A DOROZSMAI VARJÚ

Tisztelet-becsület a mai világbeli pénzügyminisztereknek, de azért a kényszerkölcsönt mégse ők találták ki. Ismerte azt már Mátyás király is, akiről írva vagyon, hogy amikor tovább nyújtózott, mint ameddig a takarója ért (szép magyarán, mikor „a költségvetési hitel kimerült”), a következő levelet intézte a budai polgárokhoz:

– Jóreggelt, polgárok! Ha holnap ilyenkorig be nem fizettek negyvenezer aranyforintot a királyi kincstárba, mindnyájatoknak elüttetem a fejét. Mátyás.

Ez egészen hiteles dolog, benne van a Tóth Béla Magyar Anekdotakincs-ében is, már pedig az igen komoly történeti kútfő.

Persze azért annak is van hiányossága. Például még Tóth Béla se tudta, hogy valóságos körrendelet volt ez a levél, s megkapta azt nemcsak Buda, hanem Dorozsma is. Persze Dorozsmától nem kívánt negyvenezer aranyforintot a király, hanem csak negyvenet. De hát ez igen mindegy volt, mert a kunok nem fizették meg a negyvenet se.

No nyargalt is mindjárt valami királyi fittyfiritty a dorozsmaiakhoz:

– Azt parancsolja a király, hogy azonnal induljon hozzá a dorozsmai bíró, mert beszélni akar a fejével. De ha az adót nem viszi, akkor legyen rá elkészülve, hogy feje nélkül érkezik vissza.

Azzal a staféta elporzott, a dorozsmai bíró pedig a földhöz pukkantotta a bírósüveget.

– Eb lesz Dorozsmán bíró, nem én! Keressetek a süvegbe más embert, mert én nem adom érte a fejemet.

Kapta a kisbíró a süveget, bekopogtatott vele minden háznál. De bizony senki se akarta beledugni a fejét, bujkált előle minden okos ember, ki padlásra, ki szénakazalba. (Ez volt az utolsó eset Magyarországon, mikor senki se akart hivatalt vállalni.)

Utoljára aztán talált a kisbíró a faluvégen egy bojtárlegényt, aki nem szaladt el a süveg elől. Hasmánt hevert a szép kövér gyepen, s fütyörészett hegyesen, mint hajnalban a rigó.

– No, Gergő öcsém – toppant eléje a kisbíró –, te vagy az, akit én keresek. Téged az isten is dorozsmai bírónak teremtett.

– Már mért teremtett volna? – tátotta el a száját a legényke.

– Azért, mert ilyen szépen tudsz fütyülni. Most az a törvény Dorozsmán, hogy azt választják bírónak, aki legszebben fütyül.

– Hát ez szép törvény – nyugtatta bele a fiú a fejét a süvegbe –, csak azt szeretném már most tudni, mi lesz az én hivatalom?

– Kerek e világon semmi egyéb, csak hogy hordoznod kell a süveget, és fütyülnöd benne napszámra. Most pedig szedd a tenyeredbe a lábad, ugorj föl Buda várába a királyhoz, mert nagyon szeretne veled megismerkedni.

– Én is ővele – bólintott rá a bojtár jókedvűen, azzal a nyakába akasztotta a tarisznyáját, s meg se állt, még a budai vár tövében nem kocogott.

Azaz, hogy ott már nem nagyon kocogott, mert egy öreg varjút látott tollászkodni a kökénybokrok alatt, s egyszerre meglassította a menést.

– No, ezt megfogjuk – kapta le a bírósüveget, s hirtelen ráborította a madárra. – Gyere, varjú, a tarisznyába, ne mondják a dorozsmaiak, hogy semmit se vittem nekik Budáról.

Azzal betarisznyázta a varjút, s most már csakugyan meg se állt addig, míg a várkapu ajtónállója keresztbe nem fektette előtte a dárdát.

– Hé, ki vagy, mit akarsz?

– Én bizony maga a dorozsmai bíró vagyok – mondta kevélyen a bojtár –, s a királyhoz törekszem, mert tiszteltetett, hogy szeretne velem megismerkedni.

– Bizonyosan az adót hozza a tarisznyában – súgtak össze az udvari cselédek, s bevezették a dorozsmai legényt a király madaras-szobájába.

Mert tudnivaló, hogy az a király, aki annyi költőt tartott az udvarában, a szépszavú madarakat is nagyon szerette. Most is tele volt a két válla csízzel, pintyőkével; a tenyerében meg valami külső országbeli sármány-madár árulta az aranyat, a török császár ajándéka.

– Szép jó estét adjon az úristen! – billent be az ajtón a dorozsmai deputátus, s mindjárt megkérdezte a madaras embert, merre tartózkodik most a király.

– Én vagyok – szögezte rá szigorú szemét a madaras ember. – Hát te ki fiacskája vagy?

– Ugyan ugy-e? Hát csakugyan kelmed az? – mosolyodott el barátságosan a bojtár. – Lám, hát majd meg nem ismertem. No, én meg a dorozsmai bíró vagyok.

– Úgy? Te vagy az a híres? – rebbentette el magától Mátyás haragosan a madarakat. – Hát mért nem küldtétek be az adót idejében?

– Micsoda? – csóválta meg a bíró a bírósüveget. – Hát még most se ért ide? Pedig mink ugyancsak biztattuk, hogy „eredj, adó, Budára, eredj”!

Ez az együgyű tréfa aztán igazán kihozta a sodrából a királyt. Fölemelte az aranygombos botját, hogy a nyaka közé szedjen vele a suhancnak, csakhogy az megneszelte a szándékát, s akkorra kiugrott a szobából. De nemcsak kiugrott, hanem a kilincset is úgy megkapta a két markával, hogy Mátyás ki nem bírt szaladni utána, akárhogy rángatta az ajtót.

– Eressz ki, te kófic! – kiáltotta bosszúsan is, meg nevetve is, mert mulattatta a legény együgyűsége.

– Nem addig, még a botját ki nem adja kend, mert még bolondjában valami kárt tehetne vele bennem! – alkudott a dorozsmai bíró, s olyan fütyülést csapott nagy jó kedvében, hogy a budai hegyek rigói is mind odafüleltek.

Magának a királynak is egyszerre elvette a füttyszó a haragját. Azt hitte, valami ritka madár, s megbékülve kiáltott ki az ajtó mögül:

– Megállj, te ember, még az adót is elengedem, ha azt a szépszavú madarat nekem adod, ami nálad van.

– Hát én azt is megtehetem – mondta leereszkedően a bojtár. Azzal eleresztette a kilincset, betoppant a szobába, kinyitotta a tarisznyáját, s huss! kiröpült belőle a varjú.

– Ejnye, te csiribiri ember! – vörösödött el mérgében a király, s kihessegette az aranygombos bottal a varjút az ablakon. – Hát bolondnak nézel te engem? Hát azt hiszed, nem tudok én különbséget tenni a rigó meg a varjú közt?

– Azt én egy szóval se mondom – biccentett a bojtár. – Csakhogy ezt a varjút mégis kár volt kihajkurászni, mert ez dorozsmai varjú volt, Dorozsmán pedig úgy fütyül a varjú, mint másfelé a rigó.

– No, azt szeretném én hallani! – csapott a bojtár vállára a király. – Meg is mondom, hogy a színem elé ne kerüljetek többet, míg fütyülő varjút nem hoztok.

– Ezt add már írásba, uram király – borult térdre a bojtár –, másképp el nem hiszik nekem otthon, hogy ilyen bölcs parancsot adtál.

Szép holdvilágon vígan ballagott haza a dorozsmai bíró. Vitte a tarisznyájában a nagypecsétes írást, hogy dorozsmai ember addig a király elé ne kerüljön, míg olyan varjút nem hoz, amelyik úgy fütyül, mint a rigó. S üzengethetett ezután a kincstartó az adóért, mindjárt a király kezeírását tartották a végrehajtó orra alá:

– Nem találtuk még meg a fütyülő varjút.

*

Tudom én azt, hogy ha az ember történeti tanulmányt ír, akkor illik idézni a forrást is, amiből merített. Ilyen adótörténeti stúdiumoknál meg különösen fontos a hitelesség kérdése. Meg is nevezem a forrásomat: Gomborrú Hebők Fügedi Mátyásnak hívják, dinnyecsősz a dorozsmai tanyák közt. Nagyon lelkes királypárti hazafi, de ő meg is tudja mondani, miért az.

– Azért, kéröm, mert ha mögént lösz király, akkor mögént érvényös lösz a valódilagos adó-szabadság, akit a Mátyás király adott, isten nyugtassa szögényt.

TÖRTÉNELMI TANULMÁNY

A hetvenkilencediki nagy-vízkor történt, amely Tápét egy nappal előbb öntötte el, mint Szegedet. A városból csónakosok mentek ki a faluba, összeszedni a kiöntött népet. Az egyik háztetőn találtak egy öreg magyart, aki a pipaszárat rágva komoran bámult maga elé.

– No, bátya, szálljon le! – integettek neki.

– Minek szállnék?

– Hát hogy magát is el ne vigye a Tisza.

– Mindegy az már – legyintett az ember –, aztán meg hová lehetne menni a Tisza elül?

– Hát be, Szegedre.

– Elér a Tisza oda is.

– Hát akkor tovább, Temesvárra.

– Azt is megtalálja a Tisza. Elér az mindenüvé.

– Ördögöt ér – nevetett a kormányos –, Svéciába csak nem ér el?

– El az, kérem – bólintott szilárd meggyőződéssel az öreg. – Ismerni kell a Tiszát. Nehezen indul meg, de ha megindul, elér a világ végére is, és ott is egy öles lesz.

Hát én is mindig így voltam Szegeddel, mint a tápéi nemzet a Tiszával. Mindig mondtam én a pestieknek, akik álmos városnak meg halott városnak nézték Szegedet, hogy nem kell minket félteni.

– Ismerni kell a mi városunkat. Nehezen indul meg, de ha egyszer megindul, akkor azt se tudja a világ, melyik lábára álljon előtte!

Azóta aztán olvastam is már sok mindenről, hogy „Szeged felől indult”. Most legutóbb azt sütötték ki a városunkról, hogy a destrukció is innen indult el, mert Szeged közgyűlése kiáltotta ki elsőnek az országban a köztársaságot.

Ami igaz, igaz, ezt a bűnünket le nem tagadhatjuk, de azért meg kell védenem a városomat. Az én véleményem szerint a destrukció hajszálgyökereit egy pár száz esztendővel mélyebben kell keresni.

Abból indulok ki, hogy ha Szegedről a törököt ki nem űzték volna, itt soha se lett volna forradalom. Tessék elgondolni, milyen más lett volna a helyzet, ha polgármester urunkat nem Somogyi Szilveszternek hívták volna, hanem Togrul bégnek, nem hitetlen portorikót szívott volna, hanem igazhitű nargilét, és nem közgyűlési jegyzőkönyvek alá rakta volna a kénytelen-kelletlen tugrá-ját, hanem markos basibozukokkal kapatott volna le a tíz körméről minden forradalmárt, hogy a Monkir és Nakir angyalok taszigálták volna őket bele az Alsirát borotva-hídjáról a kénköves gyehennába, valahányan voltak!

Az igazi destruktor tehát az volt, aki a törököt Szegedről kikergette. Eddigi nyomozásaim alapján el fogom mondani ennek a hiteles történetét, amely némiképpen eltér a Szeged monográfiájában találhatótól, sőt még az Akadémia által kiadott Evlia Cselebi török történetíróban se lelhető fel, pedig az nagyon tudós ember volt. (Ő volt az, aki még azt is feljegyezte, hogy a Leopoldus császár ábrázata egészen olyan volt, mint egy kétéves tevecsikóé.)

Ezen oknyomozó történelmi tanulmányomban tehát mindenekelőtt azon ténykörülmények mikéntjére derítendek fényt, amelyek közt a helyi szájhagyomány szerint Szegedről a törökök kiűzve lettek...

Hopp, ez így nem jó lesz! Megvallom, hogy ezt az előbbi mondatot félóráig fúrtam, faragtam, esztergályoztam, míg sikerült a komoly történetírás stílusát úgyahogy belevinnem. Sajnos, tovább nem erőltethetem a dolgot, mert akkor jövő ilyenkorig se készülök el ezzel a tárcával, pedig nekem egyéb dolgom is van. Így hát kénytelen vagyok arra bátorodni, hogy csak úgy parasztikus nyelven írjam meg ezt a közleményt. De azért hacsak kimódolhatom, elküldés előtt át fogom stilizáltatni valami hozzáértő emberrel, akinek vérében van a tudományos stílus.

Most pedig lássuk a medvét!

A medvét, azaz az utolsó szegedi basát Pali bégnek hívták. (Későbbi szegedi lapokban ugyan többször előfordul ilyen kifejezés: a szegedi adóbasa, a szegedi iskolabasa stb. Azonban ezek csak uzurpátorok voltak, akik a komoly történetírás éles szeme előtt fantomként szétfoszlanak.)

Pali bég nagyon tekintélyes ember volt, akinek fiatal korában mély belátása is volt, ha mély kútba nézett. Később azonban olyan hasat eresztett, hogy semmilyen kútba se tudott nézni, sőt a tokája is annyira megnőtt, hogy csak fölfelé tudott tekinteni. Ezért jegyezték fel róla az egykori török történetírók, hogy fennkölt gondolkodású férfiú volt, aki tekintetét mindig csak magasabb dolgokra szegezte.

Hogy ilyen disznó kövér ember volt ez a Pali bég, napszámra nem mozdult ki az irodájából, ott végezte hivatalos dolgait reggeltől estig a pamlagon, két janicsárral vakartatván a talpát. Destruktív elmék ezt naplopásnak neveznék, azonban a régi jó török világban még nem voltak destruktívek és ha lettek volna, se lett volna nekik igazuk. Mert mi a hivatása egy olyan nagy úrnak, amilyen Pali bég volt? Az, hogy szolgálatára legyen a köznek. S mikor tesz leghasznosabb szolgálatot a köznek egy Pali bég? Akkor, ha alszik, mert akkor nem csinál semmit.

Mivel azonban a világ már akkor is olyan volt, hogy csak tekintéllyel lehetett fékentartani, és a tekintélyt néha meg kellett mutogatni a palánkban, Pali bég árendába adta a tekintélyt a Bűregér zsidónak. Ez a Bűregér zsidó volt a bizalmasa a török nagyúrnak, ő adott-vett neki a börzén, ő szerzett neki uzsorakölcsönt, ha megszorult, s ő simította el az ügyet a budai fődefterdárral, ha az hibát talált az adólajstromokban és Konstantinápolyból akart selyemnyakravalót hozatni a Pali bégnek.

Elég az hozzá, hogy ez a Bűregér volt a titoknoka a török uraságnak, magyarán házi zsidaja, és őt bízta meg a bég azzal, hogy hébe-hóba mutogassa meg a tekintélyt a jámbor gyauroknak, akik a palánkban tengették nyomorult életüket, és az igazhitű muzulmánoknak, akik a várban hirdették Allah dicsőségét. A tekintély pedig nem volt más, mint a Pali bég turbánsüvege, amiben akkora gyémántkő volt, mint a két öklöm. El lehet képzelni, mekkora volt ehhez a süveg, és mekkora volt ehhez a süveghez a fej!

– Mintha csak engem látnátok, ha a süvegem látjátok! – ez volt a bég kemény parancsolata a szegedi városhoz – és amit a süveg parancsol, azt emberül megfogadjátok, ha egy darabban akartok maradni!

Egyszer azonban az történik, hogy a Bűregér zsidó beszalad a gazdájához, és átnyújtja neki a süveget:

– Uram, Pali bég, ezt most már magadnak muszáj a fejedre tenned! Gyere ki hamar, ha olyant akarsz látni, amilyent még nem láttál!

Föltápászkodott a Pali bég, beledugta a fejét a turbánba, és odaszuszogott a Bűregérnek:

– No, mi csodát mutatsz, zsidó?

– Jaj, azt nyelv ki nem beszélheti, magad szemével kell látnod, csak eredj ki a vashídra.

Hát elcammog a Pali bég a vashídig, de akárhogy meresztgeti a szemét, nem lát egyebet, mint egy célszerű szegény embert, az se csinál egyebet, csak egy fej lugas-szőlőt eszik – de azt aztán szegedi halbicskával eszi ám, úgy, hogy egy szem egy kapás, egy szem egy kapás!

No még ilyen bolond embert nem látott a Pali bég, aki bicskaheggyel, egye a szőlőt. Gondolja magában, ezt jól megnézi, oda is ült a szegény ember mellé a karfára, úgy nézte szájatátva, hogy ugyan mikor szúrja már meg magát a bicskaheggyel? Hogy aztán nem győzte tovább várni, gondolta, ha megijeszti, akkor bizonyosan megszúrja magát. Feléje is lökött hirtelen az ujjával:

– Kukk, szegény ember!

A szegény ember azonban nem szúrta meg a száját, mert nem ijedt meg, hanem tovább szedegette a szőlőt a bicskaheggyel. Mikor aztán az utolsó szemet is bekapta, gondolta magában, most már visszaadja a kölcsönt, és ő is megijeszti a nagy urat. Feléje bökött a bicskaheggyel:

– Kukk, nagyságos Pali bég!

Ő azt mondta, „kukk”, a bég meg azt mondta, „nyekk”, és úgy fordult bele a hídról a Tiszába, hogy a szegény ember hiába kapott utána, már csak a gyémántos turbánsüveg maradt a kezében.

Azt azután kibélelte töklevéllel, úgy húzta a fejére, hogy bele ne essen, azzal fölballagott a várba, kiállt a piac közepére, és elkurjantotta magát:

– Mintha csak a nagyságos Pali béget látnátok, ha a süveget látjátok, és amit a süveg parancsol, azt emberül megfogadjátok, ha egy darabban akartok maradni!

– És mit parancsol a süveg? – kérdezték ijedten a pogányok.

– A süveg azt parancsolja, hogy naplementére mindnyájan eltakarodjatok innen a fatornyos hazátokba, mert másképp egymás után szaladunk, s hol ti lesztek elöl, hol én leszek hátul.

Hát lelkemadta teremtette, mire odaért a nap, ahol az egyszeri menyecske megkente az eget hájjal, akkorra hírmondó se maradt a törökből Szegeden.

Igaz, hogy a Bűregér zsidó itt maradt, de csak azért, mert mikor ő is szaladni akart a szaladókkal, azt mondta neki a szegény ember:

– Hát hova az isten egeribe menne, szomszéd? Mert a süveget csak föl tudom tenni a ház tetejére gólyafészeknek, de ki a fene veszi meg tőlem ezt a gyémántkőpitykét, ha szomszéd is elszalad?

Így ment ki a török Szegedről, és így maradt idebent a zsidó, és ezzel kezdődött a destrukció. Ez a való igazság, és ezt minden más történetíróval szemben fönntartom.

AZ ASSZONYOK TÜKÖRÉ-BŐL

Abban az időben, mikor Hóbiárt basa volt a polgármester Szegeden, két igen nagyeszű ember élt a városban. Természetesen papucsosmester volt mind a kettő, csakhogy az egyik a törököknek csinálta a papucsot, a másik a magyaroknak. A törököt hívták Ali Patlidzsánnak, a magyart hívták Pali Pál Istvánnak. Azt mondani se kell, hogy Ali Patlidzsán a magyar menyecskéknek szabta a papucsot, Pali Pál István pedig a török kadináknak.

Mert az mindig úgy volt, hogy minden rendes nemzetnek a maga divatja volt a legszebb, de azért a másét hordta.

A közös művészet azonban nem tette egymás ellenségévé a két mestert, sőt inkább az tette őket igaz szívű barátokká és egymás magasztalóivá. Mert minél kiválóbb embernek ismeri el az ember a barátját, annál nagyobb a becsülete önmaga előtt.

– Büszke vagyok rá, hogy abban a városban tette le Allah a kenyeremet, ahol olyan papucsos él, aki méltó volna rá, hogy minden huri lábáról ő vegyen mértéket – ezt szokta mondani Ali Patlidzsán, aki már akkor is tudta, hogy szép beszéd illik ahhoz, akit a mezítelen lábak felruházójának választott ki a gondviselés.

Amely nyájaskodásra a magyar mester így szokta visszacirógatni igazhitű muzulmán szaktársát:

– De bizony te vagy az a mestör, atyámfia, hogy én, ha arkangyal volnék is, csak a tetőled mívelt papucsban járnék. Azért nem értöm én azt a sok szelekótya fehérnépet a ti fertálytokban, hogy mért köti az rá magát az ilyen magamfajta csiszliknek a kezemunkájára, mikor a tiedben is járhatna!

– Vak veti világtalannak – heherészett a török. – Hát a ti habókos asszonyaitok mért jönnek énhozzám, mikor te vagy az, akit a próféta maga tanított ki a szabókés használatára?

– Hja, hosszú haj, rövid ész! – kacsintott Pali Pál István, aki olyan szép kopasz fejet hordott a válla közt, mint egy sütnivaló tök Szentandrásnap után.

– Kecskében is az hordja az észt, aki a szakállt – bólintott elégedetten a török, akinek olyan szép hosszú szakálla volt, hogy munka közben hátra kellett neki vetni a vállán, különben előgetett volna, és beleragadt volna a csirizestálba.

Az asszonyi állatok oktalansága volt az eszmecserék állandó tárgya, és ezek az eszmecserék vagy a várbeli kafanában folytak le, vagy a palánki görög kocsmájában, vagy csibukozás, vagy ürmöskóstolgatás közben. Az pedig egyformán tilalmas művelkedés volt mind a kettő. A basa minden héten kidoboltatta dellál-lal, hogy aki igazhitű férfiút boritalon ér, annak izzasztó mogyoróhájjal kenegeti meg a meztelen talpát; aki jámbor kereszténynek pedig pipacsutora találtatott az agyarán, azt Móra Balázs, a magyarok tarka bírója kapatta le a tíz körméről. (Azt is érdemes meghallgatni, hogy miképpen lett a mészároscéh atyamesteréből „tarka bíró”. De ez már a Férfiak Tükörébe tartozó szép história lesz.)

Ezért aztán azt mondta egyszer Pali Pál István Ali Patlidzsánnak:

– Hallod-e, török testvér, sajnálnálak ám én tégöd, ha egyször három hétig a talpadat köllene borogatnod szamárszemöldöke-fű levelével, és én addig nem okosodhatnék az ékes beszédödtül.

– Bizony, atyámfia, az én szívem félholdja is elhalványodna, ha egyszer a ti pokolra való bírátok odaméretné neked az igazságot, ahol leggömbölyűbb vagy, és én holdtöltétől holdfogytáig nem sütkérezhetnék elméd fényességében.

– Azt mondom én, ne szöröncsétlenködjünk mink ennyi szájtátó nép közt, hanem tisztölj meg engöm holnap délben egy kis hirtelen-hamar-jóra az én hajlékomban, a Latrán utcában. Legalább közelrül megláthatod, milyen az az asszonyi állat, akirül a Markalf próféta azt mondja, hogy zsíros zacskóba kötötte az eszét, oszt a macska mögötte.

– No, azért nekem se kell a más portájára menni – legyintett a török –, mert errül én is tudok egy-két szurát.

– De ha tökéletlen is az asszonyi állat, főzni-sütni úgy tud ám, hogy olyat nem öszik a római császár a saját nevenapján se.

– Jaj, testvér, csakhogy én gyönge gyomrú ember vagyok – tapogatta a szakálla alatt a gyomrát a török. – Aztán a próféta is tiltja nekünk azt a förtelmes állatot, amelyet ti is csak úgy hívtok, hogy „disznó”.

– Tisztöltetem a prófétátokat – kavarodott föl egy kicsit az önérzete a Latrán utcai papucsosnak. – De a görlicemadarat nem tiltja tán a Szent Mahumend? Mert avval akarnék kellemesködni a gyönge gyomrodnak.

A török azt mondta rá, hogy már azt vállalja, s azzal szíves búcsút vettek egymástól, megállapodván abban, hogy majd karlócai mellett döntik el, sárkánykígyóból lett-e az asszony, vagy hogy asszonyból lesz a sárkánykígyó. Ali papucsos fölkattyogott a várba, Pali papucsos pedig hazadöcögött a Latrán utcába és kiadta az ordrét az asszonynak, hogy másnap délre meg kell sütni azt a két bús gerlicét, amelyik a pitvarajtó fölött kukkurúzik. Még pedig az egyiket mazsolaszőlővel megspékelve, mert a töröknek arra csúszik a bor, a másiktól pedig nem kímélve a törökborsot, mert az úgy kívánkozik a magyar gyomorba.

– Mán pedig neköm se így, se úgy nem köll – rángatta panyókára a vállát a mesterné.

– Teneköd? Hát ki kérdözte azt, hogy mi köll teneköd?

– Ú-úgy? – tette a kezét csípőre az asszony. – Hát én tán éhön tátogjak addig, míg kend föléteti a házat azzal a nagybélű pogánnyal?

– Te? – gerjedt föl a mesterben az ürmös. – Te nem tátogsz, hanem befogod a szádat, úgy hallgatod a kuckóbul, hogy hogy tanítgatja egymást két olyan nagyeszű ember, mint az Ali, mög a Pali.

A hüvelykujjával is nyomatékot adott a szónak, és az asszony tudta már tapasztalásból, hogy ilyenkor legokosabb hallgatni.

Nem is szólt többet egy igét se, másnap is csak annyit mondott, mikor az ember elment a vasárnapi tanácsba, beleadni az eszét a város dolgába, hogy „aztán ügyeközzön ám kend haza, mert én be nem eresztöm ezt a kórságos törököt, még magam löszök”.

Azután pedig elbánt a két áldozati állattal, kisütötte őket nyárson szép pirosra, de sem nem mazsolázta, se nem borsozta, mert ő csak a maga ízében szerette a bús gerlicét. Nem is hagyott egyebet belőlük, csak a hátuk csontját, azt is kiadta a Bodrinak, aztán megtörülgette a száját, kiült a küszöbre, úgy várta a gazdát, meg a vendéget.

A gazda frissebb volt, és mosolygott, mint a tót rózsa, mert a tanácsban megint elismerték a nagy eszét. (Móra Balázs azt javasolta neki, hogy drótoztassa be a fejét idejekorán, mielőtt szétvetné a bölcsesség, inkább a város kasszájából fizetik a drótost.)

– No, asszony, de ráérsz. Tán kisültek már a görlicék?

– Ki is sültek, ki is hűltek. Fenjön kend hamar kést, mert mindjárt itt lösz a kutyafejű barátja.

A késfenés mindig az ember dolga. Ügyes ember úgy tudja csattogtatni a kést a fenőkövön, hogy a harmadik szomszédot is eszi az irigység amiatt, amit azzal vágnak. Pali papucsos pedig olyan nagyon ügyes ember volt, hogy az asszony alig tudott tőle szót érteni Ali Patlidzsánnal, mikor oda suhogott a ház elé az ünneplő kaftánban.

– Jó asszony, itt lakik-e az én barátom, a becsületes Pali Pál István, és vár-e már nagyon engem, az ő méltatlan barátját?

– Vár ám, jó embör, mert már nagyon éhös, még az idén nem övött török pecsenyét.

– Mi-it beszélsz, te átkozott méhnek tökéletlen gyümölcse?

– Nem hallod, te bolond, hogy köszörüli a kést a kamrában? Legelőször is azt a két nagy szőrös füledet vágja le, isten bocsássa mög a gusztusát!

– Héj, a sejtán hordjon el benneteket! – ordította el magát a török, és esze nála nélkül vitte ki a kontyát a Latrán utcából.

– Ne te ne! – kurjantotta el magát az asszony is, s erre Pali papucsos is kiugrott a kamrából, kezében a nagy görbe bicskával.

– Hát tégöd tán a nyavalya tör, te asszony?

– Törje ki kendőt avval az ördögfajzotta barátjával együtt! Hát nem látta kend, hogy fölkapta a konyhán a két sült görlicét, oszt elszaladt velük?

– Hű, a könyörgője ne lögyön annak a Mohamed hóna alul kihullott szurokrágónak! – eredt inába a Pali az Alinak, dühösen forgatva a kezében a kardbicskát.

Az utca végén már majdnem beérte, mert a töröknek elfogyott a lélegzete. Egy kicsit hátra is billentette a fejét, hátha csak figurázik az a kótyagos gyaur?

– Csak legalább az egyiköt! – emelgette a bicskát a gyaur, amint észrevette, hogy a töröknek egyezkedő szándéka van. – Isten neki, a másikat vidd haza békességben, de az egyiköt én öszöm mög, ha addig élök is!

– Egyen meg tégöd a fekete ábrázatú Harut és Marut angyal! – hörögte a török, aki most már világosan látta, hogy az ő magyar barátja emberhússal élő dzsin.

Avval rúgott egyet magán, és ereje maradékával beugrott a várkapun.

Ettől fogva a két papucsos mester soha többet nem cserélt eszmét egymással, és eldöntetlen maradt mind a mai napig, hogy az asszony lett-e sárkánykígyóból, vagy az asszonyból lesz a sárkánykígyó.

TÁPÉI DIPLOMATÁK

Kimondjam, ne mondjam? – Kimondom, mert úgyis egy érte a fizetség: nem vagyok megelégedve a történetírással, még pedig azért nem vagyok, mert úgy csinál a témákkal, ahogy a miniszterek szoktak csinálni vidéki banketten az emberekkel.

Hogy pedig azok hogy szoktak csinálni, azt akkor láttam én legjobban, mikor a Tisza Lajos szobrát leleplezték. Volt itt akkor egy rakáson vagy hét miniszter, s azon a banketten mind külön-külön megkérdezték Lázár Györgytől, hogy „no, polgármester úr, hogy érzi ilyenkor magát, mikor az egész kormány Szegeden eszi a tokot tartárral?”

Szegény Lázár unta már mondogatni, hogy soha életében nem volt még ilyen boldog. Ellenben két parádéba öltözött hajdú ott állt az ajtóban három óra hosszáig feszes haptákban, nézte kopogó szemmel a sok drága ételt-italt, nyelte az éhkoppot szorosra húzott nadrágszíjjal – hát azoktól egy teremtett lélek se kérdezte meg a nagyurak közül, hogy hogy érzik ilyenkor magukat. Pedig el lehet képzelni, hogy azok is tudtak volna mit felelni, ha nem is éppen azt, amit a gazdájuk.

Hát a történettudósok is úgy vannak, hogy csak a nagyját válogatják a témáknak, és a kicsiket látatlanná teszik. Például Szegedről egész kis könyvtárt írtak össze, amiben még azt is megtalálhatja az ember, ha jól keresi, hogy hogy hívták a város bábáját százötven esztendővel ezelőtt. Ellenben itt vannak körülöttünk a szegény talpasok, a derék ajtónállók, Szőreg, Dorozsma, Algyő, Tápé – soha ezekkel a történetírás szóba nem állt, és meg nem kérdezte tőlük: – No, hát ti mire végeztétek ezer esztendő alatt? Mit dolgoztatok, mit álmodtatok, mit sirattok, minek örvendtetek? Kik voltak a nagy embereitek, mik voltak azoknak a tarka macskái, hova lett azoknak a híre-neve?

Mert itt van például Tápé. Hamarább itt volt, mint Szeged, és azt hiszem, már az Attila házanépinek is tápéiak árulták a gyékény-szatyrot, s már akkor is azért adták drágáért, mert „drága a csizma”. (Mérget vennék rá, hogy van is olyan tápéi, aki még most is abban a csizmában jár, amit akkor szabtak.) Egészen bizonyos, hogyha Szeged ide nem ül a nyakára, és el nem fogja előle a napot, akkor ma Tápé volna a metropolisz, és Szeged volna a gyékényfonó. Így azonban Szeged elvett előle mindent, s olyan nagyra dagadt, hogy Tápénak nem volt hova nőni. Kénytelen volt megmaradni a világ közepének. (Mondják, hogy a régi nagykocsmára, amit hetvenkilencben elvitt a víz, még az volt kiírva: itt a világ közepi, ki nem hiszi, lépje ki.) És be kell neki érni azzal a dicsőséggel, hogy Szeged csak azért híres város, mert Tápéval határos.

A történettudomány nem vesz tudomást Tápéról, és ezt Tápé azzal fizeti vissza, hogy nem olvassa az Akadémia történettudományi szakosztályának az értekezéseit. Én azonban ezzel nem látom elintézettnek a dolgot, azért szeretek körülnézegetni Tápé múltjában. Ha a történettudósoknak is szabad olykor költeményt írni, nekem is jussom van néha históriát csinálni. Persze nem sok kilátásom van rá, hogy az Akadémia honorálja a kutatásaimat, mert nem egészen olyan módszerrel dolgozom, mint Marczali Henrik vagy Ballagi Aladár. Ők akármit mondanak, mindenre tudnak tanút idézni penészes pergamenekből, talitarkára festett kutyabőrökből, elfakult bullákból, egérrágta krónikákból. Én csak azzal bizonyíthatom az igazságot, hogy amit mondok, úgy láttam, mint most látom, úgy hallottam, mint most hallom.

Mért tartsam például véka alatt a tápéiak esetét a török időkben a szegedi vár parancsnokával, a Hóbajárt basával, akiről eddig csak a szegediek tudtak? Ez volt az az úriember, akit a tanyai kioszkjában papucs-sarokkal vertek agyon a szegedi menyecskék. (Hogy mért cselekedtek ezt vele, azt jobb nem feszegetni.) Elég az hozzá, hogy a Hóbajárt basa se basa nem volt, se hóba soha nem járt. A szegedi várnak csak bégjei voltak, de hát mért ne mondjunk basát, mikor az embernek annál nagyobb a becsülete, minél nagyobb rangú az ellensége? Hóba pedig azért nem járt a basa, mert Hóbiárt volt a becsületes neve. De hát ennél sokkal értelmesebb szó az, hogy Hóbajárt, azért bizonyosan úgy mondta azt már háromszáz esztendővel ezelőtt is minden jóra való ember.

Maga ez a Hóbajárt basa is kegyetlen jó ember volt. Semmi kevélység nem lakozott benne, ami abból is megtetszik, hogy olyan helyre is elment látogatóba, ahová senki sem hívta. Ott aztán egy ültő helyében megevett egy sült bárányt, megivott rá egy vödör bort, s mikor ettől jókedve kerekedett, leereszkedőn szóbaállt a szegény házigazdával is:

– Hej, te kutyaházi magyar ember, de szeretnék egy kis hegedűszót hallani.

Erre aztán előugrott két füligszáj szerecsen, lekapta tíz körméről a gazdát, s hegedült rajta mogyorófa-vonóval, hol frisset, hol sebeset, ahogy a Hóbajárt úr parancsolta.

Mivel pedig ilyen rettenetesen kedves vendég volt a basa, nem lehet rajta csodálkozni, hogy a forró hideg rázta a tápéiakat, mikor a szegedi várból kengyelfutó érkezett hozzájuk az örömhírrel:

– Holnap ilyenkorra mind az egész falu féllábon álljon, mert a basa őkegyelmessége szerencséltet benneteket a látogatásával. Saját kegyelmes szemével akarja látni, milyen volt a termés ebben az esztendőben.

– Nem érdömöljük mink ezt a nagy tisztösségöt – nyögött a tápéi bíró. – Nem volna jobb inkább, ha helyibe vinnénk a vacsorát a kegyelmes úrnak? Attól félök, lemarad a csizma a lábáról ebben a feneketlen sárban, mire Tápéra kiér!

– Feneketlen sárban? – csodálkozott el a kengyelfutó. – Színét se láttam a sárnak egész úton. Por van akkora, hogy vályogot köp tőle az ember.

Okos ember volt a tápéi bíró, tudta, hogy kis bölcsességgel kormányozzák a világot, a markába nyomott egy ezüst garast a kengyelfutónak.

– Visszafelé jobban kinyisd a szömedet, hogy mögláthasd a nagy sarat.

– Mit ér az, ha csak az egyik szememmel látom? – nyújtotta a kengyelfutó a másik tenyerét is. (Látnivaló, hogy a kengyelfutók is előkelő helyet foglalnak el a diplomácia törzsfáján.)

Egyszerre nekinyájasodott a Hóbajárt basa követe, amikor a bíró a másik tenyerét is kibélelte egy széles garassal.

– No – azt mondja –, látom, hogy jó helyen tartjátok az eszeteket. Hát majd megnyugtatom a gazdát, hogy helyébe hozzátok a hódolatot, hanem azt megmondom, hogy az aztán színe-java legyen ám az idei termésnek!

Alig porzott el a kengyelfutó Szeged felé, a tápéi tanács már kint őgyelgett a földeken. Összetette az eszét öregbíró, kisbíró, falu borbélya, falu kovácsa: mivel kedveskedjenek annak a nagybélű pogánynak?

– Édös a szőlőnk, mint a méz, azzal lögyünk udvarlására – vélte az öregbíró.

– De apró a szöme – vetette ellen a kisbíró.

– Annál nagyobbra nőtt a lószömű szilva – találgatta a borbély.

Erre meg a kovács tudott tromfot:

– Még azt gondolná az a lószemű török, hogy őtet akarjuk vele csúfolni. Inkább vigyünk neki ebből a lánybögyű almából.

– Ráéhözik az ebhitű a lányainkra – aggodalmaskodott a kisbíró. – Hanem mondok én annál jobbat. Semmi se nőtt az idén akkorára a határban, mint a tök. Azt vigyünk a Hóbajárt basának egy zsákkal.

Csakugyan ott sárgállottak a kukoricatarlón a nagy, gömbölyű disznótökök, igen formázván a basa tar fejét.

– No, ezt jól kieszölted, kisbíró – bólintott az öregbíró –, de hát hun szőttek akkora zsákot, akibe ebből beleszoríthatnánk vagy hármat?

Jó szerencse, hogy odavetődött az öreg kukoricacsősz is, igen világlátott ember, fiatal korában Makón volt a vármegye rabja, ott tanult meg urakkal bánni. Bele is adta mindjárt az eszét a tanácskozásba.

– Nem úgy lösz az, embörök. Sülttököt vigyetek a Hóbajárt basának, majd meglássátok, annak úgy mögörül, hogy aranyba foglal bennetöket.

Ez okos beszéd volt, rá is helyeslett egyszerre az egész tanács, úgyhogy az öregbírót elfogta az irigység.

– Ejnye, bátyja – mondta csúfolódva –, kend úgyis ösmeri a nagy urak gusztusát, nem gyönne be kend velünk a Hóbajárt basához?

– Hát mögtöhetöm – vonogatta a vállát a csősz –, mert az bizonyos, hogy oda okos embör köll.

S ahogy másnap megindult a tápéi követség egy kemencebél sült-tökkel, csakugyan az öreg csősz sürgött-forgott legelöl, és bátorította a többit:

– Ne féljetök, embörök, van a töröknek annyi esze, hogy nem minköt ösz mög, mikor sült tököt öhet.

Az öregbíró azonban annál kelletlenebből csavargatta a nyakát, minél közelebb értek a várhoz.

– Csak nincs neköm kedvem ilyen disznó nagy úrral parolázni. Hiszön azt se tudom, minek tüsztöljem.

– Majd tudom én – legyintett a csősz. – Csak engöm erisszenek kendtök előre, oszt minden embör úgy tögyön, ahogy én töszök, akkor nem lösz semmi baj se.

Ebbe kész örömmel beleegyesültek mindnyájan, és amikor megérkeztek, libasorba álltak. Elöl a csősz, utána a többi, minden embernek két-két darab sülttök mind a két tenyerén, úgy ballagtak föl a márványkőgrádicson a basa ebédlőszobájába.

Valami nagy bársonylócán ült a Hóbajárt basa, mérgesen dörgölgette a keze fejével a behízott tömpe orrát. Körülötte az udvari fityfirittyek, ki ezüstben, ki aranyban, de egyik ijedtebben izgett-mozgott, mint a másik. (Mert akkor is csak úgy volt az, hogy ha a nagy uraknak viszketett, a cselédjei is vakarództak.)

De ahogy ezt a sok keserű-savanyú ábrázatot meglátta, a tápéi követség szónokának egyszerre a bocskorába szállt a nagy bátorság.

– Itt van, amit Tápé termött, kögyelmes basa – dadogta meghajolva, de ijedtében akkorát talált hajolni, hogy kicsúszván alóla a márványpadló, elterült, mint a béka, s mind a két kezéből kiejtette a sülttököt, rá egyenesen a Hóbajárt basa bársonypapucsának az orrára.

Ami talán még nem is lett volna olyan nagy baj, csakhogy erre egyezség szerint a többi tápéi követ is hasra vágta magát és szórta szanaszét a sok szép sülttököt a török urak lábához.

– Itt van, amit Tápé termött, kögyelmes basa!

A kegyelmes basa pedig kapta magát, lehajolt egy darab sült-tökért s úgy vágta azt a saját kegyelmes kezével a tápéi csősz ábrázatához, hogy annak egyszerre tele lett vele szeme-szája.

– Egyétek meg a terméstek, ebadta kutyahitűek! – kapott veszett dühvel a szakállába.

Erre aztán a többi török is vérszemet kapott, s úgy telecsapkodták sült-tökkel a tápéi követeket, hogy egyszerre csupa sármány-madarakká változtak szegények. S ezzel jártak jól a jámborok, mert ahogy a basa végignézett a sült-tökbe ragadt követeken, egyszerre elnevette a haragját. Csak úgy döcögött bele a nagy hasa, ahogy a könnyeit törülgetve kiadta az obsitot a tápéiaknak:

– Kotródjatok, semmiháziak, még szépen vagytok, most az egyszer elengedem a talpatakról a kenetet, amiért így megnevettettetek.

Az öt követ pedig vitte ki az irhát esze nála nélkül, s csak mikor már túl voltak a palánkon, akkor mordult el az öregbíró, kapargatva le az orra tövéről a sülttököt.

– Na minköt szépen aranyba foglaltattak, a macska hordja el kendnek a nagy eszét – fordult a szószólóhoz. – Kend se lösz többet csősz Tápén, fogadom!

– Nono, bíró uram – törülgette ki a szemét a báránybőrsüveggel a csősz –, ész van itt azért, nem korpa! Mert akárki mit mond, mégis csak jobb az, hogy sült-tökkel törültek bennünköt képön, mintha azokat a nagy, mázsás tököket nyersen vagdosták volna a fejünkhöz!

– Ez az igaz! – zúgták rá a többi követek, s ahogy hazaértek, rögtön bírónak kiáltották ki a csőszt. S ahogy a Hóbajárt basa meghallotta a hírt, szabatott neki olyan bíró-dolmányt, hogy azóta se láttak olyant Tápén.

Aki nem hiszi, próbálja magára!

BALÁZS A BÜRGÉVEL

Ez az a bizonyos nevezetű Móra Balázs, aki anno ekkor, meg ekkor főbírója volt Szegednek. Ide írhatnám, hogy mikor, de azért föl kellene kelni az ágyból, lehámozni magamról a hidegvizes borogatást, fölvenni az éjszakára való subát, átmenni a másik szobába, kiszedni a könyvszekrénynek a második polcáról az első sor könyvet, akkor rájönni, hogy Szeged története nem is a második polcon van, hanem a harmadikon, azt onnan kiszabadítani, megnézni benne, hogy mitől meddig uralkodott Móra Balázs, aztán mindezt fordítva végigcsinálni, egészen az ágyba való visszagubódzásig. Hát ezt igazán nem lehet kívánni az ilyen göthös embertől, aki minden locspocsos időben influenzára van ítélve, s különben is egészen biztos benne, hogy a könyvszekrénytől az ágyig elfelejtené az évszámokat, és csak úgy találomra írna ide helyettük valamit. Már pedig én csak hiteles dolgokat szeretek írni, mint például azt is, ami itt következik, hát minek rontanánk meg annak a szavahihetőségét évszámokkal? Egyébként ígérem, hogy ha a jó Isten sokáig köhögtet, írok én még regényt is Móra Balázstól, akit hajlandó vagyok ősömnek elfogadni, de persze csak attól az időtől kezdve, mikor már a főbírói székben ült.

Akkor, amikor ez a történet megesett vele, még csak afféle szegény barkácsoló ember volt, akit mindenre lehetett használni, mint a szalonnafölsőt, ezért igen nagy becsületben állt úgy az igazhitű keresztényeknél, mint a nem kevésbé igazhitű moszlemineknél. Így esett aztán meg, hogy mikor egyszer az alsóvárosi barátoknál rendbe hozta a kerítést, és azért kapott tőlük egy növendék birkát, amelyet is a négy lábán összekötve és a nyakába vetve hurcolna hazafelé, mindjárt a Latrán utca sarkán elejbe állt a Bócsa lakatos.

– Nini – azt mondja –, ez meg bürge, igaz-e?

Amire Balázs azt mondta, hogy az ám, bürge, mert hát mint komoly és megállapodott ember, csakugyan nem mondhatta azt, hogy griffmadár.

– Vötte kend?

– Nem.

– Akkor vagy kapta kend, vagy lopta kend.

– Kaptam.

– No, azt mögéri. Erővel, egészséggel!

Hát hiszen, ha ezeket a kérdéseket egyszer teszik föl az embernek, megfelel rájuk szívesen, de a felsővárosi Jerikó-utca messze van az alsóvárosi barátoktól, s Balázs még a Palánkig se ért a bürgével – a belső várost hívták akkor Palánknak –, mikor már tizenkettedszer állította meg a kérdés:

– Bürge az, igaz-e? Vötte kend, lopta kend, honnan hozta kend, hova viszi kend? stb.

Tizenkét felebarátjának megfelelt Balázs emberséggel, de akkor föltette magában, hogy akárki lesz a tizenharmadik kérdezősködő, ő azzal csúfot tesz, ha addig él is.

Abból lett aztán veszte szegény Móra Balázsnak, hogy a tizenharmadik kíváncsi nem volt egyéb, mint maga Musztafa Csökmedzsi, a Hóbajárt basának a fejvakarója. Nagyon rendes ember különben tarkahitű pogánynak is, soha e világi életben semmi baja vele Balázsnak nem volt, most se lett volna, ha a borbély meg nem állítja baráti szóval:

– Nini, gyaur felebarátom, ugye bizony bürge az, amit a nyakadban cipelsz?

– Nem a’, hanem a szent Mohamed próféta, vesszen meg veled együtt! – fohászkodta el magát Móra Balázs, és lekapván nyakából az összekötözött bürgét, megcsóválta azt a feje fölött, és úgy dobta vele fültövön a jámbor Csökmedzsit, hogy az egyszerre arcra borulva imádta Allaht.

Csődület támadt, a bimbasik is kitátogtak a várból, a borbélyt megmártották egyszer-kétszer a várárok vizében, amitől az egyszerre magához tért, és elkezdett kurjongatni, hogy vigyék a basa elébe, de a hitetlen kutyával együtt, akinek ő mindjárt ki akarja adatni a nyargalót.

– No, azon én is ott akarok lenni – állt elő nyugodtan Móra Balázs.

Tudván tudta pedig, hogy a Hóbajárt basa a valódi független török bíróság. Ennélfogva ha magyar a vádlott, akkor elüljáróba rákenet huszonöt botot a talpára, csak azután kérdezi meg, hogy mivel is szolgált erre rá.

Így lett volna ez most is, ha Móra Balázsnak olyan becsületes jámbor képe nem lett volna, és olyan törökösen lelógó hosszú bajusza, hogy a basa nem volt egészen biztos a nációja felől. (Mert a süvege a nagy huzakodásban lemaradt a fejiről, amúgy meg nyáridőben nem igen lehetett különbséget tenni a szegény emberek közt: mind mezítláb járt az, és magyar textilben.)

– No, melyiktek a vádló?

– Én vagyok az, kegyelmes basa – hajlongott keresztbe tett karral a borbély. És elmondta úgy, ahogy volt, miképpen szólította ő meg emberséges szívvel ezt a disznóevő hitetlen gyaurt, és miképpen adott az őneki olyan goromba választ, hogy kiesett mind a két papucsából.

– Így volt-e, te kutyaházi? – fordult a basa a jámbor magyarhoz.

Az pedig égnek emelte a szemeit, és azt felelte:

– Egy az Isten és Mohamed az ő prófétája!

– No, ez derék gyaur – enyhült barátságosra a basa, és kiemelkedvén a kerevet vánkosai közül, a többi igazhivővel együtt ő is igyekezett a földet érinteni az arcával, már amennyire a tekintélye engedte. (Értendő alatta a pocakja.)

– Most már aztán mondd el, fiam, hogy hogy történt a dolog?

– Egy az Isten és Mohamed az ő prófétája! – kiáltotta Móra Balázs újfent igen ájtatosan.

– Hallod-e, ebnek eb fia, ha még most se mondasz egyebet, akkor én mindjárt a lábadhoz tétetem a fejedet. Hát hogy volt az azzal a bürgével?

– Egy az Isten és Mohamed az ő prófétája! – mondta el Balázs harmadszor is a török hiszekegyet.

A basa erre szétrúgta maga körül a vánkosokat, beletapsikolt egyik tenyerével a másikba, belépett a fülig hasadt szájú szerecsen hóhér.

– Vidd ezt a kutyát és nyúzd meg, nekem pedig a kicserzett bőrével számolj be.

Úgy ordított, hogy mindenki megkushadt bele, csak Móra Balázs állta nyugodtan az egy helyet.

– Látod, kegyelmes basa – mondta szép csöndesen –, milyen éktelen dühbe hozott téged az, hogy háromszor egymásután hallottál egy szép szent mondást! Hát akkor engem hogyne hozott volna ki a béketűrésből, mikor tizenharmadszor kellett azt a kérdést hallanom, amit kérdés nélkül is tudhatott mindenki, aki nem vak: hogy bürgét viszek-e a nyakamban?

Akkorát nevetett a Hóbajárt basa, hogy csak úgy recsegett alatta a bársonykanapé.

– Hogy hívnak téged, gyaur barátom?

– Engem? Móra Balázsnak.

– Nohát, Móra Balázs, távozz békében a bürgéddel, aztán majd ha levágod, elhozhatod nekem a máját. Te pedig, fiam molláh, fogd az írónádad, és írd föl ennek a kutyazsírral megkent eszű gyaurnak a nevét, mert erre még nekünk szükségünk lehet, ha Allah úgy akarja.

Úgy is akarta Allah. Hanem ezt már mégis inkább regényben mondom el, majd ha jobban ráérek.

A GYEVI TÖRVÉNY

Gyevit ne tessék keresni a térképen, mert a térképen csak Algyő található, egy macskaugrásnyira Szegedhez. De hát a makfa mondhat, amit akar, a gyevi magyar mégis csak jobban tudja a faluja nevét, mint a mappa. A gyevi magyar itt árulja a sülttököt a kultúrpalota tövében, a két küszent lábánál, akiknek nagy örömük telhet ebben a déligyümölcsben, lévén az egyik Homérosz, a másik Arisztotelész. Kérdezem tőle, hova való, ezt feleli rá:

– Leginkább csak Gyevibe.

A régi világban szokásban volt a nagyeszű magyaroknál a Márton gyereket Mártának kereszteltetni, hogy a császár lánynak gondolja, és ne öltöztesse angyalbőrbe. Valami ilyen huncutság lehetett abban is, hogy Algyő Gyevinek nevezte el magát. Gondolta, hogy így majd nem találják meg a mindenféle dézsma szedők.

No de ez a tudósok dolga, én csak annyit mondhatok, hogy Gyevi már akkor is Gyevi volt, mikor utoljára járt benne király. Az pedig igen régen volt, mert az utolsó király, aki benne járt, Mátyás király volt. („Az pedig még Kossuth atyánknál is régöbben volt, hallja” – így mondja az én gyevi emberem, akinek valahogy olyan, mintha a negyvennyolctól ezer esztendő választana már el bennünket. Különben vagyunk ezzel így többen is.)

Elég az hozzá, hogy Mátyásra egyszer ráesteledett a szegedi határban, ahol nyulászni járt, amihez akkor még nem kellett az Eselovics-Palacsivinyi őrgróf engedélye. (Mert így könnyebb kimondani a Pallavicini nevét, mint ahogy az urak mondják.) Valahogy eltévelyedett a kíséretétől, nem volt vele senki az ispánján kívül, aki alatt a nádor értendő, azt ijesztgette tréfás szóval:

– Na, cselédem, hová bújjunk éjszakára, hogy el ne kapjon a réztollú bagó?

– Itt van Gyevi egy miatyánknyira – emelte meg a süvegét az ispán –, ott meghálhatunk, reggel aztán majd megkereshetjük a többieket.

– Okos embernek adsz kenyeret, ispán – biccentett rá Mátyás a tanácsra.

– Csak adnék, királyom, ha volna – mutatta mosolyogva az ispán az üres tarisznyát.

– No, annál szaporábban mehetünk, legalább nem viszünk terhet – nevetett a király.

Mentek is szaporán, gyertyagyújtáskor be is értek Gyevibe. Tücsökmuzsikás nyári este volt, bujkáló holdvilág úszkált az égen, ráérő emberek beszélgettek a leveles kapukban. A fejedelem délceg alakján mindjárt megakadt az asszonyok szeme, mondták is fönnhangon:

– Ott is nagy eső járt, ahol ez termett. Hét határban nincs ilyen szép szál legény.

– Hallod-e, ispán? – húzta ki magát büszkén a király.

Az ispán még meg se kukkanhatott, mikor valaki nagy-alázatosan megszólalt:

– Kivéve a gyevi bírót.

Szép fehérhajú öregember volt, aki mondta, még a sapkáját is megemelte hozzá.

Összenézett a király meg az ispán, de csak elnevették magukat. Ballagtak tovább, be a falu közepére, ahol nyitott ajtójú ház ajtófélfáján forgácscégért lobogtatott a szél. Ott is ácsingózott egy-két ember, odafordult hozzájuk a király:

– Csárda-e ez, atyafiak?

– Az ez.

– Van-e benne fehér cipó?

– A váci püspök se eszik olyant.

– Kivéve a gyevi bírót – mondták ketten is egyszerre.

– Hát piros bor?

– A török császár se iszik olyant.

– Kivéve a gyevi bírót – kapkodták le a népek a fejrevalójukat.

Az ispán meg akarta kérdezni, mért kell mindenből kivenni a gyevi bírót, de Mátyás húzta befelé:

– Gyere, gyere, mert éhes vagyok, mint a farkas.

Hát elverték az éhüket hamar, rántottát ettek kakastejes kenyérrel, ittak rá piros bort is, meg is köszönték a vacsorát a csárdásnak illendően.

– Ilyen jóízűt se ettek ma Budavárában – ütött a vállára a király barátságosan.

– Váljék egészségére, vitéz uram – dörzsölgette össze a kezét a gazda, de neki is mindjárt eszébe jutott hozzátenni, hogy „kivéve a gyevi bírót”.

– Én bizony nem veszem ki a gyevi bírót se – nevette el magát a király.

– Hej, dehogy nem, vitéz uram, dehogy nem! – kiáltotta ijedten a csárdás, s kézzel-lábbal, szemmel-orral egyre integetett a sarok felé. A király azonban most már bosszúsan vont vállat:

– Ejnye, de fura falu ez a Gyevi, vigye el a markoláb!

– Kivéve a gyevi bírót – kottyant bele a gazda, de olyan sebesen ám, hogy a királynak megint csak nevetésre szaladt a szája.

– De bizony azt vigye el legelőbb!

– Már pedig azt nem viszi! – csikorgott ki valaki a sarokból, mint a kenetlen kerék. S nyomban ki is gurult a szoba közepére egy kis dudaformájú ember, akinek szép nagy szélfogó füle volt, mint a szentesi korsónak, s azt annál sebesebben mozgatta, minél jobban elfutotta a méreg. – Gyeviben az a törvény, hogy a bírót mindenből ki kell venni.

– Ejnye, kutya meg a mája! – csodálkozott el a király.

– Hát aztán ki hozta ezt a gyevi törvényt?

– A gyevi bíró! – lengette a füleit a dudaember.

– No, szeretném azt a jeles bírót látni – kacagott a király.

– Hát csak nézzen meg kend – szuszogott a dudaember –, én vagyok a gyevi bíró.

– Hát akkor kendet vigye el a markoláb – mutatott rá a király –, ezt meg Mátyás deák mondja kendnek.

Az lett ebből, hogy a gyevi bíró mindjárt előrikkantotta a kisbírót, és hűvösre tetette a két deákot.

– Ki nem ereszted őket addig, míg meg nem tanulják a gyevi törvényt!

Ment is a két deák engedelmesen, de kisvártatva lelkendezve futott vissza a kisbíró, fúvogatva az összeszorított markát, mint az égett sebet.

– Hát te tán parazsat szorongatsz a markodban, hé? – meresztett nagy szemet a bíró.

– Jobban süt ez még annál is – nyitotta ki a markát a kisbíró. – Ezt küldik a csárdásgazdának a garabonciások.

Vadonat új aranyforint volt, Szent László képe az egyik felén, gyűrűs holló a másikon, addig csak hallomásból tudtak ilyenről Gyeviben.

Meg is szeppent a bíró egy kicsit, hogy mégse lehetnek ezek a deákok valami csiribiri emberek. Hazamenet a faluháza felé került, bekukucskált a kulcslyukon a két deákra, de nem csináltak azok semmi különöset. Papirost szedtek elő a tarisznyából, arra irkáltak-firkáltak; a nagyobb mondta, a kisebb írta.

– Mégis csak deákfélék lesznek – nyugodott meg a bíró. – Majd számon veszem reggel, mire pazarolták a mécsest.

Kürtriadásra, lódobogásra ébredt reggel. Cifraruhás urak sürögtek-forogtak a háza előtt, középen a két deák. Fogja az ákom-bákomos papírt a kisebb, adja neki a parancsot a nagyobb.

– Olvasd, ispán, olvasd!

– Gyevi derék népét szívébe fogadja a király őfelsége! – olvassa a kisebb deák.

– Kivéve a gyevi bírót! – mondja a nagyobb.

– Nincs köztük tökkel ütött fejű ember.

– Kivéve a gyevi bírót!

– Azért elrendeli a király, hogy Gyeviben többet senki porciót ne fizessen!

– Kivéve a gyevi bírót!

– Minden gyevi ember pünkösd napján az ő vendége legyen!

– Kivéve a gyevi bírót!

– Ezüsttálból aranykanállal egyen.

– Kivéve a gyevi bírót!

– Tíz arany útravalót kapjon! – hajtogatta össze az ispán az írást.

– Kivéve a gyevi bírót! – mondta rá a király, s odafordult nevetve a duda-emberhez: – No, gyevi bíró, ugye, hogy jól megtanultam a gyevi törvényt?

Azzal megsarkantyúzta a lovat, s egyszerre porba veszett a kíséretével. (A por nem is változott azóta se.) A gyevi bíró pedig nyekkent egyet, mint a megszúrt duda, betakarta magát a saját fülével, s világéletében ki nem bújt többet alóla.

*

Ezt pedig annak a bizonyságára írtam meg, hogy a tekintélytiszteletet nem most találták ám ki Magyarországon.

A VÁROS LÚDJA

Mikor ez történt, akkor a Tisza sokkal nagyobb volt, mint most, a városunk meg kisebb. Ennélfogva mikor a nagy Tisza egyszer tengernek játszotta meg magát, nem nagy erőlködésébe került neki elnyelni a kis Szegedet. De olyan tökéletesen ám, hogy minden oktalan állat beleveszett a vízbe, és nem maradt egyebük a szegedieknek egyetlen lúdjuknál. Nyilván az is csak azért maradt meg, mert hivatalos személy volt: a város lúdja, s mint ilyen, a város-gazda hatáskörébe tartozott. Az utalt ki belőle minden héten egy szárnyatollat a város nótáriusának, mint muszájból való írástudó embernek. (Hogy félreértés ne legyen a dologból: nem írásra utalták ki a tollat, hanem pipapucolásra.)

A szegedi veszedelem hírét meghallotta Bécsben a királyasszony is, a Mária Terézia. (Legyen annyi lojalitás a filológusokban, hogy ne sajnálják tőle azt a kis névelőt, ha már az őseink úgyis életüket és vérüket ajánlották neki. Hiszen nem név ez, hanem fogalom, akár a Holofernes király, vagy a Ferenc Jóska. Az is csak névelővel járatos a szegény ember történelmi dialektusában. Az V. Ferdinánd már nem vitte annyira, az már névelőtlenül egyszerűen csak Ferde nád. Aminthogy nádnak is elég nád volt szegény, meg ferdének is elég ferde.)

Olyan nagyszívű asszonyszemély volt ez a Mária Terézia, hogy sebten maga elé parancsolta az íródeákját.

– Fiam, deák, írj valami vigasztaló levelet azoknak a sanyarodott szívű szegedieknek. De száz aranyat is tegyetek bele a jó szó mellé, mert másképp valami csúnyaságot mondanak rám a kutyaháziak.

Szót fogadott a deák, hogyne fogadott volna szót, nagy volt a rend a Mária Terézia házatáján. Megírta a deák a levelet, beleírta a száz aranyat is, aztán bekocogott a kamaráshoz:

– Huszonöt aranyat kapok a szép levélért, hetvenötöt tétessen kelméd a kopertába.

Kapja a levelet a kamarás, viszi a kincstartóhoz:

– Huszonöt arany a fáradságomért, ötvenet helyhezzen kelmed a levélbe.

A kincstartó nem szólt semmit, hanem beletett a levélbe huszonöt aranyat, s futtatta vele az inasát az udvari futárhoz.

Az inas tudta, mi az illendőség, s a huszonöt aranyból nem vett el, csak húszat, a többit becsületesen átszolgáltatta a futárnak. Mivel azonban Szeged már akkor se egy macskaugrásnyira volt Bécshez, noha sokkal közelebb volt, mint most, a királyasszony levelének volt ideje kilyukadni az úton, s még szerencse, hogy az öt arany nem a kocsiút porába potyogott bele, hanem a futár tarsolyába.

Abban az időben azonban éppen úgy akadtak becsületes emberek, mint most, s ezek közé tartozott a futár is. Szégyellte volna üresen adni át a levelet a vízvette civitásnak, hát belecsúsztatott egy vadonatúj rézkrajcárt. Utóvégre azon is csak úgy rajta van a királyasszony gömbölyű képe, mint az aranyforinton.

No azért mégis csak elképedtek egy kicsit a szegediek, mikor az öregbírójuk, Miller Sebestyén felolvasta a királyasszony levelét, s hiába ürgette-forgatta a kopertát.

– Hát a száz arany, földi? – kérdezte a futárt.

– Micsoda száz arany?

– Aki a levélbe bele van írva.

– Hát akkor benne van, ha bele van írva.

– De nem jutott abból ide egy vöröskrajcárnál egyéb.

– Jaj, atyámfiai, ilyen a természete a királyok ajándékának! Elindul aranynak, megérkezik réznek – nyargalt el nevetve a becsületes futár.

A szegedieknek ugyan nem volt nevethetnékjük, de azért becsületből úgy megéljenezték a Mária Teréziát, hogy csak úgy zengett bele a kommunitás háza.

– De hát azért nem ér ez így semmit se, emberek – csóválta meg a fejét Miller Sebestyén –, mert ez nem hallatszik föl Bécsbe. Már pedig a királyasszony nagy jóakaratát úgy kellene megköszönni, hogy ő is tudjon róla. Azt javasolnám, küldjünk neki valami szegedi ritkaságot.

Ebben hamar megegyeztek. Elküldik neki az egyetlen ludat, annál nagyobb ritkaság most nincs Szegeden. Az ám, de ki vigye el? Senki se ajánlkozott követnek a felség színe elé. (Ez a leghihetetlenebb az egész történetben, ugy-e?) Mert ész kell oda, nem is kicsi, az pedig hol találkozik most ezen a szegény Szegeden, mikor mindent elvitt a víz?

Utoljára a kisbíró ajánlotta fel magát a „közért”, ahogy most mondanánk. Nem mintha ész dolgában kiruházottabbnak érezte volna magát, mint a többi, hanem mert a hivatalos emberek közül neki volt a legjobban felvágva a nyelve. (Ami érthető is, mert az ő tisztje volt rendet tartani a piacon a halas-asszonyok közt.) Mindazáltal a magisztrátus egy kicsit aggóskodva eresztette el a követet a ludacskával, de az nagyon kötötte az ebet a karóhoz:

– Nem köll engöm félteni, nagy jó uraim! Nem öszi mög a lúd Szépenlépő Hevér Mátyást.

(Ez volt a neve a kisbírónak, akit már a neve is kvalifikált a diplomata pályára. A szépen lépésen már azóta is sok diplomata-karrier alapult.)

Hát addig nem is volt semmi baj, míg a tarisznyában tartott. Ha a ludacska megállt legelészni, a kisbíró is kifogott abrakolni. De ahogy a tarisznya apadni kezdett, a kisbírónak is meglappadt a jókedve. Megrezzentette a legelő jószágot:

– Nem jó lösz ez így, te lúd! Úgy nézöm, sohse érjük el gyalogszörrel azt a Bécsöt. Jobb lösz az, ha én tégöd a hónom alá vöszlek.

A ludacska ebbe is belenyugodott, csak estefelé gágogta el magát, mikor Hevér Mátyás meg találta egy kicsit szorítani a nyakát.

– Csönd, ludacska! – szorított rajta egyet Mátyás – mert ha el nem hallgatsz, isten uccse sülve adlak át a Mária Terézia őfölséginek!

S mire a nap tüzet rakott az alkonyati felhőkben, akkorra a szegedi kisbíró is tüzet rakott az erdőszélben. Persze mire a ludacska pirosra sült, akkorra úgy elálmosodott a követ, hogy azt se tudta, mit csinál. Csak másnap reggel vette észre, hogy álmában megette az egyik combját a város madarának.

– Ejnye, ejnye, de csak csúnya is az egycombú lúd – búsulta el magát, s lekanyarította fölöstökömre a másik combját is.

Az lett biz ebből, hogy mire fölért Bécsbe, csak a mellecsontja maradt meg a ludacskának, az is szép fehérre kapargatva a halbicskával.

– Mi legyen ez, jó ember? – kapta föl a fejét haragosan a Mária Terézia, mikor a követ nagy alázatosan átnyújtotta neki Szeged ajándékát.

– Ez a város lúdja – hajlongott Mátyás.

– De hát ez nem lúd, csak a csontja.

– Lúdnak indult az el Szögedéből, ha csontnak érközött is a tötthelyre.

– Furcsa természete van a szegedi lúdnak – mosolyodott el a koronás szép asszony.

– Akár a fölséged aranyának – kacsintott vissza a nagyeszű Mátyás. – Az is aranynak indult el Bécsből, réznek érközött mög Szögedre.

Azt mondják, olyant nevetett a Mária Terézia, hogy belecsendült a füle az egész udvarnak, az íródeáktól a futárig. S azt is mondják, a kisbíró olyan tarisznya arannyal tért meg Szegedre, hogy ha most annak csak a fele megvolna, visszavásárolhatnánk rajta a Bánátot, de még Rácországból is egy darabot.

*

Azt mondják, azt mondják... megnevezem én a forrást is: Halvágó Dancs András mórahalmi célszörű szegény embör. Föltétlen hiteles tanúbizonyság, mert úgy látta az egészet, mint most látja, úgy hallotta, mint most hallja.

VIRÁGNYELVEN

Nem tudom, azok a csúnya destruktívek mért beszélnek mindig úgy, mintha minálunk mindenkit meg lehetne vásárolni. Hiszen a korrupció, a panama, a baksis csupa idegen szó, amely csak indigenátust nyert nálunk, mint a magas arisztokráciához tartozó nagynevű famíliák. Az egyik latin, a másik indián, a harmadik török, de egyik se szittya. Nyelvészeti alapon is bizonyítani tudom, hogy a törzsökös magyarnál nincs puritánabb náció. Hiszen szava sincsen ezekre a gonosz fogalmakra.

Mert a vesztegetés honi termék ugyan, de abban nincsen semmi rossz se. Az csak annyit jelent, hogy az embertől azt kívánják, maradjon veszteg, ne csináljon semmit. Már pedig, aki semmit se csinál, az nem csinál rosszat se, aki pedig nem csinál rosszat, az jó ember. Ez olyan kifogástalan szillogizmus, hogy még akkora filozófus is jóváhagyhatja, mint Kuna P. András.

Aztán volna még a kenés. Nem lehet letagadni, hogy ez magyar műszó, de ebben sincs semmi erkölcstelen. Ez orvosi kifejezés, amely talán még a turáni sámánok idejéből ered. Akinek valamije fáj, arra ma is ráolvasnak a javasasszonyok, és a fájós tagot megkenik tűröm-olajjal, hogy ne fájjon. Ebben nincsen semmi kivetni való, mert a tűröm-olaj a kormány gyógyszerkönyvében is igen tekintélyes szerepet visz, és nem is igen rendelnek mást. Egyformán jó lábtörésről, szívfájásról, atrocitásról, koronaromlásról, szanál ez mindent. Még a mondókájuk is az a szakállas javasasszonyoknak, mint a falusi kuruzslóknak. A Jézuska nevével kezdik, és azon végzik, hogy „nyúlháj, daruháj, majd meggyógyul, ha nem fáj”. (Legfeljebb a honoráriumban van egy kis különbség. A pesti doktor mindig drágább.)

Egyszóval a kenés nem tilalmas dolog, sőt nagyon is érdemes cselekedet, miért is ezt őseink is sűrűn gyakorolták, hol ők kenvén meg a konstantinápolyi basákat – azokat ugyan meg is rakták néha, ha helyükbe jöttek –, hol ők kenetvén meg a felséges ausztriai ház által. („Az Isten se győzi az magyari urakat pénzzel” – sóhajtott föl Ferdinánd, az első „magyar” Habsburg, mikor a szabad királyválasztás kortesköltségeit ki kellett fizetni.) De panamáról, korrupcióról ki hallott minálunk a régi jó időkben!

Egészen másképp csinálták azt akkor, mert akkor még tudtak szemérmet az emberek.

A tanyai magyar, akit akkor még csak parasztnak hívtak, mindenféle ügyes-bajos dologban bekövetkezett a városba, és kinézelődvén magát a piacon, bekocogott a hivataltévő házba.

Először is a főbíró uramhoz ment igazságért, beáztatván előtte azt a pokolbul szalajtott hátulsó szomszédot, aki már megint rábabonázott a tehenekre.

– Értöm – eresztette vékonyan a szót a pipacsutora mellől a hivataltévő nagy úr, aki soha ítéletet alapos kifaggatás nélkül nem hozott. – Most már azt kérdöm én kendtül, hogy honnan jött kend ide énelébem?

– Hát a Szremác bótjábul, mert annak adtam el a korpát. Osztán onnan mög bemöntem áldomást inni a Pávába...

Még azt is elmondta volna, hogy a palánki templomba is be akart menni, ami ugyan nem volt igaz, de akkor se ártott az, ha istenfélő kegyes hírbe keveredett az ember, – hanem akkorára a főbíró közbeszólt. De olyan szigorúan ám, hogy még a pipacsutorát is kivette a szájából.

– No hát, ha igazságot keres kend, akkor máskor ne a Pávából gyüjjék kend, hanem hazulról gyüjjék kend. Érti kend? Mehet kend Isten hírével.

A magyar megkaparta az üstökét, billegette a nyakát jobb válláról a bal vállára, meg vissza, ami mind azt jelentette tanyai idiómában, hogy érti a fene. De akkor már taszította kifelé a főbíró huszárja az ajtón, úgy, hogy a szemben lévő ajtón beesett a nótáriushoz.

No az se volt baj, mert ott is volt valami kis eligazítani valója. Még az azelőtt való esztendőben legelőt váltott a várostól a birkáinak, de a birkák eldöglöttek és most már az volt a kérdés, hogy ki legelje le a füvet, amelyikért előre ki van fizetve a fűbér?

De itt még bele se kezdhetett a szíve szándékába, mikor a nótárius már rámordult, füle mögé csapva a lúdtollat:

– Honnan jön kend?

A magyar most már óvatosabb volt. Nem szólt se borról, se kocsmáról, se templomról, hanem megmondta úgy, ahogy volt:

– Főbíró uram őkegyelmétől.

– Úgy? – csapott az asztalra mérgesen a nótárius. – Hát akkor mönjön kend vissza őhozzá! Hát annyit se tud kend, hogy ha énvelem van dolga kendnek, akkor hazulról gyüjjék kend!

S amerre járt a város nagy házában, ott mindenütt ez volt a törvény. Utcakapitány, vásárbiztos, fertálymester, koncipista mind azzal utasította el, hogy ők nem állnak szóba olyan emberrel, aki nem hazulról jött.

Szomorúan lógatta a fejét szegény igazságkereső mire leért a kapualjba, s ott nagyot rúgott a kerékvető kövön.

– Vesszön mög a gazdád a nevenapján!

A hajdú, aki ott támogatta a nagy sárga falat, hogy ki ne dűljön, fölkapta a fejét a zokszóra:

– Hát kendnek mi baja az én gazdáimmal?

– Nem ögyéb, mint hogy mög vannak háborodva az elméjökben.

– Hogyhogy?

– Mind azt parancsolják, hogy máskor hazulról gyüjjek.

– Hát osztán?

– Hát ez mán csak bolond beszéd. Kinek mi köze ahhoz, hogy én honnan gyüvök?

– De nagyon is okos beszéd az, hanem kend a tökfejű – kapta meg a hajdú a magyarnak a ködmöngombját. – Mert ha kend nem hazulról gyün, akkor kend üres kézzel gyün, de ha kend hazulról gyün, mán akkor csak nem gyün el anélkül, hogy vagy egy pulykát ne fogna a hóna alá, vagy egy malackát ne gurítana maga előtt, vagy egy-két kötés dohányt ne gombolna a ködmön alá, aszerint, hogy kinél keresi kend az igazságot.

– Így mán értöm – fanyalodott nevetésre az ábrázata a magyarnak és hazasietett, hogy hazulról jöhessen a hivataltévő urak elébe. Közéjük számítva a hajdút is, aki utána kurjantott:

– De ha be akar kend még egyszer jutni, akkor énhozzám is hazulról gyüjjék kend!

...Hála Istennek, most már nem ilyen szigorúak etikett dolgában az emberek.