopós koma. – Igaz, hogy egy kis szarkatermészet szorult a komába, de máskülönben nagyon tökéletes ember az. Nincs az a tapasztócigány, aki úgy tudjon tapasztani, mint ő. Nem repedezik, nem hámlik a tapasztása, hanem szép egyenletes sima, mint a nyers pite a tepsiben.

Így esett aztán, hogy mikor egyszer a házunk végét kellett tapasztani, a Messzi keresztapám tudományához fordult édesapám.

– Vállalod-e, koma?

– Mit fizetsz érte, koma?

– Hát azt a választási malackát, amit a múltkor elhajtottál az árkunk partjáról.

– Hát a tietek volt, koma?

– Az volt az, koma.

– Fusson ki a két szemem, ha tudtam. No, most már mindegy, majd letapasztom.

Egy hét alatt olyan simára tapasztotta a ház végét, hogy akár írni lehetett volna rajta, mint az iskolában a nagy táblán. Igaz, hogy közben ellopódott a kútgémünkről a kolonc, az óránkról az egyik körte, egy csirkeitató, egy kaszakő, egy birkanyíró olló, amit már nem lehetett kinyitni a rozsdától, meg az istállóajtóról a kallantyú, de hát azért édesapám csak édesanyámat szidta össze.

– Mért nem vigyáztok jobban? Utoljára ellopatjátok az egész házat.

Hát utoljára nem a ház lopódott el, hanem édesapámnak a cinezett tajtékpipája. Volt ugyan neki több is, de ez volt a legkedvesebb, mert ez már háromszor eltört, tehát nem kellett úgy félteni, mint a többit, amelyik még egyszer se tört el.

Ez a pipa-ügy úgy kivette a sodrából édesapámat, hogy azt találta mondani Messzi keresztapámnak:

– No hát szégyentelen vén lator kend!

– Ejnye, ejnye, Márton! – csak ennyit felelt Messzi keresztapám szelíd fejcsóválással. – Csak már ne a komaasszony előtt tettél volna így csúffá.

Persze, jövő péntekig már elfüstölgött az édesapám haragja, mákos-gubát főzetett édesanyámmal, mert tudta, hogy abból három teletetés tányérral is megeszik a vén lator.

De hiába vártuk, nem jött, se azon a héten, se a rákövetkezőkön. Először örült neki apám is, anyám is. Hála istennek, csakhogy megszabadultunk tőle! Nem is vesz el azóta a háztól semmi. Ebből is látnivaló, hogy mindig ő volt a tolvaj.

Azonban ahogy telt-múlt az idő, egyre ízetlenebb lett Messzi keresztapám nélkül a pénteki ebéd mindnyájunknak. Nem is bírták tovább az apámék nagycsütörtöknél. Akkor azt mondta az apám:

– Holnap reggel kimégy a szőlőbe Messzi keresztapádhoz, meghívod ebédre. Megmondod neki, hogy kivetheti a drágát a hasából.

Másnap reggel útnak indított édesapám. Maga is eljött velem a város széléig, ott megmutatta, merre kell mennem, aztán a nyakamba kötötte a fekete selyemkendőt, mert hűvösen fújdogált a böjti szél.

Messzi keresztapámat kint találtam az udvaron. Éppen a malacka körül forgolódott a korpás szakajtóval. A körül a bizonyos malacka körül, amelyik meg is nyúlt, ki is gömbölyödött azóta. De bizony nem törődött Messzi keresztapám többet se a malaccal, se a szakajtóval, amikor meghallotta, mi járatban vagyok!

– Eszem a szentedet, éppen csak a szó hibádzott. Már megyünk is, csak a tarisznyámat hozom ki.

Napba nézett, ahogy a kerítésajtót behúzta maga után, tüsszentett is akkorát, mint az égzengés.

– Éhomra tüsszenteni szerencse, majd meglátod, lelkecském – fogta meg a kezemet, és lekerült velem a vak-dűlőre.

Itt ugyan hosszabb az út, mint az országúton, de alkalmasabb a célszerű szegény embernek. Mert az országúton jönnek-mennek a kocsik, ki a templomba befelé, ki a templombul kifelé, egymást érik az emberek, s az ilyen helyen nem lehet a szerencsével találkozni. A szerencse ilyenkor ott kukorékol az embertelen tanyák szemétdombján, ott kapirgál a vetések szélében, vagy gágog a pocsolyában.

Persze szem kell hozzá, hogy az ember a szerencsét meglássa. Olyan csókaszem, mint a Messzi keresztapámé volt, amelyik elől el nem bújhatott a szerencse, akár kakas, akár tyúk, akár liba képében incselkedett vele.

Most is észrevette a szerencsét már a második dűlőben. A szerencse egy kanmacska képében lépkedte a mezei egereket a száraz gaz közt.

– Megvagy! – ugrott rá a cirmos egy nagy kövér egérre.

– Megvagy! – vetette rá magát Messzi keresztapám a cirmosra.

S ahogy betessékelte a tarisznyába, nekem mondta el az indoklást:

– Tanuld meg, kis fiam, az ember sohse tudhassa, minek veheti hasznát.

Éppen a harmadik dűlőbe fordultunk be, mikor nevén szólították Messzi keresztapámat:

– Gyu-ri-i, Gyu-ri-i!

Bodor kis malac szöszmötélt a gyepen, és szimatolva emelte föl rózsás orrocskáját.

– Hallod, gyerek, ez engem hív! Más semmiféle Gyurit nem látok itt a környéken.

Egy korai szitakötőn kívül csakugyan nem járt arra semmiféle lelkes állat, az is úgy csóválta a nagy fejét, mintha azt akarná mondani:

– Nekem semmi közöm a malachoz.

– Vadmalac lesz ez – nézett körül Messzi keresztapám, s kieresztette a cirmost a tarisznyából. – Minek találjak én macskát, ha malacot találhatok? Nem igaz, kis gyerek?

Azzal leguggolt és megrázogatta a tarisznyát, mint a kukoricás szakajtót szokás:

– Coca, coca, cocikám!

Csudálatos, a vadmalac csöppet se vádaskodott, hanem nagybizakodva egyenesen besétált a tarisznyába.

– Röf-röf-röf – mondta barátságosan, mintha csak azt akarta volna megmérni, hány rőf hosszú a kvártély.

Nekem azt jutott eszembe, hogy ha Közel keresztapám ezt hallaná, azt mondaná, a malac csúfolja a tisztes ipart. Messzi keresztapámnak más gondolata támadt.

– Nézd csak, gyerek, mintha ez egyhasi volna az én malackámmal. Mit gondolsz, nem jobb volna vele visszafordulni? Együtt szépen fölnevekednének, s télire igen lehúznák a mázsát.

Ekkor azonban a malac torkaszakadtából elvisította magát:

– Ki-i-i! Ki-i-i! – tudakolta kifelé az utat a kényelmetlen kvártélyból.

Messzi keresztapám összerezzent, és nagyot rántott rajtam:

– Gyerünk csak, pajtikám, a városba. Ha már szerencsét adott a jó isten, minek szerencsétlenkednénk vele? Jobb lesz ezt eladni. Aztán minek cipelném én őkegyelmét a hátamon. Elmén ez a maga lábán is. Mintha csak a magamét hajtanám. Hova hajtom? Hát az orrom után. Honnan hajtom? Hát a hátam mögül. Nem igaz, gyerekem?

Azzal kinyitotta a tarisznya száját, a megvadult malac úgy ugrott ki belőle, mintha puskából lőtték volna ki.

– Röf-röf-röf! – kiabálta harsányan, s neki fogott a szántásokat felmérni.

– Hej, te cudar! – rugaszkodott utána Messzi keresztapám, elhajítva a kezéből a tarisznyát. – Kerülj csak elébe, gyerek!

Sok rőföt kellett szaladnunk a malac után, míg le bírtuk fülelni. Most aztán ölbe fogva cipekedtünk vele vissza addig, ahol a tarisznyát elhajítottuk.

No, oda ugyan mehettünk. Azt akkorra megtalálta valaki, s úgy cserélte el, hogy nem hagyott helyette másikat.

Messzi keresztapámat sohase láttam ilyen magából kikeltnek. Még a báránybőrsapkát is kivette a fejéből, hogy földhöz huppanthassa.

– A Máriáját neki! Tíz ilyen koszos malacért nem adtam volna azt a tarisznyát!

A malac nyilván érezte a bűnét, mert alázatosan dörgölődzött a lábához, és szóval is kérlelte szegényke:

– Gyu-ri-i, Gyu-ri-i!

Még csak ez kellett a nekidühödött embernek. Megrúgta a malacot és kirántotta a csizmaszárából a metszőkést.

– Még csúfolódsz, te koszos! – csikorította össze a fogát, s úgy vágta fültövön a metszőkés fokával az istenadtát, hogy az egyszerre lefogta a szemét. De legalább nem csúfolódott többet, hanem kimondta a Szépenlépő Szerencsés Fekete György nevét, ahogy az illendőség kívánja:

– Gyö-örgy, Gyö-örgy! – ez volt az utolsó hördülése.

Most már nem is haragudott Messzi keresztapám, hanem letérdelt a malacka mellé, az ölébe vette a fejét, kínálta porcfűvel, papsajttal, de a malacka csak nem nyitotta fel többet a szemét.

– No, fiúcska – kapta fel keresztapám a karjára a szerencsemalac hűlő tetemét –, vissza kell mennünk. Legalább elásom a fontosalmafa alá, majd nagyobbakat terem az őszön.

Most már egészen hűvösen nézte a történteket, még oda nem értünk a gunyhójához, a Taránok keresztje alá. Ott azzal fogadott bennünket valamelyik szomszéd kanász-fia:

– Gyurka bácsi, nem tanálkozott kend valahol a malacával? Rosszul csukta be kend a kerítésajtót, kinyitotta a szél, oszt elcsellengett kend után a malaca. Vagy éppen azt hozza kend az ölében?

– Azt – kókadt le a Messzi keresztapám feje.

Azóta se láttam olyan halálra vált emberi arcot.

Fölkapott egy nagy göröngyöt, és ráfogta a kis kanászra.

– Nem mégy innen, akasztófára való!

Ahogy az elfutott ész nélkül, Messzi keresztapám egyszerre lecsendesedett. Szelíd medve módjára átölelte a nyakamat.

– Tudod-e a Miatyánk egy Istent?

– Tudom.

– Hát az Üdvözlégy Máriát?

– Azt is.

– A Hiszek egy Istent is?

– Azt nem olyan jól.

– Nem baj, jó lesz az úgy is. Eredj be, fiam, az udvarra, és térdenállva mondd el mind a hármat. Mire készen leszel velük, akkorra kijöhetsz.

Szót fogadtam, és mire kijöttem, Messzi keresztapám felakasztotta magát a feszület karjára. Csak most vettem észre, hogy mikor ölelgetett, lelopta a nyakamról a fekete selyemkendőt huroknak.

 

 

-&-

 

 

 

JEGYZETEK

 

---

^[1] vide fons trigesimus, pagina 273 – ld. a 30. forrásmunka 273. lapját.

^[2] hora canonica – a kötelező imák órája

^[3] Dominus vobiscum – az Úr legyen veletek (a mise szövegéből)

^[4] Ite, missa est – menjetek, el vagytok bocsátva (a mise zárszavai)

^[5] ad maiorem democratiae gloriam – a demokrácia nagyobb dicsőségére

^[6] canonica visitatio – egyházi vizsgálat

^[7] habent sua fata annuli – a gyűrűknek megvan a maguk sorsuk

^[8] voces paginarum – a könyv szavai

^[9] ego sum Franciscus discipulus. Laudetur... – Ferkó vagyok, a diák. Dicsértessék...

^[10] In aeternum amen – mindörökké, ámen

^[11] per amorem Dei – az isten szerelmére

^[12] Rorate coeli – harmatozzatok, égi magasok. (Egy egyházi himnusz kezdő szavai.)

^[13] editio princeps – első kiadás

TARTALOM

NÉGY APÁNAK EGY LEÁNYA (A FESTŐ HALÁLA)

UTÓSZÓ AZ ELŐZŐ KIADÁSOKHOZ

VÉREIM

MINDENNAPI KENYERÜNK

A GYÉMÁNTCSERÉP

ÉN ÉS A ZENE

TETRAKONTAOKTAÉDEREK

EGY GYÁSZJELENTÉS SZÉLÉRE

ISTEN ÁLDJA A TISZTES IPART!

HARMADIKON

A DOROZSMAI VARJÚ

TÖRTÉNELMI TANULMÁNY

AZ ASSZONYOK TÜKÖRÉ-BŐL

TÁPÉI DIPLOMATÁK

BALÁZS A BÜRGÉVEL

A GYEVI TÖRVÉNY

A VÁROS LÚDJA

VIRÁGNYELVEN

SZÉKSÉRTÉS

TRIÁSZ ÉS TÁRSAI

A FAJTÁM

LÓVÁSÁR

PÉLDÁNAK OKÁÉRT...

OSZTOZKODÁSOK

I

II

IGAZSÁGKERESŐK

ZUGINÉ EGYKÉJE

KÜLPOLITIKA

GERGELYNAPI HARANGSZÓ

ISTENÁLDOTTA BÚZA

HOL TERMETT AZ ISTENÁLDOTTA BÚZA?

FÖLDHÖZRAGADT JÁNOS TÖRTÉNETE

VASÚT AKAR LENNI

SZÉL ÁNGYÓ JÓT AKART

AZ UTOLSÓ LOPÁS

JEGYZETEK