Móra Ferenc

NÉGY APÁNAK EGY LEÁNYA

–––––

VÉREIM

 

A szöveget gondozta Vészits Ferencné

 

 

 

 

 

NÉGY APÁNAK EGY LEÁNYA
(A FESTŐ HALÁLA)

 

UTÓSZÓ AZ ELŐZŐ KIADÁSOKHOZ

Hát ez meg már micsoda? – ráncolja össze a szemöldökét az olvasó. Ez az úr annyit se tud, hogy rendes ember nem szokott előszót olvasni, mert úgyis tudja, mi van benne? Az író szabadkozik, mentegetődzik, enyhítő körülményeket talál ki magának, hogy az olvasót előre meggyőzze róla, milyen jószándékú ember ő és mennyire megérdemli az elnézést. De az olvasónak is van ám magához való esze, nem engedi magát előre levétetni a lábáról. Ha már rászánja magát, hogy regényt olvas, először megnézi a végét, ha az ízlik neki, akkor elkezdi az elején, de az előszóhoz elvből nem nyúl.

Elég tapasztalt olvasó vagyok hozzá, hogy tisztában legyek az előszók hiábavalóságával. Hiszen éppen azért írok utószót, mert annak mégis több kilátása van az érvényesülésre. Az olyan, mint az exhumálás; nem mindig érdekes, de mindig föl lehet róla tenni, hogy az lesz.

Aztán meg ez a könyv olyan különös műfaj, hogy meg is kívánja az ilyen előrebocsátott függeléket, ami különben regényhez nem illik. Hogy micsoda műfaj, azt én se tudom, de hát az nem is énrám tartozik, hanem a kritikára. Én regénynek szántam, de úgy látszik, magam se voltam benne biztos, csakugyan az-e. Valahol a könyv vége felé ki is fejeztem ezt a kétségemet, azt írva, kitelik a kritikától, hogy azt mondja a könyvemre, ez nem is regény.

Jól sejtettem, mert csakugyan kitelt tőle. Császár Elemér barátom állapította meg A festő halálá-ról, hogy az nem regény. Igaz, azt is hozzátette, hogy több, mintha az volna.

Hát én máig se tudom, regénye, vagy a regényírás elméleti és gyakorlati kézikönyve, amiből mindenki megtanulhatja a regénycsinálás titkait – de azt tudom, hogy nekem a legvidámabb könyvem. Azt nem mondom, hogy a legkedvesebb, mert az írónak mindig az a legkedvesebb könyve, amit még nem írt meg, de az bizonyos, hogy sok mulatságot szerzett nekem. Akkor is, amikor írtam, úgynevezett műgond nélkül, kiméretlen, önmagukért való kanyargásokkal, mint a Tisza, sőt olyan kiöntésekkel is –, meg akkor is, mikor olvastam a könyvről való kritikát. Az egyikből megtudtam, hogy optimista vagyok, a másik dicsérte a pesszimizmusomat, a harmadik a cinizmusomat magasztalta, a negyedik a gyermetegségemet. Volt, aki Jókaira ismert bennem, volt aki Gárdonyitól eredeztetett. Mikszáthhoz is járattak iskolába, meg Anatole France-hoz is, s mondhatom, nem is olyan rossz érzés, mikor az ember megtudja, hogy ilyen királyi agyagokból van ő meggyúrva. Az is nagy megnyugvásomra szolgált, hogy a mese ugyan gyönge, de az elbeszélői készségem elsőrangú, azazhogy az előadás modora ugyan egy kicsit elavult, de a meseszövésem lenyűgöző, illetve a stílusom terjengős, de a nyelvem ízes és zamatos, végre, hogy nincs ugyan semmi mondanivalóm se, de a semmit olyan közvetlenül mondom el, hogy az is megszeret érte, aki haragudni akar rám.

Van annyi eszem, hogy minden kritikus kuglófjából csak a mazsolát szedtem ki, és ezzel delektálom magamat, hogy most már tudom, ki vagyok. A legnagyobb meglepetés azonban akkor ért, mikor a pesti kirakatban megláttam az én legvidámabb könyvemet a közönségcsalogató reklám sárga cingulusaival, amikre az volt nyomtatva:

Most jelent meg! Egy művészélet tragikus képe!

Ez, gondolom, 1926-ban volt, amikor úgy belecsömörlöttek már a sok vidámságba a magyarok, hogy csak tragédiák halálharangjával lehetett őket a könyvesboltba becsalogatni...

– Hja – mondja a mostani kiadóm, ennek a harmadik kiadásnak a gazdája –, ön volt a hibás, hogy lehet ilyen szörnyű címet adni egy regénynek? Mit akarnak önök mindig a haláltól?

– Bocsánat – mentegettem magam –, én nem tehetek róla, hogy a festő csakugyan meghalt. Sőt, ő se tehet róla, mert nem egészen a maga akaratából halt meg.

A kiadó megnyugodott, hogy ne féljek, nem akar engem gyanúsítani a gyilkossággal, hiába mondják az írók, hogy a kiadóktól minden kitelik.

– Hanem azért a regénynek mégis muszáj más címet adni – ütött az asztalra. – Én 1926-ban se adtam volna ki A festő halálá-t ezzel a címmel. Pedig hol vagyunk már 1926-tól! Ha meg nem változtatjuk a címet, mindjárt makulatúrának nyomathatjuk a könyvet.

– De kérem – döbbentem meg –, akkor inkább a gyilkosságot vállalom, arra is gondolni kell, hogy a közönség...

A kiadó legyintett:

– Tudom, mit tetszik gondolni. Szó se lehet a közönség félrevezetéséről, hiszen zárójelben odatesszük az új cím alá a régit.

Hát én nem tudom, mi különbség lesz akkor az új kiadás meg a régiek közt, de lehet a kiadókat valamiről meggyőzni? Meg van az írva A festő halálá-ban már az első oldalon, hogy a kiadók eszejárásán nem lehet eligazodni.

Megadom magam és fölteszem a kérdést:

– Jó lesz A festő születése? Azt tetszik hinni, hogy az emberek odavannak az örömtől, ha a festők szaporodnak? Arról nem is beszélek, hogy a festők mennyire örülnek neki.

– Valami olyan cím kellene, ami födi a regény tartalmát és hangulatát – tűnődött a kiadó.

– Akkor az legyen a címe, hogy Muszáj regényt írni!

– Isten őrizz! – ugrott fel a kiadó. – így is az a baj, hogy több a regényíró, mint az olvasó. Hát még ha parancsot is kapnak rá!

Addig tanakodtunk aztán, míg megtaláltam az új címet, amiből nem lehet semmi baj. A valóságnak is megfelel – már mint a regénybeli valóságnak –, meg nem is ijed meg tőle senki.

A címváltoztatás történetét pedig íme följegyzem, mint kortörténeti adatot. Száz esztendő múlva majd feldolgozhatja valaki az Irodalomtörténeti Közleményekben.

 

MÓRA FERENC

 

 

 

Azt olvastam én a szívet vidámító, elmét élesítő, kegyességre serkentő Szent Hiláriusban, amelyet Bod Péter uram szedegetett össze valaha Albertus Magnusból, Avicennából, Bölcs Calmetból, Beda Venerabilisből és más ilyen jeles doktorokból, hogy három dolog van a világi életben, amiken halandó ember el nem igazodik. Az szelek fúvása az első, amelyekről senki sem tudhatja, honnan jönnek és hova mennek; az németeknek beszédje az második, akik akkor is fáért kiabálnak, mikor tüzet akarnak oltani (no, ezt bizonyosan nem Albertus Magnusban olvasta a magyar-igeni pap, hanem a favágóktól hallotta); harmadiknak és mindeneken följülvalónak pedig az asszonyoknak eszükjárása mondatik, akik akkor is nemet mondanak, mikor igent cselekszenek.

Én tudok egy negyedik kitanulhatatlan dolgot is, amiről az öreg Bod Péter még nem tudott, nem is tudhatott. Hiszen a Magyar Athenas idejében még nem voltak olyan könyvkiadók, akik megvegyék pénzen az egyik bolondtól, amit összehazudott, aztán eladják sokkal több pénzen a többi bolondoknak, akik elolvassák.

Hát én a könyvkiadók eszejárását tartom olyan eligazodhatatlannak, mint az asszonyokét.

Tessék meghallgatni, hogy jártam velük.

Én lírai költő vagyok és kőkorszakos régész. Bocsánatot kérek, ez a két foglalkozás nem összeférhetetlen egymással. Néró császár volt, mégis írt verseket, a régészet pedig sokkal ártatlanabb foglalkozás. A régészek csak azt szedegetik ki a föld alól, amit a császárok odatemetgettek. Hans Sachs varga volt, mégis vagy negyven versköteten ül a német Olimpuszon. Legföljebb az lehetett neki kellemetlen, ha a kuncsaftjai a szemére hányták, hogy a csizmái nem olyan jól szabottak, mint a versei. (De ezt az irodalomtörténet nem jegyezte fel, s különben is bizonyosan a segédjeire hárította.)

A kétféle mesterség az én esetemben is legföljebb magamnak okozott kellemetlenségeket. A lírámra azt mondták már húsz esztendővel ezelőtt is, hogy kőkorszakbeli. Való igaz, hogy benne járok a negyvenben, de azért még mindig meg lehet érteni, amit írok. De hát az emberek mindig olyanok voltak, hogy az új dalt szerették, s aki azt meg nem tanulta, magára vessen, ha csak magának dúdolgat. Egy-két irodalmi társaságba így is bekerültem ugyan, de aztán meg is rekedtem. Az öregek bevettek maguk közé, mert látták, hogy nem vagyok a fiatalok közül való. Csak akkor kelletlenedtek el tőlem, mikor már egy asztalnál ültünk, és észrevették, hogy az én gondolataim nem járnak sarkantyús csizmában. Biz azok csak mezítláb járnak szegénykék, de legalább a maguk lábán, így meg nem messze lehet jutni. Az Olimpuszra vagy szállni lehet vagy hason mászni, s én így idejekorán tisztába jöttem vele, hogy énbelőlem sohase lesz érettségi tétel. Mint lírai költő vidéki öreg kisasszonyok könyvespolcain fogom végezni a karrieremet. Odakerülök majd a Crooker-regények mellé, még tán levendulalevelet is tesznek belém, szavalni fognak az önkéntes tűzoltók kultúrestéjén, de aztán, ahogy az öreg szemeknek a pápaszem se sokat használ már, lassankint betemet a por, talán az egér is le fog rágcsálni néhány rímpárt az alsó strófákból, s mikor majd az örökösök végigmustrálják a pókhálós kacatokat, az én könyvemet ezzel hajítják a szemeteskosárba:

– Örkény Pál. Ki az ördög volt az? No nézd, miket olvasott ez a szegény tánti!

Ez a név is vesztemre volt. Egyszer már majd úgy volt, hogy valamelyik versemet beleollózzák egy középiskolás olvasókönyvbe. Ez nem lebecsülni való dolog, mégis csak egy kis kóstoló a halhatatlanságból. Valami az, ha elgondolja az ember, hogy őt már régen megette a fagyökér, mikor egy kis diákgyereknek még mindig megrángatják a fülét, mert nem tudta kitalálni az alapeszméjét annak a költeménynek, amit a költő a huszonöt koronáért írt valaha. (De csak az akadémiai tagnak dukált ennyi. Kisfaludystának húsz koronát fizetett a Vasárnapi Újság. A Petőfi Társaság tagjának be kellett érni tizenöt koronával.)

No, az én kis diákom megmenekedett. A tankerületi főigazgató nagyon megköhögősödött, mikor a szerkesztőtanár előzetes jóváhagyás végett eléje terjesztette az ollózmányokat.

– Örkény Pál:... Krm, krm, krm... Gyanús név ez, kérem. Hova gondol?

Így aztán kimaradtam a halhatatlanságnak még a pitvarából is. A főigazgatótól magától tudom, ő maga mesélte nekem egyszer a kaszinóban.

– Te – azt mondja –, ismersz te valami Örkény Pál nevű versifikátort?

– Úgy rémlik, láttam már a nevét az újságokban, de régebben. Mostanában már nem igen találkozom vele.

– Újságokat én nem olvasok, barátom. Egyéb sincs bennük, mint színésznők, festők, írók, meg ilyen nyavalyák. Szeretném tudni, mi közöm van nekem ahhoz, hogy Herczeg Ferenc mit álmodott? Azt sose írják ki az újságok, hogy mit álmodik például egy tankerületi főigazgató. Mit bánom én, fütyülök rájuk. De azért Örkény Pált kivégeztem. Tulajdon ezzel a piros plajbásszal irtottam ki.

Haragosan verte a pohara szélét a piros plajbásszal. Én meg mosolyogva mondtam:

– Verseskönyveit is láttam már annak a bácsinak.

– Ez rád vall, barátom – döfködött felém a főigazgató úr a piros plajbásszal. – Te azt hiszed, neked minden szamárságról tudnod kell. Barátom, én, ha a fejem elütnék, se tudnék egy mostani verset elolvasni. Az én gyomrom nem veszi be ezeket a moderneket. Örkény Pál! Ha már Pál, akkor legyen Jámbor Pál. Az volt a költő, barátom! Én még annak a verseit szavaltam az iskolában. Kár, hogy a tanterv elejtette. Sokaknak tetszenek ennek a Szabolcskának a versei is, de én bizony mindig elbóbiskolok rajta, mikor a gyerekek szavalják. Mondom is a magyar-szakosaknak, hogy amennyire lehet, csak a régieket kultiválják. Különben ezzel a Jámbor Pállal nagyon méltatlanul bánt el az irodalomtörténet. Én megtettem a magamét, én róla írtam a doktori értekezésemet, ismered?

– Nem volt alkalmam hozzájutni.

– Kár, barátom. Ha akad még belőle otthon, majd eljuttatom hozzád. Nem rossz kis dolog, mondhatom. Nagy költő volt, barátom. Abban van lendület, nemes pátosz. Harminc magyar Budára mén... megállj csak, hogy is van? Hja, pajtás, öregszünk, öregszünk. Az a sok hivatalos út, az adminisztráció... hopp, megvan! Harminc nemes Budára tart, szabad halálra kész, harminc nemes és élükön Kont, a kemény vitéz! Mit szólsz hozzá, ez aztán költészet, mi?

Hát mit szóltam volna? Hát csak nem mondhattam meg neki, hogy Kontot nem Jámbor Pál írta, hanem Garay János! Még megzavartam volna vele szegény embert, de hát mire lett volna az jó? Hiszen, ha főigazgató volnék, talán magam is összezavarnám a két derék költőt. Aztán azt se mondhattam meg Honigbohn barátomnak – mert így hívják a dárdabajuszú kurucot –, hogy az a gyanús nevű Örkény Pál én vagyok. Nekem ez az írói álnevem suttyókorom óta, ez volt az első versem alatt az Új Idők-ben már gimnazista koromban. Szép, romantikus név, abból is látnivaló, hogy nagyon fiatalon választottam. Ebben a városban azonban, ahol én már vagy tíz esztendeje élek, senki se ismer engem Örkény Pálnak. Becsületes, egészséges, józan magyarok laknak itt, akik nem szoktak Pestre járni verset hallgatni, s így, ha olvassák az újságokban, hogy Örkény Pál itt, vagy ott felolvasott, rá se gondolnak arra, hogy az a kalefaktor én vagyok. Én meg bizony nem mondtam soha senkinek. Utóvégre én itt jó barátságban vagyok az egész várossal. Nem mondom, hogy sokat tartanak rólam, mert például az alispán nem szokott meghívni vadászatra, de a köszönésemet mégis úgy fogadja, hogy a kalapját meg is emeli. Holott például, ha a törvényszéki elnökkel találkozik, csak a mutatóujjával szokta megérintem a kalapja szélét. De benne vagyok a kaszinó választmányában, a közgyűlésben, az iskolaszékben, díszelnöke vagyok a méhészegyesületnek, és pár évvel ezelőtt a csónakdába is beválasztottak. Ami annál nagyobb tisztesség, mert én se nem iszom, se nem kártyázom. Szóval itt engem egészen elszívelhető, rendes embernek tartanak. Most már miért rontsam én el a renomémat azzal, hogy kivalljam a költő voltomat? Még ha drámaíró volnék, vagy regényíró, akkor, nem mondom, elő mernék vele hozakodni. Mióta az újságok olyan sokat írnak arról, hogy a színdarabírással mennyi pénzt lehet keresni, azóta már Szkurka patikárus is többször kijelentette a sörházban, hogy ha a jó isten valami döghalált nem ad, ami a patikát egy kicsit lendületbe hozná, akkor ő itthagyja ezt a fészket és vagy megválasztatja magát kormánypárti képviselőnek, vagy fölmén Pestre drámaírónak. A regényírásnak meg azóta van nagy becsülete, mióta Mikszáthot eltemették és a közgyűlés a főispán kívánságára négytagú deputációval képviseltette városunkat a temetésen. (A főispán tudniillik még munkapárti képviselő korában összebarátkozott Mikszáthtal. A híres tarokkpartiknál mindig ott kibicelt a háta mögött. Ezért aztán Mikszáth, ha nyert, másnapra az országgyűlési karcolatokban mindig az ő szájába adta a legelmésebb ötleteket.) Mivel azonban lírikust még nem ért ez a tisztesség, a líra még itt nincs recipiálva a tisztességes foglalkozások közé. Azt hiszem, ha itt valaha kitudódna, hogy én verseket szoktam írni, még pedig nem is a Borsszem Jankóba, akkor engem hol lenéznének, hol kinéznének. A csónakdából pedig még ki is zárnának.

Már pedig én nem akarok bélpoklos gyanánt élni az embertársaim közt. Az én ideálom mindig a filiszterélet volt, mióta a fiatalságom elején a bohémélet keresztülvetett a vállán. Sikerült is beletörnöm a természetemet mindenféle filisztériumba, kivévén az esernyőt, meg a romantikát. (Mert énszerintem a romantika is a filiszterek sajátsága.) Ha nem lehettem üstökös csillag, akkor bele akarok veszni a közpolgári élet tejútjába. Varga Márton magánzó akarok lenni és semmi más. Mert ez az igazi nevem és ebből látnivaló, hogy mint költő mért bújtam én pszeudonim mögé. Varga Márton névvel lehet az ember hadvezér, államférfi, püspök, sőt bankigazgató is (ez esetben legföljebb a keresztnevét nem írja alá), de lírai költő nem lehet Magyarországon.

Ellenben tudósnak nagyon megfelel ez a név, különösen az olyan ártatlan tudományágban, mint az enyém. Igazság szerint tudósnak se vagyok okleveles. Minden érdekelt az egyetemen, ennélfogva semmihez se tudtam odaragadni. Összevissza hallgattam történelmet, nyelveket, természethistóriát, műtörténetet, csillagászatot, de mindenütt találtam valami hajszálat a tudomány levesében. A nyelvészetben a hangtani szőrszálhasogatásokba utáltam bele. A természetrajztól a hónapos retek szöktetett meg. A biológia azt tanítja, hogy a virágok azért festik magukat pirosra, kékre, sárgára, mert így látják őket a rovarok, akik a házasságot közvetítik a hímvirágok meg a nővirágok közt. Ez rendben van. A gyümölcsök színe is csalogatásra való. A fekete bodzaszemet messziről meglátja a veréb, lecsípi, elröpül vele, a húsosát megeszi, a magját kiköpi, elszórja, így terjeszkedik a bodza e világi életben. Ezt is elhiszem. De mi haszna van abból a hónaposreteknek, hogy szép pirosba öltözködik a föld alatt? Csak nem azért, hogy a cserebogár kukaca könnyebben lássa megrágni?

Így nem lett én belőlem semmi se, és így lettem én az összes hiábavalóságok tudora. Az idő eljárt felettem, az öregeim nem győzték kivárni, míg összeházasodom a diplomával – hogy aztán magam maradtam, fel is bontottam vele a hosszú jegyeskedést, otthagytam az egyetemet, ahol eleinte minden tanárom segédjének szeretett volna, aztán valamennyi belém unt az okvetetlenkedő kérdéseim miatt. Az apám hagyott rám egy kis földecskét, amiből szerényen eléldegélhettem, odahurcolkodtam a könyveimmel, mikroszkópjaimmal, teleszkópjaimmal, meg mindenféle tarka álmommal. Az volt a tervem, hogy nappal szántok-vetek, esténként pedig megírom a modern Georgikont. De a vergiliuskodásnak már a harmadik héten véget vetett az, hogy a béresem az egyik halmunk tövében talált egy kőbaltát. Erre én lehordattam a halmot, és találtam benne egy kőkorszakbeli temetőt. Szakkönyveket hozattam, kimentem Svájcba, megnézni a zürichi múzeumot, ha már ennyire voltam, átmentem Dániába Steenstruphoz, a kjökkenmöddingek tudósához, onnan meg már csak egy macskaugrás volt Montelius, a skandináv bronzkor pápája. Mire hazaértem, többet tudtam, mint egy egyetemi tanár, de kevesebbet, mint egy alföldi kanász. Mert az már az apjától megtanulta, hogy melyik halomban szokta magát fölvetni Szentgyörgy-nap éjszakáján a kincs, de nekem halomról-halomra kellett próbálgatnom, hogy melyikben találok őskori pernyésgödröket, mállatag csontokat, fazékfüleket és egyéb ilyen kincseket. Hogy könnyebben mozoghassak, pénzzé tettem a birtokocskámat, és ezt a várost választottam főhadiszállásomnak, ahonnan három-négy megyébe nyújtogathatom a csápjaimat.

Két-három esztendeig tartott ez a forró szerelem a régészet iránt, aztán lehiggadt házasság lett belőle. Arról lemondtam, hogy az Attila sírját megtaláljam – egyik ifjú kollégámnak jobban szolgált a szerencse, az már háromszor is megtalálta, utoljára rá is volt írva a koporsójára, hogy Attila rex –, de nagyon megszerettem ezt a csöndes, becsületes tudományt, ahol az embert nem bolondíthatja el senki, csak maga bolondíthatja el magát. A huncutság ott kezdődik, ahol az írás. Ha valamikor megtalálják a tízparancsolat két kőtábláját, az nem bizonyos, nem derül-e ki, hogy Mózes belesimított egy kicsit a Jehova rendeleteibe. (Úgy a kilencedik parancsolat táján.) De olyan huncut kőember vagy bronzember nem volt, aki azzal a szándékkal tetette volna a sírjába a kőszakócáját vagy a bronzsarlóját, hogy azzal majd ötezer év múlva falhoz állítja valamelyik unokáját. Persze, arról aztán az ősember nem tehet, hogy mindenféle bolondságokat ráfognak. Például ő összezsugorítva temette el az apját, mert így kisebb helyen elfért és kevesebb földet kellett neki feltúrni a csontvésőjével. Ötezer év múlva jön a tudós és azt mondja, lám, mennyi ihlettség volt az emberben már medvekorában is! Ugyanabban a helyzetben adta vissza a halottat a föld anyának, amilyenben az anyaméh világra hozta! No, de hát úgy lesz az emberből akadémikus, ha ilyen szépeket tud kieszelni.

Én nem lettem akadémikus, mert az én fantáziám nem éppen eleven. De éppen azért volt néhány tisztességes sikerem a külföldi szaksajtóban. Egyikről-másikról itthon is tudomást vettek. Például kitudódott itthon is, hogy én találtam meg a világ legrégibb darázsfészkét a föld alatt. A kőkorszakbeli ember agyagputrijára volt ráragasztva s azzal együtt téglává égett. Éppen olyan, mint a mostani darázsfészek. Szégyellhetik a darazsak, hogy ötezer év óta semmit se fejlődött az építészetük. Nekem azonban dicsőséget szerzett a dolog. A méhész-egylet ezért választott meg díszelnökévé. (Mit csinált volna velem, ha nem ősdarázsfészket találok, hanem őskaptárt!)

Hát így éldegéltem én egész tavaszig, szelíd hétköznapi örömek közt, jóformán magam is elfelejtkezve arról, hogy én nemcsak Varga Márton vagyok, hanem Örkény Pál is. Az írói álmok ugyan szívósak, mint a vak macskakölykök; nem elég őket eltemetni, hanem meg is kell rajtuk gázolni a földet, még akkor is sokáig felmiákolnak a napvilágra. De aztán mégis csak elcsendesednek egyszer, kivált mikor már a negyvenedik esztendő furkózza le őket.

No, most már az történik velem, hogy levelet kapok egy budapesti könyvkiadó vállalattól. A levél Varga Márton úrnak van címezve, de Örkény Pálnak szól. Arra szólítják föl benne, hogy írjon egy regényt a vállalatnak.

Biztos, hogy összetévesztenek valakivel – mosolyogtam el magam. Én prózában sose műveltem esszénél egyebet. Azt is csak a magyarhoni bronzkori kardok legelterjedtebb típusairól, tekintettel a mükénéi kultúrára – és más ilyen nem éppen népszerűségszerző témákról.

Persze nem is válaszoltam a levélre. Csak a gépírókisasszonyomnak mutattam meg, akivel nagyon értjük egymást. Tulajdonképp diákkisasszony, egyetemi polgárnő, de sokkal szorgalmasabb, mint amilyen én voltam egyetemi polgárnak. Én rászabadítottam a könyvtáramra, ő meg hálából elhatározta, hogy rendet csinál benne. Ilyenek ezek a diáklányok, különösen a klasszika-filológián. Megtanulják Herkules tíz munkáját, s mindjárt le akarják pipálni a tizenegyedikkel. Én bizony, ha nekem olyan fitos orrom meg olyan gyújtogató szemem volna, mint Herminkének van, inkább Helénát főzném le, mint Herkulest.

Persze ezt csak mókából szoktam mondogatni Herminkének. Ő tudja legjobban, hogy az értelem száraz fényén kívül énbennem semmiféle tüzek nem lappanganak. Annyi regényesség sincs bennem, mint egy teknősbékában. Éppen azért vagyunk jó pajtások Herminkével, mert egyikünk se vörösödik el, mikor az alexandriai régiségeket pakolgatjuk. Pedig biz azok közt vannak csintalan apróságok is.

Elég az hozzá, hogy a kislány együtt nevetett velem a levélen. Sőt, az ő mulatsága annál nagyobb volt, mert nem is sejtette az én titkos bűnömet. Az utolsó költő, akit imádott, Albius Tibullus volt. Én is segítettem neki benne ablativus absolutusokat keresni.

Az ám, csakhogy egy hét múlva kapom a kiadó második levelét. Hogy így, meg úgy, bizonyosan elkallódhatott a postán a kérésük, vagy talán nagyon el vagyok foglalva, de azért csak keressek módot arra, hogy megírjam nekik a regényt.

Éppen készülőben voltam Budapestre, a Régészeti Társulatban kellett előadást tartanom az újmajori lovas sírokról. No, ha már úgyis Pesten járok, fölkeresem ezt a megátalkodott kiadót is, legalább élőszóval kiadom neki a magáét. Hagyjanak nekem békét a regényükkel, nem kenyerem az nekem.

Az úton azonban elfüstölt a haragom, ahogy a vonat kiért a szabad mezőkre. Menyasszonyruhásak voltak már a cseresznyefák, gólyahírek aranycsészéje kínálgatta a mézet a méheknek a semlyékekben, piroskendős menyecskék kapálgattak a bakterházak kertecskéiben, s elkezdett pengeni a tamburaszó a szívemben. Hát igen, minek gorombáskodnám azzal a kiadóval, aki mégis csak figyelmeskedett velem? Ha beéri verskötettel, azt adok neki szívesen a régi verseimből, de regénnyel bizony nem szolgálhatok, mert én ahhoz nem értek.

Kiterveltem én ezt szépen, de aztán minden másképp lett. Megvan az a rossz természetem, hogy mindent ráhagyok az emberekre. Kinézek magamnak a kirakatban egy szép nyakkendőt, bemegyek a boltba, megmondom, mit akarok, a segéd elém tesz egy skatulyát, nincs benne az a kékpettyes fekete, amit én már két esztendeje hajszolok, s most megláttam a kirakatban. Hanem van benne egy verespettyes citromsárga, amitől olyan érzésem van, mintha valaki az ablaküveget nyiszogtatná a nedves ujjával.

– Ez meg fog felelni uraságodnak – csípteti a két ujja közé a segéd a förtelmes citromsárgát –, nagyon finom divatszín.

Sírhatnékom van a méregtől, de azért hazaviszem a citromsárgát. No, ezt legalább odaadhatom a házmesternek. Sokkal kellemetlenebb az, ahogy a vendéglőben elbánnak velem. Én a mennyországot úgy képzelem, hogy ott napjában háromszor esznek sertéskarmonádlit. (Ebben pedig nincs ám semmi sacrilegium, könyörgöm. Tessék csak elolvasni Adamus Weber Centum fontes-át, Norinbergában jelent meg 1686-ban, abban megtalálható, hogy a tudós doktorok Szent Chrysostomustól Athanasius Kircherig mint vélekednek e tárgyról. A többség azon a párton van, hogy a boldogok odafönt piros selyemben járnak, héberül beszélnek, de a sertést megeszik. Vide fons trigesimus, pag. 273.)^[1] Hát ebben majd az tesz igazságot, aki odajut, én egyelőre csak azt tudom, hogy a vendéglőben már olyan ritkaságszámba megy a becsületesen sütött karmonádli, mintha eleven korában valami egzotikus csoda volna. Én nem vagyok éppen nagy gasztronómus, de ha meglátom az ételcédulán, mindig hajlandó vagyok elhinni, hogy mégis csak szép az élet.

– Krumplit vagy uborkát tetszik hozzá parancsolni? – kérdezi a pincér.

– Káposztasalátát kérek szépen.

És akkor hoz nekem borjúvesést sárgarépával, amivel engem ki lehetne kergetni a világból, ha bátrabb ember volnék, így azonban palástul vetem a gyomromat a sárgarépával utálatosított borjúvesésnek, mert mit csinálhatnék mást? A pincérrel csak nem kezdhetek el veszekedni?

Így jártam a regénnyel is. Nagyon barátságosan fogad a kiadó, mikor megmondom, ki vagyok s azt mondja, hogy ismer ő már engem régen.

– Honnan méltóztatik? A verseim?

– Ó, hogyne, igen, mindenesetre azokat is ismerem. De legjobban megragadta a figyelmemet egy archeológiai értekezése.

– Szintén régész? – ugrottam fel olyan kellemes meglepetéssel, aminőt a misszionáriusok érezhetnek, mikor a pápuák közt váratlanul egymásra akadnak.

– Isten őrizz! – szaladt nevetésre a kiadó kövérkés képe. – Remélem, nem úgy nézek ki? Tetszik tudni, az úgy volt, hogy pár esztendeje, lehet öt-hat éve, valahol arra maguk felé utaztam. Egyedül voltam a kupéban, se könyvem, se újságom, borzasztón unatkoztam. Egyszer meglátom, hogy az ülés alól kifehérlik a csücske valami füzetnek, fölveszem, meg se nézem, csak elkezdem olvasni, hát az őskori koponyalékelésről szól a füzet.

– Igen, emlékszem, egy polémiám volt Obermayer professzorral.

– Fogalmam sincs róla, kérem, mi volt benne, hiszen engem nem nagyon érdekelt a dolog, és ne tessék rossz néven venni, nem is mindenütt értettem meg. De mindjárt följegyeztem a noteszembe, hogy én ezzel az emberrel egyszer regényt íratok.

– De hát milyen alapon, kérem? – éreztem tágulni a szememet.

– Hát a fantáziája miatt, uram! Aki annyi mindent bele tud magyarázni egy lyukas koponyadarabba, mint ön, annak muszáj regényt írni.

No, ez kellett még nekem. Ha egy tudós kollégám dicséri meg a legkomolyabb tanulmányomat azzal, hogy nagyszerű benne a fantázia, annak én, noha nem vagyok vérengző természetű ember, nem sajnálnék egy bronzkardot a bordái közé ereszteni. De egy könyvkiadónak csak nem mehetek neki? Úgy tettem, mintha mosolyognék, és azt mondtam, hogy nagyon érdekes szempont a kiadó úré.

– Csak az a kár, hogy ez a notesz megbújt valahol az íróasztalomban, és csak a minap került a kezembe, amikor mindjárt írtunk önnek. Azóta bizony csinálhattunk volna egy-két szép regényt. No sebaj, mind kicsáklyázom én még azt önből. Lotti kisasszony, kérek csak egy szerződés-blankettát.

Úgy nézett rám, mint a madarászpók a kolibrira. Ha akart volna, le is nyelhetett volna, de beérte azzal, hogy aláíratta velem a szerződést.

– Úgy, köszönöm szépen, ezzel rendben vagyunk. Ideje van rá, éppen hat hónap. Akkorára az ön fantáziája akár ikreket szülhet. Viszontlátásra. Tessék vigyázni, ott lépcső van.

Hogy őszinte legyek, a kábulatból elég hamar magamhoz tértem. Mire a Pannóniában a gallérom mögé hánytam az ebédet, akkorára igazat adtam a kiadónak abban, amit ő nem mondott ugyan, de bizonyosan gondolt, mert nagyon okos, intelligens embernek látszik: hogy negyven éven alul nem is volna szabad regényt írni az embernek. Mert végre is a regény nem olyan, mint a vers. Ahhoz nem elég az érzés, sőt talán az nem is kell hozzá. A regényhez emberismeret kell, élmény, világnézet, hol vegye azt az ember a húszas években? A regényhez érett ember kell, s az ember pont negyvenéves korában érik meg. Addig csak tacskó, és a líra mézeskalácsát szopogatja.

Vacsorára Budára voltam hivatalos egy szép asszonyhoz, akihez néhány esztendeje még verseket írtam, amiket azóta mindketten elfelejtettünk. Minden elfogódottság nélkül, a jóbarát érdeklődésével kérdezte, hogy min dolgozom most.

– Egy regényt írok – vontam vállat –, éppen ma kötöttem rá szerződést.

– Regényt? Maga? – vetette rám őszinte csodálkozással a szemeit, amikért valaha tűzbe ugrottam volna hűtőzni.

– Mit csodálkozik ezen, kedves? – kérdeztem egy kis belső bosszúsággal. – Azt hiszem, én tulajdonképp regényírónak születtem. Eddig is vétek volt, hogy nem regényeket írtam versek helyett. Az én fantáziámmal muszáj regényt írni. Hiszen maga legjobban tudhatja, kedveske, hogy milyen fantáziám van nekem.

Ezen aztán elnevettük magunkat.

– Gonosz, gonosz, gonosz! – tömte be a szép asszony a számat egy borba mártott piskótával.

A vonaton le se hunytam a szememet. Egész hazáig néztem kifelé a csillagos éjszakába, de nem a csillagokat láttam. A regényem külföldi fordításainak a címlapjai foszforeszkáltak az égen. Illetve csak a nevem, mert címe még nem volt a regénynek. Von Martin Varga. Od Martin Varga. Di Martino Varga. Par Martin Varga. By Martin Varga... S ki tudja? Lagerlöf Zelmának mostanában nagy kelete van magyarul. Hátha visszaadnánk a svédeknek a vizitet? Af Märtens Varga. Igenis. Varga Márton és nem Örkény Pál. Örkény Pál csak a habja volt a zavaros mustnak, nyúlós, fehér hab, se íze, se sava. Örkény Pál le van szedve és szét van locsolva a hordó mögött, majd beissza a föld, jobbat úgyse érdemlett. Ellenben megmaradt Varga Márton, a nemes aszú. Lassan ért, de meg is érzik rajta. Rájár még a jövő század is.

Nem, nem szégyellem többet a nevemet kiszögezni az Olimpusz ajtajára. Úgy látszik, mégis csak érettségi tétel lesz belőlem. No, majd valamelyik regényemben lelkükre kötöm a professzoroknak, hogy énbelőlem csak jelest szabad adni. Mert különben visszajárok a másvilágról, és a tanárokat examinálom meg az irodalomtörténetből.

 

 

Azt hiszem, mégis csak összetévesztett engem valakivel a kiadó, mikor regényt nézett ki belőlem. A hat hónapból már oda van három, s az én regényem még az embrionális mozdulatokig se jutott el. Koraszülött már semmiesetre se lesz belőle, de elvetélni elvetélhet.

Mesebeszéd, hogy nem volna hozzá tehetségem. Inkább az a baj, hogy túlságosan nagy és súlyos tehetség vagyok. Ha olyan író volnék, akiből tizenkettő tesz egy tucatot, akkor egy hét alatt összefütyölnék egy regényt. De hát a tehetség kötelez. Az óriás nem ülhet le a homokba rózsaszín kavicskákkal tipló-taplózni. A pálmafa nem teremhet potyókaszilvát. Én valami szerelmi lirum-lárumra nem tehetem rá a nevemet. Nem akarom letagadni, hogy szerelem is van a világon, de az a regényírók bűne, hogy úgy láttatják, mintha egyéb se volna. (A lírikusok ártatlanok benne, mert azokat már úgyse olvassák). A szerelem csak étvágycsináló az élethez, az ember fölhajt belőle egy-két pohárral, aztán megy dolgára. Hiszen vannak részeges emberek is, az igaz, de hol van az megírva, hogy minden regénynek azokról kell szólni, akik korcsmából ki, korcsmába be, végigtántorogják az életet?

Lám, a külföldi kollégák már túl vannak ezen. Azok nem egyének regényét írják meg, hanem az emberiségét. Az egyik a Mars-lakókat hozza le a földre, a másik a földi embereket viszi fel a holdba. (Nálunk ebben a zsánerben leginkább a képviselőjelöltek dolgoznak követválasztáskor.) Van olyan, aki az örök élet italával kergeti őrületbe az emberiséget, van, aki a beriberi betegséggel irtja ki. Én persze ilyesmihez nagyon szelíd természetű ember vagyok, akinek az utolsó ítéletkor legalább az az egy mentségem meglesz az örök bíró előtt, hogy soha semmi élőt meg nem öltem még a tollammal se. De meg ezek az úgynevezett nagyperspektívájú regények minálunk, szittyáknál csak fordításban kelendők. Ha a magyar író nem szerelmi regényt ír, akkor írjon olyant, amely az örök dicsőséget hirdeti és a nemzeti érzést öregbíti. Ez neki kutya kötelessége. Hogy aztán ezeket a nemes szellemű könyveket a kutya se olvassa, azzal ő ne törődjön, mert ezért a közönség felelős.

No hát én majd írok olyan regényt, amelyben lesz ősi dicsőség is, nemzeti érzés is, mégis mindenki elolvassa, mert olyan érdekes lesz, mintha Wells írta volna. A pókai ősemberek lesznek a hősei, akiknek a hagyatékát a magam kezivel szedegettem ki a föld alól vagy nyolc esztendőn keresztül. Tarisznyaszámra a kőbaltákat, százával az agancs-harpunákat, ezrével a kagylóhéj-gyöngyöket. Csontváz is volt egy vagonra való. Az egyik valami hatalmas törzsfőnöké lehetett, csontgyűrű volt minden ujján, a nyakában borostyánkaláris. Nagy bivalykoponyájában olyan fogak voltak, hogy vasat haraphatott volna velük, ha már akkor ismerték volna a vasat. De persze ezek a szegény vadak csak kővel meg doronggal tudták egymást agyonverni. Az ám, csakhogy ennek a bivalykoponyának a dudoros szemöldökívei közé egy réz nyílhegy volt bele patinásodva. Dicsőségben gazdag uralkodásának alighanem az vetett véget. Hogy került most már ide ez a réz szerszám? Úgy, hogy a bivalyfejű fekete ember egyszer a Mátráig kergette a medvét, ott meglátott egy lombsátorban egy aranyhajú asszonyt, azt ölbe kapta, s meg se állt vele, még haza nem ért a Tisza partjára a maga feketebőrű, sertehajú asszonyai közé. A mátrai medvevadász éppen a sikoltozására ért haza az asszonynak, kergette a rablót másfél napig, de mikor meglátta a földvárát a Tiszaparton, visszafordult, mert mit kezdhessen ő olyan nagy úrral, aki nem sövénygulibában lakik, hanem valóságos árokkal megerősített vályogputriban, s csak felesége több van, mint neki medvéje? Szomorúan ballagott haza a szegény mátrai vadász, el is volt keseredve, ki is volt éhezve, ennélfogva egy egész vaddisznót nyársra húzott, s annak akkora tüzet csapott, mint egy máglya. Hát ahogy ott nekibúsultan és nagyon ügyetlenül forgatja a nyársat – mert az ilyesmi máskor az asszony dolga volt –, egyszer csak azt látja, hogy az a parázs közé szorult kődarab, amelyikhez a nyárs végét támasztotta, úgy olvad, mintha medveszalonna volna. Nagyon elcsudálkozott a vadász, mert sohse látott még folyékony követ. Mivel azonban az éhség már akkor is nagyobb szerepet vitt az emberiség történetében, mint a tudomány-szomjúság, a vadász megette a vaddisznót, aztán lefeküdt a medvebőrre, és álmodott az aranyhajú asszonyról. Reggel, ahogy fölébredt, eszébe jut neki a furcsa kő, gondolja, megnézi, hátha meg is lehet enni. Odamegy a kőhöz: hát olyan vörösen fénylik, mint a leáldozó nap. Tapintja: puha. Lecsíp belőle egy darabkát, a szájába veszi, kiköpi. Mert rágni nehéz is, nem is érdemes, mert se íze, se bűze. De hátha belül van a magja, mint a mandulának? Kezdi hámozgatni, nincs abba semmi se belül. Odábbrúgja a lábával a lefeszítgetett szilánkokat, hát nehezek, és ahogy összeütődnek, nem koppannak, mint a kő, hanem csengenek. Fölvesz egy darabot, méricskéli a markában, és arra gondol, hogy ezzel igen vakszemen lehetne ütni a fekete embert. Fölvesz egy másik darabot, éles is, hegyes is, egy kis igazítással még sokkal alkalmasabb nyílhegyet lehet belőle csinálni, mint a kovából. Hej, jó volna ezt beleereszteni a fekete emberbe, nem is kellene olyan közel menni hozzá, mint a bunkóval. Hiszen csak az a sok asszony ne volna körülötte! De hátha azokkal is el lehetne bánni? Hiszen ebből a kőből gyöngyöt is lehet gyúrni, ha nyílhegyet lehet. Gyöngyöt még könnyebben, mert azt csak meg kell gömbölygetni a markában és átfúrni egy hegyes csonttal. Megpróbálja, s mire a nap fahegybe ér, már van neki egy marék rézgyöngye. De micsoda gyöngyök azok! Úgy táncoltatják a napsugarat, hogy alig lehet rájuk nézni. Nincs a világon az a kagylógyöngyös asszony, aki egy rézgyöngyért akár szerecsikát ne főzne az urának. Ha megvan a gyöngy, a többi most már gyerekjáték. A mátrai vadász telerakja az inge derekát újmódi gyönggyel, megvesztegeti a sertehajú asszonyokat, azok elbújtatják a füzesbe, s mikor a fekete ember lehasal a Tiszára inni, akkor beleereszti a bivalyfejébe a réznyilat. Ezzel azonban most már nem éri be, hanem átüzen a szomszéd földvárak fekete embereinek, hogy most már ő lesz a király, neki küldjék a legkövérebb harcsákat és a legkarcsúbb fekete asszonyokat, mert különben baj lesz. Aki nem engedelmeskedik, arra rászáll a rézmadár, de aki szótfogad, az esténként beülhet a királyhoz és szopogathatja a csontot, amit ő az asztal alá hajigál. Az aranyhajú asszony ugyan görbén néz a fekete asszonyokra, de azért a vadászt nem kell félteni. Megbékíti az asszonyt azzal, hogy neki kétszer akkora gyöngyöt gyúr, mint a többinek, s különben is ő kultúrmissziót teljesít. A vadászok már akkor is szerettek nagyokat mondani.

Igaz, hogy ebben a történetben is van szerelem, de csak annyi, mint mazsola a kuglófban. Az alaptészta a fő, az pedig tiszta társadalomtudomány: hogyan bontakozik ki a kőkorszak társadalmi káoszából a rézkor hajnalán az alkotmányos királyság. Ez olyan téma, amely érdekel minden művelt embert, osztálykülönbség nélkül. Elsősorban a politikusok tanulhatnak belőle, de hasznosan szórakozhat vele az iparosság is, különösen a rézöntőipar. Sőt, bizonyos hadászati vonatkozások révén olyan oldalról is pártolásra számíthat a könyv, ahol a regényirodalmat különben nem igen szokták felkarolni. Főérdeme pedig az lesz, hogy a honi föld dicsőségét szolgálja. Ha a mátravidéki medvevadász föl nem találja a rezet, akkor sok minden másképp van ma, és sok minden sehogy sincs. (El ne felejtsük: rézkartell sincs. Ezen a réven a kereskedők szimpátiája is biztos.) A legridegebb kritikának is be kell látni, hogy ez nem olyan regény, mint a többi. Jogosult kritikusnak különben is csak azt ismerem el, aki a rézkort jobban ismeri, mint én.

Mondom, ki volt ez eszelve nagyszerűen, de azért mégse lett belőle gálickő. Megakadtam mindjárt az elején, az alakjaim nevével. Abban az időben még nem anyakönyvezték az embereket, de valami nevüknek mégis muszáj lenni a hőseimnek. Adhatnék nekik szimbolikus neveket: az Erő, a Ravaszság, a Szépség; de ez nagyon Wedekindes volna. Megpróbáltam a bölényfejűt Ökolunkulunak elbérmálni, de ezt nagyon szerecsen hangzásúnak találtam, márpedig ez hamisítás volna. Igaz, hogy a nyolcvanas években Mentoneban találtak negroid típusú csontvázakat, de azok még diluviális eredetűek voltak. A rézkori ember csontszerkezetében már nem volt semmi négeres. Mondjuk, hogy a bölényfejűt csakugyan Bölényfejűnek hívták. Ez is falsum. Én hívhatom úgy, de a kortársai bizonyosan nem hívhatták úgy, mert az ő nyelvükön más neve volt a bölénynek.

Ez a másik leküzdhetetlen nehézség, a nyelv. Nevetséges volna, ha a mátrai vadász azt mondaná, mikor az olvadó követ meglátja, hogy „hű, a kutyafáját neki, ez meg réz, de jó, hogy kitaláltam!”. De hát minek nevezte el az első fémet, amivel megismerkedett? Mit danolt, ha jó kedve volt, hogy káromkodott, ha haragudott, milyen szép szavakat hazudott a szerelmesének, ha csókot akart tőle kapni? Egészen bizonyos, hogy nem ismerte ezt a fogalmat: „szerelem”. Nem is mondta az asszonyát se drágaságának, se gyönyörűségének, s ha jó kedve volt, nem tartotta oda a szőrmók arcát az asszonynak, hogy „most pedig egy csókot kérek, üdvösségem, remélem, nem sajnálja”. Az ősember nem kérte a csókot és nem remélt semmit, hanem vette, ahol találta, s utána vagy odábbrúgta az asszonyt, vagy a talpát vakartatta vele, még el nem aludt. Ha jókedve volt, akkor vigyorgott, ha rossz kedve volt, akkor morgott, ha haragudott, akkor bőgött, több nem futotta az érzelmi skálájából.

Be kellett látnom, hogy nagyszerű témám nem ér egy ütet taplót. Olyan szereplőkkel, akiknek még csak nevük sincs s akik nem tudnak beszélni, csak vigyorogni, morogni, meg bőgni, nem lehet tíz íves regényt végigjátszani. Egy szimfonikus zeneszerző nagyszerűen használhatja őket, de én nem tudok velük mit kezdeni.

Így jártam a történeti regény témáimmal is. Először Attilával birkóztam, de én maradtam alul, mert sehogy se bírtam eligazodni a katalaunumi csata térképén. No, azt mindjárt gondolhattam volna, hogy katonákkal nem jó nekem kikezdeni. Az a szerencsés ötletem támadt, hogy valami régi magyar dalnokot teszek meg a regényem hősének s olyasmit próbálok, mint Gottfried Keller a Zürichi novellák-ban. Ez nekem való téma, mert egy költőtárs lelkivilágába mégis csak könnyebben bele tudom magam élni, mint egy rézkorbeli nomádéba. Kölcsönkértem a Nemzeti Múzeumtól a Régi Magyar Költők Tárát, elolvastam mind a hat kötetét, a jegyzetekkel együtt. Egy kicsit megcsalódtam bennük, mert borzasztó bibliás emberek voltak ezek a versfejekbe rejtett nevű lantos kollégák, s vagy a papokat szidták (már az újhitűek a katolikusokat, ezek meg a prédikátorokat), vagy Izrael romlásán keseregtek. Utoljára aztán megállapodtam egyben, akibe nem kötözködhet bele semmiféle felekezet. Azt a névtelen népénekest választottam ki, akitől az a pár rigmus maradt ránk, hogy „Mátyást mostan választotta mind ez ország királyságra, az, kit Isten adott nekünk mennyországból ótalmunkra”. Erről nem tudunk a világon semmit, tehát erre nyugodt lélekkel rákölthetek mindent, ami az akkori korszellemnek megfelel. Be fogom vinni Mátyás udvarába, mint az utolsó magyar igricet. Ott aztán az olasz tányérnyalók addig susárlanak ellene, míg elhitetik a nagy királlyal, hogy a mélaszemű fiú Beatrix királynőnek danolja a virágénekeket. Hogy mi lett volna ebben az igazság, mi nem, azt már nem tudom megmondani, mert odáig nem jutottam el magam se. Közben ugyanis az Akadémia újra kiadta a Régi Magyar Költők Tárának az első kötetét, s én vesztemre ezt is elolvastam. Megtudtam belőle, hogy a legújabb kutatások szerint a Mátyás királlyá választásáról szóló népéneket ki kell dobni a régi magyar költészet ereklyetartójából. Gyatra hamisítvány az egész a tizennyolcadik századból.

Mikes Kelemenbe aztán már bele se fogtam, pedig az is elő volt jegyezve a témás noteszemben. Mit tudom én, hogy mire készen lennék vele, nem derítené-e ki valami szorgalmas irodalomtörténészünk, hogy Mikes Kelemen nem is élt soha, csak Thaly Kálmán találta ki a kuruc balladákkal együtt a Habsburgok bosszantására. És ha ezt a Szküllát elkerülöm is, nem kap-e be a kritika Kharübdisze? Egy új történelmi regény ellen az a panasza volt az egyik kritikusnak, hogy a szerzője kínos pontossággal ismeri a történelmet. (Notabene, véletlenül én is olvastam ezt a kínosan tökéletes tudományú regényt. Kun László király lámpa mellett mulat benne a cigánylányokkal a majsai csárdában és Gentilis bíbornok fotöjben ülve olvassa fel az egyházi átok bulláját.)

Hogy egészen őszinte legyek, még valami közrejátszott abban, hogy végkép fölhagytam a történeti témák kergetésével. A főispánunk azt mondta nekem négyszemközt:

– Bolond időket élünk most, kérlek alássan, nagyon kényes dolog az a történeti regény. Nem lehet tudni, hogy a szabad királyválasztók maradnak-e az urak, vagy a legitimisták kerülnek fölülre? Esetleg el is kobozhatják a könyvet, ha rossz időben jelenik meg. Azt hiszem, legokosabb volna békét hagyni a történelmi regénynek, még egy kicsit tisztul a helyzet. Ne érts félre, nem akarok beleszólni a dolgokba, bár hiszen van némi jártasságom az irodalomban. Tudod, Mikszáthnak is én adtam néhány kitűnő regénytémát. Hidd el, kérlek alássan, hogy csak az irántad való jóakarat vezet.

Eszem ágában sem volt kételkedni a főispán jóakaratában, miért is lett volna? Mióta kitudódott, hogy regényen dolgozom, amit bizony én még a rikkancsomnak is elmondtam, feltűnő nyájasak lettek hozzám a vezetőemberek. Nemcsak a főispán itta meg velem a brúdert, hanem az alispán is célzást tett rá, hogy az idén engem is meghív körvadászatra, ha ugyan egyáltalában lesz az idén körvadászat, mert fene drága a puskapor, tisztességes ember azt meg nem bírja fizetni, csak a cukorgyárosok. Hiába, mindig tudtam én, hogy az alispánnak van legtöbb esze köztünk. Csak azért drágállotta a puskaport, mert nem volt benne biztos, hogy sikerül-e a regényem. Gondolta magában, ha nem üt be, akkor nem kompromittálhatja velem az úri társaságát, amelyben az öreg Eselovits báró is megfordult néha, az pedig egyszer egy valódi muszka nagyherceget hozott le nyulászni. Magam is belátom, nagyon meggondolni való az, beeresszenek-e ilyen körbe egy skriblifexet, akit akárhogy beborovicskáztatnak, mégis csak érzik rajta a tintaszag. Én meg már csak ezért is örültem volna neki, ha sikerül a regény. Akkor megmondhattam volna az alispánnak, hogy nagyon szépen köszönöm a szíves meghívást, de az én kezemben még nem volt puska az életben. Az egyetlen fegyver, amivel én néha hadakozni szoktam, a légycsapó. Azzal is inkább csak a magam lábaszárát szoktam eltalálni, nem a legyet.

De hát mire való volt ez a szép álom, mikor a társadalmi regényem ege is csak úgy elborult, mint a történelmié!

Pedig szokott alaposságommal láttam neki ennek is. Aki őskori bögrecserepek rendszerezésére használta föl élete nagy részét, az annyira hozzáedződik a rendszerezéshez, hogy már a lélegzetét is aszerint veszi. Az elképzelhető regény témák közül először is kiselejteztem a nem nekem valókat. A szerelemről való véleményemet már méltóztatik ismerni. Ilyenformán vagyok a humorral is, az életben sincs hozzá semmi érzékem. Mosolygósképű ember vagyok ugyan, de a természetem alapjában búra hajló s ez csak azért nem látszik meg rajtam, mert az emberek nem szeretik a fancsali ábrázatokat, én meg nem szeretek az embereknek terhére lenni. Azért vágok én jó képet a legrosszabb anekdotához is, ha már muszáj meghallgatnom, de a humoros írókat távoltartom magamtól. Az élet komoly dolog, azt nem szabad kifigurázni. Ezért nem emberem például Mikszáth, mert az még a halálnak is pipát dug a szájába. Anatole France-nak se bírtam elolvasni csak egy regényét, attól is egy hétig fájt a fejem. Elképesztő az, hogy egy ilyen titáni tehetség, aki hozzá tanult ember is – szép jártassága van a régészetben is –, s akinek csak templomokat volna szabad építeni és kolosszális szobrokat faragni, a házak falát firkálja tele gyerekes rajzokkal!

No, én nem húzok a fejembe csörgősapkát, az bizonyos. A regényíró ne udvari mulattatója legyen a fölséges népnek, hanem apostola és prófétája. Nevetni tudnak az emberek maguktól is, mert könnyelműek és felszínesek; a komolyságra, a befelé való nézésre, az elmélyedésre kell őket rászoktatni, mint a nagy skandinávok teszik. Őköztük is leginkább Knut Hamsun az ideálom, ez a nagy lélekbúvár, akit én lélek szerint való testvéremnek érzek. Mikor a nevét hallom, mindig egy hosszúnyakú búvármadár képe jelenik meg előttem, amely komoran ül Új-Fundland ködös zátonyain és csőrét szorosan összezárva, mereven néz a szürke habokba. Óra óra után telik el, ő üli az egy helyet, úgy, hogy a szárnya se lebben, szeme se rebben. Végre megrándul a nyaka. No, gondolja az ember, most mindjárt megfogja a halat, amelyikre olyan régen leskelődik. Dehogy, csak eddig balra fordított nyakkal nézte a szürke habokat, most pedig jobbra fordított nyakkal nézi. Pedig már itt az este, ereszkedik a köd, s mindjárt el fogja takarni a misztikus kormoránt, amelyről soha senki nem fogja megtudni, hogy mi az ördögöt akart tulajdonképpen.

Ez az északi köd mostanában már a mi irodalmunkban is kezd legelgetni, de még nem elég sűrű. A Jókai-féle romantika hazajáró lelke még föl-föllidércellik benne. Akármilyen szerény ember vagyok is, jussom volt hinni, hogy itt vár énrám misszió. Magyar Gogol már volt, magyar Anatole France már van, no, hát én meg leszek a magyar Knut Hamsun. (Legföljebb a hazai viszonyokhoz formálódva nem búvármadár, hanem gödény.)

Ha búvár, ha gödény, valami mesének mégis csak fickándozni kell a szavak habjában, hogy legalább a látszat szerint legyen mire lesni. Harcsa nem kívántatódik, de legalább egy keszeg elengedhetetlen. No, ezt nem nagy tralla szerezni. Az embernek csak ki kell nyitni a szemét és kinyújtani a kezét, hiszen minden regénytéma körülötte. A házmester, akinek a kezében a szél elfújja a gyertyát, és sötétben a tulajdon háziurát vénszamarazza le, mert nagyon erősen csöngetett, csak olyan tragikus regényhős, mint a szépasszony, akinek akkor támad pattanás az orra hegyén, mikor hosszú lelki tusakodás után rászánja magát a légyottra. A csirkepiacon, a trafikban, a teniszpályán, a tizenegyórai misén, mindenütt találsz regénytémát, sőt valószínűleg a tulajdon küszöbödön belül is. Emlékezz csak rá, hányszor hallottad meg mondtad magad is, hogy „no, ez regénybe való”, „hát ha író volnék, ebből regényt csinálnék.”

Az ám, csakhogy ezekkel úgy van az ember, mint az olyan facér régi kulcsokkal, amelyeket esztendőkig rakosgat egyik asztalfiókból a másikba, hogy hátha majd egyszer szükség lesz rajok. Mindig morog az ember, mikor inggombot keres a kacatok közt, és csak ezeket a rozsdás kulcsokat találja; csak akkor nincsenek sehol se, mikor végre akad egy zavar, amely megváltó kulcsért eped. Ez nemcsak a kulcsok és zavarok tragédiája, hanem a regényíróé is, akit állandóan körülzsibonganak az ötletek muslincái, de mikor közéjük kap, üres marad a marka. Amit elcsípne belőlük, azt is muszáj elereszteni, kit ezért, kit azért. Az egyik figurát azért nem lehet megírni, mert mindenki azt mondaná, hogy ilyen nincs, bolondítsa el az úr az öregapját; a másikat meg nem lehet megírni azért, mert mindenki ráismerne. Azt pedig minden századik ember se szereti, ha bemutatkozáskor azt mondják neki, hogy hja, az úr az a híres. Tudjuk már a regényből, hogy milyen nagy kalefaktornak méltóztatik lenni.

Így esett az meg, hogy az én regényem hajója már a harmadik hónapja szelet hevert, ahogy a tiszai halászok mondják. Ördög volt az, nem hajó, hiszen még csak deszkám se volt hozzá.

Csak a társadalmi tekintélyem nőtt meg ijesztően. A szenesboltos már háromszor is üzent hozzám, hogy szíveskedjek magam téli tüzelővel ellátni – június elején, árnyékban huszonnyolc fok Celsius –, mert a télen olyan faínség lesz, hogy a megyeháza tetejét is leszedik. A szőke patikárosné vízbeugrással fenyegetőzött, ha nem magyarázok neki többet a csillagos égről. (Azért hagytam abba a múlt nyáron, mert míg én a Szaturnusz szarvairól értekeztem – az urát Ferdinándnak hívják –, addig ő egyre a huszáralezredes csillagjait nézte.) Ahogy lehajtott fejjel, a deres bajuszom rágva őgyelgek a Főtéren a házak alatt, beleütközöm egy bokréta felsőleányiskolai csitribe.

– Persze, nem is csoda – csipogja az egyik, ahogy fülig vörösödve kipardonozok közülük –, azt mondják, háromszázoldalas regény lesz. Istenem, de szeretnék benne lenni!

– De milyen szép reneszánsz feje van – sugdolódzik a másik. (Egy etnográfus barátom tréfából belefotografálta a fejemet a magyarországi ruténekről szóló könyvébe. Valamelyik szakkritikus ki is emelte a fizimiskámat, mint a legjellegzetesebb rutén paraszttípust.) – Az a legérdekesebb benne, hogy a fekete hajában egy fehér koszorú van, mintha glória volna.

A harmadik hangocska már nem volt ilyen áhítatos. Annak határozott érccsengése volt.

– Azt hallottam, százezer koronát kap a regényért.

Már erre hátrapillantottam egy kicsit. A pénzügyigazgató kisleánya volt, arról ismertem rá, hogy olyan vörös haja volt, mint az apjának. Aha, most már tudom, mért süvegel meg olyan reverenciával a fődefterdár reggelenkint, mintha valami fő lófarkas basa volnék. Az újfajta adóalanyt tiszteli bennem, amilyen eddig nem volt a kerületében.

Attól félek pedig, hogy az én regényadómból nem sokkal fogják emelni a tisztviselők fizetését. Úgy foszlik széjjel az egész ügy, mint az állott selyemszövet; mentül többször előveszem, annál kevesebb marad belőle. Szinte a naptárba se merek már nézni, hogy ne is tudjam, milyen sebesen telik az idő. Ugyan nem is nézhetnék bele, ha akarnék se, mert eltűnt az íróasztalomról. Hova a manóba lehetett? Hiszen újesztendő óta itt áll az asztal sarkán, egy makrocefál kelta koponyához támasztva. A Régészeti Társulat üléseit szoktam benne előjegyezni.

Nagynehezen megtalálom a kalendáriumot azon a pulpituson, ahol Herminke kisasszony szokott dolgozni. Hogy kerül ez ide? Pirosplajbászos, nagybetűs előjegyzések vannak benne, de nagyon sűrűn. Az én betűim aprók és minden írásfajok közt leginkább a török írásra emlékeztetnek, de abból se arra, ami régebben a bosnyák cigarettaspicceken volt, hanem a kun írásra, amit Törökországban is csak a nagy-mufti tud elolvasni. Ezeket a szép kerekfejű betűket az én Herminke pajtásom plajbászolta ide. „Kedd, délelőtt 9, tutajok.” „Szerda, délután 5, liget; bal, harmadik pad.” „Vasárnap, vecsernye alatt, nepomuki szent J.”

Kérdezem a kisleányt, mikor bejön, micsoda találóskérdések ezek.

– Ó, semmi – mosolyog elvörösödve –, teniszezni tanulok, és megbeszéltük a partneremmel, hogy mikor ér rá. Mert én most nagyon ráérek, mióta a regénnyel tetszik elfoglalva lenni.

Ühm. A macska gondolta volna, hogy a tutajokon szoktak teniszezni és hogy nepomuki szent János szokott a latin szakos filozopterkisasszonyok partnere lenni. Bizonyosan azért vecsernye alatt, mert olyankor mindenki bent van a templomban és senki se veszi észre, ha leszáll a talapzatáról.

De azért nem szóltam a kisleánynak semmit, csak tréfásan megfenyegettem az ujjammal. Voltaképp magamra haragudtam, hogy a regényemmel máris megfertőztem magam körül a levegőt. Ez a kisleány olyan józan volt, mint Minerva, s lám, most hirtelen beleesett a regényességbe.

Különben Rudolf is így járt, az inasom, szegény édesanyám öreg mosóasszonyának a fia, Szibéria-viselt negyvenhatos katona. Ásatások alkalmával famulusom, a rendes élethivatása pedig az, hogy föltakarítsa a szobácskámat, megvesse az ágyam, bekészítse a mosdóvizem, és rendben tartsa a polcokon a cserepeket, meg a rozsdásvasakat.

Nem is volt minekünk idáig semmi bajunk egymással, hanem most azt veszem észre, hogy egy hallstatti urna nincs a helyén. Igen becses darab volt, bekarcolt figurális díszítéssel: egy őskori asszony fonalat gömbölyített egy őskori sisakos férfiú előrenyújtott két karján. A papucskormány kezdete a történeti idők hajnalán. A British Museum már tíz évvel ezelőtt akkora pénzt ígért érte, hogy ma meg lehetne venni rajta Bécsországtól egész Hallstattot.

– Te tetted el a helyéről azt a nagy szürke urnát, Rudolf? – kérdezem az inasom.

– Én.

– Hová tetted? Nem látom itt a szobában.

– Sárga violát ültettem bele Marinak.

– Ki az ördög az a Mari?

– A házmester leánya. Nagyon rákívánt a sárga violára, vettem neki palántát a piacon. De a virágcserép borzasztó drága, hatvan koronát kérnek akkoráért, mint az öklöm. Hát, mondom, ez az öreg bögre éppen jó lesz, csak éppen egy kis lyukat kell csinálni a fenekén. Gondoltam, úgy se kell már ez a tekintetes úrnak, mert azt hallottam, föl tetszik hagyni ezzel a mesterséggel, és csupán csak históriákat írunk.

Íme, a romantika második áldozata! De legalább bele tudnék hát fogni abba az átkozott regénybe!

Persze, Rudolfnak nem szóltam semmit, mert csak nem kezdhetek el veszekedni az inasommal? Azt mondtam neki, hogy most már vigye le az urnának a fedőjét is a Marijának, mert az azzal jár.

– Tény-való – felelte Rudolf a kiművelt baka nyelvén –, úgy nézem, ebből meg csirkeitatót lehet csinálni.

 

 

Diodorus Siculus valahol a Fragmentái-ban fölveti azt az érdekes kérdést, hogy a görögöknek volt-e igazuk, akik a Véletlent a hímnemű istenek közé sorolták, vagy a rómaiaknak, akiknél mint istennő hallgatott a Fortuna névre? Nem szólhatok a kérdéshez, mert teológiai dolgokban nem vagyok elég adeptus. Annyit azonban mondhatok, hogy az én segítő Véletlenem szoknyát hordott.

A szükség már arra is rákénytelenített, hogy újságokban hajhásszak regénytémát. Előfizettem egy hónapra vagy tíz pesti lapra, mindenféle színűre és szagúra. Meg is tudtam belőlük, hogy Magyarországon nincs egyetlen tisztességes ember se, az egyik rész szerint Tisza István volt az utolsó becsületes ember, a másik rész szerint Istóczy Győző; mióta ők elmentek, azóta itt nem maradtak, csak panamisták, kijárok, naplopók, mordály-égetők és egyéb akasztófa-címerei. Ha azt az illúziót akartam megszerezni magamnak, hogy vannak még ebben az országban rendes emberek is, akkor elővettem a kaszinóban a Berliner Tageblattot, mert az, ha sok jót nem írt is rólunk, hírül se pocskondiázott le bennünket annyira, mint a magunk lapjai.

Hát ahogy egy este végigásítom a sarokban a német újságot, bejön az ajtón vagy három pap-tanár, ismerősök, jó estét is biccentenek felém. Van velük egy idegen pap is, öregecskés, de szélesvállú, pirosképű, reverenda van rajta. Leülnek a papok közelest hozzám, elkezdenek vidámkodni szép-paposan. A reverendás pap viszi a szót, azon nevetgéreznek a többiek. No, ez falusi pap lesz, gondolom magamban és bizonyosan pesti vicceket mesél. Mert régi tapasztalatom szerint mindig a falusi papok tudják a legfrissebb pesti vicceket.

Kikanalazom a feketém alját, rágyújtok egy friss szivarra, intek a fizetőnek. Akkor megüti a fülemet, ahogy azt mondja a falusi pap:

– Ezt még Turbóktól hallottam, az isten nyugtassa szegényt.

Ez volt az a villámsugár az éjszakában, amellyel én gimnazista korom óta nem találkoztam, akkor is csak a Jósika regényeiben. Megvan a téma, kész a regény. Az isten áldja meg ezt a derék papot, hogy nem öt perccel később ejtette ki a Turbók nevét, amikor én már a Revue Archéologique legújabb számába menekültem volna a főfájdító regény ügy elől az ágyamban, így persze szó sem volt hazamenésről, a pincérrel hozattam még egy feketét. Éreztem, hogy itt az ihlet, s azt most már nem szabad elszalajtani.

Jónevű piktor volt ez a Turbók, nagyon tehetséges zsánerfestő, egyszer-kétszer találkoztam vele magam is. Pestről jött le egy-két hétre hangulatokért, hol egyik, hol másik faluban ütötte föl a sátorfáját a környéken, az egyikben aztán ott is ragadt. Beleszeretett a modelljébe, valami paraszt-madonnába, nem tudott tőle elszakadni akkor se, mikor az férjhez ment, sőt odament hozzájuk lakni; ami kis pénzt összefestegetett, azon földet vett, villát tervezett. Úgy beszélték, hogy el akarja venni az asszonyt az urától, cserébe neki adja érte a földet; de a vége bizony csak az lett, hogy egyszer fölakasztva találták a festőt a füzesben, aranyórája, pénztárcája nélkül. Sokféleképp vert a hír, öngyilkosságról is beszéltek, szökött katonákat is láttak akkor arra ólálkodni, a modell urát be is fogták, sokáig faggatták, de nem tudtak rábizonyítani semmit, szabadon kellett bocsátani.

Divinációszerűen éreztem, hogy ez a téma a végtelen lehetőségek témája, mint ahogy gyermekkoromban Amerikát a végtelen lehetőségek hazájának tanították. (A végtelen lehhe-tősségek hazája – mondta Grajna tanár úr. Szegényből pedig őbelüle még ott se lehetett volna jó földrajztanár, mert olyan rossz szeme volt, hogy mikor Kínáról magyarázott, mindig Magyarországra mutogatott a méterrúddal.) Ebben van minden, amit egy modern regényíró kívánhat. Előtérben a nagyváros a maga hazug kultúrájával. A homloktérben a művész-zseni, akit legyűr a szerelem alsórendű ösztöne. Sötét háttérül az elmaradt falu, a kultúrsivatag, a maga úrgyűlölő parasztjaival. Józan ember vagyok, de ebben a percben szerettem volna megölelni magamat. Ilyen örömem még talán akkor sem volt, mikor azt hittem, hogy sikerült megfejtenem a nagyszentmiklósi Attila-kincs aranykorsójának a föliratát. Most már aztán munkához kell látni haladék nélkül. Az első feladat természetesen az anyaggyűjtés. Dumas-nak még könnyű volt, mert ő még az ujjából szophatta a történeteit. Akkoriban csak rágyújtott az ember a csibukra, fújta a füstöt és köpte a mesét. Persze aztán nem is lett belőle egyéb Monte-Christo-nál. Jókai is úgy festette meg Az arany ember-ben a balatoni rianást, hogy csak tíz esztendővel később látta életében először a Balatont. Hát ez bizony gyerekes és értéktelen dolog volt. Mi, akik a Flaubert és a Zola iskolájába jártunk, tudjuk, hogy stúdium nélkül egy sort se szabad leírni. Ma már nemcsak kísérleti fizika van, hanem kísérleti regény is. Ha én akarnám leírni a rianást, én meteorológiai műszerekkel mennék le a Balatonra és logarléccel.

Azt persze nem tehetem, hogy én is felakasztassam magam, mint Turbók, de úgynevezett emberi dokumentumokat én is gyűjthetek. Kimehetek a faluba, kikérdezhetem a történet ismerőit, sőt talán magukkal a szereplőkkel is beszélhetek, persze úgy, hogy senki se sejdítse meg, mi járatban vagyok, mert akkor a jegyző hazazsuppoltat. Nézzük csak, hogy kellene ezt csinálni? Főispán, polgármester ebben nem sokat segíthetnek. No, majd segít az ősember, aki mint regényhős, cserbenhagyott! Nem kell neki se beszélni, se cselekedni, csak feküdni szépcsendesen a párezer esztendős sírjában, és megtaláltatni velem magát.

Az a gondolatom támadt, hogy mint régész, szállok ki a faluba, ahol én se egy lelket nem ismerek, se nem jártam soha, pedig csak egy macskaugrásnyira van tőlünk. Igaz, hogy ezt a macskaugrást részben kocsin, részben kompon kell megtenni, és az őszi sarak idején Bécsbe könnyebb eljutni, mint ide. De most nincsenek őszi sarak, mert június van, nyárelő hava, és Árpád apánk sírjának a megkeresésére ez a legszebb idő. Mert az ürügy az lesz, hogy Árpád sírját keresem; és ki tudja, még meg is találhatom. Mert abban az óbudai históriában én nem hiszek semmit. Lovas ember nem ment a hegyek közé temetkezni, azt csak a budai svábok találták ki, akik állami pénzen akarták megfordíttatni a földjeiket.

De ha Árpád sírját meg nem találom is, megtalálom a Turbók-ügy rugóit. Azt már én tudom tapasztalásból, hogy ahol ásatás van, ott ott van az egész falu, mert mindenki tudni akarja, hogy mi van a föld alatt. A nép ilyenkor csak egy-két napig gyanakszik, míg azt hiszi, hogy el akarják vinni a városi urak a faluból a kincset, de aztán rendkívül bizodalmas lesz, különösen ha látja, hogy az ember nem talál semmit, csak elásatja a tömérdek pénzt napszám képében. Ilyenkor bolondnak tartják az embert és maguk közt megállapodnak, hogy ezt kellene megválasztani követnek.

Rendben lesz itt minden, csak azt kellene most már megtudni, csakugyan odavaló pap-e ez a pap, ahová én gondolom. A pincér megnyugtatott, hogy igenis odavaló; ő ismeri még temesvári káplán korából, már akkor is nagyon finom ember volt, pedig éjfél után soha egy csepp bort meg nem ivott.

Szerencsére most még jócskán innen voltunk a hora canonicán.^[2] A tanár urak ugyan már hazafelé szedelőzködtek, de hallom, ahogy mondja a papom, hogy ő még marad, mert csak tizenegyre rendelt kocsit.

Én nem igen szoktam ismeretséget keresni, nem dölyfösségből, hanem bátortalanságból. Most azonban a szükség vakmerővé tett, odaléptem a társasághoz, és bemutatkoztam a falusi papnak, mint a kaszinó választmányi tagja. – Tessék csak maradni, ameddig jólesik, inkább én is ideülök, hogy jobban teljen az idő.

– Én meg a dupla pap vagyok, tanár úr – hajtotta meg a fejét kedves mosolygással a vendég.

Okos, szép feje volt, éles profilja a Marcus Aurelius császár nagy bronzérmeit juttatta eszembe. A mozdulataiban semmi falusias nem volt, sem a hangjában semmi istenem-istenemkedés. Olyan abbés pap volt, csak az orrán egy kis magyar kolorittal. Egészben nagyon szimpatikus embernek látszott, de dupla papnak igazán nem, mint némelyik hasbavállas vidéki pap, különösen reverendában.

A nem-értemet kiolvashatta a szememből, mert mindjárt kimagyarázta magát:

– Tudniillik azért dupla pap, mert a nevem is Pap: Pap Fidél vagyok.

Attól tartottam, hogy a pap-tanárok szóbahozzák a regényt, de szerencsére eljóéjszakáztak nagy bocsánatkérések közt, mert nekik holnap nehéz napjuk lesz, kezdődnek az érettségik, s lehet, hogy Honigbohn fődirektor valami kalamajkát csinál. Ha józan, akkor nincs semmi baj se, mert akkor csak azt kérdezi, hogy hányféle bort ittak a rómaiak, de ha zákányos, akkor nem lehet kiszámítani. Félős pedig, hogy holnap az lesz, mert ma pártvacsorán van, és többféle bort iszik, mint a rómaiak.

Ahogy magunk maradtunk, hozat Fidél páter egy tiszta poharat, tele tölti, elém tolja, hozzákoccintja a magáét:

– Isten tartsa, kedves tanár úr!

– Isten tartsa, főúr – mondom vissza –, de én nem vagyok tanár.

– Ne-em? – csodálkozik el a pap s elgondolkozik egy percre. – Nohát akkor Isten tartson, szervusz.

– Szervusz.

– Van benned pedig valami tanáros – teszi le a fenékig ürített poharat –, nem is voltál az soha?

– Annak készültem.

– No azért, tudod, a tanárság eltörülhetetlen jegyet nyom az emberre, mint az egyházi rend.

Elmondtam, hogy mi az én becsületes mesterségem (az irodalomról természetesen hallgattam), s kínálkoznom se kellett, magától kérdezte a pap:

– Hát mifelénk mikor nézel ki? Ott is lehet ám ősöket találni.

– Nemigen érek rá – szimuláltam a közömbös hangot, és éreztem, hogy égni kezd az arcom. (Azt hiszem, ez is filozopterkorom hagyatéka, hogy ha füllentek, mindjárt elpirulok.) – Különben az a kérdés, vannak-e felétek halmok?

– Több, mint kellene. A Héthalom ott van mindjárt a falu tövében, abban megkereshetnéd a hét vezért. Ráférne erre a szegény országra, mert úgy sincs neki elég vezére.

Ez több volt, mint amit vártam. Nekem Árpád is elég lett volna, de a hét vezér még jobb. Öt perc múlva megvolt köztünk az egyezség. A jövő héten kocsit küld értem a pap, addig hozzam rendbe a gyomrom, mert odakint arra szükség van, egyébre aztán ne legyen gondom.

– De életbiztosítást nem kell csinálnom? – kérdezem búcsúzáskor ravasz tréfával a papot.

– Miért? Le akarsz temetkezni nyolcadik vezérnek?

– Úgy emlékszem, mintha tefelétek a városi embert nem nagyon szeretgetnék. Valami Turbók nevű festőt nem tenálatok találták egyszer felakasztva a füzesben?

– Hja, a Turbók-ügy! De minálunk volt, éppen most lesz két esztendeje. Szamárság. Akinek jó gyomra van, aki bírja az italt, aki tűri a füstöt, és aki a ferblihez ért, az ne féljen, mert azt mink nagyon megbecsüljük.

– Attól félek, hiányos a kvalifikációm. Ami a füstöt illeti, ebből díszdoktorátust érdemelnék. De a gyomrommal sokat nyavalygok, a kártyáról csak annyit tudok, hogy azt Féleszű Károly, francia király mulattatására találta ki maître Jacquemin Gringonneur, noha az utóbbi kutatások ennek ellent látszanak mondani; ami pedig az italt illeti, én ahhoz most is csak annyit értek, amennyit Noé értett, mikor még nem ismerte a bornak erejét.

– Majd beletanulsz minálunk, pajtás. Könnyebb az ilyent megtanulni, mint a kapálást. Hidd el, hogy az a szegény Turbók még most is élne, ha inkább inni tanult volna meg, mint kapálni.

– Mondd csak – kérdeztem búcsúzóban –, hogy került tulajdonképp hozzátok az a Turbók?

– Van a templomban egy régi Szent Rókus-kép, a nép csak Fejetlen Rókusnak hívja. Persze, volt annak valamikor feje, csakhogy a százesztendők gyertyafüstje bekormozta a képet, valamelyik elődöm rászabadított valami füstvakarót, az aztán a korommal együtt a fejét is levakarta szegénynek: így lett belőle fejetlen Rókus. Szégyelltem is magam mindig, ha ott mondtam a litániát, de hát szegény eklézsia az enyém, nem igen renoválgathatni belőle. Egy Szent Józsefünk is éppen ilyen állapotban volt, de azt kijavítottuk, mert a József nevű hívek összeadták a rávalót. Rókus azonban már régen nem divatos szent, harminc esztendő alatt, nem tudom, kereszteltem-e összevissza három Rókust, hát itt ilyen kegyes adakozásra nem lehetett számítani. Egyszer aztán mégis csak beállított hozzám egy öreg gazda, bizonyos nevezetű Dominusz Fekete Rókus, és fölajánlott ötszáz koronát a Rókus-kép rendbehozatalára. Házásáson érték ugyanis az öreget, kapott is vagy hat hónapot, s akkor fogadta meg, hogy ha a jó Isten még egyszer hazavezérli, állíttat egy új keresztelő-kutat. De a keresztelő-kút ezer koronába került volna, s mivel a hat hónapból hármat mégis csak le kellett ülni, kiegyezett Dominusz Fekete Rókus a jó Istennel a Szent Rókus fejében. Turbók akkorában éppen a kanizsai bárót festegette, átsétáltam hozzá, megegyeztünk: hát így kerülközött közénk.

Elkezeltünk, de a sarokról még visszakiáltott a pap:

– Mártonkám, tejbe fürdetlek, mézbe hempergetlek, hanem azért nem árt, ha szivarral otthon látod el magad, mert amit minálunk mérnek, az nem úriembernek való. Ott nem lehet egyebet kapni, csak drágaderoszt.

No, gondoltam magamban, a falusi papok, úgy látszik, nemcsak a legújabb vicceket tudják, hanem a legrégibbeket is. Ezt a „drága, de rossz” viccet én már kucóporos koromban hallottam az édesatyámtól. Mikor az ötös kubából százat adtak annyiért, amennyiért ma egyet is csak jegyre kapni, s mikor annak a csutkája is jobban szelelt, mint ma a havanna. Vagy hogy akkoriban a tüdők is jobbak voltak?

Akkor elővettem egy tiszta noteszt, arra ráírtam, hogy „T. I.”. Ebbe jönnek a Turbókra magára vonatkozó adatok és megállapítások. Elsőnek azt jegyzem be, hogy „nem akart lezülleni a falu intelligenciájához”. A „T. II.” jelzésű noteszt szántam a helyzetrajznak. „A falu népe tolvaj és kapzsi. Megcsalja magát az Istent is.” „A pap. Anyagias gondolkozású, kicsit cinikus.”

 

 

A kocsi bent volt én értem már délben, de azért este lett, mire elindultunk. Sok volt még a tenni-venni valóm, azt mondtam a fuvarosnak, forduljon vissza, ne vesztegessen el miattam félnapot, majd fogadok én városi kocsit. Szürkefejű, harcsabajuszú, köpcös öreg magyar volt a kocsis, nyárnak öltözve, mezítláb, kék kötő előtte, madzagostor a kezében. Nagyon szigorúan nézett rám, mikor azt mondtam neki, hogy forduljon vissza.

– Azt az egyet nem töhetöm, kéröm – döfködte az ostornyéllel a nagy lába ujját. – Énneköm azt adta ki a plébános úr, hogy maga nélkül haza ne mönjek.

– Maga a plébános úr kocsisa? – vettem szemügyre a fakó kocsit.

– Dehogy, kéröm – érzett a hangjából a sértődöttség –, a magam kocsisa vagyok én. Szögény pap a mienk, nem löhet az lótartó embör, én szoktam fölkarolni, ha kocsi köll neki. Ha mög minálunk esik valami afféle, ami nem löhet mög pap nélkül, ugyan leginkább csak halomás történik, abba lehajlik a fuvar.

(No, tessék, itt a kölcsönös segítség, mint természettörvény – jutott eszembe a Kropotkin herceg könyve, amit már három esztendeje látok a megyei főügyész íróasztalán is, meg a tiszti főorvosén is. Mentül kevesebb a falun a Rókus, annál több a városban a Kropotkin. Mind a ketten tűzoltó tombolán nyerték, s azt mondják, gyalázatos anarchista könyv. Én nem szólhatok hozzá, nem lapozhattam a könyvben, mert egyik példány se volt fölvágva.)

Eligazítottam az öreget egy cédulával olyan korcsmába, amelyikben kocsiállás is van, megmondtam neki, hogy arra enni-inni is kap, a sort pedig úgy intézze, hogy esti harangszóra a ház előtt álljon.

– Ha jól irányzom, ugyebár falura lesz a szállomás? – szedte elő az inasom az ásató ládámat, meg a parasztok bámulatba ejtésére való cifra beszédjét. Rudolf magunk közt, idebent a városban szebben beszélt magyarul, mint Apponyi Albert, mert esze ágában se volt neki szépen beszélni. De ha kint famuluskodott velem a pusztában, falukon, akkor imponálni akart a népeknek (az eszménytelen tahóknak, ahogy ő nevezte őket) és megpróbált úgy beszélni, ahogy a követ uraktól tanulta a Friss Újság országgyűlési rovatában. Ilyenkor a rugós lóra azt mondta, hogy rugalmas, és a pillangóra azt mondta, hogy lepkény, énrólam pedig azt állította a napszámosoknak, hogy én egy kapicitális eszmetehetség vagyok. Próbáltam én leszoktatni ezekről a bolondériákról, de akármilyen értelmes fiú volt különben, ebben az egyben nem engedett. Azt mondta, hogy ő ezt a beszédet a katonaságnál tanulta, ahol egy fénybeli princ-nek volt a szolgázat-a. Gondolom, ezzel azt akarta mondani, hogy egy igazi hercegnek a kutyamosója volt. Persze az ilyen nagy úrral szemben nagyon lecsökkent az én kapicitális eszmetehetségem.

Mondom, csak az volt a szerencse, hogy Rudolfot csak olyankor szállta meg a szépenszólhatnékság, mikor faluztunk. Most is, mikor megmondtam neki, hogy rosszul irányzott, mert csak a szomszédba megyek, ő pedig itthon marad és vigyáz a házra, egyszerre visszacsomagolta a testvér az ásató stílust a padlásra.

– No, majd örül neki a Mari – azt mondja. – Szegény kislánynak majd az esze elmén reggel óta, hogy a szép kis kutyája szőrin-szálán elveszett. No, most már majd ráérek előkeríteni.

Megképlett előttem a házmesterek szép kis kutyája. Csúnya kis mopszli volt, csak úgy gurult a kövérségtől.

– Hát aztán csakugyan annyira tetszik neked az a kis kutya, Rudolf?

– Tetszik az istennyilának, aki beleüt – igazította el Rudolf mérgesen a kis ásómat a ládában. – Hiszen ha összesegít az isten Marival, az lesz az első dolgom, hogy a Tiszába hajítsam azt a rusnya dögöt. Meg is ígérte, hogyha meglesz a kutya, akkor beszélhetünk a lakodalomról.

– Íme, milyen álnokká teszi a szerelem az embereket! – Ezt a megfigyelésemet a „T. III.” számú noteszba jegyeztem bele. Ebbe kerülnek az általános reflexiók, amikkel ki fogom hímezni a regény szövetét. Ez nem fontos ugyan, de mégis jó, ha van a könyvben egy-két passzus, amit zsúrokon idézni lehet. Az ilyesmi nagyon növeli a népszerűséget.

Soká tartott a pakolódzás, mert az ásatáshoz is sok szerelvény kell, hát még a regényíráshoz! A magam személyével leghamarabb készen lettem, mert nekem csak egy ócska ruha kellett, meg egy régifajta, kapocsra járó nyakkendő. Az önkötős nyakkendőt ugyanis én csak kézen tudom megkötni, aztán mikor készen van, a fejemen át húzom a nyakamba. Itthon ezt nem látja senki, de ha idegen helyen meglátná valaki, kinevetne érte, azért útra mindig kapcsos nyakkendőt szoktam vinni. Térkép, kompassz, mérőszalag, milliméter-papiros kell a halmok fölvételéhez; kaparókanál, kis tollseprű a csontvázakhoz, amikkel magam szeretek bánni; zsinegek, drótok az összetartozó cserepek együtt-tartásához, fadobozok a nagyobb tárgyaknak, papírskatulyák a kisebbeknek, egy kis szita a hamu megszitálására, amiben néha érdekes apróságok találhatók; persze a nagyító lupét se szabad elfelejteni, se a fotografálómasinát. Cukrot is kell vinni, hogy a gyerekekkel ápolhassuk a barátságot. Egy-két zsebkönyv is jó, ha kéznél van, ámbár most azok nem nagyon férnek, mert az Ethnographia kötetei sok helyet foglalnak el. Muszáj ellenőrizni a parasztot, hogy csakugyan úgy viseli-e magát, ahogy azt a néprajztudósok előírják, mert én nem akarom magam annak kitenni, hogy a megfigyeléseim fölületessége miatt másszon a képemre a kritika. Még a Tájszótárnak is jó lett volna helyet szorítani, de azt már nem tudta begyömöszölni Rudolf. No, majd kihozza utánam, mert arra okvetlen szükségem lesz. Én ugyan a nép közt nőttem föl, de most már sokat felejtettem a nyelviből, utána kell tanulmányoznom egy kicsit.

A T. noteszokat, vagy tíz darabot, már csak a zsebeimbe bírtam betömködni. Legjobban meg voltam akadva a napszám pénzekkel. Ha nagypénzt viszek magammal a tárcámban, akkor zsidónak néznek a kintvaló magyarok, vagy úrnak álarcozott kisgazdának. Aztán meg a váltogatással is baj lehet. Végre is elszalajtottam a bankba Rudolfot két tízezressel meg egy hátizsákkal, ezt aztán ötvenkoronás meg százkoronás aprópénzzel tele hozta vissza, így majd nem fognak bizalmatlankodni a napszámosaim, mert láthatják, hogy csakugyan egy szegény városi úr vagyok.

Éppen nyolcat kezdtek harangozni, mire kész lettünk, akkorra a kocsim is odazörgött a ház elé. A harcsabajuszú nagyon szíve szerint való kocsmát találhatott, mert igen keresztbe álló szemmel kérdezte meg tőlem, hogy őmellé ülök-e, vagy a hátulsó ülésre.

– Hát majd csak ide maga mellé, bátya – kaptam föl a karatlan deszkaülésre –, legalább elmondja, mi szépet látott ebben a nagy csúnya városban.

Rudolf a ládát föltuszkolta a saroglyába, jó éjt és hasznos tanulmányt kívánt – ez a harcsabajuszúnak szólt, hadd lássa, hogy nem valami csiribiri embert zötyögtet a falujába –, aztán megindultunk.

Már a harmadik utcában jártunk, mikor az emberem megszólalt.

– Hát jóitalú bora van ennek a Csányi Ágónak. Járatos oda, ugy-e?

– Nem én.

– Ne-em? Azért kérdőm, mert hogy több úrféle embörök is csellögtek ott. A zentai esernyőcsináló is ott vót, ha üsmeri. Mán ugyan csak a fia, mert hallom, hogy az öreg még a télön beadta a kulcsot. Hát kár érte, mert nagyon röndös embör vót. Olyan fótot vetett az esernyőmre, hallja, hogy tán tovább tart, mint az esernyő. Tán üsmerte is híribül?

– Nem én, bácsikám. Van vagy húsz esztendeje, hogy nem is láttam esernyőcsinálót.

– Möghiszöm, kéröm, van az úgy. Én is csak egyször láttam életömben panorámát, a fene rágja ki, akkor is kivötték a zsebömbül a bugyellárist, azóta se lött mög. Ugyan mi mesterségben van az úr, ha mög nem sértöm?

Mit mondjak neki? Azt nem mondhatom, hogy archaeológus, mert azt hinné a jó ember, hogy valami csúnyaságot mondtam, még tán a kocsirul is lefordítana. Azt se mondhatom, hogy regényíró, mert ezt se értené jobban, meg ez titok is. De hátha azt mondanám neki, hogy festő vagyok? Úgy lehet, a Turbók-ügyről is elejt valami haszonra valót.

– Hát bizony az enyim nem valami jeles mesterség. Piktor vagyok.

– Piktor? No, azért isten éltesse az urat. Nem tösz az semmit, hiszön piktornak is csak lönni köll valakinek, nini. Mi lönne a világi népbül, ha mindnyájan egy mestörségön lönnénk? Hát nem jól mondom?

– De nagyon jól mondja.

– No látja. Aztán azért, ugye, a piktorságbul is mög löhet élni? Mert látom, röndösen ki van ruházkodva.

– Hát úgy képesint.

Gyerekkorom óta se nem hallottam, se nem mondtam ezt a szegény sorrul való szót. Ha úgy hirtelen a szemem elé kerül nyomtatásban, talán meg se értem. De ugyan jókor jött, mert az útitársam egyszerre magához valóbbnak érzett, és bizodalmasan kérdezte, volna-e egy szál masinám.

– Hát hogyne volna. Van itt masina is, szivar is. Tessék.

– A szivart csak tögye vissza. Vagy bűrszivar?

Rágyújtottunk, jó pár szippantásnyit haladtunk, mikor megint szónak ered az öreg.

– A faluban is van egy piktor. Ugyan csak vót.

No, hála istennek, nyomon vagyunk már.

– Úgy is hijják csak, hogy Pengáló Mári, noha Vízhányó Mári az igaz neve, az urára való nézvést mög Istenös Tót Andrásné. Hát tudja, azt fiatal korában még a városba is behozták pengálni. Úgy kifestötte az az ereszet-alját még a plébánián is, hogy a püspök is mögcsudálta. De hogy elbetegösödött, nem bírja a létrázást, osztán így föl is hagyott vele. Most már csak olyan templompribék lött belüle, mint afféle vénasszonybul, akinek gyerököt se adott az isten, ugyan idejitül még adhatna.

Hát nem az lett belüle, mint amit én vártam, mégis ráfelejtkeztem az öregre, akinek irgalmatlan csikorgott a hangja, pedig egész délután olajozta. (Ettől csuklott olyan nagyokat interpunkció gyanánt, vesszőnek szopránt, pontnak basszust.) De az én fülemnek így is muzsika volt ez a beszéd, amelyikből minden harmadik szónak találgatnom kellett az értelmét.

A gyerekkorom hazajáró lelke muzsikált körül, amely a városban nem fér közel hozzám, mert ott nem tudja szegény a járást. Villanyos rácsenget, autó rácsipog, gyárkémény rádudál. Nagy kőházak elejbe állnak, kitükrösödött padlón elcsúszik, pincérek a lábára hágnak. De itt már kint vagyunk a városból, szabad az út hozzám. Itt már nincs egyéb, csak ebcsaholás, békavartyogás, meg édes földszag. Egy darabig töröm a fejem rajta, minek is hívják azt a bacilust, amelyik a földszagot árasztja, de csak annyi jut eszembe, hogy valami „odorifera.” Lám, a vezetéknevét már elfelejtettem, és lassanként azt is elfelejtem, hogy én most hova megyek. A gyerekkorom felugrik mellém a kocsira és az ölembe ül. Mire fölkanyarodunk a töltésre, akkorra Varga Márton úr, ismert nevű régész és leendő regényíró már le is maradt a kocsiról. Csak Marcika ül fönt, aki a tornaóra elül meglépett az iskolából, és gyalog indul neki a tanyának, ahol ma kezdték el a rozsot vágni. Mire kiér, akkorára az aratók már a nagy diófa alatt ülik körül a tálat, az édesapja az újságot olvassa a méhesben, az anyja pedig a fürjfiókát itatgatja a szájából, amit az aratók fogtak. Jaj, csakhogy a tanya még messze van, pedig a nap már lement, ej, de jó, hogy Zsíros Palkó utolérte és fölvette a szamaras kordéjára. Mert az ez, amin most ül, az a gyerekkori kordé, még az ülésdeszka is tulajdon azzal a rossz katonaköpönyeggel van leborítva, amit Zsíros Palkó bácsi Pádovában szolgált. Látni nem látom, mert sötét van, de kitapogatom rajta azt a vekniformájú rézgombot, amit már akkor is csak a kiszolgált bakaköpönyegeken lehetett találni. Bámulatos, hogy a szegény embereknél milyen hosszúéletűek a köpönyegek és a gombok. No, ülni azért most se jobb a kis rézvekniken, mint fiatalabb korukban volt.

A híd lámpái még idevilágítanak. A jegenyék árnyéka messze bevetődik a folyóba, mintha egy óriás kéz ujjai volnának, amely arany csillagokat szór a víz fekete barázdáiba. Egy búzáshajó csendesen úszik lefelé. Koporsóforma teste belevész a sötétbe, csak a zöld lámpáját látni, mintha egy nagy szentjánosbogár szállna a víz fölött. Egyszer egy szép asszonnyal néztünk innen a partról ilyen kikötött búzáshajót egész hajnalig. Annak is zöld lámpája volt. Az asszony szeme is zöldesen aranylott. Fázott és ideadta a kezét, tenyerével fölfelé, hogy annak a fészkébe ültessek csókokat, azok majd ott kikelnek, és akkor is végigfutkározzák a testét, ha elszakadunk egymástól. Az egyetlen asszony volt, akinek a lelkével is tudtam csókolódzni. Ugyan hova lett ez az asszony? Mi maradt neki belőlem? Valami idézet-német azt mondja, az emlékek vízinövények, amelyek könnyekből élnek. No, az én emlékem csak az a reuma, amit azon a zöldlámpásos éjszakán szereztem. De, úgylátszik, ez is vízkedvelő szerzet, mert mindig megelevenedik a nyirkosságra, mint a Jerikói rózsa.

Most is sajogni kezdett a jobbkarom, hogy megcsapta a pára a víz felül. Ideje is volt, mert különben mindjárt előbújt volna belőlem Örkény Pál úr, a lírikus. Furcsa, hogy egy kis békabrekegés csillagfény mellett hogy el tudja bolondítani az embert. Melyik béka is párzik ilyenkor? Rana esculenta, vagy Bombinator igneus? Úgy, úgy, öregem, csak tartsd magad keményen, mert most regényben utazol, nem szonettben.

Az útitársam, aki elszundított egy kicsit, rábillentette a fejét a vállamra, s ahogy eligazkolódtam alula, fölijedt egy horkantással.

– Tudja-e maga azt az órást ott a búzapiac sarkán?

– Tudom.

– Van annak az ablakába kitéve egy óra. Nagy óra, tudja, olyan sublótra való. Aranyat mutat, de azért nem arany, á, dehogy, aztat ne gondolja. Hát ennek nincsen sétálója, hanem ahelyött hintája van. Azon ül egy porcolán királykisasszony, mög egy förtelmes szerecsön. Ugyan löhet, hogy az is porcolánbul van, csakhogy az nem fehér porcolán, hanem fekete. Hát ezök, akármikor nézi üket az embör, örökösen csak hintáznak. És mindég ügyelömmel vagyok rájuk, ha a városba járok, de még nem láttam űket úgy, hogy ne hintáztak volna. Valami jelös cifrasági tanulmány ez, hallja. Akárki vót, aki kitanálta, de nagyszerű embörnek köllött neki lönni. Nem is hiszöm, hogy nem emerikai vót.

– Nagyon lehet – hagytam helyben –, én bizonyosan nem tudtam volna kitalálni.

– Pedig maga tanulmányos embörnek látszik, mög az a barátja is annak mondta, aki a bagázsiáját a kocsira föltötte. Hát azt csak tudja, milyen nehéz a hold?

Rámutatott az ostorával a teleholdra, amely éppen akkor bukott elő az egálján egy kanyarodónál. Tiszta volt a rajza, sima a széle, mintha ollóval vágták volna ki aranypapírból.

– Tudja a macska. Nem tette még azt fontra senki se.

(Nem mondhattam el neki Pickering legújabb számításainak eredményét a Globus legfrissebb száma nyomán. Különben is azokat már egy hét múlva megcáfolta Christie az Observatory-ban. Nekem mindig imponált, hogy milyen gyorsak ezek a csillagászok egymás meghazudtolásában. Nekünk régészeknek egy esztendő is kell rá. Persze a csillagászok hozzá vannak szokva a gyorsasághoz, mert ők fénnyel dolgoznak.)

– No látja, pedig éppen annyi az. Ki van egy font kerekre, mert négy fertály van benne – villantotta rám diadalmasan kis sündisznószemeit a kocsis.

De aztán elkomolyodva tette hozzá:

– Persze, ez csak olyan tréfabeszéd. Találós mese. Bíbok sógor olvasta az emerikai magyar újságba, ugyan az is löhet, hogy csak a maga kitanálása, mert mindég olyan fabulás embör vót. Én azt hiszöm, így a magam paraszti eszivel, hogy a Hold igen messze van, talán nem is minálunk, hanem valahol külországban. De azért isten röndölésibül minálunk is világít. Ahun látszik már a falu tornya is a’, éppen a hold irányába.

Sűrű füzes mellé értünk, fölhorkanva vágta föl a fejét az egyik táltos, nagyot zökkent a kocsi.

– Hóka te, Badár! – rittyentett az öreg az ostorával – mi az ördög bújt beléd?

– Úgy látszik, megijedt valamitől.

– Mitül ijedt volna? Az én suttyókoromba még igön, mert akkor itt jártak ki a vízből a lelék mög a tüzes embörök. De azóta elszoktak innen, mióta a vízimérnekek idehozták a tanyahajójukat. Most már csak a városi cafrák járnak ide, bizonyosan most is azokat lepködi a segédjedző ur.

Csakugyan valami csiklandós asszonyvisítás hallatszott a füzesből. Az embernek le kellett szállni, és kantárszáron vezetni a nyugtalankodó lovat a komplejáróig, mert itt magas a töltés és meredek a part.

– A nehézség cifrázza ki a fülegombját ennek is – dohogott mérgesen.

Már most kinek? A lónak-e, vagy a jegyző úrnak? Alighanem a jegyző úr fülegombja forgott szóban, mert az öreg, ahogy a komplejárónál visszahuppant az ülésbe, azzal békítette magát:

– Ugyan igazsága is van neki. Addig üvé a világ, még fiatal. Majd ha annyi üdős lösz, mint mink vagyunk, ütet se hijják semminek se. Nem jól mondom, kéröm?

– Dehogynem, jól mondja – mosolyodtam el. Azon mosolyogtam, hogy az öreg egyidősnek vélt magával. Jó hatvanasnak néztem, az idejétől apám lehetett volna.

De már rajta voltunk a kompon, s az öreg a révészekkel eredt szóba.

– Máma nem fáztak a cigánygyerökök, Jóska bácsi – mondta a csigahúzónak, végigtörülve az ingeujjával a homlokát.

Csakugyan fojtott meleg volt, állt a levegő. Még a víz fölött is.

– Hát máma kimönt a föld fagya – adta vissza a szót a révész. – Vót nagy forróság a városba, ugye, András?

– Hát löhetősen – mondta az én emberem, akiről most már kitudódott, hogy Andrásnak hívják. – Nem mindönkinek van olyan jó sora, mint Jóska bácsinak, hogy egész nap itt hívösül a vízön.

– Jó fürdés esik itt, ugye? – kottyantam bele én is a beszédbe. Gondoltam, hátha ettől a révésztől is megtudok valamit, hiszen ez bizonyosan Turbókot is sokszor hurcolászta a kompon.

– Löhet.

– Hát szokott tán fürdeni maga is?

– Hát ügön. Legalább, hogyha beleesök a Tiszába.

– Mikor esött bele utoljára, Jóska bácsi? – kérdezte az én Andrásom.

– Mögálljon kend csak, hány esztendeje is a víznek? Mert akkor estem ki utoljára a ladikbul.

– A víznek? – tűnődött András. – Hogy is csak? Negyvenhárom lőhet, mert én éppen három esztendővel később születtem, mint mikor Ferenc Jóska itt járt.

Ha a kötelet nem fogom, mindjárt úgy járok, mint Jóska bácsi az árvízkor, ami neki arról emlékezetes, hogy akkor fürdött utoljára. Hát ez az én jó hatvanas Andrásom, aki nekem apám lehetne, csak annyi idős, mint én vagyok? No, ezt az embert jól meggázolhatta a fekete tehén.

Félszivarnyi idő alatt beértünk a faluba. Csurgatott ezüsttel volt leöntve az egész, a kis fehér házak, a roggyant tornyú templom, a gyepes legelők fekete rámájában. Kézdi-Kovács aranyat adott volna érte, de még engem is megkapott, pedig én nem igen szeretgetem a holdvilágos képeket, mert ahányat még láttam, mindnyájának halottszíne volt. A valóságban az éjszaka élőbb, mint a nappal. Nappal az emberek élnek, meg az állatok. Éjszaka a fák élnek, az árnyékok, a göröngyök, a háztetők, a sürgönykarók, az az egész világ, amelyik nagyobb és hatalmasabb az élők világánál.

A nappali világból még tán a kutyák is aludtak. Végignyikorogtuk az egész falut, mert a túlsó oldalon, a vízszélen van a templom, lábánál a plébániával, de egy vakkantást nem hallottunk.

– Mind üsmeri az én kocsim zörgését, ingyön mög mit ugasson? – magyarázta András.

A pap a kis ajtóban várt bennünket. Nagy, lompos cselédlány szedte le a cókmókot. Olyan világos volt, hogy minden szeplőt megolvashattam volna az arcán, de azért lámpával fényeskedett előre, így kívánja a tisztesség.

Jóéjszakát mondtam a kocsisomnak, és megköszöntem az emberségét.

– Szüvesen, máskor is – fordult vissza úgy félnyakkal az ülésből –, majd lögyenek híradással, ha visszaszándékszik az úr. Mert rázós kocsi ez, az igaz, de csak annak rázós, aki eleven. Vittem én már ezön akasztott embört is, de annak nem vót rázós.

Kérdem a paptól, ahogy elporzik a kocsi, hogy hívják ezt a harcsabajuszú embert.

– Istenes Tót Andrásnak.

– Hát most már azt mondd meg, miért Istenes Tót András ez a Tót András, holott az úton néha nagyon visszafelé imádkozgatta a minden szentek litániáját?

– Búcsúelöljáró, barátom, annak meg érteni kell a káromkodást, mert máskép nem tud rendet tartani. Különben őrajta kereste a törvény a Turbók festő halálát.

Ha a hét vezér előjött volna a Héthalomból és éntőlem kérte volna számon az országot, az nem képesztett volna így el. Hogy én most a regényem egyik főalakjával ültem egy kocsin, akinek egy tragikus hős töviskoszorúját kell hordania harcsabajuszos fején, s akinek számára az a legizgatóbb probléma, hogy éjszaka is hintázik-e a porcelán királykisasszony a szerecsennel!

– Hű, a terítésit neki! – riasztott fel a páter. – Nagy baj van, pajtás. A sert fönt felejtettük a kocsiderékban. Szaladj csak, Juli, András bátyád után, adja ide az üveg sereket, amiket a városból hozott!

– Sohse bántsd, gazdám – tartóztattam a papot –, hiszen megtaláljuk azt holnap is.

– No, az nem olyan bizonyos, ahogy én Andrást ismerem. Hanem ha beéred egy kis gyömbéres papramorgóval, akkor én is elengedem márul a sert.

Hol muszájból, hol világpróbálásból én már sok mindenféle bolond italba belekóstoltam, de a gyömbéres pálinkához még csak nem is hajaz egyik se. Ennek a receptjét olyan országban találhatták fel, ahol a csörgőkígyó terem, abból is a veszettjét válogatják ehhez a liktáriumhoz.

De hát még meg is kellett dicsérnem, mert az én részemről meg ez volt a tisztesség.

Nagy, bolthajtásos hodályban ültünk a paprikás csirke mellé, a füstölő petróleumlámpa csak az asztal környékét világította meg. Az asztalnak meg csak a sarkára volt terítve, mert a többi része tele volt könyvvel, íróasztalon, kanapén, székeken, ablakpárkányokon, szekrények tetején, ahol csak a szemem benyomakodhatott a homályba, könyv mindenütt. De egy se a talpán állt, hanem mind egymás hegyin-hátán hevert. Nyilván sokat érezték már a gyömbéres pálinka szagát.

– Sok könyved van – mondom a papnak.

– Sok ócska salabakter. Nagy könyvgyűjtő voltam fiatalabb koromban, összevettem ördögöt, poklot, mert tudod, hamar rájöttem, hogy énbelülem úgy se lesz püspök, valamit meg csak csinálni kell az embernek.

– Olvasol sokat?

– Olvas a hóhér. Nem olvasok én, barátom, vagy öt esztendő óta az Ezeregyéjszaká-nál egyebet, ha nem hiszed, meg is mutathatom.

Azzal odament az ágyhoz – csak most vettem észre, hogy egy priccsforma ágy van a sarokban –, kiszedett alóla egy nyaláb könyvet. A zöld vászonkötésről mindjárt ráismertem a Paul Grève-féle kiadásra.

– Látod, itt tartom, hogy kéznél legyen. Az éjszaka is a három púpos történetén aludtam el. Ez nem zavarja meg úgy az embert, mint Bernard Shaw.

– No – mondom –, szoktál hát te mást is olvasni, mint az Ezeregyéjszaká-t.

– Soha egy sort se olvastam tőle, csak a kis gyámlányomtól tudok róla, az mindig el szokta mesélni az olvasmányait. No, hozott Isten!

Tudok annyi illendőséget, hogy papoknak a gyámlánya felül nem kérdezősködöm. Lenyeltem a borral együtt, amit gondoltam: hogy lám, még itt is romantikába ütközik az ember. Persze nem is csuda, ha az ember öt esztendőn keresztül nem táplálkozik mással, csak Harun al Rasiddal. Hiszen nem mondom, nekem is megvolt az Ezeregyéjszaká-m, de nekem kellett, mert én az elefántcsont-kereskedelem régi útjait tanulmányoztam benne a csibráki szkíta-leletek kapcsán. (Megjelent az Archeológiai Értesítő-ben, tömérdek sajtóhibával; a csípőt mindenütt cipőnek szedték, amiből aztán száz év múlva a budapesti japán régészeti intézet azt a következtetést fogja levonni, hogy hiteles adatok szerint a szkíták cipőben jártak.)

– Jó bor, ugye? – koccantotta a pap bosszúsan a poharat a pléhtálcához.

– Igen, könnyű kis bor – szakértősködtem udvariasan, mert tudom, hogy így szokták mondani, bár soha az életben nem leszek vele tisztában, hogy melyik a könnyű kis bor.

– Az, verje el az isten a tövit útrul-útra. No, majd holnapra szerzünk jobbat a jegyzőtől. Olyan kétéves sillere van, hogy úgy simogatja az ember torkát, mint a bársony. Hanem ezzel ne gyilkoljuk magunkat tovább, jobb, ha lefekszünk.

Átkaronkozott velem a szobába, tiszta, rendes kis szoba volt; a Tiszára nyíló ablaka nyitva, tele a víziménták édes mézszagával.

– Á, ez kedves! – szippantgattam a városi ember akaratlan affektálásával; azt hiszem, falun az első órában még a tanfelügyelők is költőt játszanak.

– Igen, mert felszél fúj a kaszálók felől – csukta be a pap az ablakot. – De hajnalra mindig megfordul a széljárás, s hoz olyan gyehennaszagot, hogy azt lelkes állat ki nem bírja. Enyvgyára van a túlsó oldalon az uraságnak.

Megveregette a fejem alját, megzörgette a gyufásskatulyát az éjjeli szekrényen, van-e benne, aztán kedves mosolygással a vállamra tette a kezét:

– Sebesen aludjunk, mert falun korán elosztják az éjszakát.

No, gondoltam, ezt belejegyzem a T. VI.-ba, mint helyi kiszólást. Turbóknak is ezt fogják mondani az első éjszakán, amit idekint tölt. Komoran és borzongva fogja le a szemét, mert valami szimbólumot érez az éjszaka elosztásában.

De aztán nem jegyeztem fel semmit, mert ahogy egyet nyújtóztam az ágyban, rögtön elaludtam. Az égve felejtett gyertya utolsó sercenésére nyitottam ki a szememet. De már akkor beszőkült az ablakon a hajnal. No, falun csakugyan hamar elosztják az éjszakát.

 

 

Falusi templomban hétköznap csak seppegős mise van. Se orgona, se kántor, de sokszor még ájtatoskodó se, csak a pap meg a jó Isten. Az egyik azért, mert neki ott kell lenni, a másik meg azért, mert ő mindenütt ott van. Egykét reszkető fejű öreg anyóka ha behúzódik is a padokba, nem sokat számít. Ezek azok, akiket úgy hívnak, hogy templompribékek. Hozzátartoznak a templomhoz, mint selyemkendőhöz a rojt. Mise, litánia, keresztelő őnáluk nélkül meg nem eshetik. Kedves, öreg lelkek, akik ama napon egész bizonyosan a Bárány jobbja felől fognak ülni, és ott is el fognak szundikálni, mint idelent a templomkában. De az nem baj, mert az alvó ember mind jó ember, ami abból is látnivaló, hogy a jó Isten a bibliában is leginkább álmukban beszélget az emberekkel.

A plébános úr még vigyáz is rá, hogy föl ne rezzentse a jámbor szundítókat az oltár körül való kopogásával. (Legalább nem köhögnek bele az evangéliumba.) Halkan tesz-vesz, amúgy is csak posztócipő van a lábán, az ampolnát nem csendíti hozzá a patenához, s odamormog a minisztráns kis hüvelykmatyinak is:

– Csöndesen, Satyi. Ne rázd úgy azt a csengőt, mintha kolomp volna!

Mert csakugyan kinek is rázná? A városban más, mert ott az Isten messze van. De ebben a fehérre meszelt alacsony házban olyan közel van, hogy szinte még a lélegzése is hallatszik. Az fújdogálja szép egyenletesen az oltár csipke-antipendiumát, a két szál viaszgyertya kék nyelvecskéjét, meg a papírvirág-csokrokat a stációképek előtt. Hallani még azt is, ahogy valamelyik pad tetején egy pattogó-bogár hányja a bukfencet, mint Anatole France-nál a Boldogasszony bohóca.

Satyi azonban, aki egyébként csak egy szál ingbe van öltözve, sértődötten ereszti le a csengettyűt, és elkeseredetten vágja a szügyébe szögletes tatárfejét. Az egész minisztrálásban a csengettyűzés ér valamit, hát most már azt se szabad?

– Csinglingling, csililing-ling-ling...

A pap bosszúsan fordul hátra. Az anyókák fölütik a vállukra nyaklott fejüket, és értetlenül néznek az oltár felé. Mi lehet ez? A plébános úr nem olyan, mint a fiatal káplánok, akiknek mindig sietős a dolguk, azért összekapogatják a mise végét az elejével. Nem lehet az, hogy már Úrfölmutatás volna. Még a pattogó-bogár is belemerevedik a várakozásba. Satyi világért se nézne föl, de vigyorog a szája sarkával; mert a gyereknek is csakúgy jól esik az, ha egyedül van tisztában a helyzettel, mint a diplomatának. (Csakhogy a diplomatákkal az ritkábban esik meg.)

– Csililing... csing... csing... csing!

A pap megnyugodottan susogja tovább a misét. A templompribékek is visszanyaklanak a nirvánába, hála istennek, nem rövidítette meg őket senki. Az az egész, hogy a szél kicsapta a templomajtót, és valami csengettyűs bárány csipegeti a portikusban a padlókockák közül kiserkedő porcfüvet. Alighanem a Bankós Beráék báránya csellengett ide a gazdája után. Mert a minisztráló kis tatárt Bankós Bera Satyinak hívják, ahogy a paptól hallottam.

– Dehát tud már ez minisztrálni? – kérdeztem a papot, ahogy misére öltözött a sekrestyében.

– Annyit tud, amennyire egy falusi minisztránsnak szüksége van, a misekönyvét átviszi egyik oldalról a másikra, meg a csengettyűt megrázza. Különben nagyon jeles kis figura, alig hallani szavát, de mindenről tud, ami a faluban történik, mert egész nap az utcán csavarog.

A gyereknek most csak félszeme van a misekönyvön, félszeme az ajtón. Ha a pap úr hátraint, a misekönyvet át kell vinni az oltár egyik oldaláról a másikra. De a báránnyal is csinálni kellene valamit, hogy el ne tébláboljon, még vége lesz a misének.

– Dominus vobiscum!^[3] – fordul kifelé Fidél pap az oltártól, és összeteszi a kezét. Most veszem észre, ahogy kifelé fordítja a tenyereit, milyen bütykösek az ujjapercei a favágástól. Ha bevenném a regénybe epizódalaknak, azt hiszem, ápolt, puha, fehér kezének kellene lenni. (Úgy tudom, Constantin abbé óta van minden papnak ilyen finom keze az irodalomban.)

A plébános úr csak magában mondta az ite, missa est-et,^[4] de hangos választ kapott rá.

– Be-e-e, be-e-e – biztatta magát a csengettyűs bárány, és csakugyan bebóklászott az ajtón, de a két sor pad közt tisztességtudóan megállt. Bambán nézett körül ártatlan szemével, s nedves orrocskájával megszaglászta a padló kőkockáit. Elégedetlen fejcsóválással helytelenítette e különös legelő füvetlenségét, aztán maga alá szedve a lábait, lehasalt és elkezdte nyalogatni a falból kivirágzott salétromot.

Most már ügyet se vetett rá senki. Az anyókáknak eszükbe se jutott kikergetni, mert hiszen Isten báránya ő, a kis Jézus játszótársa, Satyi pedig tökéletesen szíve szerint valónak találván a helyzetet, elégedetten kapta a szájába a hüvelykujját.

A pap lassú kézzel vetett keresztet a gyülekezetre, Satyira, az anyókákra, a báránykára és a pattogó-bogárra. Jutott belőle nekem is, aki az utolsó pad hátához támaszkodva, elfojtott ásítással fogadtam az áldást. Mitagadás benne, a koránkelést nem az én kedvemért találták ki.

A nénikék kitörlik szemükből az álmot, s fölajánlván lelkük üdvösségére a misét, sorra csókolták az oltárokat meg a missziókeresztet („készítette a purgátóriumban szenvedő lelkekért Mocsár Veronika 1892-ben”), amelynek lábáról már rég leszedték a festéket a kicserepesedett öreg ajkak töredelmes és istenfélő csókjai. Satyi a foltos pluviálét igazgatja be a sublótfiókba, én a korai románból való thuribulumot nézegetem; múzeumba való ritkaság, ha a plébánia gazdagabb volna, bizonyosan régen kihajították volna egy pakfong tömjénezőért – mikor beserdül a sekrestyébe egy jóállású menyecske, afféle vérbélű némber. Szép, tiszta öltözetű, feketebabos fehér selyemkendővel van bekötve a feje, papucs is van a lábán, de nem pillangós, csak olyan rendes asszonyoknak való bőrpapucs. A lába sima és fehér, látszik rajta, hogy se a kocsiút agyagos sara nem szíjja, se a kukoricaföld sütős homokja nem kérgesíti. Szép nyerges láb, nem laposította el a tarlókon való csúszvajárás. Az arca is formás, ha egy kicsit ütődött is, a képe gödörkés. A szemit nem nagyon lehet látni, mert lesütve tartja, de nagy, nehéz felső szemhéja van, mint a régi olasz Madonnáknak; a fejit meg félrebillenti egy kicsit, mikor beszél, mint a káráló tyúk, ha szólnak hozzá.

– Dicsértessék. Hamar tessék gyónni a szentséggel, főtisztelendőm, mert Bera Mátyás az utolsóban van.

– Kicsoda? – hökken meg a pap. – Bankós Bera? Hiszen nincs egy órája, hogy beszéltem vele, Satyit szólítottam ki minisztrálni. Azt mondta, magukhoz mén kutat tisztítani.

– Az ám, galambom – simította meg az asszony a szája sarkát a hüvelykujjával –, éppen ott érte a baj minálunk. Megszédült a kútban, vagy mi, alig értöttük, mikor fölhujjántott, hogy húzzatok ki hamar, embörök. Hát föl is húzták mingyárt, de mán akkorára egy vér volt az ünge, ahogy az orra vére eleredt. Nem volt az se hót, se eleven szögény; mire hazavitték, mán csak a kezivel intögetött, de a nyelve nem forgott. No, mondom, mégis csak mögfutom a papot, hátha még föl tudnánk neki adni az utolsó kenetöt. Szóltam a harangozó sógornak is, hogy csöndítse mög a lélekváltság harangját.

Csakugyan szólt is már a harang, olyan jajgatóformán, ahogy halállal vívódónak szokott. A pap sietve kapkodta magára a karinget, a stólát az asszony kereste elő, látszott, hogy tudja itt a járást.

Le nem vettem róla a szemem, ahogy sergett-pergett, ahogy a vállát himbálta, ahogy a derekát feszítette. Nem kellett hozzá Lecocq detektívnek lennem, hogy kitaláljam, kicsoda. Ez nem lehet más, mint az idő előtt lett templompribék, Pengáló Mári, igaz nevén Vízhányó Mári, az urára való nézvést meg Istenes Tót Andrásné. No, Mári lelkem, aki olyan híres voltál képmodellnek, te se gondolod, milyen híres leszel regényhősnő-modellnek. Te veled már lehet mit kezdeni, nem úgy, mint a vén harcsabajuszúval! Annyit már tudok, hogy kinek a lelkén szárad a festő halála!

A pap már a sapkát is föltette, s egy kicsit tétovázva fordult oda Satyihoz, aki bámészan támaszkodott az ajtófélfához. Az izgatottsága csak abból látszott, hogy most cuppogva szopta az ujját.

– Hát te, fiacskám? Mit csináljak én most teveled?

Satyinak megcsillant a szeme, az ujját is kikapta a szájából.

– Én... én... én... vihetöm a csöngettyűt?

– Viheted, fiam – fordította el a fejit a pap. Pengáló Mári pedig megdörgölte a szemét a fejkendője sarkával, (Végre megláttam a szeme színét. Fekete szeme volt, abból a fajtából való, amelyikről azt szokták mondani, hogy a „a szeme se jól áll”, noha esztétikailag éppen az ilyen szemek esnek a legkevesebb kifogás alá.)

– Ó, te szögény kis varas-gyék!

Először én is avvaló voltam, hogy velük tartok, de aztán úgy gondoltam, jobb lesz nekem négyszemközt analizálnom a Márit. Mondom tehát a papnak, hogy még ő odalesz, addig én körülnézem a templomot.

– Jó. Itt leszek én is mindjárt. Igazság szerint, tudod, nekem nem is volna keresni valóm annál a szegény embernél, mert református volt.

– Hát akkor Satyi hogy minisztrál?

– Satyit én kereszteltem. Ma reggelig én se tudtam, hogy apja, anyja református volt. Nem idevalók voltak, vagy tíz éve származtak be Békésből. De hogy csak ők ketten voltak máshitűek az egész faluban, hát csak idejártak a mi templomunkba, gyóntak, áldoztak rendesen a többivel. Hogy az ember odavolt a háborúban, meghalt az asszony, azt is én temettem el, mire az ura hazaért. Hát ma reggel, ahogy benézek a kapujokon, látom, hogy Bera faragcsál valamit az udvaron, mert olyan fúró-faragó ezermester volt. Mi lesz az, Mátyás? – kérdem tőle. Azt mondja, fejfa az asszonynak, mert a másikat, amit Isten neviben kapott, kitörte valami csamangó. Az ám, de hát úgy nézem, nem kereszt lesz az, hanem kopjafa, hiszen gombja van. Hát igen, azt mondja, apja, anyja ilyen alatt fekszik szegény asszonynak Szarvason, hát már csak hadd legyen neki ilyen, ne vessék a szemire, hogy úgy elkülönbözött a többitől. Hát akkor ti reformátusok vagytok, Mátyás? Mindegy az, plébános úr, minket is csak az az Isten teremtett, aki a többit, az a fő, hogy rendes ember legyen az ember. Hát ő az volt, annyi bizonyos, s maga kérkedett vele, hogy azóta lett az, mióta bankóhamisításért lecsukták. Különben a Bankós név is azért veszett rajta.

Azzal elővette a szentséget, és az irgalmas Isten elindult utolsó látogatásra elesett szolgájához, aki se bankót nem rajzol, se kopjafát nem farag többet. A pap ugyan mondta Márinak, hogy szóljon be a doktornak is, de Mári vállat vont az isten rendelésébe vetett hittel.

– Möghal az mán anélkül is, főtisztelendőm.

Elöl Satyika ment, oldalán a bárány, és illendő tisztelettel, de mégis nem minden vidámság nélkül rázta a csengettyűt. Utána haladt a pap, szíve magasságáig emelve a letakart szentséget és leghátul az utolsó kenet szerelvényeivel a Mári, el-elmaradván egy-egy kis ajtónál, hogy élő gyászjelentésül megkiáltsa az újságot.

A hosszú utca azonban, ameddig utánuk néztem, süket maradt és néma. A nap már magasan jár, az emberek szanaszét a vízen meg a földeken, a gyerekek az iskolában, éneklő dongásuk kihallatszik a nyitott ablakokon, néha elnémítja őket egy mérges öreg férfihang: „csö-önd!”. Csak a nagyon aprócska porontyok fürdenek a kocsiút porában, a hátukon csomóba kötött ingecskében, meg a tyúkok kapirgálnak az árokparton. A falu másik végéről idehallik a kovács-kalapácsolás ritmusa, s lassanként elnyomja az inklangórium csengését.

No, most már nézzük meg a templomot, ahol a hősöm tragédiája kezdődik.

Hát ami azt illeti, ez a templomka is olyan, mint valami regényhős, akin addig fúrt-faragott az író, hogy utoljára maga se ismert rá. A fundamentumát régen letették, úgy lehet, már a pogány magyarok nyírott üstökére is csurgatták benne a szenteltvizet. Csakhogy aztán ezer esztendő toldozta-foldozta, utoljára aztán falusi pallérok renoválták agyon műépítészi oklevéllel. A Vatha-lázadást, törököt, tatárt ki lehetett heverni, de ezt a pogánykodást nem. Egy véletlenül megmaradt román kőpárkány faragott kövét kifogásolták, és most ezekbe a rovátkákba illesztik a búcsús-zászlók nyelét. Egy gótikus ablakból vakablakot csináltak, abban valamelyik szentkirály talitarkára mázolt gipsz szobra ormótlankodik, fűzős bakancsban, régi honvédnadrágban, zöld dolmányban, a fején fontosalma formájú korona, a kezében úgy fog egy panganétot, mintha legyet akarna vele hajtani.

Ami legszebb a mi falusi templomainkban, az nem emberi munka: az a vidám napsugár, amely itt is aranyosan patakzik be a pókhálós ablakokon. Amit az emberek csináltak, az mintha mind azt akarná igazolni, hogy a vallás alapja a félelem.

A mennyezet négy evangélistája mintha négy hóhér volna, pirosban, zöldben, kékben és sárgában. A nagy oltár Szentháromság-képén a szentjózsef-sárga palástú atyaisten úgy néz, mint aki már megint megbánta, hogy embert teremtett, és most töri a fejét egy új vízözönön; a szűzmária-kék köntösű Fiúistent mintha a baloldali latorral cserélte volna el a „művész”; fölöttük a fehér galambot mintha bicskával festették volna. Alattuk olyan mennyországa a mellből kinövő fejeknek, a kancsal szemeknek, a kicsavart tagoknak, hogy ez lepipál minden futurizmust és kubizmust, de nagyon kétségbeesett léleknek kell annak lenni, amelyik ebbe a paradicsomba belekívánkozik. Ezekhez az ijesztő szentekhez képest valóságos enyhülés az ördög, akin egy arkangyal taposkál a prédikálószék oldalán. Szent Mihály olyan spádéval döfködi a gonoszt, amilyent Mária Terézia idejében viseltek a sábeszteklihez, s a szerecsenfejű sátánnak nagyon gusztusa szerint való lehet a csiklandozás, mert úgy elvigyorítja a száját, hogy majd kiejti rajta a fejét. Van neki lapátja is, tudnivaló, hogy azon hajigálja be a kárhozott lelkeket a Belzebub sütőkemencéjébe.

De hát hol a Turbók kezenyoma? Nem látok én itt egy pemzlihúzásnyi művészetet se. Nézem a fejetlen Szent Rókust. Hát van annak feje, de akkora, hogy kitelne belőle kettő. Ez panorámába való Dzsingisz kánnak, ezt nem festhette festő. Pedig a kép egész új. A pestisbetegek, a bárányok, a háttérben a várkastély, magának a grófból lett szent pásztornak a teste, a rajz, a kolorit, az mind művészmunka. De az emberfejek mind rettenetesek.

Ebből én nem tudok kiigazodni. Igaz, hogy az én műtörténeti ismereteim amúgy is fogyatékosak, mert én megálltam az első fejezetnél: az altamirai barlang mammut-rajzainál. A többiről csak annyit tudok, amennyit egy mai átlagos műveltségű embertől joggal el lehet várni. Ami meztelen de sovány, és sok mindenféle gyümölccsel van körülvéve, az reneszánsz. Ami még meztelenebb de kövér, az leginkább barokk; ha sisakja is van, akkor egész bizonyosan az. Ahol nagykalapos kisasszonyok illetlenül hintáznak és előttük rövid bugyogós csordapásztorok hasalnak a fűben, az rokokó. Ez persze nem sok, de nekem eddig ennyi is elég volt, hanem művészregényhez mégis több alaposság kell. Meg a művészpszichét is behatóbban kellene tanulmányoznom. Sajnos, most már kevés az idő, de mégis muszáj lesz kihozatnom Rudolffal legalább Muthert és Taine-nek a művészetbölcseleti tanulmányait. Hopp, jó, hogy eszembe jutott! Van egy híres belga regény, Domokos a címe, annak a hőse egy festő. Ejnye, hogy is hívják az íróját? Fra... Fre... igen, Fromentin. Diákkoromban olvastam, nagyon unalmas volt, de nagyon szép mondásokat tudtam belőle kijegyezni az önképzőköri elnöki megnyitómhoz. (Akkor jövendölte meg rólam Kunz tanár úr, hogy író lesz belőlem.) No, ezt jó lenne megszerezni, hátha inspirálna. Rudolf tán meg tudja keríteni a kaszinó könyvtárában. Ezt bizonyosan nem lopták el, hiszen nincs benne semmi disznóság.

Mire fölírtam a könyvcímeket Rudolfnak, visszajött a főúr. A szemén ott párázott a halállal való találkozás fátyola, amely meg szokott látszani a leggyomorbajosabb kórházi orvos szemén is. (Különösen ha a halott is gyomorbajos volt.)

– No, elvégezte?

– Az már el, szegény feje. Éppen csak annyi ideje volt, hogy elmondhatott velem egy Miatyánkot a bűneért.

– A reformátusságáért?

– Dehogy – mosolyodott el szomorkásan a papom. – Volt a jámbornak másik titka is, amire igazán senki se gondolt volna. Esztendőkig bolonddá tudta tartani az egész falut.

Nagyot dobbant a szívem. Csak nem a Turbók-ügy? Árnyékba álltam, hogy a pap észre ne vegye az izgatottságomat.

– Gyónási titok volna, de hát az ilyen gyónási titokra nincs kánon. Tudod, mi nyomta szegény Bankós Berának a lelkét? Az, hogy Bankós Berának hazudta magát. Pedig nem bankót hamisított az istenadta, hanem marhapasszust, azért volt lecsukva.

– Nem értem. Hát a bankóhamisítás nagyobb dicsőség?

– Tudja az Isten, a népnek valahogy imponál. Azt tartja, hogy ahhoz ész kell meg ügyesség, s akinek ez a mestersége, az nem lehet utolsó ember. Véteknek meg nem vétek, hiszen nem csinál vele kárt senkinek az ember, ha megszaporítja a bankót, inkább az volna baj, ha megkevesbítené. Ha rajtaveszt az ember, akkor csak sajnálni való. Abból csak az látszik, hogy szegénynek szegény a szerencséje. Gyerekek ezek, barátom, mind, jóságukban, rosszaságukban, aszerint is kell velük bánni.

Szerettem volna a Turbók-ügy medrébe terelni a beszédet. Rámutattam a képzőművészet helyi remekeire.

– Gyerekeket nem volna szabad ilyen rémségekkel ijesztgetni. Ne haragudj meg, de ha én kultuszminiszter volnék, nagy ikonoklazmust rendelnék el a templomodban. Nem hagynék benne egyéb festményt, mint azt a sugaras istenszem-háromszöget a diadalíven. Látod, azt minden ember úgy érezné, hogy őrá néz, ha ezek a Torquemada idejéből való borzalmak nem állnának közé meg az isten szeme közé.

– Hohó, barátom, van ezek közt műkincs is, azt mondják. A nagy oltár képét még a Mária Terézia idejében csinálta valami cseh piktor. Benne is van a neve a história domusban, valami Przsibricska, vagy micsoda; tudom, hogy valami tüsszentős név.

– Valami vándor tót deák lehetett, de az mindegy, ha megbecsülni való a munkája, becsüljék meg, tegyék múzeumba, de ne ijesztgessék vele a templomban a gyerekeket meg a viselős asszonyokat.

– Mondok én neked valamit erre is. Azt mondja a népesztétika, hogy „nem az a szép, ami szép, ami tetszik, az a szép”. Hát őnekik ez tetszik. Nézd, itt volt ez a szerencsétlen Turbók. Az festett nekünk olyan Szent Rókust, hogy majd kilépett a rámából. A nép nem vette be. Azt mondták, az csak olyan ember, mint mink vagyunk. Forradalom lett volna belőle, ha a doktor meg nem szán, és egy délután át nem mázolja a fejeket, így aztán nem is engedtem Turbókot többet hozzányúlni semmihez. A Madonnát, amit a Pengáló Márirul festett, be sem mertem hozni a templomba, hanem fölvittem a padlásra, mert azért bizonyosan kihordtak volna a híveim a határra. Pedig az olyan kép, hogy az ember hallja az angyalok muzsikáját, ha ránéz.

Egy adatom már volt, amihez hozzáköthettem a regényem mesefonalát. Tovább gombolygatni már gyerekjáték: a művész gyönggyel akarja etetni a disznókat.

 

 

A Héthalomból a tetthelyen csak egy halom lett, mert a többit rég leszántották. De hát elég lesz nekem ezzel az eggyel is megbirkózni, mikor ennek az egy halomnak kilenc gazdája van. Szerencsére nincs bevetve semmivel, nem terem rajta egyéb, csak bogáncs, meg katángkóró, nem fog bakafántoskodni egyik magyar se.

Kilenc közül nyolccal nem is volt semmi baj. Azt mondták a harangozónak, aki eljárta őket, hogy azt se bánják, ha az egészet belehordatom a Tiszába. Hanem a kilencedik gazda azt üzente vissza, hogy ő nem engedi a földjét csúffá tenni.

Ezt a nagyhírű magyart Cila Kakas Mártának hívták. Az Isten ugyan Mártonnak teremtette, de Mártára keresztelték, mert azt hitték, hogyha lányneve lesz, akkor nem kívánja be a császár katonának.

Üzent neki a pap, hogy jöjjön be hozzá a plébániára. Visszaüzente, hogy azt most nem teheti, sürgős dolga van, a törkölyös kádat kell megreperálni. Júniusban, mikor még alig kötött még a szőlő!

– Mindjárt gondoltam, hogy ezzel baj lesz – nevetett a pap –, nincs mit tenni, gyerünk át mink a vén szégyentelenhez.

A vén szégyentelen alighanem számított a látogatásunkra, mert kint állt a kisajtóban. Rendes ember délelőtt tizenegy órakor nem áll ki a kisajtóba, még akkor se, ha igazi neve a Márta. Különösen nem áll ki úgy, mintha élő keresztpánt volna az ajtón: se ki, se be itt teremtett léleknek.

Nem mondhatom, a köszönésünket elfogadta, szivarral megkínáltam, azt is elfogadta, a végit is leharapta, de az ásatásról hallani se akart.

– Nem engedhetöm én aztat, hogy az én fődemöt csúffá tegyék – ez volt az elvi álláspontja.

– De hát mi az ördöggel tennék csúffá? – kérdezte bosszúsan a pap. – Hogy képzeli azt kend?

– Hiszön éppen eztet nem tudhatom – húzta Márta a kalapot még jobban a szemére. (Azért jó a nagyszélű kalap, sohse lehet tudni, hova néz alula az ember.) – Mit tudhassam én azt, mit durkál ki ez a tisztőtt úr az én fődembül? Először erre adja mög neköm az úr a választ.

Úgy előadtam neki dióhéjban a régészet hogyanját és mikéntjét, hogy a Szabadoktatási Tanács dupla órabért fizetett volna érte. Cila Kakas Márta is igen meg volt elégedve.

– No, ezt mögértöttem. Most már csak azt mondja meg neköm az úr, hogy mit akar kidurkálni az én fődembül?

Kétségbeesetten néztem a papra. Próbáljon meg ő az eszéhez férni a hívének. Neki csak tudni kell, hol tartózkodik az ebben a kemény koponyában.

– Hátha még Atilla királyt is megtalálja! Az lesz ám még kendnek a dicsőség!

– Nem köll, azt nem vállalom – rázta meg a fejét Márta –, tanálja mög csak az úr a maga fődjin az Átilla királyt.

– Gyújtson már rá, bátya – tartottam neki oda az égő szivarom –, hátha akkor könnyebben megértjük egymást.

– Ezt is köszönöm – biccentett az öreg, aztán a leharapott végű egész szivart beleigazította a kalapja pántlikájába, az én égő szivaromat meg az agyarára vette és szívta tovább nagy tempósan. – Nézze, nem vagyok én rossz szűvvel az úrhoz, de ölég nagy adóval sarcolnak már engöm anélkül is.

– Hát aztán?

– Hát aztán osztán még se kívánhatják tülem, hogy mán most az Átilla király után is én füzessem az adót, ha az én fődemön tanáltatódik mög. Nem möntök odébb, hogy a kórság esne belétök!

Ez nem nekünk szólt, hanem két sáros malackának, amelyek mindenáron a Márta bácsi lábaszárához akartak dörgölődzni. De azért tudtuk, hogy ez annyit jelent, mint mikor a király összecsapja a sarkantyúját az audiencián: el lehet menni isten hírével.

– De – kérdezi tőlem Fidél, ahogy hátat fordítunk a hun utódnak – muszáj neked az öreg földjén is ásatnod? Hátha elég lenne a másik nyolc ember pásztája is?

– Nem úgy van az, lelkem gazdám. Hátha a sír iránya neki visz az öreg földjének? Mondjuk, a csontváz derekán visz át a határ. Az Attila fejét csak ott nem hagyhatjuk a földben?

– Szóljunk be akkor a jegyzőnek. Majd eszére téríti ezt a vén hóbortost.

Nagy, kövér ember volt a jegyző, kint hűsölt a tornácon. Igen vázlatosan volt felöltözve, mégis csak úgy fújtatott a melegtől, s tarka zsebkendőjével egyre a kopasz homlokát törülgette.

– Tessék, tessék, uraim – kiabált elébünk –, már vártam az elnök urat, hallottam, hogy itt tetszik időzni, gondoltam, hogy lesz szerencsém.

Engemet még eddig csak egyszer szólítottak elnök úrnak életemben, akkor, mikor a méhész-egylet küldöttsége átadta a díszdiplomát. Mondhatom, nem kellemetlen érzés, mikor az embert elnök úrnak szólítják. Valahogy erősebbnek, tekintélyesebbnek, a maga dolgában biztosabbnak érzi magát. Hanem azt igazán nem gondoltam volna, hogy az én szerény kitüntetésem híre idáig eljutott!

– Parancsoljanak helyet az urak – taszított elő két fonott karszéket a jegyző. – Hanem tessék vigyázni a nadrágjára, elnök úr, mert úgy nézem, abból a székből kiáll egy szög. Tetszik tudni, így van ez a szegény özvegy ember házánál. A kredenc aljában van, Fidikém, abban a konyakos üvegben, amelyikben tavaly a koantró volt.

Az utolsó mondat a papot illette, aki otthonosan nyitott be az irodaajtón. Nem nehéz volt kitalálni, mit keres. Nyilván sűrűn megfordulhatott az irodában, mert alighogy belépett, mindjárt fütyülni kezdett a kanári.

– Itt is romantika! – mosolyodtam el magamban. – A papot még csak megérti az ember, de egy özvegy falusi jegyzőtől mégis furcsa passzió a kanári-etetés.

Volt itt azonban más romantika is. Mezőtúri díszköcsögben hatalmas bokréta tarkállott az asztalon, csupa mezei virág. De nem azok az úri mezei virágok, amiket a városban is árulnak a piacon, s amik nekem mindig az állatkert kiflivég-koldusokká szelídített medvéit juttatják eszembe. Ezek igazi vadvirágok voltak, amiket a városi nép hírből se ismer. Pirosgubancú potériumok, lila ökörfarkkórók, nagy fehér szulákok, kénsárga csillagú oenotherák; körülgallérozva az egész hirtelenzöld boglárkalevelekkel. Aki ezt szedte, az nem ijedt meg attól se, ha térdig kellett neki a vízbe gázolni.

– Nem én szedtem, hanem a gyámleányom – mosolygott a jegyző, mintha csak eltalálta volna a gondolatomat.

– Akárki szedte, nagyszerű ízlése van – söpörkéltem össze az abroszra lepergett szirmokat, s ugyan vigyáztam, hogy azt is ki ne találja a jegyző, amit most gondolok. Mert nem gondolhattam mást, mint azt, hogy ejnye, de furcsa falu ez, ahol minden úriembernek van egy gyámleánya. Ugyan az a szegény Turbók gyámleányának hívta-e a Pengáló Márit?

A pap megtalálta a konyakos üveget, amelyikben tavaly a koantró volt. Most barackpálinka volt benne, elszántan fölhajtottam belőle egy pohárral.

– Mit szól hozzá, elnök úr?

Hát mit szólhassak? Azt mondtam, megérzik rajta, hogy kisüstön főtt. Mindig úgy tudtam, ennél nagyobb dicséretet nem lehet mondani a barackpálinkáról.

– Dehogy, kérem – sértődött meg a jegyző –, a kecskeméti konyakgyárból való ez.

Engesztelésül fel kellett hajtanom, még egy pohárral. A harmadiknál kezdett pirosodni a fülem, és összebrúderoskodtunk. A negyediknél aztán rátértünk a napirendre.

– No, majd elbánok én a paraszttal, pajtás – legyintett a jegyző, és lekiáltott az udvarra. – Kérem, Benkóczy úr, hívassa át Cila Kakas Mártát. De azt üzenje neki, hogy azonnal jöjjön, mert különben csendőrrel hozatom át.

– Ne bolondozz, bátyám – ijedtem meg –, nem akarok én semmi kellemetlenséget okozni az öregnek, hiszen nekem nem vétett semmit, végre is a földjéhez joga van neki.

– Nem értesz te ehhez, öcsém – intett le a jegyző. – Hanem nem szükséges, hogy te is itt legyél a tárgyaláson. Ha úgy tetszik, eredj le a lugasba, oda lehallatszik, amit itt beszélünk. Fidél lesz olyan szíves, lekalauzol.

A lugasban kis feketebajuszú, nagy feketehajú, jóvágású fiatalember dolgozott. Előtte iktatókönyv a kecskelábú asztalon, a könyv szélén papírnyomóul hetyke kis vadászkalap. Ebből meg a bricsesz-nádrágból könnyű volt kitalálnom, hogy a fekete fiatal úr a segédjegyző lehet. Akaratlanul is a füle gombjára néztem, hála Istennek, nem fogta meg az Istenes Tót András átka. Igen takaros, fejhez álló füle volt a fiatal úrnak.

– Adjon Isten! – köszönt be a pap. – No, mire végzi, kis Benkóczy?

A fiatalember fölugrott és zavarodottan csapta be az iktató-könyvet.

– Éppen kiadmányoztam, főtisztelendő úr – veregette le a port egy aktával a kerti padról. – Tessék helyet parancsolni. Benkóczy Elemér vagyok, segédjegyző, volt huszárhadnagy.

Kezet fogtunk, leültünk, beszélgettünk, de nagyon vontatottan. A pap hűvös volt, a segédjegyző mogorva, s a balkarját úgy fektette végig az iktatókönyvön, mintha a legkényesebb államtitkok volnának benne, amiket nem lehet akárkinek kiadmányozni. Nemsokára föl is kelt és elajánlotta magát, hóna alá szorítván az államtitkok iktatóját. Ahogy elment, egyszerre megenyhült a pap tekintete.

– Jó fiú, de nagy szamár ez a kis Benkóczy. Azt hiszi, hogy költő, s ahelyett, hogy letenné már a jogi alapvizsgát, mindig novellázik meg drámázik. Mernék fogadni, hogy most is valami kéziratot csapott bele olyan hirtelen az iktató-könyvbe. Hanem azért, kérlek, a jegyzőnek ne szólj, mert úgyis sokat mérgelődik a gyerek oktondisága miatt, neki szögrül-végrül rokona is.

– Dehogy, nem vagyok én fecsegő ember – nyugtattam meg, aminthogy csakugyan nem is vagyok az. (Éppen ezért fog nehezen menni a regényírás is.)

A szél valami papírdarabot lobozott a pad mögött. Hátrafordulok, olyan, mintha akta volna. Fölveszem, megnézem, szép lilatintás írás van rajta, így kezdődik: „Higyje el, angyalom, olyan vagyok, mint kit Isten átka kerget, tébolyultan bolygok az embervadonban, mióta vezércsillagom nem szórja rám sugarait. De vigasztal az, hogy a Keopsz piramisa se egy nap alatt épült fel...”

Hát ez lehet drámai részlet is – pályázik a Teleki-díjra –, de lehet levélkonceptus is. S ha az, akkor nagyon tehetségesen hazudik a fiú, mikor azt mondja: hogy ő embervadonban bolyong. Istenes Tót András meg én nagyon jól tudjuk, hogy hol bolyong a fiatal úr tébolyultan esténként. Hanem hát ne legyünk fecsegők, és ne szóljunk erről a főtisztelendő úrnak se.

Annál inkább zsebregyűrtem a lilatintás ügyiratot, mert a verandán már pattogott a jegyző hangja:

– Kend ellen följelentés érkezett, hogy már megint elvermelte a búzáját.

– Már hogy én? A búzámat? Hiszön nem is termött, csak rozsom.

– Az nekem mindegy, akár búza, akár rozs. Itt van róla az írás, olyan írta, aki a saját szemeivel látta.

– Nem löhet az, kéröm, mert az nem tud írást – buggyant ki a diadalmas igazság Márta bácsiból.

– Egyszóval beismeri kend, hogy elvermelte a rozsot.

– Nem üsmerök be sömmit.

– Annál rosszabb, mert akkor kerestetnem kell a rozsot s ha megtaláljuk, eljárja kend a kutyakopogóst.

– No csak keressék, kéröm szépen, inkább én is segítök.

– Nem szorulunk a kend segítségére. Tudjuk mink a rejtekhelyet úgyis. Itt van az írásban, hogy a Héthalomban ásta el kend a rozsot.

– Hát löhet az is. Ha a jegyző úr mondja, én nem ellenközök. Legalább mögfordítják a fődemöt, oszt vetök bele dinnyét.

Vidám csoszogás hallatszott. Szinte láttam Cila Kakas Mártát, ahogy megvidámodott lélekkel tudakolja kifelé az utat.

– Megálljon kend! – kiáltott rá a jegyző. – Csak nem gondolja kend, hogy majd én mászkálok napszámosok után ilyen dologidőben? Szedjen össze kend tíz ráérő embert a faluban, reggel hat órára legyen ott velük a Héthalmon. Százötven korona a napszám, koszt nélkül. Megértette kend?

– Igönis mögértöttem – ismétlődött meg a csoszogás.

– Megálljon kend! Van-e kendnek annyi heverő pénze, amennyi a napszámot kifutja? Mert úgy számítom, kell vagy húszezer korona, ugy-e?

Cila Kakas Mártát nagyon szíven találhatta a jegyző. Pusmogott valamit, de nem értettük a szavát.

– Hát csak nem gondolja kend, hogy a magyar állam majd a maga költségén fordíttat kendnek dinnyeföldet? Mondom, drága rozs lesz az kendnek, ha meg nem kerül is.

Megint motyogott valamit az öreg, de megint csak a jegyző szavát értettük.

– Az nem beszéd, hogy majd alszunk rá egyet. Éntőlem alhat kettőt is, de reggelre a tíz ember ott legyen a tetthelyen. Elmehet kend.

Mire Márta kibotorkált a kisajtón, akkorra a jegyző már ledöcögött hozzánk.

– Itt fognálak benneteket ebédre, pajtás, de most igyekeznetek kell haza, mert Kakas Márta egyszerre ott lesz a plébánián. Ne félj, olyan lesz már az, mint a kezes bárány.

(No, ezt se írom bele a regénybe. Még bajba kerülne a jegyzőm hivatalos hatalommal való visszaélés miatt. Sőt, parlamenti interpelláció is lehetne a dologból, íme, a falu bírája, aki még most is úgy tirannizálja a kisgazdát, mintha az Eötvös József korában élnénk.)

A szegény mártírt csakugyan ott értük már a plébánián, a küszöbön ült a tuják hűvösében. Hanem egy cseppet se látszott ijedtnek, inkább leereszkedőnek. Nincs az a városi bankigazgató, aki jobban tudná adni a mecénást.

– Hát möggondótam a dolgot, tekintetös úr. Vállalom az Átilla királyt. De mög abba is fölkarolom magát, hogy én szörzök ásó emböröket. Mert tudja, az én szavamra jobban hajlanak, mint az ilyen városi féle embörére. Kétszáz korona a napszám koszt nélkül, oszt reggel hat órára ott löszök a tötthelyön tizedmagammal. Hát beleegyesül-e ebbe?

Beleegyesültem. Az a fejenként ötven korona munkaközvetítési díj se előre, se hátra. Hanem azért mégis rá akartam egy kicsit ijeszteni az öregre.

– Majd bejelentem a dolgot a jegyző úrnak is. Úgy kívánja a rend, hogy ő is tudjon róla.

– Nono, hát maga azt mán jobban tudja, hogy s mint köll – vont vállat az öreg, de szemmel láthatóan meghökkent.

A kisajtóból vissza is fordult, s odaintett magához a pipaszárral:

– Hallja-e, ne töreködjön maga ebbe a melegbe a jegyző úrhoz, majd mögjelöntöm én neki, amit köll. Úgy töszünk, mintha én fordíttatnám a fődet, maga mög csak odagyönne nézni. Higyje mög, így jobb lösz, mert olyan embör ez a mi jegyzőnk, hogy magátul tán még a kincsöket is elkívánná.

– Micsoda kincseket?

– Hát akiket ki akar durkálni a földbül. Mert nézze, van ám énneköm magamhoz való eszöm, azért hogy én csak ilyen célszörű szögény embör vagyok. Tudom én azt, hogy nem az Átillát keresi maga, hanem a pézösládáját. No, segíjje rá az Isten möntül előbb!

Másnap reggel hat órakor csakugyan ott volt az én tíz emberem a halom tövében. Fidél már messziről nevetett, ahogy megláttuk őket.

– Úgy nézem, hallod, ezekkel se lehetne hadat indítani a muszka ellen. Csupa magaformájú vén totyakost válogatott össze az öreg.

Persze olyanokat válogatott, amilyeneket kapott. A fiatalja nép ilyenkor már mind munkában van; vagy a magáét aratja, vagy részeskedik a más földjén. Nincs egyéb ráérő ember, csak az öregek. Becsültem őket együttvéve vagy hétszáz esztendőre. Sebaj, erre a babramunkára jók, amire nekem kellenek; legalább nem ütik be siettükben az Attila koponyáját. Kellemetlenebb az, hogy testi fogyatkozásokkal is el vannak látva, ki biceg, ki a félvállát húzza, ki a félszemére vak, ki mind a két fülére süket.

– Mind katonaviselt embör pedig ez, uram – dicsekedett Kakas Márta, ahogy díszszemlét tartottam a hadam fölött.

– Az – bizonyítja Fidél. – Mind a boszniai okkupáció idején szolgálta ki a császárt.

– De van miköztünk olyan is, aki mán Königgrécnél is szaladt – lódította a tréfát egy Kossuth-szakállas kis ember.

Általános derültség, magam is elmosolyodtam.

– No lássa – hallom a hátam mögött. – Nem mögmondtam, hogy a Bíbok sógor mindönre tud kádenciát. Nem hiába, hogy Emerikát is möglépte, de ki is van tanulva a világi tudományokban.

Megfordulok az Emerika szóra – hát csakugyan Istenes Tót András ténfereg a sarkamban. Ásó, lapát a vállán, tehát nem szájatátónak ácsorog itt, hanem ő is a gárdába tartozik. Kezet nyújtok neki, mint régi ismerősnek, megrázza barátságosan s nemcsak adjon Istent mond, hanem még azt is hozzáteszi, hogy „szerbusz”. Ebből láthatja, akinek szeme van, hogy nem vagyok én se finánc, se rekviráló, se adóösszeíró, se végrehajtó, hanem egészen rendes, tökéletes ember, máskép nem szervuszolna velem a búcsúelöljáró. Ezért külön kijár egy szivar Kakas Mártának, hogy ezt az embert is bevette a verbunkba, mert ez ér nekem annyit, mint Attila király. Nem kis dolog az, ha regényíró akkor értetheti hozzá a pszichikai lakmusz-papirost a főszereplője lelkéhez, mikor akarja.

Mire kimértem és kicövekeltem a kémlőárkot az embereimnek, akkorra megérkezett a jegyző is. Ravaszul rámkacsintott, amikor hivatalos hangon föladta a kérdést.

– Mind itt vannak az emberek?

– Hát amint röndölve volt – adta meg a választ Kakas Márta, nem kevésbé hivatalos hangon, miközben ő is vágott felém egyet a szemével. „No, mink ketten értjük egymást, igaz-e?”

Bámulatos, milyen furfangosak ezek a falusi emberek! A városban egész esztendő alatt nem kacsintanak rám ennyit.

A jegyző aztán hamarosan eltávozott, lelkükre kötvén az embereknek, hogy az elnök úrnak, már mint nekem, úgy szót fogadjanak, mint tulajdonmagának, mert én is hivatalos ember vagyok. A pap is nemsokára elunta magát, és elment varjút vadászni. Ő meg nekem kötötte a lelkemre, hogy idejében otthon legyek, mert elpang az ebéd, rántott csirke lesz uborkasalátával. Én se sokáig strázsáltam az embereket, akik minduntalan a verejtéküket törülgették. Nem igen haladhattak, mert a kemény szik nem akarta bevenni az ásót.

– Nem löhet ezt, csak hámozni, mint a rétesbe való almát – mondta ki a szentenciát Kakas Márta.

Otthagytam őket és lementem a csincsésbe a bíbicek közé. Ideje már, hogy egy kicsit rendbeszedjem a gondolataimat. Leültem egy nádzsombékra, elővettem a „T. VIII.”-at – kompozíciós notesz –, és húztam benne egy egyenes vonalat, annak a végére tettem egy keresztet. Ez a festő, akinek a regényben is okvetlenül meg kell halni. Most elindítok egy másik egyenes vonalat, ez a Pengáló Mári. Már most hol szelje ez a Turbók-vonalat?

Nádi verebek kezdtek csérogni a hátam mögött. De akkor se hazudok, ha azt mondom, hogy röhögtek. Közéjük vágtam egy agyagba ragadt csigabigát, arra elhallgattak. Szemetlen kritikusok! Ponson du Terrail-ról olvastam én valaha, hogy az mindig előre kigyúrta viaszból a regénye alakjait, s ott tartotta őket az íróasztala mellett egy tálalóasztalon. (A francia kolléga tudniillik több ezer alakkal dolgozott egyszerre, s ennyi ember nem fért el az íróasztalon.) Akivel aztán elbánt a regényben, annak a viaszfiguráját is megfejetlenítette a bicskájával, így el tudta kerülni azt a malőrt, hogy a hőssel a halála után vétesse el a hősnőt. Szegény magyar írónak nem telik viaszra, az csak plajbásszal geometriázza ki a meséjét. Sírni való ez, nem kacagni!)

Nádországban csak gondolni kell valamit az embernek, egyszerre teljesedik. Alig fektettem fel az Istenes Tót András vonalát, irtózatos jajveszékelést kezd a káka torzsában egy özvegy bíbic anya. (Mert ha ura lett volna, lehetetlen, hogy ezt kibírja a házifenyíték alkalmazása nélkül.)

Zsebrevágom a noteszt a három sorsvonallal, megyek a nádba a hang után, belesüllyedek az iszapba térdig, de már csak megnézem, mi baj van bíbicéknél?

Az a baj volt, hogy egy vízisikló nyújtogatta a nyakát a didergő, pelyhes kis bíbic csirke után, amely kimászott a fészekből, és a lábával beleragadt a sárba. Az anyamadár fölborzadt bóbitával repdesett körben a nádbugák magasságában. „Ki-évitt? Ki-évitt?”