– Ejnye, de cifra neve van annak a betegségnek. Sohase hallottam én még azt a doktor úrtól.

– Tud is az valamit – húzta félre Mári a száját. – Neki mán bizonyosan nem szokott szívmátrája lönni.

– Hát azt csak a legények kapják meg?

– Mögkapják az asszonyok is – lobbant föl a Mária szeme. – Mikor az embör nem beteg, oszt mégse tud aludni, mert nagyon el van nehezödve a szíve, az a szívmátra. Arrul használ az álomparéj. Attul mindjárt elalszik az embör, álmodik is szépeköt, még pedig azzal, aki miatt nem tudott aludni.

– No, hála Istennek, én nem próbálom ki ezt a patikaszert, mert nekem nincs szívmátrám – csuktam be az ablakot. Mári megértette belüle, hogy vége a diskurálásnak, mondott egy szomorú „Isten mögáldjá”-t és lehajtott fejjel megindult a vízpart felé.

Délcegen ment, „varsázott” a dereka, ahogy errefelé mondják, mégis úgy tetszett, ahogy utánanéztem, mintha nem olyan volna, mint máskor. Persze, nincs vele Satyi, meg a bárány! Kinyitottam az ablakot és utánaszóltam: mi van a Satyival?

– Beteg, szegényke. Mán mögint bárányhimlője van.

No, hála istennek, örvendeztem magamban, ma megint nem lesz lórum.

De a doktor ez este még hamarabb átjött, mint a jegyző. Ki volt vörösödve, mintha ő is bárányhimlős volna, és köszönés nélkül vágta bele magát a karos nádszékbe.

– Mi az, doktor úr? – ugratta a pap –, tán életben maradt valamelyik betege? No jöjjön, öblítse le ezt a meglepetést egy pohár rizlinggel.

A doktor nem felelt, tán nem is hallotta a kérdést. Azzal volt elfoglalva, hogy a hüvelykujját szopogatta, csakhogy nem olyan szelíd merengéssel, mint Satyika szokta, hanem igen mérgesen.

– Vérzik az ujja? – nézett oda a pap. – Megvágta? Mindjárt adok rá árnika-levelet.

– Fenét – mordult el a doktor. – Nem vérzik már. Megkarmoltam magam.

Itt valami hiba lehet, gondoltam magamban, ha a doktor annyira megfeledkezik magáról, hogy nem kultúremberesen káromkodik, hanem magyarul. Talán az hozta ki a sodrából, hogy megkarmolta a saját kezét a saját kezével. Ilyesmi majdnem olyan ritkán történik, mint az, hogy valaki a tulajdon homlokát megharapja.

Az önkarmolta kéz ritka volta eszembe juttatott egy másik ritkaságot, ami egész délután fúrta az oldalamat.

– Kérem, doktor úr, a bárányhimlőt kis időközben kétszer egymásután is megkaphatja az ember?

Olyan szemet vetett rám, majd felnyársalt, de gyorsan összeszedte magát, mert kultúremberesen förmedt rám.

– Sacrebleau, ilyet is csak laikus kérdezhet.

– Éppen azért kérdezem, mert én nem így tudom.

– Rosszul tudja, Herr von Varga, akárhogy tudja.

– Van nekem egy orvosprofesszor barátom...

– Csak az orvosprofesszorokat ne emlegesse, szerenisszime! Egyik nagyobb laikus, mint a másik. Iszapba ragadt békák, akik sohase néztek körül a világban. Látja, nekem volt a kirgizeknél egy gyerekpáciensem, aki minden héten megkapta a bárányhimlőt.

No, most már helyen vagyunk. Mikor először láttam Satyikát, mindjárt találtam benne valami kirgizest. Én most már bele is nyugodtam volna a dologba, hanem most meg már a doktor kezdett nyaggatni:

– Hát aztán, mondja csak, mon ami, honnan tudja maga, hogy a Satyi gyerek megint beteg?

– Az anyjától hallottam, vagyis a Pengáló Máritól. Vagy ez megőrzendő titok lett volna, könyörgöm?

– Úgy? – tartotta a szeme elé a doktor a monoklit. – Hát én mondok magának valamit, akszakál. Maga úgy fog járni, mint a Turbók festő. Emlékszik arra az esetre?

– De bolondokat beszél maga máma, doktor – szólt közbe a pap, inkább bosszúsan, mint ingerkedve. – Higyje el, hogy ez mind attól az istentelen mézes fokhagymától van.

Máskor a doktor, ha a mézes fokhagymát emlegették, az ősök szellemét idézte. (Nem a bronzkori ősökét, hanem a fokhagymasértegetőnek a nagyapjáét.) Most azonban inkább ironikusan, mint dühösen felelt a papnak:

– Nézze, eminenciád, ha én pópa volnék, én nem azzal törődném, hogy mit esznek a híveim, sőt még abba se szólnék bele, hogy mit isznak, hanem azt nem tűrném, hogy a szent asszonyok minden délben a plébánia körül ólálkodjanak megszentelő malasztért.

Fidél a nyers tréfára azzal felelt, hogy a szortyogó szódásüvegből harmatot szentelt a doktorra:

– Ha pópa vagyok, akkor megpróbálom az úrból kiűzni az ördögöt.

A doktort azonban most már nem lehetett éléből kiverni. Hiába próbálta másra fordítani a beszédet a pap, a jegyző is hiába hozott új témát. Azzal totyogott be, hogy megszidta a „leányunkat”.

– Levélpapírt hoztam neki a városból, azt vittem át az előbb. Kint volt a kertben, én is kimentem utána. Hát nagy recsegésre lépek be: Gábor recsegteti fejszével a kis fenyőfát, tudjátok, ott a középső ágyban, Angyél meg ott áll mellette és nézi. Ejnye, ejnye, mondom neki, inkább vágatta volna ki a kis őszibarackfát, meg a fekete cseresznyét, vagy a püspökalmát, mint ezt az egy szál fenyőt. Jaj, azt mondja, hogy gondolok ilyent, mikor a kis őszibarackfát „jegyző apám” adta, a fekete cseresznyét „doktor apám”, a püspökalmát meg „pap apám” oltotta. Aztán azok mind becsületes gyümölcsfák, ennek meg se virágja, se gyümölcse, útban is van, hát csak szedje ki, Gábor, még a tövét is. S látjátok, ez meg mind azért van, mert a fenyőfát Benkóczy úr hozta neki Volhiniából, a hátán cipelte a kölyök egész idáig. Hát én se nagyon szeretem a fiút, mert vagy költő az ember, vagy segédjegyző, s aki ez lehet, az ne legyen amaz, hanem azért ilyen túlzásba már mégse szabad vinni az ellenszenvet. Most már mi emlékeztet engem az én fatornyos hazámra?

(Vihnyei születés volt a jegyző. Mondom én, hogy medvék közé való a fenyőfa.)

A pap annyit mondott kedvetlenül, hogy hagyjuk Benkóczy urat, a doktor azonban még ennyi megjegyzésre se méltatta a fenyőhalált. Visszaterelte a beszédet a Turbók-ügy medrébe.

– Ilyesmi csak minálunk történhet meg, messieurs.

– Micsoda? – szuszogott a jegyző. – A kirgiz festők nem akasztják fel magukat?

– A kirgiz törvényszéken nem mondják rá minden akasztott festőre, hogy öngyilkos lett, mynherr. Ott még hipnotizálással is kinyomozták volna a gyilkost.

– Megengedem, hogy a kirgiz törvényszékek a modern jurisdikció színvonalán állnak – nevetett a jegyző. – De hát minálunk bizony még mindig nem akasztanak bizonyíték nélkül, s én azt hiszem, Istenes Tót András meg van elégedve a hazai jogszolgáltatás ósdiságával.

– De hát ki beszél itt Istenes Tót Andrásról, señor? – csattant föl a doktor. – És ki beszél arról, hogy a gyilkost föl kellett volna akasztani? Én mérget veszek rá, hogy a festőt valaki megölte. De aki megölte, az nem volt gyilkos, mert az csak a tömegösztön ítéletét hajtotta végre. Kérem, ez rendkívül érdekes pszichológiai folyamat volt. Kijön a városból a parasztok közé egy úr. (Úgy éreztem, mintha rámnézett volna a doktor. És nem mertem felnézni a poharamról.) Ez az úr egészen másnak mutatja magát, mint ami. (Szerettem volna belebújni a boros pohárba.) Ez az úr a nép barátjának adja ki magát, cukorral tömi az asszonyokat, olcsó szivarral az embereket. (Hála Istennek, mégse énrám céloz. Én négy korona ötven filléres szivarral törekszem a népszerűségre, már eddig benne van ezerötszáz koronámba. Igaz, hogy most ez a legolcsóbb szivar.) Ez az úr megad minden napszámot, amit ezek a rablók kérnek tőle, (Jaj!) és mikor mindenkit levett a lábáról a kedvességével, akkor kezdi kiszedni a parasztok lába alól a földet. (Ohó, én a nagy urak fölül szedem el a földet!) Először árendál a gyevi bárótól. Jegyző úr legjobban emlékezhet rá, hogy akkor kezdtek el morogni a festő ellen.

– Ez igaz – bizonyította a jegyző. – Mondtam is neki, hogy bele se fogjon, mert úgyis felgyújtják a vetését.

– All right. Erre ő kapta magát, földet vett örökáron. A parasztok fölhördültek. Hát ezért jóskodott itt ez a pokolból jött zsidó, hogy elszedje a földünket, mikor magunknak is kevés volt?

– Nem is volt zsidó – szólt közbe a pap. – Rákóczitól kapták a nemességüket, az armálisa most is fönt van valahol a padláson a többi lim-lomjával együtt. Turbános török fej van benne, mert egri család volt, török eredetű.

– Az archimandritának jól áll a naivság. Mintha nem tudná, hogy a parasztnak minden nadrágos ember zsidó, különösen, ha megharagszik rá. Turbókra pedig már akkor nagyon haragudtak. Mondja meg a jegyző, igaz-e vagy nem?

– De bizony egyszer engem is majd megvertek miatta – mosolygott a jegyző. – Összeveszett az aratóival, Pengáló Mári szaladt be hozzám, hogy menjek hamar, mert mindjárt agyonverik a festő urat. Éppen ebédnél ültünk, még a szalvétát is a nyakamban hagytam, úgy siettem. Elkezdtem az embereket békíteni, egy darabig hallgatták is, mikor Bankós Bera elkiáltja magát: „Könnyű a jegyző úrnak, mert most is a nyakában van az abrakos tarisznya”. Erre engem is elfutott a pulykaméreg, mondtam nekik valami gorombaságot, elkezdik ám a kaszát emelgetni. No, mondom magamban, itt mindjárt baj lesz, ha meg nem nevettetem őket. Azt mondtam aztán nekik, nézzék, emberek, én kövér ember vagyok, a feleségem még kövérebb, mégis megférünk egy ágyban is, mikor egyetértünk, de mikor összeveszünk, akkor négy szoba is kevés. Ezen aztán összebékültünk.

A doktor azonban haragtartóbb volt, mint Bankós Bera. Azt mondta, hogy csinos kis anekdota, tessék beküldeni a Tarka Króniká-ba, ott úgyis csupa ilyen százesztendős adomák vannak mostanában. Aztán tovább nyargalt a vesszőparipáján.

– Mikor már kazalba gyűlt az elkeseredés, feltette rá a papkévét az asszony. A föld után rátette a festő a kezét Pengáló Márira. Madonnát csinált belőle, hogy búcsúra küldözgethesse az urát. Mondhatom önöknek, hogy emiatt a dög miatt halt meg a festő.

Én nagyon lovagias érzésű ember vagyok, de hát egy félbolonddal csak nem állok ki a Pengáló Mári becsületéért? S különben is megmozdult a notesz a zsebemben: „más dolgába nem avatkozni!” A jegyző azonban megköszörülte a torkát.

– Szép dög az, dögész úr! – még kacsintott is hozzá a behízott szemével.

A doktor azonban se látott, se hallott, úgy belebőszítette magát a beszédbe. Halálfej-arca úgy égett belülről, mint mikor a gyerekek gyertyát gyújtanak az üres tökben.

– Mit, hát nem volt igaza a parasztnak? Ő túrja a földet ezer esztendeje, ő verejtékezik érte, őt nyúzza miatta az állam, és akkor ebből is kivásárolja egy jött-ment, és a tetejébe elvegye tőle az asszonyát is? A festő megkapta, amit keresett. (Úgy éreztem, mintha a doktor hadonászó keze összeszorítaná a torkomat.) De ha legalább festeni tudott volna! De még azt se tudott, erre meg a főúr lehet a tanú. Még Szent Rókust is nekem kellett helyette festenem. Gyűlölt is az istenadta, de azért úgy tett, mintha mulatna a dolgon, és mindig kolléga úrnak szólított. Dunsztja se volt a művészetről, monsieur elnök, én mondom magának.

Ezt olyan őszinte amatőr-keserűséggel mondta, hogy egészen megnyugtatott. Ránéztem a papra, aki elgondolkozott egy kicsit, aztán fölvette a poharát:

– Igyunk mohón, uraim! Ma is azt mondom, hogyha szegény Turbók nem lett volna fantaszta, és itt lórumozgatott volna velünk a plébánián, ma is élne!

 

 

Ha faluzásom kezdetén jutottam volna hozzá barátaimnak ehhez az eszmecseréjéhez, az nekem aranyat ért volna, de most már nem vehettem semmi hasznát. Regényírói pályám kezdetén egy félig kész témám elvetélt egy mohón bekapott irodalomtörténeti adat miatt, az igaz. Most azonban már az olyan drasztikum se fogott rajtam, mint a doktor teóriája. Először is már beleragadtam a festő-témába, mint a légy a csirizes papírba. (Néhai Örkény Pál lírikus úr azt mondta volna: „belekövesedtem, mint a legyecske a borostyánba.” De hát mikor az egész nyáron keresztül egy falusi plébánia oltott legyeivel vív az ember élet-halál harcot, akkor nem lehet tőle azt kívánni, hogy a legyet poézissel körítse.) Másodszor a regényemet már csak nagyon vékony köldökzsinór kötötte szülőanyjához, a valósághoz, s most már a maga egyéni életét élte. Mi közöm nekem ahhoz, hogy az igazi Turbók kapzsi kupec volt-e, amilyennek a doktorral láttatta a féltékenység, vagy álomkergető fantaszta, amilyennek a pap földhözragadt józansága látta? Az én Turbókom unott, fáradt ember, aki belecsömörödött a kultúrába, a dicsőségbe, az asszonyokba. Bánom is én, hogy száraz ágon végezte-e az életét, vagy a képzőművészeti főiskola igazgatói székében, körülvéve nem tettetésből síró unokáktól és őszintén örvendő tanártársaktól. Énnálam a vízbe fog fulladni, és nekem nincs módomban megmenteni, még ha utánaugranám is. Mert sajátságos, hogy amint egyszer sikerült a fantáziának vért és lelket ömleszteni ezekbe a ködből gyúrt gólemekbe, ezek elkezdenek a maguk lábán járni, és sokszor arra mennek, amerre ők akarnak. Engem sokáig evett a méreg amiatt, hogy nem én vezetem az alakjaimat, hanem ők visznek engem. Érthetetlen ez, mikor annyi szép magyar regényt tudok, amelyikben látván látja az ember, hogy az alakoknak egészen másra van kedvük és tehetségük, mint amit csinálnak, de azért mind erőt vesznek a természetes hajlamaikon, és engedelmesen figyelik a preceptor vesszejét. Sajnos, itt megint bebizonyosodott az, hogy puha és energiátlan ember vagyok, akitől tulajdon gyermekeim se félnek. De az is lehet, hogy ezt csak a járatlanság teszi, s a második regényemben már nekem is szófogadó figuráim lesznek.

Egyelőre azonban úgy áll a dolog, hogy az alakjaim, akiknek az egy Turbókot kivéve még nincsen nevük, el-elszabadítják magukat a zsinórról, amelyet a lábukhoz kötöttem. A hősnőt például falusi ártatlanságnak szántam, aki éppen a légiességével fogja meg a festő szívét. De bizony egy-egy szava, mozdulata mégis csak elárulja, hogy ő is húsból és vérből való. Azonban ez tán nem is olyan nagy baj, mert a férfiak az én tapasztalatom szerint a legfehérebb márvány előtt is abban a reményben borulnak térdre, hogy egyszer majd életre pirítják ők azt. Sokkal nagyobb baj az, hogy Istenes Tót András – a regényben egyelőre Paraszt jelzőtáblát viselt – rendkívül önfejű és akaratos fickó. A brutális nyers erőt és az osztálygyűlöletet képviseli, és így nem csoda, hogy alig bírok vele. Már a huszadik oldalon agyon akarta ütni a festőt, de idejekorán az üstökébe kaptam, és visszaráncigáltam a nádasba. Tudniillik a Paraszt pákász-ember, aki nemcsak azért gyűlöli a festőt, mert az asszonyát elvette, hanem azért is, mert ő is azok közül a városi urak közül való, akik ki akarják szárítani a nádasokat, és bolgár-kertészetet akarnak csinálni a helyükön, mert a paprika sokkal fontosabb közgazdasági cikk, mint a halcsík meg a teknősbéka. De éppen ezért kellett a Parasztnak a huszadik oldalról visszahurcolkodni a nádba, a víziborjúk, meg a bölömbikák közé. Ott kell neki kuksolni vagy száznyolcvan oldalt, akkor aztán jöhet, mint a téli zimankó. Akkorra az Ártatlanságból híres dáma lesz, az ura a róla festett képeivel nagy aranyérmet nyer Münchenben, Párizsban, Rómában, ő maga első győztes lesz a nizzai szépségversenyen, ott hozzájuk csapódik egy magyar gróf, lekíséri őket még a falusi nyaralójukba is, magával hozza a huszárját is, aki úgy tud káromkodni, hogy azt nem lehet borzadás nélkül hallgatni. Az asszony azonban egyszer véletlenül meghall egy kacskaringós káromkodást, amilyent nem hallott azóta, mióta susogó beszédű úri sorba került, egyszerre felzsonganak benne fiatalsága emlékei, és belehabarodik a huszárba. A huszár igyekszik elkáromkodni magától az öregedő nőt, de az végül is áldozatául esik az ő gyenge ellenállásának. Találkahelyül azt a kis szigetet választják, ami a hajdani nagy nádasból még megmaradt, oda nem jár senki, mert az az elvadult Paraszt birodalma, akinek csak ennyije maradt az egész világból. Egyszer meglepi a szerelmeseket, de nem üti le őket az evezőlapáttal, hanem rögtön átcsónakázik a festőhöz, viszi neki a hírt, hogy a szigeten fehér hattyú párzik egy vadlúdgúnárral, ezt érdemes megnézni. A festő, aki a toprongyos öregben nem ismer rá a nyalka pákászra, fogja a puskáját, áteveznek a szigetre, a csónakos széthajtja a nádat az evezővel: no, uram, gyönyörködj a természet ritkaságában. A festő felordít, rásüti a puskát a fehér hattyúra, szíven találja, aztán magával akar végezni, de akkor felegyenesedik a Paraszt, és torkon ragadja: neked, kutya, az én kezemtől kell meghalnod!

Úgy terveztem, hogy az expozíció körülbelül egyharmadát teszi a regénynek, mert ennyi kell a szereplők alapos jellemzésére, onnan aztán balladastílusban, a vízesés erejével zuhog le a történet a befejezésig. Alig vártam, hogy odajussak, mert nekem az eposzi pepecselés nem kenyerem, arra már rájöttem – azonban a munka extázisában olyan hibát követtem el, aminek a helyrehozása tíz napomba került.

Hosszú töprengés után ugyanis arra az elhatározásra jutottam, hogy a regényt első személyben írom meg. Mert akármennyire leszólják a kritikusok az Ich-Roman-t, az mégis csak legközvetlenebb forma, ha bánni tud vele az ember. Nagyon megkönnyíti az író dolgát, ha belekönyökölhet az írásába, és össze-össze kacsinthat a közönségével. Nagyszerűen is ment minden körülbelül a hetvenedik kutyanyelvig, s csak akkor jutott eszembe, hogy ez a kedves természetesség az én esetemben kissé természetellenes. Ha a hőst a végén a Tiszába fojtják, akkor hogy az ördögbe mondja el még a saját halála történetét is? A közönségnek ugyan áldott jó természete van abban a tekintetben, hogy sok mindent elhisz, azonban ezt az egyet mégse hiszi el. Legalább nekem, mint kezdő regényírónak, nem; egyszerre meg nem lehetek illusztris öreg regényíró, akinek minden szabad, mert úgyse olvassa már senki se.

Mit volt mit tennem, elölről kellett kezdenem az egészet, s az első személyt áttennem harmadikba. Eleinte, egy kicsit nehezen ment, de aztán rájöttem, hogy az én egyéniségemnek tulajdonképp ez a forma felel meg. Az Ich-Roman-hoz líra, szív, kedély kell, tehát csupa alsóbbrendű írói érték, aminek az Örkény-periódusban én is bővében voltam. Azonban ezen én már rég túl vagyok, a passibilitée állapotában, hideg fejjel és hideg szívvel fölülről nézem a világot a padlásablakból. Azt hiszem, a lírizáló naplóregények éppen ezért mentek ki divatból, mert mindnyájan megokosodtunk, nemcsak az olvasók, hanem az írók is, és nem vagyunk hajlandók a szívünkön keresztül nézni a világot. Akinek ehhez van kedve, az írjon meséket az Én Újságomba, a regényt pedig engedje át a magamforma józan és objektív ténymegállapítóknak.

A padlásablak különben itt nem metafora, hanem szintén ténymegállapítás. Rájöttem, hogy a padlásablakból kilátni a Héthalomra is, meg belátni a postakertbe is. A Héthalmon ugyan nem sok látnivaló volt, mert az embereim nem igen látszottak, csak a füstjük. Ha a füstöt láttam, akkor legalább annyit tudtam, hogy ott van a három magyar, és süti a lopott kukoricát. E tekintetben nem volt szigorú időbeosztásuk, mert délelőtt csakúgy észleltem az áldozati füstöt, mint délután. A postakertben már több volt a látnivaló, de sajnos, csak korán reggel. Ilyenkor locsolta Angyélka a virágait, kontyba csavart hajjal, ujjatlan blúzocskában, felgyűrt szoknyában, mezítláb. Nem is láttam soha olyan földhözlapuló verbénákat, meg petúniákat, mint az ő kertjében. Azt hiszem, azok mind azért lapultak le, hogy hozzáérhessenek a lábához. A rózsaszín meg sötétkék szarkalábakat szerettem, mert azok közül nagyon kifehérlett a lába, hanem a fehér violákra haragudtam, mert egyszínűek voltak vele. Az öreg medvetalp-kaktuszt azonban barátságomba fogadtam, mert az mindig belekapaszkodott a szoknyácskájába, mikor elment mellette. Egyszer mondtam is neki, hogyha énrajtam állna, csupa kaktuszokkal ültetném tele a kertjét.

– Biz az jó volna – nevette el magát –, mert akkor kevesebbet kellene locsolni. Azokat nem kell annyit itatni, mint a sarkantyúkákat.

– No, akkor inkább csak sarkantyúkákkal ültessük be az egészet.

– Miért? – nézett rám értetlenül. – Hát olyan öröme telik benne, hogy nekem annyit kell emelgetnem azt a nehéz locsolót? Nézze, hogy fel van már törve a tenyerem.

Persze, nem tehettem mást, mint hogy megcsókoltam a tenyerét. Hogy is mondta az egyszeri szép asszony? Ültessünk a tenyerébe csókocskákat, hátha kikelnek...

Fölszaladtam én egy nap százszor is a padlásra, de Angyélkát napközben nagyon ritkán lehetett ott látni. Legfeljebb Benkóczy urat láttam, ahogy betátja a száját a rácson. Egyszer azon is rajta kaptam, ahogy sodorgatott ki egy fehérbordós kék hajnalicskát. Szinte szerettem volna rákiáltani, hogy „hé, tolvaj, látlak”, de akkor az is kitudódott volna, hogy én is oda lesekszem, ahová semmi közöm. Így aztán csak magamban kívántam neki, hogy bár szorulna be a keze a rácsba.

Egyszer aztán az én átkomnál rosszabb is érte a fiatal urat. Akkor meg egy törökszegfű után nyúladozott – fogadom, hogy nem tudja a latin nevét a fiatal úr, pedig nem is olyan régen tanulta –, és már majd elérte, mikor Pólingné belépett a kertbe. Alighanem uborkát akart szedni, mert kosár volt a karján és kés a kezében.

Most meggyőződtem róla, hogy ez a hányaveti fiatalember tulajdonkép nagyon gyáva legény. Pólingné igazán nem az az asszony, akitől félni kellene, én például mindig szívesen elbeszélgetek vele, ha Angyélkára várni kell valamiért, de Benkóczy úr úgy megijedt, hogy látszott rajta, legjobban szeretne elszaladni. De már elkésett vele, mert Pólingné észrevette a virágtolvajt, és odalépett hozzá, meg is szólította. Az nem hallatszott föl, mit beszélnek, csak azt láttam, hogy Pólingné nagyon hadonász a kezével, pedig a kés is benne van. Érdekes, hogy ezt a kedves, mindig nyájas úriasszonyt hogy ki tudta hozni a sodrából egy szál törökszegfű. Pedig ha én ott vagyok, ő szokta biztatni Angyélkát: „Menjetek, kisleányom, a kertbe, szedj egy szép csokrot az elnök úrnak!” Most pedig Benkóczy úrra tán még a kést is ráfogta. No de micsoda inas-tempó is az utcáról lopkodni a virágot! (Azt hiszem, amit most kapott, nem teszi a herbáriumába.) Hanem az bizonyos, hogy jó porció arcátlanság lehet a fiúban, mert egy darabig még neki állt följebb, de utoljára nagyon összelappadt, könyörgőre fogta a dolgot, még a kezét is összetette, mikor elkotródott. Biztosan kérte Pólingnét, hogy legalább Angyélka előtt ne szégyenítse meg.

Hanem ez egyszer én is rajtavesztettem a ténymegfigyelésen. Ahogy leugrottam a padlás-feljáróból, majd ráestem Fidélre, aki ott tisztogatta a puskáját.

– Hát téged mi hurcol a padláson, te? – nézett rám csodálkozva –, nincs ott egyéb régiség, öreg, mint két szakajtóra való sörösdugó-cintányér a tatárjárás idejéből. Ezek azonban le vannak foglalva pedagógiai célra, vizsgai jutalomnak szoktam őket osztogatni a gyerekek közt. Úgy örülnek neki, mint az inkák kincsének, hiszen a háború óta egész nemzedék nőtt fel, barátom, amelyik még nem látott üveges sört. De tréfán kívül, néztél valamit a padláson?

– Nem, csak a padlásról – porolgattam le a térdemet. – Innen szoktam inspiciálni az embereimet, hogy nem szakadt-e még rájuk a Héthalom.

– Az ám, jó, hogy mondod. Az előbb idebent járt Kakas Márta, mindenáron téged követelt, de nem tudtuk, merre bujkálsz.

– Valami baj van?

– Ördögöt van. Nem láttak a hét eleje óta az emberek, hát az öreg bejött kémnek, hogy nem léptél-e meg a napszámmal. De meg találtak is megint valami ősszamarat, nem is állkapcsot, hanem egész fejet. Mit gondolsz, nem a Bálám szamara volt ez? Azt mondja Kakas Márta, még zabla is volt a szájában.

– A szamár feje Kakas Mártának! Bizonyosan pogány magyarkori lovassírt találtak.

– No, az csak úgy lehetett, hogy Töhötöm apánk fölkívánkozott egy kicsit, szétnézni az innetső világban. El nem tudom képzelni, hogy a trifólium ment volna le érte – nevetett Fidél.

A trifóliumból csak bifólium lett, mire kiértem. Kakas Márta lement a zsombékba vízisiklót fogni. A rekkenő hőségen az öreg úgy szokott kifogni, hogy élő siklót dugott az inge alá, az annál jobban hűtötte, minél jobban fickándozott. Aránylag olcsó fajtája a hideggyógymódnak, de persze csak addig, míg a sikló nem esik forgalmi adó alá.

Bíbok sógor kalapját az arcába húzva aludt a gödör partján, lábát térdig beledugva az árokból kihányt hűvös agyagba. Körülötte széthajigálva vagy tíz frissen rágott kukoricacsutka, bizonyságára annak, hogy a sógor nem kannibáli természetű lakoma örömeibe fáradt bele.

A hamvába haló tűznél egymagában kuporgott a búcsúelüljáró, és felfújt pofával igyekezett lelket lehelni egy haldokló parázsba, amit lapos csontszilánkkal igazgatott bele a pipájába. Tudnivaló, hogy a pipagyújtás egész embert követelő férfimunka, s én nem is vettem rossz néven Andrásnak, hogy még csak a fejével se biccentett adjon Istent. Úgyis hatan hét véleményen vagyunk ebben a szegény kis Szittyiában, hát legalább mink dohányos emberek értsük meg egymást.

Hanem ahogy jobban szemügyre vettem a csontszilánkot, fölhorkant bennem a régész. Ráismertem a brachyprosop keleti lókoponya mandibula-darabjára, amelyen kevesebb a rágó-léc, mint a dolichoprosop nyugati lovakén. (A falánkság a lóban is jellemzi a nyugati fajt.)

– Hű, a kiskésit neki! – káromkodom el magamat. (Hiába, falun ezt is megtanulja az ember. Szolgáljon mentségemül, hogy a néplélekben e téren végzett stúdiumom gyakorlati célokat is szolgált. Regényemben a huszár fellépésétől kezdve tragikai motívum gyanánt fog szerepelni a káromkodás.) – Hát nem egészben ásták ki a lófejet?

– Nem ám – vidult fel az András ábrázata, mivel a dohány kezdett tüzet lelkezni a parázstól. – Nem is láttunk lófejet.

– Hát ez? – rúgtam a lábammal a gödör partján heverő csonttörmelékek közé.

– Az? – biztatta András sebes szívással a pipát –, az csak szamárfej vót. A Matyi Gazsi szamara vót, a ruzsajárási juhászé. Ráüsmertünk a csorba fogárul, egyször részögön kalapáccsal mönt neki a Gazsi, mert mögharapta. Mögálljon, megkeresöm mingyán. Alighanem belekeverődött a hamuba.

Persze, mikor szamárállkapcsot találnak, arra azt mondják, táltos ló. Mikor lókoponyát találnak, arra azt mondják, szamárfej. S nincs az Istennek az az anatómusa, aki ezzel a csökönyösséggel elbírjon.

Ahogy ott turkálok a botommal a hamuban, vassal csordul össze a bot vasvége. Előpiszkálom egy rozsdaette csikózablának a feszítő-vasát.

– Hát nézze, András – mondom kétségbeesetten –, ez, ugye, zabla-darab?

– Az.

– Ez a szájában volt a szamárfejnek?

– Ott. Alig bírta belüle kiverni a Bíbok sógor az ásóval.

– Hát most már azt mondja meg kend nekem, hogy hogy került zabla a döglött szamár szájába, mikor azt az elevenébe se szokták rakni?

– Azt mán csak ű tudná mögmondani, uram – komorodott el a búcsúelüljáró szava, a kukoricatáblára tévedvén tekintete.

Nagy kék pillangó bukdácsolt a kukoricák közt, Pengáló Mári ma kék selyemkendőben hozta az ebédet. Persze jobbrul-balrul ott sündörgött mellette a bárány meg a gyerek; hála Istennek, egyik se látszott himlősnek. Úgylátszik, mégis csak jól kitanult a doktor a kirgizeknél.

Az ételes szalvétát szótlanul letette az ura elé, aztán a kebelébe nyúlt, kivett belőle egy rózsaszín levelezőlapot, azzal odafordult hozzám:

– Lögyön szíves mán mögnézni ezt az iratot. A postás hozta, azt mondja, törvénbe vagyok idézve.

– Nem magának szól ez – nézek bele az írásba –, csak figurázott a postás. Az urát idézik a városba.

Megrezzent az ember, egyszerre piros lett a kezében a szalonna, mert belevágott az ujjába a bicskával, úgyhogy kibuggyant a vére.

– A katonai ügyosztályba hívják. A városházán van, az emeleten. Alighanem a hadmentességi adó dolgában. Engemet is zargattak érte a múltkoriban.

– A fene rágja ki – könnyített András a lelkén. A vérző ujját pedig beledugta a nyirkos agyagba. Ha pókháló nincs, az a legjobb vérzéscsillapító. (Legföljebb tetanuszt kap az ember, de a vérzés akkor is eláll.) – Osztán mikorra szól az üdőző?

– Szombaton délelőtt kilenc órára. Az pedig holnap van.

– Hogy a guta üsse mög üket! A legnagyobb dologüdőben sarcolják az embört az ilyen kitanálásokkal.

– Az – mondtam egy kicsit kesernyésen. – Sokkal jobb lett volna, ha mára idézték volna kendteket, de mind a hármukat. Akkor nem verték volna szét kendtek ezt az értékes lófejet.

– Ejnye, ejnye – hárította el a kalapot az arcáról Bíbok sógor –, ne ögye mán magát annyira az elnök úr a lófeje miatt. Hiszön ha tudtuk volna, hogy olyan nagy böcsbe tartja, mink is több gonddal löttünk volna rá. De hát majd teröm ott még másik is, ahun ez vót.

– Az a maguk haszna lesz – békültem bele az állapotba. – Ahány csontvázat találnak, annyi száz koronát kapnak a napszámon fölül.

De már erre a lábát is kihúzta Bíbok sógor az agyagpaplan alul.

– Gyék kend mán, sógor – kuporodott le a szétvert lókoponya mellé –, hátha ebbül is össze tudunk rakni vagy ötven korona árát.

András azonban hallatlanná tette a konzorciumalapításra való felhívást. Az egyik szemével az asszonyt kísérte, a másikkal meg azt leste, hogy hát én megyek-e már utána.

Azért is lekerültem a nádasnak. Énmiattam ne hányja a hab a lelkét szegény embernek. De meg úgyis virágos kákát akartam szedni Angyélkának. Lesz még ebédig annyi idő, hogy beszaladhatok vele a postára. Muszáj egy kicsit kifújni a bosszúságomat, különben egész nap nem tudok dolgozni.

Hát ahogy befordulok a faluba, ott ül a szép Mári a kilométerkövön a templom sarkán. Kék selyemkendője lecsúszva a nyakába, most láttam először, hogy milyen szép formájú feje van ennek az asszonynak. Azt is most vettem észre, hogy nagy, sűrű fekete hajában egy-egy ezüstszál is megcsillan a napsütésben.

– De szép virágja van – kötött belém csöndes, megállító szóval.

Már most mitévő legyek? Ez a bolond doktor a fejébe vette, hogy én a Mári után járok. Nem akarom, hogy most véletlenül megint együtt lásson vele. Benkóczy úr is erre szokott kóvályogni déltájon. Angyélka is ideláthat a postáról, ha véletlenül kinéz. De ezt a szegény asszonyt se bánthatom meg azzal, hogy szóba ne álljak vele. A legokosabbat tettem, amit tehettem. Az ölébe fektettem a virágot.

– Magának szedtem, azért a múltkori szép csokorért.

– Tudtam én azt – kapta föl a virágot és szorította a szívére. – Hiszön mögmondta a szent embör.

Ijedtemben elöntött a forróság, és úgy elszaladtam onnan, mintha seprűznének. Az kell még nekem csak, hogy Pengáló Mári bennem találja meg az élet koronáját. Hiszen én nem vagyok nagy, derék ember, csak olyan középtermetű. Se nagy nemből való nem vagyok, hiszen a nagyapám juhász volt, és csak a purgatóriumban van. Ezt is a szent ember mondta! Ha nagy úr lett volna, egész biztos, hogy a pokolba került volna. Tessék csak megnézni a Dante Poklát, nincs abban egy szem plebejus se!

Szerencsésen elértem a postát, se a doktorral, se Benkóczy úrral nem találkoztam. De már a postán nem volt szerencsém. Pólingné ült a ketrecben és azzal fogadott, hogy Angyélka gyöngélkedik.

– De nem komoly baj – nyugtatott meg gyöngéden; nyilván nagyon ijedtnek látszhattam. – Egy kicsit fáj a feje az örökös szobalevegőtől.

– Többet kellene mozogni Angyélkának – kaptam mohón a helyzet kihasználásának lehetőségén.

– Igen, de ketten nem mehetünk egyszerre sétálni adta számba a szót Pólingné aranyozni való anyai gonddal –, egyedül meg nem ereszthet ki így faluhelyen fiatal leányt az ember.

Ebből mindjárt sejtettem, hogy Póling mama nem tudott a szentiváni tűzugrálásról. De hát bizonyosan a Póling mama mamája se tudott mindenről annak idején.

– Nagyon boldog lennék, asszonyom, ha néha partnere lehetnék Angyélkának, legalább én is könnyebben rászánnám magam a sétára, úgyis magam is vérszegény vagyok egy kicsit.

– Igazán, lenne olyan kedves, elnök úr? – csapta össze Póling mama a kezét. – No, ha ezt meghallja Angyél, egyszerre meggyógyul!

Nem tudom, hogy Póling mama felejtette-e el ezt az orvosságot beadni a leányának, vagy Angyélka fejfájása volt szokatlan makacs természetű, de sajnos, a kisleány még este is gyöngélkedett. Másnap már hajnal szőkülésekor fönt voltam a padláson, de a virágoknak be kellett érni a harmattal, Angyélka nem mutatkozott. Ellenben egyszer csak irgalmatlan veri valaki a plébánia kapuját. Még aludt az egész ház, magam ugrottam le szót érteni a hajnali vendéggel.

– Ki az?

– Én vagyok.

– Ki az az én?

– Hát én a magam szömélyiben.

– Mit akar?

– Az elnök úrral akarok beszélni.

Akkor már csak kinyitom a kaput.

– Nini Bíbok, maga az? Hát maga már fölkelt?

– Le se feküdtünk, kéröm. Dolgoztunk mink egész álló éjszaka. De érdemös is vót, hála a fölségös Úristennek, mert annyi a koponya a Héthalmon, hogy az csak csudaság. Hát ezt gyüttem el megjelenteni a saját szömélyömben. Mondok, nem kerül sömmibe, hadd örüljön neki az úr möntül előbb.

Ami az örömöt illeti, úgy voltam vele, mint az egyszeri inasgyerek a veréssel: szerettem volna már rajta túllenni. Mindenféle balsejtelmeim voltak.

– Mélyen találták a koponyákat?

– Hát kit hogy. Vót olyan is, akihöz létra köllött.

– Aztán egészek?

– Némölyikön még a bűr is rajta van.

– Mi-i? – hőköltem meg. – Hát miféle koponyák azok, Bíbok?

– Ki ilyen, ki olyan, az ördög üsmert rá sütétben. Legjobb lösz azt a tötthelyön föltekinteni, kéröm.

– No ott leszek mindjárt, csak cipőt rántok.

A halom csakugyan már messziről fehérlett a koponyáktól. Régi imádságos könyvekben így ábrázolták a Golgotát. Teremtő Isten, csak nem ásták föl ezek az agyafúrt emberek az éjszaka a régi kolera-temetőt!

Nagy kő esett le a szívemről, ahogy fölértem a „koponyák hegyére”. Nem volt köztük emberkoponya, hanem az oktalan állatok alighanem jobban voltak képviselve, mint a Nemzeti Múzeum állattárában. Volt ott lókoponya, marhakoponya, kutyakoponya, yorkshirei disznó, macedóniai öszvér, de még tán tevekoponya is. Szép rendben egymásmellé rakva a gyepen, mellettük ásónyélre támaszkodva hallgatag méltóságban Bíbok sógor meg Kakas Márta, mint két sámán, körülöttük a harmattól füstölgő mező, amelynek az éjszakai neszei már elaludtak, a nappali hangjai még nem ébredtek fel, s az ég ereszében a pirosképű Napisten, előtte ezüst ruhában kapunyitó szolgája, a napvezető csillag. Határozottan volt ebben a napkeleti képben valami pogány magyar hangulat. Egészen stílszerű volt, hogy az Ipolyi Mithológiá-jában való búvárlataim eredményét értékesítsem.

– Hej, mézes teringette, mákos borongatta! Mit csináltak itt maguk, emberek?

– Legalább ezer pöngő árú – profanizálta Kakas Márta az ősturáni hangulatot egy modern kacsintással. – De az András nem részelhet benne, mert ű még az éccaka bemönt kocsival a városba, de mög föl is köszönt mán az isteni szolgálattal.

– Nem az itt a beszéd – szólalt meg Bíbok sógor nagyon komolyan. – Az a beszéd, hogy most már öleget töttünk a böcsületnek.

– Hogyhogy?

– Maga tegnap sok szót tött amiatt az egy rongyos koponya miatt. No jó. Érdemös vót-e, vagy se, azt nem keressük, mert jussa vót hozzá, a maga péze állt benne. Hát ne mondja, hogy mögrövidítöttük. Szöröztünk helyette tizannyi érőt.

– De hát honnan a pokol fenekéből szerezték? Mert annyit tudok, hogy ez nem mehetett ördög híre nélkül.

Bíbok sógor eddig méltóságteljes volt, most fölényes lett.

– Azzal mög mán az elnök úr ne törődjön. Mink nem kérdözzük, minek lösz ez magának, maga mög ne kérdözze, hun vöttük.

– De nem úgy van az, atyámfia! Mit csinálnék én ezzel a sok dögcsonttal? Nem vagyok én se csontszedő zsidó, se enyvgyáros.

Bíbok sógor a fölény műútjáról lekanyarodott a kedélyesség gyalogösvényére.

– Hű a kirelájzomát, de kitanálta az elnök úr! Onnan való ez mind az enyvgyárbul, odaátrul ni! Háromszor térültünk-fordultunk értük az éccaka a csónyikkal, egyször majd bele is fordultunk a Tiszába.

Így már értettem, hogy kerül a „sivatag hajója” a Héthalom tövibe. Úgylátszik, az enyvgyár valami balkáni csatatér csontjait bányásztatta ki, azok közt lehettek egy igazhitű tevés-huszár lovának a tetemei is. Ez se gondolta szegény, hogy a dicsőség mezején túl is szolgálni fogja az európai kultúra ügyét egy tiszamenti spódiumgyár vákuum-készülékében. Kár, hogy az anyja erről sohase fog hírt hallani a líbiai sivatagban; bizonyosan nagyon büszke lenne rá.

Hanem ezt a derék tevekoponyát és társait most már vissza kell szállítani hivatásuk színterére.

– Nem érdemös avval vergődni – vakargatta a tarkóját elszontyolodva Kakas Márta. – Egész csonthögy van a gyár udvarán, nem lösz az evvel se több, se kevesebb.

– Nem úgy van az – mondom –, ezért le is csukják kendteket, ha kitudódik a dolog.

– Hát mán hogy tudódna? – legyint Bíbok sógor. – Visszalopjuk mink ezt az éccaka, úgy, hogy a kutya se vakkant meg bennünket, igaz-e, bátya?

– Nono, az löhetségös – tűnődött Márta –, de hát ki fizeti ezért most mán a napszámot? Azt mondom, érvényösebb lönne, ha eladnánk ezöket a tetemöket a gyárnak.

Megijedtem, hogy a vén szamár még valami bajba keveri magát. Nekem is kellemetlen volna a herce-hurca. Az újságokba is belekerülne, kifiguráznának, a szakkörök kapnának rajta, ki is nevetnének, rajtam is veszne, hogy én lopatni szoktam a régiségeimet – inkább megajánlottam az embereknek a napszámot mind a két éjszakára. Kakas Mártának azonban nagyon megjött evés közben az étvágya. Azt hittem, kiderül az ábrázata, de még jobban beborult.

– Nem gyerökjáték ám ez, kéröm. Nézze, mikor ezt a nagy ökörfejet kiszabadítottam a többi közül, létrára köllött állnom, mert ha mán hozom, mondok, csak a szépít válogatom. Már most az a létra el is csúszhatott vóna velem, gondolja föl, milyen nagy lélekveszödelöm lött vóna abbul. Dupla napszám jár ezért, de csak az úrtul, mert másnak mög nem tönném sömennyiért.

Megígértem a dupla napszámot, de meg is léptem mindjárt, mert ha még öt percig ott maradok, kiderült volna, hogy a létrát is meg a csónakot is vissza kell lopni valahová, s ezért bizonyosan tripla napszám járt volna.

Különben az eset megérte, amibe került, mert mindjárt bejegyeztem a „T. V.”-be. Pompás epizód lesz belőle, ha be tudom illeszteni valahova, és mért ne tudnám? Nagy alkotásoknál nem muszáj indokolni az epizódokat. A Munkácsy Honfoglalás-án is van négy lóláb, amelyikhez nem találni a lovat. A teret valahogy ki kell tölteni. Igaz, hogy ha minden epizód ennyibe kerül, akkor előre elfizetem még a harmadik kiadás honoráriumát is. (Ha jól utánaszámít az ember, a regényíró többre menne vele, ha beállna epizódalaknak, és eljárna csontot lopni. De hát az idealizmusból is csak élni kell valakinek.)

Nagyobb baj volt ennél az, hogy ezen a napon megint megbomlott az egyetértés a toll, a papiros meg a tinta közt. Ötször fogtam bele a pákásztanya leírásába, de nem mentem tovább annál, hogy a „nádas sűrűjében, titokzatos vízi utak labirintusában nem tudja más a járást, csak a pákász”. Mikor hatodszor leírtam, akkor eszméltem rá, hogy ezt nem is én írtam, hanem Herman Ottó Magyar halászat-ából orozkodott belém. Az én agyam olyan üres, mint a kifúvott tojáshéj. Egy gondolatot, egy képet, egy jelzőt nem tudok belőle előkaparászni. Aha, erre mondták a régi írók, hogy „invita Musa”. Nahát én tisztelem a Múzsát, de majd megmutatom, hogy a mai világban már egészen jól el van az író őnála nélkül. Nincs itt egyéb baj, csakhogy nagyon betűz a nap az ablakon. Behajtom a táblát, sötét van. Kinyitom a táblát, elhomályosítom az ablaküveget ívpapírral: most már csak világosság van verőfény nélkül, szemnek, idegnek kellemes. Nem ér semmit, csak nem tudok megindulni. Nem hát, mert fojtott idebent a levegő, a bútorok enyvszaga érzik a melegben – persze, hogy ez a baj, ezt előbb is fölérhettem volna ésszel. Hurcolkodjunk csak ki a szabadba!

A fészerben találtam egy rossz kis asztalt – valaha kártyaasztal volt, csak nem dől tán össze szégyenletében, hogy most csak regény készül rajta? Kivittem a kertbe az eperfa alá, ott friss fuvallat legyezte a leveleket, galambok turbékoltak a bug ajtajában – no gyere, pákász, majd nyélbe ütlek én most már mindjárt a természet ölén!

Csakhogy a friss fuvallat nemcsak a leveleket legyezte a fejem fölött, hanem a kutyanyelvet is a kezem alatt. A szelídség madarai összemarakodtak a tetőn; két hím, egyikük nyerges orrú, mint a doktor, egészen embermódra esett neki egymásnak, kidüllesztették a mellüket, topogtak a lábukkal, sértő szavakat hurrogtak, a nőstény pávagalamb pedig ott illegette magát előttük, s hol az egyikre vetett bátorító pillantást, hol a másikra – undorító volt! De azért a legnagyobb bűnt mégis csak az öreg Newton követte el, mikor a nehézkedési törvényt kitalálta. Legalább a fekete epret kivehette volna alóla! Egy szem a tintatartómba nehézkedett bele, és amennyit súlyából vesztett, annyit kiömlesztett a tintából a kéziratpapírra. Másik kövér eperszem fehér nyersselyemruhámon szétloccsanva igazolta a Newton úr törvényét.

Nem, ezt nem lehet egy helyben kibírni, ezt a megbolondító állapotot, mikor az író egy eperszemet is bombának érez, amivel láthatatlan ellenségek hajigálják meg az üres koponyáját, mikor már kilopták belőle az agyvelőt. Nincs az a világhíresség, ami az ilyen órákért kárpótolná a művészt, s nincs a művészen kívül a teremtésben senki, aki a kínszenvedésnek ezt a fajtáját ismerné. Más istenteremtései általában okos embernek érzik magukat, s a legtöbb ember úgy éli le az életét, hogy ez a hite egy pillanatra se rezdül meg. Csak a művésznek adatott meg, hogy legyenek napjai és hetei, amelyeken az az egyetlen gondolata, hogy a hülyék konventjében ő lehetne az elnök. Ha a jó Istenben van egy kis méltányosság, ennek a mártíromságnak a fejében minden művész talpon állva jut a mennyországba.

Egy darabig önmagamat keresve ődöngtem a kertben, aztán megadva magam a sorsnak, végigheveredtem a ribizli-bokrok mögött a gyepen, a kertkerítés tövében. Abban a percben, ahogy a deszkák hasadékán átbíborlottak hozzám a mályvák, egyszerre megtaláltam magamat.

– Hiszen neked az a bajod, barátom, hogy két napja nem láttad a postáskisasszonyt! Szégyelld magadat, vén szamár, és locsold le minden reggel egy dézsa hideg vízzel a hátgerincedet!

Nagyon ritkán szoktam így második személyben beszélgetni magammal, mert megfigyeléseim szerint naplót írni és önmagukkal beszédbe merülni csak romantikus természetű emberek szoktak, de azok is csak a regényekből tanulják az ilyen bolondériákat. Ha azonban velem is megesik, akkor én rendesen elalszom; bizonyságául annak, hogy magam se tartom magamat a legelmésebb társalgónak.

Most is elaludtam, s csak arra ébredtem fel, hogy a talpas ráncigálja a vállamat.

– Mi baj, Juli? – pillogtam rá akadozó szemmel.

– Az asszonyság kereste a ténsurat.

– Micsoda asszonyság?

– A Pengáló Mári asszonyság. Azt hagyta, tessék elmönni hozzájuk, mindön okvetetlen, de mingyárt.

– Azt nem mondta, minek?

– Nem mondott ögyebet, csakhogy beteg a gyerök.

Szegény kis bogár, bizonyosan megint bárányhimlője van. Legjobb lesz, ha elhívom magammal a doktort is.

A doktor ajtaja azonban be volt zárva, és hiába zörgettem. Pedig otthon volt, a pianínót nyeggette, kihallatszott az utcára. Bekiáltottam az ablakon, bizonyosan meghallotta, mert a pianínó egyszerre elhallgatott. Még egyszer-kétszer próbát tettem, aztán abbahagytam. Úgylátszik, a doktor úr nem akar itthon lenni. Úgy az ötödik ház ellen mehettem, mikor hallom, hogy ajtó nyikorog valahol. Hátrafordulok: egy bekötött szemű öreg ember mén be a doktor ajtaján. Úgylátszik, a doktor úr csak nekem nem akart otthon lenni. No, ez csakugyan bolond embernek ad enni. Csak nem gondolja komolyan, hogy énmiattam nem boldogul Márival? Már látom, hogy muszáj lesz érte közbenjárnom a szépasszonynál. Most lesz is rá alkalom, nincs itthon az embere.

A búcsúelüljáróék háza messziről kifehérlett a többi ragyásfalú, meszelését hullajtó ház közül. A piros-kukoricás padlásablak alatt kis gömbölyű fülke, abban a Boldogságos szobrocskája mutatja, hogy itt kegyeséletű emberek laknak. Az ereszet alja rongypamaccsal kifestve szép talitarkára a szemöldökfa magasságáig, azon alul hófehérre meszelve a fal, a töve elhúzva sárga pántlikával. Látszik, hogy nemcsak ráérő asszonya van a háznak, hanem szépet szerető is. A fészerben egy csúnya kubikos talicska, tele nyűtt ruhával, szakadt bocskorral, mivel, nagyon szemet szúr. Ez alighanem a Satyi apai öröksége lesz, amihez nem nyúl senki.

Hangos jónapot mondok a tornácon, nem felelnek rá. A pitvarajtón fehér lepedő van a legyek ellen, félrehúzom, a konyhán nincs senki. Balra az utcai szoba, kopogtatok, benyitok: senki. Persze nem is lehet, mert ez a tisztaszoba. Ott a sarokban a sublót mellett az a bizonyos házi-oltár, amelyik mellett a Pengáló Mári élete elfeketedett. Sugaras szemű Madonna helyett most a hétfájdalmú Szűz vásári képe van benne. Előtte rózsás bögrében az én virágos-kákám; lám, ezt csakugyan becsben tartják.

Visszaóvakodom a konyhába, kopogok a jobb felé való ajtón.

– Szabad! – ismerek rá a Pengáló Mári hangjára.

Sötét van a szobában, ahogy belépek, és kellemes hűvös. Megállok az ajtóban, mert nem látok semmit.

– Ejnye, de sötét van maguknál – mondom vaktában. – Várok már, míg a szemem megszokja, hogy föl ne lökjek valamit.

– Majd én vezetöm – susogja a Mári hangja, és egy forró kéz megfogja a kezemet.

Hallom a ruhasuhogást, mozog előttem valami fehérség, nekiütődöm a térdemmel valami keménynek: ez csak a kanapé lehet.

– Üljön le minálunk – mondja Mári, de még mindig fogja a kezemet. – Mingyárt csinálok világosságot.

Kedves félhomály támad a szobában. Fehér tüllfirhang van az ablakon, arra rojtos fekete selyemkendő akasztva, annak a sarkát lebbentette föl az asszony.

– Alszik a gyerök – kezdte újra a susogást –, azért sötétítettem be.

Egy ágy volt a szobában, nem is ágy, csak vacok, azon aludt a gyerek. De nagyon jóízűen, nem beteg módon; a hasán fekve, a két karját kétfelé hajítva. A félhomályban is vörös foltok kereklettek mind a kettőn.

– Láza nincsen – próbáltam laikus módon megnyugtatni az asszonyt, ha már a doktort el nem hozhattam magammal.

De Márit nem kellett megnyugtatni. Elfojtott kuncogással kapott a szavamba:

– Láza? Hát mitül volna láza szögénynek? Nincs ennek ez égvilágon sömmi baja, csak azért fektettem le, mert nagyon elgyalázta az ártatlant a forróság.

– Hála Istennek. Én azt gondoltam, már megint bárányhimlős.

– Nemis vót az eccör se, csak az a vén doktor járta az eszit.

– Ugyan? Hát mitől vannak rajta a kiütések?

– Kivallattam mán én azt is a Satyikábul. Ha kikeríthette valahun a gyerököt az a vén égetnivaló, mindég mögseprűzte csalánnyal, adott neki krumplicukrot, hogy ne ríjjon, oszt egy óra múlva mán gyütt a gyerököt mögvizitálni.

Sok fajtájával találkoztam már a széptevésnek az erkölcstörténelemben, hanem ilyent még nem pipáltam. Szép tanterve lehet annak a kirgiz orvosi fakultásnak!

– Hát aztán volt-e már itt máma a doktor úr? – nevettem el magamat.

– Vót ám, de nem is gyön egyhamar ide! – kacagott a menyecske is. (Persze a vállamhoz szorította a kacagó száját, hogy föl ne ébressze a gyereket.) – A múltkor a kezefejibe haraptam bele, most mög a papucsom sarkával hagytam helyben.

Isten bizony, csak most néztem a Mári lábára. Remekbe készült pillangós papucs volt rajta, piros szattyán a bőre, arany a cifrája, bizonyosan a festőtől kaphatta még ezt; a mai világ pénzéhez nem csinálnak ilyent a papucsosok. De amúgy is ki volt csípve a menyecske, noha nem egész templombamenősen. Suhogó szoknya rajta, piros pántlika az ujjatlan ingvállában, erős fehér nyakáról klárisgyöngysor ereszkedett le a kebelébe. Szinte sütött a karja, pedig mintha márványból faragták volna, hogy rámdőlve a fülembe súgta:

– Olyan sárga a foga, mint a halálnak. A szája mög mindég fokhagymaszagú.

Ez mind igaz, hanem azért a kezemet már elereszthetné. Megpróbáltam kiszabadítani, de most már a másik kezével is lefogott.

– Úgy tudja mög, hogy mához négy hétre letelik a hét esztendő!

A vállával valahogy meglökhette az ablakszárnyat, a fekete kendő fölhajtott széle leszaladt, megint sötét lett a szobában.

Az ördög vigye el ezt a kórságos asszonyt a hét esztendejével, meg az élet koronájával együtt! Meg minden csaló kártyavetőjét és léleklátó szent emberét a világnak! De még azt a kiadót is, akinek eszébe jutott regényt íratni velem! Hát kellett ez nekem, hogy én itt az Isten háta mögött a szemérmes József történetét játsszam el ezzel a templompribék Putifárnéval!

Dühösen felugrottam, lerántottam az ablakról a selyempokrócot, hogy egyszerre tele lett a szoba szikrázó napfénnyel – és az ablakon keresztül bevigyorgott ránk a doktor halálfeje.

– Zbogom! – mondta röhögve, és a szemére csíptette a monoklit.

Pengáló Mári mindjárt föltalálta magát, és ráöltötte a nyelvét, én azonban zavarodottan oldalogtam ki a szobából. Az volt a szándékom, hogy majd kimagyarázom magam a doktornak, de mire kiértem, már eltűnt, én pedig meggondoltam a dolgot. Végre is nem Fáraó ő, hogy számon kérhetné tőlem a dolgaimat, s egyébként is még ma este itthagyom a falut minden problémáival együtt.

Meg is tettem volna, csakhogy mire hazaértem, Fidél nagy újsággal várt a kisajtóban.

– Gyere hamar, fiú, Pólingné már háromszor is kerestetett.

– Engem?

– Téged ám, ebéddel várnak. Kiadlak nekik egy hétre albérletbe.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy sürgönyzött a nagyváradi öcsém, a jövő héten lesz az esküvője, elvette valami oláh generálisnak a leányát, de azzal a kikötéssel, hogy én adom őket össze. Mindjárt itt lesz értem kocsival a báró, megyünk be a városba útlevelet szerezni. Egy hét múlva itthon vagyok, hacsak ott nem fognak az oláhok-tábori püspöknek, te pedig addig a postán kosztolsz.

Illendőségből szabódtam egy kicsit, de a sarkon föltetszett az Angyélka sugár alakja. Nagy lapulevelet tartogatott maga fölé ernyőnek, mint a kisleányok szokták, azzal integetett, hogy siessek már.

Így aztán megint megbékültem a faluval.

 

 

Kár, hogy Ovidius a Metamorfózis-okban nem jegyezte föl a Midasz király borbélyának a nevét, aki pedig sokkal szimpatikusabb férfi lehetett a szamárfülű királynál. Én legalább nagyon meg tudom érteni, mióta a regényírói pályán működöm, s ha a nevét tudnám, megindítványoznám, hogy poroljuk ki a Hadészből és tegyük meg az írók védőszentjének. (Szent Lukács evangélista az írásba néző ökörrel úgyse egészen stílszerű, mióta a cenzúrát eltörölték.)

Ellenben a mesebeli borbély, aki gödröt ásott, hogy legalább abba súghassa bele a titkot, ami a szívét nyomta, az annyira emberi, hogy sohase fog kimenni a divatból, míg kezdő írók lesznek, akik önfeláldozó emberek híján a gödörbe is belekiabálnák a verseiket. Persze a kezdő író lehet nyolcvanéves akadémikus is, és a verset helyettesítheti doktori disszertáció is. Ismertem egy öregurat, a világ legszerényebb emberét, aki húszéves búvárkodás után megírta élete főművét, egy tizenhatoldalas könyvet az orthogonális substitutiók coefficienseinek paraméteres értékeiről. Mielőtt nyomdába adta volna, összehívta az egész családját, fiait, leányait, vejeit, menyeit és unokáit, s pár szavas bevezetés után elkezdte nekik olvasni a kéziratot. Fiúk, leányok, vők, menyek és unokák egymásután szökdöstek ki szobából, csak a legkisebb unoka maradt bent, mert az még nem tudott járni. Az öregurat ez nem zavarta, felolvasta az értekezést a kisdednek, noha igen intelligens ember volt, tudta, hogy bolondságot csinál, de nem bírt erőt venni a közlési vágyán. Sokkal jobban megjárta az a filológus barátom, aki éveken keresztül mindennap esti kilenctől éjfélután kettőig dolgozott az indogermán gutturális hangzók történeti fejlődésén. Akkor fölébresztette a feleségét, és felolvasta neki az aznapi penzumot. Az asszony a tizedik fejezetig bírta, akkor otthagyta az urát, és beállt valamelyik apácarendbe. Persze a filológusok élelmes emberek, az én barátom, aki előtt még tíz fejezet állott, nem nyugodott addig, míg nem talált egy álmatlanságban szenvedő öreg kisasszonyt, azt elvette, s máig is a legboldogabb házaséletet élik a kölcsönös hála alapján. A férj hálás, mert így végig megírhatta a könyvét, amelyért a benaresi akadémia levelezőtagjává választotta, a nő pedig hálás, mert mire készen lett a könyv, kigyógyult az álmatlanságból. Sajnos, az eseteknek néhány százaléka halálos kimenetelű, különösen mikor költőkön vesz erőt a felolvasás-düh, s a leggyanútlanabb embereket támadják meg orvul. Egy epikust például egyszer majd agyonvert az asztaltársasága sörösüvegekkel, mert a titkári jelentésébe belecsempészte egy kiadóra nem talált eposzának egyik énekét. Egy szelíd szonettköltő pedig fegyházban végezte az életét, mert egyszer belevágta az ollót a feleségébe, akinek akkor jutott eszébe kisiccelni a macskát a szobából, mikor a mester a legbravúrosabb rímét akarta elcsendíteni.

Én, akármeddig nézek vissza költői múltamba, nem találok benne olyan eseteket, amelyeket e kategóriába sorolhatnék. Fiatalabb éveimben ugyan néha erős kísértésben voltam, hogy felolvassam egy-egy versemet a kaszíros kisasszonynak, de részben velem született félénkségem tartott ettől vissza, részben pedig az, hogy nem akartam a verseimből kiábrándulni. Nekem, amit írtam, mindig csak addig volt kedves, míg viaskodtam érte magammal. Mikor készen volt, fölfürdetve, bepólyázva, tisztába téve, akkor a szülő gyöngédségével néztem rá. Ha hangosan fölolvastam magamnak, akkor már kezdtem a szülöttemtől elkedvetlenedni. Észrevettem, hogy a szeme kancsal, az orra tömpe, a lába biceg, és ahol sírnia kellene, ott nyávog, ahol kacagnia kellene, ott szuszog. Mikor aztán nyomtatásban láttam, akkor végképp elidegenedtem tőle, mert egy porcikájában sem ismertem magamra. Ezért nem tartok én otthon a verskötetemből, s ezért hagytam volna én föl a lírával előbb-utóbb akkor is, ha természetemet az évek meg nem változtatják, s a romantika ködét józan realitássá nem kögítik bennem.

A regény azonban más. Ez nem szonett, amit ebéd után meggyúr az ember az asztal sarkán, mint egy kenyérbélfigurát, ez nem dal, amit a vendéglői papírszalvétára ráfirkál az ember, ha már beszélgetni úgyse bír a cigány miatt. A regényíró nem olyan istenadta kis tücsök, mint a költő, hogy elég volna neki, ha magamagának cirpeghet a lyukában; a regényíró valóságos műépítész, a regény pedig olyan komoly alkotás, akár egy bazilika, annak tér kell, nyilvánosság kell, közönség kell, míg készül is.

Becsületistenemre mondom, hogy nem azért födtem fel a titkomat Angyélka előtt, mintha valami különös hatást vártam volna tőle. De úgy voltam, mint a Midasz borbélya: megfulladtam volna, ha nem beszélhetek valakivel a regényről. S ha már közönség kellett, az én közönségem igazán nem lehetett más, mint Angyélka, akiről már akkor nemcsak azt tudtam, hogy szebb, mint a három grácia együtt, hanem azt is, hogy okosabb, mint a kilenc múzsa.

Alkalom bőven volt a gyónásra, mert most már együtt voltunk egész nap, csak aludni jártam haza a plébániára. Ámbár ezért meg kár volt hazamennem, mert aludni úgyse tudtam. Nem állítom, hogy a meleg miatt, mert lehet, hogy „szívmátrá”-m is volt. Bizonyos, hogy nagyon rászorultam az „álomparéj”-ra, s meg is próbáltam volna, ha nem Pengáló Máritól kellett volna kérni a receptjét. De annyira féltem én a szépasszonytól, hogy sétálni se mertem kimenni Angyél nélkül. De még vele is leginkább csak napáldozat felé, mikor tudtam, hogy Márit már nem ereszti a vacsorafőzés. (Mert e tekintetben a búcsúelüljáró is csak olyan, mint más rendes ember; asszony nélkül csak elvan, de vacsora dolgában nem érti a tréfát.)

Egy kidőlt nyárfán ültünk a méntás réten. A lemenő nap aranyküllői fölértek az égbolt közepéig, ahol hókazal módjára ezüstellett néhány felhő a kék mezőben. Akis parti erdőben a fák alsó ágai már aludtak, a felsőket még érte a világosság aranypirosa, ott még zsivajogtak a madarak. Leghamarabb a cinegék mondtak jóéjszakát a világnak, utolsónak a sárgarigó fejtette ki a jogrenddel való elégedetlenségét: „Huncut a bíró”. (Tessék megnyugodni, az angol sárgarigó is ezt mondja.) Aztán olyan csönd lett, hogy még a földibolhák koppanását is hallani lehetett, ahogy parányi zöld drágakövek gyanánt szökdécseltek a papsajtok bodor levelein. Ezüstkék Lycaena-lepkék nesztelenül rajzották körül a fejünket, az egyikük nekivágódott az Angyélka álmodozva napbanéző szemének.

– Lenvirágnak nézte a bolond – törtem meg a csöndet.

Ez is csak ténymegállapítás volt, mert a leányszemek optikájának még nem eléggé tisztázott törvényei alapján a postáskisasszony szemei most csakugyan lenkékben borongottak. De amikor megszólalt, már búzavirággá sötétültek.

– Elnök úr! – fenyegetett meg az ujjacskájával – maga mindig óv engem a lírikusoktól, mégis úgy beszél, mint egy költő!

Ezt persze nem hagyhattam magamon száradni. Tréfásan féltérdre ereszkedtem, és összetettem a kezemet:

– Gyónom a mindenható Istennek és az én kis pajtásomnak Isten helyett, hogy álnok tettetés bűne nyomja a lelkemet...

A leány összeráncolta sugár szemöldökét és szigorra csücsörítette a száját. Puha fátyol-sál volt a nyakában, annak a végét nyújtotta elém csókra, mint pap a stólát.

– Három miatyánk, két üdvözlégy, egy hiszekegy a penitencia. A feloldozást csak akkor kapja meg, ha felolvassa a regényt.

Úgy ugrottam fel, mintha farkaspók csípte volna meg a bokámat.

– Hát... hát maga tudja? – tátogtam elképedve.

– Lelkiismeretes postáskisasszony előtt nincs titok, elnök úr – kacagta el magát. – No ne féljen, nem szoktam idegen urak leveleit felbontogatni. (Itt elvörösödött egy kicsit. Pedig nekem különben igazán eszembe se jutott volna Kónya Bimbike. S az különben se „úr”.) De hát ami sürgöny a kezemen keresztülmegy, arról mégiscsak muszáj tudnom.

– Nem értem. Nem sürgönyöztem én sehová.

– Nem hát, de maga kapott sürgönyt.

– Én? Mióta falun vagyok, eszembe se jut, hogy sürgöny is van a világon.

– Jé, hát a mama elfelejtette magának átküldeni a sürgönyt? – csapta össze a kezét. – Ez akkor volt, mikor én beteg voltam. (Megint megpirkadt egy kicsit. Olyan szerény kis teremtés ez, hogy azt hiszi, csak az öregasszonyoknak szabad betegnek lenni.) „Regény szállítási határideje egy hónapra meghosszabbítva” – ez volt a sürgönyben. Ejnye, ejnye, ez az én mamukám!

Az biz Isten, hiszen moratóriumot kértem a kiadótól, mert egy kicsit elszámítottam magam az idővel. Mikor a munkabeosztást csináltam, még akkor nem tudtam, hogy naponta háromórai postai gyakornokoskodást is bele kellene kalkulálnom.

– S a mama is tudja, mi volt a sürgönyben? – kérdeztem szorongva.

– Nekem nincs titkom az édesanyám előtt – emelte rám nyugodtan a tiszta tekintetét, aztán elmosolyodott. – Különben is a mama olyan nagyra becsüli az elnök urat, hogy magának még a regényírást is megbocsátja.

Tudtam én azt anélkül is, hogy Póling mama jó szívvel van hozzám, az ilyesmit akkor is megérzi az ember, ha nem olyan emberismerő, mint én vagyok; de az Angyélka szájából hallanom még jobban esett ezt. Már csak azért is, mert láthattam belőle, hogy a postán akkor is beszélnek rólam, mikor ott nem vagyok.

Adtam is Póling mamának akkora kézcsókot, mikor hazaértünk, hogy elég lett volna három püspöknek. De még meg is dupláztam, mikor azzal kért bocsánatot a feledékenysége miatt, hogy csak azért volt az, mert nem tart már idegennek, gondolta, akkor is ráér átadni a sürgönyt, ha legközelebb találkozunk, csakhogy akkor meg a másik köténye zsebében felejtette.

A vacsoránál – gombás rántotta volt, a gombát magam szedtem korán reggel a birkajárásban – élénk irodalmi eszmecserét folytattunk. Póling mama megkérdezte tőlem, mennyit fizetnek a regényért.

– Ha jól beüt, lehet az százezer korona is. (Azt elhallgattam, hogy száz év alatt.)

– És hány ilyen regényt lehet megírni egy esztendő alatt?

Ez már fogós kérdés volt, mert hiszen én még egyet sem írtam meg. Hazudni nem akartam, se a kedvét venni Póling mamának, hát azt feleltem, hogy van, aki ötöt-hatot is megír.

– Ez már valami, ebből már meg lehet élni – pillantott az özvegy a leányára. Aztán megint felém fordult, harmadszor csempészve rántottát a tányéromba. – Ugyebár, a regényírók mind szép, rendes családi életet élnek?

– Ó igen, minden bizonnyal. Legalább akiket én ismertem, azok igen. – (Ezt hazugság nélkül mondhattam, mert máig se ismerek egyetlen regényírót sem.)

– Mindig mondom én Angyélnak, hogy csak azokat az éhenkórász drámaírókat kellene kiseprűzni az országból, mert ha már drámaíró, az egy se tisztességes ember.

Ejnye, de okos dolog volt el nem árulnom, hogy a festő halálát én is fel akarom dolgozni színpadra is! De honnan ismerheti Pólingné a drámaírókat?

– Én tudom, hogy inkább adnám, a leányomat egy levélhordónak, mint egy drámaírónak.

Jobban szerettem volna, ha Póling mama másképp formulázza az elhatározását, de mielőtt óvást emelhettem volna a levélhordó ellen, Angyélka közbenevetett:

– Ejnye, mamuskám, de szeretnél már lerázni a nyakadról! De nem hagyom ám én itt olyan könnyen az én drága szép mamuskámat!

Ebből aztán olyan csókos, könnyes családi összeölelkezés lett, ami még engem is meg szokott hatni, holott láttam én már olyan anyát is, aki öt perccel az ilyen biblikus jelenet után a kályhapiszkálóval akarta agyonvágni a leányát, mert az nem tudta előadni a kredenckulcsot, amit ő dugott el valahová.

Szerencsére Pólingné szelíd asszony volt, s a kulcsokat különben is mindig a köténye zsebében hordta. Nem is rontotta meg a családi-körös hangulatot semmivel, leszedte az asztalt, megcsókolta a leányát, nekem jóéjszakát kívánt, aztán elment aludni, mert az ő öreg szemei nem bírják sokáig a lámpafényt. Hanem nyitva hagyta az ajtót, mert a regényt ő is szeretné hallani.

Öt perc beletelt, míg Angyélka feketét főzött nekem odakint a konyhán, s mire bejött, Póling mama füllel hallhatóan aludta a hálószobában az igazak álmát. Szó sincs róla, hogy horkolt volna, csak úgy szelíden pihegett. „Fújta a kását”, ahogy a vőlegényjelöltek incselkedve mondják az anyósjelölteknek. Horkolni csak a bevégzett anyósok szoktak.

– Kezdhetjük – srófolta feljebb Angyélka a lámpát, aztán felkuporodott a dívány sarkába, s a lábait is maga alá szedte, mint egy szundikáló cica.

A kézirat természetesen velem volt. Igenis velem és nem nálam – ezt a nyelvész bírálóknak mondom –, mert az embernél nála van az arcképes igazolványa, az íróasztala kulcsa, a pénztárcája és más ilyen lelketlen holmi; de ami kiegészítő része, mint a bicska, meg az óra, az vele van. Márpedig a regényem kézirata a lényem egy darabja, húsomból való hús és véremből való vér. Az első kutyanyelvtől kezdve mindenfelé magammal hurcoltam egy fekete vászontáskában. A házban nem hagyhattam, mert hátha leég, másra nem bízhattam, mert hátha elveszti. Az asztalnál ráültem, éjszakára a fejem alá tettem, és ezt ne nevessék ki azok, akik természetesnek tartják, hogy egész sereg komoly ember él egy diplomáciai szerződés őrizgetéséből, amiket a szerződő felek egyike sem szándékozik megtartani.

Az ingaóra nagy kortyokban nyelte az időt, és éjfelet vert, mikor az utolsó kutyanyelvet is letettem. Azon tartotta a festő az esküvőjét a modellel. Onnan kezdve aztán élőszóval mondtam el a vázlatát annak, aminek a megírására egy hónapot utalványoztak ki sürgönyileg.

Angyélka gyönyörűen tudott hallgatni. Nem „jujdeszép”-ezett közbe, se a szemei nem borultak könnybe az elfojtott ásítás miatt. Utána se szólt egy darabig, csak összehúzta a szemét, mint aki elgondolkozik. Végre is én kérdeztem meg, tetszik-e?

– Nagyon tetszik – mondta komolyan, és kiéreztem a szavából, hogy igazán tetszik neki. De azt is éreztem, hogy nem pont van a mondat után, csak vessző. Megpróbáltam neki segíteni.

– Azt gondolja, ugye, hogy tájszótárt kellene hozzá mellékelni? Isten bizony, nem tehetek róla. Próbáltam én kicsiszolt, elegánsan esztergályozott modern magyar nyelven írni, mert fölérzékeltem az ilyen kifejezések szépségét, hogy „életből kinőttség”, „felfokozottság”, „az életigenlések kizengése”, meg hogy „elrévült percei tudatalattiságában felmoccant egy szín”. De sajnos, ezek még nincsenek szótárba szedve, élő beszédben nem hallani őket, így aztán kénytelen voltam annál a nyelvnél maradni, amit az édesanyámtól tanultam.

– Beszéljünk komolyan, elnök úr. Nem haragszik meg, ha mondok valamit? Én, ha magának volnék, nem halatnék meg a regényben senkit.

– Tudom, drágám, hogy maga milyen jólelkű. Én se vagyok vérengző természetű ember, de talán a halál eltörlése mégse a regényírók hivatása.

– Úgy tessék venni, elnök úr, hogy én most a magyar közönség vagyok. – Fölemelkedett, a karjait összefonta a mellén, az arcocskáját felfújta gömbölyűre, mint ahogy a szappanbuborékozó gyerekeket festik.

– Ha a közönség ilyen volna, akkor térdre kellene előtte borulni – fogtam meg a kezét.

– Hohó, elnök úr, már megint lírizálunk! – húzott maga elé barikádul egy karosszéket. – Maradjunk csak a napirendnél. A magyar közönség nem szereti az öldöklős regényeket.

– Claude Farrère most nagyon divatban van nálunk, pedig az, ha nekidurálja magát, száz embert is lemészárol egy regényben. Zelma Lagerlöf még az emberhúsra is rákapatja a hősét, pedig az nagyon galamblelkű matróna, és már Nobel-díjat is nyert.

– Az más, kedves regényíró úr, azok idegenek, azoknak szabad. De a magyaroknak ez nem áll jól, s akik boldogulni akarnak, azok tartózkodnak is tőle. Gondoljon csak Mikszáth-ra. Tud-e olyan regényét, amelyik emberhalállal végződik?

– Tudok – gondolkoztam el. – Prakovszkynak, a siket kovácsnak a fia agyonlövi magát.

Ő is gondolkozott egy kicsit, aztán vidáman tapsolt.

– Igen, de nem itthon, hanem Grácban! Elnök úr, adja meg magát!

– Nem lehet. Legalább a festőnek meg kell halni. Hiszen a regénynek a címe is az lesz: „A festő halála”.

– Én megtettem, ami tőlem telt, de ha nem lehet, nem lehet. Gyerünk tovább. Legalább ennek a szegény Tót Andrásnak adjunk amnesztiát.

– Amnesztiát csak akkor kaphat, ha valóban gyilkos. És valakinek csak meg kell ölni a festőt.

– De mért ne ölhetné meg a festő magamagát? Az öngyilkosság még mindig elfogadhatóbb dolog, mert ott az író moshatja a kezét.

Ebben csakugyan van valami. De hát mivel indokolhatjuk az öngyilkosságot? És mi történjék a modellel?

– Hadd maradjon életben szegény nő. Higgye el, az élet néha nagyobb büntetés, mint a halál.

– De fiam, mért mondja ezt maga ilyen meggyőződéssel? Hiszen én úgyis tudom, hogy ezt maga a regényekből tanulta. Ne lírizáljunk, Angyélka, hanem maradjunk a napirendnél. Mit csináljak azzal a boldogtalan festővel?

– Először is ne vigye ki Nizzába, hanem hagyja szépen itthon a faluban. És ne festessen vele világhíres képeket, hanem kapáltassa vele a földet, és oltassa vele az almafákat. Látja, ez legyen neki a tragikuma, hogy legyen hűtlen a művészethez a földért, parlagiasodjon hozzá, és aztán a föld csalja meg, ne teremjen neki búzát, és az almafái ne teremjenek gyümölcsöt. Higgye meg, hogyha az a Turbók elvette volna a Pengáló Márit, ez lett volna belőle, lezüllés a földhöz.

– Lám, ebben igaza lehet. Csakhogy ez a művész tragédiája volna, nem az emberé. Az úrból lett parasztember egészen jól találná magát a parasztasszony oldalán, s akkor a regényt azzal kell végezni, hogy „máig is élnek, ha meg nem haltak”. Márpedig a festő nem lesz bolond, hogy meghaljon, ha kisgazda lehet, hanem akkor eladja az ocsút tiszta búza gyanánt, és eladja a vadalmát kálvil-alma árában, aztán csináltat a Márijának nemcsak asztrachán-bundát, hanem asztrachán-szoknyát is.

– De nem csináltat ám, mert az egyik az egyik póluson lesz, a másik a másikon. Nemcsak a férj züllik el, hanem a feleség is, csakhogy a festő lefelé züllik, a Mári meg fölfelé. A paraszt-modell azért szeretett bele a festőbe, mert az szép ruhában járt, finoman beszélt, mindennap borotválkozott. S mikor közönséges kócos parasztember lesz belőle, akkor elfordul tőle, és nem ahhoz menekül, aki gorombábban káromkodik, hanem keres valakit, akinek szebben van megkötve a nyakkendője.

Akaratlanul is a nyakkendőmhöz kaptam, szépcsendesen helyre simogattam, de azért a kezemet csak ott hagytam a szívemen.

– Angyélkám, megadom magam kényre-kegyre. Maga jobban ért a regénycsináláshoz, mint én valaha is érteni fogok, nemhiába, hogy soha nem foglalkozott regényelmélettel. Akar-e velem együtt csinálni regényt?

Kicsit nekipirult arccal és gonoszkás mosolygással legyintett felém:

– Ahhoz én nem vagyok elég romantikus, elnök úr.

Kint az utcán revolver durrant. Ijedten ugrottam fel, de Angyélka nagyon nyugodtan nyitotta ki az ablakot.

– Nini, a csordás már hajtja kifelé a teheneket. Miránk ugyan szépen ránkvirradt.

Hosszú, piros felhőnyelvek lángoltak az ég alján, mint egy bronzfésű fogai, amivel a hajnal fésüli aranyhaját. Mindenfelől feleselgettek egymással a kakasok, és a kertben megszólalt a fülemüle.

– Ta-ta-ta, to-to-to, tyio-tyio-tyio-tinncs!

A hálószobában ropogott az ágy, a hűvös hajnali szellő felébresztette Pólingnét, ásítozva szólt ki:

– Te már fönt vagy, Angyél?

– Még le sem feküdtem, mamuska. Elbeszélgettük az időt az elnök úrral.

– Igen, tudom, én se bírtam a szememet se lehunyni – mondta a jó lélek, s már akkor megint fújta a kását.

– Szép álmokat, Angyalkám. Mert most már én mindig annak szólítom magát.

– Jóéjszakát, elnök úr. Mert én sohase tudnám már magát másnak szólítani.

Elég bajom az nekem, törtem is rajta a fejem sokat, hogy milyen megszólítást eszelhetnék ki, ami neki jól állna, nekem meg jól esne. Azt nem mondhatom neki, hogy szólítson Varga úrnak, mint Benkóczy úr. De hát Mártonnak még kevésbé szólíthat. Hát még Marcinak! Hiszen ha én leány volnék, és nekem Marcikámnak kellene szólítanom a kegyesemet, soha én anélkül meg nem tudnám szólítani, hogy a szeme közé ne vigyorogjak.

Nem szép, ha az ember negyvenéves korában keserűséggel gondol a halott szüleire, de őtőlük se volt szép, hogy egyetlen gyermeküket Mártonra kereszteltették; A szülőknek mindig számot kellene vetniök azzal, hogy bizonyos esetekben a keresztnévnek döntő fontossága van az életben. Persze az én szegény öregeim nem voltak reális emberek, és azt hitték, nekik okvetlen ragaszkodniok kell a katolikus kalendáriumhoz, és valami nevezetes szentnek az oltalma alá helyezni. De hát akkor is nevezhettek volna Sixtusnak, Bonifácnak, Norbertnak, vagy akár Mamertusnak is, ha már a pogány magyarokban nem bíztak. Én ebben a tekintetben nem leszek skrupulózus. Ha nekem fiam lesz, én annak okvetlen valami asszonybolondító ősmagyar keresztnevet adatok. Csaba, Huba, Levente, Elemér. Kiver a forróság, ha rágondolok, milyen észveszejtő lenne az, ha nekem Angyalka azt mondaná: „Elemérkém”. Ez olyan név, hogy nem is lehet másképp mondani, csak bársonyos simogatással. Vigye el a mándruc ezt a kis Benkóczyt, ezt az egyet irigylem tőle, a keresztnevét. Bizonyisten elengednék a negyven esztendőmből húszat, és lennék olyan tacskó, mint ő, ha engem is Elemérnek hívnának.

No de majd talál az én Angyalkám az én számomra is megfelelő megszólítást, ha az ideje eljön. Ilyen kis tócsán nem akad az meg, aki egy regénynek olyan könnyen új medret tudott ásni.

 

 

Azt hiszem, régen lappangott már bennem az a gondolat, hogy a doktor volt a festő gyilkosa, de csak akkor eszméltem rá világosan, mikor írás közben lepattant a mellényemről egy gomb. (Mióta emigráltam a városból, azóta, híztam vagy öt kilót. Úgylátszik, nemcsak a boldogtalan szerelem hizlal, hanem a regényírás is. Pedig az én regényemben együttvéve se esznek annyit, mint Dickensnek egyetlen fejezetében. Hja, a mai magyar író nem dáridóztathatja a hőseit, legföljebb, ha főispáni installációt rajzol.)

A gomb törött volt, de azért lehajoltam érte, mert a régésznek már vérében van a töredékek megbecsülése. A sárga gombdarab úgy feküdt ott a földön, mint egy koponyából kiesett fog, s mikor fölvettem, megképzett előttem a doktor vigyorgásra torzult halálfeje. Egészen biztos, hogy ez a halálfejű őrült ölte meg a festőt. A parasztok közt megsavanyodott, a szűk ketrecben megbogarasodott falusi lateiner gyűlölte a kedves modorú, kicsit hetyke és fölényes városi urat. Az amatőr gyűlölte a művészt. A reménytelen szerelmes gyűlölte a szerencsésnek vélt vetélytársat. Az utolsó nap együtt látták őket sétálni. A festő valami olyant mondhatott, ami felbőszítette a doktort, őrjöngő dühében leütötte, s hogy az öngyilkosság látszatát keltse, felakasztotta. Harmadnapra itthagyta a falut, öregedő ember létére önként beállt katonának. A törvény figyelmét ki tudta kerülni, de a saját lelkiismerete elől nem tudott elmenekülni. Mindig foglalkoztatja a festő halála, és mindig azon erősködik, hogy gyilkos kéz pusztította el, de azért a gyilkos nem volt bűnös, mert tulajdonképp igazságot szolgáltatott. Ez önigazolás és egyszersmind az a bizonyos lelki kényszer, amely a gyilkost visszakergeti bűne színhelyére. (De csak mióta Dosztojevszkij megírta a Raszkolnyikovot.)

Igen, itt összevág minden, mint a legjobb detektívregényben, de hát mi közöm van nekem ehhez? A papnak több köze volna hozzá, mert ő közelebb állt a tragédiához, és a pap bizonyosan tud is valamit. Mégse szól semmit, sőt akkor is másra akarja terelni a beszédet, ha valahogy szóba kerül a dolog. Éppen ez a nagy hallgatás a gyanús. De ha a pap hallgathat, akkor én mit ártanám bele magamat a mások dolgába? A búcsúelüljárót már úgyis tisztázta a törvény, az nem szorul az én felmentő verdiktemre. Ami meg a doktort illeti, azt rábízhatom a saját lelkiismeretére, az előbb-utóbb úgyis hóhéra lesz neki. Ha pedig nem lesz, hát bánja a hóhér. Én békét hagyok neki, csak ő maradhasson tőlem.

Mióta a pap elment, és beállt a lórum-vakáció, azóta a doktor nem mutatkozott. A hét végén a jegyző köszönt be a postára, tőle hallottuk, hogy a monsieur nagy fába vágta a fejszéjét, szőnyegszövőgyárat akar csinálni, már ki is árendálta az Istenes Tót András istállóját.

– No, az szép lesz – mosolyodtam el –, nem az András lesz az üzemvezető? Pengáló Mári meg rajzolhatná a mintákat.

– De komoly dolog lesz az, öcsém. Már a memorandumot is írja a kormányhoz, hogy telepítsenek ide karakül juhokat meg kirgiz takácsokat. Statisztikai táblázatokkal bizonyítja, hogy ennél jobb valutajavítót, ha megfeszül, se tud csinálni a pénzügyminiszter. Tökéletesen megzavarodott a testvér.

Most már a jegyző is nevetett, csak Angyélka borongott el.

– Szegény jó doktor-apa, de kár érte!

– Kár az ördögöt – dörmögött kesernyésen a jegyző. – Öreg embernek már egészen mindegy, hogy mivel üti agyon az idejét, míg kilép a csizmából. Kár az olyan fiatalemberért, mint a kis Benkóczy, hogy elkutyálkodja az életét, mikor még bele se kóstolt. Egy hét óta muzsikáltatja magát egy szál dudással a Jakab zsidónál.

– Juventus ventus – mentegettem a fiút. – Hátha szerelmes a gyerek.

Kónya Bimbike kisasszonyra gondolva, rákacsintottam Angyélkára. Hiszen ha mi ketten szólni akarnánk, igaz-e? Azonban vissza is kaptam a szememet mindjárt, mert az én kis cinkosom úgy nézett rám, mint a baziliszkus. A szeme szürke lett, mint a fölkavart tó, s a szemöldöke úgy rángatódzott, mint két kis kígyó. Biztos, hogy valami szamárságot követtem el. Nem szabad lett volna a közös titkunkra emlékeztetnem? Belátom, hogy ez nem szép volt tőlem, hiszen énrajtam akart segíteni, mikor a segédjegyző leveléről lenyalta a bélyeget. Másnap bizonyosan ragasztott helyére másikat, s azért még nem muszáj egy hétig dudaszó mellett zülleni, hogy a szívünk bálványa egy nappal később kapta meg a levelünket. De hátha nem is ezzel haragítottam magamra Angyélkát, hanem a kacsintásommal? Attól félek, hogy a kacsintás nekem nem nagyon áll jól, mert biz én már régen nem gyakoroltam. Talán filozopter koromban kacsintottam utoljára egy medikára, akivel együtt kollokváltunk növénytanból, de azt mondta, hogy hagyjam abba, mert a musculus orbiculárisom nincs jól kifejlődve s anélkül nevetséges a kacsintást erőltetni. (Érdekes, hogy a filozoptereknél általában fejletlenebb az orbiculáris izom, mint az orvosnövendékeknél, legfejlettebb pedig a jogászoknál. S érdekes, hogy erre is egy régésznek kell először rájönni.)

Nem volt nyugtom addig, míg gyufakeresés ürügye alatt be nem lopództam a hálószobába, és a toalett-tükörben ki nem próbáltam a musculus orbiculárisomat. Hála Istennek, nem vagyok nevetséges, mikor kacsintok, sőt mintha jól is állna a Bourbon-orromhoz. Lám, a sorsunk ellen sohasem szabad zúgolódni! Az utóbbi napokban sok szomorúságot okozott nekem, hogy Bourbon-orrom van, ami nem harmonizál az én szláv fizimiskámmal, s ha már megvan a diszharmónia, jobban szerettem volna, ha egy görög orr okozza azt. S íme, most rájövök, hogy a kacsintás precizitása megkívánja a Bourbon-orrot. Ellenben tessék elképzelni a Pheidiasz Jupiterét kacsintgatva. Fülig szaladna a szája a nevetéstől az egész Olimpusznak!

Mire kacsintási gyakorlataimat befejeztem, a jegyző már elment, s Angyélka jókedvűen trécselt a doktorral, aki egy aktaborítékos levéllel tehénkedett oda a ketrechez. Aha, ez lesz az a valutajavító memorandum, ami egy lidércnyomásos éjszakát visz a pénzügyminiszternek. Azt fogja álmodni, hogy az egész nemzetgyűlés az ő hasán táncol, és karakülkosfeje van minden képviselőnek.

Illedelmesen jónapot kívántam a doktornak, aki iránt – érdekes – semmi iszonyodást nem éreztem, mióta fölfedeztem benne a gyilkost, sőt bizonyos respektusa támadt előttem. (Lásd Achille Sighele: A bűn presztízse, a Budapesti Szemle ismertette vagy húsz esztendeje.)

– Van szerencsém, doktor úr – ismételtem meg hangosabban a köszöntést, mert gondoltam, hogy előbbi halk szavamat nem hallotta meg.

Hát ezt meghallotta, mert odafordította a fejét, föltette a monokliját is, végignézett tetőtől-talpig, aztán mintha nem volnék egyéb döglött piócánál, hátat fordított, és tovább diskurált Angyélkával.

Én olyan érzékeny ember vagyok, akit egy szál pehellyel is úgy meg lehet ütni, hogy esztendőkig fáj, de az énrajtam meglátszani nem szokott. Ha olyanok bántanak, akiket szeretek, azokat mért szomorítanám meg szemrehányó tekintettel s mért rontanám meg az örömüket, amit mindig érez az ember, ha valakin kiadhatta a mérgét? Idegenekkel meg csak nem száll pörbe az ember, akik jöttek a semmiből és elmennek a semmibe, és estükben a tüskés vadgesztenyeburkukkal beleakadtak az én vadgesztenyetüskéimbe? Ez a doktor, szegény, olyan vadgesztenye, akinek még befelé is tüskéi vannak, hát minek döfködném még én is?

Fogtam egy széket, beleültem, hallgattam, ahogy beszélgetnek a kirgiz takácsművészetről, és csodáltam Angyélkát, aki ezt a vadembert is úgy tudja forgatni, hogy az kerül kívülre, ami szelíd van benne. Olyan ez a leány, mint a galambosi Szűz Mária-szobor, ha kisgyerek, ha csikósbojtár borul le elébe imádkozni, mindenkinél egy arasszal magasabb.

Én csak Angyélkát hallgattam a szememmel is, de azért arra mégis fel kellett rezzennem az elandalodásomból, mikor a doktor azt mondta:

– Tudja, Angéla, egy kirgiz faluban azt meg nem tűrnék, hogy valaki tudósnak adja ki magát, és feldúlja a parasztok családi békéjét.

Fölugrottam és elébe álltam. Hiszen ez a vadgesztenye nem épp véletlenül akadt belém. Ez egy nagyon gonosz vadgesztenye, aki szántszándékkal akar a képembe mászni, hogy az előtt tegyen csúffá, aki nekem az egész világnál fontosabb. Hát én ezt most visszavágom a pokolba, ahonnan a sátán fölhajította.

– Doktor úr – a szavam inkább rekedt volt, mint kemény, aminek én szántam –, nem beszélnénk inkább arról, hogy ki ölte meg a festőt?

– Nagyon szívesen, mylord, ha az ideje itt lesz – villant rám hidegen a monoklis szeme. – Annyit mondhatok, hogy a világon csak tőlem tudhatja meg, ki volt a gyilkos.

– Hátha én maga nélkül is tudom? – néztem rá olyan szúrósan, hogy én sápadtam bele. Ő olyan szemtelenül nyugodt maradt, amilyen csak megrögzött gonosztevő lehet.

– Az semmi, excellenza. Én bizonyítani is tudok.

– Én is! – kezdett a hangom süvöltővé válni. Angyélka reszketett, és engesztelően nézett rám a riadt szemével. Persze szegénykének sejtelme se volt róla, hogy a két veterán szarvasbika tulajdonképp mért akar agancsot akasztani.

De valószínűleg a doktorra is vetett titokban egy lefegyverző pillantást, mert az engedelmesen meghajtotta felé a halálfejét, fogta a vászonsisakját, és félig lenézően, félig kedélyesen vágta belém a búcsútomahawkot:

– Hidegvér, deli hadzsi!

Én nem jártam a kirgizeknél, de azért annyit tudok, hogy törökül a „deli” annyit tesz, mint magyarul a „dili”. Az pedig nem jelent valami daliás leventét, hanem igenis jelent jámbor falubolondját. Azt hiszem, senki se ítélhet el azért, hogy erre énbennem is felágaskodott az ördög és hallatlan gorombaságot mondatott velem:

– Hasonlót kívánok magának is, nabi.

Szolgáljon enyhítő körülményül az ördög javára, hogy legalább bibliai gorombaságot sugallt. Az ótestamentumi zsidók mondták nabi-nak azt, akinél nem volt ki a négy fertály.

A doktor azonban kultúrember lévén, nem nagyon volt jártas a bibliában, és rettenetes zavarba jött, mikor egy sohse hallott nyelv érthetetlen szavával ütötték fejbe. Góliát tántorodhatott így meg, mikor Dávid vakszemen találta a parittyakővel. Kiejtette a szeméből a monoklit, tátogatta a száját, végre is legyőzötten hajolt meg előttem:

– Volt szerencsém, ajánlom magamat.

De ha eltrafáltam a Góliátot, most már a fejét is levágom. Leereszkedően integettem néki búcsút mind a két kezemmel.

– Sumedi okája hm!

Ezt pedig én nem az ujjamból szoptam. Én lehetek kegyetlen, ha a körülmények rákényszerítenek, de sohase vagyok lelkiismeretlen és felületes. Amivel én a doktort kivégeztem, az a szokott köszöntés a keletafrikai masukulumbék közt. Már azt nem állítom, hogy ma is az, mert a világháború valószínűleg ott is fölforgatta a társadalmi szokásokat, de a nyolcvanas években még ez volt. Tessék csak utánalapozni gróf Teleki Sámuel könyvében: Utazás a Rudolf– és Stefánia-tavakhoz. Nagyon szavahihető tudós volt, nem kompromittálta magát a proletárdiktatúra alatt, se azóta, mert még a háború előtt meghalt.

Angyalka aztán kivallatott a párbaj előzményeiről. Elmondtam neki, amit lehetett, megfelelő trópusokkal írván körül Pengáló Mári és a doktor egymáshoz való viszonyát, és teljesen kihagyván az én valóban nagyon ártatlan, de éppen ártatlan leányok által félremagyarázható szerepemet. Nem szóltam arról se, hogy milyen sötét gyanú tapad a doktorhoz. Minek zavarnám még azzal a rémtörténettel ennek a tiszta szívnek a békéjét? Angyalka apai barátja gyanánt vonzódik a doktorhoz, akinek zord titkáról sejtelme sincs; ő csak annyit tud róla, hogy őbele szerelmes volt, feleségül akarta venni, s félek tőle, hogy a nők, még a legtisztábbak is, még a rablógyilkosságot is megbocsátanák annak, aki el akarta őket venni, de ők nem mentek hozzá. (Persze, akikhez hozzámentek, annak a rablógyilkosnál is nagyobb gonosztevőnek sohase tudják megbocsátani, hogy hozzámentek.) Hiába, a nők mind egy kótából énekelnek.

 

 

Különben a doktornak én magam is hajlandó voltam megbocsátani, mert neki köszönhettem azt, hogy olyan fölényes diadalt arathattam az Angyalka színe előtt. S ez csak prológ volt, amit a sikerek egész láncolata követett. Fidéltől sörgönyt kaptunk Nagyváradról, hogy az esküvő megvolt, de a vízummal baj van, nem tudja, mikor jöhet haza, addig is „i. m. Fidél.” Ami fölfejtve annyit jelent, hogy Fidél mohón iszik. Adj Isten egészségére, csak mentül tovább akadékoskodjanak azok az oláhok, akik, íme kiderült, nem is olyan rossz emberek. Mindenesetre én is igyekeztem mohón kihasználni az időt, hogy mire Fidél hazajön, akkorára be legyen végezve az én regényem is, meg a mi regényünk is, s az utolsó fejezet után Fidél tegyen pontot az oltárnál, piros palástban és derűs szívvel, amelyre ne vessen árnyékot az, hogy a Merán grófnő esete meg nem ismétlődött. (Hiszen azért a gyevi báró is ott lehet az esküvőn szájtátónak.)

Póling mamával tulajdonképp már régen rendben voltunk, noha nyílt tárgyalásra nem került a sor. De azért ő elmondta nekem, hogy csak akkor volna nyugodt, ha a kisleányának egy komoly, szolid, biztos egzisztenciájú, javabeli úriember képében adna szerencsét az Isten, s hogy akárki lesz ez az úriember, az bizonyosan jól imádkozott, mert az ő kisleánya nem lesz se puccos, se adósságcsináló, se nyelvpritty, se utcán tekergő. Én is elmondtam a magam részéről, hogy beleutáltam már a legényéletbe, noha, hála Istennek, jó erőben érzem magamat, mert se lump, se asszonyok bolondja, se kártyás soha nem voltam; de azért mégis csak eljár az idő, elszalad az élet, s az ember azt se tudja tulajdonképpen, miért élt s kinek gyűjtötte azt a kis vagyonkát, amiből rugdalódzni ugyan nem lehet, de egy pár ember gond nélkül megélhet belőle. Ő megvallotta, hogy nagyon szereti a falut, s ha a városba kellene neki költözni, bizonyosan megrövidülne az élete tíz esztendővel, de a gyerekeiért, mert hiszen ő a vejét is fiának számítja, még azt az áldozatot is meghozná. Amire én kijelentettem, hogy boldog lesz az a férfi, aki ilyen nőt nevezhet anyósának, s hogy én a magam részéről nem is tudnék anyós nélkül boldog családi életet elképzelni.

Angyalkával egyáltalán nem beszélgettünk a jövendőről, mert nagyon lefoglalt bennünket a regény, amelynek most már minden fejezetét együtt beszéltük meg. El kell ismernem, hogy az ő fantáziája sokkal elevenebb és szeszélyességében is logikusabb volt, mint az enyém, viszont az én általános tudásom, emberismeretem és élettapasztalatom őelőtte tárult ki egyre impozánsabb méretekben. Az igaz, hogy a lelkem selymeit nem is minden ravaszság nélkül bontogattam ki előtte. Ha kint ültünk a vízparton, és a vízfolyás törvényeit magyaráztam neki, az előadást azzal végeztem, hogy mily szép az, mikor két életpatak egymásba szalad, és aztán együtt folyik az örökkévalóság óceánjáig nefelejcses partok közt, vadrózsaszirmokat ringatva a habokon, amelyek cseppjeiről senki se tudja többé megmondani, melyik való az egyikből és melyik a másikból. Ha a nádas szélében felemelt egy közönséges tányércsigát, akkor déltengeri szigetekről beszéltem neki, amelyeket a korallok építettek, s amelyeken virágba öltözött emberpárok élnek, akik egész életükön át nem csinálnak mást, csak játszanak a kék csigákkal és rózsaszín köröm-kagylócskákkal, amiket holdsugárban szednek a habokat ezüstporrá törő sziklákon. Ez az ismertetés azzal zárult, hogy ezért nem kell Tahitiba menni, két ember, aki az idők kezdetétől egymásnak rendeltetett, itt is csinálhat magának klárisszigetet, ahol abban telik egész életük, hogy belefelejtkeznek egymás lelkének a vízeséseibe, hallgatják a messziről jövő tengerzúgást, és a hullámverésből csak azt szedik ki, ami nekik kedves, az örömek rózsaszín kagylóit és az ok nélkül való boldog bánatok kis kék csigáit. Sokat beszéltem neki a virágok szerelméről, éles nádlevéllel felvágva egy-egy hajnalicska álom-finom tölcsérét, vagy a vadzsálya torkát, fülig vörösödve némely anatómiai részletnél, amit ő ártatlan tisztaságában, amelyen a sok regényolvasás se ejtett szeplőt, észre sem vett. Mégis legjobban szerettem neki beszélni az égen aranyló istenszemekről, a reszkető drágakőablakokról, amelyeken az angyalok kukucskálnak le ránk. Nemcsak azért szerettem ezt legjobban, mert a titokzatos égi mécsesek, a csillaghalmazok, a ködfoltok, a bolygó-testvérek, a teremtő leheletének fuvalmától reszkető távoli fények bőséges alkalmat adtak asztronómiai, mitológiai és filozófiai ismereteim kiteregetésére, hanem azért is, mert ilyenkor mindig foghattam a kezét. A magam kezével hiába mutogattam, hogy ez a hideg kék csillag a fejünk fölött a Véga, az az aranyszínű az Andromeda, akit Perseus megszabadított a szörnyetegtől, az az ezüst-fátyol az ég alján a szép Berenice királyné haja, amelyet az istenek méltónak találtak az ég díszítésére – ez nem ér semmit, mert mikor én a Félkenyér-csillagra mutatok, akkor a tanítványom a Göncölre néz, és azt mondja, hogy igen, most már egész tisztán látja. Itt csak akkor lehet eredményt elérni, ha a mester megfogja a tanítványa kezét a könyökhajlás felett, és azzal mutat rá a csillaggá karriéredett kétezeréves urakra és úrnőkre. Ilyenkor legalább a tanítvány csakugyan a maga helyén lát egy-két csillagképet, ha a mesterre nézve, míg meg-megvonagló ujjai átölelve tartják a gömbölyű és hűvös kart, és érzik benne a forró vér táncolását, láthatatlan csillagokká válnak is az ég minden smaragdjai, rubinjai és topázai.

– Elnök úr, reggelig el tudnám hallgatni – mondta ilyenkor Angyalka, ha befejeztük tanulmányi kirándulásunkat az ég egy-egy szakaszán, hallgatván a szférák zenéjét. Már hogy a békák kunkogását, meg a tücskök cirpegését. Veszedelmesebb és mámorítóbb ritmusú muzsika nincs ennél a világon, nemhiába mind a kettő nászdal, tízezrek nászdala egyszerre. – Azt hiszem, maga mellett sohase lehetne elálmosodni.

Nono, hiszen majd kitudódik egyszer az is.

Legjobban mégis akkor imponáltam Angyalkának, mikor egy délután kiladikáztunk az „Isten-sziget”-re. Az Isten-sziget nem valami káptalani birtok, mert hiszen akkor nem az istené volna. Azért az istené, mert senkié. Azért senkié, mert nem lehet telekkönyvezni: nincs állandó tartózkodási helye, mint más rendes szigetnek. Az Isten-sziget olyan nádországi provincia, amit inkább csak a régi magyar geográfia ismert, abban külön neve is volt: úszóláp. Különösen az Ecsedi-láp volt a hazája, de a szabályozás előtt azokban a mocsarakban is otthon volt, amik a Tiszából éltek. Ahogy a Tiszát leszoktatták a „kilengések”-ről, kiszáradtak a nádasok, és jámbor szántóföldekké öregedtek az egykori vándor-lápok. Csak abból lehet felismerni őket, hogy a búza közt, amit ők teremnek, még évtizedek múlva is felüti a fejét egy-egy szál árvanád. (Mint ahogy az ifjú bombavető még öreg szappankereskedő korában is gyilkos mozdulattal vágja a fontkörtét a pult alá. Persze, hogy bizarr hasonlat lett volna tíz évvel ezelőtt! Azonban most remélhetőleg senki se veszi rossz néven. Végre is az a szemléltető hasonlat, amivel senki se szalad magyarázatért a szomszédjához.)

Az én falumnak, illetve a mi falunknak – a regényben Angyalfalva nevet kapott – a határában még itt felejtettek vagy ezer hold nádast, s annak még van ilyen bolygó szigete. Úgy keletkezik, hogy az álló víz szélén az ezerféle vízinövény élő és elkorhadt gyökere összefonódik. Olyan sűrű háló lesz belőlük, hogy ezt emberi hatalom szét nem tépheti, s ez a háló addig ing, leng, lebeg a víz színe alatt, míg a „jászeső” tele nem hordja földdel. (Valahonnan a Mátrából megindul a szél, az aztán a Jászság, Hajdúság, Kunság homokját mind fölszedi, s itt vágja le úgy, hogy a szem megvakul, a fül eldugul bele – ez a „jászeső.”) Az új földön nemsokára kidugják a fejüket a mohák, mohák fölött a füvek, akkor a háló már olyan sűrű, a föld olyan vastag, hogy elbírja a bokrokat is, növekednek rajta fák is. S ez az emberláb-nem-taposta szűz világ minden szellőlebbenésre inog, lebeg a vízen, megrezzenti a gólya lába nyoma is, s megtáncoltatja minden kis szellő. Végre aztán nekitámad valami hatalmasabb szél, belekapaszkodik a füzek koronájába, elszakítja a parttól, s viszi befelé a lápon. S úszkál, amerre hajtja a szél, egészen addig, míg be nem köszönt a tél, s jégbilincsekkel oda nem kötözi a parthoz.

Az Isten-sziget úgy tartozott bele a regénybe, hogy itt kellett lakni a pákásznak, és ide kellett kijönni a festőnek megölni magát; ha már meghalasztom szegényt, legalább stílusos festői helyen múljék ki e cudar világból.

– Meglássa, elnök úr, nem lesz abból semmi – aggóskodott Angyalka –, ha a festő ezeket a csodálatos szépségeket meglátja, nem tud meghalni addig, míg néhány tájképet föl nem vesz róluk, akkorára pedig meggondolja a dolgot, és beáll ő is pákásznak.

Lelkendezve futkosott az ingoványi menták lila bársonyától a tűzikék piros lobogójához, két kézzel tépte a pénzecskevirág aranytallérait, utoljára kergetni kezdett a gyékény-buzogánnyal. Persze nem szaladtam el, hanem megálltam és tartottam a hátamat: hátha sós vízbe áztatott kötéllel verne, nem boldogan tartanám-e! De meg a szaladgálás nekem különben sem kenyerem; ha nekem is olyan őzlábam volna, mint Angyélkának, akár a világot körülgyalogolnám vele, így azonban jobb lesz, ha ornitológiára tanítgatom, mert aközben le is lehet ülni. E téren különben is nagyon fogyatékos még a legintelligensebb nők műveltsége is. Angyélka be is vallotta, hogy a házi szárnyasokon kívül csak a struccot ismeri az egész madárvilágból, annak is csak a tollát, azt se a kalapokról, csak a divatlapokból, azoknak is csak a régi évfolyamaiból, amik még a jegyzőnének jártak.

Vad mályvák puha leveleiből, szagos ürmökből egész kazlat szaggattam neki trónusnak, leheveredtem a lába elé, és most már tessék idehallgatni, nádországi tündérkisasszony!

Amelyik madár azt mondja, hogy „te-ri, te-ri”, az a nádi rigó; amelyik azt feleli rá, hogy „te gye-re, te gyere”, az a nádi poszáta. Amelyik kopácsol, az a csencsege, amelyik szipákol, az a zsezse, amelyik szitteg, az a szakállas cinege. Amelyik madár azt kiáltja, „mér? mér?”, az a széki csér, és amelyik azt feleli rá, „kölyök, kölyök!”, az a cerkő, mind a ketten parlamentáris madarak. A bíbic úgy köhög, mint egy főigazgató, a fütyülő réce alighanem klasszikus estére készülődik, valamelyik színházba. Amelyik madár szalad az ingoványon, az a zöldlábú vízityúk, amelyik nehézkesen tappog, az a vöcsök, amelyik ügyetlenül ugrik, az a szárcsa, amelyik bohókásan bukdácsol, az a vakvarjú. Ahol nagy fehér felhők lebegnek, mintha óriási liszteszsákokat rázogatnának, ott a sirályok röpülnek, a halászkák úgy cikáznak, mint a fecskék. Az a recsegő hang a dobosgémtől származik és annak az elnyújtott, ijedt óbégatásnak egy görbeorrú fekete madár a gazdája – no, annak a nevét ne emlegessük. A kanálorrú gémek akkor is kelepelnek, mikor röpülnek, a gólya hosszú nyakát előre, lábát hátrafeszítve úszik a levegőben – de hiszen a gólyát még az is ismeri, aki az iskolában nem tanulta.

Hopp, már megint előbb kellett volna a nyelvembe harapni! Zavarodottan hallgattam el, elfeledkezve arról, hogy a tisztának minden tiszta. Angyalka őszinte álmélkodással szegezte rám a szemét, amely most testvérje volt a cipője hegyét csókoló nefelejcseknek.

– Elnök úr többet tud, mint akármelyik tanár.

– Ó, dehogy – sütöttem le szerényen a szememet, és magamban bocsánatot kértem Brehmtől, mert nem voltam benne egészen bizonyos, hogy ő is hasonló elragadtatással hallgatta volna-e az előadásomat. De Istenem, a vércse nem veszti el az állását amiatt, hogyha esetleg rigónak mondtam, s akármilyen lelkiismeretes ember vagyok is, ennyi tévedést megbocsáthatok magamnak, ha sikerült vele megint nőnöm egy arasztot a világ legdrágább teremtése előtt.

Azonban az Isten-szigeten nemcsak olyan vízimadarak vannak, amelyek hetedhét vármegye ellen nem találhatók, hanem olyan oltott szúnyogok is, amiknek a másáért az Amazonig kellene menni.

– Jó volna, ha rágyújtana – javasolta Angyalka, ahogy kifelé indultunk a szigetről, és zsebkendőlengetéssel igyekeztem védeni a fenevadaktól. – Hogy van az, hogy elnök úr pár nap óta nem dohányzik? Azelőtt mindig a szájában lógott a szivar.

– Le akarok róla szokni – mondtam könnyeden. – Nem azért, mintha valami ártalmát érezném, mert nekem olyan erős szervezetem van, hogy akár paprikát szívhatnék, de szeretek ilyen akaratedzéseket végezni magammal. Tudja, ahogy az emlékkönyvekben van: ki önmagának ellenáll, nagyobb vitéz, mint hajdan Hannibál!

Csak nem mondhattam meg neki, hogy mért szeretném én mostanában, ha olyan tiszta volna a szám, mint az első áldozásra készülő gyereké? Se azt, hogy valahányszor az ő piros szájára nézek és kiszárad a nyeldeklőm, nagyobb vitéz vagyok, mint az összes pun és római hadvezérek!

Besötétedett, mire kikötöttünk. Halk szél zörgette a leveleket, és a túlsó part erdei mögül éppen akkor lépett ki az ezüstsubás hold, amikor magamhoz szorítottam az Angyalka karját. Utálatos dolog, hogy a hold úgy betartja az időrendet, amit a kalendáriumcsinálók előírnak a számára. Ha csak egy pillanatot késik, vagy odaát a nyárfák csak egy ujjnyival magasabbak, diadalmasan kacagott volna Hannibál. De a hold olyan leskelődve nézett ránk, hogy kénytelen voltam a kísértéssel dacoló büszke férfiúnak maradni. Angyalka pedig fázósan húzta össze a nyakán a sálat.

– Milyen hideg lett egyszerre, maga nem érzi? (Mintha a tüzes lávától kérdezné a jázmin-liget, amit amaz el akar nyelni, hogy fázik-e.) Nézze csak. Valaki jár a fák közt. Itt találták fölakasztva a festőt. Jaj, én félek.

Valami csakugyan fehérlett a füzek közt. De a targallyak recsegtek a lába alatt, nem lehetett kísértet. A kísértetek, legalább a városban, mindig nesztelenül járnak. Igaz, hogy a falusi kísértetek tenyeres-talpasabbak lehetnek. De viszont a falusi kísértetek nem hordhatnak vászonsisakot. Ez pedig azt hordott.

– A doktor – súgtam oda Angyalkának.

– Mit kereshet ez itt?

– Kirgizeket.

A gyilkos a bűntett színhelyén! Ugyan Dosztojevszkijt olvasta-e a doktor, vagy Edgár Poe-t?

Alig teszünk pár lépést, megint egy kísértet. De ez az árokparton ül, és be van kötve a feje. Erre meg Angyalka ismert rá: a Pengáló Mári volt. Ejnye, tán mégse a lelkiismeret kergette a doktort, hanem a doktor kergette ezt az eltévedt karakül báránykát?

Több kísértet aztán nem is volt, mert már közel jártunk a falu széléhez, s onnan olyan irgalmatlan dudamekegést vert ki a szél, hogy attól a legelszántabb kísértet is esze nélkül nyargal vissza a pokolba. Ahogy a kocsma elé értünk, megállapítottam, hogy esztétikailag a szöveg sem marad mögötte a dallamnak.

Ma van Jakab-nap,
Most iszik a pap,
De a szegény jegyzőlegény
Csak akkor, ha kap!

 

– Nini, hiszen ez a kis Benkóczy! – nézek rá nevetve Angyalkára.

De ő még énnálam is jobban mulatott a segédjegyző magamegjátszásán. Majd azt mondhatnám, nem is láttam még ilyen jókedvűnek.

– Hopp! – csapott a tenyerébe –, megvan a csábító!

– Tessék?

– Megvan a csábító a regényhez! Aki a modellt elcsábítsa az urától, vagyis a festőtől. Látja, azt erről a csirkefogóról mintázhatja meg. Üres, tartalmatlan, léha fráter, nincs egyebe, mint a szép szája, a szép bajusza, a szép szeme meg a szép nyakkendője.

– Az ötletet helyeslem, hanem a szépséget sokallom – mondtam egy kicsit megbántódva.

– De az kell, mert annál utálatosabb, minél szebb! Az ilyenek azt hiszik, minden nő beléjük bolondul. – (Csodálatos, most olyan zöld volt a szeme, mint sötétben a macskának.)

– Hiszen a modell csakugyan bele is fog bolondulni.

– No igen, mert az egy ostoba, együgyű asszony, aki a férfi belső értékeit nem érti meg.

Ebbe aztán már belebékültem. Olyan kedvet kaptam a dologhoz, hogy még azon az éjszakán egész fejezetet szenteltem a kis Benkóczynak. Talán egy kicsit el is torzítottam az alakját, de hát ezt így kívánta a májam. Bosszantott, hogy csakugyan olyan szép a kölyök, de hát erről utóvégre nem tehet, hanem abban már ő a hibás, hogy a nyakkendőt olyan nagyszerűen tudja csokorra kötni. S bár elvem ellen van minden szubjektivitás a regényben, elveim fenntartásával mégis csak csúffá kellett tennem a fiút. Biztos, hogy ez a fejezet sikerült legjobban. Alig vártam, hogy felolvashassam Angyalkának, aki tán még énnálam is jobban fogja élvezni, hiszen tulajdonképpen ő az értelmi szerző. Meg is kapja érte a honoráriumot! Noha éjfél már jól elmúlt, előkerestem a szerelvényes ládából a legnagyobb doboz csokoládébonbont, és belekészítettem a kéziratos táskába.

Lírikus koromban tapasztaltam már, hogyha este valami dolgom jól sikerült, az engem mindig fölizgatott, és nehezen tudtam elaludni utána. (Körülbelül ez volt minden honorárium, amit a lírámmal kerestem.) E tekintetben, úgylátszik, nem sok különbség van lírikusok és regényírók közt. Már hajnalodott, mire elaludtam, és nem sok híja volt a délnek, mire fölcihelődtem. Éppen indulóban voltam, mikor jön a talpas és jelenti, hogy itt járt Kakas Márta, és azt hagyta, mondja meg nekem, hogy abbahagyják az ásást a Héthalmon.

Bánja a macska, úgyis az volt a szándékom magamnak is. Magukra vessenek az ősök, hogy eddig nem találtatták meg magukat, nem volna értelme, hogy tovább kerestessem őket. Én már megtaláltam, amit kerestem, sőt azt is, amit nem kerestem. A kitalált regényem is a végéhez közeledett, meg az életem regénye is.

Hanem azért Kakas druszámmal mégiscsak szót kell értenem. A gödröket, amiket a Héthalmon túrtunk, be is kell temetni. De hát hogy találom én most meg a druszám házát? – töprengtem a plébánia küszöbén. A házra ugyan emlékszem, kidőlt-bedőlt oldala van, akkora csikófark-füvek nőnek az udvarán, hogy a ló se látszana ki belőlük – de nem tudom, merre kell odamenni. Egy alföldi faluban néha nehezebb eligazodni, mint Párizsban. A járókelőktől ugyan érdeklődhetnék – vasárnap volt, minden ház előtt üldögéltek a lócán –, de mindig restelltem a kérdezősködést. Mikor egyetemi hallgató koromban először mentem haza vakációzni Budapestről, egy álló napig kerestem a nyugati pályaudvart. De legalább nem nevettettem ki magam a kérdezősködéssel.

Szerencsére a csengettyűs bárány kisegített. Ott legelgetett a templom előtt, szemben a plébániával. Satyi is ott kuporgott mellette. Most nem volt filozófiai gondolatokba merülve, vagyis nem szopta az ujját. Egy borízű almát rágott. Onnan gondoltam, hogy borízű volt, mert félre-félrecsavarta a száját a gyönyörűség.

– Te, Satyi, tudod-e, melyik a Cila Kakas Mártáék háza?

– Hát hogyne tudnám; tudom hát.

– Elvezetnél-e engem oda?

– Nem vezetöm én, mert nem löhet.

– Hat osztán mért nem lehet?

– Mert szülém azért ültetött ide, hogy lessem ki, maga hová mén.

Ejnye, a kiskésit neki! Satyi, mint nyomozókülönítmény! De hiszen akkor Pengáló Mári alighanem engem lesett az este az árokparton!

Kibontottam a csokoládésdobozt, és a markába nyomtam Satyinak egy bonbont.

– Tudod-e, mi ez, Satyi?

– Tudom hát. Medvecukor – hajította el Satyi az almát, és pokolra küldte a medvecukrot. Láttam az arcán, hogy ezután sokkal jobb véleménnyel lesz a medvékről, mint eddig volt.

– Most már csak elvezetsz, Satyi?

– Nem löhet – húzott elő Satyi egy szép piros vajalmát az ingderékból. – Ezt az almát azért adta András bácsi, hogy mög ne mozduljak innen, még ki nem tudom, maga hová mén.

A jóreggelit neki, ezt csakugyan nem hittem volna a búcsúelüljáróról. Nem tudtam, nevessek-e vagy bosszankodjak, mindenesetre megszolgáltam a felvilágosítást még egy medvecukorral.

– Hát a doktor úr nem parancsolt rád, hogy lesd ki, hová megyek?

– Dehogy is nem – döbbentett meg Satyi a válasszal. – Egész hétön lesette az magát.

Könnyű volt kitalálnom, hogy az új almát, ami a kifogyhatatlan ingderékból előkerült, csak a doktor adhatta kémdíjul. Kaszvadt, faalja pogácsaalma volt, ettől kólikát kap a gyerek, és egy hétig lehet a Pengáló Márival kacsalódni.

Ott akartam hagyni Sólyomszemet a csengettyűs segédkémmel együtt, de a kémiroda főnöke meg akart szolgálni még egy medvecukrot. Citromot húzott elő az ingderékból, de olyan összefonnyadt citromot, amilyent csak falusi kocsmákban lehet látni a söntéspolcon.

– Ez is jó ám – mondta ravaszul, szopva egyet a citromon –, jó boríze van, szopja mög csak!

Az bizonyos, hogy bűzlött róla a borszag.

– Hát azt hol vetted, te?

– A jedző úrtól kaptam, erre mönt haza az elébb, de nyilván részög vót, mert föl akarta taszítani a templomot.

– Kicsoda, te?

– Hát mondom, hogy a jedző úr, de nem az a pohos, hanem az ifijur. Be akart mönni a plébániára is, de nem tanálta a kilincsöt, oszt akkor aszonta, vigyázzam mög, hogy maga hova mén, eztet mög neköm adta. Oszt el köll hozzá mönni mögmondani, hogy maga hová mönt.

Ezen aztán igazán elcsodálkoztam. Mi az ördögöt akar éntőlem a kis Benkóczy? Alighanem azt, hogy békítsem ki a Pólingnéval. No hiszen szólhatok egy-két jó szót az érdekében, ha megkér rá. Hanem a doktort megugratom!

– Ide hallgass, Satyi! Tud-e arról szüléd, hogy neked András bátyád is adott almát meg a doktor úr is?

– Dehogyis tud. Nem tud az egyik se a másikrul. Hiszön akkor nem adtak vóna három almát.

Nini, a Bankós Bera fiában van üzleti érzék, ezzel lehet okosan beszélni.

– Hát én adok neked még három medvecukrot. Innen addig el nem mozdulsz, míg azt meg nem eszed, érted-e? Aztán szülédnek azt mondod, hogy engem nem láttál, ki se jöttem a plébániáról. (Hadd örüljön szegény asszony.) A doktor úrnak meg azt mondod, hogy szüléddel elmentem a szedresbe. (Hadd egye az avas a vén kötélrevalót!) András bátyádnak meg azt mondod, hogy... annak is csak azt mondd!

Sajnáltam pedig a búcsúelüljárót, de egy nyomon kellett beszélni. Hátha összetalálkoznak a doktorral, mint kirgiz-szövészeti üzlettársak. Egy percig arra is gondoltam, hogy legokosabb volna egy pohár borra becsalni a búcsúelüljárót a Jakab kocsmájába, és ott azt mondani neki: „tudod-e te azt, te ember, hogy sokkal könnyebb a legyet egy csöpp mézzel megfogni, mint egy hordó ecettel? Ha tudod, akkor eredj haza, tedd a tenyeredet a feleséged álla alá, nézz a szemébe, békülj ki vele, aztán küldd el a csépai szent takácshoz, de előbb guríts el hozzá egy hízott disznót, attól a szent férfiú úgy a lelkére beszél az asszonynak, hogy sohse kódorog többet az élet koronája után; ha pedig mindenáron kutyát keresel a kertben, akkor ne nekem mutogasd a furkósbotot, hanem a doktornak mérd ki vele a házhelyet, ahelyett, hogy az udvarodat adod neki árendába!” De hát ne szólj szám, nem fáj fejem.

– Hát a jedzőnek mit mondjak? – óhajtotta tisztázni Satyi a szerződés utolsó pontját.

– A jegyzőnek? No, annak megmondhatod, hogy a postára mentem.

Ezzel hátat fordítottam az ifjú Pinkertonnak, aki az egyezségünk első részének azonnal eleget tett, amennyiben gyorsan eltüntette a medvecukrokat. Mikor a postaajtóból visszanéztem, akkor már a meggondolatlanul elhajigált almákat kereste. Csakhogy azokat már akkor a segédkém terelte a maga ügykörébe, s így Satyi egy póruljárt konjunktúrás letörtségével hagyta el a terepet.

 

 

Pólingné kedvetlenül nyújtotta a rétest a konyhán. Angyélnak megint a feje fáj, mondta mérgesen, nem is kelt föl az ágyból, borogatni kell a homlokát, alig győzi neki hordani a hideg vizet. Szokott ez így lenni a fiatal leányoknál, ő is ilyen fejfájós volt, míg férjhez nem ment – tette hozzá megnyugtatásul.

– De azért be lehet hozzá menni?

– Hogyne, tessék csak, elnök úr, majd legalább felejtkezik egy kicsit.

Nem ütköztem meg rajta, hogy Angyélkának ajánlatos a „felejtkezés”. Falun a szórakozást hívják felejtkezésnek.

Azonban a kisleány csak úgy az ajtón keresztül kívánt felejtkezni. Nagyon kért, hogy ne menjek be, mert fésületlen, takaratlan (ez csak annyit jelent, hogy nem takaros), és a szemei mind ki vannak vörösödve az álmatlanságtól. Hanem ha kedves akarok lenni, akkor ő majd kinyújtja az ajtón a lavórt, hozzak bele friss vizet.

Egész nap hordtam a friss vizet, pedig nagyon mély volt a posta kerekes-kútja, s bizony egy kicsit megérezte a reumás karom. De estefelé mégis csöndeseden: annyira Angyalkának a fejfájása, hogy a félig nyitott ajtón keresztül meghallgatta a regényből a segédjegyző-fejezetet. Nem mondott rá se jót, se rosszat, én meg nem mertem kérdésekkel zaklatni. Csak amikor nagyon sokáig nem szólt, akkor kérdeztem meg félénken, hogy tán elaludt?

– Nem alszom – mondta szegényke fékezett idegességgel. – Megint jobban fáj a fejem. Lenne szíves behúzni az ajtót?

Behúztam az ajtót. Póling mama elaludt a nappali szoba díványán, lecsúszott a feje a kis párnáról, azt visszaigazítottam, hogy rosszat ne álmodjon, aztán beültem a ketrecbe. Dolgozni szerettem volna, de nem ment, csupa m betűket firkáltam a papírra. (Ez az egyetlen betűrejtvény, amit én találtam ki; a megfejtése: egyetlen m = egyetlenem.)

Gondoltam, hogy ne vesszen egészen kárba a nap, megpróbálok szót érteni a napszámosaimmal. Megkértem Gábor bácsit, a postakocsist, kalauzoljon el Kakas Mártához.

A drusza sokkal barátságosabban fogadott, mint mikor első viziten jártam nála, még azzal is megkínált, hogy tartsam fönt a kalapomat. (A vendég úgy adja meg a tartozó tiszteletet a háznak, hogy a szobában leveszi a kalapját. Viszont annyi tisztességtudást ő is elvárhat a gazdától, hogy az meg tessékelje azt vissza a fejébe. Ez negyvenfokos melegben nem a legésszerűbb illemszabály, de nem lehet rajta változtatni. Ha már a királyi udvarokban elhanyagolják az etikettet, legalább a paraszt-demokrácia becsülje meg.)

Arról azonban hallani se akart az öreg, hogy másnap munkába álljon. Olyan kis pénzért, lássam be, nem herdálhatja el az idejét ebben a drága világban. (Már akkor kétszázötven korona napszáma volt a vén naplopónak, s még külön ötven koronát kapott, mint „munkavezető”!) Aztán nem is olyan nehéz munka való már ő neki, mint a gödörbehúzás. Azért is állt már el – szőlőt kapálni.

– De azt csak belátja kend, hogy a gödröket be kell húzni? Azt csak nem kívánhatom a földek gazdáitól, hogy a maguk költségén húzassák be.

– Az én fődemön mán behúztuk űket.

– De hát a többivel mi lesz? Hátha a nyitott gödörbe belebukik a jószág, és lábát-nyakát töri?

– Annak bukik, akinek van. Neköm se tehenem, se lovam.

Nem akartam, hogy a drusza tovább is tusakodjon a megismert igazság ellen, mert azt tanultam valaha, hogy a szentlélek ellen való hat bűn közt ez a legsúlyosabb. (No, Kakas Márta nagyon előkelő társaságba kerül a pokolnak abban a dísztermében, ahol az ebben vétkeseket elkvártélyozzák.) Nézzük meg Bíbok sógort, hátha az jobb erkölcsöket tanult az Okos Naptárból.

Nem kellett mennünk, csak három ház ellen, a harmadiknak is csak az udvaráig. Bíbok sógor ott ült szétvetett lábbal a faragó-széken, valami hosszú rudat barkácsolt. Nem hiába, hogy nincs itthon a pap – úgy látszik, az egész eklézsia elfelejti a katekizmust.

– Hát maga, Bíbok? Nem tudja, mi van az anyaszentegyház öt parancsolatában? „Megemlékezzél róla, hogy ünnepeket szentelj.” Jó keresztény nem dolgozik vasárnap.

– De még hétköznap se, uram, ha nem muszáj – söprögette le nevetve a sógor a Kossuth-szakállról a forgácsot. – Azt köllött vóna eltemetni, aki a munkát kitanálta, azt mög, aki szereti, a torára levágni. De hát ez nem munka, ez csak encsen-bencs.

Nagy szeretettel nézegette a két méter hosszú encsen-bencset, mint amilyennel én nézegettem a regényem kéziratát; az alkotó művész mind egyforma.

– Mi lesz az? Kaszanyél?

– Mekkora kaszás köllene ekkora nyélhöz, kéröm? – méltatlankodott a sógor. – Kurta vóna ehhön még tán a Csontos Szikfrid is. Ez csak vellámhárétó lösz.

– Mi-i? Villámhárító? Fábul?

– Hát. Nézze, a régi mán elkorhadt – mutatott fel a tetőre, amelynek a végébe csakugyan egy hosszú fanyárs volt beleütve. – Köll az, nézze, Emerikában is van mindön házon.

– Van az minálunk is, a városban. Csakhogy az vasból van, a hegyét meg bearanyozzák.

– No ügön, az urak. De hát a szögény embörnek fábul is mögjárja.

No, jól van. Nem kell senkit a hitibül kiverni. – Hanem hát hogy leszünk holnap a Héthalommal? Csak nem hagy cserben kend is?

– Nézze, én mögmondom úgy, ahogy van. Ha az András föl nem hagyott vóna az isteni szolgálattal, hát én is fölkarolnám magát. De aszongya az András, hogy nincs az Istennek az a pénze, akiért ű tovább csúfoskodna. Mán így is azon nevet az egész falu, hogy az úr (mármint én!) az egész nyáron mivelünk kerestette az eszit a föld alatt, oszt nemhogy azt mögtanáltuk vóna, hanem a magunkét is elvesztöttük. – (Mármint ők!)

– Ezt is az András mondta?

– De mondta azt, hallja, még a doktor úr is.

Mindjárt gondoltam, hogy errül fúj a szél. Észrevette a vén bűnös, hogy a veséjébe látok, és most a néppel akar kifüstöltetni a faluból! Hát hiszen mennék is én már, csak a gödrök be volnának húzva!

– No, Gábor bácsi – mondom a kocsisnak, ahogy az utcára kiérünk –, ebből a kátyúból hogy mászunk már ki? Csúnya nép lakik ebben a maga falujában.

– Csupa sült paraszt ez, kéröm, akár a lóval imádkozzon az embör, akár ezöknek beszéljen. Nincs itt más nyomas embör, csak én mög a harangozó mög a pap, jegyző, doktor. No, mög a kisasszony is az vóna, ha embör vóna.

– Nem ér az nekem semmit, ezek be nem húzzák a Héthalmot.

– Hát kéröm szépen, beszélök én még ma este a harangozóval, oszt ha miránk bízza az elnök úr, egy hét alatt berángatjuk mink azokat a gödröket, mikor, hogy érünk rá. Az mán magának mindögy, mert úgyis áltáljában fognánk föl, ezör-ezör pengőért.

Hátha az Attila kincseit kérte volna tőlem, nem odaadtam volna-e azokat is! Egész nekividámodva mentem a postára, de a szobaajtóból visszahőköltem. Soha én ebben a házban a nevetésen kívül hangos szót nem hallottam. Most pedig a Pólingné hangja csörgött-pattogott, mint a kanászostor.

– Megmondtam már százszor, hogy akkor én a Tiszába ugrok! – Most már visított a hangja, mint ostorban a csapó.

Hogy Angyalka mit mondott, azt nem értettem, de a sírós hangja úgy nyilallt a szívembe, mint valami fájdalmas hegedűszó.

Hogy más ember mit csinált volna a helyemben, nem tudom, hiszen én se tudtam, mit csináljak, benyissak-e vagy elszaladjak? Hát csak hallgatództam egy darabig, de olyan csönd lett, mintha elvágták volna a lármát. Alighanem meghallották a lépésem koppanását – most már be nem mehetek, mert ők is zavarban lennének, meg én is. Kilábujjhegyeltem a házból, de még a plébániára is úgy osontam be, mint a tolvaj.

Ahogy beérek a szobába, és gyufát kotorászok az asztalon, valami hidegbe ütődik az ujjam. Tovább kotorászok, megint valami gömbölyű hideg. Megmarkolom: sima, puha, nyálkás. Kibotorkálok a konyhára, gyertyát gyújtok, úgy jövök be a szobába: hát döglött békával van tele az asztal. Ezeket a nyitott ablakon hajigálta be valaki tisztelete jeléül. Hát csakugyan ideje lesz ebből a faluból elhurcolkodnom, még a Turbók sorsára nem jutok.

Hozzá még a vihar is kitört éjszakai jégesővel, s már régen elállt, mikor még mindig hallottam a pattogását az ablaküvegen. A fülemre húztam a kis vánkost, az arcomra takartam a zsebkendőt, mind nem használt. Mi az ördögöt csináljak? Ezeknek előtte, ha nem tudtam elaludni, azzal szórakoztam, hogy elgondoltam, mit csinálnék én, ha nekem egy millió forintom volna. Ötvenezer forintnál mindig elaludtam, mert a többivel nem tudtam mit csinálni, s azt egy összegben rátestáltam a Magyar Tudományos Akadémiára. (Meg is látszik rajta, hogy én voltam a legnagyobb mecénása.) Most azonban ezzel nem sokra mentem. Mi az az egy millió forint zürichi jegyzés szerint? Ha kéznél volna, egy tételben odaadnám Póling mamának, hogy ne ugorjon a Tiszába. Egy másik millió kellene Angyalkának kelengyére. Egy szegény magyar regényíró feleségének ennyivel is be kell érni. Lakást is nagyobbat kell keresnem, ágyakat is csináltatni kell, a rongypokrócfutó is magával hordja a nevét: megint egy pár millió korona.

Ilyen komor gondok közt aludtam el az ötvenötödik milliónál, s arra ébredtem fel, hogy verik az ablakot. Még mindig esik a jégeső?

Nem a jégeső volt, fehérliliom veregette az ablakot az Angyélka liliomfehér kezében.

– Nem szégyenli magát, Mátyás lustája! – csilingelt a hangja ezüst csengettyűje.

Sohse voltam valami híres gyors öltözködő, de most három perc alatt valóságos Oscar Wilde lett belőlem – Reading előtt –, csak persze a nyakkendőm nem volt olyan szépen kötve.

Derült volt az ég, csak itt-ott úszkált rajta egy-egy foszlány az éjjeli vihar fekete lobogójából, és Angyalkán se hagyott egyéb nyomot a tegnapi depresszió, csak éppen hogy sápadt volt az arcocskája. A szeme eleven volt és vidám, de mégis mintha aggodalom bujkált volna benne, amikor megütötte a vállam a liliommal:

– Hát az este hol bujdostunk? Éjfélig várta anyus a vacsorával, és nagyon zúgolódott, hogy hiába várta.

(Az ám, hallottam a zúgolódást! Nem is zúgolódott, hanem zúgott. De milyen nagyszerűen áll ennek a kisleánynak a füllentés is! Ha feleségem lesz, mindennap füllentőst játszom vele! Mindjárt meg is próbálom, én értek-e hozzá.)

Hát nekem is elég jó sikerült, tekintve azt, hogy már rég kijöttem a gyakorlatból. Több tíz esztendejénél, mikor utoljára voltam szerelmes.

– Nagyon fáradt voltam, kedves, aztán késő is volt, nem akartam már zavarogni. Úgy féltem, hogy maga nem tud elaludni. (No, ez legalább igaz volt.)

– Ó, én nagyon jól aludtam, még álmodtam is. Képzelje, fehér liliom voltam álmomban, és piros vázában ott álltam a templomban a Mária-oltáron.