VÉREIM

MINDENNAPI KENYERÜNK

Már nagyocska gyerek voltam, lehettem olyan ötödfélesztendős, és már körül tudtam bukfencezni a pernyés-gödröt, ha senki se látta. Úgy látszik, politikusnak készültem, azonban hamarosan kiderült, hogy nem való vagyok erre a pályára, mert a nyilvánosság előtt nem tudok bukfencet vetni. Pedig a nyilvánosságot csak fél szem képviselte, amely az utcáról bekukucskált rám a deszkakerítés hasadékán keresztül. Zsibrita Jóska volt e fél szem birtokosa, velem egyidős gentleman, akihez a legőszintébb irigység fűzött. Tudniillik Jóska függetlenítette magát a polgári divattól, és télen viselt szalmakalapot, nyáron pedig akkora báránybőrsüvegben járt, hogy abba belefért volna a Dzsingisz kán feje is. Ezt azonban nem azért tette nevezett kortársam, mintha szembe akart volna helyezkedni a Daru utcai társadalom világfölfogásával, hanem azért, mert télen az öreg Zsibritának kellett a sapka, és nyáron ő hordta a szalmából készült párszárítót.

Elég az hozzá, hogy Jóska bekukucskált a kerítésen, ami még nem lett volna baj, de tudtomra is adta, hogy jelen van:

– Játjak!

Én akkor éppen a fejem tetején álltam, de a következő pillanatban már benne voltam a pernyében. Szerencsére puhára estem, és így politikai pályám anélkül ért véget, hogy csontom tört volna. Azóta meggyőződtem róla, hogy előbb-utóbb minden politikus belebukfencezik a pernyés-gödörbe, s minél később esik bele, annál nagyobbat puffan.

Nem is ezért emlékezetes nekem ez a télvégi nap, hanem azért, mert akkor ettem először háromfogásos vacsorát.

Letappogtam magamról a hamut, és beoldalogtam a szobába. Szerencsére szülém semmit se vett észre, mert nagyon bele volt merülve a Krisztusatyafiság könyvé-be. Odakuporodtam mellé a padkára, a hóna alá fúrtam a fejemet, és néztem, hogy mozog a szája:

– Ö-rül-je-tek-és-vi-gad-ja-tok-mert-a-ti-ju-tal-ma-tok-bő-sé-ges-meny-nyekben.

A voces paginarum^[8] hamar elaltatott. Mikor fölébredtem, még mindig ott ültünk a padkán, az óltetőről besütött a frissen esett hó, a félhomályban is ki bírtam venni a szülém arcát. Most már lecsukott szemmel, könyv nélkül imádkozott.

– Mindennapi kenyerünket adjad nekünk ma...

– Édesanyám – állítottam be közé és a jó isten közé –, mit vacsorázunk máma?

Először végigmondta a miatyánkot, keresztet vetett, megcsókolta a könyv tábláján a feszületet, aztán felelt:

– Háromfélit: kenyeret, haját, bélit.

Azt mondtam erre, jobban szeretnék csak kétfélét enni, úgy, mint máskor. Szalonnát kenyérrel.

– Jaj, gyerekem, a szalonna most elment adóba – vette elő anyám a kanapé sarkából az abrosszal letakart fél kenyeret. – Örüljünk, hogy a mindennapi kenyeret megadja a jó Isten.

Arról persze még akkor semmit se tudtam, hogy minden államnak támasza és talpköve az adó, s hogy annak a malackának, amit karácsonyra vágtunk, az volt a hivatása, hogy féloldal szalonnájával fönntartsa az államot. A jó Istenről azonban már tisztább fogalmam volt. Tudtam, hogy ha akart volna, legalább egy kis vajalját adhatott volna a kenyérhez. No, majd ha apám hazajön – gondoltam magamban. Oda volt dohányt vágni Ring kapitány úrnak, és mindig csak az esti harangszó vetette haza. De soha anélkül haza nem jött, hogy legalább egy kis nemzetiszínű árpacukrot ne hozott volna.

Félálomban voltam már, mikor hazaért, de bizony semmivel se verte ki az álmot a szememből. Csöndesen ültek az asztalnál, elmorzsolt egy karaj kenyeret, megivott utána egy kancsó vizet, és csak akkor szólalt meg, mikor pipára gyújtott. Akkor is csak annyit mondott:

– Az istene ne legyen ennek a rossz háznak, legjobb volna felgyújtani, akkor nem nyúznának az adóval.

Kicsit nyugtalan álmom volt, égett a házunk, ropogott a nádtető, mint disznópörköléskor a szalma. Az apám pedig vasvillával két úriembert forgatott a tűzben.

– Mit csinál, édesapám? – kérdeztem.

– Megpörkölöm, fiam, ezeket a disznó koslebálók-at.

A koslebálók azok az úriemberek voltak, akik házról-házra jártak minden esztendőben, és konskribálták az adót. Egy mérges városi írnok, aki kalamust hordott a füle mellett, meg egy bakter, aki vitte utána az összeírási íveket és a tintásüveget. No meg az is a bakter tisztje volt, hogy megakadályozza a kötelességteljesítésben a kutyákat, akik minden házban meg akarták harapni az írnok urat.

Reggel, ahogy kisütötte a nap az álmot a szememből, az első dolgom volt kiszaladni az udvarra, megnézni a nádtetőt. Megvolt friss jó egészségben, a nagy mohacsomók elevenen zöldelltek ki az olvadó hóból.

– Más baj van itt – szólalt meg bennem a lelkiismeret. – A Lacika gombja miatt fogta el a jó Isten a kenyerünk mellől a szalonnát.

Lacika a legrongyosabb szabó volt, aki valaha e világon foltokat vetett a romlásnak indult nadrágokra és kabátokra. Már úgy ötven felé járt, fehér fércek akadoztak a szakállába, de gyámoltalan és együgyű volt, mint a gyerek. Ezért hívtam Lacikának még én is, akit pedig ő mindig „fiatalember”-nek szólított. Minden vasárnap eljött hozzánk vecsernye után, és lámpagyújtásig segített az apámnak Deák Ferencet szidni. Akkor fölkászolódott, és a nyakamba akasztotta a botja kampóját:

– No, fiatalember, hogy kell szépen köszönni?

– Éljen a negyvennyolc! – rikkantottam el magam, mire Lacika elégedetten megveregette a vállamat, és megígérte, hogy ha az Isten élteti, akkor ő nevel belőlem olyan szabót, aki még atillát is tud szabni, olyant, mint az övé.

Nem hiszem, hogy lett volna a világon olyan kétségbeesett madárijesztő, aki azt az atillát vállalta volna, de volt rajta egy gomb, amihez fogható szépet nem fogok már látni az életben. A gomb piros csontból volt, de fekete karimával, és az eredeti hivatása az volt, hogy női keblen fogja össze a kabátot. A Lacika atilláján azonban csak mint l’ art pour l’art nyert alkalmazást, s a mester tekintete mindig ő rajta pihent meg, ha galambepéjét fölkavarta a politikai szenvedelem.

Hát ez a gomb volt az, amely két nap óta az én ingem derekában lappangott. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és egy óvatlan pillanatban, mikor Lacika az asztalra könyökölt, lesodorgattam a kincset az atilláról. Meg kell vallanom, hogy a bűntudat csak a gyomromon keresztül ébredt föl bennem, de egy percig se haboztam a jóvátétellel. Még aznap délelőtt beosontam az öregtemplomba, s az oltárterítő megcsókolásának örve alatt odacsempésztem a gombot az Úr asztalára. Talán egyszerűbb lett volna a Lacika zsebébe csúsztatni, de akkor a jó Isten nem tudott volna róla, s én vele akartam a barátságot helyreállítani.

S azon az estén csakugyan azzal örvendeztetett meg édesanyám:

– No cselédem, kertészpecsenye lesz a vacsoránk.

Hát az volt, de bicska nem kellett hozzá. Kertészpecsenyének a sülttököt csúfolja a szegény ember. Jó étel az annak, aki szereti, de én hamarosan felmondtam neki a barátságot. Tél végén már vizet ereszt a tök, és elnyálkásodik a méze. Visszakívántam a mindennapi kenyeret, hajával, bélivel. De bizony néha a hajával is be kellett érni. Igaz, hogy amint kitavaszodott, hetipiacos napon zöldhagymát is lehetett hozzá kapni. Ez volt a bérem azért, mert Vak Márinak, a zöldséges kofának hazatoltam a piacról az üres talicskáját.

Rossz esztendő járt, mostohán bánt velünk a földecskénk. Amit meghagyott a fagy, elverte a jég, leégette a nap.

– Az idén aszalt cseresznyét termett a cseresznyefa – vágta a sarokba esténként az apám a posztó-tarisznyát.

Az is jó volt nekem már akkor, a magjára száradt cseresznye. Olyan szűkös volt nálunk a kenyér, hogy egyszer színét se láttuk három napig.

Éhesen ődöngtem az utcánk gyepes árokpartján, mikor a gazdag Dobákné, a csirkéskofa rámkiáltott a muskátlis ablakukból:

– Te gyerek, szaggass a malackámnak egy kis papsajtfüvet ott az árokparton!

Szép, kövérlevelű papsajtok bodorodtak ott, a levelüket megszedtem a malackának, én magam meg teleraktam a zsebemet szép kerek papsajtocskával. Abból lesz énnekem jó vacsorácskám.

Gazdag Dobákné igen meg volt elégedve a munkámmal. Nagy karéj fehér kenyeret adott napszámba.

– Megállj, kenek rá mézet is – fordult be a kamrába.

De én már akkor kívül voltam a kisajtón, és nekiestem a kenyérnek. De a falat nem ment le a torkomon, mert megképzett előttem az édesanyám sápadt képe.

– De jó volna visszaragasztani – néztem a megcsonkult karajra, s belemarkoltam a papsajtba. Pedig most már nem volt olyan jóízű, mint azelőtt.

Édesanyám azonban nem örült meg a kenyérnek. Inkább sírva fakadt, és visszaerőltette rám az ajándékom.

– Én már megettem a másik karajt – vörösödtem el. (Azóta se esett hazugság ilyen nehezemre.)

Anyám meg azon erősködött, hogy ő is vacsorázott már. Még pedig bundás gombócot. (Az meg a hajába főtt krumplinak az ünneplős neve. Nem rossz étel az se, ha só is van hozzá.)

– Hanem tudod mit? – törülgette meg anyám a szemét. – Eltesszük a kenyeret apádnak. Szegény ki lesz éhezve, ha hazaér a szőlőből.

Azt már én nem értem ébren. A papsajttól jó álma van az embernek, nem fekszi meg a gyomrát. Csak hajnalban ébredtem föl a szóváltásra.

– Ne bántsd, fiam, jobb lesz az nektek itthon – hallottam az apám szavát. – Én elvagyok kenyér nélkül is, ellát engem az eperfa.

– No minket se féltsen – kevélykedett anyám s belecsúsztatta a kenyeret a tarisznyába. – Jó az Isten, ma is ad annyit, mint tegnap.

Hát éppen annyit adott. Papsajtocskát, sárgarépácskát, krumplicskát. De még egy darab sajtocskát is találtunk a láda fenekén. Ott felejtődött még a télen, s úgy megkeményedett, hogy nem vette magába a kést. Anyám örült is neki nagyon, mert így az egészet nekem adhatta. Azt mondta, az ő foga már nem bírja.

Még akkor is a kővé vált sajtot majszoltam, mikor este az apám hazaért a szőlőből. Vígan csóválta meg a tarisznyáját:

– No, Ferkó, találd ki, mit hoztam neked?

– Jaj, mit? Tán fürjecskét? – ugrottam fel lelkendezve.

– Nagyobb újság ez annál is – bontogatta a tarisznya csücskit. – Nézd-e, madárlátta kenyér!

Tulajdon az a kenyér volt, amit én adtam anyámnak.

Azóta tudom, mi az a „mindennapi kenyerünk”.

A GYÉMÁNTCSERÉP

Az íróasztalomon van egy kis japán puszpángfatányér, abban tartogatok én mindenféle piros, kék, sárga üvegcserepeket. Hogy hol veszem őket? Hát találgatom őket az utcán, hol az aszfalton, hol az árokparton. Hogy minek kellenek ezek nekem? Hát csak eljátszogatok velük, mikor nagyon fáradt vagyok, és se látok, se hallok már azoktól a kis fűrészektől, amik az agyamban nyiszognak. Van azzal így más ember is, s az akkor a fűrészmalmát elviszi a színházba vagy a kaszinóba, vagy belefúrja a nagyvánkosba és rászorítja a kisvánkosokat, vagy ha semmi se használ, akkor összevesz a feleségével. Nem mondom, ezek is jó módszerek lehetnek, de az enyém biztosabb, és kevesebbe is kerül. (Nem az asszonnyal való összeveszés ruinálja az embert, hanem a kibékülés.) Én se a magam fejét nem viszem sehova, se a más fejét nem harapom le ilyenkor, hanem fölveszek egyet a színes üvegeimből, és azon keresztül nézem a kezemet, a szobát, a fákat. Kiszököm ebből a seszínű világból egy piros világba, kék világba, sárga világba, és az olyan különös, hogy a kis fűrészek egyszerre elhallgatnak tőle. És amikor csönd lesz bennem, akkor ráfogom az üvegcserepet az égre, és azon keresztül mindig meglátom az Istent.

Most is éppen olyan, mint kisgyerek koromban volt, mikor a gyémántcserepet találtam a szőlőúton.

A gyémántcserép már messziről úgy tündöklött ki a homokból, hogy majd kiverte a szemem. Nagyot dobbant a szívem, mert mindjárt ráismertem.

– Gyémánt! – szaladtam oda lelkendezve, s beletörülgettem a kincset az ingem derekába.

Közelről nem ragyogott úgy, de ha napnak tartottam, vakítóan szórta a szikrát. Bizonyos voltam benne, hogy valami jókedvű tündér hajította az utamba, aki meghallotta, milyen jó gyerek vagyok. Akkoriban tudtam, hogy a tündérek úgy röpködnek körülöttünk, mint a legyek, s azt hittem, úgy szórják szanaszét a gyémántot, mint én a cseresznyemagot.

– Ugyan melyik lehetett? – néztem körül a kutyatejvirágos homokon.

De nem röpködött ott egy fia-tündér se. Mindössze egy cinege bujkált a gilice-tövisek közt. Igaz, hagy az is azt kiabálta:

– Kincs! Kincs! Kincs!

A szememhez emeltem a kincset, és láttam rajta keresztül Tündérországot. A kutyatejvirágok szivárványszínű fáknak látszottak. A csillámos homok csillogott-villogott, mint a porrátört gyöngy. Kék hangyák mászkáltak rajta, és a legyek úgy villantak el előttem, mintha röpülő rubintcsöppek lettek volna.

Nem voltam, nem is leszek már többet olyan boldog az életben, mint akkor voltam. Annyiszor jártam Tündérországban, ahányszor akartam. Nem kellett hozzá egyéb, csak a gyémántcserép. Azt meg nem kellett féltenem senkitől, mert csak én tudtam, micsoda. Még az édesapám is üvegdarabnak nézte, pedig az volt a legokosabb ember a világon.

Egyszer, ahogy az ünneplő kabátkám zsebében megtalálta a kincset, megpirongatott:

– Hát azt a pohárcserépdarabot mit hurcolod magaddal, te bolondos? Hiszen kilyuggatja a ruhádat.

– Ó, dehogy – sompolyogtam ki a szobából, s attól fogva éjszaka is a markomban szorongattam a kincset, hogy senki el ne vehesse tőlem.

Utoljára aztán odaadtam magamtól. Még pedig a jó Istennek adtam oda egy orgonaszagú, ragyogó tavaszi vasárnap. Annak a jó Istennek, aki olyan szomorúan nézett le rám az ó-templom gyertyafüstös, régi oltárképéről. Ott ült hosszú kék palástban a felhők fölött, aranykorona volt a fején, rózsakoszorús angyalkák röpködtek körülötte, és nézett, nézett maga elé szomorúan. Pedig az öreg-templomban minden olyan vidám volt. A nyitott ablakon bebújtak az orgonagallyak, vadméhek döngicséltek a tömjénfüstben, nevetett a napfény az anyókák fehér haján és a gyerekszemek tükrében. Csak az Istenke nézett örökkön olyan szomorúan, ahogy csak az tud nézni, aki mindig maga van.

Nagyon megsajnáltam a jó Istent és azt gondoltam magamban, hogy neki adom a gyémántomat.

– Majd meglátod, milyen szépet látsz ezen! – néztem biztatóan a képre, ahogy odasompolyogtam az oltár elé.

Kis fatányér volt az oltár sarkán (olyan, amilyen most az íróasztalomon van), jó emberek abba rakosgatták, amit Isten dicsőségére, szegények gyámolítására szántak. Abba tettem én is a gyémántomat az aranykrajcárkák, a fényes ezüsthatosok fölé.

De a gyémánt megcsörrent az Istenke pénzein, és Fekete harangozó, aki alacsony szalmaszékén az oltár mögött szundikált, mert ott jó hűvös volt és a legyek se csíptek, a harangozó kitekintett a csörrenésre, és haragosan rám mordult:

– Takarodsz, te gyerek, azzal az üvegcseréppel!

És ahogy utánam hajította a kincsemet, az nekem jobban fájt, mintha a fülemet húzta volna meg, ahogy a tisztelendő úr szokta, ha megakadtam a „kilenc idegen bűn”-ben. Szepegve bújtam meg egy nagy magas padban, amelyikből a fejem se látszott ki, és addig keseregtem, míg utoljára magam maradtam a templomban.

Már leborult az este, elhallgatott a vadméhek zsongása, csak a Fekete harangozó lassú horkolása hallatszott az oltár mögül. Az Istenke képe az örökmécs pislogásánál még szomorúbbnak tetszett, mint a napsütésben.

– Mégiscsak a tied lesz! – kacsintottam a jóistenre, és a gyémánttal lábujjhegyen odaóvakodtam az oltár elé. Szép lassan tettem le, hogy ne csörrenjen, a harangozó nem ébredt föl, és én elégedetten surrantam ki a templomból.

De hogy a porticusba értem, visszarettentem. Nagyfejű béka lepkedte ott a katonabogarakat, és nem mertem tőle kimenni.

– Megvárom, míg megvacsorázik – fordultam vissza, és behúzódtam a legutolsó padba, a missziós-kereszt tövébe. Ott bóbiskoltam egy darabig, s talán el is aludtam volna, mikor egyszer csak szárnysuhogást hallok az oltár felől. Odariadok: hát az angyal-fiókák röpülnek le az oltárképről. Az egyik éppen a fatányérkát tette a jó Isten ölébe.

– Látod, Uram, mégis csak jók az emberek, – muzsikált a szava, ahogy kifordította a tányérkát.

Aztán a tányérkát visszatette az oltárra, a jó Isten pedig fölszedte a pénzeket az öléből, és egyenként visszadobálta őket a tányérra. Csak azt csodálom, hogy egyik se csengett, mikor olyan magasról leesett.

– Ez bizonyosan azért van, hogy Fekete harangozó föl ne ébredjen – gondoltam magamban.

És szórta, szórta az Istenke a pénzeket, és nézett szomorúan maga elé, és csak akkor kezdett el mosolyogni, mikor az én gyémántom a kezébe került. És attól fogva a mosolytól egyszerre szivárványszíne lett az éjszakának, egészen olyan, mint amilyent a gyémánt szokott mutatni.

– Ezt elteszem – méregette a tenyerén a kincset, és eltette a kék palástja alá. És ezen elmosolyodott az egész templom, a haragos kopasz kőszentek is, és láttam, hogy még Fekete harangozó is mosolyog álmában, aki tán az édesanyja ölében mosolygott utoljára. És mosolyogtak az angyalok is, amikor megszólaltak:

– Pohárfenékből való cserép az, Urunk!

– De hát nem látjátok, hogy világít! – csengett az Isten szava, és egyszerre úgy teleragyogta az éjszakát az Úr kebelén nyugvó üvegdarab, hogy be kellett hunyni a szememet.

Mikor fölnyitottam, bepiroslott a hajnal az ablakon, imádkoztak az orgonák sűrűjében a fülemülék, és Fekete harangozó rázta a vállamat.

– Ejnye, de elaludtunk, te üveges kisgyerek – mondta olyan szelíden, ahogy ez a mogorva vénség sohase szokott beszélni.

Kidörzsöltem az álmot a szememből, és ijedten pillantottam oda az oltárra. De mingyárt megnyugodtam: az aranykrajcárok és az ezüsthatosok ott voltak, de a gyémántom nem volt ott.

Az azóta mindig ott van a jó Isten kebelén, akit én most is mindig úgy látok az üvegcserepeken keresztül, mint akkor láttam, csak éppen hogy most már tudom, hogy a jó Isten nem azért szomorú, mert mindig egyedül van, hanem azért, mert sohase lehet egyedül.