Elragadó álom volt, és elhatároztam, hogy ezentúl szeretni fogom a fehér liliomot. Eddig ez volt az egyetlen virág, amit nem szerettem. Azt az ártatlan színt és azt a megrészegítő illatot együtt még asszonynak se lehet megbocsátani, nemhogy virágnak! A liliom a virágok közt a galamb, mind a kettő a legálnokabbul tetteti a tisztaságot.

Ez a nap azonban határozottan a felfedezések napja volt. Nemcsak azt fedeztem föl, hogy a fehér liliom rendkívül szeretetreméltó virág, hanem azt is, hogy a lekozmásított tej a legrokonszenvesebb táplálékok egyike, ha a poharat egy tejfehér kéz tartja az ember szájára. A lekozmásítási műveletet Póling mama végezte, s ahogy én a poharat a számra vettem, rögtön kijelentettem, hogy igaz is az, most jut eszembe, én már reggeliztem a plébánián. Lám, milyen könnyen megy az első füllentés után a második.

Könnyen ment, de nem sikerült. Angyalka erélyesen az asztalra ütött.

– Az nem igaz! A Juli akkor ment a tejért a jegyzőékhez, mikor mi eljöttünk. Az elnök úr soványítani akarja magát, hogy még fiatalabbnak lássék. Nézze meg az ember! Rögtön meginni a tejecskét szépen. Ez ám a jó tejecske, cukor is van benne! – tartotta a számhoz a poharat.

Borzadok a cukros langyos tejtől, s ha én kormány volnék, minden asszonytól elvenném a választójogot, aki a tejbe cukrot tesz. (S ez olyan atrocitás volna, aminek még az ellenzék is tapsolna.) De hátha aqua tofana lett volna a pohárban, nem kiszürcsöltem volna-e azt is egy cseppig? Ha azt kívánja Angyalka, hogy most már nyeljem le a poharat is, azt is megteszem.

A harmadik felfedezésem az volt, hogy az arisztokrácia sokkal jobban beválik napszámosnak, mint a plebs. Mire kimentem a Héthalomra, már három gödör be volt húzva, le is dombolva. Elismerésemnek egy-egy szivarral adtam kifejezést.

– Hátha még komenistákat löhetne behantolni! – fohászkodott föl kegyesen a harangozó.

A negyedik felfedezés – no, az olyan nevezetes volt, hogy külön fejezetet érdemel.

 

 

Ahogy lenézek a halomról, kilép a kukorica közül a kis Benkóczy, és rámköszönti a jóreggelt. De olyan szép, tiszta, rendes fiú, mintha nem is ő hált volna egy hétig kalap alatt, és olyan alázatos a modora, mintha nem is segédjegyző volna, hanem múzeumi segédőr.

– Bocsánatot kérek a háborgatásért – azt mondja –, de tegnap is kerestem már elnök urat a plébánián.

– Igen, de amint hallottam, nem tetszett megtalálni a kilincset – eresztettem bele a fullánkot. Mert dühített, hogy olyan remekül van megkötve a nyakkendője, mint egy bankgyakornoknak.

Könnyed pirulás mutatta, hogy a fullánk talált, de azért nyugodt maradt.

– Ez is beletartozik abba, amiről én bizalmasan szeretnék beszélni az elnök úrral.

– Tessék helyet parancsolni – terítettem rá a zsebkendőmet egy vakondoktúrásra. Én meg, mint házigazda, ráültem a fekete táskámra. – Miben lehetek szolgálatára?

– Nagyon boldogtalan ember vagyok én, kérem, nem csoda, ha olykor az italban keresek feledést. – (Olyan regényesen beszélt és olyan romantikus gesztussal simította félre a szemébe kondorodó fekete haját, hogy muszáj volt rokonszenvvel néznem rá.) – Énbelőlem csúfot űz az egész világ. – (Le kellett sütnöm a szememet. Az egész világ: a pap, a jegyző, a doktor. S ezek együtt se tettek téged annyira csúffá, mint én meg a kis cinkosom!) – S miért? Azért, mert költő vagyok. Kérdem önt, olyan megbocsáthatatlan bűn ez?

– No, nem éppen – feleltem elnézően. – A költő is csak az Isten teremtése. Fiatal koromban én is költő voltam egy kicsit.

– Én azt kiéreztem elnök úrból – kapott a kezemhez. – Noha ön most már tekintélyesebb, úgyszólván ékesebb úr – (Ejnye, te lókötő!) –, azért önben még mindig van valami költőies. Mi költők, bármilyen társadalmi és korbéli különbségek választanak el bennünket egymástól, ráismerünk egymásra a szemről, a homlokról; hogy úgy mondjam, közös bélyeg van rajtunk.

– Úgy van – bólintottam rá. A fickó egészen rendén beszél, a költők többé-kevésbé megbélyegzett emberek. S ezt a bélyeget én nem nyomtam rá a róla szóló fejezetben! Mihelyt hazaérek, mindjárt pótolom.

– Például elnök úr most is annyi jósággal néz rám, hogy bátorságot veszek magamnak azzal visszaélni.

Azzal előgombolt egy árkus eperfa-statisztikát. Átütött rajta a lila tinta: statisztikának igen sűrűk és igen rövidek a sorok. Jézus Mária, ez vers lesz!

– Én tulajdonképpen drámaíró vagyok, de még eddig mindig elnyomtak mindenütt, bár a 102-esek tábori színháza két darabomat is előadta. De azok ifjúkori kísérletek voltak, én magam se sokat tartok felőlük. Hanem azóta írtam két középfajú drámát, az egyikkel az Akadémiánál pályáztam, de még csak meg se dicsérték, a másikat meg a Színművészeti Tanács küldte vissza. – (Nini, hiszen ez egész tehetséges fiú lehet!) – Azonban engem nem lehet agyonhallgatni, én addig fogok dörömbölni a dicsőség kapuján, míg kénytelen lesz megnyílni előttem.

– Jól teszi, barátom. A Keopsz piramisa se egy nap alatt épült fel.

– Nagyszerű – pirult bele az örömbe –, ezt én is megírtam egyszer, noha más vonatkozásban. – (Tudom, csacsi. Hiszen itt van a táskámban a konceptusod, amit az iktató-könyvből kiejtettél. Nyilván attól van olyan rossz ülés rajta, mint a Keopsz piramisán.) – Most azonban nem erről van szó, hanem egy lírai kísérletről. Ha szabad azt mondanom, ez rám nézve még a drámáimnál is nagyobb jelentőségű. Én szeretek egy leányt.

– Tudom – szóltam el magam. S az Isten őrzött, hogy ki nem mondtam Kónya Bimbikének a nevét.

– Tessék? – döbbent karikára a szeme.

– Úgy értem, hogy el se tudok képzelni olyan fiatal költőt, aki ne szeretne egy leányt.

– Sajnos, nem mindenki ilyen megértő. A leánynak kőszívű anyja van, aki eltiltott bennünket egymástól. Prózai lélek, akinek látókörét a paradicsomos üvegek zárják be.

Ez pokoli gúnynak volt szánva, és szívből mulattam rajta.

– Az nem baj, csak a leány tudja követni az ön lelke röpülését!

– Félek, hogy az anyai zsarnokság eltántorította tőlem. Pedig valamikor az esthajnalcsillagra esküdtünk egymásnak örök hűséget – mondta keserű mosollyal a költő.

– Pardon, barátom, ismer ön más csillagot is az esthajnalcsillagon kívül? – vágtam közbe.

– Nem, kérem – nézett rám csodálkozva.

Persze, ilyenek a tudatlan fiatalok. Bolygó-csillagra esküsznek, amely sokszor heteken át nem látható. A sarkcsillagra kell esküdni, amely örökkön ugyanazon pontján virraszt az égnek. Az én Angyalkám már tudja ezt!

– Tessék folytatni. Ezt csak úgy véletlenül kérdeztem.

– Írtam egy verset, ezzel akarom kipróbálni, szerete még. Elküldöm neki, s ha szeret, akkor a pokol minden hatalma se tud tőle elválasztani, akkor elragadom, mint a szél a rózsalevelet, mint az oroszlán a gazellát! S ha nem – eh, jobb arról nem beszélni. Szóval, egész életem van erre a versre feltéve. Megengedi elnök úr, hogy tárgyilagos ítélete alá bocsássam?

– Tessék. Hallgatom.

Hát a vers csapnivaló volt, hanem a fiú, ahogy szavalta, úgy tündöklött, mint egy Apolló. Nagyon márványkeblű szűz lehet Kónya Bimbike, ha ennek a fiúnak ellen tud állni. Persze ezt nem mondhatom meg Benkóczy úrnak, se azt, hogy fűzfáról vágta a sípját.

– Igazán szép vers, és biztos, hogy a pályabér nem fog elmaradni.

– Tetszik gondolni? – csillogott a fiú szeme. – Mehet a vers?

– Hogyne, csak engedje meg, hogy figyelmeztessem valamire. Itt a harmadik sorban az van, hogy „Szavad adád rá.” Hangosan olvasva ez valóságos dadogás. „Szavadadádrá.” Ezt nem lehet így hagyni.

– Ez igaz, észre se vettem. Talán így írom inkább: „Ígéretet től.”

– Az még rosszabb, mert azt nem fogja megérteni, írja egyszerűen így: „Megígéréd, hogy...” Nem, ez nagyon lapos és a jambus is rossz. „Igét ígérél.” Igen, ez költőibb is, ritmikusabb is.

– Tényleg!

– Itt ki kell cserélni az egész sort. „Ha szép szók ütik meg a füleid.” Fiam, ezt költő le nem írhatja. Ez jön helyébe: „Szép szók ha sarkantyújok pengetik.”

– Kérem szépen – nézett rám nagy tisztelettel a gyerek, és fölébe írta az áthúzott régi sornak az újat.

– Hát ez micsoda? „És szótlan is csókra szomjas a száj.” Írja csak: „Piros vágyaktól sír a néma száj.”

Itt aztán már elmiákolta magát bennem a rég elásott lírai macska. A harmadik strófa nyolc sorából nem maradt meg, csak kettő. A negyedik strófánál úgy belejöttem a betlehemi kisdedgyilkolásba, hogy áthúztam az ötödiket, hatodikat, hetediket is, s mindhárom helyett újat írtam. De még meg is fejeltem egy nyolcadikkal, amelyikkel aztán be is végződött a vers. Az utolsó négy sora ez volt:

Ne fuss el ajkam tüzesőjitől,
Ha dérütött fejem szivedre kábul:
Hisz az utolsó kortyot most iszom
Az ifjúságnak karcsú poharábul.

 

– De... de... engedelmet kérek – dadogott a gyerek –, az én fejem nem dérütött.

– Persze, persze – józanodtam ki hirtelen –, hiszen azt csak a sor kitöltésére mondtam. Természetesen azt kell írni, hogy „éjütött.”

– Ez sokkal szebben is hangzik – mondta arcátlanul a kölyök, és boldogan gyűrte zsebre talán az egyetlen szép lírai versemet, amiben leáldozó napom utolsó piros tüze lobogott magasra, míg előtte lassú libegéssel úszott el az este hattyúja, halk rímeit zendítve bele a közeledő sötétbe. – Sohase fogom önnek elfelejteni a kedvességét, elnök úr.

Rángatta a kezemet, mint a szivattyús kutat, és amikor mosolyogva biztosítottam róla, hogy szót se érdemel az egész, máskor is szívesen állok szolgálatára, csak köztünk maradjon a dolog, akkor még azt kérdezte tőlem:

– De ugye, azért első kísérletnek az is elég jól sikerült, amit én írtam? Hiszen az alaphang tulajdonképp mégis csak az maradt.

– Hogyne, hogyne – veregettem meg a vállát. – Hanem most már én is kérdezek valamit magától. Aztán igazán olyan szép az a kisleány?

– Elnök úr – csapta szét a két karját olyan őszinte büszkeséggel, hogy az szebb volt, mint egy egész könyvtárra való líra –, nincs olyan leány a Doberdótól a Berezináig. Olyan két szeme van, hogy az egyiket ki lehetne szúrni, még akkor is szebb lenne egy szemmel, mint más leány kettővel.

Ez inkább huszáros kép volt, mint költői, de nem minden szemléltető erő nélkül való. S ezért mégis több szánalommal, mint irigységgel néztem a gyerek után, aki úgy nyargalt el a verssel, hogy az már egy óra múlva bizonyosan a postán lesz, miniszter-papírra lerajzolva vadonatúj tollal és a leglilább tintával.

Hiszen kétségtelen, hogy az ifjúságnak is megvannak a maga örömei, de azok nem érnek többet a tavasz illúzióinál. Mennyi lucsok, mennyi locspocs, mennyi sár egy-egy szál ibolyáért! Mintha az egész világ a lepkék hímporával volna behintve – s a mikroszkóp alatt kiderül, hogy a legszebb hímpor is színtelen, a káprázatos pompa csak interferenciás tünemény. Szívdobogás minden szoknyalebbenésre s halálvágy minden váltólejáratkor; örökös hintázás az oktalan öröm és hiábavaló bánat két karfája közt; sok álmatlan éjszaka és sok ásítós, fejfájós, kialvatlan nap, sok rikoltozás és sok nyöszörgés: ez az egész ifjúság. Semmi igaz értéke benne az életnek, semmi kiegyensúlyozottság, semmi emberismeret, semmi józan megítélése a dolgoknak és embereknek. Verebek fürdése a kocsiút porában, lármás hancúrozás, nincs benne semmi a sasok méltóságos röptéből, akik hűvös magasokból nézik az alattuk nyüzsgő életet.

Egyet persze el kell ismerni az ilyen meglettkorúságnak is, mint én vagyok: hogy a verebek a nyakkendőkötéshez jobban értenek. No, ha még egyszer versórát adok a kis Benkóczynak, akkor cserébe nyakkendőórát veszek tőle.

 

 

Július 27. A katolikus naptár szerint Szent Pantaleon vértanú napja, egyéb nevezetessége nincs. Az én kalendáriumom szerint ez a hedsra, egy új időszámítás kezdete. Ezen a napon csókoltam meg Angyalkát. Még pedig az Isten szemeláttára. (Igaz, hogy az ördög is nézte.)

Ez egy nappal volt a meglepő felfedezések után. Szaharába való forró nap. Nem kánikula, mert az csak annyit jelent, hogy „kutyácska”, ez a meleg pedig még a kutyamelegeknek is az öregéből való volt. Én ugyan igen állom a meleget, mint régész, de mint regényíró mégis inkább tél-párti vagyok. A tél harmóniátlan ugyan, de misztikumokkal teli, épp ezért a művész egyszerre otthon van benne, ha kivándorol magából, és ködökbe, zúzmarákba, hóförgeteges éjfelekbe és tetőgerinceken ziháló szelekbe költözik. Ha valami gondolatot vagy hangulatot keres az ember, és nem találja meg a szobája homályos sarkaiban, amikbe már nem ér el az asztali állólámpa borszín világa, akkor nekivág az elhagyatott utcáknak, s a kertek alatt, amelyeknek rácsában az őrálló fekete rudak fehér hósapkát viselnek, kivág a szabad mezőkre. Feltűrt gallérral mén a csikorgó fák alatt, porka havak olvadnak vízzé arca melegétől, s szívében kivirágzik a titkos remény, hogy valahol az út végén, ahol az ég összeborul a földdel, el fogja temetni a hó, és fekete varjúpapok fognak fölötte károgni halotti éneket, míg a fák ágai közt piros ködök szállinganak a lemenő napból, mely vöröslik, mint bronz thuribulum. Azonban mielőtt elérné az ember a világvégét, éppen két lépéssel előtte észre téríti orrának, fülének lefagyása, hazasiet a duruzsoló kályha mellé, megiszik két csésze teát sok rummal, s elégedetten konstatálja, hogy ez jó kis séta volt, s lám, észre sem vette, hol és mikor, de megtalálta a keresett gondolatot.

De mit csináljon a boldogtalan író Szent Pantaleon napján, mikor az álló levegő forró, mint az olvasztott ólom, a tinta beleszárad a tollba, és a papír hozzáragad a kézhez? A legnagyobb baj pedig nem is a meleg, hanem a minden zugokat tisztán és élesen mutató, az álmok vértelen vázán keresztül sütő, a homályokat nem tűrően és fantáziát elszárítóan pozitív fény. Látom a regényem szövetén a repedéseket, az összevarrott részeken a bennük felejtett fércet, a bőre szabottságot, ahol nem kívántatik a lötyögősség, a szűkre hagyottságot, ahol szabadabb mozgásra lett volna szükség. Ami jól volna kiszabva, azt nem tudom összeállítani. A petyke nyakkendős csábító egészen jól sikerült, most már verseket is szaval, még pedig a Legújabb Alföldi Vőfélykönyvből, a modellből lett úrnő egészen puhára főtt már, de hogy csináljam most a tálalást? A festő in flagranti kapja őket az Isten-szigeten, és felköti magát az első fára, ez már elhatározott dolog, de mi lesz a pákásszal? Az csak elmondja fölötte a circum dederuntot, és aztán elmegy halcsíkot fogni?

A szobában nem találtam megoldást, mert olyan volt, mint a tüzes kemence, s hamuvá égett benne minden gondolat. A postakertre úgy odasütött a nap, hogy szinte áttetszőkké váltak a levelek. A templomkert nagy kőrisei alá is hiába mentem, ott csak arra tudtam gondolni, hogy tegnap délután itt jártunk Angyalkával, aki vidám volt, mint a rigó, és ragyogott a jókedvtől, mint egy kerti üvegalma a déli napon. Sohase láttam még úgy örülni az életnek, és sohase éreztem még lüktetőbben, mennyire szeretem. Minden mozdulatát elnyeltem, és most boldogan szedtem a tenyerembe a tegnap délután gyönyörű perceit. Ennél a loncbokornál ugrott a nyakamba: „elnök úr, milyen szép az élet!” Itt akasztott a fülébe csipkebogyó-függőket, és rázta meg komolyan a fejét: „elhiszi, elnök úr, hogy mégis csak a líra a legszebb a világon?” Persze hogy elhiszem – mosolyogtam; hiszen csak nem kezdek veled esztétikai vitát, te bohó gyermek, aki a legszebb lírai költemény vagy, akit a teremtő valaha kigondolt! Lám, itt a csillogó finom fövény még őrzi két keskeny cipője sarkának összeszegelő nyomát, mint kódexek arannyal festett V betűjét – lehajolok, megmérem, egy kicsit el is szégyellem magamat. Eszembe jut, hogy Kemény Zsigmond is így számíttatta ki a Zord idők-ben Barnabás deákkal Dóra kisasszony ellopott harisnyakötőjéből a lábszár méreteit. Eh, hát aztán? Mégis csak ez az egy szép matematika van a világon!

A Kemény regénye visszaterelte a gondolataimat a magam regényére. Éppen a templom ajtajában álltam. Nini, nyilván ez az egyetlen hűvös hely az egész faluban. A nap már a szentély mögé került, a sarkokban, az oltárfülkében már kedves homály lehet odabent, olyan, amilyen most nekem kellene. Milyen nagyszerűen lehetne itt írni, csöndben, hűvösben, valamelyik háromszázéves padban, a jó öreg szentekkel körülvéve.

Nem sokáig tétováztam, hanem hazaszaladtam a templomkulcsért. Ismerem magamat és tudom, hogyha már megkívántam a templomot, akkor nekem most ott kell dolgoznom, mert máshol egy betűt le nem tudok írni.

Beültem az utolsó padba, valami kopasz kőszent lábához, aki alázatos mosollyal nézett le rám a téglapárkányról. Minden kollégámnak ajánlhatom, hogyha megreked az ihlete, csak keressen egy mosolygó kőszentet, egyszerre bőven bugyog a legelmeszesedettebb véna is. A tollam szinte magától száguldott a papiroson – nem is csoda, mert ha fölnéztem egy-egy percre az írásból, egész mennyország mosolygott rám a falakról. Bámulatos, mennyi élet van ezekben az elrajzolt, meszelővel mázolt primitív falusi képekben! Ha én kultuszminiszter volnék, minden nagyvárosi templomba juttatnék belőlük egyet-egyet, hadd tanulnának egy kis természetet ezek a modern pictor doctusok! A nagyoltár Szentháromság-képéből szinte kirepült a fehér galamb, és fölöttem lebegett. A jó Isten olyan végtelen jósággal mosolygott rám, mint egy örökkévaló nagyapa, aki ölébe vonja az egész világot, és a fiú-isten ölelésre tárta sebhelyes kezét. Még a fejetlen Szent Rókus is igen megelégedetten viselte új fejét, s a tarkaruhás szent király deli magatartással mintha csak biztatni akart volna: „húzd ki magad, fiam, föl a fejet, ki a mellet, be a hasat, a te korod a legszebb férfikor!” A prédikálószék arkangyala mintha csak az atlétikai klub alapszabályai szerint dögönyözte volna az ördögöt, aki a maga részéről bizodalmas meghittséggel vigyorog felém: „Ne törődj semmivel, öreg cimbora, előbb-utóbb úgyis a lapátomra kerülsz!”

Egyszerre csak halk suhogásra ütöm fel a fejemet: Angyalka libeg be az ajtón, hófehérben, a kezében liliomvirág. Lehajtott fejjel lépked, nem néz se jobbra, se balra, megy egyenesen a Mária-oltár elé, térdreesik a Boldogságos előtt, ráemeli szemét, összekulcsolja a kezét – a karjára fektetett liliommal a Gabriel Dante Rosetti megelevenedett angyala.

Úgy belemerült az imádságba, hogy nem hallotta meg, amint fölálltam, mögéje lopakodtam, és hirtelen áthajolva a vállán, megcsókoltam a száját.

Hogy ez szentségtörés volt? Nem tudom. A Boldogságos úgy mosolygott, mintha imádság lett volna, s fejünk fölött az istenszem az arany háromszögben megfényesedett. Hogy ez csak képzelődés volt? A hagiografia sokkal nagyobb csodákat is ismer ennél.

Minden vidáman sugárzott körülöttünk, csak Angyalka fakadt sírva. De azért ráborult a vállamra, átölelt, és gerlice-zokogással kérdezte:

– Ugye, nem haragszik?

Ezt se tudtam eddig, hogy a fiatal leányok azt kérdezik attól, aki váratlanul megcsókolja őket, hogy „nem haragszik”? Ahogy én tudom, az asszonyok sohase szokták ezt kérdezni. Lehet, hogy azért, mert őket nem lehet váratlanul megcsókolni, ők mindig várakozási állásponton vannak.

– Ha meg tud bocsátani a kalóznak, drágám... – simogattam a haját, de ez a mondat, amely oly szépen indult, az idők végtelenségéig megmarad mellékmondatnak, amely hiába várja főmondatát.

Valaki a torkát köszörülte a templomhajóban. Megfordulok – Angyalka levált rólam, mint elvágott folyondár a karóról –, de káprázik a szemem, amelyet egy hosszú pillanatig lecsukott a boldogság. (Milyen furcsa, hogy lecsukott szem kell a boldogsághoz!) Annyit látok, hogy pap. A szomszéd falu plébánosa, aki minden reggel át szokott jönni misét mondani. Ma reggel is itt volt, még beszélgettünk is, áldotta a jó Istent, hogy hétezer koronácska egy métermázsa búzácska. Hát ezt – uram bocsáss! – mi az ördög hozta most vissza?

– Jónapot, gyerekek! Hát azt se mondjátok, hogy Isten hozott?

– Plébános-apácska! – kiáltotta el magát Angyalka, és már akkor ott is volt a nyakában, éppen úgy, mint előbb az enyimben.

Persze, hiszen nem az idegen pap ez, hanem Fidél, egy kicsit megfogyva, egy kicsit megszakállasodva, s ami legszokatlanabb, egy kicsit megkomolyodva.

– Szervusz, mi újság itthon? – nyújtja felém, hűvösen a kezét.

No, ez alighanem meglátott valamit. Sebaj, majd megbékül, ha itt áll piros ornátusban az oltár előtt, mink meg előtte térdelünk. Mert azt kikötöm, hogy az esküvőnek a Mária-oltár előtt kell lenni.

– Hogy mi újság? Nem igen van, gazdám, semmi se, hacsak a harangozó nem hoz valamit.

Mert láttam az ajtón keresztül, hogy a harangozó lihegve törtet az ajtó felé, vállán a kapával. No, csak nincsenek itt megint a komenisták?

De még annál is nagyobb újsággal esett be az ajtón:

– Elnök úr, mögvan a huszár!

– Micsoda huszár? – nézett nagyot a pap, levéve a kezét az Angyalka válláról. (Mert okos plébános a saját harangozója előtt vigyáz legjobban az illendőségre.)

Én azonban nem kérdeztem semmit, mert nekem már nagy tapasztalatom volt abban, mit jelent az, ha „mögvan a huszár”. Valahányszor lovassírt ásattam az Alföldön, a magyaroknak az mind „huszár” volt. Hiába magyaráztam nekik, hogy ezek a lovas vitézek még Árpád apánkat szolgálták, azt mondták rá, hogy az nem tesz semmit, Árpád apánkat nem is szolgálhatták bakák, csak huszárok. Ő maga is huszárkapitány volt, csakhogy persze neki egy ujja vastagabb volt, mint egy mostani huszárkapitánynak a dereka.

– Nohát akkor gyerünk – szedtem föl az írásaimat –, látogassuk meg a huszárt.

Fidél ugyan azt akarta, hogy előbb fröccsöljük le magunkat (no nem kútvízzel), de én most megvetettem a lábamat. Ebben az egyben nem engedhetek.

– Ejnye, de megváltoztál, míg odajártam – mondta egy kicsit csípősen a pap. – Ne félj, nem szalad el a huszárod, míg a torkunkat leöblítjük.

– Nem ám – kottyant bele a harangozó –, mert hiszön a huszár még a föld alatt van, csak a lova szabadult ki. De annyi azon az aranypityke, hogy tele lönne vele a pétörfillérös acskó. Aszondom, valami főhuszár löhetött.

Erre aztán a pap is beadta a derekát. Az olyan huszárt, aki a mai világban is aranypitykés lovon jár, nem lehet megvárakoztatni.

Útközben a harangozó elmondta, mi vezette nyomra őket. Hát az, hogy az arisztokrácia erkölcsei semmivel se jobbak, mint a demokráciáéi. A lopott kukoricát ők is csak úgy megsütik, mint Kakas Mártáék. Csakhogy a harangozó meg a postakocsis mégis csak vigyáz a hivatallal járó dekórumra, ennélfogva ők az egyik behúzatlan gödörbe mentek le tüzet rakni. Ahogy ott kuporogtak, megcsillan valami az árok oldalában. Egy aranyboglár volt, amiről a tegnap éjszakai sebes eső lemosta a földet. Kikapirgálták bicskaheggyel, erre kigurult mögüle egy másik is. Kitágítják a lyukat, meglátják, hogy valami csont is fehérlik benne, nekiállnak ásóval; leszedik fölüle a földet nagy darabon, hát egy lónak a teteme fekszik ott nyeregszerszámostul.

De mire odaértünk, akkorára már egy férficsontvázat is kitakarództattak a halom másik oldalán. Négy parasztlegény hámozta róla a földet, egy csomó asszony és gyerek pedig nézte őket csendesen a kihányt földrakás tetejéről.

– Hát maguk mit akarnak itt? – kérdeztem a legényeket. – Ki hítta magukat ide?

– Nem hítt minköt senki se, kéröm – ágaskodott föl az egyik legény –, részesök vagyunk a gyevi bárónál, erre möntünk, mögláttuk itt ezt a sok lüvészárkot; no, mán ezt mögnézzük, gondoltuk magunkban, mert úgyse láttunk ilyet a Doberdó úta, futott vóna ki a szöme annak is, aki szüvesen látta. Hogy osztán ez a két jó embör elmondta, mire végzik, rászántuk ezt a napot, segítünk nekik a régi huszár-testvéröket földeríteni.

– De csak ezt a bakát tanáltuk – mondta a másik legény –, ez, úgy nézöm, leginkább valami cseh dudás löhetött, mert még most is olyan félreformán tartja a száját, mintha dudálna.

Ami azt illeti, erre nyilván ráhibázott a legény. Már nem a dudára, hanem a csehre. Hullámvonalas díszítésű cserépkorsó volt a lábánál, ezt a díszítő motívumot szlávnak tartják a régészek. A két halántékcsontján két nyitott bronzkarika, ami a hajtincseit összefogta; ebből is, látni, hogy rabszolgasorban lehetett valami tarfejű magyar úrnál. (Amivel világért sem akarom azt mondani, hogy minden kopasz ember a honfoglalók egyenes ágon való unokája.)

A lócsontvázon azonban igazán meglátszott, hogy nagy úr nyargalászott rajta valaha. Hasa alá húzott lábbal feküdt a ló; zabla a szájában, elefántcsontszárú, a két oldalán lehajló talpú kengyelvas, ezüst berakással, a bordáin arany boglárok, amik az elkorhadt szerszámszíjakról hullhattak le; griffes szíjvégek színaranyból a szügyellő meg az álladzó helyén.

Gábor bácsi, aki vállra vetett ásóval őrködött a kincsesparipa maradványai felett, egy gyufaskatulyát húzott elő az ingderékból:

– Ebbe is van ám valami!

Öt szem gyöngy volt benne, a ló sörényére lehettek azok fűzve valaha.

– Egyet szétharaptam – vallotta be a postakocsis –, de nem vót neki se íze, se bűze.

Keresem a papot, hogy majd megmutatom neki a gyöngyöket – hát ingujjra vetkőzve turkál a bicskájával az egyik gödörben.

– A nagy úrhoz nem nyúlok – azt mondja –, azt neked hagyom, de hátha én is találok valami püspököt.

Ezt a régészeti lázt is ismerem már én, heveny fertőző betegség, amely igen ragályos, minden ember megkapja, ha eredményes ásatást lát, de nem életveszélyes, és egy pár óra alatt rendesen elmúlik. Különösen, ha kantafület talál az ember kincsesláda helyett.

Ami pedig a nagy urat illeti, az csak maradjon még egy kicsit a föld alatt, én nem nyúlok hozzá. Július vége van, tíz nap alatt nekem a regényt be is kell fejeznem, el is kell expediálnom; közben be is kell mennem a városba, jegygyűrűt keresni Angyalkának, amit azon az estén húzok az ujjára, mikor a regény gondját leráztam magamról. Nekem hát most régészkedésre nincs időm, olyan leletet pedig, amilyennek ez ígérkezik, a legjelesebb harangozóra és postakocsisra se lehet rábízni. Hanem hiszen azért van énnekem olyan famulusom, mint a Rudolf, hogy ilyenkor helyt álljon; jó szeme van, ügyes keze, értelmes is, lelkiismeretes is, ha a konjunktúra kedvez neki, lehet abból még akadémiai levelező tag is, a stílusa már úgyis megvan hozzá.

Mindjárt megírtam a sürgönyt az inasnak, rögtön üljön kocsiba és jöjjön ki, de a drogéria előtt álljon meg, és hozzon egy üveg orgonaillatot (ezt Angyalkának), meg egy üveg vörösrózsát. (Hát igen, ezt nekem, elég sokáig el voltam parfüm nélkül, egyszer én is beszagosíthatom már a zsebkendőmet.)

Gábort beszalasztottam a sürgönnyel a postára, Fidélt pedig megkérdeztem, átengedné-e nekem holnap délig a harangozót? Akkorra megjön az emberem, addig azonban megbízható emberrel kellene őriztetni a halmot.

– Hát persze, hogy átengedem – nevetett Fidél. – Addig legföljebb magam harangozok, ennyit csak én is áldozhatok a magyar tudományért.

 

 

Másnap reggel az első dolgom volt fölszaladni a padlásra, s kinézni a Héthalomra, hogy nem lopták-e el az éjszaka a régiség-csőszt. De szégyenkezés nélkül bevallom, hogy előbb mégis csak a postakertbe kukucskáltam le. Ha Angyalkát nem láthatom is – még tegnap megmondta, hogy nagymosás lesz náluk, s ilyenkor még a legkedvesebb vendég se kedves –, legalább a virágait megsimogatom a szememmel. Feslőben voltak a már nyári őszirózsák is, s engem, mint korán megőszült embert, mindig meleg barátság fűzött az ősznek a nyár udvarába küldött virágköveteihez.

Hát az Angyalka őszirózsái úgy kéklettek, fehérlettek, rózsálltak, mint más becsületes aszterek, azonban meglepetve láttam, hogy ezeknek olyan tulajdonságuk is van, amit én őszirózsánál még sohse tapasztaltam: füstöltek. Szép sárga füstjük volt, mintha rövid-szivart szívnának. Némely szivarszakértők szerint ugyan a rövid-szivarfüstje olyan gyilkosan büdös, hogy a monarchia fojtógáz-bombái ezzel voltak töltve a világháborúban, mindazáltal én most, amennyire lehetett, kitoltam a fejem a padlásablakon. Nagyon szerettem, volna már egy kis szivarfüstöt szagolni. Egy hétig készült a szám az Angyalka száján való szent áldozásra. Megérte, az igaz, de olyan komisz a férfi, hogy legalább a más szivarfüstjéből vágyakoztam egyet szippantani.

Ahogy szimatolok az aster fumans-ok felé, meglátom ám mögöttük a kis Benkóczy ficsúrkalapját. Hát persze, hogy tévesen gazdagítottam az aster fumans-sal a botanikai nómenklátort. Vicenotarius fumans, füstölgő segédjegyző: ezt a speciest kell beiktatni a mákvirágok közé. Olyan peckesen veti neki a vállát a kerítésnek, mintha csak várna valakit. De hát éppen ide kell neki légyottot adni, a szerencsétlen flótásnak, ahol már egyszer késsel fenyegették? Biztos, hogy most szappanos vízzel önti le Pólingné, ha meglátja! No, ezt meglessük!

De nem lestük meg, mert ahogy a Héthalomra néztem, majd sóbálvánnyá meredtem a meglepetéstől. Úgy nyüzsgött ott az ember, mintha a megyebeli honfoglalók mind feltámadtak volna és ott gyűltek volna össze szert tartani. Régészet minden szentjei, mi történhetett itt?

Ahogy a templomsarkon befordulok, a jegyző hujánt utánam, álljak csak meg egy szóra.

– Kérlek alássan – mondja nagyon komolyan –, tegnap este óta kolompol a telefonom, a környékbeli uradalmak panaszkodnak, hogy mindenütt forronganak az aratók. Hát, kérlek alásan, nem szívesen teszem szóvá a dolgot, de ezen segítened kell valahogy.

– Tessék? Nekem? De hát csak nem gondolod, hogy én bujtogatom az aratókat?

– Kedves barátom, a doktor már napokkal ezelőtt figyelmeztetett engem, hogy a nép föl van ellened ingerülve. Először azt beszélték, hogy te csináltad a szárazságot, aztán meg azt, hogy te hoztad a jégesőt. Nem tudom, tegnap mi történhetett, de mindenünnen azt jelentik, hogy a részesek mind a Héthalomra akarnak menni.

– Éppen odaindultam. Fogalmam sincs róla, mi leli az embereket, én igazán nem tettem senkinek semmi rosszat – mondtam őszinte ijedtséggel.

– Ha megengeded, veled tartok. Kérlek, én nem vagyok nagyképű ember, de mégis csak kötelességem a község békéjére vigyázni.

Kiérzett a szavából, hogy komolyan neheztel rám, s magam is elkomorodtam. Micsoda végzet veszejt engem össze az egész faluval, éppen mikor már hazakészülődöm belőle?

Vagy száz ember vette körül a halmot, ki ásóval, ki lapáttal fölfegyverkezve, s a szegény harangozó úgy futkosott köztük, mint a pulikutya, kit hátrataszítva, kinek barátságosan ráncigálva az ingeujját.

– No, itt az elnök úr, most mán beszéljönek űvele!

Öt ember állt elébünk; élükön szóvivőnek Bíbok sógor. Elmondta, hogy a nemzet azért van fölzúdulva, mert a harangozó nem engedi őket ásni.

– Hát persze, hogy nem engedi – vette a kezébe a jegyző a tárgyalás vezetését. – Még én se engedhetem. A tulajdonosok az elnök úrnak adták meg rá az engedélyt, itt ő parancsol.

– Hát akkor az elnök úr engedje mög – fordult felém tisztelettudóan a sógor.

– Hiszen én nem bánnám – néztem körül kétségbeesetten –, de én ennyi napszámost föl nem fogadhatok.

– Nem köll itt napszám senkinek se – kapta föl a fejét Bíbok sógor méltatlankodva. – Nem pénzért akarjuk münk Árpád apánkat és családjait kiszabadítani a föld alul, hanem magyar böcsületbül.

Egyik ember is közbeszólt, másik is, s így végre tisztázódott a helyzet. Az a négy legény, akin tegnap kiütött a régészeti láz, megfertőzte az egész határt. Elterjedt a hír, hogy Árpád apánk tizenkét fiával a Héthalom alá van temetve. Voltak, akik úgy tudták, hogy réz-, ezüst-, aranykoporsóban alszanak, de a tudósabbak arról beszéltek, hogy a halom gyomrában egy nagy templom van elsüllyedve, a pap ott áll az oltár előtt, mutatja föl a szentséget, Árpád apánk meg tizenkét fiával leborulva imádja. Olyan is van itt a nép között, aki belelát a föld gyomrába, attól hallották ezt.

– No, avval a tudós emberrel én is szeretnék beszélni.

– Nem embör az, hanem asszony. Déván Emernek hívják, itt is van jelönleg. Déván Emer álljon elő!

Töpörödött anyókát taszigáltak elém az emberek, akik egyre szűkebb gyűrűbe szorítottak bennünket. Borzasztó ráncos képe volt a néninek, azt hiszem, már Kálmán király idejében is seprűn lovagolhatott, de a szeme nagyon elevenen villogott.

– Hát maga lelát a föld gyomrába, szülém?

– Nem én, kezit csókolom, az öreganyám vót az. Űtőle hallottam még kislány koromban, hogy aki szömvidító fűvel mögkeni a szemit, oszt itt éccakázik a halmon, az álmában belelát a fődbe. Majd möglátod, gyerököm – mondogatta –, te még mögéröd, mikor kiszabadul a fődbül az elsüllyedt templom, az lösz az országban a legnagyobb templom, és az idegön királyok mind idegyönnek haptákot állni az Árpád apánk elé.

Nem mondhattam Déván Emernek, hogy üljön a söprűjére és lovagoljon haza. Hiszen ez olyan szép legenda, hogy ha meg nem volna, meg kellene csinálni. Vállára veregettem az öregasszonynak:

– No, ha azt megérjük, lelkem, akkor magát aranyba foglaltatjuk. Különösen, ha egy kis szemvidító füvet is tudna keríteni, azt mindjárt megküldenénk a miniszterelnök úrnak, hogy kenje meg vele a szemit, de mind a kettőt. Hanem nekem most már nem sok szavam van a dologban – fordultam az emberek felé. – Most délben várok egy urat a városból, az intézkedik majd itt mindenben, őrajta áll, kit vesz fel munkára, addig legyenek békességben.

Meg voltam nyugodva abban, hogy Rudolf majd csinál itt rendet. A bajusza is hetykébb, a szava is erősebb, egyszóval tekintélytartó ember, nem olyan puha nyámnyila, mint én vagyok. Az emberek is elszéledtek, csak egy csomó szájtátó asszony keresett hűvöset magának, körülülték Déván Emert, mint korelnököt, aztán megkezdték a diétát. Ahogy észrevettem, hogy a Pengáló Mári pipikendője is ott pipacslik a bekötött fejek közt, karon kaptam a jegyzőt és félrehúztam a kukoricásba, mintha sürgős beszédem lenne vele. Arra a vakondoktúrásra ültettem le, amelyiken tegnap a költő szárnyalt.

– Hát a kis Benkóczy mit csinál?

– Eszire tért, barátom, mintha kicserélték volna. Még a veszettkutya-statisztikát is fütyörészve csinálta meg tegnap.

De nagyon elgondolkozottnak látszott az én öreg barátom. Tűnődve nézett maga elé, aztán megilletődött hangon kérdezte tőlem, hogy csakugyan az Árpád apánk sírját találtuk-e meg a Héthalomban?

– Nem gondolnám. Azt hiszem, az Árpád sírját rég elpusztították, anélkül, hogy tudták volna, kinek a csontjait szórják szét.

– Kár, nagy kár – mélázott el a jegyző. – Nagyon sokat lökne a falun, ha valahogy megtalálnád Árpádot. Vasutat kapna, rendbe hoznák a műutat, talán még megyeszékhely is lehetne belőle. A szobrot a Héthalomra emelnék...

– Tenger pénzbe kerülne az most, bátyám. Gondold el, mennyibe kerülne most egy bronzló.

– Szó sincs róla, nem lovasszoborra gondoltam, nem illet az ilyen szerény falusi jegyzőt. Beérném én egyszerű kis mellszoborral is. De annyit elvárhatok, utóvégre mégis az én jegyzőségem alatt történt a dolog. S kérlek, nem szabad elfelejtkezni a társadalmi szempontról sem. Az utolsó falusi jegyző, akinek szobrot emeltek, Arany János volt. Rendkívül megnyugtató hatással lenne az egész jegyzői karra, ha látná; hogy felsőbb helyen megint elismeréssel vannak a jegyzők iránt.

Így aztán a jegyzői kar helyzetére terelődött a beszéd, s mire megegyeztünk abban, hogy a jegyzők fizetésrendezése nélkül nincs kibontakozás, akkorra megérkezett Rudolf. Egyenesen idehajtatott a fiákerrel. (Szép, hogy autón nem jött.)

Különben nagyon elegáns volt a fiú, sárga csizma, barna bársonyruha, kékvirágú fehér mellénnyel és az én régi panamakalapom. A kalap pántlikáján három sapkajelvény, a kabát hajtókái pedig teletűzdelve a legtarkábbjaival mindazon forradalmi, integritási és royalista tűknek, amelyek az utóbbi években jóformán egyedül reprezentálták a magyar ipar virágzását. (Kár, hogy néhány helyesírási hiba tápot adott a szkeptikusok azon gyanújának, hogy a jelvények nagy része osztrák és cseh gyártmány.) S valószínűleg mindezek a díszek pomádéba voltak áztatva, mert ennyi borbélybűz a legdúsabb hajtól és a legoffenzívebb bajusztól sem telhetik.

Az bizonyos, hogy Rudolf már az első megjelenésével mély benyomást gyakorolt a helyi nő-társadalom jelenlevő tagjaira. Az egész diéta elhallgatott, amikor a legény könnyed lendülettel leugrott a kocsiról, fölemelt ujjal várakozást parancsolt neki, és rugalmas léptekkel elébem szökdécselt.

– No, mi újság otthon, Rudolf? – nyújtottam neki kezet. (Az övé sokkal ápoltabb volt, mint az enyém; érdekes, hogy ezt eddig nem vettem észre; ha bemegyek gyűrűt venni, én is benézek a manikűrhöz, föltéve, hogy nem lesznek nála sokan, és nem kell szégyellnem magamat.)

– Nincsen semmi különös – felelte Rudolf közönséges magyar nyelven, hanem ahogy körültekintett a publikumon, egyszerre észbekapott, hogy itt kifizeti magát a szép stílus. – Hacsak az nem, hogy létrehoztam a kutyát.

– Mit csináltál?

– Létrehoztam az ebállatot, amely elveszettségben létezett.

– Aha, igen, emlékszem már – képzett meg előttem a begyes kis házmesterleány a ronda kis mopszlival –, hát most már meglesz az esküvő?

– Nincs reménybe vételezve, kérem, mert visszament a pártedli. Amidőn a kutya létrehozása feletti szívbéli belső megindulásomat egy csókkal akartam meghitelesíteni, a nő atyjától fel lettem szólítva, hogy távozzam a fenébe, mert az ő leányának elégtétele egy szabólegényben rejlik. Ennél fogva vissza lett utalva az egész viszony.

Ha én humorista volnék, erre azt kellett volna mondanom a fiúnak, hogy „fogadja részvényemet”, azonban nekem a humor amúgy se kenyerem, most meg a magam boldog szerelmében igazán fájt hű emberem boldogtalan szerelme.

– Ne búsulj, Rudolf – veregettem meg a vállát jószándékú hazugsággal –, komoly ember nem veszi szívére az ilyen csiribiri dolgot. – (Nem ám, én már csak elég komoly ember vagyok, de menten belehalnék, ha Póling mama azt találná ki, hogy az elégtétele a gyevi báróban rejlik!) – Majd kerülközik a Mancika helyett másik.

Rudolfban azonban sokkal nagyobb volt a lelki erő, mint én gondoltam. Légyhajtó gesztussal csapta maga elé a karját:

– Ebet kapni, csak korpa legyen!

Az önvigasztalás erélyes mozdulatánál azonban a könyöke egy kicsit súrolta a jegyző hasát.

– Pardon-bocsánat, uram – emelte meg a kalapját udvariasan.

A jegyző is barátságosan érintette meg a fekete selyemsapkája peremét.

– Nem tesz semmit, elnök úr – nyújtott kezet, és megmondta, hogy ő kicsoda, micsoda. Rudolf is megmondta, hogy ő kicsoda, de azt nem, hogy micsoda. No, majd én úgy intézem a sort, hogy az is kitudódjék.

– Mindent kihoztál, amit mondtam, Rudolf?

– Voltam bátor.

– Hát akkor légy szíves az orgona-parfőmöt kivenni a táskából. A többi holmit lerakod a plébánián, a kocsist kifizeted, a parfümöt beadod a postáskisasszonynak a postára, aztán rögtön visszajössz ide.

– Leszek bátor – biccentett Rudolf, s leszökdécselt a dombról, gavallérosan búcsút intvén a hölgyeknek is. (A „ténybeli princ”-től tanulhatta, mert sajnos, én még ismerős hölgynek se igen merek köszönni, nemhogy ismeretleneknek mernék.)

– Te, bátyám – fordulok oda a jegyzőhöz, ahogy magunk maradtunk –, mért méltóztattál „elnök úr”-nak szólítani az inasomat? Úrnak nézted ugye, hogy olyan jó megjelenése van?

– Nem néztem én, öcsém, semminek se. Hapciha! – Napba nézett a jegyző, azért tüsszentett. – Hanem, tudod, úgy vagyunk kiegyezkedve a pappal meg a doktorral, hogyha olyan idegen úrféle vetődik a faluba, akiről nem tudjuk, miféle, azt elnök úrnak szólítjuk. Ezeknek előtte tudta az ember, ki a „hallja kend”, ki a „maga”, ki a magamformájú „tekintetes úr”, meg ki a „nagyságos uram”. Méltóságos úr itt soha nem járt a gyevi bárón kívül, meg egyszer a főispán jött volna el a megyei utat megvizsgálni, de ahogy rákanyarodtak az útra, valami kátyúba zökkent a kocsi, a főispán kiesett, kitörte a lábát, így aztán ő se jött be a faluba. Hanem mióta megkisebbedett az ország, azóta beleütött a minisztériumokba a honisme, némelyik héten négy-öt is kóvályog itt a pesti urak közül, aztán a fene tud eligazodni a címükön, ki a méltóságos, ki a kegyelmes. Ha rangjukon alul szólítjuk őket, akkor ők neheztelnek meg; ha kegyelmesnek mondjuk a méltóságost, a kegyelmesek orrolnak meg, hogy hol a tekintélytisztelet, ha minden csip-csup méltóságos urat megkegyelmesítünk. No, a nyavalya törjön ki benneteket, gondoltuk magunkban, akkor legyetek mindnyájan elnök urak. Utóvégre ebbe mindenki megnyugodhat, mert a mai világban mindenki elnöke valaminek, nem igaz?

– De igaz – nyeltem nagyot, és elhatároztam, hogy le fogok mondani a méhészegyesületi díszelnökségemről, amelynek falusi életem e keserű csalódását köszönhettem.

Lehangoltságomat nem igen derítette fel Rudolf visszajövetele sem.

– Átadtad a parfőmöt? – kérdeztem tőle.

– Igenis, átadtam. – (A jegyző hazament, a publikum is szétverődött, a tanulmányos szép beszédnek semmi értelme se lett volna.) – Nagyon köszönte az öreg úriasszony.

– Hát nem a kisasszonynak adtad?

– Nem volt otthon. – (Nagymosáskor mén el hazulról Angyalka?) – Mikor eljöttem, a kisajtóban találkoztam vele. A templomból jöhetett, mert imádságos könyv volt a kezében. – (Drága angyal! Visszavitte a szíve a Mária-oltár elé. Még nagymosáskor is!) – Gondolom, az lehetett, melles, dombos kisasszony, egy kicsikét szeplős.

Bele tudtam volna vágni a körzőt a szemtelen fráterbe – mert éppen a ló-sír szelvényrajzát méricskéltem a rajztáblán. Az esküvőm után el is fogom kergetni, mert aki olyan aljasságot mond, hogy Angyalka szeplős, az az én házamnál nem maradhat. Sajnos, egyelőre nem kergethetem el, mert szükségem van rá. De legalább ráförmedek szívem szerint.

– Légy szíves a véleményedet magadnak megtartani, és hallgass ide, mert fontos dologról van szó. A pókai sírok óta aligha volt ilyen sírmezőnk.

Ismertettem vele a helyzetet minden vonatkozásában. Az bizonyos, hogy a temető pogány magyar korból való. Valószínűleg előkelő nemzetségfő fekszik a sírban, arccal keletnek fordulva, a napisten felé. A föld tarkaságából úgy látom, hogy az embercsontváz a lócsontváz előtt lesz, először elhelyezték a vitézt, s mögéje fektették a legkedvesebb lovát. Nagyon vigyázva kell dolgozni, mert több lovassír is lehet a keleti domblejtőn. A nyugatin, úgylátszik, a leigázott szlávok temetője volt, az nem olyan fontos.

A napszámosokkal vigyázva kell bánni, és a régi tapasztalatokat felhasználni. Fegyelmet tartani, de nem gorombáskodni. Húsz embernél több nem kell, mert akkor nehéz őket szemmel tartani. Az Árpád apánk iránt való kegyeletet értékesíteni, és a jelentkezőkből a legértelmesebbeket válogatni. A szájtátó asszonyokkal is szóba állni, mert hátha van köztük olyan is, aki avar aranyfüggőt hord a fülében, vagy olyan bögrében főzi a ciberelevest, amelyikből Lehel vezér szopogatta valamikor a possajtott lótejet. Az ásatási naplót pontosan vezetni, a rétegeket felmérni, a térképbe mindent berajzolni. A csontokat sírok szerint külön csomagolni, lovaknak csak a fejét, az edényeket, fegyvereket, nagyobb tárgyakat szalma közé rakni a nagy ládába, az ékszereket, esetleg pénzeket a Wertheim-lakatos kis vasszekrénybe zárni, azt minden este beadni nekem a plébániára, ahonnan a reggelit, ebédet, vacsorát mindennap kiküldetem. A kvártély természetesen idekint lesz a halmon, mert bízni kell az Isten oltalmában és a nép kegyeletében, de beérni vele nem szabad, mert esetleg túlzott méreteket ölt. (Mikor a hitemesi templom faragott köveit kiástuk, az utolsó éjszaka valamennyit elvitték örök emléknek, t. i. káposztás-kőnek.) Ha akar, csinálhat magának valami szárnyékot éjszakára, ámbár bolond ember az, aki akkor is tetővel takaródzik, mikor a csillagos ég alatt alhat, különösen csillaghullásos nyári éjszakákon.

Mindenekfölött pedig: engem nem háborgatni, mert most már nekem csak egy hetem van, és éjjel-nappal dolgoznom kell, hogy befejezhessem a regényt.

Rudolf szánalommal vegyes elismeréssel mosolygott rám. A szánalom az írásnak szólt, amit én komoly munkának tartok, az elismerés az ügyességemnek, amellyel kihúzom magam az igazán komoly munka alól.

 

 

Régi dolog, hogy a törökök a bolondokat szent embereknek tartják, mi keresztények pedig, isten bocsássa meg, a szent embereket tartjuk bolondoknak. Az a gyanúm, hogy az én papom mindkét álláspontot magáévá tette, mióta kiderült, hogy egy regényírót vett a hajlékába. Azóta olyan gyöngéd hozzám, mint egy bolondhoz, és úgy fél tőlem, mint egy szenttől. Mindennap friss tintát lop a tintatartómba és új tollat a tollszáramba. Maga készíti be a mosdóvizemet, hogy a talpas csoszogása ne idegesítsen, és egy törülközőt se talál a számomra elég finomnak. Már azt a dísztörülközőt is beadta, amelyikbe piros napraforgók vannak hímezve, és azokon kék kanári madarak gregoriánus kottára éneklik a Tantum ergo-t.

– Ebbe az öreg kegyúr törülközött utoljára, Marcikám, pedig nem is igen mosdott szegény, mert vízkereszt táján nagyon hideg a mosdóvíz.

No, ami azt illeti, én se igen fogok mosdani, ha a kanárimadarakba kell törülköznöm. Az a gyanúm, hogy ezekbe a törülközőkbe csak annyira szokás törülközni, amennyire tollkéssel csinálják a tollat, és törvényhozóval hozatják a törvényt.

Egyszer azon is rajtakaptam Fidélt, hogy maga pucolta a cipőmet. A váltóaláírás nem olyan biztos bizonysága a barátságnak, mint ez; én tudom, hogy inkább odaadnám a tulajdon cipőmet és járnék mezítláb, semhogy a másét keféljem. Ellenben hogy egyeztethető ezzel össze az, hogy Fidél tőle telhetőleg kerüli a társaságomat, s maga ajánlotta azt, hogy talán jó volna, ha nekem külön terítenének a szobámba?

– Tudom én azt – azt mondja –, hogy téged most mindig a múzsák vesznek körül, s azok közé a finom úrhölgyek közé nem való az ilyen parlagi pap, aki csak egy héten egyszer borotválkozik.

Persze, az igazság az, hogy ő nem kívánt velem együtt lenni. Kiegyeztünk abban, hogy a reggelit, ebédet a szobámba hozzák, a vacsorát azonban együtt esszük meg. De az én papom úgy szolgál ki engem, mintha Szent Péter apostol volnék, aki canonica visitatio^[6] végett járok nála, s minden percben előkérhetném a tízesztendős anyakönyveket. (A Migne Patrologiá-jának vagy húsz kötete van rajtuk a Vasárnapi Újság néhány száz számával együtt; én tudom, de ő nem tudja.) Nem szól, csak ha kérdezem, s a világért se kérdezné meg, hogy tulajdonképp miről szól a regényem.

Arra vetnék, hogy Fidél még mindig a gyevi báró érdekképviseletében neheztel rám, de hát tehetek én arról, hogy rosszkor toppant be Pantaleon napján a templomba? De ezt különben is elfelejthette már, hiszen azóta egyszer se látott együtt Angyalkával. A kislány olyankor szalad ide minden nap pár percre az ablakomra, mikor a pap ebéd után a méhtelen méhesben feketézik (rózsaszín sillert). Ilyenkor én beszámolok neki arról, hogy hány kutyanyelvvel vagyok előre, ő pedig átadja a Póling mama meleg üdvözletét, és kér, hogy vigyázzak magamra, mert soványodom és sápadt vagyok. Két apácanövendék beszélgetésében bizonyosan több a cenzúrázni való, mint a mienkben. Csak a szemem mondja neki, hogy „még hat nap”, „még öt nap”, s ő azt bizonyosan megérti, mert olyankor mindig szemérmesen elszalad.

Nem, egészen bizonyos, hogy a pap szánakozó gyöngédsége és félénk tisztelete a regényírónak szól és a regényíró leleplezése a Rudolf lelkén szárad. Mindjárt az első alkalommal elfecsegte a titkot a talpasnak, az pedig jelentést tett róla a gazdájának, s azóta részesülök én beteget megillető figyelemben. (A talpas pedig azóta mindennap megmossa a lábát, és minden délután mosogatás után piros pántlikát fon a copfjába. Hiába, a legártatlanabb regényíró is megmételyezi maga körül a levegőt.)

Szerencse még, hogy a vacsora pár percére a jegyző is beállít minden este. Most már ő is be van avatva a titokba, de ha erkölcsi valutám esett is a szemében, nem mutatja. Sokkal jobban izgatja Árpád apánk problémája, azért egész nap ott lebzsel az ásatásnál, s mindennap ő tartja a beszámolót Rudolf helyett, akit fölmentettem a vasládikával való jelentkezés kötelessége alól. Jobb helyen van az őnála, nekem elég az én kincses táskámat a fejem alá tenni. (Már tudniillik a kéziratokat.)

A jegyzőtől tudtam meg, hogy Rudolf zseniálisan oldotta meg a munkás kérdést, egyenlően érvényre juttatván a hazafiság és az önzés elvét. Az Árpád apánk kiszabadítására jelentkező hazafiakból a legtehetősebb húsz magyart válogatta ki. Azokat, akik hajlandók voltak egy pár liter új búzát vagy megfelelő értékű sajtot, szalonnát, dohányt áldozni azért, hogy a kiszabadítás munkájában résztvehessenek. A többit azzal nyugtatta meg, hogy őrájuk majd akkor kerül a sor, ha Attila sírját keressük. Az is bizonyosan ezen a tájon lesz, mert a régi nagy urak is csak olyanok voltak, mint a mostaniak, hogy leginkább csak egymás társaságát keresték.

A jegyző hozta azt a hírt is, hogy a Rudolf mégis csak ügyes ember. (Sokkal ügyesebb, mint én vagyok! – annyit jelentett ez a „mégis csak”.) Mert a Rudolf már tegnap este megmondta, hogy Árpád apánkat a lócsontváz előtt kell keresni, úgy, hogy a két csontfej érinti egymást. Úgy is lett, ahogy Rudolf mondta: ma megtalálták Árpád apánkat, ott fekszik kinyújtózkodva, a feje egy kicsit magasabban van, mint a lába. Ez annál érdekesebb, mert a rabszolgák temetőjében a csontvázak mind úgy fekszenek, hogy a fejük alacsonyabban esik, mint a lábuk. Szóval, a magyar akkor is fönt hordta a fejét, a szlávok meg akkor is a fejük tetejére álltak.

– De már erre iszunk mohón! – derült föl egy kicsit a gazdám kedves arca.

– Csak az a különös, hogy Árpád apánk olyan kis ember volt – folytatta előadását a jegyző. – Nem lehetett több százötven centinél. És úgylátszik, igen szerény ember volt, mert egy vaskardon kívül semmi egyéb nem volt mellette. De nem is lehetett valami fiatal ember se, mert mindössze két foga volt. Különben parancsoljatok, lefotografáltuk, itt a fényképe.

Én bizony nem nagyon néztem meg a képet. A regényben éppen ott tartottam, hogy a festő már teljesen elparlagiasodott, hosszúra hagyta a szakállát, kezdett mezítláb járni, s mikor egy este a felesége nem engedte magát megcsókolni, térden állva fogadta meg, hogy sohse eszik többet mézes fokhagymát. (Legalább így a doktoron is ütöttem egyet.) Igen naturalista fejezet volt, a Zola modorában, nagy hatásra számíthattam vele, de engem magamat kissé kifárasztott – s ilyenkor zaklatnak engem, hogy mondjak kraniológiai véleményt valami ezeréves tatár koponyáról. Sajnálom, nem avatkozhatom bele, mert ez a Rudolf dolga.

Hanem az már nem a Rudolf dolga volt, hogy másnap beállított egy újságíró a városból, igazolta magát, mint valamelyik tudósító iroda kiküldötte, s megmutatta a budapesti sürgönyt, amelyben részleteket kérnek tőle a világszenzációról.

– Micsoda világszenzációról? – kérdem elámulva. Mit ki nem nyomoznak ezek a mai riporterek! Még három fejezet híja a regényemnek, s Pesten már úgy beszélnek róla, mint világszenzációról.

– Hát honnan tudnak róla az urak? – kérdezem büszke szerénységgel.

– Itt a jegyző úr sürgönye: „Árpád sírja megtalálva! Bővebb részletek a hely színén.”

– Hja úgy – hűvösödtem el. – Hát tessék a hely színére menni, kérem.

– Ott már jártam, könyörögtem. Itt vannak az adatok följegyezve. Csak egy kis történelmi felvilágosítást szeretnék kapni. Árpád, ugyebár, az augsburgi csatában esett el?

– Hogyne! – mondom mérgesen.

– Köszönöm, erre hát mégis jól emlékeztem. Őszintén szólva azonban csak azért, mert a hadiérettségin ezt feleltem történelemből.

– Igen? Hadiérettségizni tetszett? Gratulálok. Ajánlom magamat.

Borzasztón szerettem volna már egyedül maradni: a Pengáló Mári éppen most készül a kis Benkóczyhoz. Vagyis hogy a modell a csábító segédjegyzőhöz.

– Pardon, csak még egyet. Hogy került Árpád holtteste Augsburgból a Héthalomra? Ugyebár nem valószínű, hogy az akkori közlekedési viszonyok mellett hazaszállították volna?

– Szó sincs róla!

– Igazán hálásan köszönöm. Méltóztatik parancsolni, hogy a holnapi lapokat megküldessem?

– Köszönöm szépen, ne méltóztassék vele fáradni, nem érek rá újságot olvasni.

Másnap estefelé halálsápadtan támolyog be Angyalka. Jön vele a pap is, a jegyző is, nagyon izgatottak mind a ketten.

– Hivatalos sürgöny a belügyminisztertől!

Kibontom a sürgönyt, én is elsápadok, de a dühtől. A sürgönyben ez volt: „Árpád-kincsekroel további koezlést betiltom ántántra való tekintettel. Jelentést kérek. Kueloenben szivboel gratulál beluegyminiszter.”

Másnap reggel derült aztán ki az újságokból, hogy a belügyminisztert el kellett volna csapni, ha a további közléseket be nem tiltja. Mert a lapok az első oldalon háromhasábos címmel jelentették be Árpád sírjának megtalálását, Árpád kincseire fektetvén a fősúlyt. „Eddig tízezer arany boglár, ötszáz darab igazgyöngy, több türkizekkel kirakott kard és aranymarkolatú tőrök.”

A riport tudományos része azt fejtegette, hogy az augsburgi csata tulajdonképpen a Héthalmon volt, itt esett el Árpád, aki a szent csontokból ítélve, amelyeket a tudósítónak alkalma volt kegyeletes imádattal megtapintani, atlétatermetű férfi volt. Az utolsó rész az Akadémiáról szedte le a keresztvizet, amely teli van Senki Péterekkel és Közli Pálokkal, de Varga Mártonról, a legnagyobb magyar régészről, akit minden nagy nemzet büszkén vallana a magáénak, még mindig nem vett tudomást.

– Kedves bátyám – mondtam fogcsikorgatva a jegyzőnek –, ebből az lesz, hogy holnaptól kezdve ez lesz az országban a legnevezetesebb búcsújáró hely.

– Éppen azt akarom! – mondta csillogó szemmel. – Megyeszékhely legyen a falumból!

– Hiszen lehet, hogy az lesz, de sajnos, akkor téged nyugdíjaznak. Hiszen tudod, mennyi a stréber odafönt, s egészen bizonyos, hogy kimarnak a helyedből. Ezt másképp kellett volna csinálni, kellőkép előkészíteni, s a te pozíciódat mindenkép biztosítani. Legalább addig el kellene altatni a dolgot, míg az egész temetőt föltárjuk, s akkor előtérbe helyezni a te érdemeidet.

– Igazad lehet – tűnődött el a jegyző –, csakhogy most már elkéstünk vele. Valami helyettes államtitkár már telefonon értesített, hogy holnapután az államtitkárok egyesületének koszorújával idezarándokol.

– Azt hiszem, azon még lehet segíteni. Nem lehetne kolerás hírbe keverni a falut?

– Keblemre, fiú! – ölelt meg a jegyző. – De kár, hogy közigazgatási pályára nem adtad magad. Okvetlenül terád bízták volna a választások vezetését. Kérlek, holnap hozatok a városból egy kocsi dinnyét, azt itt a piacon elkoboztatom és a Tiszába hányatom, a kompnál kihalásszák az asszonyok, s holnap estére már hivatalosan koleragócnak lesz minősítve a falu.

Ebben aztán én is megnyugodtam. Ahogy én az embereimet ismerem, kiáshatnám én itt magát Hadurt a karbunkulus trónusával együtt, akkor se jönne ide senki a kolerafészekbe.

A tervünk be is ütött, a lapok tele lettek kolerával, Árpádról pedig elhallgattak. Valamelyik lap rámijesztett ugyan, hogy kartársi körökben mozgalom indult meg húszéves jubileumom megülésére, ami elég kellemetlen az olyan embernek, aki pár nap múlva ifjú vőlegény lesz. De aztán megvigasztalt az a régi tapasztalatom, hogy minden kartárs leginkább csak a maga jubileumát szereti megülni, inkább korábban egy évvel, mint későbben – a másiknak meg, hogy ne panaszkodjék a mellőzésről, a temetését.

Nagyobb baj volt most már ennél az, hogy az ál-Árpád körül támadt országos kavarodás megint nagyot elharapott az időmből. Pedig a regény most már még fontosabbá vált a számomra, mint eddig volt. Először csak olyan pörkölt-tortának szántam, afféle dicsőség-csemegének, amire rájár az ember nyalakodni; de ahogy a dolgok fordultak, alighanem betevő falat lesz belőle. A magyar tudományos élet sohase bocsátja meg nekem azt a skandalumot, hogy a sajtó megtaláltatta velem Árpád sírját; igaz, hogy azt még rosszabb néven vették volna, ha csakugyan megtalálom. Persze az nekem jobb lett volna, mert akkor csak haragszanak rám, de így kinevetnek. Akár így, akár úgy, de az már bizonyos, hogy az én tudományos karrierem beleesett az Árpád sírjába, s nincs az a létra, amin még egyszer kimászhatna a napfényre.

Szóval – még pedig Benkóczy úr szavával –, most már egész életem volt a regényre feltéve. Dolgoztam is rajta úgy, hogy nincs az a vásárra készülő csizmadia, aki olyant mívelne. A cselekmény most kulminált, a bonyodalom úgy össze volt gubancolva, mint egy cérnagombolyag a játékos kismacska szájában, s figuráim egy ágyban háltak velem, és evésnél a tányéromba kanalaztak. Transz-állapotban voltam, amelybe csak foszlányokban jutottak be a földi hangok. Csak úgy fülheggyel hallottam, amint a jegyző esténként vázolta a napok eseményeit, amelyeknek középpontja Rudolf volt.

A fiú nem hiába járta ki a háborút, de valóságos rohammal vette be a helybeli nemzet szívét. Tudott méltóságos és leereszkedő lenni egyszerre, a szája be nem állt reggeltől estig, s amit mondott, attól még Bíbok sógorban is megállt az ütő, mert ilyeneket még az amerikai lapokban se lehetett olvasni. Ő ugyan a bukovinai frontra volt beosztva Pflanzer-Baltin tábornok mellé – magyarul Páncél Bálint –, de azért mindent látott, mindent hallott, s ha valaki, ő tudná megmondani, miért veszett el a háború, de majd eljön ennek is az ideje. Legszívesebben és legtöbbet a külpolitikáról beszélt, amit nem is lehet csodálni, mert nagyon sok császárral, királlyal barátságba keveredett a háború alatt (s különben is az apja a maga idejében egyetlen csizmadia volt Pusztapéteriben.) A kaparó-ásója nyelével minden nap belerajzolta a homokba a legközelebbi világháború térképét, s hozzáfűzött magyarázatait mindig ezzel a fölkiáltással zárta be: „abszurdum az óvilágnak!” Általában a tanulmányos stílus kezelésében felülmúlta önmagát, hullámnak mondta a csontvázat, s ha pipáragyújtás közben a kénes gyufa mérge a körmére cseppent, a ponciusát szidta annak, aki a kém-et kitalálta.

Nem akarok elvenni a Rudolf érdemeiből semmit sem azzal, ha régi név-teóriám igazolására tárgyilagosan megállapítom, hogy a legfőbb sikerét mégiscsak a nevének köszönhette. Ha Tódornak vagy Sámuelnek vagy egyszerűen Józsefnek hívták volna, valószínűleg sok minden máskép fordul e történetben. Mivel azonban véletlenül Rudolfnak hívták – bár talán nem is véletlen volt, hanem a csillagokban rendeltetett így –, pár nap alatt az én inasomat a királyi eredet és a történelmi hivatás kettős glóriája övezte. Egy magakedveltető deli férfi, aki csupa királyokkal és császárokkal van kutyabarátságban, olyan nagy-urasan beszél, hogy annak csak felét harmadából lehet megérteni, és hozzá még Rudolf nevet is visel – az nem lehet más, csak a „Rudol”, az egyetlen Habsburg, aki örök életet nyert, mert akkor halt meg, mikor még szerették. Az természetes, hogy sohasem fog megöregedni, s hogy vonásai annál élesebbek és határozottabbak lesznek, minél patinásabb lesz koporsója a kapucinusok kriptájában. „Mintha csak a száján köpte volna ki Ferenc Jóska” – jelentette ki Kakas Márta, mint híres „Rudol”-szakértő.

– Higgyétek el – nevetett a jegyző –, hogy Rudolf úr, ha akarná, egy hét alatt az egész Tisza mentét hadba vihetne akárki ellen.

Rudolf azonban nem táplált történelmi ambíciókat, beérte azzal a dicsőséggel, hogy az öreg lovasvitéztől balkéz felé még egy férficsontvázat talált, akinek tegezdarabok voltak a lapockája alatt, nyílhegy a jobb kezefejénél. Hát ez most már ki lehetett?

– Ez lehetett a legkedvesebb szolgája a nemes úrnak valami íjász ember, ezzel szeretett legjobban vadászni menni.

– Szóval, afféle miniszterelnök?

– Igen, olyasféle. Mikor aztán a gazdája meghalt, őt is eltemették vele, hogy ne egyedül menjen a másvilágra.

– Okos szokás volt, kár, hogy fölhagytak vele – sóhajtott a jegyző. – Hanem ahhoz mit szóltok, hogy Kakas Márta ma négy mázsa búzát ajánlott föl a Rudolnak? Arra az esetre, hogyha csakugyan kitörne a petek, és megindulnánk a szerviánok ellen.

– Mondom én, hogy mind nagyszívű ember ez, csak bánni kell vele tudni – kortyantott elérzékenyedve a pap.

A következő nap szokatlan időben, már vacsora előtt bekopogtatott hozzám a jegyző.

– Bocsáss meg, öregem, hogy zavarlak, de olyan eset adta magát elő, hogy hírül kellett hoznom.

Megbocsátottam, mert már vagy félóra óta úgyis lelki merevgörcsben görnyedtem az asztalnál. A csábító már levált a festőné szájáról, mint egy jóllakott pióca, s az asszony is kezdett ásítozni és arra gondolni, hogyha az urát le lehetne szoktatni a fokhagymaevésről, és vissza lehetne szoktatni a mindennapos borotválkozásra, tulajdonképp még mindig különb ember lenne, mint a segédjegyző. Hát ezt valahogy másképp kellene megcsinálni, mert különben ezek kiszeretnek egymásból, és a festő összebékülve az asszonnyal, pályázik valahová rajztanárnak.

– Parancsolj, kérlek. Mi újságot hoztál?

– Azt, hogy megvan már a vitéznek a felesége is. Jobbkézt fekszik tőle, de baloldalára fordítva, hogy az öreg még a sírban is a szemébe nézhessen. Nagyon fiatal teremtés lehetett, mert igen öltöztette az öreg, olyan hosszú aranyfüggő a fülében, mint a kisujjam, a nyakában borostyán-füzér, a derekán ezüst-csat, a vékony ujj-csontján meg rubintköves aranygyűrű, de olyan volt az, ahogy Rudolf a zsebkendőjével megtörölgette, mintha most hozták volna ki az ékszeres-boltból.

Csak annyiban vagyok babonás, amennyiben az természetes az olyan sokféle tudomány konyhájára beszagolt embernél, mint én vagyok, aki azonfelül még régifajta lírikus is voltam. (Az újfajta misztikus líra művelői mind józanok, mint a számtanárok vagy az építőpallérok s ez természetes is, a miszticizmussal csak olyan írók érhetnek el hatást, akiknek az elméje száraz, hideg és éles, mint a jól megtörülgetett borotvapenge.) Mindazáltal ebben a gyűrűtalálásban lehetetlen volt fel nem ismernem az isteni gondviselést. Angyalka ujjára a sors választotta ki a legméltóbb gyűrűt, amelyet valaha egy napkeleti fejedelemasszony hordott, fehér liliomszál, akit Turán mezőiről ölben hoztak a Tisza partjára. Ez a gyűrű már rég megkerülhetett volna s el is kophatott volna piszkos kalmárok kezén. Lehetett volna céda nők ujján is mesterségük szennyes eszköze. Múzeumok polcára is kerülhetett volna, hogy ásítva nézegesse a vasárnapi publikum, míg betörők eltékozolt prédájaképpen fényképészek aranyfürdőjében vagy öreg búzakereskedők lyukas fogában fejezte volna be életét. De a sors vigyázott rá – habent sua fata annuli!^[7] A Héthalomból éppen az alá temettette, amelyik legtovább megmaradt, ezer évig hordatta rá a Tiszával az iszapot, a szelekkel a homokot, s míg a fejedelmi asszony szíve porából vadárvácskát és tüskerózsát nevelt, a gyűrűt tartogatta, tartogatta, míg eljöttem érte én, hogy az én arám ujjára húzzam, amely karcsúbb és finomabb minden hercegkisasszonyokénál. Ki tudja, nem a virággá vált ősanya lelke költözött-e bele Angyalkába? Sőt, ki tudja, nem vér szerint való leszármazottja-e? Igaz, hogy a Póling laikus fülnek nem éppen turáni hangzású név, de a finnugor nyelvészek, ha akarják, be tudják bizonyítani, hogy az tulajdonképpen Gyöngyilének hangzott.

Elragadtatva köszöntem meg a jegyzőnek a nagyszerű hírt, s azt kérdeztem tőle, volna-e kedve visszasétálni velem a Héthalomra.

– Volni volna – mosolygott hamiskásan a jegyző –, de azért inkább nem mék, sőt neked se ajánlom. A gyűrűt ne féltsd, jó helyen van, szemem láttára zárta el Rudolf a kazettába, megnézheted reggel is. De annyi lojalitás legyen bennünk, hogy ilyenkor ne háborgassuk a magas uraságokat.

– Nagyon megható, hogy egy szabadkirályválasztó ilyen liberális még a holtak iránt is – vittem tovább a tréfát –, de megnyugtathatlak, hogy a lurkóknál nem volt bevezetve a spanyol etikett.

– Kedves barátom, én csak az élő magyarok iránt vagyok lojális, hanem azok iránt aztán személyválogatás nélkül. A Rudolra gondoltam én, hogy ne zavarjuk, mikor a nyilvánosság elől elvonulva a magánélet örömeit élvezi.

– Vagy úgy! – nevettem el magam. – de csak nem mén el éjszakára a Héthalomról az a csirkefogó?

– Sőt, ellenkezőleg! A Pengáló Mári mén ki őhozzá, és ketten őrzik a halottakat.

Hát én olyan szívből kacagtam erre, hogy recsegett velem a szék. Hogy is mondta a csépai szent takács? „Derék, barna ember, nagy nemből való!” Hát a Rudol derék is, barna is, s olyan nagy nemből való, hogy nincs hozzá fogható Irkucktól Greenwichig. Akárki mit mond, mégis csak nagy próféta a csépai takács. Bizonyisten sürgönyözni kellene a belügyminiszternek, hogy okvetlen szorítson neki kerületet. Legalább lenne végre egy előrelátó politikusunk.

Ámbár az előrelátást okosabb nekem nem emlegetnem. Mert hiszen ez egyszer magam is olyan vak voltam, mint egy külügyminiszter. Fölérhettem volna ésszel, hogy ha Pengáló Mári összejön a Rudollal, akkor okvetlenül őbenne találja meg az élet koronáját. S azt is tudhattam volna, hogyha már erre a pályára lép Rudolf, akkor kicsi lesz neki a régészet Macedóniája.

Reggel ahogy fölkészülődöm, szólni akarok a papnak, jöjjön ki velem ő is a halomra. Azt mondja a talpas, nincs itthon a főtisztelendő, alighanem a jegyzőnél van, mert az üzent neki, hogy menjen át hozzá, de borzasztó sebesen.

Megyek a jegyzőhöz, tele az udvar néppel. Emberek, asszonyok lármáznak, hadonásznak, alig bírok utat törni köztük az ajtóig. Valahonnan a Bíbok sógor penecilushangját hallom:

– Visszagyön az, ha én mondom! Azér vitt magával kezest is!

– Hát itt mi van? – nyitok be az irodába. – Csak nem lakodalom készül a háznál?

Mert ami Benkóczy urat illeti, akár vőlegény is lehetne, úgy ki van pöttyenve. Fehérre benzinezve a vászoncipője, frissen vasalva a csíkos tenisznadrágja, az öve csatján úgy vigyorog egy pakfongból való egyiptomi szfinksz, mintha végre összes titkain sikerült volna túladni – nagyfészkű margaréta a fekete lüszterkabátja gomblyukában; ha nem tudnám, hogy a fiatal úr ki van tiltva a posta paradicsomkertjéből, azt mondanám, nyári őszirózsa.

Az öreg jegyző mérgesen kiabál a telefonba, hogy már egy órával ezelőtt kérte az államrendőrség kerületi főkapitányságát, s ahogy barátságos jóreggelt mondok neki, ő arra azt mondja barátságtalanul:

– Edd meg, ha jó. Azaz pardon, hiszen te nem tehetsz róla.

– Miről?

– Hogy a Pengáló Mári megszökött az éjszaka a faluból.

– Bánja a hóhér, ha az ura nem bánja.

– De az bánja, mert hajnalban ő ordítozta fel a falut, vasvillával kergette őket.

– Tudniillik a jegyző úr elfelejtette megmondani, hogy az elnök úr Rudolfja is vele ment a Márival – világította meg a helyzetet a kis Benkóczy.

– Áldásom rájuk – mosolyogtam nyugodtan. – A végzet rendelésében meg kell nyugodnunk.

Elégedetten éreztem, hogy a végzet a legravaszabb módokon gondoskodik rólam. Rudolfot egyenesen arra szánta a végzet, hogy levegye a nyakamról a Pengáló Mári kellemetlen szimpátiáját.

– Nono – mosolygott fanyalogva a jegyző –, az is a végzet rendelése volt, hogy a vaskazettát is megszöktesse a Rudol úr? Árpád apánk összes smukkjaival, az aranyboglárokkal, gyöngyökkel, borostyánokkal, függőkkel együtt. Természetesen a rubintos gyűrűt se hagyta itt a bitang. Most már értem, mért mondta az este, mikor a kazettába zárta, hogy megér legalább ötezer dinárt. Már akkor arra számított, hogy Szerbiába szöknek.

– Hátha Istenes Tót András megtalálja őket – szédültem bele a nádkarszékbe, törülgetve a homlokomról a hirtelen verejtéket. Semmi se fájt, csak a gyűrű, hanem azért én is bele tudtam volna szúrni a vasvillát a latorba.

Behallatszott az udvarról a nép zúgása. Kemény lépések a folyosón. Fidél toppan be az ajtón, ő is a homlokát törülgeti.

– No, megtalálták már.

Fölugrottunk mind a hárman.

– A tolvajt? – kérdezte a jegyző.

– Az asszonyt? – kérdezte a segédjegyző.

– A gyűrűt? – kérdeztem én.

– Istenes Tót Andrást – felelte a pap. – Arra a fára akasztotta magát a füzesben, melyiken most két esztendeje a festőt megtalálták. A doktor már boncolja is a halottasházban.

 

 

A falusi morgue nem az a hely, amelyik nagyon megkívántatná az emberrel a halált. Deszkabódé a temetőszélben, amelynek az a rendeltetése, hogy belőle temessék az istenneves halottakat, akiket odaát bizonyára nagy hozsannával és pálmaágakkal fogadnak a fehérruhás szentek, ideát azonban még a kántor se énekel ki. A jóisten fizeti ugyanis utánuk a stólát, s noha ő még senkinek se maradt adós, a halandó emberek mint hitelezőt nem kedvelik a jóistent. A temető halottasháza szolgál továbbá bonctermül is, s erre a célra föl van szerelve egy kecskelábú asztallal. Ezen szokott elbánni disznóöléskor a temetőcsősz a disznóval, de akkor aljával fölfelé fordítják az asztal deszkáját, mert a felső lapja az öngyilkosok számára van fenntartva. Ezekkel a doktor szokott elbánni, a rend és a tudomány érdekében szétmetélvén őket mindenek megnyugtatására, hogy csakugyan meghaltak-e.

Mire mi kiértünk a halottasházba, a búcsúelüljáró teteme már lepedővel leborítva feküdt az asztalon; a vászon csak hegyes orrán feszült meg kissé, s néhány ragyogó zöld légy szimbolizálta rajta az élet folytonosságát, akiket a természet azért öltöztetett csillogó ruhába, hogy legyen dicsőségük az elhagyott halottaknak is. A doktor már lecsukta szerszámos táskáját, s most a sarokban mosogatta a kezét, amelyre cserépkantából öntötte felülről a vizet a temetőcsősz.

A doktor az utolsó hetekben, amióta masukulumbé üdvözletem tőrét a szívébe döftem, nagyon sokat öregedett. Nemcsak a haja és bajusza penészedett meg, hanem a régi temperamentuma is; egészen közönséges, mogorva öreg falusi doktor lett belőle. Fölnézett, mikor beléptünk s ahogy engem meglátott az urakkal, közömbösen fordította el a fejét.

– Marha – mordult rá a temetőcsőszre –, azért ne locsolja le a cipőmet.

Én nem vagyok haragtartó ember, s hogy ezt megmutassam, én szólaltam meg elsőnek:

– Talált valamit, doktor úr?

– Fulladás általi halál – mondta krákogva. – A halál kilenc órával ezelőtt állott be. A hulla az önakasztás jellegzetes tüneteit mutatja.

(Mondom, egész közönséges doktor lett belőle. Egészen úgy beszél, mint az Igazságügyi Orvosi Tanács.)

– A festőnél is ilyen volt a bonclelet – mosolygott a jegyző.

A doktorban fellobbant a régi rögeszme.

– Mondhatom magának, hogyha azt is én boncoltam volna fel, én ott egyebet is találtam volna. Hát kell ennél nagyobb bizonyság arra, hogy a festő gyilkos kéztől halt meg? – rúgott a lábával az asztal felé, mivel kezei a törülközővel voltak elfoglalva.

– Hogyhogy? – kérdezte a jegyző. De én magam is lesbe álltam.

– Ez volt a gyilkos.

– Ja, a maga régi fixa ideája.

– Én sohase mondtam, de mindig sejtettem. Az utóbbi hetekben állandóan tanulmányoztam ezt az embert, valósággal kísérleteztem vele, és meggyőződtem róla, hogy féltékenységből megint képes lett volna embert ölni.

– De hát a Rudolt mégse ölte meg.

– Másra volt gyanúja – mondta a doktor hidegen. – Egyszer elhatározott szándéka volt az illetőt megbicskázni, be is mászott az ablakán, de az illető nem volt otthon. Tehetetlen dühében aztán döglött békákkal szórta tele a szobáját.

Engem egy kicsit végigborzongatott a hideg, de a jegyző ásítozott.

– Azért még mindig nem következés, hogy ő lett volna a Turbók gyilkosa.

– Olyan világos, mint a nap. Kergette a ringyó asszonyt a füzesig. Ott eszébe jutott, hogy ő emiatt a cafka miatt már egyszer gyilkolt. Ne felejtsük el, hogy babonás parasztember volt, felébredt benne a lelkiismeret, s felkötötte magát arra az ágra, amelyikre hét éve a festőt. Mehetünk.

Elképesztett ennek az embernek a vakmerősége és agyafúrtsága. Énelőttem világos volt, hogy a búcsúelüljáró azért ölte meg magát, mert a régi probléma tisztázódott: megbizonyosodott róla, hogy az asszony megcsalta. S az igazi gyilkosnak volt bátorsága a boldogtalanra itt a boncolóasztalon ráütni a „gyilkos” bélyegét, olyan indokolással, amit még valószínűvé is tudott tenni. No, ez az ember csakugyan nem babonás paraszt, ennek nem fog hurkot vetni a nyakába a lelkiismeret. És bolonddá tudja tenni az egész világot, engem kivéve!

Engem pedig mintha egyenesen ugratni akarna!

Ahogy betesszük magunk után a bódé ajtaját, ránk csilingel a csengettyűs bárány, csililing, csililing, csililing-ling! A temető árkában csipegette a szérűskertből átvadult búzát. Satyi pedig egy fejfátlan síron lógatta a lábát, a szokott filozofikus gesztussal: a hüvelykujja a szájában.

– No, Satyi, gyerünk haza – lépett hozzá a doktor –, te most már az én fiam leszel.

Ezt aztán már mégse győztem tűrömfűvel. Minden emberi érzésem fellázadt az ellen, hogy a gyilkos most beálljon pesztonkának.

– Engedelmet kérek – fogtam meg a gyerek kezét –, Satyit én akarom magamhoz venni.

– Nekem több jussom van hozzá, mert én idevaló vagyok – rántotta magához a doktor a sokszoros árvát.

– De a Satyi szülei nem idevalók voltak, és én se idevaló vagyok! – rántottam vissza a gyereket.

Magam is belátom, hogy ez az érvelés jogilag könnyen megtámadható volt, azért siettem azt indítványozni, hogy bízzuk a döntést a gyerekre. Biztosra vettem, hogy a csokoládébonbon többet fog nyomni Satyi ítéletének mérlegén, mint a kukacos alma.

A pap az egész idő alatt most szólalt meg először:

– Talán hagyjuk ezt a temetés utánra, urak, s addig adjuk a gyereket semleges helyre, a postára.

Ehhez az összes szignatárius nagyhatalmak hozzájárultak – azonban a döntés mégis egész másképp történt, mint ahogy számítottam.

A temetés után én a doktorral meg a pappal egyenesen a postára mentem, a jegyző azt mondta, jön ő is mindjárt, csak először körülnéz a búcsúelüljáróék gazdátlan házában, s ha mi ruhácskája, mi egyéb motyója volna ott a gyereknek, azt elhozhatja, míg az atyafiság be nem ül az örökségbe. Nemigen maradhatott ugyan egyéb a gyerekre, mint az apja kubikos-talicskája, de hát mégis csak ez a hivatalos rend.

Kisvártatva jön a jegyző, utána a kisbíró tolja a kubikos-talicskát, benne a mindenféle szegényemberes rongyokat, a jegyző a karján lóbál egy rossz kubikos-tarisznyát, amelyiknek a fele szíját már szétrágták az egerek.

– Ismered-e te ezt a tarisznyát, te gyerek? – kérdezi a jegyző Satyitól. De a hangja olyan rekedt, mintha hirtelen megnáthásodott volna, a keze reszket, a kövér arca ki van vörösödve.

– Üsmeröm hát – mondja Satyi bátran. – Az édösapámé vót.

– Akkor eredj ki, fiam, egy kicsit a kertbe játszani, az urak pedig nézzenek ide.

Azzal, hogy a gyerek kimegy, kivesz a tarisznyából egy szakadozott vastag papirost. Bera Mátyás és Vince Veronika házassági bizonyítványa. Egy zöld kartonlapot, amelyen a budapesti Fészek-klub igazolja, hogy Turbók Jenő rendes tagdíját lefizette. Aztán egy aranygyűrűt, meg egy aranyórát lánccal. Végre egy papírpénznek való selyemtárcát, van benne három darab ezerkoronás.

– Hát most már tudják az urak, hogy ki ölte meg a festőt? – kérdezte lihegve.

Ránéztem a papra és azt kérdeztem tőle:

– Gyónási titok?

Szelíd arca egy kicsit elkomorodott, aztán átpillantott a templomra.

– Ha a menyétkét úgy teremtette az úristen, hogy raboljon és öljön, bűnös-e akkor a menyétke?

Sohase tudtam meg tőle, hogy megvallotta-e Bankos Bera Mátyás a gyilkosságot a halálos ágyon, vagy már nem volt rá ideje? Vagy az ő nagy szíve temette el a gyónás titkát azért, hogy a Bankos Bera Mátyás fiát ne hívják egész életére Gyilkos Bera Sándornak?

A doktor mereven nézett ki az ablakon, mint egy szérumfelfedező, akit az orvoskongresszuson szemtől-szembe úgy leszamaraznak, hogy még csak védekezni se tud ellene.

Őnála csak én szégyellhetem magam jobban; odamentem hozzá és kezet nyújtottam neki:

– Doktor úr, azt hiszem, a gyerek legjobb helyen lesz az ön keze alatt.

A jegyző sokáig tűnődött rajta, hogy miért rabolta ki Bera a festőt, ha a rablott holminak nem vette semmi hasznát. Hiszen ha az ékszereket nem merte is értékesíteni, a pénzre nem volt ráírva a festő neve s az istenadta éhenhaló szegény volt feleségestől. Egyebet nem tudott kisütni, mint hogyha a nyomorúság gyilkossá tette is, a véres bankókhoz már irtózott hozzányúlni a felébredt lelkiismeret.

Amire a doktor rámondhatta volna ugyan, hogy ilyen ostobaságra csak a kulturálatlan magyar paraszt képes, de nem mondott semmit. Megfogta a Satyi kezét, jó erősen magához szorította, és elindultak hazafelé. A csengettyűs bárány vígan kocogott utánuk.

A pap meg a jegyző együtt mentek el, engem Póling mama ott fogott ebédre. Tejbe sárgarépa volt hosszú lével, s én ama rendkívüli férfiak közé tartozom, akiket még ez sem riaszt vissza a házasságtól.

 

 

Ahogy ebéd után kettesben maradtunk Angyalkával, az asztalon átnyúlva megfogtam a kezét.

– Kislány, van egy kis ideje? Szeretnék magával valamit megbeszélni, ami mind a kettőnkre egyformán fontos.

Éreztem, hogy az ujjacskái idegesen reszketnek a tenyerem alatt. Kimerültnek is látszott, sápadt volt, a szája meg hervadt egy kicsit, s a szabad tenyerével néha letakarta a fülét, a fejfájós emberek módjára, akik így próbálják elhallgattatni a fejükben zúgó tengert.

– Tessék – mondta egy kicsit vonakodva. – De nem halaszthatnánk máskorra, talán holnapra?

– Beteg, pajtáskám? Hozzam a krumpli-diadémát?

A krumpli-diadéma egy keresztben összehajtogatott fehér szalvéta, amely karikára vágott nyers krumplival van kibélelve. Falun ez az ellenszere a fejfájásnak, a hűvös burok elveszi a mérgét a fájdalom töviskoszorújának, s valami kedves, magamegadó kifejezést kölcsönöz az arcnak, amivel az aszpirin nem dicsekedhetik. Ezt azonban én is csak azóta fedeztem fel, mióta engedelmet kaptam arra, hogy a krumpli-ékességet én illeszthessem a legszebb homlokra, amelyet valaha kitüzesített a szenvedés.

– Köszönöm, most nem kell. Nincs semmi bajom, csak nagyon fölizgattak ezek a váratlan dolgok.

– Éppen ezekről akarok magával beszélni, pajtáskám.

– Ó, nagyon szívesen hallgatom – mondta fölélénkülve. Szemmelláthatólag megkönnyebbedett, mert egy kis felszél csapott be a felhúzott fogú ablakzsalun.

– Talán cseréljünk helyet, kedves, maga üljön ide az ablakhoz, legalább a nap se tűz a szemébe.

Odaült a díványra, a fejét hátravetette, a két tenyerét alá párnázta, a lábacskáját ráigazítottam egy kis zsámolyra, amit Bíbok sógorral barkácsoltattam neki. (Egyéni stílusú, de nem ihlet nélkül való munka volt, egy páva meg egy lófarkú oroszlán néztek rajta farkasszemet egymással, kettejük közt fönt a magyar címer, lent ez a fölírás: Éljen soká – Bíbok Vince.)

– Arra gondoltam, kedves, hogy a sors ezeket a váratlan szenzációkat a mi kedvünkért csinálta.

– Elnök úr, hogy lehet ilyen kegyetlen?

– Nézze, a regénnyel megakadtunk éppen az utolsó fejezetben. Most már megvan a megoldás, az élet valósággal előírja.

– Elnök úr egyszer azt mondta, hogy az élet utánozza a regényeket.

– Nagyon sokszor úgy is van, az élet arcátlan plagizátor, mert már lusta újat produkálni. De éppen azért van joga a regényírónak is meglopni az életet. Hiszen már a victor hugói esztétika szerint is három elem keveredik minden jó regényben: az átélt, a kitalált és a megfigyelt. Egy kicsit líra, egy kicsit mese, egy kicsit riport. Hát persze, a líráról az én esetemben szó se lehet.

– Elnök úr, maradjunk jó barátságban: ne bántsa a lírát.

– Ami líra van benne, az csak a maga kedvéért van, pajtáskám – csókoltam meg a kezét. – A mesét egészen magának köszönhetem. Most már muszáj egy kis riportot is keverni bele, mert csak úgy lesz belőle úri-főzelék.

– A riport utálatos – csóválta a fejét.

– De azért mindig elolvassa az újságban, ugy-e, kedves, a nagy esküvők leírását?

Ez olyan argumentum ad hominem volt, amire mind a ketten elmosolyodtunk. Nyilván, mert mind a ketten egyet gondoltunk.

– Az más, ha esküvővel akarja befejezni a regényt, azt nem bánom, az mindig kedves.

– Isten neki, a maga kedvéért azt se bánom, összeházasítom a segédjegyzőt az asszonnyal.

– Tessék? – kapta föl a fejét. – Micsoda asszonnyal?

– Hát a festőnével – néztem rá csodálkozva.

– Persze, persze – nevette el magát. – Látja, milyen helyes lesz ez, legalább a mi kis templomunk is bele fog kerülni egy híres regénybe. Ősz lesz, ugy-e, őszirózsákkal lesz telefonva az oltár, és a kőrisfák aranyesőt fognak hullatni a vőlegényre meg a menyasszonyra?

– Szó se lehet róla, kedves. Hiszen a Rudolf megszökött a Pengáló Márival és a segédjegyző is meg fog szökni a hősnővel, és a városban esküsznek meg, feltűnés nélkül, sőt lopva, nem is a nagyajtón mennek a templomba, csak az oldalajtón.

– Megszökni? – meredt rám a szeme, ametiszt színűre ijedten. – Maga is azt mondja?

Azt hiszem, az én szemem leginkább a birkácskáéhoz hasonlíthatott, amikor ránéztem.

– Én is? Hát még ki mondja?

– Olyan sok regényben van megszökés, és az mindig utálatos.

– Igen, és azért, ugye, mégis csak megszöknek, akármilyen nehezen szánják is rá magukat?

– A regényekben igen, de az életben, higgye el, a tisztességes nők nem szökdösnek meg.

Ó, mennyei ártatlanság, hát persze, hogy nem szöknek meg! Nem olyan világ van már, hogy meg kellene szökni. De ezt persze nem mondhattam meg neki, hanem azt mondtam, hogy hiszen én a Pengáló Márit nem is iktatom a szentek közé.

De milyen nehéz ezeken a nőkön eligazodni! Az én Angyalkám szíve most meg már a Pengáló Márin esett meg. Duzzogóra pittyedt a szája:

– Milyen cinikusak tudnak lenni a férfiak! Nem gondolja, elnök úr, hogy hátha annak a szegény teremtésnek nem is volt más választása, mint a Tisza feneke, vagy a megszökés? Ó, ha egyszer volna egy regényíró, aki igazán belátna a női szívbe!

Azt hittem, mindjárt sírva fakadok, s magam is nagyon elkomolyodtam, sőt meg is sértődtem egy kicsit. Lehet, hogy nekem mint regényírónak vannak hibáim, de az emberismeretemet nem lehet kétségbevonni, s hogy éppen Angyalka vonja kétségbe, az nagyon fáj. Meg is mondtam volna ezt neki, de mikor láttam, hogy harmatosodik a szeme, nekem is mindjárt megvizesedett a pillám. Szegényke már megbánta, hogy megbántott! Ó, bolondkám, ha minden szív olyan átlátszó kristály volna, mint a tied!

– Egy szóval se mondtam, hogy én elítélem a Pengáló Márit, inkább szívemből szánom. De ha én belátom, hogy vannak helyzetek az életben, amiket csak szökéssel lehet megoldani, maga is lássa be, kedves, hogy a regényben is ez a legokosabb, amit tehetünk.

– No jó – mosolygott rám Angyalka megbékülten, és most már ő fogta meg a kezemet –, egy föltétel alatt: ha aztán a festő mégse hal meg. Haljon meg a pákász, ha már mindenáron meg akar halatni valakit; az úgyis vadember volt, és nem számított senkinek, de a festő éljen tovább.

Hallatlan, hogy a tragikum iránt a legintelligensebb nőnek sincs érzéke! Szinte kétségbeesve tiltakoztam:

– De Angyalka, hát hogy gondolja azt? A festő elvette a pákásztól a feleségét, és ezért a festőnek bűnhődnie kell. Legalább a regényben legyen erkölcsi világrend.

– Szép kis erkölcsi világrend – makacskodott Angyalka –, hogy liliputi kis emberkék miatt elpusztuljon akkora emberi érték, mint a festő. A festő lássa be, hogy ő különb azoknál a kis emberbogaraknál, akiket a véletlen az útjába sodort, engedje őket elrepülni a maguk útján, nevessen utánuk, aztán vegye elő az ecsetjét, és fesse meg a Művészt, mint olyan óriást, aki míg a lábánál hangya-népek csatáznak, a homloka felér az istenig.

Fölállt a díványról, és egészen közel jött hozzám.

– Ne nevessen ám ki azért, mert én most úgy beszéltem, ahogy a regényekben szoktak.

– Dehogy – álltam föl én is –, hiszen azt is mindig megállom nevetés nélkül, mikor a regényekben úgy beszélnek az emberek, ahogy az életben sohase szoktak. Belátom, hogy ez is így van rendjén, egy jóravaló regényalaknak már a beszédjével is éreztetni kell, hogy ő nem élő ember, hanem regényalak. Tehát ő nem mondhatja azt, hogy „eh!”, hanem neki azt kell mondani: „bah!”. Különösen tartózkodni kell az olyan mindennapos pongyolaságoktól, mint a „no”, meg a „hát”, meg a „hiszen”. Attól félek, a mi regényünknek éppen az lesz az egyik hibája a kritikusok szemében, hogy az alakjaink nem beszélnek elég regényesen. Hiszen próbálgattam én eleget a D’Annunzio módjára beszéltetni őket, de hát én szegény ember vagyok, és nem végeztethettem velük szavalóiskolát.

– Elnök úr, ezt a dolgot nem lehet tréfával elütni! Ha engem szeret, akkor nem hal meg a festő!

Ezt úgy mondta, hogy a két kezét a szívem fölött kulcsolta össze, s a forróságuk átsütött a selyemingemen. Könnyű lesz nekem erre emlékeznem még akkor is, mikor az utolsó óra kisvánkosát fordítom meg a fejem alatt. Nehéz lesz ezt nekem elfelejteni még akkor is, mikor már kuttykurutty leszek a Léthe vizében.

Hanem azért a festőnek mégis csak meg kellett halni! Ha arra kért volna Angyalka, hogy ne fejezzem be a regényt, hanem töredéknek hagyjam meg az irodalomtörténet számára és ama fiatal középiskolai tanár javára, aki száz év múlva öt folytatásos tanulmányt fog írni a befejezetlenség valószínű okairól (a közviszonyok ziláltsága, a papír drágasága stb.) – szívesen szót fogadok. Ha elkéri a kéziratot, hogy egész életében ennek a lapjain próbálgathassa a hajsütő-vasat, pörköl-e még – boldogan bocsátom rendelkezésére. De hogy föláldozzam a vezető hősöm halálát, és külső protekcióra meghagyjam neki az életét, holott a regény törvényei szerint neki el kell pusztulnia – nem, ezt még a boldogságom árán se tehettem meg.

Délután fél négytől hajnali fél háromig nem keltem fel az íróasztaltól. (A talpas vacsorára való zörgetését hallatlanná tettem. Fidél pedig olyan mohón öblögette ebéd után az izgalmakat a méhesben, hogy elaludt a hárságyon, és éjfélig rezgette a horkolása a vadszőlőleveleket.) A festőné és a segédjegyző megszöktek a pitypalattyos éjszakában, akadálytalanul elérték a várost, és az Angyalka kedvéért ott meg is esküdtek. Ez valószínűleg az összes fiatal olvasónőknek tetszeni fog, sőt a mamák is megnyugvást fognak benne találni. Nincs kizárva, hogy a fiatalember megkomolyodik, leteszi a vizsgáit, a modell is megtisztul az új házasság szentségében, a Boldogságos megszánja, és frigyüket gyermekkel áldja meg; ezt már az olvasóra kell bízni, mert az ő kedvükért nem lehet még egy kötetet írni ebben a drága világban, s ők különben is csak epizódalakok voltak a festő történetében.

Nos, a festő olyan szépen halt meg, hogy magamat is meghatott. Éppen szénát kazlazott, amint megtudta az asszony szökését. Csak egy percig maradt lesújtva, a vasvillára támaszkodva, s egy pillanat alatt elsorjázott előtte egész élete, a dicsőséget hajszoló és gyönyört kergető fiatalság, az életcsömör, a megváltó falu, a dús testű fiatal parasztnő, akiben érezte a búzamezők illatát és ízlelte a föld édességét – vége mindennek. A szerelemért, az asszony és a föld szerelméért hűtlen lett a művészethez, most, hogy hűtlen lett hozzá a szerelem, van-e visszatérés a művészethez? Meggörnyedt termete kiegyenesedett, hazasietett, lemosta magáról a mezők porát, előkereste évek óta nem használt festőköpenyét, föltette sportsapkáját, festőállványát kivitte az ingovány partjára, lelkét beleöltöztette a lemenő nap fejedelmi bíborába, s megragadta az ecsetet. De már nem tudott vele bánni, paraszti munkákhoz szokott kezében sután bukdácsolt a könnyű játék. Tekintetét mégegyszer megitatta az ég és a föld messzi szépségeivel, amiket ő már soha többet elérni nem tud, aztán először az ecsetet dobta bele a vízbe, majd maga ugrott bele.

Holttestét a pákász találta meg, elásta az Isten-szigeten a sásliliomok közé, s ha az útja ott vezet el, mindig keresztet vet magára, s lelke üdvösségéért mormol egy együgyű fohászt. A természet fia nem gondol gyűlölettel az úrra, aki életével fizetett azért a tévedésért, hogy nem fölfelé, hanem lefelé kívánkozott ki a maga rendjéből.

Amikor készen lettem, elfújtam a lámpát, és a sötét szobából kihajoltam a világos éjszakába. Az éjszaka azok közül a nyári éjszakák közül való volt, amelyeken megnyílik az ég, és belátni a meghasadt végtelenségen át az isten műhelyébe. Mikor a világot megteremtette, akkor ő érezhette azt, amit most én érzek. De szenvedett-e ő annyit, mint én, s viaskodott-e úgy önmagával? A hat napok közt voltak-e órák, amikor beleutált mindenbe, amit addig csinált, s gondolt-e arra, hogy félben hagy mindent, s a feléből-harmadából megcsinált világot átengedi az ördögnek, hogy csináljon vele, amit akar? Az embert, akit ő gyúrt, érezte-e olyan tökéletesnek, mint amilyennek én érzem azt, akibe halandó lelkemet leheltem? Lehetett-e ő olyan boldog, mint amilyen én vagyok most?

Nem lehetett, mert ő csak világot teremtett, amiről egy másik isten nem tudhat. De én egy regényt írtam, amit ezer meg ezer magamfajtájú ember fog elolvasni, jónak, vagy rossznak mondani, de mindenképpen emlegetni. Hiszen ami azt illeti, kritikusokban a jóisten sem szenved hiányt, de hát ennek csak ő az oka, minek teremtette őket? Ám mit ér minden, a jó isten mégis csak maga van, senki magaformájú, neki még árnyéka sincs, hogy legalább az integetne neki vissza, mikor örömében kinyújtja a kezét, látván, hogy minden jó, amit csinált. De én legalább másodmagammal ülök a bodhifa alatt, a hindu mindenség középpontjában (Rabindranath Tagoréból csak ezt tudom élvezni), s azt tudja rólam, hogy ki vagyok és mit alkottam.

Egy csillag lefutott a zenitről, hosszú fénypántlikát hagyva maga után, amelynek föllobbanásában a kis Benkóczyt láttam a Tiszaparton őgyelegni. Hát ez mit ténfereg kint éjnek éjszakáján? Most nyugatról keletre fúrta át az eget egy aranynyíl. Persze, persze, augusztus tizedike van, Szent Lőrinc éjszakája, a nagy csillaghullás hajnala, falusi költők ilyenkor tátják a szájukat az égre, amelynek arcán végigperegnek Szent Lőrinc tüzes könnyei.

Azt mondják, amit akkor gondol az ember, ha csillagot lát hullani, az teljesedik. Ahogy nézdegélem a mennyei szikraesőt, az első gondolatom az Angyalka boldogsága, s a második, az ötvenedik, a századik is az. Hanem száztól százötvenig már a könyvem sikerére gondolok. Holnap már viszi a posta, ez lesz az utolsó ajánlott küldemény, amit Angyalka „átvételez”. Remélem, nem történik katasztrófa a vonattal, amelyik viszi, ámbár a múltkor emlegette valaki, hogy Pálmonostora felé korhadtak a talpfák. Képzelem, hogy fog örülni a derék kiadó, hogy tíz ívre való kézirat helyett tizenötöt kap! Hát még a közönség milyen boldog lesz, hogy egzotikumokért nem kell neki Jack Londonnal a klondike-i aranyásók közé menni, kaphat olyanokat itthon is. Csak a kritikusok nem lesznek megelégedve, mert nem mondhatnak rám semmi rosszat, pedig nekik ez a mesterségük szegényeknek. No, majd csak találnak ki valamit. Például azt, hogy tudok elbeszélni, de nincs mit elbeszélnem. Vagy hogy van mesém, de nem tudom elmesélni; és telítve vagyok emberi dolgokkal, de nincsenek embereim. Lesz, aki azt találja ki, hogy némelyik helyet nagyon reálisra stilizáltam, a másik azt veszi észre, hogy a figuráimnak nincs egyéni arcéle. Akadhat, aki azt mondja rá, hogy rossz a vonalvezetése; de nem baj, mert lesz olyan is, aki azt mondja rá, hogy nincs is benne vonal. S aki más rosszat nem tud rá, az beéri azzal, hogy ez nem is regény.

Hát aki még ilyeneken is megütközik, arra essen rá a százötvenegyedik hullócsillag! Most pedig gyerünk aludni, először is, mert sok álmatlan éjszakával rászolgáltunk, másodszor, mert a magunk korú embernek több álom kell, mint a Benkóczy úr korában levő tacskóknak, harmadszor pedig, mert holnap lesz életem sátoros-ünnepe: elmegy a regény, és megkérem Angyalkának a kezét. „Gügyü”-nek pedig a papot kérem fel, ő úgyis szoknyában jár. Nagyszerű tréfa lesz! Először nagyot néz az öreg, aztán a szívére szorongat: „no nézd, a kujont! ezt igazán nem hittem rólad, alamuszi macska!”

De hát nem egészen így lett. Nem én leptem meg reggel a papot, hanem a pap engem. Még a szája széle is fehér volt, s úgy dadogott, mintha még most se aludta volna ki a tegnapi krapuláját.

– Képzeld, Angyél az éjszaka megszökött a segédjegyzővel.

 

 

Póling mamát annyi törött cserép közt találtam, hogy csak el kellene őket ásni, s ötven év múlva egy tudós kartársam megállapíthatná belőlük a magyar kjökkenmödding-korszakot. (Azok a sok ezeréves konyhahulladékhalmok a kjökkenmöddingek, amelyek kilométerek hosszúságában húzódnak a dán tengerparton. Magyarán mondva, megkövesedett szemétdombok biz ezek.) Először a cserépedényeket verte földhöz a konyhán, azután a pléh-szerelvények kerültek sorra. Mentül higgadtabb és józanabb egy éltes úrnő, annál veszettebb, ha a sodrából kijön. S ha volt a teremtésben vesztes énrajtam kívül, az csak Póling mama lehetett, aki talán még nálam is jobban károsodott. Igaz, hogy én elveszítettem egy menyasszonyt, akihez fogható nincs ezen a világon, de Póling mama egy vőjelöltet veszített el, akinek az is benne volt a krédójában, hogy anyós nélkül nincs családi boldogság. Ilyen vő nincs több még a másvilágon se. (Legalább a paradicsomban bizonyosan nincs, mert oda az ilyent nem eresztik be.)

– Megmondtam, hogy megölöm azt a gazembert! Hiií! – kiáltozta vércsevisítással.

De szegényke csak egy tepsit vágott a téglapadlóhoz, s azt megtaposta úgy, hogy ha csontbordái vannak, azokból egy se marad töretlen.

– Ne öljön meg senkit se, Póling mama – fogtam meg a karját és erőltettem rá egy konyhaszékre.

– Kiszedem a szemét, hiií! – esett neki a körmeivel a saját arcának.

Átöleltem a két vállát, hogy lefoghassam a karjait, és megsimogattam a szép fehér haját.

– Nyugodjon meg, Póling mama, hiszen majd rendbe jön minden. Hátha csak valami félreértés van a dologban.

– Dehogy, dehogy! – hanyatlott a feje a vállamra kifáradtan. – Megmondta előre, hogyha eltiltom tőle a leányomat, akkor megszökteti. Bele akartam vágni a kést az átkozott haramiába, jaj, hogy miért is nem tettem! Angyélnak is megmondtam százszor, hogy a Tiszának megyek, ha föl nem hagy azzal a semmiházival! Hiszen csak azt ne mondta volna, hogy ő előbb megteszi azt!

Lassanként aztán, ahogy csillapodott a dühe és csak a könnye folydogált, kiderült, hogy Angyalka tulajdonképp mindig szerette a kis Benkóczyt. Még Pesten ismerkedtek össze, s a leány éppen azért kívánkozott haza az anyjához, mert a fiút, mint szegény rokont, maga mellé parancsolta a jegyző. Azt hitte, majd kineveli utódjává, de a gyerek megbogarasodott, híres ember akart lenni, méltó Angyalkához, s drámákat fogalmazott az adónyilvántartási lapokra. Pólingné kétségbeesett a leánya miatt, s addig ingerelte a fiú ellen, míg meg nem mondta neki, hogy nem lehet az övé, míg a fixa helyett valami fixumot nem szerez. Erre aztán a fiú dúzta fel magát, elkezdett zülleni, éjszakázni, városba mászkálni. Mikor én kijöttem a falura, akkor már nem is beszéltek egymással, Angyalka egészen eszére tértnek látszott, s Póling mama akkor volt életében legboldogabb, mikor észrevette, hogy nekem nincs forróbb kívánságom, mint az ő vejének lenni.

– De higgye el, elnök úr – szipogta szegény asszony –, Angyél is úgy, de úgy szerette magát, hogy az édesapját nem szerethette jobban. Hiszen csak tudnám, hogy mivel bolondította aztán megint magába az a csavargó, hogy az Isten tüze pusztítsa el!

Énbennem ébredezett valami homályos sejtés, de jobbnak láttam hallgatni róla. Azt kérdeztem, hogy nem kapott-e Angyalka valami írást.

– Nem tudom, nem gondolom; nekem a Borcsa mondta meg reggel, hogy a kisasszony hajnalban elment sétálni az ifiúrral. Ezen ő nem talált volna semmi különöset, mert mostanában többször is látta őket együtt, valamelyik nap a templomból is együtt jöttek ki, mikor se mise nem volt, se litánia; de azon csodálkozott, hogy a fiatal úrnál is koffer volt, meg a kisasszonynál is, azért aztán utánuk is nézett. Már akkor ráfűzték a két koffert a fiatal úr botjára, az egyik végét fogta a kisasszony, a másikat az ifiúr, úgy mentek a város felé.

Hála Istennek, gondoltam magamban, legalább nem összeölelkezve mentek, ott volt köztük az éles kard, mint a mesében a világszépasszonya meg a bojtárlegény közt. Ámbár hiszen csókolódzni az éles kard fölött is lehet, különösen, mikor az csak tölgyfahusáng tülökmarkolattal.

Akkorra megjött a pap is, aki nem volt se holt, se eleven, meg a jegyző is, aki szintén meg volt rökönyödve, de azért a hivatalos eszét megőrizte. Az volt az első dolga, hogy otthon szemlét tartson, nincs e baj a hivatalos kassza körül, de nem volt semmi se. Az íróasztalát is rendben hagyta Benkóczy: tegnap délután adta oda neki a hadisegélyes lajstromokat, az máskor egyheti munka lett volna, mégis készen hagyta itt az egészet, úgylátszik, egész éjszaka dolgozott rajta. Ebből is látszik, hogy nem egészen volt még a fiú elveszett lélek, lehetett volna belőle rendes ember is, ha akarta volna.

– Most már azt nézzük meg, hát Angyél rendben hagyta-e a szénáját.

Az íróasztalban benne volt a kulcs, kihúzzuk a fiókot, abban nincs egyéb, mint egy csomó felvágott levél, címezve Kónya Bimbike nagyságos kisasszonynak.

– Hát ezek hogy kerülnek ide? – nézegeti a jegyző a borítékokat. – Hiszen ez a Benkóczy írása. Ki az ördög az a Kónya Bimbike?

Belenyúl az egyik borítékba: nincs benne egyéb, csak egy üres levélpapír. Kiszedi valamennyit: hát mindnyájában csak üres papír van.

– Ezt a találós mesét se tudná ám megfejteni a káptalan se, mit akart az egyik bolond az üres levélpapírral, s mért vágta fel a másik bolond a nem neki szóló borítékokat?

Nekem nincs annyi eszem, mint a káptalannak – jaj, de mennyire nincsen! Hanem azért én meg tudnám mondani, hogy Kónya Bimbike névre senki se hallgat a világegyetemben, a levelekkel Benkóczy úr Angyalkának akarta tudtára adni, hogy nemcsak egy kislány van a világon, s Angyalka a szerelem jogán bontogatván fel azokat, boldogan állapította meg, hogy Benkóczy úr ugyan ravasz fiú, de azért számára mégis csak egy kislány van a világon.

Sőt, én még azt is meg tudtam volna mondani, hogy mi volt az egyetlen borítékban, amelyben nem volt még csak üres papír sem. Ez azonban Póling Angéla kisasszonynak volt címezve, s azon a napon érkezett, amelyen Angyélka indíttatva érezte magát annak a kijelentésére, hogy mégis csak a líra a legszebb dolog a világon...

A jegyző elvégezte a rováncsolást, rendben találta a kasszát, volt benne 2444 korona 44 fillér, egy gombolyag selyemcérna, meg hét darab tízkoronás bélyeg.

– No, ezeket elküldheti főtisztelendőséged a gyevi bárónak – mondta keserű humorral a jegyző –, más ember úgyse ír olyan levelet, amelyikre ekkora bélyeg kell.

Hála istennek, csakhogy itt tartunk már! Ahol nevetnek, ott elkotródik a halál az ajtóból, és azt mondja, hogy „ide majd máskor jövünk!”

Mert nem tartom lehetetlennek, hogy a kaszás ember azon a reggelen ott ólálkodott a posta körül, s leskelődése talán nem is volt egészen kilátástalan. Egy percre sem hiszem azt, hogy Póling mamát vette volna szemügyre, mert a halál rendkívül sokat tapasztalt már életében, s tisztában van vele, hogy az éltesebb nők bármily intelligensek, inkább anyósai egy kellemetlen vőnek is, mint hogy egyáltalán senkinek se legyenek anyósai. A halál inkább számított arra, hogy én fogom odatartani a nyakam a kaszája alá – azonban a halál is férfi, ennélfogva ő is naiv és ő se lélekismerő.

Ha én romantikus férfi volnék, akkor én most bizonyára kikerestem volna azt a helyet, ahonnan a festőt a Tiszába ugrattam, és először a kéziratot dobtam volna a vízbe, aztán magamat. Nem lehetetlen, hogy gondoltam is erre, s míg homályosodó szemmel kibámultam a folyó megolvadt, szikrázó acéltükrére, azon hirtelen végighajózott minden szépsége az életnek: nótás tavaszok, gyepes utcák, dalok foszlányai, öreg könyvekből kihulló színes pántlikák, futva adott csókok, angyaloktól megirigyelt könnyek, százszorszépes sírhalmok, álomban ringatott bölcsők. Mind, mind elúszott a semmibe, a könny kiesett a szememből, végiggurult az ingemen, s azon a helyen, amelyet tegnap az Angyalka keze ért, mohón beitta a selyem.

A halál ekkor emelte a kaszáját, és én ekkor intettem a halálnak, hogy menjen csak tovább, itt nincs semmi keresnivalója. Hiszen tulajdonképp mi változott meg az életemben? Ami legtöbbet ér benne, a könny és mosoly, azt megadják az emlékek is. Aztán, hogy egyedül maradtam a bodhifa alatt? Azt hiszem, egyedül voltam eddig is, s félek, hogy minden, ami lélek, mindig és mindenütt egyedül van, a csillagok alatt és a csillagok felett, s a magánosságnak ez a fájdalmas érzése és a sóvárgás az elérhetetlen társlélek után teszi örökkévalóvá a lelket.

– Kérlek szépen, jegyző uram, légy szíves csak idedobni azt a bélyeges skatulyát. Éppen ennyi kell erre az ajánlott expresszcsomagra. A regényem kézirata van benne.

Ma már hírül se tetszik annyira, mint az éjszaka tetszett. Az embert olykor hihetetlen éleslátásúvá tudja tenni az élet egy-egy irgalmatlan fejbeütéssel, írtak már sokkal jobb regényeket az enyimnél, noha ez sincs minden érték nélkül, s én tisztában vagyok vele, hogy nem fogják érte betörni a könyvesboltok kirakatát. Nem világpiacra való ananász, csak olyan nyári vajalma. De lehetnek olyan ínyes emberek is, akik a vajalmában is találnak valami zamatot, amit a legpompásabb déligyümölcsben sem éreznek. S az is lehet, hogy én is fogok még valamivel nemesebb gyümölcsöt is termeni, ámbár őszintén szólva, nem nagy kedvem van hozzá. Kiállni belisztezett képpel, csörgősapkában a közönség elé, s vigyorgó grimaszok közt szorongó szívvel lesni, hogy fognak-e tapsolni – ez nem látszik nekem előkelőbb mesterségnek, mint azé a törpéé volt Attila lakomáján, akiről Priscos Rhetor megemlékezik. (S Attila legalább húst hajított tányérjáról az udvari mulattatójának – a mi Attilánk csak csontokat vagdos a fejünkhöz.) De ha a végzet az íróság keresztjét örökösnek szánta volna rajtam, meg kelletik magamat adnom.

– És mi lesz Angyéllal? – jajdult fel a papom. – Talán azóta meg is ölte az a vadállat?

Ilyesmi csakugyan előfordult itt-ott az Ezeregyéjszakában, azonban a jegyző, mint az irodalom minden fajtájával szemben immunis ember (kivéve a Községi Közlöny-t), nem tartotta indokoltnak a pap aggodalmát.

– Még eddig nem igen ölhette meg, mert jó, ha beértek a városba, és Benkóczy, noha nem bizonyult méltónak a jegyzői pályára, nem vérengző természetű ember. Mindenesetre telefonálok a rendőrségnek, hogy válasszák el őket, a fiút tegyék diszkrét őrizetbe, Angyélért pedig bemegy a mamája.

– Vén csacsik vagytok – mondtam nekik olyan fölénnyel, amire csak vén szamárságom érzése bátoríthatott föl –, és rossz keresztények. Mikor az isten kezében vannak, akkor minek akarjátok a rendőrség kezére adni őket. Póling mamát azonban igenis be fogjuk vinni, hogy legyen, aki vigyáz rájuk az esküvőig.

– Soha, soha! – nézett körül Póling mama, mint az oroszlán, keresvén, amit földhöz vágjon. – Hiszen még az első szigorlatát se tette le az a himpellér.

Himpellér! Jó jel, ha már csak „himpellér”!

– Legyen nyugodt, Póling mama, az a himpellér minden szigorlatát le fogja rakni, azért én kezeskedem. Van valami a kezemben, amivel kényszeríteni tudom rá. És Póling mama olyan házban főzi nekem a feketét a Vármegyeház-téren, amelyiknek a kapufélfájára érctábla lesz kiszögezve: „Dr. Benkóczy Elemér köz– és váltó-ügyvéd”. Hanem aztán akkor ne legyen ám sok cikória a kávéban!

Most már Póling mama is elmosolyodott volna, ha a megsértett anyai büszkesége engedi, hanem a pap még mindig komoran malmozott az ujjaival.

– De hát hol fogod őket megtalálni?

– A jó Isten szárnyai alatt, Fidélkém – mondtam jámbor tréfával. – Hanem telefonálhatnál a gyevi bárónak kocsiért, neked szívesen adja. Különösen, ha még azt is megmondod neki, hogy lakodalomra kell a kocsi, menyasszonyt hozunk rajta!

Szinte mulattam magamon, hogy én vagyok hármunk közt a legpraktikusabb. Még Póling mamának is én kötöttem meg az álla alatt a gyöngyös fityulája pántlikáját, olyan csokorra, hogy büszke lehetne rá Benkóczy úr is.

A Héthalom mellett kocsiztunk el, olyan volt a lövészárkaival, mint egy elhagyott csatatér. A szerelvényes ládák, a becsomagolt koponyák a halom tetején voltak egy rakáson, egy pipikendőbe kötött gömbölyű csomagot öreg kálomista-varjú kopogtatott. A kendő Pengáló Márié, a koponya csak az ezeresztendős Gyöngyiláé lehet. Lám, hogy megsajnálja az élő asszony a holtat, nekiadja a fejkendőjét. Persze, ő most már az élet koronáját viselte!

– Hopp, megálljunk csak, ezeket itt nem hagyhatjuk! Segítsél csak, Fidélkém, a kocsira felrakni őket. A szlávok nem kellenek, azoknak a csontjait itt hagyjuk a varjaknak. Az ő dolguk lesz aztán, hogy a feltámadáskor hogy szedik össze az egyet-másukat.

Hanem a gödröket mégis csak be kell húzni. Kérdem a jegyzőt, mit szól hozzá, hagyhatok-e én itt erre pár ezer koronát Cila Kakas Márta kezei között?

– Hogyne, de majd én beszélek a fejével. Hajtson csak a Könyök utcába, Gazsi fiam!

Belestünk a kapuhasadékon, otthon vannak-e. A konyhaküszöbön egy öreg asszony ült, szemét belemeresztve a vakító napba.

– A felesége Mártának. Vak asszony, azért bír a napba nézni.

Az öreget is megtaláltuk, gyékényponyván hevert az eperfa alatt, kis gyerek mászkált a lábánál, vézna, sápadt penészvirág, afféle anyagyász, fekete epres nemcsak a szája környéke, hanem a haja is.

– Imriske – mondta neki halkan az öreg –, eredj oda öreg szülédhez, hadd nézze mög, milyen szép kövér vagy. Csak állj elejbe, oszt ne szójj sömmit, csak csinájj így a képeddel, mint én, nézd-e.

Még az özvegy is megfelejtette egy percre az anyai büszkeségen esett sérelmet, amint az öregre nézett, aki ráncos, fehérsörtés két pofáját fölfújta, mint a kis gyerek, mikor locsolkodást játszik és tele szedi vízzel a száját. A doktor, ha velünk van, bizonyára kirgiz dudáshoz hasonlítja, és ez az egy hasonlata lett volna a doktornak, amelyet én is aláírok. A kicsinek pedig tetszett a játék, kis pofácskáját ő is eredményesen gömbölygette, és mire odaállt a nagyanyja elé, akkorára olyan volt, mint egy eperlekvárból kimászott bambino.

– No, öreganyja, nézd mög, milyen szép kövér unokád van neköd! – szólt oda Kakas Márta a vak asszonynak. Az pedig vakok módjára nézett: az ujjai hegyével kémlelte végig a felfújt arcocskát, és boldog megelégedéssel mondja:

– Akár a tőtött galamb. Ez mind ettül a finom epörtül van, ettől híznak a kácsák is.

A vén ember arca egészen ellágyult az örömtől, hogy így sikerült elámítani az öreg asszonyt, ám ahogy csöndesen megkocogtattuk a kaput, és felismert bennünket, fancsali képpel cihelődött elénk. A medve nézhet így, mikor bocsaival való játékát megzavarják, szerencsére a drusza már fogatlan, és a jegyző különben is meglobogtatta előtte a szívét vidámító bankópapírokat.

– Ezt a pénzt a Rudol hagyta itt nálam, hogy osszam ki a szegény emberek közt. Neki magának hirtelen el kellett menni, mert a japán császár hívatta, az adja neki a muníciót, amivel kiverjük a rácokat, oláhokat, cseheket.

– Hát a nímötöt? Azzal mi lösz?– kérdezte gyanakodva az öreg.

– Most ezek a németek, a rácok, az oláhok, meg a csehek – világított bele a jegyző a nemzetközi diplomácia titkaiba. – A Rudol különben vissza fog jönni, és megvizitálja, be vannak-e már húzva a gödrök. Amikor azt jelenti kend nekem, hogy a Héthalmot tisztába tették, rögtön megkapják a pénzt, kend fogja a nép közt szétosztani.

És most hajts, kocsis, ne kímélj se lovat, se hintót, csak a füzesnél lassíts egy kicsit, hogy egy fohászt gondolhassunk el a meghaltak lelki üdvéért! Hajts el a nádak mellett, amelyeknek mindig van fecsegni valójuk, mint az öreg uraknak és fiatal regényíróknak; hajts végig a kakukkfüves parlagokon, amelyeken gond nélkül játszadoznak az ürgék, mert ők nem vetnek, csak aratnak és téli álmot alusznak; hajts föl a töltésre, amelynek nyárfái sötét koronájukban már egy-egy sárgaleveles gallyat rezgetnek, és hajts végig a hídon, amelyiken egy este szép álmok féderes hintóján jött át az az öreg fiatal úr, aki most, noha kibukott az álomhintóból, mégis mint megfiatalodott öreg úr tér haza, hogy magános szobája ablakából fátyolos, de mosolygó szemmel nézdegéljen ki a világba. Vagy talán ez is csak képzelődés, s a hidak nemcsak elválasztanak, hanem össze is kötnek, s a szappanbuborékot eregető kis fiúkban éppúgy benne vannak az öreg urak, mint az öreg urak lelkének legbelső szobájában mindig van egy szappanbuborékkal játszadozó kis gyerek?

– Most már hová hajtsak, nagyságos úr?

– A búzapiac felé hajtson, Gazsi fiam!

Lám, itt van az órásbolt, és az ablakában most is ott hintázik a porcellán-kisasszony a porcellán-szerecsennel, és tik-tak, tik-tak, hintázni fognak, míg órájuk meg nem áll. Az embereknek is így rendelte ama nagy Órás, akinek a boltjában nagy zűrzavar van, és összevissza vernek az órák, de abból a magasságból, ahol ő ül, megérzik a harmónia mindenben, vonalakban, hangokban, mozgásokban és mozdulatlanságokban, fehér és fekete porcelánokban.

– Hát most már, hová?

– A nagytemplom elé, Gazsi fiam! De ne a főajtó elé, csak a mellékajtó iránt!

Kis parkra nyílik a nagytemplom mellékhajója, sovány városi fák aszalódnak benne, s lám, ott ül alattuk a padon a kis Benkóczy. A két karja hátravetve a pad karfáján, a pad alatt két koffer, de nagyon rosszul vigyáz rájuk a fiatal úr, mert a szemei le vannak hunyva. Alszik, egész határozottan alszik a szerencsétlen. Hja, így van ez, ha valaki éjfélig adólajstromokat rubrikáz, és éjfél után asszonyt szöktet.

– Benkóczy!

Felüti a fejét, zavarodottan néz ránk, hirtelen felugrik, aztán állva marad, lesüti a fejét, dac-e, vagy bűnbánat, nem tudni, mert nem szól semmit. Mink se szólunk, de én örömmel veszem észre, hogy a nyakkendője félrecsúszott és gyűrött. Megállj, csirkefogó, majd lesz az még gyűröttebb is, mire negyvenéves leszel!

Az oldalajtó két szárnya halkan koppan. Angyalka jön lefelé a lépcsőn. Ő is sápadt, neki is félrecsúszott a virágos kalapkája, de piros lesz, ahogy minket meglát, mint az almavirágbimbó a kalapján, és a Póling mama fityuláját is félreüti, ahogy a nyakába ugrik.

– Teérted imádkoztam, drága mamukám!

Ó, Angyalka, hogy kiütközik belőled az „örök asszonyi!” Mikor ti tesztek bűnt, akkor annak kértek bocsánatot az istentől, akit halálosan megbántottatok!

– Hát én értem nem imádkozott, Angyalka?

– Jaj, dehogy nem, elnök-apa! De ha tudná, hogy milyen nagy költő az Elemér! Micsoda verset kaptam tőle, elnök-apa! Azt el kell olvasni magának. Édes elnök-apa, drága elnök-apa!

Mondtam, ugy-e, hogyha eljön az ideje, majd talál ő az én számomra megszólítást! Persze, az egyik „Elemér”, a másik „elnök-apa”. De hiszen csak ne kereszteltek volna engem Mártonnak! Még az az egy jó, hogy ahány „elnök-apa”, annyi csók, persze, csak az arcomra.

Még a másik két gyám-apát körülcirógatja Angyalka, én addig félrehúzom a fiút.

– Te, te! Te gézengúz! Van egy szivarod?

– Csak rövid szivar...

– Hoci! – dugom a számba a férfiéletek hitvány mákonyát. – A szigorlataidat pedig leteszed, azt tudod?

– Holnap utazom terminust kérni.

– Ohó! Hát azt hiszed, hogy a szegény jogi professzorokra heti két órai kimerítő munka után nem fér rá a nyári pihenő? Nagyon meg leszek elégedve, ha karácsonyra rendbe leszel az első szigorlattal. Addig azonban visszamégy segédjegyzőnek. Angyalka idebent marad nálam a mamájával együtt. Örökbe fogadom.

– A mamát is?

– Eredj, te betyár! Minden vasárnap bejöhetsz ebédre!

– Kezit csókolom, papa!

– Hohó, trifurcifer! Először szigorlat!

– Becsületszavamra!

– Tartsd meg magadnak, fiam, nekem nem kell. Tudok én annál jobbat is. Mihelyst a legkisebb panasz lesz rád, Angyalka azonnal meg fogja tudni, hogy ki írta azt a híres verset, s hogy ki a világ legcsapnivalóbb versfaragója!

Nem mondhatnám, hogy a fiú nagyon megijedt, noha összetette a kezét, és erősen fogadta élete jobbulását. Meg vagyok róla győződve, magában azt gondolta, hogyha ő azt fogja írni Angyalkának, „szóval én azt ki se mondhatom, mint szeretlek téged, angyalom”, – Angyalka azt szebbnek fogja találni mindazon verseknél, amelyeket a világ összes nagy lírikusai Horatiustól Jámbor Pálig mind nem őhozzá írtak. S nem tartom lehetetlennek, hogy a kölyök jól számít, mert ebben az egyben mind egyformák a nők, még a legintelligensebbek is.